A hit óriásai: Józsué és Káleb

Text de memorat

Alapige: „Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket” (Zsid 13:7)!

Minden szülő tudja, hogy a gyerekei az ő példájából tanulnak, ugye? Hány és hány szülő aggódott már, látva a gyerekeit, akik a jó helyett az ő rossz szokásait követik! Akárhány évesek vagyunk, mindig könnyebb rosszat tenni, mint jót. Ez is része annak, amit úgy hívunk, hogy bűnös természet: „Mert magam sem értem, mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” (Róm 7:15, ÚRK).
Születésétől kezdődően az embert a példa ereje formálja. Megtanuljuk az alapvető dolgokat az élethez, a járást, a beszédet, illetve azt is, hogyan fejezzük ki érzéseinket, mindezt úgy, hogy utánozzuk azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk. Felnőttként továbbra is szükségünk van szerepmodellekre, és még ha ezek nem is tökéletesek, csodálhatjuk és utánozhatjuk azokat a lelki vonásokat, amelyek a hit óriásaivá teszik őket.
A héten két hitbeli óriás személyes példájába nyerünk mélyebb betekintést Józsué könyvéből: Káleb és Józsué. Mi teszi őket kiemelkedővé a generációjukban, és mitől lesznek kulcsszereplők Isten népének életében, Izrael történetének egyik legfontosabb időszakában?

November 22. – A Prófétaság Lelkének szombatja

EGW idézet
Isten utasította Mózest, hogy küldjön embereket Kánaán földjének kikémlelésére, melyet Izrael gyermekeinek szándékozott adni… Miután a föld termékenységéről szóltak, kettőt kivéve mind nagyon csüggesztőn nyilatkoztak Izrael választott népének képességéről, hogy birtokba vegye az országot. […]
Mikor a nép meghallotta a jelentést, keserű szemrehányásokkal és jajgatással fejezte ki csalódását. Nem gondoltak arra, nem érveltek azzal, hogy Isten, aki ilyen messzire kivezette őket, kétségkívül nekik fogja adni a földet. […]
Végül a sokaság elé állt Káleb, és messze csengő hangja túlharsogta a tömeg zsibongását. Szembeszegült kémtársai gyáva nézetével, ami elolvasztotta Izrael hitét és bátorságát. Magához vonta a nép figyelmét, s pillanatnyilag abbahagyták panaszaikat, s odafigyeltek rá… Hanem a hűtlen kémek a szavába vágtak: „Nem vagyunk képesek azzal a néppel szembeszegülni; erősebbek, mint mi vagyunk.”
Ez a tíz, mivel helytelen ösvényen indult el Isten ellen, Mózes és Áron ellen fordította szívét, s Káleb és Józsué ellen is. Minden ez irányban megtett lépéssel még inkább megszilárdították céljukat, hogy lebeszéljék a népet bármi tettről, mellyel birtokba vennék Kánaán földjét. Elferdítették az igazságot, hogy megvalósítsák ártó céljukat. Egészségtelennek mondták az éghajlatot, s az egész lakosságát óriásoknak nevezték. […]
Ez nemcsak kedvezőtlen beszámoló volt, hanem hazug is. S ellentmondó; mert ha az ország egészségtelen volt, és „elemészti lakóit”, hogy lehet, hogy mégis óriásira nőtt a lakosság? Mikor felelős állásokat betöltő emberek hitetlenségre adják magukat, akkor nincs határa a rossz irányba való fejlődésüknek. […]
Ha csak ketten hoztak volna lehangoló hírt, és tízen buzdították volna őket, hogy az Úr nevében vegyék birtokba az országot, gonosz hitetlenségük miatt akkor is a kettőre hallgattak volna. De csak ketten javasolták, ami helyes, tízen pedig nyílt lázadásban törtek ki vezetőik és Isten ellen. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 148–151. o.
 
Ma élő népének Isten nagyobb világosságot adott, mint hajdan Izraelnek. Nemcsak nagyobb világosság ragyog rájuk, hanem rendelkezésükre áll az a tanítás is, amit Isten adott Mózes által a népnek. Isten tisztán bemutatta, mi a különbség a szent és a közönséges között, és kijelentette, hogy ennek a különbségnek szigorúan meg kell mutatkoznia. […]
Az Úr nagyobb világosságot és tisztább tanítást adott. Micsoda fájdalmat, szégyent és lelki kínokat éltek át a menny hűséges követői, akik Józsuéhoz és Kálebhez hasonlóan szilárdan kitartottak, amikor hallották, hogy Izrael népe szembeszáll vezetőivel… és egy lázadót választ maga közül, hogy visszavezesse őket Egyiptomba. A zúgolódó izraeliták Istent gyalázták meg, aki eközben kijelentette, hogy Kánaán védtelen, és most van itt a megfelelő pillanat a bevételére.
Káleb kimondta az akkor és minden időben jelenvaló igazságot:
„A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igenigen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” – Christ Triumphant, 122. o.

1. Olvassuk el 4Móz 13:6, 30-32 és Józs 14:6, 14 verseit! Ki volt Káleb? Hol volt a helye Izrael népében?
A Káleb név a héber „keleb” (kutya) szóból származik, amely az Ótes­ tamentumban mindig negatív összefüggésben jelenik meg. Ugyanakkor a keleb szó Biblián kívüli levelekben és himnuszokban is megjelenik, ahol a szolga bátorságát, kitartását jelenti, hűséget a gazdájához. Ebben az értelemben Káleb hűséges volt a nevéhez, amit egész életén át az Isten iránti rendíthetetlen hűségével demonstrált.
2. Mit árul el Kálebről az, hogy hajlandó volt elmondani a véleményét, annak ellenére, hogy a legtöbb felderítő teljesen más véleményen volt, és Izráel népe is halálos fenyegetéssel élt ellene? 4Móz 14:6-10, 21-25; 4Móz 26:65; 4Móz 32:12
Vegyünk néhány fontos izraeli vezetőt, aki Józsué és Káleb kortársa volt: Sammúa, Sáfát, Jigál, Palti, Gaddiél, Gaddi, Ammiél, Szetúr, Nahbi és Geúél. Ismerősen cseng a nevük?

Minden valószínűség szerint nem!

Miért? Mert ez a tíz másik kém neve, akit Mózes azért küldött, hogy kikémlelje Kánaán földjét. A feledés homályába vesztek, mert nem voltak méltók az emlékezésre. A beszámoló, amit képviseltek, azt mutatta, hogy lehetetlen elfoglalni az ígéret földjét. Szöcskéknek érezték magukat a föld egyes vidékein lakó óriásokhoz képest, és a szívük megtelt félelemmel az „áthatolhatatlan” falak láttán, amelyek a kánaáni városokat védték.

Káleb, a két pozitív beszámolót hozó kém közül az idősebb, vezető szerepet töltött be, amikor bemutatott egy másik lehetőséget: a hit útját. Hajlandó volt kiállni azért, amiről tudta, hogy helyes, az ellenállás dacára, még a potenciális halállal szemben is: „Pedig az egész gyülekezet azon tanakodott, hogy megkövezze őket” (4Móz 14:10, ÚRK).
Mit teszel, amikor a körülötted állók többségének eltér a véleménye a tiedtől, ráadásul teljes mértékben szembe megy a személyes meggyőződéseddel?
EGW idézet
Ezek az emberek rossz útra tértek, konokul szembehelyezkedtek Kálebbel, Józsuéval és Mózessel, sőt, magával Istennel is. Minden megtett lépéssel csak még elszántabbak lettek. Elhatározták, hogy kedvét szegik mindazoknak, akik birtokba akarják venni Kánaánt, és ennek megvalósítása érdekében fáradoznak. Eltorzították az igazságot, hogy fenntarthassák káros befolyásukat. „Olyan föld az – mondták –, amely megemészti lakóit.” Ez nemcsak egy rosszindulatú beszámoló, hanem hazugság is volt. Ez a hazugság önmagával is összeegyeztethetetlen, önmagának is ellentmondó volt. A kémek azt jelentették erről az országról, hogy termékeny, virágzó ország, és lakói óriás termetű emberek. Mindez lehetetlen lett volna, ha az ország éghajlata egészségtelen. Mikor az emberek hitetlenségre adják szívüket, akkor Sátán uralma alá helyezik magukat, és senki sem tudhatja, milyen messzire vezeti majd el őket.
Megalázottságukban és bánatukban „akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izrael fiai gyülekezetének egész községe előtt” (4Móz 14:5). Nem tudták, mit tegyenek, hogy miként térítsék el őket elhamarkodott és szenvedélyes szándékuk megvalósításától. Káleb és Józsué megpróbálta megnyugtatni, lecsendesíteni a tömeget. Fájdalmuk és felháborodásuk miatt meghasogatott ruháikkal rohantak a nép közé, és zengő hangjuk túlharsogta a siránkozás és a fájdalom lázongó förgetegét: „És szólának Izrael fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igenigen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (4Móz 14:7–9)
A hűtlen kémek nagy hangon vettek részt Káleb és Józsué bevádolásában. A nép pedig azt kezdte el kiáltozni, hogy kövezzék meg őket. A megkergült tömeg kődarabokat ragadott, hogy megölje e hűséges embereket. Az őrültségre jellemző ordítozással rohantak előre. Hirtelen kihullottak kezükből a kövek, és mélységes csend ereszkedett rájuk. Remegni kezdtek a félelemtől. Isten közbelépett, hogy megakadályozza gyilkos szándékuk megvalósítását. Isten jelenlétének dicsősége lángoló fényként világította meg a sátrat. Az egész nép megláthatta és szemlélhette az Úr jelenlétének ezt a feltűnő jelét. Egy náluk hatalmasabb valaki nyilatkoztatta ki magát, és senki sem merte folytatni ellenállását. Azok a kémek, akik a hamis és bűnös jelentést hozták, a rémülettől lesújtottan lapultak meg, és visszafojtott lélegzettel tűntek el sátraikban. […] Kálebről pedig ezt mondta: „De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement vala, és örökségül bírja azt az ő magva.” (4Móz 14:24) – Pátriárkák és próféták, 389–391. o.

3. Olvassuk el 4Móz 14:24, 4Móz 32:12, 5Móz 1:36, Józs 14:6-14 és Lk 6:45 verseit! Hogy írnád le Káleb és Józsué viselkedését? Mit jelent az Úr teljes egészében történő követése?
Káleb sosem felejtette el az ígéretet, amit az Úr Mózesen keresztül adott neki: be fogja vinni a földre, amelyen már járt (4Móz 14:24). Negyven évvel később e szavakban – „és én olyan hírt hoztam neki, amilyen a szívemből jött” (Józs 14:7, ÚRK) – visszautal saját beszámolójára arról, amit első útja során látott. Amit mondott, meggyőződésből jött, miszerint Isten vezetésével és segítségével Izrael képes elfoglalni a földet.

Szemben a tíz másik kémmel, aki félelemtől vezérelve számolt be a látottakról, Káleb a szívéből fakadó hitét közvetítette, elkötelezetten Isten ígéretei iránt. A héber kifejezés, amely így jelenik meg a Bibliában:
„én mindenben híven követtem az Urat” (Józs 14:8, ÚRK), valószínűleg a rövid változata egy hosszabb formának, ami így hangozhatott: „a szívem teljes egészében követte az Urat”; „eltökéltem a szívemben, hogy az Úr után/mögött menjek”. Szemben azokkal, akik idegen istenek után jártak és nem követték teljes szívvel az Urat, Káleb szíve mélyéből az Úrnak szentelte magát.

Ugyanez a kifejezés később még kétszer szerepel, hangsúlyozva Káleb hűségét (Józs 14:9, 14). Jelleme összhangban állt azzal, amit az Úr „más lélekként” azonosított (4Móz 14:24), ez különböztette meg a másik oldalt képviselő tíz kémtől. Még 85 éves korában is példaként szolgált arra, hogy az Úr mit tud elérni azokon az embereken keresztül, akik teljesen neki és az Ő ügyének szentelik a szívüket.

Káleb megértette, hogy az egyes törzsek által végül elnyert terület egyenesen arányos azzal, hogy mennyire bátrak igényelni az Úr ígéreteit, és hogy mekkora földet hajlandóak hittel bejárni. Isten ígéretei nem automatizmusok, nem válnak valóra az akaratunktól függetlenül. Nagyon is igénylik a hitünket, amihez határozott cselekvésünk társul. A héber ulay („talán”) szó (Józs 14:12) félelmet és kétséget fejezhet ki, ugyanakkor általában jelzi a reményt és a várakozást is, hogy valami pozitív dolog fog történni (1Móz 16:2; 4Móz 22:6, 11; 4Móz 23:3).
Milyen kompromisszumok, „apró” megalkuvások akadályozhatják meg, hogy teljes mértékben kövessük az Urat?
EGW idézet
Mielőtt megkezdték volna az ország felosztását, törzsének fejedelmei kíséretében Káleb sajátos igénnyel lépett elő. Józsuét kivéve Káleb volt Izraelben a legidősebb ember. A kémek között Káleb és Józsué hozott jó jelentést az ígéret földjéről, bátorítva a népet, hogy menjen fel, és foglalja el az Úr nevében. Káleb most emlékeztette Józsuét az akkor nyert ígéretre, amelyet hűsége jutalmául kapott: „A föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat.” (Józs 14:9) És kérte, hogy Hebront adják néki birtokul. […]
Kérését azonnal teljesítették. Senkire sem lehetett volna az óriási erődítmény bevételét rábízni. […]
Káleb hite ugyanaz volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy az ő népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hoszszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat… Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, mely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására.
Káleb elnyerte örökségét, mely után negyven éven át sóvárgott a szíve, és Istenben bízva „kiűzé onnan […] Anáknak három fiát” (Józs 15:14). […]
A gyávák és a lázongók meghaltak a pusztában, de az igaz kémek ehettek Eskól gyümölcséből. Mindenkinek a hite szerint adatott. A hitetlen meglátta félelmének beteljesedését. Isten ígérete ellenére állították: lehetetlen Kánaánt bevenni, és nem is birtokolhatták. De akik bíztak Istenben, és inkább tekintettek az ő hatalmára, mint az őket körülvevő veszedelmekre, beléphettek a jó országba. – Pátriárkák és próféták, 511–513. o.
 
Ma is teljesen megbízható emberekre van szükségünk, akik mindenben követik az Urat, akik nem hallgatnak, mikor szólniuk kell, akik acélszilárdan kitartanak az elvek mellett, akik célja nem a hatásvadász szereplés, hanem alázatosan járnak Istennel. Türelmes, kedves, megnyerő, udvarias emberekre, akik megértik, hogy az ima tudománya a hit gyakorlása és olyan cselekedetek végzése, melyek Isten dicsőségéről szólnak, és népének javát szolgálják… Jézus követése a kezdetektől fogva teljes szívből való megtérést kíván, és e megtérés naponkénti megismétlését.
Kálebnek az Istenbe vetett hite adott bátorságot, ami megőrizte őt az emberi félelemtől, és lehetővé tette, hogy bátran és rendíthetetlenül kiálljon az igazság védelme mellett. Ugyanerre a hatalomra, a mennyei seregek hatalmas tábornokának erejére támaszkodva a kereszt minden igaz katonája erőt és bátorságot kaphat a legyőzhetetlennek tűnő akadályok leküzdéséhez. – Isten fiai és leányai, 207. o. (július 19.)

4. Olvassuk el Józs 15:16-19, Bír 1:13 és Bír 3:7-11 verseit! Mit mond el a történet a példa erejéről? Miként mutatkozott meg Káleb hozzáállása a fiatalabb generációban is?
Ebben a szakaszban Káleb megígéri, hogy annak adja feleségül a lányát, Akszát, aki beveszi Debírt. Otniél elfoglalja a várost, és elnyeri Aksza kezét. Ez a történet azért fontos, mert ismét megmutatja Káleb bátorságát, hitét és készségét a kihívások vállalására. Azt is látjuk, hogy Izrael következő generációja követte a hit óriásainak, Kálebnek és Józsuének a példáját. Amint az idősebb generáció közeledik szolgálatának a befejezéséhez, az új generáció készen áll szembenézni a kihívásokkal, folytatni Isten Izraellel kapcsolatos tervének betöltését.

Hasonlóan ahhoz, mint amikor Káleb kérte Józsuét, hogy „add nekem ezt a hegyvidéket”, Aksza, férje bátorítására ugyanolyan hitről és elszántságról tesz bizonyságot, mint amit apja tanúsított. Odaadásával és bátorságával apja példáját követi az ígéret betöltésében, ami szerint végül birtokolni fogják a földet.

A föld Jahve ajándéka Izraelnek, de Izraelnek meg kell tanulnia hittel és bátorsággal igényelni azt, Isten ígéreteire hivatkozva. Aksza elszántsága előrevetíti azoknak az evangéliumokban szereplő nőknek a kitartását, akiket sem a tömeg, sem a tanítványok nem tudtak eltéríteni, és nem voltak hajlandóak feladni céljukat, amíg meg nem kapták Jézus áldását magukra és családjukra.
5. Olvassuk el Lk 18:1-5 verseit! Milyen tanulságot szűrhetünk le a szakaszból?
A hit fáklyájának átadása a következő nemzedéknek döntő fontosságú az Istenáltalránkbízottküldetésteljesítéséhez.Gondolkodjunkegyrészt a hit következő generáció számára történő átadásának kihívásairól, másrésztafiataloklehetőségeiről,hogynagyobbfelelősségetvállaljanakIsten munkájában!Mit tehetünk annak érdekében, hogy megkönnyítsük a döntést a fiataloknak, és felkészítsük őket a hívő vezetés vállalására? Menynyire meghatározó a mi példánk ebben a folyamatban?
EGW idézet
Káleb azért volt bátor, mert Istenbe vetette a hitét. Ezért nem félt az emberektől, az óriásoktól sem. Ezért tudott merészen és ingadozás nélkül az igaz ügy mellé állni. Ugyanebből a magasztos forrásból – a mennyei seregek hatalmas vezérétől – kell Krisztus minden igaz katonájának erőt és bátorságot meríteni ma is, hogy legyőzzék a gyakran leküzdhetetlennek látszó akadályokat. Az emberek erőtlenné tették Isten törvényét, ezért mindazok, akik teljesíteni akarják kötelességüket, mindig készségesen úgy szólnak, ahogy Isten mondja nekik, nem pedig a kételkedés, csüggedés és kétségbeesés szavaival. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 378. o.
 
Az országot kikémlelők közül ketten másképp vélekedtek: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet…” (4Móz 13:31) – hangoztatták, mert Isten ígéretét nagyobbnak tekintették az óriásoknál, a körülkerített városoknál és a vas hadi szekereknél. Számukra az Úr Igéje igaz volt. Bár megosztották testvéreikkel a negyvenéves vándorlás fáradalmait, Káleb és Józsué bemehetett az ígéret földjére. Káleb olyan bátor szívvel, mint amikor az Úr seregeivel kivonult Egyiptomból, kérte és megkapta részéül az óriások erődítését. Az Úr erejével kiűzte a kánaánitákat. A szőlőkertek és olajligetek, ahova lépett, az ő tulajdonai lettek. A gyávák és lázadók elvesztek a pusztában, a hit emberei pedig ettek Eskol szőlőjéből. A Biblia egy igazságot se tárt olyan világosan elénk, mint az igazságtól való egyetlen eltérés veszedelmét, amely egyaránt utoléri mind a gonoszság cselekvőit, mind azokat, akiket ők befolyásoltak. A példának hatalmas ereje van, azért ha természetünk gonosz hajlamainak engedünk, rossz példánk másokat is ellenállhatatlan erővel sodor a bűnbe. – Előtted az élet, 149–150. o.

Ezrek fogadnák el az igazságot, ha lemondás, önmegtagadás nélkül tehetnék, hanem az ilyenek sosem építik föl Isten ügyét, sosem vonulnának ki bátran az ellenség ellen – a világ, a maguk szeretete, a test kívánságai ellen – isteni vezetőjükben bízva, hogy győzelmet ad nekik. A gyülekezetnek hű Kálebekre, Józsuékra van szüksége, akik Isten egyszerű feltételével az engedelmesség útján készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink munkáshiányban szenvednek. Munkaterületünk a világ. Hittérítőkre van hát szükség a városokban és falvakban, melyeket oly bizonyosan gúzsba kötött a bálványimádás, mint a keleti pogányokat, akik sose pillantották meg az igazság fényét. Elhagyta a gyülekezeteket az igaz hittérítő lelkület, noha nagyszerű hitet vallanak. Szívük nem izzik többé a kívánságtól, hogy embereket vezessenek Krisztus nyájába. Lelkiismeretes, buzgó munkásokra van szükség. Hát senki se tesz eleget a hívásnak, mely a négy égtájról hallatszik: „Gyertek át, és segítsetek rajtunk?” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek,
4. köt., 155. o.

Az Izrael törzseinek kijelölt területek határain a helységnevek hosszú listáját az első kikémlelés két hősének, Kálebnek és Józsuénak a föld elosztásáról szóló jelentése zárja. Káleb elsőként, Józsué pedig utolsóként kapta meg az örökségét. Eddig a pontig Józsué osztotta ki a földet Izrael törzseinek, de ekkor eljött az ideje, hogy Izrael népe megadja neki a saját örökségét.
6. Olvassuk el Józs 19:49-51 verseit! Mit mutat az, hogy Izrael nagy vezetője, aki felosztotta az ígéret földjét, utolsóként kapta meg az örökségét?
Józsué Timnat-Szerah városát kapta, amelynek neve egy szóösszetétel. Az első rész, Timnat, a manah igéből származik, amelynek jelentése: „megszámolni” vagy „hozzárendelni”, és ebben az összetételben „kijelölt részt” vagy „területet” jelent. Az összetétel második tagja, Szerah, a héber szerach igéből származik, jelentése pedig „felesleg” vagy „maradék” (vö. 2Móz 26:12). Ezek alapján Józsué városának neve így fordítható: maradék rész vagy a megmaradt terület.

A város neve, amelyet Józsué választ abból, ami maradt, Izrael második vezetőjének nemes gondolkodására utal. Először is, addig várt, amíg mindenki meg nem kapta a saját részét. Másrészt, nem a sűrűn lakott vidékek közül választ, nem a legvonzóbb városok közül kerül ki az öröksége, ami neki jut, az egy szerény város, sőt, valószínűleg annak a romjai, hogy aztán fáradságos munkával kelljen azt helyreállítani (vö. Józs 19:50).

Ugyanakkor Timnat­Szerah Silóhoz közel feküdt, a szentély közelségében, ami arra utal, milyen prioritásai voltak Józsuénak, hova húzott a szíve. Bizonyára, miután az újonnan született Izrael népe az ígéret földjét birtokba vette, és Isten segítségével minden törzs és család számára biztosítva lett az öröksége, senki nem tiltakozott volna, ha Józsué impozánsabb örökséget akar magának. Ő azonban elégedett volt az egyszerű élettel, amelynek a fókusza a legfontosabb dolgon nyugodott, megfogalmazva a gondolatot, ami később Dávid imájában jelenik meg: „Egyet ké­rek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam életem minden napján; hogy nézhessem az ÚR szépségét, és gyönyörködhes­ sem templomában” (Zsolt 27:4, ÚRK).
Milyen tanulságokat találsz Józsué viselkedésében? Miként alkalmazhatod ezeket a saját életedre ma?
EGW idézet
A hódító hadjárat befejeződött, és Józsué visszavonult TimnathSzerahi békés magányába… Az Úr felszólította hűséges szolgáját, hogy tegye azt, amit előtte tett Mózes – ismételje el a népnek történelmüket, és emlékeztesse az izraelitákat arra, milyen feltételekkel bízza rájuk az Úr szőlőjét.
Néhány év múlt el, mióta a nép a birtokain letelepedett, és már látható volt ugyanannak a gonoszságnak a beérése, mely azelőtt ítéletet hozott Izraelre. Józsué, amint érezte a korral járó gyengeség közeledtét, és felismerte, hogy küldetése hamarosan lezárul, igen aggódott népe jövőjéért. Amikor összegyűltek még egyszer idős vezetőjük előtt, atyai érdeklődésnél több volt, amit nekik mondott… Jóllehet a kananeusokat leigázták, a föld jelentős része még azok birtokában volt. Józsué figyelmeztette népét, ne telepedjen le kényelmesen, és ne feledje el Isten parancsát, hogy e bálványimádó nemzeteket egészen ki kell űznie. […] Bizonyságul hívta a népet, hogy amikor teljesítették a feltételeket, Isten hűségesen megtartotta ígéretét… Sátán sok embert vezet félre azzal a tetszetős elmélettel, mely szerint Isten annyira szereti népét, hogy mentséget talál bűneikre. A gonosz azt állítja, hogy míg az az Úr Igéjében lévő fenyegetések bizonyos célt szolgálnak erkölcsi kormányzatában, azok mégsem teljesednek be szó szerint. De Isten teremtményeivel való bánásmódjában mindenkor megőrizte az igazság alapelveit – kinyilatkoztatva a bűnt igazi jellegében –, és bemutatva: annak biztos következménye a halál. A bűnre sohasem volt és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyen megbocsátás a menny uralmának igaz alapját képező igazságosság elveinek felhagyását jelentené. […]
Isten tisztán bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek a figyelmeztetések nem lettek volna igazak, hogy lehetnénk biztosak abban, hogy teljesednek az ígéretei? Az igazságot figyelmen kívül hagyó úgynevezett jóindulat valójában nem is jóindulat, hanem gyengeség. […]
Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni… Az Úr szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen a Mindenható előtt. Nem sértőbb a nyílt hitehagyás Isten előtt, mint a képmutatás és a csupán formai imádat. – Christ Triumphant, 139. o.

7. Lelki növekedésünk szempontjából nélkülözhetetlen, hogy a nagy hithősök életének példáján elmélkedjünk. Ugyanakkor számunkra minden tapasztalat csúcsa Jézus Krisztus – az Ő élete és tanításai. Miként formál át minket, amikor az Ő életére összpontosítunk (2Kor 3:18; Zsid 12:1-2)?
Marco Iacoboni Los Angelesben a Kalifornia Egyetem neurológusa, aki a tükörneuronok kutatásával foglalkozik. Azt tapasztalta, hogy ezek az apró sejtáramkörök aktiválódnak, amikor az ember egy bizonyos cselekedetet hajt végre – például amikor nevet vagy megölel valakit –, de akkor is, amikor csak nézi, hogy más ilyesmit csinál. Ezeknek a neuronoknak az aktivitása csökkenti a különbséget a megfigyelt és a tevőlegesen végzett dolgok között.

Ellen G. White is beszél Jézus jellemének szemléléséről: „Ha Krisztust szemléljük, nagyszerűbb és tisztább képet kapunk Istenről, és eközben jellemünk átalakul. A jóság és az embertársaink iránti szeretet természetünkké lesz. Olyan jellemet fejlesztünk, amely Isten jellemének mása. Miközben egyre jobban hasonlítunk Istenhez, egyre többet tudunk felfogni belőle. Egyre inkább közösségre lépünk a mennyei világgal, és képességünk is nő az örökkévalóság gazdagságának, ismereteinek és bölcsességének befogadására” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. 246. o.).
8. Olvassuk el Róm 12:1-2 verseit! Milyen két folyamat működik az életünkben – ellentétes céllal? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a megfelelőnek adunk teret?
A Római levél záró fejezetében Pál két ellentétes erőről tesz említést, amely alakítani akarja az életünket. Az egyik a bennünket körbevevő világ, annak minden befolyásával, amely igyekszik saját képére alakítani minket nap mint nap, és kívülről befelé hatva erőszakolja ránk értékeit. Ezzel szemben a Szentlélek hatása belülről formál át bennünket, bizonyos szempontból hasonlóan ahhoz, ahogyan a hernyó pillangóvá változik. Azonban ez csak akkor történhet meg, ha odaszenteljük magunkat Istennek, és kérjük Őt, hogy végezze el a jó dolgot, amit elkezdett bennünk (Fil 1:6). Végeredményben minden pillanatban tudatos döntést kell hoznunk, hogy a Lélek erejében akarunk járni.
EGW idézet
A titkok titka! Az értelem számára nehéz megragadni Krisztus nagyságát, a megváltás titkát. A szégyenletes keresztet felállították, kezét és lábét átszegezték, a kegyetlen dárda átszúrta a szívét, és Jézus megfizette a megváltás árát az emberiségért.
A megváltás témája kimeríthetetlen, legmélyebb elmélkedésünkre méltó. Túlszárnyalja a leghatalmasabb gondolatot és a legélénkebb képzelet határát is. Ki kutathatná ki Isten titkait?
Ha ma velünk volna a Megváltó, ugyanazt mondaná, mint tanítványainak: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.” (Jn 16:12) Jézus mély és élő igazságot szeretett volna megnyitni a tanítványok előtt, de földhözragadtságuk, valamint homályos és hiányos felfogóképességük lehetetlenné tette. Nem tudták volna hasznosítani a nagy, dicsőséges és ünnepélyes igazságot. A lelki növekedés hiánya bezárja az ajtót a világosság Krisztustól jövő sugarai előtt. Akik szorgosan munkálkodtak Isten Igéjének bányájában, és felfedezték a drága ércet az igazság gazdag forrásaiban, a korszakokon át rejtett isteni titkokban, fel fogják magasztalni az Úr Jézust, minden igazság szerzőjét azáltal, hogy jellemükben bemutatják hitük megszentelő hatalmát. Jézust és kegyelmét ott kell őrizni a lélek legbelső szentélyében. Ha ez megtörténik, akkor a szavak, az ima, a buzdítás és a szent igazság megjelentése által mutatkozik meg Ő.
A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk”. – Isten csodálatos kegyelme, 186. o. (június 27.)
 
Ha annyit gondolnánk Istenre, mint ahányszor kegyelmének bizonyítékait tapasztaljuk, akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert érdekelnek minket; szívesen beszélünk barátainkról is, mert szeretjük őket, és átérezzük örömüket és bánatukat. Ámde végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent jobban szeressük, mint barátainkat, és ezért a legtermészetesebb dolog volna, hogy gondolatainkban legtöbbet vele foglalkozzunk, szeretetéről, irgalmasságáról beszéljünk, és mindenhatóságát magasztaljuk. A gazdag ajándékok, melyekkel Isten elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat és szeretetünket, hogy többé mit se adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek mindennap rá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket mennyei jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a mi nyomorúságos földi életünkkel. Irányítsuk lelki szemünket a mennyei szentély nyitott kapujára, ahonnan Krisztus arcáról Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza, aki „mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez” (Zsid 7:25). […]
Gyűljünk Krisztus keresztje alá! A megfeszített Krisztus legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel tegyünk le mindent azokba a kezekbe, melyek értünk szegeztettek keresztre. – Jézushoz vezető út, 102–103. o.

További tanulmányozásra: 
„Káleb hite ugyanolyan volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai alatt, csakúgy, mint a kánaáni háborús esztendőkben, az Úr megtartotta őt, és még nyolcvan évesen sem fogyatkozott meg az ereje. Nem kért meghódított területet örökségül, hanem ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet a kémek bevehetetlennek állítottak. Isten segítségével azt az erődítményt akarta kiragadni az óriások kezéből, amelynek ereje Izrael hitét megingatta. Nem hatalom vagy dicsőségvágy sugallta Káleb kérését. Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent, és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 476. o.).
„Kálebnek az Istenbe vetett hite adott bátorságot, ez tartotta tőle távol az emberektől való félelmet, ez tette képessé, hogy erősen, megingás nélkül álljon az igazság védelmében. Ugyanarra az erőre, a mennyei seregek hatalmas Hadvezérére támaszkodva a kereszt minden igaz katonája erőt és bátorságot kaphat, hogy legyőzze a leküzdhetetlennek tűnő akadályokat” (Ellen G. White: The Advent Review and Sabbath Herald. 1912. május 30.).


Naponkénti tanulmányozásra:
Józs 20;
Józs 21;
Józs 22;
Józs 23;
Józs 24;
Bír 1;
Bír 2;
Ellen G. White: Az apostolok története, 50. - A halálra ítélt, 51. -Krisztus hű pásztora fejezet 
1. Mely versekben jelenik meg a „gyilkosok menekülésének városa” szószerkezet?
2. Hány férfit űzött el egyetlen izraelita és miért?
3. Hány évet élt Józsué?
4. Hogyan züllöttek le az emberek a bíró halálát követően?
5. Mire tanította az apostol a hívőket a gondolatok féken tartását illetően?

Általános áttekintés

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Józsué és Káleb intenzív életet éltek. Korai éveiket Egyiptomban töltötték rabszolgaként, később, ifjú felnőttként, a kivonulás során pedig Isten hatalmas tetteinek lehettek a szemtanúi. Érett korukban együtt vándoroltak a pusztában a halálra ítélt nemzedékkel, amelynek képviselői megpróbálták megölni őket, amikor ellenálltak a hitetlenségüknek. Végül, idős korukban átkeltek a Jordánon, hogy birtokba vegyék a megígért földet. Életük felölelte a Mózes második, harmadik, negyedik és ötödik könyvében feltárt eseményeket. Ezek a személyes tapasztalatként is megélt események formálták Isten kivételes embereinek jellemét. A rabszolgaság és a szabadság korában is éltek, a kiábrándulás és a remény érzését is ismerték, késlekedő ígéretekben és beteljesülésekben egyaránt volt részük.

Az előttünk álló héten alkalmunk lesz Józsué és Káleb lelki sikereiről elmélkednünk. Két döntő mozzanat jellemzi a hitüket és az elkötelezettségüket. Az első körülmény a tizenkét kém visszatérése, amikor Józsué és Káleb arra bátorítja az első nemzedéket, hogy a kánaániták fenyegetése ellenére menjenek tovább, és hódítsák meg az országot (4Móz 13:30–33; 14:5–10). Negyven évvel később, a történet második szakaszában, Józsué és Káleb kiválasztja az örökségül járó földet. Választásuk szokatlan jellege (Józs 14:6–15) rámutat arra, hogy miért a hit, a bátorság, az elkötelezettség és a kitartás példájaként jegyzi fel őket a bibliai történelem. Örökségük ma is megmaradt, és arra ihletheti a ma élő nemzedéket, hogy a legkockázatosabb helyzetekben is bízzon Istenben.

Magyarázat

A hit perspektívája (4Móz 13:25–14:10)

4Mózes 13:25–14:10 szakasza szerint mind a tizenkét kém egyetértett a jelentésükben foglaltakkal. A meghódítandó ország valóban nagyon termékeny volt. A gyümölcsök, amiket hazahoztak, bizonyították, hogy odaát „tejjel és mézzel folyó” föld vár rájuk (az ókori Közel-Keleten gyakran használt kifejezés volt, jelentése élelembőségre, jólétre utal, ld. 4Móz 13:27). Nem véletlenszerű ennek a szószerkezetnek a használata, hiszen ugyanez a kifejezés szerepel Isten beszédében is, amelyet Mózesnek és a népnek mondott Kánaánnal kapcsolatban (2Móz 3:8; 3Móz 20:24).
Istennek igaza volt, az ország valóban rendkívüli volt. A kánaániták katonai képességeit illetően is mindannyian egyetértettek, erőseknek jellemezték őket, akik hatalmas, erődítményszerű városokban éltek (4Móz 13:28). Józsué és Káleb mindeddig hallgattak, hiszen mindezt ők is látták. A véleménykülönbség akkor ütötte fel a fejét, amikor elkezdték értelmezni ezeket a tényeket. A többség a következő konklúziót vonta le: „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál. […] Az a föld, amelyen általmentünk, hogy megkíméljük azt, olyan föld, amely megemészti az ő lakóit […] És láttunk ott óriásokat is […], és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák” (4Móz 13:32–34). Borúlátó értékelésében a tíz felderítő azzal is félremagyarázta a tényeket, hogy azt állította, „a föld megemészti az ő lakóit”. Ezzel saját maguknak és a valóságnak mondtak ellent, miszerint a föld „kiokádja” a nemzeteit, nem pedig felfalja őket. A kisebbségben lévő Józsué és Káleb értelmezése ettől teljesen eltért.

Ellen White kifejező módon jellemzi a tíz kém jelentésének népre gyakorolt hatását: „Hitetlenségük sötét árnyékot borított az egész gyülekezetre, és megfeledkeztek Isten hatalmas erejéről, amelyet már oly sokszor kinyilatkoztatott választott népe érdekében. A nép nem várt arra, hogy Isten hatalma ismét visszatükröződjék rajtuk. Nem gondoltak arra, hogy az az Isten, aki ilyen messzire elhozta őket, bizonyára a megígért földre is elviszi, és nékik adja azt az országot. Nem idézték emlékezetükbe, hogy Isten milyen csodálatos módon szabadította meg őket elnyomóik kezéből, amikor a Vörös­tengeren átvezető biztonságos ösvényt vágta számukra, a fáraó őket üldöző seregét pedig ugyanott elpusztította. Istent egyszerűen kihagyták számításukból, és úgy viselkedtek, mintha létük és jövendőjük kizárólag csak seregeik erejétől függne” (Pátriárkák és próféták, 388. o.).

A tíz kém gyávaságával és hitetlenségével szemben Káleb lelkesedése nem tört meg: „Bátran felmehetünk és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal” (4Móz 13:31). E pozitív biztatással össz­ hangban, Józsué és Káleb a döbbenet miatt megszaggatták a ruháikat, és újra kijelentették, hogy nincs mitől félniük, ha az Úr velük van (4Móz 14:8–10). Közvetlenül ellentmondva az Ígéret Földjére vonatkozó kishitű beszámolónak, Józsué és Káleb kijelentették, hogy Izrael népe fogja megenni e föld lakóit, nem pedig fordítva (4Móz 14:9).

Helyes választások

Ha az élet döntések sorozata, akkor a döntések a jellemünket tárják fel, meghatározzák jövőnket és örökségünket. Józsué és Káleb életük végén szokatlan döntéseket hoztak arra vonatkozóan, hogy öregkorukban hol éljenek. Döntéseik igazolták, hogy az idő nem változtatta meg Isten terve iránti teljes elköteleződésüket. Isten és nem önmaguk dicsőítésére éltek.

Hebron Káleb engedélyt kért Józsuétól, hogy örökölhesse Hebront (Józs 14:12a). De miért pont Hebront? A helynek valóban történelmi jelentősége volt, Kirjáth­Arba néven is ismerték, és egyike volt azon első lakott településeknek, amelyekről említést tesz a Biblia (1Móz 23:1–2). Maga Ábrahám is ott élt, és Izsákkal együtt Hebron környékén temették el (1Móz 25:9–
10; 35:27–29). Káleb azonban nem ezért választotta ezt a helyet. 85 éves volt, könnyebben megközelíthető helyet is kereshetett volna élete hátralevő részére, de még a megközelíthetőség sem volt mérvadó számára, egyébként is hegyvidéki területet kért magának. Semmi sem győzi meg az olvasót arról, hogy Hebron kiváló hely volt a nyugdíjas korosztály számára, mezőgazdasági, infrastrukturális és biztonsági szempontból sem volt kiváló választás.

Káleb maga mondta el, miért választotta ezt a helyet: „Most azért add nékem ezt a hegyet, […] mert magad is hallottad azon a napon, hogy anákok vannak ott, és nagy, erősített városok” (Józs 14:12). Káleb az óriások menedékhelyére vágyott! Jól ismert anák volt a Gátból származó Góliát (Gát volt az egyetlen város, ahol akkor még éltek óriások [Józs 11:22]). Magassága 2,9 méter volt.

Káleb, 85 évesen, az ország egyik legnehezebben megközelíthető helyét akarta megszerezni. A Kádes-Barnea óta eltelt évek alatt nem gyengült a hite, a tényeket a hit szemszögéből mérlegelte. Kérésének valószínűleg három célja volt: 1) hitet ébreszteni az új nemzedékben, 2) bebizonyítani, hogy nemzedéke tévedett, és 3) dicsőíteni Isten nevét. Egy idős ember, aki bízott Isten erejében, képes volt legyőzni azt, ami egy egész népet rettegésben tartott.

Józsué öröksége

Józsué választását sem a személyes haszonszerzés motiválta. Úgy Józsué, mint Káleb példája a vezetés lényegét szemlélteti: mások és nem önmagunk szolgálata. Bár Kálebről kevés szó esik, Józsué fejlődése – Mózes szolgája státuszától (Józs 1:1) Jahve szolgája státuszáig (Józs 24:29) – viszonylag egyenletes. De hogyan fejlesztette magában Józsué a vezetői képességeket?

Először is, Józsué egy nagy vezető árnyékában tanulhatott. Bárhol tűnik is fel a Pentateukhoszban a személye, Mózes fennhatósága alatt találjuk. 2Mózes 17:8–13 szakaszában például Józsué csatatéri győzelme annak volt köszönhető, hogy Mózes magasra tartotta a botját. 2Mózes 32:17–18 versei szerint Józsué Mózest követve ment fel a hegytetőre. Józsué egyértelműen Mózes hatása alatt volt, aminek ékes bizonyítéka, hogy a pátriárka megváltoztatta a szolgája nevét (4Móz 13:16).

Józsué már nagyon fiatal (naar) korában Mózes szolgája volt (2Móz 33:11), és felnőttként is szoros volt kettejük között a kapcsolat. Ha az elején tapasztalatlan is volt, Isten kiválasztotta őt, mivel lelki ember volt (4Móz 27:18), életét nem földi becsvágyak vagy személyes érdekek vezették. A dolgokat lelki szempontból szemlélő Józsué Isten dicsőségére élt, és azt helyezte előtérbe az életében, ami valóban fontos volt. Saját hibáiból is tanult: Mózes halála után még a vezetővé válás fejlődési szakaszában volt. Ez az Aiban (Józsué 7) és a gibeonitákkal (Józsué 9) történt incidens ideje alatt is igaz volt. A vezetőképzés a felkészülés, a fejlődés és az átalakulás folyamatos processzusa.

E két lelki óriás, Józsué és Káleb élete legalább öt értékes leckét tanít meg nekünk. Először is, az élet realitásai kevésbé számítanak, sokkal fontosabb, hogy miként érzékeljük és éljük meg azokat. Egy bukott világban a valóság gyakran durva, de az isteni kinyilatkoztatás megfelelő lencsét ad ahhoz, hogy igazi, átmeneti fényében lássuk azt. Másodszor, a hit nem hagyja figyelmen kívül a valóságot, csak más perspektívát kínál a szemléléséhez, értelmezéséhez. Harmadszor, panaszkodás helyett bízzunk Isten terveiben, amelyek mindig jobbak a sajátjainknál. Negyedszer, azokra áradnak az áldások, akik teljes lényükkel megmaradnak az Úrban. A lelkiek terén sokak hite csökken idővel, mivel elveszítik „első szeretetüket” (Jel 2:4). Nem így Józsué és Káleb, akik egész életükben megőrizték hitüket és teljes elkötelezettségüket Isten terve iránt. Végül is az élet minden területén Isten tervei szerint kell élni, nem pedig kapzsi és önző ambíciók által motiváltan. Józsué és Káleb élete jól szemlélteti Pál apostol szavait: „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére műveljetek” (1Kor 10:31).
 
Alkalmazás

Mi a te perspektívád?

Amikor repülővel utazunk, vagy egy magas hegyen tartózkodunk, a mélyben levő épületek parányiaknak tűnnek. Ha viszont az épületek közt sétálunk, magunkat érezzük kicsiknek hozzájuk képest. Mi változott? A perspektíva, a nézőpont, ahonnan a dolgokat szemléljük.

Amikor szembesülünk az élet nehézségeivel, két perspektívából viszonyulhatunk hozzájuk: a kétely vagy a hit szemszögéből. Valaki egyszer ezt mondta: „A kétely az akadályokat látja, a hit viszont az utat! A kételkedő a legsötétebb éjszakában bolyong, a hívő viszont a fényes délben jár magabiztosan! A kételkedő fél akár egy lépést is megtenni, a hívő azonban magasságok felé szárnyal! A kétely azt kérdezi: »Ki az, aki hisz?« A hit pedig ezt válaszolja: »Én!«” (Paul Lee Tan: Encyclopedia of 7700 Illustrations, Bible Communications, Garland, 1996, 404. o.).

Gondolkodj el azon, hogy milyen szerepet játszik a kétely és a hit az alábbi helyzetekben:
1. Ábrahám 100 évesen is bízik Isten ígéretében, miszerint sok leszármazottja lesz (1Móz 15:1–6; 17:1–7; 21:1–7).
2. Elizeus azért imádkozik, hogy megnyíljon a szolgáló szeme, és meglássa az őket körülvevő hadsereget (2Kir 6:17).
3. Jézus megmagyarázza a tanítványainak, hogy a vak emberben válnak „nyilvánvalókká az Isten dolgai” (Jn 9:1–7).
4. A fogságban lévő Pál felhívást intéz Agrippa királyhoz és az udvarához tartozókhoz, hogy legyenek olyanok, mint ő (ApCsel 26:28–29).
5. Elmélkedj életed nehéz és fájdalmas eseményein, tapasztalatain! Hogyan segíthet a hit perspektívája bátorságot és határozottságot nyerned győztesként viszonyulni ezekhez?

Studiul 8, 15-21 november

Lesson image

Trimestrul 4, 2025

A hit tanulságai Józsué könyvében