Sáfárság és misszió
Text de memorat
„Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8:9).
E heti tanulmányunk
Lukács 9:58, János 3:16; 17:5; Róma 12:8; 15:26-27; 2Korinthus 8-9; Jelenések 13:8 2Korinthus 8-9. fejezetéből megtudjuk: Pál lehetőséget ajánlott a korinthusiaknak, hogy júdeai testvéreiknek segítséget nyújtsanak. Ez a rész is mutatja, hogy Isten ad nekünk alkalmat az adakozásra, így mi is követhetjük Krisztus jellemének, adakozásának példáját. A mennyre az adakozás jellemző. Figyeljük meg e kifejező szavakat: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Jn 3:16). Jn 3:16 verse továbbá világosan kifejezi azt is, hogy mi volt Isten szándéka Jézus odaadásával: „hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (ÚRK). A sáfárság és a misszió ebben a szakaszban, elválaszthatatlanok, mint egy érme két oldala. Nem csoda tehát, hogy Pál így nevezi magát és munkatársait: „Isten titkainak sáfárai” (1Kor 4:1). Ugyanebben az értelemben mi is sáfárok vagyunk. Ezen a héten látni fogjuk, hogy a sáfárság és a misszió fogalma mélyen gyökerezik Jézus példájában, elválaszthatatlanok egymástól. A sáfárság anyagi és emberi forrásokat biztosít az egyháznak Istentől kapott megbízatása, missziója végzéséhez.Szeptember 12. – A szombatiskolát látogatók napja
EGW idézet
Az igazi keresztény életének minden cselekedetében pontosan azt képviseli, amit szeretne, hogy higgyenek róla az emberek. Igazság és feddhetetlenség vezeti. Nem próbál emberi intézkedésekhez folyamodni, mivel nincs rejtegetni valója. Lehet őt kritizálni vagy ellenőrizni, határozott becsületessége azonban tiszta aranyhoz hasonlóan fog mindig ragyogni. Mindenkihez barátságos és jóindulatú, akivel kapcsolatba kerül, és az emberek felismerik, hogy méltó a bizalmukra. Vajon az ilyen ember munkásokat fog alkalmazni gyümölcsei betakarításához? Nem fog elvenni azoknak a pénzéből, akik megdolgoztak a fizetésért? Olyan eszközökhöz ragaszkodik, amelyek pillanatnyilag haszontalanok? A nála kevesebb előjogban részesült testvérei szükségleteit kielégíti. Nem igyekszik gyarapítani vagyonát embertársainak hátrányos körülményein felkapaszkodva. Amikor elad valamit, mindig korrekt árat szab meg. Ha az áruba bocsátott tárgy hibás, nem fogja eltitkolni a vevő elől, még ha ezzel anyagi veszteség is éri.
Sátán jól ismeri a becsületes lélek jóra vezető befolyásának erejét, ezért mindent megtesz, hogy megakadályozza az embereket helyesen élni. Elképesztő kísértésekkel közelít, gazdagságot, hírnevet, világi tisztességet ígér, csak mondjanak le az igazság elveiről. És nagyon sikeres… Sokak kudarcának szomorú történetéből megtanulhatjuk, hogy milyen veszélyeket rejt a jólét. Nem az anyagi veszteségeket elszenvedő emberek vannak a legnagyobb veszélyben, hanem azok, akik hatalmas vagyonra tettek szert… Gyakran kérnek, hogy imádkozzunk a megpróbált emberekért, és ez így helyes. Csakhogy a gazdag embereknek is nagy szükségük van Isten szolgáinak imáira, mivel fennáll a veszélye, hogy elveszítik az üdvösségüket. Az ember az alázat völgyében van biztonságban, miközben féli Istent, és bízik benne. A csúcsokon, ahol dicsérő szavak hangzanak el, ott mennyből jövő különleges erőre van szüksége. – Mennyei helyeken, 243. o. (augusztus 24.)
Isten művét támogatni kell a tized és az önkéntes adományok által. Az Úr olyan eszközöket vár el, amilyenekkel felruházta sáfárait. Ahhoz, hogy a munka ne ütközzön akadályokba, és ne álljon le, szükség van a tárház állandó feltöltésére. Isten némelyekre földi javakat bízott, hogy abból gondoskodjanak magukról, ugyanakkor a szükségleteknek megfelelően szolgáltassák is vissza javaikat, hogy a munka folytatódhasson. Jövedelmük tizedének felajánlása terén hűséget vár el sáfáraitól, a tized mellett pedig adományaikra is igényt tart.
Jézus nem kér többet követőitől annál, amit Ő maga tett. Akik Isten ügyéért vállalják az önmegtagadást és önfeláldozást, az Ő példáját követik. Krisztus lemondott királyi palástjáról és koronájáról, és feladta vezetői pozícióját. Szegénnyé lett, hogy szegénysége által az örök kincsek birtokába juthassunk. Nemcsak gazdagságról mondott le, hanem együttérzése és áldozatkészsége által az életét is feláldozta, hogy eltávolíthasson minden akadályt azoknak útjából, akik be akarnak lépni Isten országába. […]
Jézus felszólít, hogy váljunk munkatársaivá. Javainknak Ő a jogos tulajdonosa. A munkát támogatva az Úr iránti szeretetünket fejezzük ki. – The Upward Look, 113. o.
1. Olvassuk el 2Kor 8:9 versét! Mit mond ez a rész Jézus példájáról?
EGW idézet
Akik végül a királyi család tagjaiként beléphetnek a mennybe, már itt a földön testüket, lelküket és szívüket annak szolgálatába kell állítaniuk, aki lefizette megváltásuk árát. Mindenünk az Úré. „…nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:19–20) […]
Teljesen odaszentelted magad az Úrnak? Felhasználhat téged is úgy, mint tiszteletreméltó edényt? Hűségesen szolgálod ügyét? Isten mindenkinek feladatot adott. Elvárja, hogy minden hívő működjön együtt Ővele a lelkek megmentése érdekében. Miközben Isten munkája kárt szenved az anyagiak hiánya miatt, hogyan kérhetne bárki is fizetséget a szolgálataiért, miközben nem hajlandó minden nap felvenni és hordozni a keresztet Krisztusért, és nem akarja megtagadni önmagát?
Ígéretet kaptunk, hogy Krisztus örököstársai lehetünk, és az ígéret teljesedésének az önmegtagadás a feltétele. Amikor majd Jézus birtokba veszi országát, akik ezen a földön önmegtagadással és áldozatkészséggel követték Őt, azok elnyerik örök jutalmukat.
Krisztus áldozathozatalra és teljes odaszentelődésre felszólító hívása énünk megtagadását követeli. Ha elfogadjuk ezt a hívást, töretlenül kell hinnünk, hogy Ő a legtökéletesebb Példakép, és tudatában kell lennünk annak, hogy mi a képviselői vagyunk a világ előtt. Aki munkálkodik Krisztusért, úgy dolgozzon, ahogyan Ő dolgozott. Jézus életét kell élnie. A teljes odaadásra felszólító hívására az élet legfontosabb kérdéseként kell tekinteni. Az emberek ne engedjék meg, hogy bármely kapcsolat vagy földi érdek megakadályozza őket abban, hogy hűségesek maradjanak az Úrhoz, és csak neki szolgáljanak. Szorgalmasan és fáradhatatlanul kell együtt munkálkodniuk Istennel, hogy megmentsék a lelkeket a kísértő hatalmától.
Akik ekképpen kapcsolódnak Krisztushoz, folyamatosan tőle tanulnak, és szüntelenül fejlődik a keresztény életük. Nehézségek érik és kétségek gyötrik őket, de ez csak azért történik, hogy még jobban megismerjék Krisztus akaratát és útját. Imádkoznak és hisznek, s hitük a gyakorlat által növekszik.
Krisztus mondotta, aki emberi testben élt itt a földön: „Vegyétek föl magatokra az én igámat.” Ő szüntelenül hordta az engedelmesség igáját, és olyan nehézségekkel szembesült, amilyenekkel az ember is találkozik, és olyan próbákat viselt el, amilyeneket az embereknek is el kell viselniük. Az ellenség folyamatosan támadni fog, amint Krisztust is támadta erőteljes kísértésekkel, de mindannyiunk rendelkezésére áll a szabadulás. – The Upward Look, 235. o.
2. Olvassuk el a 2Kor 8:1, 5 és 9:7, 9, 13, 15 verseit! Mi a központi üzenete ezeknek a szakaszoknak?
EGW idézet
Krisztus életének széles, a végtelenséget is átfogó befolyása volt, amely összekapcsolta Istennel és az egész emberi családdal. Jézus által Isten olyan befolyás gyakorlására tette képessé az embert, ami miatt lehetetlen, hogy önmagának éljen. Kölcsönös kötelességgel kötődünk embertársainkhoz, akik mind Isten teremtésének, a nagy egésznek egy-egy alkotásai. Senki sem függetlenítheti magát embertársaitól, mert minden ember sorsa kihat másokra. Isten a lelkünkbe akarja vésni, hogy felebarátunk jóléte tőlünk is függ, és elő kell segítenünk boldogságát.
A bennünket körülvevő légkör tudatosan vagy öntudatlanul, de kihat minden emberre, akivel érintkezünk… Ezt a felelősséget nem tudjuk lerázni magunkról. A beszédünk, ténykedésünk, öltözködésünk, viselkedésünk, sőt még az arckifejezésünk is befolyást áraszt… Ha példamutatásunkkal segítünk másokat a jó elvek kialakításában, akkor erőt adunk nekik a jó cselekedetek végzéséhez. Ezután ők ugyanilyen befolyást árasztanak másokra, és azok is másokra. Eközben tudtunkon kívül ezrek meríthetnek áldást a befolyásunkból.
A jellem hatalom. Az igaz, önzetlen, Istenszerető élet csendes bizonyságtevésének szinte ellenállhatatlan befolyása van. Ha életünk Krisztus jellemét tükrözi, akkor együttműködünk vele a lelkek megmentésében; és csakis akkor tudunk együtt munkálkodni Istennel, ha életünk a jellemét tükrözi. Minél messzebbre terjed a befolyásunk, annál több jót tehetünk. Ha azok, akik Isten szolgáinak mondják magukat, Krisztus követik példáját, és gyakorolják mindennapi életükben a törvény elveit; ha minden tettük arról tanúskodik, hogy szeretik Istent mindenekfelett és felebarátjukat, mint önmagukat, akkor lesz ereje az egyháznak arra, hogy felrázza a világot.
De soha ne felejtsük el, hogy rosszra is lehet befolyásolni! Rettenetes dolog elveszíteni a saját lelkünket, de még rettenetesebb mások lelki halálát okozni… Csak Isten kegyelméből tudjuk helyesen használni ezt a képességünket. – Isten csodálatos kegyelme, 231. o. (augusztus 11.)
Jézus Krisztus vallása megújítja az életet és a jellemet. Az igazi keresztény folyamatosan keresi a kegyelmet, amely megváltoztatja emberi jellemhibáit. Durva, önkényes szavak helyett a bátorítást szavait fogja szólni, amiket Krisztus is mondana az ő helyében. Jézus mindenki irányába jóindulatot tanúsított, és nemcsak azok iránt, akik dicsérték és értékelték bölcsességét. Az igazi keresztény életéből olyan tisztaság és szentség sugárzik, amilyen volt Krisztus élete is.
A keresztény a világosság hordozója legyen a világban, fénylenie kell a bűn és törvénytelenség sötétségében. Ebben a világban folyamatosan le kell győznie azokat az erőket, amelyeknek Sátán a feje. Krisztus példáját követve a kereszthordozásban és az önmegtagadásban, akik elfogadják Jézust, azok Isten fiaivá válnak. „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek.” (Jn 1:12) Azért tudnak győzni az élet küzdelmeiben, mert felöltözték „amaz új embert, melynek újulása van Annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt” (Kol 3:10). – The Upward Look, 75. o.
3. Mit mond 2Kor 9:7 verse az adakozásról?
EGW idézet
Akik hit által elfogadják Krisztust, azokat olyan drágakövekként fogadja a Menny, amilyenért a kereskedő kész volt bármennyit fizetni. Akik megtalálják Őt, felismerik, hogy mennyei kincsre leltek, ezért igyekeznek mindenüket eladni, hogy megvásárolhassák a kincset rejtő földterületet. Miközben szemlélik Isten szeretetét, és a szemük előtt feltárul a megváltási terv, miközben Jézus szeretetének titka egyre nyilvánvalóbbá válik, és látják az érettük hozott áldozatot, többé semmit sem tartanak túl drágának ahhoz, hogy lemondjanak róla a Mesterükért. Minél inkább összpontosítanak Isten csodálatos szeretetére, annál tisztábban látják annak mélységeit, mivel dicsőségének ragyogása túlságosan fenséges a halandó emberi szemnek.
A Menny Istene összegyűjtötte és letétbe helyezte a világegyetem összes kincsét, hogy megvásárolhassa a drágakincset, az elveszett emberiséget. Az Atya a Menny összes kincsét Krisztus kezébe helyezte, hogy a Menny legdrágább áldásait kiáraszthassa az elbukott emberi nemzetségre. Isten nem tanúsíthatott volna nagyobb szeretetet annál, amit kifejezett egyszülött Fia felkínálásával ennek a világnak. Ezt az ajándékot azért kaptuk, hogy meggyőződjünk arról, hogy Isten semmit sem mulasztott el abból, amit megtehetett, és semmit sem tartott vissza, hiszen az egész mennyet egyetlen hatalmas ajándékban árasztotta ránk. Az ember jelen és jövőbeli boldogsága abban áll, hogy elfogadja-e vagy sem Isten szeretetét és engedelmeskedik parancsolatainak.
Krisztus a mi Üdvözítőnk. Ő az Ige, aki testté lett és közöttünk lakozott. Ő az a forrás, amiben megtisztulhatunk minden bűntől. Drága áldozat, amely adatott, hogy az ember megbékéljen Istennel. Sem a világegyetem, sem az el nem bukott világok, sem az elbukott világ, de a gonoszság hatalma sem mondhatja, hogy Isten többet is tehetett volna az ember üdvössége érdekében. Isten ajándékát sosem lehet felülmúlni, a szeretetet nem is lehetett volna valaha ennél mélységesebben és jobban kifejezni. A Golgota az Úr munkájának megkoronázása… Az Úrnak az a szándéka, hogy követői is szeressék az Atyát, amikor látják és megértik azt a szeretetet, amit Ő táplál az Atya iránt. – Our High Calling, 13. o.
Valahányszor Isten népe a világ bármely időszakában vidáman és készségesen végrehajtotta tervét a rendszeres jótékonyságban, valamint az adományokban és felajánlásokban, akkor megvalósította azt az örök ígéretet, hogy minden munkájukat jólét fogja kísérni, éppen olyan arányban, amilyen arányban engedelmeskedtek követelményeinek. Amikor elismerték Isten követeléseit, és eleget tettek azoknak, és megtisztelték Őt a vagyonukkal, a csűrjeik bőséggel teltek meg. – Tanácsok a sáfársághoz, 347. o.
4. Olvassuk el 2Kor 8:1-5 szakaszát! Mi lehetett az oka a macedóniaiak rendkívül nagylelkű adakozási készségének?
EGW idézet
A zsoltáros szavai: „A te szádnak törvénye jobb nékem, mint sok ezer arany és ezüst” (Zsolt 119:72) – olyan gondolatot jelent ki, ami nem csak vallásos szempontból igaz. Abszolút igazságot állít, amit az üzleti életben is elismernek. Még a mai világban is, ahol minden a pénzszerzésről szól, ahol a verseny nagyon kiélezett és a módszerek igen gátlástalanok, sokan elismerik, hogy az élet küszöbén álló fiatalembernek bármilyen pénzösszegnél nagyszerűbb kezdet az, ha becsületes, szorgalmas, mértékletes, tiszta és takarékos. […]
A becsületes üzletvezetés és a valódi siker alapja annak elismerése, hogy mindennek Isten a tulajdonosa. A mindenség Teremtője az eredeti tulajdonos. Mindnyájan az Ő sáfárai vagyunk. Mindent, amink van, Ő bízott ránk, hogy az Ő irányítása alapján használjuk.
Ez minden ember egyetemes kötelessége, és létünk minden területét magában foglalja. Akár felismerjük, akár nem, Isten sáfárai vagyunk, tőle kaptuk képességeinket és adottságainkat, Ő helyezett a világnak egy adott pontjára, hogy a tőle kapott munkát elvégezzük.
Isten kinekkinek megszabta „a maga dolgát” (Mk 13:34), amire az adottságai képessé teszik, amiből a legnagyobb áldás származik önmaga és embertársai számára, és amivel a leginkább dicsőséget szerezhet Istennek.
Üzleti munkánk vagy másféle elhívásunk tehát része Isten nagy tervének, és amíg akarata szerint végezzük, addig Ő felelős az eredményekért. „Isten munkatársai vagyunk” (1Kor 3:9), és feladatunk iránymutatásainak a hűséges teljesítése. Ezért nincs helye az idegeskedésnek és az aggodalmaskodásnak. Helyette szorgalomra, hűségre, gondoskodásra, takarékosságra és tapintatra van szükség. Minden képességet a lehető legalaposabban ki kell használni. A sikeres eredmény azonban nem erőfeszítéseinktől függ, hanem Isten ígéretétől. Annak a szónak, ami Izráelt a pusztában táplálta, és életben tartotta Illést az éhség idején, ma is ugyan akkora ereje van. „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk?” (Mt 6:31) […]
Aki erőt ad az embernek a gazdagság megszerzéséhez, az ajándékkal együtt feladatot is adott. Mindabból, amink van, Isten egy bizonyos részt visszakér. A tized az Úré… „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba” (Mal 3:10) – ez Isten parancsa. Itt nem háláról vagy bőkezűségről van szó, hanem csakis őszinteségről. A tized az Úré, és elrendeli, hogy adjuk vissza neki, ami az övé.
„A sáfároktól megkívántatik, hogy mindegyik hívnek találtassék.” (1Kor 4:2) Ha az őszinteség az üzleti élet egyik kulcsfontosságú elve, vajon nem kellene elismernünk Isten iránti kötelességünket, ami a többi elvnek is az alapja? – Lift Him Up, 304. o.
5. Hogyan tanúsítják Róm 15:26-27 versei is, hogy Pál egységre törekedett?
EGW idézet
Ahol élet, ott gyarapodás és növekedés is van. Isten országában szüntelen a csere, a bevétel és a kiadás; az Úrtól kapott ajándékok elvétele és annak visszaadása, ami az övé. Isten együtt tevékenykedik az igazi hívővel, aki ismét a műbe fekteti a kapott világosságot és áldásokat. Így növekedik benne a befogadás képessége. Amikor valaki mennyei ajándékokat ad tovább, ezzel csak a kegyelem és igazság friss áramlatainak készít helyet, hogy a kiapadhatatlan forrásból a lelkébe ömöljenek. Övé a nagyobb világosság, övé a megnövekedett tudás, övé az áldás. Ebben a gyülekezet tagjaira háruló munkában rejlik a gyülekezet élete és növekedése. Akinek élete abból áll, hogy mindig csak kap, és sohasem ad, az hamar elveszíti az áldást. Ha nem árad tőle másokhoz az igazság, elveszti képességét az Istentől adni kívánt áldások befogadására. Ha friss áldásokra vágyunk, előbb adjuk tovább a Menny javait.
Mindazok, akik az evangélium üzenetét a szívükbe fogadják, vágyakoznak a hirdetésére. A Mennyből eredő Krisztus iránti szeretetüknek kifejezést kell adniuk. Azok, akik felöltözték Krisztus igazságát, elmondják tapasztalataikat. Elmondják, hogyan vezette éhező, szomjazó lelküket a Szentlélek lépésről lépésre, Isten és Jézus Krisztus ismeretére. Elmondják, mit eredményezett az Ige kutatásuk, imádkozásuk, vívódásuk, és elismétlik Krisztus szavait: „Megbocsáttattak néked a te bűneid!”
Nem természetes, ha valaki ezeket a dolgokat titokban tartja. Akiket betöltött Krisztus szeretete, nem hallgatják el élményeiket. Az Úrtól kapott szent igazság nagyságához mérten vágyakoznak arra, hogy mások is részesüljenek ugyanabban az áldásban. Miközben megismertetik másokkal Isten ajándékainak gazdag kincsestárát, Krisztus egyre többet ad nekik ezekből az ajándékokból. Megtanulnak a kicsi gyermek őszinteségével engedelmeskedni. Lelkük a szentség után sóvárog, és egyre jobban feltárulnak előttük az igazság és kegyelem kincsei, hogy továbbítsák őket a világnak. – Isten csodálatos kegyelme, 63. o. (február 24.)
Isten gyermekei ápolják és nyilvánítsák ki az életükben a Lélek által elérhető nemes tulajdonságokat. Dicsőítsék meg Istent alázatuk és töredelmes szívük által. Vágyjanak hasonlóvá válni Jézushoz. Kövessék leckéit a mindennapi életben, és így rendeljék alá magukat akaratának.
„Isten szántóföldje vagytok” (1Kor 3:9). Ahogy az ember szíve felderül kertjének gondozása közben, úgy örvendezik Isten hívő fiaiban és leányaiban. A kert folyamatos munkát igényel. A gyomokat ki kell húzni, új növényeket kell ültetni, az ágakat pedig meg kell metszeni. Így munkálkodik az Úr is a kertjében, és így gondozza növényeit. Nem leli örömét olyan fejleményekben, amelyek nem nyilvánítják ki Krisztus jellemének szép vonásait. Krisztus vére Isten értékes, drága tulajdonává tette az embereket, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy túl nagy szabadságot tulajdonítva magunknak, kihúzzuk azokat a növényeket, amelyeket Isten helyezett a kertjébe. Némely növény olyanynyira gyönge, hogy aligalig van benne élet, de az Úrnak különös gondja van ezekre.
Embertársaitokkal való kapcsolatotok során soha ne feledjétek, hogy Isten tulajdonával van dolgotok. Legyetek kedvesek, irgalmasok és udvariasok. Tiszteljétek Isten áron vett tulajdonát. Legyetek gyöngédek és tisztelettudók egymás iránt. Istentől kapott képességeiteket használjátok példaadásként az emberek számára. – Isten csodálatos kegyelme, 65. o. (február 26.)
További tanulmányozásra
Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, „A bőkezű gyülekezet” c. fejezet, 221–227. o.
Krisztusi élet, „Nagylelkűség” című fejezet, 270. o. (szeptember 13.)
„Akiknek szívét Krisztus szeretete tölti be, híven követik annak példáját, aki érettük szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége által gazdagok legyenek. Az Isten kezéből nyert minden adományt – pénzt, időt, befolyást – az evangélium előrehaladásának eszközeként értékelnek. Így volt ez az ősegyházban. És ha a ma egyházában az lesz látható, hogy a Lélek erejével a tagok elfordulnak a világ dolgaitól, és készek áldozatot hozni abból a célból, hogy embertársaik hallhassák az evangéliumot, a hirdetett igazságok hatalmas befolyást árasztanak a hallgatókra” (i. m. 47. o.). „Az Úrnak nincs szüksége az adományainkra, nem tehetjük gazdagabbá ajándékainkkal… »Mert tőled van minden, és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most néked« (2Krón 29:14). Mégis megengedi, hogy kimutassuk hálánkat kegyelméért, amikor önfeláldozóan erőfeszítéseket teszünk mások érdekében. Isten iránti hálánkat és szeretetünket egyedül így mutathatjuk meg, nem adott rá más módot” (Ellen G. White: Counsels on Stewardship. 18–19. o.).Naponkénti tanulmányozásra
Zsoltár 23–29; Ellen G. White: Étrend és táplálkozás, 1. függelék, egészen az „Utazás közben” alcímig 1. „Kicsoda ez a dicsőség Királya?”Általános áttekintés
Maja, a fiatal vállalkozónő nemrég indított el egy kis technológiai céget, melynek fő tevékenységi területe a közösségi egészségügy. Kis csapata volt, kevés pénzzel rendelkezett, és a jövő is bizonytalan volt, de Maja hitt a küldetésében. Az első nyereséges negyedévben ahelyett, hogy az összes bevételt a fejlesztésbe fektette volna – ahogy a legtöbb induló vállalkozás teszi –, Maja azt javasolta, hogy a profit egy harmadát adományozzák nonprofit szervezeteknek, ezzel segítve a hátrányos helyzetű iskolákat abban, hogy hozzáférjenek a mentális egészséget szolgáló informális forrásanyagokhoz. Csapata azonban kételkedett az elképzelés helyességében. – Nem kellene megvárnunk, míg stabilabb lesz a helyzetünk? – kérdezte valaki. – Ha majd csak akkor adakozunk, amikor már pénzügyileg megerősödtünk, vajon valóban nagylelkűek vagyunk? Legyenek konkrét céljaink, ne csak a nyereségre törekedjünk! – válaszolta Maja. A cég adományozott, nem nagy, de fontos összeget. Néhány hónappal később nagylelkűségük váratlan lehetőségeket nyitott meg előttük: új partneri kapcsolatokat szereztek, a média felfigyelt rájuk, és egy jelentős befektetőt is találtak, akit megnyert a kis vállalat üzleti filozófiája. E rövid történet 2Korinthus 8–9. fejezetének lényegét tükrözi: a nagylelkűség nem azt jelenti, hogy megvárjuk, míg gazdaságilag megerősödünk, hanem azt, hogy bízunk Istenben, és abból adakozunk, amink van, majd figyeljük, hogyan sokszorozza meg Isten rajtunk az áldásait.A tanulmány témái
1. A nagylelkűség mint Isten kegyelmének kifejeződése: A macedónok a nehézségek ellenére is örömmel adakoztak, bizonyságot téve arról, hogy az igazi adakozás nem bőségből, hanem szívből fakad (2Kor 8:1–5). 2. Krisztus, a nagylelkűség példaképe: Lemondott a gazdagságról, hogy másokat lelkileg gazdaggá tegyen. 3. A pénzügyi becsületesség fontossága: Pál gondoskodik arról, hogy az adományok kezelése átlátható és felelősségteljes legyen, hogy ezzel az összes érintett személyt védje.Magyarázat
1. Kontextus – Korinthus mint kereskedelmi csomópont: Korinthus városa stratégiai helyen, egy földnyelven feküdt, mely összekötötte a kontinentális Görögországot a Peloponnészoszi-félszigettel. Az Európából és Ázsiából érkező áruk ezen a helyen haladtak át, így a város a kereskedelem és a gazdaság központjává vált. A települést Róma építette újjá i. e. 44-ben, majd felszabadított rabszolgákkal, kereskedőkkel és vállalkozókkal népesítette be, aminek köszönhetően erős római befolyás tett úrrá ebben a gazdaságilag sokszínű városon. A kereskedelem és a gazdaság központjává vált. Murphy-O'Connor Újszövetség-kutató megjegyzi: „Az első telepesek Görögországból, Szíriából, Júdeából és Egyiptomból származó rabszolgák voltak, akik kezdetben sírokat raboltak ki, hogy megélhetésüket biztosítsák, de a hely olyan hatalmas gazdasági potenciállal rendelkezett, hogy 50 év leforgása alatt polgárainak egy része dúsgazdag lett” (Corinth, The New Interpreter's Dictionary of the Bible, 2006, 1. köt., 733. o.). Korinthusban leginkább római pénzzel fizettek a kereskedők, főként dénárral és sestertiussal, de görög érmét (pl. drachmát) is használtak fizetőeszközként. Az érméket nemesfémből (ezüstből, bronzból, aranyból) készítették, értéküket pedig a súlyuk és a fémösszetételük határozta meg. A kereskedelmi tranzakciók során nem csak érmék cseréltek gazdát, a cserekereskedelem és a hitelezés is elterjedt gyakorlat volt, különösen nagyobb tranzakciók esetén vagy megbízható személyek között. Nem hivatalos hitelintézetek is működtek, a pénzváltók és a kalmárok általában piacokon vagy templomokban tevékenykedtek. A kamatlábak magasak lehettek, és az adósságok rabszolgasághoz vezethettek, különösen a szegényebb rétegek körében. A templomok néha pénzügyi központként működtek, ahol az emberek kölcsönt vettek fel, vagy értékeit helyezték letétbe. Korinthusban jelentős szakadék tátongott a gazdagok és a szegények között. Egy jól ismert közmondás, amelyet a görög földrajztudós, Sztrabón is idézett, remekül összefoglalja a korabeli Korinthus szellemiségét: „Nem mindenki számára ajánlott Korinthusba menni” (ld. The New Interpreter's Dictionary of the Bible, 1. köt., 734. o.). A gazdag kereskedők és földbirtokosok fényűző életet éltek, míg sokan mások – munkások, kézművesek és rabszolgák – jóval szerényebb körülmények közt vergődtek. A korinthusi gyülekezetben valószínűleg gazdag mecénások és szegényebb emberek is voltak, innen az egyenlőséggel és nagylelkűséggel kapcsolatos jelentős probléma (ld. 2Kor 8–9). A görög-római kultúrában az adakozás gyakran összefonódott a becsülettel és a kölcsönösséggel: nem önzetlen szeretetből adakoztak, hanem hogy kedvezményeket szerezzenek. Pál felhívása az áldozatot adott szív, kegyelemre épülő adakozásra radikális ellentétben állt ezzel a széles körben elterjedt gyakorlattal. Arra buzdította a korinthusiakat, hogy szeretetből és krisztusi nagylelkűségből adakozzanak. 2. A nagylelkűség mint Isten kegyelmének kifejeződése: Pál a macedóniai gyülekezeteket hozza fel példaként a nagylelkűségre, valószínűleg a filippi, a thesszalonikai és a béreai közösségre utalva (2Kor 8:1–5). E gyülekezetek bőkezű adományai nem a tagok természetes nagylelkűségének vagy gazdagságának voltak köszönhetők. Pál Isten kegyelmének irányítja a figyelmet, amely bennük munkálkodott (2Kor 8:1). Még a súlyos megpróbáltatások és a szegénység ellenére is nagylelkűen, örömmel adakoztak (2Kor 8:3–5). Ez a háttér adja meg az alaphangot a nagylelkűség témájához. A nagylelkűség nem csupán adakozás melletti döntés, hanem válasz az isteni kegyelemre. A macedónok nem nyomás hatására adakoztak, vagy azért, hogy jónak tűnjenek. Adományozásuk önként, örömteli és örömteli, továbbá hálából, szeretetből fakadt. Ez a fajta, megváltozott szívet tükröző adakozás a világ mércéje szerint teljességgel értelmetlen volt: a kegyelem motiválta, nem pedig a gazdaság megfontoltság vagy kötelesség. Az igazi nagylelkűség az Istennek átadott életből fakad. Amikor az ember teljes mértékben Istené lesz, megnyílik számára a források tárháza. A kegyelem helyreállítja prioritásainkat, s az adakozást nem csupán a jótékonyság, hanem az imádat cselekedetévé alakítja át. Pál az adakozást „kegyelemnek” nevezi – ugyanazt a szót használja, mint a lelki ajándékoknak is Isten meg nem érdemelt jóságának a jelölésére (charis). A nagylelkűség nem csupán kötelesség, hanem lelki cselekedet, isteni felhatalmazás. 3. Krisztus, a nagylelkűség példaképe: Pál korinthusi hívekhez intézett felhívása azon alapul, hogy Krisztus Urunk hajlandó volt feláldozni magát értünk, miközben mi még távol álltunk Istentől. A keresztény számára a nagylelkűség nem a gazdagságról, hanem az imádatról szól, nem a bűntudatról vagy a nyomásról, hanem a kegyelemről. Amint Krisztusban megtapasztaljuk Isten meg nem érdemelt nagylelkűségét, ez arra ösztönöz bennünket, hogy a kegyelmet önzetlen, örömteljes és önfeláldozó adakozásunkkal fejezzük ki. Krisztus a nagylelkűség példaképe: ez 2Korinthus 8–9 szakaszának egyik legmélyebb témája. Pál nem csupán prédikál az adakozásról, hanem azt mélyen az evangélium kereteibe is helyezi. Alapvető ige ebből a szempontból 2Korinthus 8:9 verse: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Ez a vers képezi Pál felhívásának teológiai alapját. „Gazdag lévén” – a kifejezés Krisztus eleve létező dicsőségére utal, mely magában foglalja isteni mivoltát, az Atyával való örök közösségét és a mennyei gazdagságot. „Szegénnyé lett érettetek” – Jézus lemondott önmagáról: amellett, hogy emberi testet öltött, az elutasítást, a szenvedést és végül a keresztet is el kellett viselnie (Fil 2:6–8). „Hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok” – áldozata révén lelki kincsek – a megbocsátás, az igazság, a gyermekévé válás joga és az örök élet – birtokosai leszünk. A nagylelkűségnek sem a pénzhez, hanem az önzetlen szeretethez van köze. Senki sem adott többet, mint Jézus. Pál nem manipulálja a korinthusiakat az adakozás érdekében, hanem arra ösztönzi őket, hogy cselekedjenek úgy, hogy szeretetük Krisztus szeretetét tükrözze. Az igazi nagylelkűség a Jézus által átformált szív bizonyítéka. Az önkéntes, szívből jövő adakozás Krisztust tükrözi (2Kor 9:7). Ahogy Jézus önként és boldogan áldozta fel magát értünk (Zsid 12:2), a hívők is arra hívattak, hogy ugyanabban az indületben adakozzanak. Amikor Krisztushoz hasonlóan adunk, nem szegényedünk el, hisz Isten kegyelméből újra áldásban részesülünk. Isten, akitől Krisztust, legnagyobb Ajándékunkat kaptuk, hűséges hozzánk, és megadja nekünk azt is, amire szükségünk van ahhoz, hogy nagylelkűek legyünk. 4. A pénzügyi becsületesség fontossága: Az adakozásra való felhíváson túl Pált mélyen foglalkoztatja, hogy miként kezelik azokat az adományokat, amelyeket a nehéz helyzetben lévő jeruzsálemi gyülekezet támogatására gyűjtöttek. 2Korinthus 8:18-21 szakasza rávilágít a rendszer működésére: „Elküldöttük pedig vele együtt amaz atyafit is, aki az összes gyülekezetekben dicséretes az evangéliumért; nemcsak pedig, hanem a gyülekezetek útitársunknak is megválasztották ebben a jó ügyben, amelyet mi szolgálunk magának az Úrnak dicsőségére és a ti készségetekre; hogy senki se ócsárolhasson minket a mi szolgálatunk által való bőséges jótétemény miatt; mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” Pál 2Korinthus 8:18–21-ben rámutat arra, hogy a bizalom és az átláthatóság két fontos érték Isten országának építésében. E két tulajdonság szavatolja, hogy Isten és ember előtt minden kifogástalan és felelősségteljes módon zajlik, s végső soron megvédi a missziót – és magát Pált is – a visszaélések gyanújától. Pál a proaktív becsületességet gyakorolja. Nem várja meg, míg kérdések merülnek fel a pénzt illetően, s már a kezdetektől fogva építi a hitelességét. Több, igazoltan becsületes jellemű férfit választ ki az adománygyűjtés felügyeletére. Közösen vállalják a felelősséget, és jellemük bizalmat ébreszt a közösségben a pénzkezelés általános eljárását illetően. Pál szemében az Isten munkájára felajánlott pénz kezelése nem hétköznapi feladat, hanem szent felelősség. Úgy kell kezelnünk Isten forrásait, hogy azzal az Ő nevének szerezzünk dicsőséget. A pénzügyek terén gyakorolt becsületesség nem merül ki a csalás elkerülésében – megőrzi az evangélium hitelességét, és építi a bizalmat a közösségben. Az egyik fő ok, amiért az emberek nem adakoznak: a bizalom hiánya – attól tartanak, hogy rosszul használják fel a pénzt. Pál átláthatóságra és felelősségre törekszik, megteremti a nagylelkűség premisszáit, hogy az emberek bizalommal adakozhassanak. A pénzügyi becsületesség nem csupán személyes lelkiismereti kérdés (2Kor 8:21), a nyilvános bizonyságtevésre is kihatással van.Alkalmazás
Beszéljétek meg a csoportban az alábbi kérdéseket, szem előtt tartva mindazt, amit a héten 2Korinthus 8. és 9. fejezetei kapcsán tanultunk! A kérdések célja a személyes elmélkedés, a csoportos beszélgetés és a tanultak gyakorlati alkalmazásának ösztönzése. Olyan kulcsfontosságú témára összpontosítunk, mint a kegyelem, a nagylelkűség, a pénzügyi tisztesség és a krisztusi adományozás. 1. Pál szerint az adakozás „kegyelem”. Hogyan formálja ez a gondolat a nagylelkűségről alkotott véleményünket? 2. Miért habozunk adakozni, még akkor is, ha megengedhetjük magunknak? 3. Hogyan tartjuk egyensúlyban az erőforrásokkal való bölcs sáfárkodást és a nagylelkű adakozást? 4. Olvassuk el 2Korinthus 9:6–7 verseit! Mit jelent „jókedvűen” adakozni, és hogyan alakíthatjuk ki ezt a fajta hozzáállást? 5. Mit ért Pál azon, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten”? Miért fontos a hozzáállás, amikor adakozunk? 6. Melyik az a gyakorlati lépés, amelynek megtétele folytán Isten kegyelmét tükröző módon adakozhatunk?Studiul 11, 5-11 szeptember
