Élet az ígéret földjén

E heti tanulmányunk: 4Mózes 25; Józsué 22; Példabeszédek 15:1; János 7:24; Efezus 6:7; 1Péter 3:8-9

A közösségi élet időnként vitákhoz és feszültségekhez vezethet. Ez különösen igaz olyan közösségekre, mint a gyülekezet, ahol az emberek eltérő háttérből és más­más szociális helyzetből érkeznek – magukkal hozva a gyakran teljesen eltérő kultúrájukat –, és együtt dolgoznak egy közös cél érdekében.
A héten Józsué könyvének 22. fejezetét nézzük át, illetőleg a kihívást, ami egy nagy félreértés miatt élesedett ki a nép között. A könyv elején Józsué megparancsolta néhány törzsnek, hogy keljenek át a Jordánon, és harcoljanak azokkal a törzsekkel együtt, akik a folyó nyugati partján kapnak örökséget (Józs 1:12-18). A feladat elvégzése után szabadon hazatérhettek. Csakhogy a visszatérők a keleti oldalon építettek egy oltárt, ami aggodalmat keltett a nyugati törzsek körében.
Miért veszélyes elhamarkodott ítéletet hozni mások szokásairól? Hogyan ápolhatjuk az egységet a gyülekezetben? Miért olyan fontos észben tartanunk elhívásunk tágabb értelmét, nehogy erről bármi elterelje a figyelmünket? Ilyen és hasonló kérdésekről fogunk elmélkedni a héten.

December 6–13. – Imahét
December 13. – Imaheti adományok

A családban kezdődik az emberiség helyreállítása és felemelkedése. A szülők munkája minden más munka alapja. A társadalmat családok alkotják, és ezért lesz olyan, amilyenné a családfők formálják. A szívből „indul ki minden élet” (Péld 4:23); a társadalom, az egyház és a nemzet szíve pedig a család. A társadalom jóléte, az egyház eredményessége, a nemzet virágzása az otthon befolyásán múlik.

Jézus élete találóan példázza a családi élet fontosságát és lehetőségeit. Ő, aki azért jött a mennyből, hogy példaképünk és tanítónk legyen, harminc évig volt egy názáreti család tagja. Ezekről az évekről a Biblia csak röviden emlékezik meg. Nem vonta nagyszerű csodákkal magára a sokaság figyelmét. Nem követték kíváncsi tömegek, nem figyeltek szavaira. Mégis – ezekben az években is – végig betöltötte mennyei küldetését. Úgy élt, mint közülünk egy: részt vett az otthon életében, alávetette magát szabályainak, végezte feladatait, hordozta terheit. A szerény otthon védő szárnyai alatt a mi egyszerű sorsunkban osztozva „gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában és az Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lk 2:52).

E visszavonultságban töltött évek alatt életét együttérzés és segítőkészség jellemezte. Önzetlensége és türelmes kitartása, bátorsága és kötelességtudata, a kísértéssel szembeni ellenállása, töretlen békessége és csendes vidámsága állandóan követendő példaként hatott. Tiszta, kedves légkört vitt a családba, és élete kovászként szolgált környezetében. Senki sem mondta, hogy csodát művelt; de jóság – a szeretet gyógyító, éltető ereje – áradt belőle a megkísértett, beteg és elcsüggedt emberekre. Gyermekkorától kezdve tapintatosan szolgált másoknak, és ezért amikor elkezdte nyilvános szolgálatát, sokan hallgatták boldogan.

A Megváltó gyermekévei többet jelentenek, mint csupán példamutatást az ifjúságnak. Tanulságot és bátorítást kínálnak minden szülőnek is. A családért és a szomszédságért végzendő teendők jelentik az elsődleges munkaterületet azok számára, akik embertársaik felemelésén akarnak dolgozni. Nincs fontosabb az otthon alapítóira és őrzőire bízott munkaterületnél. Az apák és anyák feladatainál következményeiben nagyobb és messze ágazóbb munkát Isten nem bízott az emberek közül senkire. – A nagy Orvos lábnyomán, 349–350. o.

 

Az otthon küldetése a családtagokon túl is kiterjed. A keresztény otthonnak példával kell szolgálnia és igazi életelveket kell képviselnie… Az igazi otthon befolyása a szívre és az emberek életére nézve erősebb hatással bír bármely prédikációnál. Amikor a fiatalok elhagynak egy ilyen otthont, másokkal is meg tudják osztani a kapott tanításokat. Így a nemes életelvek eljutnak más otthonokba is, és magasztos befolyásuk az egész közösség érdekeit szolgálja. – The Faith I Live By, 278. o.

Józsué megerősíti, hogy a Jordán keleti oldalán örökséget kapó törzsek teljesítették kötelességüket, amit Mózes és ő rájuk mért, ami jelentős elkötelezettségről és áldozatvállalásról tett tanúbizonyságot Izrael közös ügyei mellett. Testvéreik oldalán küzdöttek „sok napon át”, ami valójában körülbelül hat­hét évet jelentett (vö. 5Móz 2:14; Józs 11:18; Józs 14:10). Gyerekeik és feleségeik otthon maradtak, a Jordán másik oldalán, mégis úgy döntöttek, hogy vállvetve küzdenek testvéreik mellett, vállalva azt, hogy megsérülhetnek vagy meg is halhatnak a harcokban.
Ezek a versek közvetett módon hangsúlyozzák a nemzet és a föld egységének fontosságát, egyúttal előkészítik az utat az ezt követő történethez, amely végső soron az egységről szól. Vajon az izraelita törzsek egységesek maradnak, annak ellenére, hogy a Jordán jelentős természetes határt képez közöttük? Hagyják­e, hogy a földrajzi helyzet rányomja bélyegét nemzeti identitásukra, vagy azon dolgoznak, hogy az egyetlen Isten iránti közös imádatuk megtartsa őket az Ő választott népeként, amely az Ő teokratikus vezetése alatt lesz egységes és erős?
Józsué elmagyarázza, mi az egyetlen módja az efféle hűségnek: nem a többi izraelitának, hanem Jahvénak szolgáltak a tettükkel, aki a küldetéssel megbízta őket. Az Újtestamentumban is megtaláljuk ugyanezt az alapelvet. Pál apostol intette a keresztényeket, hogy úgy végezzék szolgálatukat, mintha Istennek szolgálnának, nem csak embereknek (Ef 6:7; Kol 3:23; 1Thessz 2:4). Mi lehetne magasztosabb hivatás annál, hogy a világmindenség Teremtőjének szolgálunk?
A mindennapokban gyakran szembesülünk kihívásokkal, nehézségekkel, amelyek arra ösztönözhetnek, hogy feladjuk a küzdelmet. Néha könnyű így tenni. Viszont segítségül hívhatjuk az Úr erejét, aki megígérte, hogy velünk lesz és képessé tesz bennünket mindarra, amire elhívott. Szem előtt tartva e magasztosabb elhívásunkat, motiváltak maradhatunk a továbblépésre, annak ellenére, hogy a nyilvánvaló kihívások és gyengítő hatások részét képezik bűnös életünknek itt a földön.

Az angyalok azért lettek kiűzve a mennyből, mert nem akartak összhangban dolgozni Istennel. Mivel magasabb pozícióra vágytak, elvesztették kiváltságos helyüket. Önmagukat akarták felmagasztalni, de elfelejtették, hogy személyiségük és jellemük szépségét az Úr Jézustól kapták. Az elbukott angyalok háttérbe akarták szorítani azt a tényt, hogy Krisztus Isten egyszülött Fia, és úgy gondolták, hogy nem kell figyelembe venniük Krisztust.

A félrevezetést egy angyal robbantotta ki, és addig folytatta ténykedését, mígnem lázadás tört ki a mennyei angyalok között. Saját szépségük miatt önmagukat magasztalták.

Ebből mindenkinek meg kell tanulnia, hogy Isten előtt egyéni felelősséggel tartozik. Ha teljes szívvel fogja szeretni Istent, bölcsnek bizonyul az üdvösségre. Az ő akaratát fogja cselekedni, világossága pedig szüntelenül dicsőségét fogja jelenteni, és nem is csökken, mivel elismeri Krisztust Urának, féli Őt, és neki szolgál. Minden lélek ünnepélyes kötelessége Jézus Krisztus szolgájának tartani magát, mivel keresztségi szövetségkötésekor ünnepélyesen megígérte, hogy felöltözi Krisztus igazságát. Követjük Jézus Urunk élő példáját?

Utasítást kaptam, hogy mondjam el: minden hívőnek őrködnie kell imában, nehogy kudarcot valljon a keresztény életben. Minden léleknek naponta, reggel, délben és este kell keresnie az Urat teljes szívvel, elméjének pedig Isten Igéjére kell összpontosítania, hogy megértse az Úr elvárásait.

Nagyon fontos teljes szívvel szolgálnunk az Urat. Keresnünk kell Őt, hogy övé legyen a szívünk és az elménk. Mindazok, akik tanácsért a Megváltóhoz mennek, megkapják a szükséges segítséget, ha alázattal és teljes bizalommal viszonyulnak az ígérethez: „Kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” (Mt 7:7)

Emeljétek magasba a mércét. Kezdjétek a teljes odaszentelődéssel, és folytassátok az Úr parancsolatai iráni egyszerű engedelmességben, hogy összhangba kerüljetek az ő különleges utasításival. Az Ige egyetlen fontos kijelentését sem szabad figyelmen kívül hagyni. – This Day With God, 128. o.

Szemben az 1. versben történő használattal, ahol a keleti törzseket a szokásos módon (rúbenitáknak, gáditáknak stb.) nevezték, itt más kifejezéseket találunk: „Rúben fiai”, „Gád fiai” és „Manassé fél törzse”, ami eltér az „Izrael fiai” kifejezéstől (Józs 22:11), a korábbiaktól különböző szerveződésre utalva.
Az elbeszélésben az „Izrael fiainak egész gyülekezete” kifejezés csak a kilenc és fél törzsre utal, amely a Jordán nyugati oldalán telepedett le. Ez hangsúlyozza az elválasztást a két csoport között, felvetve a kérdést, hogy vajon a folyó másik oldalán lévő törzsek egyáltalán izraelitáknak tekinthetők­e még.
Azt várnánk, hogy a történet simán lezárul, azonban feszültséget okoz, hogy a keleti törzsek a beszámolók szerint oltárt emeltek a Jordánnál. A szöveg itt nem ad magyarázatot a tettre, és nem írja le az oltár funkcióját, illetve a hozzá kapcsolódó konkrét tevékenységet sem. Az oltár jelentésével kapcsolatos kétértelműség még inkább fokozódik, ha megfigyeljük a 3. és 4. fejezetben szereplő, a Jordánon való első átkelésre vonatkozó visszatekintéseket, amikor egész Izrael belépett a Jordán szélébe, hogy átkeljen a folyón Kánaánba. Itt Izrael egy része újra a Jordánhoz érkezik, de most azért, hogy az ellenkező irányban keljen át a folyón.
Mindkét esetben kőépítményt emeltek. Az első emlékműként szolgált, a másik viszont impozáns oltárnak tűnt. Nyilvánvaló a kérdés: Mire szolgálnak ezek a kövek (Józs 4:6, 22)? Áldozni fognak rajtuk, vagy ez csupán egy emlékhely? A keleti törzseknél elindult a hitehagyás?
A Józsuéval, Eleázárral vagy a törzsi vezetőkkel való konzultáció hiá­ nya teret ad a félreértéseknek, amelyek potenciálisan szörnyű konfliktushoz vezethetnek.

A két és fél törzs tévedett, amikor magyarázat nélkül ilyen jelentőségű dolgot cselekedett. Mivel a küldöttek már elintézettnek látták, hogy testvéreik tévedtek, kemény szemrehányással illeték őket. Az Úr elleni lázadással vádolták őket, és megparancsolták nekik, emlékezzenek arra, milyen ítélet látogatta meg Izraelt, amikor BálPeórhoz adták magukat. Fineás az egész Izrael érdekében kijelentette Gád és Rúben gyermekeinek: ha nem hajlandók azon a földön áldozati oltár nélkül lakni, szívesen fogadják őket, és osztják meg testvéreik birtokát és előjogait a túloldalon.

A vádlottak válaszukban megmagyarázták, hogy az oltárukat nem áldozásra szánták, hanem bizonyságul annak, hogy bár a folyó elválasztja őket egymástól, hitük mégis ugyanaz, mint testvéreiké Kánaánban. Attól tartottak, hogy gyermekeiket az elkövetkező években elzárhatnák a sátortól, mintha nem volna részük Izraelben. Akkor bizonyság lesz majd ez az oltár, amelyet a silói mintájára építettek, hogy az építők az élő Isten imádói.

A követek nagy örömmel fogadták el a magyarázatot, és azonnal az őket küldőkhöz vitték a hírt. A háború gondolatával felhagytak, a nép örült, és dicsérte Istent.

Gád ás Rúben fiai most feliratot helyeztek oltárukra, amely rámutatott arra a célra, amiért azt emelték, és azt mondták: „Bizonyság ez közöttünk, hogy az Úr az Isten!” (Józs 22:34) Így igyekeztek elejét venni a jövőbeni félreértéseknek és megakadályozni, ami kísértést okozhatna.

Milyen gyakran támadnak komoly nehézségek egyszerű félreértésből még azok között is, akiket a legnemesebb indítékok vezetnek – előzékenység és türelem gyakorlása nélkül komoly és végzetes következmények adódhatnak. A tíz törzs visszaemlékezett, hogy Ákán esetében Isten hogyan dorgálta meg az éberség hiányát a köztük levő bűn felfedésére. Most elhatározták a gyors és komoly cselekvést, de hogy korábbi tévedésüket elkerüljék, most az ellenkező végletbe estek. Ahelyett, hogy előzékenyen érdeklődtek volna az indítékról, megdorgálták és elítélték testvéreiket. Ha Gád és Rúben férfiai ugyanabban a szellemben válaszolnak, háború lett volna az eredmény! – Pátriárkák és próféták, 518–519. o.

Mielőtt a keleti törzsek függetlenségéről szóló pletykáknak felülnének, a kétszer is „Izrael fiaiként” említett kilenc és fél törzs küldöttséget állít össze, és elküldi őket, hogy tisztázzák az oltáremelés okát és értelmét. A delegáció tagja Fineás, a főpap, Eleázár fia, aki apja halála után az utódja lesz (Józs 24:33). Fineás ekkorra már nevet szerzett magának, mint az a pap, aki elvette Izrael gyalázatát Baal Peórnál (4Mózes 25).
„Amikor meglátta ezt Fineás, Eleázár fia, Áron pap unokája, kilé­ pett a gyülekezet közül, és kezébe vette dárdáját. Bement az izráeli férfi után a sátorba, és hason szúrta mindkettőjüket, mind az izráeli férfit, mind az asszonyt. És megszűnt a csapás Izráel fiai között” (4Móz 25:7­-8, ÚRK).
Fineásnak minden bizonnyal volt némi befolyása. A többi küldött a kilenc és fél törzs jeles képviselői közül került ki, mindegyik az izraeli klánok közül valamelyik törzs vezetője (szó szerint „atyjuk házának feje”) volt.
A küldöttség a szentségtörés és a lázadás vádját a hivatalos prófétai formulával nyitja: „Így szól”. A különbség itt az, hogy nem az Úr beszél, hanem „az ÚR egész gyülekezete” (Józs 22:16, ÚRK). Azzal vádolják a keletieket, hogy vétket, árulást és lázadást követtek el. A „vétek” kifejezés ugyanaz a héber szó, amelyet Ákán bűnének leírására használtak (Józs 7:1), és többször előfordul Mózes öt könyvében (pl. 3Móz 5:15; 3Móz 6:2; 4Móz 5:6, 12). Ákán és Baal Peór példája precedensként szolgál: az egyik az árulásra, a másik a lázadásra. Kifejezik a kilenc és fél törzs félelmét is, hogy az illetéktelen oltár építése hitehagyáshoz, bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez vezet, ami az Úr haragját vonja maga után Izrael egész népére.

Bálám tanácsára a moábiták királya isteneik tiszteletére nagy ünnepséget rendezett, és titokban megbeszélték, Bálám vegye rá a részvételre az izraelitákat. Nem volt nehéz számára a cél elérése, miután őt Izraelben is Isten prófétájának tartották. A nép nagy része vele ment az ünnepség megtekintésére. Tiltott területre merészkedtek, s így Sátán hálójába kerültek. Zenétől és tánctól mámorosan, a pogány papnők szépségétől elbűvölve megszegték Isten iránti hűségüket. Amint a mulatságban és lakomában egyesültek, a bor fogyasztása eltompította értelmüket. Úrrá lett felettük a szenvedély, s miután ily módon beszennyezték a lelkiismeretüket, a moábiták rábeszélték őket a bálványok előtti meghajlásra. Áldozatot vittek a pogány oltárokra, és részt vettek a szertartásokon.
Nemsokára halálos fertőzésként terjedt a méreg Izrael táborában. Azok, akik a harcban legyőzték ellenségeiket, a pogány asszonyok ravaszsága legyőzte őket. A nép megbabonázottnak látszott. Vezetői és fejedelmei elöl jártak a törvényszegésben, és a nép közül sokan bűnösök voltak abban, hogy a nemzetre is átterjedt a hitehagyás. „És odaszegődék Izrael BaálPeórhoz.” (4Móz 25:3) Amikor Mózes felfigyelt erre, és észrevette a gonoszságot, az ellenség annyira eredményes volt, hogy az izraeliták már nemcsak részt vettek Peór hegyeinél a féktelen imádatban, hanem saját táborukban is gyakorolni kezdték a pogány szertartásokat. Az ősz vezető felháborodott, és Isten haragja fellobbant.
Gonosz mesterkedésük megtette, amit Bálám minden varázslása sem tudott elérni – elválasztotta őket az igaz Istentől. A gyorsan bekövetkező ítélet rádöbbentette a népet szörnyű bűnére. Borzasztó pestisjárvány tört ki a táborban, melynek hamarosan tízezrek estek áldozatul. Isten elrendelte, hogy a bírák öljék meg e hitehagyás vezetőit. Azonnal engedelmeskedtek a parancsnak. A bűnösöket megölték, azután holttestüket az egész nép szeme láttára felakasztották, hogy – a vezetőkkel való szigorú bánásmódot látva – a gyülekezet érezhesse Istennek bűneiktől való undorát és irántuk való haragjának borzalmát.
Mindnyájan érezték a büntetés igazságosságát, s a nép a szent sátorhoz sietett, sírva és mély alázattal vallotta be vétkét. Mialatt ők Isten előtt sírtak a sátor ajtajánál, és a csapás még szedte halálos áldozatait, s a bírák végrehajtották rettenetes megbízatásukat; Zimri, az előkelő izraeliták egyike merészen bejött a táborba egy midiánita parázna nő, „a midián fejedelem leánya” társaságában, aki őt sátrába kísérte. Sohasem volt a bűn merészebb vagy konokabb. Bortól felhevülten Zimri a bűnével „Sodoma módjára” kérkedett (Ésa 3:10), és gyalázatát dicsőítette. A papok és vezetők fájdalmukban és megalázottságukban sírva borultak le „a tornác és az oltár között” (Jóel 2:17). Remegő szívvel kérték Istent, kímélje meg népét, és ne hagyja szégyenben örökségét, amikor Izrael fejedelme az egész gyülekezet szeme láttára kérkedik bűnével, mintha kihívná Isten bosszúját, és a nemzet bíráit gúnyolná. Fineás, Eleázár pap fia felkelt a gyülekezet közül, és dárdát ragadván „beméne az izraelita férfi után a sátorba, és általdöfé mindkettőjüket” (4Móz 25:8). Így megszűnt a csapás, s ezért a papot, aki végrehajtotta az isteni ítéletet, egész Izrael előtt tisztelték, és neki és egész házának örökre megerősíttetett a papság. – Pátriárkák és próféták, 454–455. o.

A Józsué könyve 22. fejezetében olvasható történet számos olyan kommunikációs alapelvet tartalmaz, amely alkalmazható a mindennapi életben.

1.    Ha a dolgok rosszul alakulnak, vagy rosszra látszanak fordulni, a legjobb, amit tehetünk, hogy kommunikálunk, ahelyett, hogy magunkban elnyomnánk azt, amit érzékeltünk, amíg robbanásig nem jut a helyzet. Jobb, ha Isten népe nem söpri szőnyeg alá a dolgokat, amikor probléma támad. Persze, ha a Jordántól keletre letelepedett törzsek elmondták volna az oltárral kapcsolatos szándékukat, a feszültség eleve elkerülhető lett volna.

2.   Még ha az ember meg is van győződve az ítélete helyességéről, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket! A nyugati törzsek gyorsan elhitték a fülükbe jutott pletykát, és arra a téves következtetésre jutottak, hogy a keleti törzsek hitehagyóvá váltak.

3.    Beszéljünk a valós vagy vélt problémákról, mielőtt bármit tennénk a következtetéseink alapján!

4.   Legyünk hajlandóak áldozatot hozni az egységért! A nyugati törzsek készen álltak lemondani területeik egy részéről, hogy befogadják a többi törzset, ha a Jordán túlsó partján való tartózkodásuk okozta volna a feltételezett hitehagyást.

5.    Ha vádolnak, akár hamisan, akár jogosan, a válaszod legyen szelíd, hogy elfordítsd a haragot! Ha a vádra váddal felelsz, az sosem hoz békét. Próbáld megérteni a másikat, mielőtt ő értene meg téged!

6.    Örülj és áldd az Istent, ha helyreáll a béke! Csodálatos látni a nyugati törzsek őszinte örömét, amikor megtudták, mi is volt a két és fél törzs igazi motivációja. Nem voltak annyira önigazultak, hogy ne tudták volna beismerni a tévedésüket.

Amennyiben a keleti törzsek valóban hitehagyóvá lettek volna, Izrael népe a szövetség által előírtak szerint járt volna el velük. Az egység nem lehet ürügy az igazság felhígítására, arra, hogy feladjuk a bibliai elveket. Azonban a gyülekezeti fegyelmezés mindig az utolsó lépés legyen (és nem az első!), ha az Isten Igéje alapján történő béketeremtés és a lelkészi segítség nem vezetett eredményre. Mennyire mások lehetnének a gyülekezeteink, ha folyamatosan alkalmaznánk ezeket az egyszerű elveket!

Hol vannak azok az emberek, akik nem fukarkodnak, és nem tartják számon az Urukért szeretetből végzett munkájukat? Hol vannak, akik a gyülekezetben igyekeznek elsimítani minden széthúzást, és Jézus Krisztus nevében szolgálják a megbékélést? Hol vannak, akik igyekeznek betölteni Krisztus imáját, amely így hangzott: „Mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem… Én őbennük, és te énbennem: hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.”? Kijelenthette volna Urunk e kegyelemteljes és jelentőségteljes szavakat a mai egyházakra vonatkoztatva, amelyeket silány szeretet, széthúzás és kicsinyes konfliktusok jellemeznek, és amelyek azért hívják el a lelkészeket a fontos munkára, hogy azok oldják meg képzelt problémáikat, amelyek valójában arról árulkodnak, hogy nincs igazi kapcsolatuk Istennel? Nem! A gyülekezet tagjainak egységre kell jutnia, ezért szükségük van arra, hogy jellemükben csökkenjen az énjük, és növekedjen Jézus, akitől tanulniuk kell. Legyenek szelídek és alázatos szívűek. Önző büszkeségüknek meg kell halnia, s akkor a nehézségek hegyei kicsiny hangyabolyokká fognak válni. – Pastoral Ministry, 267. o.

 

Sose vonjátok kétségbe testvéreitek indítékait, hiszen Isten kijelentette, hogy amint ítéltek, úgy lesztek majd megítélve. Tárjátok ki szíveteket a jóság és a feddhetetlenség napjának felüdítő sugarai előtt. Ápoljatok nemes gondolatokat és szent érzelmeket. Váljon szokásotokká, hogy csak jót szóltok a testvéreitekről. Ne engedjétek, hogy a büszkeség és az önzés megakadályozzon benneteket abban, hogy nyíltan megvalljátok bűneiteket. Ha nem szeretetitek azokat, akikért Krisztus meghalt, akkor Krisztust sem szeretitek igazán, imádatotok pedig hiányos lesz Isten előtt. Ha méltatlan gondolatokat ápoltok, félreértitek a testvéreiteket, és gonoszt gondoltok róluk, az Úr nem fogja meghallgatni önigazult és éneteket felmagasztaló imáitokat. Amikor odamentek azokhoz, akikről azt gondoljátok, hogy vétkesek, alázatos és jóságos lelkülettel menjetek, lelketek pedig legyen tele irgalommal és a lélek jó gyümölcseivel. Ne legyetek részrehajlók, ne hanyagoljátok el azokat, akiknek a véleménye nem egyezik a tietekkel. Vigyázzatok, ne viselkedjetek durván azokkal, akik szerintetek hibákat követnek el, miközben másokat, akik valóban vétkesek és méltók a dorgálásra, és akiket valóban meg kellene intenetek keresztényietlen viselkedésük miatt, támogattok, és barátként kezeltek. – Pastoral Ministry, 268. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Kánaán felosztása” c. fejezet, 481–484. o.
„Míg egyrészt fontos a bűn kezelésében a szigorú és határozott fellépés, másrészt éppoly szükséges elkerülni az alaptalan vádaskodást és az elhamarkodott ítéletet…
A rubeniták és társaik által megnyilvánult bölcsesség méltó a követésre. Míg ők őszintén keresték az igaz vallás ügyének előmozdítását, addig rosszul ítélték meg és keményen feddték őket, de ők mégsem nehezteltek. Udvariasan és türelemmel hallgatták végig testvéreik vádjait, mielőtt megkísérelték védelmezni magukat, azután előadták indítékaikat és bebizonyították ártatlanságukat. Így barátságosan intéződött el a nehéz ügy, amely oly súlyos következményekkel fenyegetett.
Akinek igaza van, az nyugodt és megfontolt maradhat akkor is, amikor hamis vádakkal illetik. Isten mindent ismer, amit az ember félreért és tévesen magyaráz. Ügyünket nyugodtan kezébe tehetjük. Akik belé vetik bizalmukat, azok ügyét éppoly biztosan igazolja, mint ahogy felderítette Ákán bűnét. Azok, akiket Krisztus Lelke vezérel, azzal a szeretettel rendelkeznek, amely hosszú-tűrő és kegyes” (i. m. 483–484. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:
Bír 17;
Bír 18;
Bír 19;
Bír 20;
Bír 21;
Ruth 1;
Ruth 2;
Ellen G. White: Az apostolok története, 55. - Átalakult élet, 56. -Patmos fejezet 

1. Kik érdeklődtek afelől, hogy szerencsés­e az útjuk, amelyen járnak?

2. Kiknek a papjai voltak Mózes dédunokái?

3. Milyen átkot szóltak Izrael gyermekei a házassággal kapcsolatban?

4. Ki mondta: „Nagyobb az én keserűségem, mint a tietek!”?

Általános áttekintés

Nincs nemzet törvény és ország nélkül. Ez a bibliai Izrael esetében is igaz volt: Mózes második könyvében megkapja Isten törvényét, Józsué könyvében pedig birtokba veszi a földet. Papok országaként azonban erős identitásra is szüksége volt, amely az elhívásában gyökerezett: Isten arra választotta ki, hogy a képviselője legyen a földön. Egy ilyen azonosság nem maradhatna fenn két alapvető tényező: a teljes elköteleződés és az egység nélkül. Ez Józsué 22. fejezetének témája. Ekkorra a földet már meghódították és felosztották az összes törzs között – legalábbis részben (mert még volt tennivaló). Mindazonáltal Isten népének meg kellett értenie, hogy mit jelent Izraelnek lenni. A Józsué 22:1–8 versekben, a 23. fejezetben, valamint a 24:1–28 szakaszban található záróbeszéd célja éppen annak hangsúlyozása, hogy meg kell érteniük identitásuk lényegét.

A 23. és 24. fejezetben megjelenített beszédekhez hasonlóan Józsué Rúben fiaihoz, Gád fiaihoz és a Jordán túlsó partjára távozó Manassé fél törzsének fiaihoz intézett szavai búcsúztatóként hatottak. Beszédében Józsué feltárja a teljes odaadáshoz vezető utat, amely a szeretettel kezdődik és a szolgálattal ér véget. A fejezet második részében a transzjordániai törzsekkel történt eset feltárja, hogy az Úr iránti egyéni vagy kollektív elköteleződés egység nélkül szintén veszélyezteti Isten tervét. Ha Izrael népe ki akarja állni az előtte tornyosuló kihívásokat, nem felejtheti el, hogy kik is ők Istenhez és egymáshoz képest.

Magyarázat

Józsué 22. fejezetében található a könyv utolsó narrációja, amelyet egy rövid beszéd előz meg. Ezt a beszédet a tekintélyes uralkodó a transzjor­ dániai törzsekhez intézte, akik, miután teljesítették Mózes parancsát, és segítették testvéreiket a hódító hadjáratban, készen álltak arra, hogy ismét átkeljenek a Jordánon. Józsué beszéde hangsúlyozta, hogy bár földrajzilag különváltak, Transzjordánia törzsei továbbra is Izrael részét képezik, és ennek megfelelően kell élniük. Üzenete hangsúlyozta a szövetség keretében a Jahve iránti teljes elköteleződés fontosságát, ami szeretetteljes szolgálatot követel meg. A földrajzi elkülönülés ellenére arra voltak hivatottak, hogy a Tóra és az Úr iránti odaadásukban egységesek maradjanak. Az oltár felállítása odaadásuk és egységük próbájaként szolgált.

A szeretettől a szolgálatig

Józsué 22. fejezetében Izrael vezetője küldetésének végéhez közeledik. A földet felosztották, és Izrael népe viszonylagos ellenőrzést gyakorol a még meghódítandó terület felett. Közeledett tehát az elválás ideje. Mivel meg volt győződve arról, hogy nem fogja többé látni a transzjordániai törzsek vezetőit (amely feltételezés hamarosan tévesnek bizonyult), Józsué átadta nekik az utolsó utasításokat. A szövetségre jellemző szerkezetben megdicsérte őket, amiért követték mindazt, amit Mózes és ő maga parancsolt nekik, illetve amiért segítették testvéreiket a hódítás során (Józs 22:2–3). Ezután hangsúlyozta Isten hűségét ígéretei teljesítésében, és kijelentette, hogy eljött a nyugalom, a pihenés ideje (Józs 22:4). Távozásuk előtt összefoglalta a Tóra (törvény) lényegét, és öt felszólító módban megfogalmazott mondatban elmagyarázta a teljes odaadáshoz vezető utat, amely egy logikus folyamatot tár fel a szeretettől a szolgálatig:

Először is: „Szeressétek az Urat [Jahve], a ti Isteneteket!” (Józs 22:5). A szeretet Isten jellemének fundamentuma, minden ezzel kezdődik. A szeretet nélküli szolgálat nem más, mint törvényeskedés. Az ilyen szolgálat a Tóra eltorzítása, amit Isten nem fogadhat el. A szeretet a járással és a megtartással együtt a törvény összefoglalása, melyet Mózes már halála előtt kijelentett (5Móz 10:12–13, 20; 11:1; 6:4–15; 13:4–5). Nincs ellentmondás Isten ószövetségi és újszövetségi kinyilatkoztatása között: arra teremtette az embert, hogy szereteten, nem pedig félelmen alapuló kapcsolatot tartson fenn vele. Ahogy Pál apostol mondja 1Korinthus 13:2 versében: „szeretet” nélkül „semmik” vagyunk. A mi szeretetünk már válasz, mert azért szeretjük Őt, „mert Ő előbb szeretett minket” (1Jn 4:19). Szeretetünk tárgya magában foglalja mind a Teremtő (Elohim) isteni transzcendenciáját, mind Urunk (Jahve) immanenciáját, aki népének körében lakik.

Másodszor: „Járjatok minden Ő útján!” (Józs 22:5). A Biblia gyakran használja a „járás” metaforáját az Isten és népe közötti kapcsolat szemléltetésére. Ez egyrészt bensőségességet, másrészt egyetértést fejez ki. Szó szerinti értelemben Isten együtt jár (héber hlk) népével (2Móz 13:21, vö. 1Móz 3:8). Lelki értelemben magához hívja őket, hogy vele járjanak. Ebben a kontextusban a kép kapcsolati jelleget ölt, hiszen „járnak­é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?” (Ámos 3:3); ezenkívül azt a magatartást is jelzi, amelyet azoktól várnak el, akik úgy döntenek, hogy Istennel járnak, amint azt a 3Mózes 26:23–24 szakaszában is látjuk: „Ha ezek által sem jobbultok meg, hanem ellenemre jártok, én is bizony ellenetekre járok”.

Harmadszor: „Tartsátok meg az Ő parancsolatait!” (Józs 22:5). A törvénytisztelet – mint Isten akaratának kifejezése – természetes következménye a hálás szívnek, amely megérti, hogy mit tett érte Isten. Ebben a sorrendben létezik egyfajta fejlődés a szeretettől mint kiindulóponttól (mint első szikrától) a bizalmi kapcsolatig, amelynek eredménye az engedelmesség. Ezért mondja János, hogy „az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (1Jn 5:3). Világos, hogy az igazi engedelmesség szeretetből fakad, amint az Jézus tanítványaihoz intézett szavaiból is kitűnik: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartjátok” (Jn 14:15). A törvény megtartása életet adott volna Izraelnek (3Móz 18:5), nem megváltó értelemben vett életet, hanem gazdag életet itt, a földön. Az isteni elvek betartásával Izrael igazságos és virágzó társadalmat építhetett volna, amelynek sikere bizonyságtétel lenne a világ számára.

Negyedszer: „Ragaszkodjatok hozzá!” (Józs 22:5). A héber dbq ige szó szerint és átvitt értelemben is azt jelenti, hogy „ragaszkodni”, „hozzá ragadni valamihez, valakihez”. Metaforikus értelemben a hűség, a ragaszkodás és a közelség állapota jut kifejezésre. A szó első előfordulásakor olyan férfit ír le, aki a házasság révén ragaszkodik a feleségéhez:

„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik [dbk] feleségéhez, és lesznek egy testté” (1Móz 2:24). Ugyanez a ragaszkodásra való felszólítás – ezúttal Jahvéhoz –, amelyet a szeretetre és engedelmességre való felszólítás előz meg, 5Mózes 30:20 versében is megjelenik, ahol Mózes az okot is megfogalmazza: „Mert Ő a te életed, és a te életednek hosszúsága”. Ahogy a mentőkötél elengedhetetlen egy fuldokló számára, úgy kellett Izrael népének is Istenhez, egyetlen reménységéhez ragaszkodnia. A képi ábrázolás azt is felidézi, hogy állhatatosságra és kitartásra van szükségük ahhoz, hogy fenntartsák az Istennel való kapcsolatukat egy olyan földön és korban, ahol és amikor számtalan elterelő tényező próbálta kizökkenteni a figyelmüket.

Végül pedig: „Szolgáljatok néki teljes szívetekből és teljes lelketekből!” (Józs 22:5). A „szolgálni Jahvét” kifejezés ötvenhatszor fordul elő az Ószövetségben, a leggyakrabban a következő jelentéssel: „imádni Istent” vagy „hűségesen megtartani a szövetséget”. Jahve szolgálata volt az az indok, amelyet a fáraónak Izrael Egyiptomból való kivonulására felhoztak: „És mondd néki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád, mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a pusztában; de íme, mindez ideig meg nem hallgattál” (2Móz 7:16; vö. 12:31).

Amikor elhagyta Egyiptomot, Izrael népe gyakorlatilag gazdát váltott, és beleegyezett abba, hogy a fáraó helyett Jahvét szolgálja. Isten szolgálata révén áldás áradt rá, hogy betölthesse küldetését, és a maga során áldássá váljon a föld minden családja számára.

Végső soron a megváltottak is arra kapnak felhívást, hogy örökké Istent szolgálják (Jel 22:3). Az emberekben tehát csak akkor tudatosul igazi azonosságuk, ha készségesen, szeretettel szolgálják Teremtőjüket. A szeretet és szolgálat e kombinációja a létezés paradoxona: amikor a teremtmények saját érdekeik szolgálatában élnek, csak zűrzavart, kétségbeesést és halált találnak maguk körül, de ha lemondanak önző magatartásukról, és alávetik magukat a Teremtő akaratának, felfedezik az igazi célt, a beteljesülést és a bőséges életet. Ugyanez az érvelés sejlik fel Jézus Lukács evangéliumában tett kijelentése mögül is: „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt” (Lk 9:24).

Búcsúbeszéde után Józsué megáldotta és elbocsátotta a transzjordániai törzseket (Józs 22:6). Ezeknek a szavaknak kellett volna Józsué utolsó szavainak lenniük hozzájuk, de kevés időre rá, az oltár körül kialakult incidens próbára tette azon elhatározásukat, hogy követik Józsué tanácsát.

Az egység hiánya visszatérő probléma volt Izrael történelmében. Röviddel Józsué halála után a szeretetre, a járásra, az engedelmességre, a ragaszkodásra és a szolgálatra való képtelenségük a teológiai egység hiányáról árulkodott, amint azt a Bírák könyve is feltárja, s ami végül Izrael felbomlásához vezetett. A könyv végén arról olvasunk, hogy egy polgárháború során majdnem elpusztult Benjámin összes törzse (Bír 20– 21). Noha az egységes monarchia egy időre megteremtette a politikai és lelki egység feltételeit, mindez nem tartott sokáig. Az északi és a déli törzsek közti szakadás után Izrael soha többé nem volt egységes nemzet. A hitehagyás a felbomlás és a széthullás erejének bizonyult. Izrael népének története jól szemlélteti, hogy az egység és a teljes odaadás egymást feltételező tényezők.

Alkalmazás

A Bibliában Isten és népe kapcsolatát gyakran hasonlítják a házassághoz, amelyben Isten a szerető férj, Izrael népe pedig a hűtlen feleség. Ez a metafora Isten állhatatos szeretetét szemlélteti Izrael engedetlenségével szemben. Az Újszövetség a megígért Messiás eljövetelét egy esküvői szertartáshoz hasonlítja.

Milyen tapasztalatokat szereztél házastársként? Ha még nem vagy házas, gondolkodj el a barátságaidon, és próbáld megfejteni, hogy Józsuénak a teljes elköteleződés érdekében alkalmazott receptje miért elengedhetetlen a boldog és tartós kapcsolathoz. Elmélkedj az alábbi érzések/cselekvések mindegyikén külön­külön, valamint azon, hogy ezek az érzések/ cselekvések hogyan járulnak hozzá a kapcsolat sikeréhez:

1.  Szeretet

2.  Járás

3.  Tisztelet

4.  Társulás

5.  Szolgálat

Tartós egység

„Egy pszichiátriai kórház látogatója megdöbbenve tapasztalta, hogy száz veszélyes beteget mindössze három őr felügyel. Megkérdezte az osztályvezetőt: »Nem félnek attól, hogy ezek az agresszív betegek fellázadnak az őrök ellen és megszöknek?« A válasz a következő volt: »Nem, ugyanis a bolondok sosem egyesítik az erejüket!«” (Michael P. Green: 1500 Illustrations for Biblical Preaching, Baker Books, Grand Rapids, 2000, 65. o.).

Mivel lelkileg betegek vagyunk, nehezen alkotunk egységet. Az újszövetség szemszögéből nézve az egység csoda az egyházban, melyet a velünk együtt munkálkodó Szentlélek hoz létre (Ef 5:2–15).