Üldözött, de nem elhagyott

E heti tanulmányunk: Apostolok cselekedetei 9:16; 2Korinthus 4:7-12; Efézus 3:1; Filippi 1:13; Kolossé 1:12; 4:9; Filemon 15-16

Egy hamis vádak alapján bebörtönzött adventista lelkész közel két évet töltött elzárva. Először nyomasztotta a helyzet, de idővel rájött, hogy a börtön Istentől kapott misszióterület volt számára. Amikor a többi rab megtudta, hogy lelkész, megkérték prédikálni. Ezt meg is tette, sőt írott anyagokat is osztogatott, keresztelt és úrvacsorai istentiszteleteket tartott. „A szolgálat néha küzdelmes volt a börtönben – mondta –, de örültem az imatapasztalatoknak és annak, amikor változást láttam az emberek életében.”
Pál a börtönből írt Filippibe és Kolosséba (lásd Fil 1:7; Kol 4:3). Filippiben, ahol hamisan vádolták meg őt és Szilászt, a börtönőr „lábaikat kalodába szorítá” (ApCsel 16:24). Éjféltájban a két férfi „imádkozott, és énekkel dicsőítette Istent. A foglyok pedig hallgatták őket” (ApCsel 16:25, ÚRK). Ők valóban tudták, hogyan lehet „mindenkor örülni”!
A héten Pál körülményeivel foglalkozunk. A vele történtekkel kapcsolatban a szélesebb képet látta. Tanulhatunk tőle, amikor megpróbáltatások érnek bennünket, hiszen elkerülhetetlen, hogy életünk folyamán ne szembesülnénk próbákkal és nehézségekkel.

EGW idézet

Pál apostol fokozott felelősséget érzett azokért a lelkekért, akik munkálkodása következtében tértek meg. Mindenekelőtt azt kívánta, hogy hűségesek legyenek, hogy dicsekedhessen majd a Krisztus napján: „nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába” (Gal 2:16). Aggódott munkája eredményéért. Úgy érezte, hogy még saját üdvössége is veszélyben forogna, ha kötelességét nem teljesítené, és ha a gyülekezet nem dolgozna együtt vele a lélekmentés munkájában. Tudta, hogy a prédikáció nem elegendő a hívők kiképzésére, hogy az élet igéjét hirdethessék. Tudta, hogy „szabályra új szabály, parancsra új parancs” következik; „itt egy kicsi, ott egy kicsi” (Ézs 28:10). Így kell kioktatni őket az Úr művében való tevékenykedésre.
Általános és egyetemes törvény, hogy az Istentől nyert erők és képességek elsatnyulnak, elvesznek, ha azokat nem használják. Így az igazság is elveszti éltető erejét, gyógyító hatalmát, ha nem élik ki és nem közlik másokkal. Ettől félt az apostol is, hogy esetleg nem sikerül neki mindenben „kiábrázolni a Krisztust”. A mennyek országába vetett reménysége elborult, ha arra gondolt, hogy esetleges hibája folytán a gyülekezet az isteni jelleg helyett inkább az emberinek pecsétét hordaná. Minden tudása, szónoki képessége, csodatételei, az örök dolgok szemlélése – amikor elragadtatott a harmadik mennybe –, mindez nem segítene, ha akikért dolgozott, munkájában való hűtlensége miatt elveszítenék Isten kegyelmét. Ezért mind szóban, mind levélben kérte azokat, akik elfogadták Krisztust, „hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette..., mint csillagok e világon”, akik „az életnek beszédét tárják eléjük” (Fil 2:15-16).
Istennek minden őszinte szolgája súlyos felelősséget hord a gondjaira bízott hívők lelki fejlődéséért, és minden vágya, hogy Isten munkatársai legyenek. Felismeri, hogy a gyülekezet fejlődése jórészt az Istentől rábízott munka lelkiismeretes elvégzésétől függ. Arra gondol, hogy minden új tag újabb eszköz a megváltás tervének megvalósítására; ezért komolyan és fáradhatatlanul igyekszik a hívőkben vágyat ébreszteni, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus számára. – Az apostolok története, 206–207. o.

Filippi és Kolossé levelei börtönlevelek, amelyeket Pál fogságból írt (mint az Efézusi levelet és a Filemonnak szólót is). A legtöbb kommentátor egyetért abban, hogy valószínűleg Pál római fogsága alatt születtek, Kr. u. 60–62 között (lásd ApCsel 28:16).

Olvassuk el Ef 3:1 és Filem 1 verseit! Mi a jelentősége annak, ahogyan Pál a fogságát jellemzi?

Pál Jézus Krisztus szolgálatára szentelte az életét, és arra is készen állt, ha tevékenysége miatt börtönbe kell mennie: „amelyért követségben járok láncok között” (Ef 6:20, ÚRK). Misszióutakra indult, gyülekezeteket alapított, képezte az Úr munkásait. Talán felvetődött benne a kérdés: „Miért vagyok itt, amikor láncok nélkül sokkal többet tehetnék?” Később is bebörtönözték, amikor a második levelét írta Timóteusnak, ami egy pásztori levél. Tehát az Újszövetség legalább öt könyvét fogságból írta.
A börtönben született levelek egyikében sem említette meg az apostol pontosan, hol volt fogságban. Néhányan Efézusra, mások Cezáreára gondolnak. Biblia bizonyíték nincs rá, hogy valaha is fogva tartották volna Efézusban. Cezárea valószínűbbnek tűnhet, bár abban a városban nem fenyegette közvetlen veszély az életét, azonban a Filippi levél megírása idején valóban volt ilyen veszély (lásd Fil 1:20; Fil 2:17).
A levél más támpontokat is ad arra nézve, hogy Pál hol raboskodott akkor. Először is: a pretórium jelentheti a tartomány kormányzójának hivatali székhelyét – Jeruzsálemben az az épület volt, ahol Pilátus kihallgatta Jézust (Mt 27:27; Jn 18:33), Cezáreában pedig a palota, ahol Pált tartották fogva (ApCsel 23:35). Az apostol nyilván nem egy helyre, hanem emberekre utal a kifejezéssel: „a testőrség egész házában” (Fil 1:13) megismerték az evangéliumot. Rómában elit katonák teljesítettek szolgálatot, a számuk a tizennégyezret is elérhette, ők védték a császárt és őrizték a foglyokat.
Másodszor pedig: Pál tolmácsolja „a császár udvarából való” (Fil 4:22) hívők üdvözletét. Ez arra enged következtetni, hogy Rómában raboskodott, és kapcsolatban állt a császári palotában szolgálatot teljesítőkkel.

Hogyan tanulhatjuk meg a legjobbat kihozni még a legkeményebb helyzetekből is? Miért nem mindig könnyű ezt megtenni?

EGW idézet

Nem Istenen múlik, hogy kegyelmének gazdagsága nem árad a Föld lakóira. Ha mindenki meg akarná kapni ezeket az ajándékokat, mindenki beteljesedne Szentlélekkel.
Minden embernek kiváltsága, hogy élő csatornaként továbbítsa a világnak Isten kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Krisztus mindennél jobban vágyik olyan eszközökre, akik megismertetik a világgal Lelkét és jellemét. A világnak pedig mindennél nagyobb szüksége van arra, hogy az emberek bemutassák a Megváltó szeretetét. Az egész menny olyan eszközökre vár, akik által az emberek örömét és áldását szolgáló szent olajat áraszthatja a Földre.
„De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Ő nagy szerelméből, amellyel minket szeretett, minket, akik meghaltak voltunk a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal (kegyelemből tartattatok meg!). És együtt feltámasztott, és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban; hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2:4–7)
Ezek az idős Pál, „Jézus Krisztus foglyának” szavai, amelyekkel római börtönéből írva igyekezett testvérei tudomására hozni azt, aminek kifejezésére alkalmatlannak találta a nyelvet. „Krisztus felfoghatatlan gazdagságáról” írt, a kegyelem kincsesházáról, amelyet Isten túláradó bőséggel kínál fel az emberek bukott fiainak.
Mialatt lelketek sóvárogva vágyakozik Istenhez, mindig többet és többet ragadtok meg kegyelmének felmérhetetlen kincseiből. És miközben elmélkedtek ezen kincsek felett, tulajdonaitokká válnak; kinyilatkoztatjátok a Megváltó áldozatának érdemeit, szentségének védő oltalmát, bölcsességének és erejének teljességét. „Szeplő és hiba nélkül” állít benneteket az Atya elé (2Pt 3:14). – Isten csodálatos kegyelme, 187. o., június 28.
 
Így, noha látszólag minden lehetősége a tevékeny közreműködésre teljesen megszűnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az előző években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, amelyeket, mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedő intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük időzött. Csak most, hogy elszakították tőlük, ismerték fel a hívők érettük viselt szenvedéseit, aggodalmait. Ez ideig többnyire kivonták magukat minden felelősség és teherhordozás alól azzal, hogy nincs olyan bölcsességük, tapintatuk és elpusztíthatatlan tetterejük. Ellenben most, hogy tudatlanságukban meg kellett tanulniuk azokat a tanításokat, amelyeket egyébként mellőztek, sokkal többre becsülték intéseit, tanításait és utasításait, mint annak előtte személyes munkáját. Amint tehát hírét vették bátorságának és hitének, amelyet hosszú fogsága alatt tanúsított, ez nagyobb hűségre és fokozott buzgóságra késztette őket Krisztus ügyéért. – Az apostolok története, 454. o.

Macedóniai tartózkodása idejéből Pál több fogságról is említést tesz (2Kor 6:5; 2Kor 7:5; 2Kor 11:23). Filippiben történt az első ilyen eset, amiről feljegyzés szól (ApCsel 16:16-24). Később rövid időre bebörtönözték Jeruzsálemben is, mielőtt átszállították a cezáreai börtönbe. Pál másutt is említi „fogságát” (Filem 10, 13). Rómában ugyan háziőrizetben volt, de hozzáláncolták egy római katonához. A 2. század első felében így láncolták meg Ignatiust is, aki leírta, hogy a katonák olyanok voltak, mint
„a vadállatok… minél jobban bántak velük, annál kegyetlenebbé váltak” (Michael W. Holmes, szerk. The Apostolic Fathers. Grand Rapids, MI, 2007, Baker Academic, 231. o.).

2. 2Kor 4:7-12 szakasza szerint Pál hogyan tudta elviselni a megpróbáltatásokat? Mi volt az élete fókuszában?

Bármilyen nehézzé is vált az élet, Pál képes volt a dolgok szebb oldalára figyelni, és ez adott neki bátorságot ahhoz, hogy stresszes helyzetekben is erős maradjon. Bármivel támadta Sátán, az apostol tudta, hogy Isten nem feledkezett meg róla.

3. Olvassuk el 2Kor 6:3-7 verseit! Milyen lelki erőforrások álltak a rendelkezésére, amelyek segítségére voltak a nehézségek között?

Gyakran kísért minket a gondolat, hogy a körülményeinkre, a gyengeségeinkre, a múltbeli kudarcainkra nézzünk, amelyektől egészen elcsüggedünk. Azonban éppen ilyenkor kell felidézni magunkban, milyen csodálatosan gondoskodott rólunk az Úr az ellenséggel való küzdelmeinkben! Az egyik legfontosabb ajándék a Biblia, „az igazság igéje” (2Kor 6:7, RÚF), ami által tanulhatunk mások hibáiból és sikereiből. „A Lélek az, aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek által a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével legyőzzük a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 578. o.).

Hogyan mondhatjuk el mindig, hogy „ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái” (2Kor 6:4)? Mit jelent ez?

EGW idézet

Az eluralkodó gonoszság ellenére számos szent ember, az Istennel való közösség által megjobbultan és nemesülten úgy élt, mintha a menny társaságában lenne. Nagy koponyák, csodálatos képességekkel megáldott emberek voltak. Nagy és szent küldetésük volt, hogy igaz jellemet alakítsanak ki; hogy a kegyesség leckéit tanítsák nemcsak kortársaik, de a későbbi nemzedékek számára is. A Szentírás csak néhány kiemelkedő személyiséget említ, de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói.
Azok, akik bíznak Isten Igéjében – habár önmagukban teljesen gyámoltalanok voltak –, gyakran az egész világ hatalmának ellenálltak. A tiszta szívű, szent életű Énok szilárdan hitte, hogy az igazság egy romlott, csúfolódó nemzetség közepette is győzedelmeskedik. Izrael gyermekei a Vöröstengernél hittel rendelkeztek a föld leghatalmasabb nemzetének legnagyobb seregével szemben. Dávid, a pásztorfiú bízott Isten ígéretében, hogy trónra jut Saullal, a törvényes uralkodóval szemben, ezért szilárdan alávetette magát Isten akaratának. Sidrák, Misák és Abednégó megőrizték hitüket a tűzben, és a trónon ülő Nabukodonozorral szemben is; Dániel pedig az oroszlánok között és az ország magas tisztségeit betöltő emberek előtt. Jézus hittel győzött a kereszten, amikor a zsidó papok és főemberek még a római kormányzót is rákényszerítették akaratuk végrehajtására. Pál megőrizte hitét láncra verve, amikor gonosztevőként vitette őt halálba Néró, a világbirodalom zsarnoka.
Ilyen példákat nemcsak a Bibliában találunk. Bőven találunk hasonlókat az emberiség történelmének feljegyzéseiben. A valdensek, a hugenották, Wiclif, Husz, Jeromos, Luther, Tyndale, Knox, Zinzendorf és Wesley másokkal együtt tanúskodtak Isten Igéjének hatalmáról a gonosz által támogatott emberi hatalommal és bölcsességgel szemben. Ezek a férfiak voltak az igazi földi nemesek. Ők Isten királyi családfája. Mai ifjúságunk azt a felhívást kapja, hogy foglalják el helyüket ebben a családban! – Conflict and Courage, 9. o.

Gondoljunk csak Pál tapasztalatára. Amikor úgy tűnt, hogy a legnagyobb szükség lenne az apostol tevékenységére a megpróbált gyülekezetek erősítésében, korlátozták a szabadságát. De éppen ez volt az a pillanat, hogy az Úr munkálkodjon és értékes győzelmeket arasson.
Amikor úgy látszott, hogy Pál csak nagyon keveset tehetett, az igazság akkor jutott be a királyi palotába. Ezeket az embereket nem Pál kitűnő prédikációi, hanem a rabláncai indították meg. Bebörtönzésével diadalra vitte Krisztus ügyét. Türelme és alázata, amellyel alárendelte magát a hosszú és igazságtalan fogságnak, arra késztették ezeket az embereket, hogy kiértékeljék jellemét. Szeretett testvéreinek küldött utolsó üzenetében Pál továbbítja a császár házából való szentek üdvözletét a többi gyülekezetek szentjeinek. – Krisztusi élet, 358. o., december 10.

Nincs arra utaló feljegyzés, hogy Pál valaha járt volna Kolosséban, ami szintén sokat elárul evangelizációs stratégiájának eredményességéről. Először is, a városból származó Epafrász (Kol 4:12) révén jutott el oda az evangélium (Kol 1:7). Mit tudhatunk az ő megtéréséről? Valószínűleg az 1. század 50-es éveinek közepén történt, amikor Pál a közeli Efézusban tartózkodott, és „mindazok, akik Ázsiában laktak… meghallották az Úr igéjét” (ApCsel 19:10, ÚRK; vö. 20:31). A Jelenések könyve szintén tanúsítja, hogy milyen széles körben terjedt az evangélium ezen a vidéken (Jel 1:4). A siker legvalószínűbb magyarázata az lehet, hogy azok által jutott el még Kolosséba is, akik megtértek, amikor először meghallották az evangéliumot Páltól Efézusban, KisÁzsia legfontosabb városában, ami kikötőváros volt. Epafrász hallgatta Pál igehirdetését Efézusban, majd ő is a munkatársa lett, aztán elvitte az evangéliumot a maga városába, Kolosséba.
A Laodiceától mintegy 15 km-re délkeletre fekvő Kolosséban csak most végeznek régészeti feltárásokat, így erről a városról kevesebbet tudunk, mint a térség jelentősebb településeiről. Az azonban biztos, hogy számottevő volt az ottani zsidó közösség, „Frígia körzetében a zsidók lélekszáma tízezerre volt tehető” (Arthur G. Patzia: New International Biblical Commentary: Ephesians, Colossians, Philemon. Peabody, MA, 1990, Hendrickson Publishers Inc., 10. köt. 3. o.). A Kolosséban vert pénzérmék arról tanúskodnak, hogy számos istenséget imádtak az ott élők – hasonlóan más római városok lakóihoz. A pogány szokások és erős kulturális hatások nyilván hatalmas kihívások elé állították a keresztényeket, nemcsak a városi evangelizáció tekintetében, hanem tiszta, evangéliumi hitük megőrzésében is. Kolossé másik prominens keresztény lakója Filemon volt, aki nagyjából Epafrásszal egy időben térhetett meg.

4. Olvassuk el Filem 15-16 és Kol 4:9 verseit! Onézimosszal kapcsolatban mit kért Pál – szelíd határozottsággal – Filemontól?

A római törvények értelmében Pálnak vissza kellett küldenie Onézimoszt Filemonhoz, ám az apostol Filemon szívére és keresztény lelkiismeretére apellálva arra ösztönözte, hogy ne rabszolgájaként bánjon Onézimosszal, hanem mint a hittestvérével (Filem 16).

Elítéljük a rabszolgaság minden formáját, viszont hogyan érthetjük meg, amit az apostol itt mondott? (Érdekes, az amerikai rabszolgaság korában Ellen G. White konkrétan arra szólította az adventistákat, hogy dacoljanak az elszökött rabszolgák visszavitelét elrendelő törvénnyel.)

EGW idézet

A kolosséi hívők, kiket a pogányság szokásai és befolyása vett körül, abban a veszélyben forogtak, hogy elszakadnak az egyszerű evangéliumtól. Pál tehát ettől óvta őket, amennyiben Krisztusra, mint egyedül megbízható Vezetőjükre irányította tekintetüket. „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”
Krisztus előre megmondotta, hogy hitetők lépnek fel, kiknek befolyása által „a gonoszság megsokasodik” és „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt 24:12). Ezek felől intette a tanítványokat, mert innen nagyobb veszélyek fenyegetik a gyülekezetet, mint üldöző ellenségeik részéről. Pál ismételten óva intette a hívőket ezektől az álnok tanítóktól. Elsősorban ettől a veszélytől óvakodjanak; mert amennyiben befogadják ezeket a hamis tanítókat, a tévelygésnek nyitják meg a kaput. Az ellenségnek lehetővé teszik, hogy az újonnan megtérteknek a lelki ítélőképességét elhomályosítsa és bizalmukat megrendítse.
Krisztus a zsinórmérték, akihez szabva kell megvizsgálni az előadott tanokat. Mindazt, ami tanaival nem egyezik, utasítsák vissza.
Isten Igéjének intelmei, a keresztény gyülekezetet minden oldalról fenyegető veszélyekre nézve ma is érvényesek. Miként az apostolok idejében igyekeztek emberek a Szentírásba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által aláásni, úgy igyekszik az igazság örök ellensége ma is az érzékeknek hízelgő „magasabb kritika” irányzatával, a fejlődéselmélettel, spiritizmussal, teozófiával és panteizmussal a lelkeket tiltott útra csábítani. Sokak szemében a Biblia: olaj nélküli lámpa, mert bölcseleteikkel gondolataikat helytelen irányba terelték.
A spiritizmus vagy spiritualizmus arra tanít tömegeket, hogy a vágy a legfőbb törvény; a féktelenség: szabadság; az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel… Legnagyobb szükségletünk: erő – a magasabb rendű, tisztább és nemesebb életre. – Krisztusi élet, 344. o., november 26.

A Kolossébeliekhez intézett levél tele van kiválóan értékes tanításokkal mindazok számára, akik Krisztus szolgálatában állnak; olyan tanokkal, amelyek kidomborítják az állhatatos célratörést, magasztos célkitűzést azok életében, akik helyesen képviselik az Üdvözítőt. Ha a hívő lemond mindenről, ami akadályozhatná haladásában a keskeny úton, vagy amivel visszatarthatna másokat erről az útról, akkor mindennapi életében irgalmasság, alázat, szelídség, türelem és Krisztus szeretete nyilvánul meg. […]
A kereszténynek semmitől sem szabad visszariadnia azon igyekezetében, hogy elérje az Isten által előírt eszményt. Krisztus kegyelme és ereje által az erkölcsi és lelki tökéletesség ígérete szól mindenkihez. Jézus az erő forrása; az élet kútfeje. Elvezet Igéjéhez; a bűntől beteg lélek gyógyítására az élet fájáról nyújt leveleket. Odavezet Isten trónjához, és olyan imát helyez ajkunkra, amely által szoros összeköttetésbe jutunk vele. Érettünk megmozgatja a menny minden hatalmát. Minden léptünkkel érintkezésbe jutunk kiapadhatatlan erejével. – Lift Him Up, 264. o.

5. Olvassuk el Fil 1:13 és Kol 1:12 verseit! Hogyan mutatja be az apostol Filippi és Kolossé gyülekezeteit, és mi a jelentősége ennek?

Leveleiben Pál jellemzően „szentekként” szólítja meg a keresztényeket, hiszen a keresztséggel Isten népeként elkülöníttettek, hasonlóan ahhoz, ahogy Izrael népét a körülmetélkedés gyakorlata (2Móz 19:5-6; vö. 1Pt 2:9-10) „szent népként” elkülönítette. (Ennek semmi köze nincs a „szentté avatás” katolikus gyakorlatához.) Szintén érdekes a két levél üdvözlő szavainak párhuzama. Pál említést tesz a Filippiben élő püspökökről és diakónusokról (Fil 1:1), valamint a Kolosséban „Krisztusban megszentelt hívő testvérek”ről (Kol 1:2, RÚF). Akiket az Újszövetség
„hívő testvéreknek” nevez, komoly feladatokat kaptak a gyülekezet szolgálatában (lásd Ef 6:21; Kol 4:7; 1Pt 5:12). Pál tehát ezeknek a városoknak az egész gyülekezeteit, de külön a vezetőit is megszólítja. A másutt konkrétabban leírt tisztségekre tett utalások (pl. 1Tim 3:1-12; Tit 1:5-9) tanúskodnak arról, hogy az egyház a legkorábbi időktől kezdve jól szervezett volt, és ezt fontosnak tartották.
Pál nagy hangsúlyt helyezett a munkatársak képzésére, mint pl. Timóteus és Epafrász, illetve a gyülekezeti vezetők támogatására, ami az evangelizációt is erősítette. Vagyis stratégiai megfontoltság jellemezte a miszszióját és a gyülekezeti tagok megtartásáért tett erőfeszítéseit. Adventista úttörőink az egyházszervezet újtestamentumi modelljét követték, amint az 1850es években írt számos cikk is mutatja a Review and Herald folyóiratban. James White kijelentette: „Az Újszövetség Istentől eredő rendje elegendő Krisztus egyházának megszervezéséhez. Amennyiben többre lett volna szükség, ihletés útján megkaptuk volna” („Gospel Order” c. cikk, The Advent Review and Sabbath Herald. 1853. dec. 6. 173. o.). Az apostolok már jóval azelőtt elkezdtek tisztségviselőket kijelölni a jeruzsálemi gyülekezetben, hogy Pál írt e két gyülekezetnek (ApCsel 6:16; ApCsel 11:30). „A jeruzsálemi gyülekezet szervezetének például kellett szolgálnia a gyülekezetek előtt mindenütt, ahol az igazság hírnökei lelkeket nyernek meg az igazság számára” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 61. o.).
Köztudott, hogy Pálnak időnként segítettek a munkatársai a levelei megírásában. Van, ahol Timóteust is megnevezi a levél egyik küldőjeként (lásd pl. 2Kor 1:1; Filem 1). Viszont azért írja, hogy „én” és nem „mi”, mert e levelek mögött az ő tekintélye áll.

EGW idézet

Pál a Kolossébeliekhez írt levelében felsorolja az Isten gyermekeinek adott gazdag áldásokat. Ezt mondja: „Nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében: minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel.” (Kol 1:9–11)
Pál azt akarta, hogy efézusi testvérei megértsék, milyen nagy kiváltsága van a kereszténynek. Világosan és érthetően beszélt arról a csodálatos erőről és ismeretről, amelyet a Magasságos fiaiként és leányaiként ők is megszerezhetnek. Megvolt a lehetőségük, hogy „hatalmasan” megerősödjenek „az Ő Lelke által a belső emberben”; hogy „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén” megérthessék
„minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”, és megismerjék „a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét” (Ef 3:16–19). Az apostol imája akkor érinti a legnagyobb kiváltságot, amikor azért könyörög, hogy „beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig”.
Itt tárul elénk az a magasztos cél, amelyet mennyei Atyánk ígéreteibe vetett hit által érhetünk el, ha teljesítjük parancsait. Krisztus érdemei által nyitva áll előttünk az út a végtelen Hatalom trónjához.
„Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32) Az Atya mérték nélkül adta Lelkét Fiának, és mi is meríthetünk Jézus teljességéből. […]
Ádám elbukott fiai Jézus által „Isten fiai”vá lehetnek. „A megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni.” (Zsid 2:11) A keresztény embernek a hit, a győzelem és az Istenben való öröm életét kell élnie… Jól mondta Nehémiás, Isten szolgája: „Az Úrnak öröme a ti erősségtek.” (Neh 8:10) Pál pedig így nyilatkozott: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” „Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok.” (Fil 4:4; 1Thessz 5:16–18) […]
Csak akkor támadhat fel újra az őskeresztény hit és kegyesség Isten hitvalló népe között, ha Isten törvénye visszakapja jogos helyét. – A nagy küzdelem, 476–478. o.

 

Gondolatok a hegyibeszédről, „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem” című fejezet (31–33. o.).

„Isten üdvösségre választott ki téged a Lélek megszentelése és az igazságban való hit által. Állj hát erősen!… Ha hűséggel szolgálod Istent, beleütközöl majd előítéletekbe és ellenállásba, de ne gerjedj haragra, amikor igazságtalanul szenvedsz! Ne torold meg a bántást! Ragaszkodj hűséggel Jézus Krisztushoz! Rendíthetetlenül tekints a menny felé! Hadd mondják mások, amit akarnak, járják a nekik tetsző utat, de te krisztusi alázattal és szelídséggel haladj előre! Kitartó céltudatossággal, tiszta szívvel, minden erőddel és képességeddel végezd a munkát, támaszkodj Isten karjára! Talán soha nem leszel tisztában azzal, hogy milyen igaz, nemes is az a munka, amit végzel. Valódi értéked csak az üdvösségedért adott élethez fogva mérhető…
A Krisztusban felnövő minden lélekért heves és hosszan tartó küzdelem folyik időszakonként, mert a sötétség erői eltökéltek, hogy akadályozzák a haladás útját. Ám ha Krisztus keresztjére tekintünk kegyelemért, nem bukhatunk el. A Megváltó megígérte: »Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled« (Zsid 13:5), és »ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig« (Mt 28:20)” (Ellen G. White cikke, The Youth’s Instructor. 1899. nov. 9.).

Naponkénti tanulmányozásra: 

1Sámuel 13

1Sámuel 14

1Sámuel 15

1Sámuel 16

1Sámuel 17

1Sámuel 18

1Sámuel 19;

Ellen G. White: Étrendi és táplálkozási tanácsok, az Előszótól egészen az 1. fejezet („A megújulás okai”) „Szeplőtlen áldozat” alcíméig (inkluzíve)

1. Milyen áldozatot mutatott be Saul, jóllehet nem volt joga erre?

2. Hol állított magának emlékoszlopot Saul?

3. Ki mondta: „Él a te lelked, ó, király, hogy nem tudom!”?

4. Mennyi ideig prófétált Saul?

 

5. Mi volt Ellen White szándéka ezzel a könyvvel? Mire akart mindenképpen rámutatni?

Általános áttekintés

Pál számos megpróbáltatáson és szenvedésen ment keresztül, miközben Isten üdvösségről szóló üzenetét terjesztette. Jézuson kívül kevesen szenvedtek annyit az evangéliumért, mint ő. Megpróbáltatásai komoly figyelmet érdemelnek. Nehézségei listája magába foglalja a következőket, de nem korlátozódik csupán ezekre: fájdalom, kimerültség, üldöztetés, éhség, szomjúság, a ruházat hiánya, verések, hajléktalanság, sértések, rágalmazás, zaklatottság, nélkülözés, zűrzavar, kimerítő munka, alváshiány, böjt, feddés, szegénység, megaláztatás, megkövezés, hajótörés, gyakori, megterhelő utazások, életét különböző módon veszélyeztető helyzetek (vízen, rablók támadásakor saját népe körében, vagy idegenek között), városokban, pusztában, tengeren. Pál szenvedéseit saját fogyatékosságai és gyengeségei is okozták, ahogy gyülekezetek iránti állandó aggodalma is. Természetesen bebörtönzéseinek epizódjait sem hagyhatjuk figyelmen kívül (vö. Róm 8:35; 1Kor 4:11–13; 2Kor 4:8–9; 6:4–5, 9–10; 11:23–29; 12:10; Ef 4:1). Kijelenthető tehát: Pálnak nehéz élete volt.
Mély levegővételre van szükség, mielőtt egyvégtében elolvasnánk a fenti listát. Legtöbbünket ennél sokkal kevesebb is elbátortalaníthat. Bár Pál szenvedéseinek lajstroma megrendítő, még ennél is megdöbbentőbb megingathatatlan bizalma. Ezt írja: „Mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, Aki minket szeretett” (Róm 8:37).
E heti tanulmányunk két témára összpontosít: (1) Pál szenvedései az evangéliumért, különösképpen a bebörtönzései, és (2) Pál stratégiái az evangélium hatékony hirdetésére, még a legnehezebb körülmények között is.

Magyarázat

Szenvedő szeretet

Róma 8:35 versében Pál költői kérdéssel fejezi ki mély bizalmát Krisztus iránta – és mindannyiunk iránt – érzett szeretetét illetően: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?” A válasz: „Senki!” Ha Isten
„nem kedvezett az Ő tulajdon Fiának” (Róm 8:32), miért szakíthatna el minket bármilyen nehézség Krisztus szeretetétől? Isten azzal bizonyította irántunk való szeretetét, hogy nekünk adta egyetlen Fiát, és vele együtt „mindent” (Róm 8:32). Pálnak nem volt szüksége további bizonyítékokra Isten szeretetét illetően, és nekünk sincs.
 Pál maradéktalanul bízik Isten szeretetében, amit többször is kifejezésre juttat (Róm 8:37, 39). A szeretet erejével Jézus önként vállalta értünk a szenvedést és a halált (Jn 13:1, 34; Jn 15:9, 12), cserébe Pál is hajlandó volt vállalni Jézusért a próbatételeket és a végső áldozatot. Valójában egyedül Krisztus irántunk érzett szeretete képes fenntartani a hitünket a megpróbáltatások idején.
Róma 8:35 versében Pál kategóriánkként felsorolja élete megpróbáltatásait: nyomorúság, szorongattatás, üldözés, éhínség, mezítelenség, veszély és fegyver. E hét elemből álló sorozat talán a teljesség gondolatát sugallja, abban az értelemben, hogy Pál összes nehézségét képviseli. Az említetteken kívül azonban Pál gondjai további elemeket is magukban foglaltak. Élete ezen szakaszáig a fegyver kivételével minden nehézséget megtapasztalt már. A kard volt földi sorsa utolsó próbatétele, és ő ezt is rendkívüli bátorsággal vállalta. Krisztus iránti rendíthetetlen bizalma lehetővé tette számára, hogy belső békével nézzen szembe a halállal. A pusztulás pillanatában Pál „nem bizonytalansággal vagy rettegéssel, hanem örömteljes reménységgel és sóvárgó várakozással tekintett a túlvilág felé. Amikor a vértanúság helyén állt, nem a hóhér villogó kardját, vagy a fűvel borított földet nézte, amely nemsokára beissza vérét. Azon a nyári napon a nyugodt, kék égen át feltekintett az Örökkévaló trónjára. Szava így hangzott: »Uram, Te vagy az én vigaszom és osztályrészem. Mikor ölelhetlek át téged? Mikor láthatlak meg elhomályosító fátyol nélkül?«” (Ellen G. White: A megváltás története, 317. o.).
Pál meg volt győződve arról, hogy ha osztozunk Jézus szenvedéseiben, „vele együtt dicsőülünk meg” (Róma 8:17). A nemes harcban győzött, befejezte futását és megőrizte hitét. Tudta, hogy Krisztus visszatérésével, a feltámadáskor megkapja az igazság koronáját (lásd 1Kor 15:51–55; 2Tim 4:7–8).

Pál stratégiái az evangélium hirdetésére

Az evangélium hirdetésének nehéz körülményeire való tekintettel Pálnak bölcs stratégiákat kellett alkalmaznia, hogy munkája sikeres legyen.
Elsősorban, Pál szándékosan választott olyan fontos városokat, ahonnan könnyebben terjeszthette az evangélium üzenetét. Korinthust kiváltságos földrajzi elhelyezkedése miatt választotta. „Lehetőség nyílt számára az evangélium terjesztésére. Miután úgymond gyökeret vert Korinthusban, az evangélium könnyen elterjedhetett a világ minden tájára” (Ellen G. White: Sketches from the Life of Paul, 99. o.). Pál Filippire is hangsúlyt fektetett, lévén, hogy „az egyik legbefolyásosabb városi központ volt az útvonalán. […] A város stratégiai fontossággal bírt a birodalomban, ami természetes evangelizációs állomássá tette azt azok számára, akik Rómába akartak eljutni” (Craig S. Keener: Acts: An Exegetical Commentary, 3. kötet, 2014, 2380–2381. o.). Ugyanezen logika mentén Efézus a Római Birodalom egy másik fontos nagyvárosa volt, amely Pál idején mintegy 250.000 lakossal büszkélkedhetett.
Másodsorban, Pál arra is szánt időt, hogy felkészítse az embereket az evangélium terjesztésének feladatára. „Pál munkájának része volt az, hogy ifjú férfiakat képezzen ki az evangélium szolgálatára. Misszióútjaira magával vitte őket, és ezáltal olyan tapasztalatokat szereztek, amelyek később felelősségteljes állások betöltésére képesítették őket. Ha távol volt tőlük, munkájukat mindig figyelemmel kísérte. Timótheushoz és Titushoz írt levelei bizonyítják, mennyire vágyott arra, hogy eredményesek legyenek” (Ellen G. White: Az evangélium szolgái, 102. o.). Timótheust Pál nemcsak a munkatársának, hanem a társszerzőjének is tekintette (ld. 2Kor 1:1; Fil 1:1; Kol 1:1; 1Thessz 1:1; 2Thessz 1:1 és Filem 1).
Harmadsorban, Pál tartotta magát az „először a zsidóknak” elvhez (ApCsel 13:46; Róm 1:16), ahogy azt Jézus kifejezetten megparancsolta (Lk 24:47; ApCsel 1:8; 3:25–26). Ez a megközelítés a magyarázata annak, hogy miért kezdte Pál a zsinagógában a missziós munkáját, amikor egy új városba érkezett (ApCsel 9:20; 13:5, 14, 46; 14:1; 17:1–2, 17; 18:4). Ellen G. White a tanítványok munkájának Jeruzsálemben való megkezdésére vonatkozó buzdításra utalva ekképpen fogalmaz: „Bárhol is éljen Isten népe – zsúfolt városokban, falvakban vagy az ország eldugott helyein –, a családok otthonai képezik az elsődleges missziós területet. […] Mindenekelőtt a családban kell hirdetni az evangéliumot, majd fontolóra kell venni, hogyan lehet a szomszédokat is Krisztushoz vezetni, és bemutatni nekik e kor nagy igazságait” (The Advent Review and Sabbath Herald, 1888. május 22., 1160. o.).
Negyedsorban, Pál levelek rendszeres küldésével tartotta a kapcsolatot a hitközösségekkel. Mivel mélyen aggódott „az összes gyülekezetért” (2Kor 11:28), csak kevés időt tölthetett egyegy településen az új megtértek társaságában, ahol ottléte alatt prédikált nekik, következésképpen leveleket írt a gyülekezeteknek – ez volt a kommunikációs eszköze, mely révén fenntartotta a kapcsolatot velük és utasításokat adott nekik. A levelek továbbá a fizikai távolléte okozta űrt is betöltötték (1Kor 5:3; Fil 2:12).

Alkalmazás

Beszéljétek meg az alábbi gondolatokat, majd válaszoljatok a csoportban az Alkalmazás végén található kérdésekre!
Az evangélium hirdetése sok keresztény számára kihívást jelenthet, különösen akkor, ha az uralkodó társadalmi normák összeférhetetlenek Isten Igéjével. Az évszázadok során számtalan ember szenvedett és halt meg az evangéliumi küldetés teljesítése közben. Ez a valóság a keresztény mozgalom kezdeti időszakában is fennállt, és a történelem végén sem lesz ez másképp (Jel 14:13). Miközben missziós munkánkat végezzük, és elviseljük az ezzel járó nehézségeket, egyedül Krisztus szeretete az az erő, mely fenn tud minket tartani.
A legtöbb keresztény tisztában van a Krisztus követésével járó kockázatokkal, de meg kell értenünk azt is, hogy mennyire fontos válaszolni az Úr hívására: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28:19). A feladat nehéz, de minden egyes lépésünk megtételekor bízunk Isten vezetésében. Bár az evangéliumi munka végzése számos módon akár az életünket is veszélyeztetheti, a küldetés eredménye elégtétellel tölt el. Jézus mondta: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját” (Jel 2:10).
Pál különböző stratégiákat alkalmazott, hogy biztosítsa missziós munkájának hatékonyságát: (1) fontos városokat választott előőrs gyanánt, ahonnan könnyebben terjeszthette az evangélium üzenetét; (2) időt fektetett mások képzésébe; (3) prioritásai rendjében a hozzá legközelebbi személyek álltak az első helyen, nekik hirdette először az evangéliumot; és (4) folyamatos kapcsolatot tartott fenn azokkal, akikkel már megosztotta Krisztus üzenetét.
Mindezeket a stratégiákat be kell építenünk misszionáriusi munkánkba. Pál azonban tudta, hogy bár fontosak a stratégiák, soha nem helyettesíthetik a Szentlélek szerepét (1Kor 12:1–11; Ef 4:1–6). Ezt a lényeges igazságot sosem szabad elfelejtenünk.
1. Milyen kihívásokkal szembesültél az evangélium hirdetése során?
2. Hogyan alkalmaztad Pál négy missziós stratégiáját, és milyen eredményeket értél el általuk?