Az ígéret örökösei, a remény rabjai

Józsué könyvének 13–21. fejezetei hosszú listákon adják közre azokat a földrajzi területeket, amelyek Izrael fiainak törzsi határait jelölik. A mai olvasóknak ezek a listák lehet, hogy feleslegesnek tűnnek, pedig az ígéret földjével kapcsolatosan teológiai jelentőségük van, amely számunkra is fontos. A nagyon is konkrét listákon keresztül Isten azt akarta megtanítani az izraelitáknak, hogy a föld több, mint csak álom. Nagyon is kézzel fogható ígéretet kaptak, valóságos fizikai jellemzőkkel, de az ígéreteket nekik kellett valóra váltaniuk.
Igen, Isten adja nekik a földet örökségként, ajándékul, amely a betöltése annak, amit Isten az ősatyáknak ígért: „Íme, elétek adtam ezt a föl­det. Menjetek be, és vegyétek birtokba azt a földet, amely felől megeskü­dött az ÚR a ti atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik és utánuk az ő utódaiknak adja” (5Móz 1:8, ÚRK). Ugyanakkor, igen, a saját részüket nekik kell megtenni.
A héten az ígéret földjével kapcsolatos néhány teológiai kérdést tárgyalunk, valamint azok lelki értelmezését, amelyek mindenki számára fontosak, akik Jézusban várják az örökségüket.

November 29. – Az erőszak megelőzésének napja

Mózes halála után Józsué kezébe került a vezetés. Az Úr szolgájaként különleges feladatra lett elhívva. Ezzel egyben nagy tisztesség, ugyanakkor felelősség is járt, és a Mózesnek adatott utasítások jelentős mértéke át lett ruházva rá is. Az Úr így szólt hozzá: „Most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon te és mind ez a nép arra a földre, amelyet én adok nékik, az Izrael fiainak. Minden helyet, amelyet talpatok érint, néktek adtam, amiképen szólottam Mózesnek.” […]

Amikor Józsué látta Jerikó megerősített falait, szívét imában Istenhez emelte, mivel látszatra hátrányban voltak. „És látá, hogy, íme, egy férfiú áll vala előtte meztelen karddal kezében.” Nem látomást kapott, hanem személyesen Krisztus jelent meg úgy, hogy dicsőségét emberi ábrázattal takarta el. […]

Ha megnyílt volna Józsué szeme, láthatta volna a mennyei seregeket, amelyek azért jöttek, hogy lerombolják Jerikó falait, és Isten népe kezébe adják a várost. Most teljes bizalommal követhette az utasításokat, és az Úrra hagyhatta kínzó terheit. […]

Az Úr jólétet kínált népének… Kijelentette, hogy ez az ő szent népe, és megígérte, hogy ha az izraeliták betartják a szövetséget vele, akkor mindent megad boldogulásukhoz, amire csak szükségük van.

Tiszták és érthetőek voltak azok az utasítások, amelyeket Krisztus adott Mózesnek jólétükre és a betegségtől való megőrzésükre vonatkozóan. „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén. Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptombeli fáraó királynak kezéből.” […]

Isten ezt az ígéretet adja népének, míg ezen a földön vándorol a mennyei Kánaán felé, ahol gazdag örökség vár mindazokra, akik szeretik Istent, és megtartják parancsolatait. – Christ Triumphant, 133. o.

A teremtéskor Isten Ádámot és Évát tökéletes környezetbe helyezte, amelyben a bőség és a szépség volt az alapvető jellemző. Az első emberpár itt, ezen a gyönyörű helyen találkozott Teremtőjével, amely minden fizikai szükségletüket kielégítette. Isten kimondott szavai mellett maga az Éden kertje is tanulóközpont volt, ahol Ádám és Éva nem akármilyen betekintést nyerhetett Isten jellemébe és abba az életbe, amit nekik szánt. Ez az oka, hogy amikor a bizalmi kapcsolatuk megtört a Teremtővel, a kerttel való kapcsolatuk is megváltozott, és a megtört kapcsolat jeleként el kellett hagyniuk azt. Elvesztették a területet, amit Isten nekik szánt. Az Éden kertje a bőség szimbóluma, aminek a motívumai újra felfedezhetők az ígéret földje témájában.

Ahogy Ábrahám belépett a földre, amit Isten mutatott neki, hite szerint az ígéret földje lett számára és a leszármazottai számára, és utána négyszáz évig még az is maradt. A pátriárkák nem vették birtokba a területet, nem volt az övék, amit a gyermekeikre hagyhattak volna örökségként. Sokkal inkább Istené volt, mint az Éden kertje is. Ahogy Ádám és Éva sem tett semmit, ami jussukká tette volna az Éden kertjét, Izrael sem cselekedett semmit, hogy kiérdemelje a földet. Az ígéret földje ajándék volt Istentől, mert Ő így látta jónak. Nem volt Izrael eredendő joga, hogy az övé legyen (5Móz 9:4­6), egyedül Isten kegyelme miatt kaphatta meg.

Az ősatyák voltak az ígéret örökösei, amíg végül az ígéret be nem teljesedett Izraelen. Mi, Krisztus követői jobb ígéreteket örököltünk (Zsid 8:6), amik akkor teljesednek be, amikor „követői [leszünk] azoknak, akik hit és béketűrés által öröklik az ígéreteket” (Zsid 6:12, ÚRK).

Isten megígérte, hogy ha megtartják parancsolatait, a legjobb búzát adja nekik, mézet hoz elő a sziklákból, hosszú élettel ajándékozza meg őket, és megmutatja nekik szabadítását.

Ádám és Éva engedetlenségük miatt vesztették el az Édent, és az Úr az egész földet megátkozta a bűn miatt. De ha Isten népe követte volna a mennyei útmutatást, földje újra termékeny és szép lett volna. Isten maga tanította őket a talaj megművelésére. Együtt kellett volna működniük vele a helyreállítás munkájában. Mennyei irányítása mellett egész országuk szemléltető oktatást nyújtott volna a lelki igazságokról. Ahogy a föld a természet törvényeit követve feltárja kincseit, úgy kellett volna a népnek az erkölcsi törvénynek való engedelmességükkel az Atya jellemvonásait visszatükröznie. Még a pogányok is elismerték volna az élő Isten szolgáinak és imádóinak felsőbbrendűségét.

„Lássátok – mondta Mózes –, tanítottalak titeket rendelésekre és végzésekre, amint megparancsolta nékem az Úr, az én Istenem, hogy azok szerint cselekedjetek azon a földön, amelybe bementek, hogy bírjátok azt. Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességetek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet! Mert melyik nagy nemzet az, amelyhez olyan közel volna az ő Istene, mint mihozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá kiáltunk? És melyik nagy nemzet az, amelynek olyan rendelései és igazságos végzései volnának, mint ez az egész törvény, amelyet én ma adok elétek?!” (5Móz 4:5–8)

Isten azt akarta, hogy Izrael fiai az egész területet, amelyet kijelölt számukra, elfoglalják, és hogy az igaz Isten imádását és szolgálatát megtagadó népeket uralmuktól megfosszák. Jellemének Izrael általi bemutatásával azonban önmagához akarta vonzani az embereket. Népét azzal bízta meg, hogy az egész világra eljuttassa az evangélium hívását, és az áldozati szolgálat útján felmagasztalja Krisztust a népek előtt, hogy mindenki, aki feltekint rá, élhessen. Mindazoknak, akik a kánaánita Ráhábhoz és a moábita Ruthhoz hasonlóan a bálványimádással felhagyva az igaz Istent imádják, Isten választott népével kellett volna egyesülniük. Izraelnek, amint szaporodott, ki kellett volna határait szélesítenie, mígnem birodalma fel nem öleli az egész világot.

Az irgalmas Isten a maga uralma alá akart vonni minden népet. Azt akarta, hogy öröm és béke töltse be a földet. Az embert boldogságra teremtette, és hő vágya, hogy szívüket a menny békéjével tölthesse be. Azt szeretné, ha földi családja a nagy mennyei családot szimbolizálná. – Krisztus példázatai, 289–290. o.

A legelső szinten a föld egy adott nemzetnek egyfajta fizikai identitást kínál. A hely, ahol a nép él, meghatározza, mivel fognak foglalkozni, milyen életmódot fognak folytatni. A rabszolgák gyökértelenek voltak, nem tartoztak sehova, valaki más élvezte a munkájuk gyümölcsét. A föld birtoklása jelentette a szabadságot. A választott nép önképe erősen kötődött az általuk lakott földhöz.

Különleges kapcsolat volt Isten, Izrael és a föld között. Izrael ajándékként kapta a földet Istentől, nem elidegeníthetetlen jogtulajdonosként. Birtokolhatták a területet, amíg Jahve szövetsége szerint éltek és tiszteletben tartották a szövetség előírásait. Más szóval, Isten áldása nélkül nem élvezhették annak a földnek és áldásainak a gyümölcsét.

Ugyanakkor a föld olyan értelmezési keretet is jelentett, amelyen keresztül az izraeliták jobban megismerhették Istent. Az életük a területen folyton emlékeztette őket Isten hűségére, arra, hogy megtartja az ígéreteit és bízhatnak benne. Isten kezdeményezése nélkül sem az ígéret földje, sem Izrael nem létezett volna; létezésük egyetlen forrása Isten volt. Amíg Egyiptomban éltek, a Nílus és az öntözési rendszer, társulva a kemény munkával, megadta nekik a megélhetéshez szükséges termést. Kánaán azonban más volt. Az esőtől függött, hogy az aratás bőséges lesz­e, és az időjárást egyedül Isten képes irányítani. Így a föld arra emlékeztette őket, hogy folyton Istentől függnek.

Még ha Izrael meg is kapta a földet Jahvétól, végső értelemben annak tulajdonosa mindig Isten maradt. Az egész bolygó valódi tulajdonosa (Zsolt 24:1) birtokolta a jogot arra, hogy Izraelnek adja a földet, vagy elvegye, ha akarja. Mivel minden föld tulajdonosa Isten, az izraeliták, vagy ha mindenkire ki akarjuk terjeszteni, akkor minden ember jövevény, vándor; mai terminológiával azt is mondhatnánk, hogy hosszú távú bérlői vagyunk Isten földjeinek, a bolygónak.

Urunk jól ismeri e végidei napok harcát, ami népe és az üdvösséget elutasító gonosz emberekkel szövetkező sátáni erők között dúl. Megváltónk, a mennyei seregek hatalmas parancsnoka a legnagyobb egyszerűséggel és őszinteséggel viszonyul a harchoz, és nem titkolja el, mi vár ránk. Megmutatja a veszélyeket, a haditervet és a nehéz, veszélyes munkát, amit el kell végezni, majd fölemelni hangját, és mielőtt harcba indulna, arra bátorít, hogy mérjük fel mindennek az árát, de ugyanakkor arra késztet mindannyiunkat, hogy fogjunk fegyvert, és várjuk a mennyei seregek felállását, mely majd harcolni fog az igazság védelméért.
Az emberi gyengeség természetfeletti erőt és támaszt nyer minden heves küzdelemben, hogy a Mindenható cselekedeteit végezhesse, a sikert pedig a kitartó hit és az Istenbe vetett teljes bizalom fogja biztosítani. Miközben a gonoszok hatalmas szövetsége felsorakozik Isten gyermekei ellen, az Úr felszólítja a hűségeseket, hogy legyenek bátrak és erősek, hadakozzanak elszántan, mert el kell nyerniük a mennyet, ugyanakkor soraikban angyaloknál erősebb van: maga a mennyei seregek parancsnoka áll hadai élén. Ahogy Jerikó bevételénél történt, Izrael egyetlen katonája sem kérkedhetett azzal, hogy korlátolt erejével rombolta le a várost, mivel az Úr seregeinek fejedelme tervezte meg azt a csatát a legnagyobb egyszerűséggel, hogy csak az Urat illesse a dicsőség, és ne a halandó emberek legyenek felmagasztalva. Isten minden erőt megígért nekünk.
Most nem rendkívüli tehetségre van szükségünk, hanem megalázott szívre, odaszentelt, személyes erőkifejtésre, éberségre, imára és kitartásra… Krisztus elküldte képviselőjét, a Szentlelket azon tevékeny szolgáihoz, akik készen állnak a feddhetetlenség napjának sugaraival áttörni a tudatlanság sötét homályát. Így bátorít: „Ímé, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ezt tartsuk szem előtt, hogy meg tudjunk küzdeni a láthatatlan világ jelenlétével.
Az akadályok előtt teljes nyugalommal kell függnünk Istentől, szilárd hittel kell számolnunk minden veszéllyel, utána pedig meg kell hallanunk Jézus hangját: „Bízzatok, én meggyőztem a világot.” Igen, Krisztus már győzött. Ő a mi vezérünk és fejedelmünk, ezért haladhatunk előre a győzelem felé, hiszen ahogy Ő él, mi is élni fogunk. – Christ Triumphant, 136. o.

Mivel az izraeliták évszázadokig rabszolgasorban éltek, katonai képességeik hiányosak voltak ahhoz, hogy elfoglalják a földet. Még rabszolgatartóik, az egyiptomiak sem tudták folyamatosan megtartani azt a területet, pedig jól képzett és jól felszerelt sereggel rendelkeztek. Egyiptom sosem tudta teljesen elfoglalni Kánaánt, mivel az erődítményszerű városok bevehetetlenek voltak számukra. Most pedig egy volt rabszolganépnek kellene azt leigázni, egy olyan területet, amit még az egyiptomiak sem tudtak birtokba venni. Ha egyszer a föld az övék lesz, azt egyedül Isten kegyelmének köszönhetik majd, nem a saját erejüknek.

Józsué könyvének 13–21. fejezetei tartalmazzák a föld felosztását Izrael törzsei között. Ebben nemcsak az világos Izrael számára, mit szereztek meg addig, hanem az is, hogy mi vár még birtokba vételre. Izrael biztonságban élhet a földön, amit Isten adott nekik, mint saját örökségét. Ők a jogos és törvényes lakói a területnek, amelynek tulajdonosa Isten. Viszont Isten kezdeményezése az emberek válaszreakcióját igényli. A könyv első fele azt mutatja be, hogyan vette el a földet Isten a kánaá­ niaktól, a második rész pedig arról tesz tanúságot, hogyan vette azt betelepedéssel birtokba Izrael.

A honfoglalás efféle összetettsége a mi megváltásunk dinamikáját példázza. Az izraelitákhoz hasonlóan mi sem tehetünk semmit, hogy elnyerjük a megváltást (Ef 2:8­9). A megváltás ajándék, ahogy az ígéret földje is Isten ajándéka volt, amit a szövetségi kapcsolat alapozott meg: és biztosan semmi köze nem volt az érdemeikhez (lásd 5Móz 9:5).

Ahhoz azonban, hogy az izraeliták élvezhessék Isten ajándékát, magukra kellett venni minden felelősséget, ami a földön való élettel járt, ahogy nekünk is keresztül kell menni a megszentelődés folyamatán, szeretetből fakadó engedelmességben, ami Isten országának polgárai számára követelmény. Bár a két dolog nem teljesen azonos, elég egyértelmű a párhuzam a kegyelem által kapott föld és a kegyelem által nyert megváltás között. Csodálatos ajándékot kaptunk, amit azonban el is veszíthetünk, ha nem vagyunk hűségesek.

Mivel az izraeliták évszázadokig rabszolgasorban éltek, katonai képességeik hiányosak voltak ahhoz, hogy elfoglalják a földet. Még rabszolgatartóik, az egyiptomiak sem tudták folyamatosan megtartani azt a területet, pedig jól képzett és jól felszerelt sereggel rendelkeztek. Egyiptom sosem tudta teljesen elfoglalni Kánaánt, mivel az erődítményszerű városok bevehetetlenek voltak számukra. Most pedig egy volt rabszolganépnek kellene azt leigázni, egy olyan területet, amit még az egyiptomiak sem tudtak birtokba venni. Ha egyszer a föld az övék lesz, azt egyedül Isten kegyelmének köszönhetik majd, nem a saját erejüknek.

Józsué könyvének 13–21. fejezetei tartalmazzák a föld felosztását Izrael törzsei között. Ebben nemcsak az világos Izrael számára, mit szereztek meg addig, hanem az is, hogy mi vár még birtokba vételre. Izrael biztonságban élhet a földön, amit Isten adott nekik, mint saját örökségét. Ők a jogos és törvényes lakói a területnek, amelynek tulajdonosa Isten. Viszont Isten kezdeményezése az emberek válaszreakcióját igényli. A könyv első fele azt mutatja be, hogyan vette el a földet Isten a kánaá­ niaktól, a második rész pedig arról tesz tanúságot, hogyan vette azt betelepedéssel birtokba Izrael.

A honfoglalás efféle összetettsége a mi megváltásunk dinamikáját példázza. Az izraelitákhoz hasonlóan mi sem tehetünk semmit, hogy elnyerjük a megváltást (Ef 2:8-9). A megváltás ajándék, ahogy az ígéret földje is Isten ajándéka volt, amit a szövetségi kapcsolat alapozott meg: és biztosan semmi köze nem volt az érdemeikhez (lásd 5Móz 9:5).

Ahhoz azonban, hogy az izraeliták élvezhessék Isten ajándékát, magukra kellett venni minden felelősséget, ami a földön való élettel járt, ahogy nekünk is keresztül kell menni a megszentelődés folyamatán, szeretetből fakadó engedelmességben, ami Isten országának polgárai számára követelmény. Bár a két dolog nem teljesen azonos, elég egyértelmű a párhuzam a kegyelem által kapott föld és a kegyelem által nyert megváltás között. Csodálatos ajándékot kaptunk, amit azonban el is veszíthetünk, ha nem vagyunk hűségesek.

Életünk során meg kell küzdenünk a sötétség erőivel, de értékes győzelmeket fogunk aratni. Szemünket szegezzük a jutalomra. Miután Józsué átkelt a Jordánon, hogy bevegye Jerikót, egy fenséges lénnyel találkozott, akihez azonnal kérdést intézett: „Közülünk való vagye te, vagy ellenségeink közül? Az pedig monda: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok… Oldd le a te sarudat lábadról, mert szent a hely, amelyen állsz.”

Izrael gyermekei ilyen leckéket kaptak folyamatosan. A menny Istenére terelve figyelmüket Krisztus megtanította nekik, hogy ne maguknak tulajdonítsák a dicsőséget. Mi se ápoljuk az önfelmagasztalást. Amikor azt képzeljük, hogy valakik vagyunk, akkor jusson eszünkbe, hogy nincs bennünk különlegesebb vagy jobb más földi halandónál azon kívül, amit kaptunk Istentől.

A szükségben ne feledjük, hogy hasonlítunk Izrael gyermekeire. Az ihletett toll leírta a történelmüket. Nem kell példájukat követnünk a lázadásban és a hálátlanságban. Isten nem helyezett Mózes ajkára egyetlen elítélő szót sem. Ebben a tekintetben az izraeliták különbek voltak más népektől.

Sokan gondolják, hogy amikor elfogadják Jézus Krisztus vallását, valójában alacsonyabb szintre lépnek vissza. Ezeknek az embereknek le kell mondaniuk önelégültségükről és önigazultságukról, és meg kell alázniuk magukat az Úr előtt. Csak azok lépnek magasabb szintre, akik Isten fiaiként és leányaiként kapcsolatot ápolnak az élő Istennel. […]

Imalelkületben kell beszélnünk a mennyről és a mennyei dolgokról. Egyikünknek sem biztonságos azt éreznünk, hogy olyan talajon áll a lábunk, ahol nem csúszhat el, viszont tudatosítanunk kell, hogy szent helyen állunk. Tisztítsátok meg a lélek templomát, hogy Krisztus beköltözhessen és ott uralkodhasson. Jézus Krisztust szemlélve fogunk növekedni és hozzá hasonlóvá válni. Minél szorosabban ragaszkodunk hozzá, annál tisztábban látjuk meg a tökéletlenségünket… Az igazi kegyesség erejének megismerése érdekében el kell rejtőznünk Jézusban, és visszatartás nélkül néki kell szentelnünk magunkat… Szenteld oda Istennek minden erődet, az elmédet és a képességeidet. Bárhová is küld az Úr, akármilyen alázatos beosztásba, te ott is dolgozz hűségesen. – Christ Triumphant, 135. o.

A földnek annyira központi szerepe volt Izrael mint Isten népe létezésében, hogy nem lehetett egyben elfoglalni. Törzsek, klánok és családok szerint kellett szétosztani (4Móz 34:13-18), nehogy néhány vezető birtokolhassa azt.

Szemben az egyiptomi állapotokkal, ahol rendszeres volt a föld elvesztése, mivel a fáraó jobbágyaivá váltak a lakosok, Isten célja az izraelitákkal az volt, hogy ne történhessen meg, hogy egyszer és mindenkorra jogfosztottakká válnak. Senki nem birtokolhatta az adott földet, csak az a klán és család, amelyiknek eredetileg kiosztották. Valójában Isten eredeti terve szerint a földet szó szerint sosem lehetett eladni, hanem csak bérbe adták, és annak az értékét az határozta meg, hogy hány év van még a következő jubileumi évig. Ezért annak a rokonai, aki kénytelen volt „eladni” a földet, kötelesek voltak visszavásárolni azt még a jubileumi év előtt (3Móz 25:25).

A terület kiosztása betekintést ad Isten szívébe. Mint mennyei Atyánk, Ő azt akarja, hogy a gyermekei nagylelkűek legyenek azokkal, akik kevésbé szerencsések, és hagyniuk kellett, hogy földjeik minden hetedik évben táplálják őket. A szombatév a szombat parancsában meghúzódó elv szélesebb nézőpontból történő alkalmazása. A kemény munka értékként való elismerése mellett a földtulajdonosoknak tisztelniük kellett azokat, jóindulatot tanúsítva irántuk, akik anyagi gondokkal küzdöttek. A földtulajdonra vonatkozó jogszabályok lehetőséget biztosítottak minden izraelitának arra, hogy megszabaduljon az örökölt vagy saját maga által okozott nyomasztó körülményektől, és új életet kezdhessen. Lényegét tekintve az evangélium fő célja is ez: eltörölni a különbséget gazdag és szegény, alkalmazó és alkalmazott, kiváltságos és marginalizálódott között, mindannyiunkat azonos szintre helyezve, mint akiknek azonos módon van szükségünk Isten kegyelmére. Sajnos Izrael nem tartotta meg az Isten által adott előírásokat, így évszázadokkal később a vonatkozó figyelmeztetések utolérték őket (2Krón 36:20-21).

Az Isten törvénye iránti engedelmesség biztosan áldást hozott. „Sok népnek adsz zálogos kölcsönt, te pedig nem kérsz kölcsönt, és sok népen fogsz uralkodni, és terajtad nem uralkodnak.” (5Móz 15:6)

Hét szombatesztendő – hétszer hét esztendő – után az elengedés, a kürtölés nagy esztendeje következett. „Akkor fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.” (3Móz 25:9–10).

„A hetedik hónapban, a hónap tizedikén, az engesztelés napján” harsant fel a kürt. Szerte az országban, ahol zsidó nép lakott, hallható volt hangja, Jákób minden gyermekét felszólítva, hogy köszöntsék az elengedés esztendejét. Az engesztelés nagy napján elégtételt vettek Izrael bűnéért, és a nép boldog szívvel köszöntötte a kürtölést.

Mint a szombatévben, a földet most sem volt szabad bevetni vagy learatni, és mindent, amit termett, a szegények jogos tulajdonának tekintettek. A héber rabszolgáknak azt az osztályát, akik a szombatévek alatt nem szabadultak fel, most szabadon engedték. De a kürtölés évét leginkább a közben elzálogosított föld visszaadása jellemezte. Isten parancsára az egész földet sorsvetés szerint osztották föl. Senkinek sem volt szabad a tulajdonát elcserélnie, sem eladnia, hacsak a szegénység nem kényszerítette rá. De ha ez megtörtént, és ha ő vagy egyik rokona vissza akarta váltani, a vásárló nem akadályozhatta meg. Ha ez a kürtölés évéig nem történt meg, akkor a birtok visszaszállt tulajdonosára vagy örökösére.

Az Úr kijelentette Izraelnek: „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (3Móz 25:23) A népnek tudatosítania kellett magában, hogy Isten földje volt az, amit ők egy időre birtokolnak; az Úr a jogos tulajdonos, az eredeti birtokos, és Ő különös tekintettel volt a szegényekre és szerencsétlenekre. Mindenkinek elméjébe kellett vésnie, hogy a szegényeknek éppoly jogos helyük van Isten világában, mint a gazdagoknak.

Ilyen intézkedéseket hozott a kegyelmes Teremtő, hogy enyhítse a szenvedést, és reményt, napsugarat árasszon a nincstelenek és nélkülözők életébe. – Pátriárkák és próféták, 533–534. o.

A babiloni fogság alatt az izraeliták nemcsak a gyökértelenség szomorú valóságát tapasztalták meg, hanem azt az ígéretet is, hogy az Istennel való kapcsolatuk, bár a föld ígérete által vált konkréttá, nem függ annak birtoklásától, és nem korlátozódik csupán arra. Amikor az izraeliták megvallották bűneiket, megtértek és ismét teljes szívvel keresték Istent, Ő újra betöltötte ígéretét, majd visszahozta őket a földjükre, ami a helyreállítás jele volt. Ugyanakkor Isten akkor is az Uruk volt, amikor éppen nem éltek az ígéret földjén.

Ahogy mindig feltételes volt az ígéret, miszerint Izrael birtokolja a földet (5Móz 28:63-64; Józs 23:13, 15;  1Kir 9:7; 2Kir 17:23; Jer 12:10-12),az is az volt, hogy a fogság után visszaviszi őket, és gyarapodni fognak. Ezzel együtt az Ótestamentum prófétái arra is felhívják a figyelmet, hogy a helyreállítás jövőbeli dolog, amit a dávidi Király hoz majd el (Ézs 9:6­ 7; Zak 9:9, 16). Ez az ígéret Jézus életében, halálában és feltámadásában vált valóra, akiben az ókori izraelitáknak adott minden ígéret teljesedett.

Az Újtestamentum közvetlenül nem említi meg az ígéret földjét, de azt mondja, hogy Isten ígéretei valóra váltak Jézus Krisztusban, illetve általa (Róm 15:8; 2Kor 1:20). Tehát Jézus világosságában a föld új értelmet nyert, a szimbólumává vált Isten lelki áldásainak, mindannak, amit Isten itt és most (Ef 2:6), valamint a jövőben tervez adni hűséges népének.

A nyugalom, bőség és jólét isteni ígéretének végső beteljesedése a bűntől és annak következményeitől megszabadított új földön lesz a mienk. Ebben az értelemben nekünk, keresztényeknek a reményünk Krisztus azon ígéretén nyugszik, hogy visszatér a földre, és a mennyei ezer év után megalapítja örökkévaló országát az újjáteremtett földön. Ez lesz a bolygónkról valaha elhangzott minden ígéret végső beteljesedése.

Ha Józsuéhoz hasonló magatartását tanúsítanának, akik még tevékenyek, akik tapasztalatokat szereztek, és tudják, hogyan gondoskodott Isten a mű előrehaladásáról, és ha az áldások és a múltbeli irgalmas cselekedetek felsorolásával erősítenék Isten népének hitét, akkor ők maguk is áldásban részesülnének, és áldásul szolgálnának azok számára, akik még nem szereztek hasonló tapasztalatokat. Ha felemlegetnék a mű vezetőinek áldozatkész szolgálatát, és ha emlékeztetnék az embereket a menny hatalmának megnyilatkozásaira, amelyek révén a mű kezdetén megóvta őket az elhajlástól, csalástól és tékozlástól, akkor átformáló példával szolgálhatnának a mai munkásokra nézve.

Ha szem elől tévesztjük, a múltban mit tett az Úr gyermekeiért, akkor szem elől tévesztjük azt is, amit jelenleg tesz értünk. Akik most csatlakoznak a műhöz, nem sokat tudnak azok önmegtagadásáról és személyes áldozatáról, akikre az Úr a munka terhét helyezte a kezdetekkor. Ezeket újból és újból fel kell elevenítenünk. […]

Ádáz küzdelem van kibontakozóban az élet fejedelme és a sötétség fejedelme között, és ez a csata állandó éberséget követel az odaadó munkások részéről… Ha az emberek, férfiak és nők nem hajlandók elfogadni az Úr útjait, ha bármi okból ellenkeznek a mennyből küldött világossággal, akkor a törvénytelenség munkásai közé soroltatnak… Amikor meglátják a hibát, amit elkövettek, és rájönnek, hogy helytelen volt a lelkületük, mivel meg akarták ölni, amit az Úr életben akart hagyni, ilyenkor adjatok lehetőséget, hogy nyíltan és őszintén beismerjék a bűnüket… Ha megalázzák szívüket az Úr előtt, és mint Dávid, megvallják vétküket, akkor Isten Igéje szerint megbocsátásban részesülnek. […]

A mai időben Sátán felbátorodik a munkájában. Akik a múltban vétkeztek, de nem alázták meg magukat, nem vallották meg és nem hagyták el a bűneiket, továbbra is ugyanebben a lelkületben maradnak. Ők az igazságot tévelygésnek, a tévelygést pedig igazságnak nevezik. Ezek a munkások végül a nagy küzdelemben Sátán oldalára állnak. […] Amint Isten hűséges az ígéretek tekintetében, úgy fog hűséget tanúsítani a figyelmeztetései teljesedésében is. Testvérek és testvérnők, lehet, hogy én már a sírban fogok pihenni, amikor Istennek ezek a figyelmeztetései elérik a kívánt hatásukat a ti elméteken és szíveteken, de Pál szavaival mondom nektek: „Ismervén tehát az Úrnak félelmét”, igyekezzünk minden embert megtérésre vezetni. – Christ Triumphant, 140. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, „A küzdelem véget ér” c. fejezet, 572–578. o.

„Megmentésünk örök érvényűsége akkor jön el, amikor belépünk a kapukon a városba. Akkor örülhetünk annak, hogy egyszer és mindenkorra megváltást nyertünk. Addig azonban meg kell fogadnunk az apostol tanácsát, miszerint »vigyázzunk, nehogy valaki közületek fogyatkozás­ ban levőnek láttassék« (Zsid 4:1, ÚRK). Nem vitte el Izrael fiait az ígéret földjének szőlőskertjeibe és olajfaültetvényeibe pusztán az, hogy tudtak Kánaánról, Kánaánról énekeltek, örvendeztek a Kánaánba való bevonulás reményének. Valójában csak a föld elfoglalásával, a feltételek teljesítésével, az Istenbe vetett élő hit gyakorlásával, az Ő ígéreteinek megtartásával tehették azt magukévá” (Ellen G. White: The Youth’s Instructor, 1898. február 17.).

„A Biblia »hazának« nevezi a szentek örökségét (Zsid 11:14­-16). Ott a mennyei Pásztor élő vizek forrásához vezeti nyáját. Az élet fája minden hónapban megtermi gyümölcsét, és leveleivel a népeknek szolgál. Ott kiapadhatatlan, kristálytiszta vízforrások fakadnak, és partjukon hajladozó fák vetnek árnyékot az Úr megváltottai számára készített ösvényekre. A szélesen elterülő síkságok gyönyörű dombokba torkollnak, és Isten hegyeinek fenséges ormai emelkednek a magasba. A békés síkságokon, az élő vizek folyamai mellett az oly sokáig zarándokló vándor nép végre otthonra talál” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 575. o.).

Ellen G. White: Az apostolok története, 52. - Hű mindhalálig, 53. - János, a szeretett tanítvány fejezet

1.     Mit jövendölt Debora Báráknak?                                                                          

2.    Milyenek azok, akik szeretik az Urat?

3.     Mit mondott Isten Gedeonnak, amikor harcba küldte őt?

4.     Miből készített efódot Gedeon?                                                         

5.    Hogyan lehet állást, rangot szerezni Isten országában?

Általános áttekintés

A Szentírás végig Isten népe és az Ígéret Földje közötti kapcsolatot hangsúlyozza. A megígért ország fontos téma a Biblia első (protológia) és utolsó dolgainak (eszkatológia) tanulmányozásában. E heti leckénk során az ország/föld teológiai dimenzióját elemezzük, mégpedig a hódítás szemszögéből. Józsué könyvének központi része – Kánaán meghódításának leírását követően – az országnak a tizenkét törzs közötti felosztásával foglalkozik. Bár az olvasók unalmasnak találhatják a földrajzi részleteket, tény, hogy ezek nélkülözhetetlenek a könyv üzenetének átadása szempontjából, hiszen bemutatják, hogy Isten miként tartja be Izrael őseinek tett ígéretét.

Ebben az összefüggésben az ország vagy föld egy szó szerinti, fizikai egység, egy meghatározott hely, ahol Izrael népe történelmének egy új fejezetét írhatja meg. A megváltás történetének kibontakozásával azonban a föld tipológiai jellege egyre nyilvánvalóbbá válik. Több száz év múlva Izrael maga is a száműzetés sorsára jut, és a babiloni fogság alatt felcsillan a visszatérés reménye. Júda visszatért, de nem talált végleges nyugalmat, hiszen az egyedül a Messiás megvalósításaiban található meg. Jézusban a lelki megnyugvás jelen valósága nem teszi semmissé a jövőbeni, szó szerinti hazatérést, amikor Isten népe ismét uralni fogja az országot. Addig is száműzött menekültként élünk, és igazi országunk felé utazunk, amelyet nem földrajzi határok határoznak meg, hanem Isten népe körében – körünkben – való lakozása.

Magyarázat

Az ország/föld teológiája a teremtés és az új teremtés között

Az alábbi táblázat összefoglalja az ország/föld fogalmának teológiáját a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig.

Üdvtörténeti szakasz	Életstílus	Kapcsolat az országgal/földdel	Bibliai referenciák
Az eredeti terv – az Éden	Helyhez kötött életmód	Uralkodás	1Mózes 1–2
Ítélet	Nomád életmód (kifelé történő mozgás)	Száműzetés	1Mózes 3–11
Ígéret	Nomád életmód (belső mozgás)	Zarándoklás	1Mózes 12 – 5Mózes 34
Helyreállítás	Helyhez kötött életmód	Uralkodás (nehéz körülmények között)	Józsué 1–2; 2Királyok 24
Ítélet	Nomád életmód (kifelé történő mozgás)	Száműzetés	2Királyok 25; Jeremiás; Ezékiel
Ígéret	Nomád életmód (belső mozgás)	Zarándoklás	Ézsaiás 40–65; Aggeus; Zakariás
Helyreállítás	Helyhez kötött életmód	Uralkodás (nehéz körülmények között)	Ezsdrás; Nehémiás
Messiási helyreállítás	Helyhez kötött és nomád életmód (belső mozgás)	(Már fennálló) uralkodás; (még el nem kezdődött) zarándoklás	Újszövetség
Eredeti terv – az Új Éden	Helyhez kötött életmód	Uralkodás	Jelenések 21–22

 

Isten eredetileg úgy tervezte, hogy az ember uralkodjon a föld felett (1Móz 1:28), és az Éden­kertnek nevezett örök boldogság földjén (1Móz 2:8), Istennel közvetlen közösségben éljen (1Móz 3:8). Ebben a helyhez kötött szituációban élvezhette volna az örök életet, amelynek feltétele a Teremtőhöz való hűség volt. A bűn miatt azonban az eredeti terv csorbát szenvedett, aminek eredményeként az embernek – a történelemben először – el kellett hagynia az életterét. Az ítéletet követően Ádám és Éva száműzetésbe kényszerült, távoznia kellett az Éden­kertből (1Móz 3:23– 24). Teológiai szempontból az Isten által tervben rögzített élettér elhagyása az ember engedetlenségének következménye. Ebben az értelemben a világtörténelem első családja a föld első lelki menekült csoportját alkotta: az ember a visszatérésre várva nomádként volt kénytelen élni.

A lehetséges visszatérés első jele az Ábrahámhoz intézett felhívás volt: „Eredj ki a te földedből… a földre, amelyet én mutatok néked” (1Móz 12:1). Az üdvtörténelem kontextusában csak akkor tudjuk igazán értékelni Ábrahám elhívásának jelentőségét, ha megértjük, hogy ez a kérés az ítéletből az ígéretbe való átmenetet jelentette. Habár Ábrahám családja több évszázadon keresztül nomád életet élt, engedelmessége elindította az Ígéret Földje felé tartó utazást, melynek során Ábrahámnak több szakaszban is száműzetésben volt része: egy időre el kellett hagynia a földjét, majd később visszatérhetett (1Móz 12:10–20; 20:1–17). Hozzá hasonlóan a leszármazottjainak is a távozás és visszatérés több ciklusát kellett átélniük: menekültként kerültek Egyiptomba, ahol később rabszolgákká váltak, majd Isten közbelépésének köszönhetően kiszabadultak a fogságból (2Móz 6:5). Jackues Doukhan helyesen értelmezi e nomád népmozgás teológiai jelentőségét: „A céljához soha el nem érő, elégedetlen, hazája után vágyódó mag utazását teljesen átitatja a reménység. Bár megízlelték az áldásokat – Isten hűséggel teljesített ígéreteinek bizonyítékait –, Ádám, Noé és a pátriárkák továbbra is Istennek a gonosz és a halál feletti végső győzelmét várták, mert egyedül ez vezetheti őket és az egész teremtett világot vissza az Éden kertjébe” (Doukhan: Genesis, The SDA International Bible Commentary, Pacific Press, Nampa, 2016, 37. o.).

Ábrahám gyermekeinek négyszáz éves zarándokútja a pusztában töltött negyvenéves vándorlással ért véget. Mózes utolsó beszéde, amelyet Mózes ötödik könyvében olvashatunk, előkészítette Izrael számára az ígérettől a helyreállításhoz, a nomád élettől a letelepedéshez vezető átmenetet. Teológiai szempontból Józsué volt az, aki visszavezette Izrael népét Isten földjére. Ez a visszatérés nem jelenti azt, hogy Kánaán az igazi Éden-kert. Nem a földrajzi választóvonalak határozzák meg Isten országát, hanem Isten jelenléte (2Móz 25:8; 33:14).

Józsué könyve szintén fontos átmenetet jelöl az üdvtörténelemben, amikor Isten népének le kellett igáznia az országot, majd élvezhette a győzelemmel járó nyugalmat. Sajnos, egyetlen nemzedéknyi idő alatt Izrael újra engedetlenné vált, uralkodása pedig megingott (Józs 2:10– 13). A Bírák korától egészen a Királyok második könyve által leírt korig Izrael nagyrészt azért küzdött, hogy megtartsa az ország feletti ellenőrzést. Ennek az időszaknak a vége felé Isten prófétákat küldött, hogy figyelmeztessék a népet a szövetség megszegése miatt közelgő ítéletre, de a nép nem hallgatott a látnokokra (Jer 7:23–27). Az ítéletet követően Izraelnek és Júdának el kellett hagynia a földet, amelyet Isten készített számára (2Kir 17:7–40; 25:1–26). A száműzetés alatt ismét nomád életmódot voltak kénytelenek folytatni: elhagyták a földet, és az Ábraháméval ellentétes irányba vándoroltak (Zsolt 137).

Mindezek ellenére a száműzetésnek nem kellett volna hetven évnél tovább tartania (Jer 25:11–12). A Biblia profetikus könyveiben a visszatérés ígérete szorosan kapcsolódik az ítélet változatlan üzenetéhez. Ez a visszatérés egy új teremtéssel egyenlő (Ézs 65:17), édeni felhangokkal. A két, mózesi tulajdonságokkal rendelkező személy, Ezsdrás és Nehémiás azzal az ígérettel vezette vissza a népét Kánaánba, hogy Isten meg fogja áldani Jeruzsálem helyreállítására tett erőfeszítéseiket. Babilonból, amely immár perzsa tartomány volt, Isten népe zarándokútra indult Jeruzsálem felé (Ezsd 1; Neh 2). Az erős ellenállás dacára (Ezsd 4) a nép végül sikeresen újjáépítette a fővárost (Neh 11–12). Ezsdrásnak és Nehémiásnak azonban az egész folyamat során a hitehagyás ellen kellett küzdenie, amely a lelkileg hanyatló népet sújtotta (Ezsd 10; Neh 13). A lelki újjáébredés és reform ellenére az uralkodás ismét bizonytalanná vált, és a visszatérő zsidóknak az idegen elnyomás alatt – a testamentumközi korban – nehéz időkkel kellett szembenézniük.

A Messiás eljövetelével újra felragyogott a világosság. Már az Újszövetség első verse egyértelművé tette, hogy Jézus képviseli az új kezdetet az emberiség számára (Mt 1:1). Azért jött, hogy ott vívja ki a győzelmet, ahol Ádám elbukott. Krisztus visszautasította az ördög ajánlatát, miszerint neki adja a föld összes királyságát, de ez nem azt jelentette, hogy nem fogja meghódítani ezeket az országokat! Megteszi, de nem a Sátán javasolta módon, hanem az Isten elképzelése szerint (Mt 4:8–10). Az Új Ádámként minden nemzet Uralkodója lett, és az Ő országa sosem múlik el (1Kor 15:22–26)! Országa egyetemessé tétele a Jézus által hirdetett ország fogalmában válik nyilvánvalóvá. Ez az elképzelés nem a föld ószövetségi koncepciójának lelki újjáértelmezése. Ennek az országnak a fogalma valójában összhangban van az ábrahámi szövetség egyetemes szempontjával, ami az eredeti szövegkörnyezetben is nyilvánvaló (1Móz 12:3; 17:6, 16). Az Újszövetség mindössze meghatározza, hogy mikor és hogyan fognak beteljesedni az ígéretek.

 

Isten országának Jézusban való megalapítása olyan feszültséget tár fel, ami az Ószövetségben nem mindig volt nyilvánvaló. Jóllehet Krisztusban megvalósult a helyreállítás, népe még mindig zarándokolt. Bizonyos értelemben már az ország része volt, mivel Isten „együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban” (Ef 2:6), tanítványai azonban még mindig nomádok voltak egy olyan világban, amelynek nem voltak a részei (Jn 17:11–19), és továbbra is az ígéret tökéletes beteljesedésére vártak.

Isten vándorló népének a végső cél felé vezető úton szerzett tapasztalata az Új Jeruzsálemben teljesedik ki, ami – a kivonulás történetének mintájára – nemcsak az Ígéret Földjére való visszatérésként jelenik meg a Szentírásban, hanem az Éden-kertbe való visszatérésként is. Az élet folyója a város közepén folyik keresztül, és öntözi az élet fáját, amely minden nemzet számára elérhető. Ahogy a bűnbeesés előtti Édenben, úgy itt sincs helye a bűn és a halál átkának, Isten pedig újra az Ő népével lakozik (Jel 22:1–5). A megváltás története visszatér oda, ahol elkezdődött; középpontjában a kereszt áll, ahol a Messiás a vérével fizette ki a visszaút árát. Az Új Ádám hazaviszi gyermekeit. Milyen dicsőséges nap lesz az!

Alkalmazás

A bibliai kontextusban a föld és a remény elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Ez a kapcsolat Zakariás 9:12 versében is nyilvánvaló, ahol Isten meghívja „a reménységnek foglyait”, hogy térjenek vissza hazájukba. Ezek az emberek a száműzetés hosszú évei alatt erre a hívásra vártak, és végre elérkezett az idő, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe.

Reménység,szeretetéshit Hippói Szent Ágoston mondta: „Nincs szeretet reménység nélkül, nincs reménység szeretet nélkül, és e kettő közül egyik sem létezhet hit nélkül” (Augustine of Hippo: The Enchiridion: On Faith, Hope and Love, Gateway, Washington, D.C., 1996, 9. o.). Ez a három elem Benjamin Gaither, Jeff Silvey és Kim Williams énekében is jelen van:

„A remény foglya vagyok, hit által megkötözve. Szereteted láncaiban, a kegyelem fogságában Szabadon járhatok-kelhetek, sosem adom fel! Örömmel, teljes szívvel a remény foglya vagyok!” (The Gaither Vocal Band: „Prisoner of Hope”, 2008)

Menekültként élni
Az ENSZ Menekültügyi Szervezetének jelentései alapján világszerte mintegy negyvennégymillió migráns él. Legtöbbjük az erőszak, a háború és a politikai bizonytalanság miatt kényszerült elhagyni a hazáját. Az ószövetségi törvények szerint Izrael Egyiptomban szerzett tapasztalatai befolyásolták azt, ahogy a közöttük élő idegenekkel bántak (2Móz 23:9).

Általános áttekintés

A Szentírás végig Isten népe és az Ígéret Földje közötti kapcsolatot hangsúlyozza. A megígért ország fontos téma a Biblia első (protológia) és utolsó dolgainak (eszkatológia) tanulmányozásában. E heti leckénk során az ország/föld teológiai dimenzióját elemezzük, mégpedig a hódítás szemszögéből. Józsué könyvének központi része – Kánaán meghódításának leírását követően – az országnak a tizenkét törzs közötti felosztásával foglalkozik. Bár az olvasók unalmasnak találhatják a földrajzi részleteket, tény, hogy ezek nélkülözhetetlenek a könyv üzenetének átadása szempontjából, hiszen bemutatják, hogy Isten miként tartja be Izrael őseinek tett ígéretét.

Ebben az összefüggésben az ország vagy föld egy szó szerinti, fizikai egység, egy meghatározott hely, ahol Izrael népe történelmének egy új fejezetét írhatja meg. A megváltás történetének kibontakozásával azonban a föld tipológiai jellege egyre nyilvánvalóbbá válik. Több száz év múlva Izrael maga is a száműzetés sorsára jut, és a babiloni fogság alatt felcsillan a visszatérés reménye. Júda visszatért, de nem talált végleges nyugalmat, hiszen az egyedül a Messiás megvalósításaiban található meg. Jézusban a lelki megnyugvás jelen valósága nem teszi semmissé a jövőbeni, szó szerinti hazatérést, amikor Isten népe ismét uralni fogja az országot. Addig is száműzött menekültként élünk, és igazi országunk felé utazunk, amelyet nem földrajzi határok határoznak meg, hanem Isten népe körében – körünkben – való lakozása.

Magyarázat

Az ország/föld teológiája a teremtés és az új teremtés között

Az alábbi táblázat összefoglalja az ország/föld fogalmának teológiáját a Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig.

Üdvtörténeti szakasz	Életstílus	Kapcsolat az országgal/földdel	Bibliai referenciák
Az eredeti terv – az Éden	Helyhez kötött életmód	Uralkodás	1Mózes 1–2
Ítélet	Nomád életmód (kifelé történő mozgás)	Száműzetés	1Mózes 3–11
Ígéret	Nomád életmód (belső mozgás)	Zarándoklás	1Mózes 12 – 5Mózes 34
Helyreállítás	Helyhez kötött életmód	Uralkodás (nehéz körülmények között)	Józsué 1–2; 2Királyok 24
Ítélet	Nomád életmód (kifelé történő mozgás)	Száműzetés	2Királyok 25; Jeremiás; Ezékiel
Ígéret	Nomád életmód (belső mozgás)	Zarándoklás	Ézsaiás 40–65; Aggeus; Zakariás
Helyreállítás	Helyhez kötött életmód	Uralkodás (nehéz körülmények között)	Ezsdrás; Nehémiás
Messiási helyreállítás	Helyhez kötött és nomád életmód (belső mozgás)	(Már fennálló) uralkodás; (még el nem kezdődött) zarándoklás	Újszövetség
Eredeti terv – az Új Éden	Helyhez kötött életmód	Uralkodás	Jelenések 21–22

 

Isten eredetileg úgy tervezte, hogy az ember uralkodjon a föld felett (1Móz 1:28), és az Éden­kertnek nevezett örök boldogság földjén (1Móz 2:8), Istennel közvetlen közösségben éljen (1Móz 3:8). Ebben a helyhez kötött szituációban élvezhette volna az örök életet, amelynek feltétele a Teremtőhöz való hűség volt. A bűn miatt azonban az eredeti terv csorbát szenvedett, aminek eredményeként az embernek – a történelemben először – el kellett hagynia az életterét. Az ítéletet követően Ádám és Éva száműzetésbe kényszerült, távoznia kellett az Éden­kertből (1Móz 3:23– 24). Teológiai szempontból az Isten által tervben rögzített élettér elhagyása az ember engedetlenségének következménye. Ebben az értelemben a világtörténelem első családja a föld első lelki menekült csoportját alkotta: az ember a visszatérésre várva nomádként volt kénytelen élni.

A lehetséges visszatérés első jele az Ábrahámhoz intézett felhívás volt: „Eredj ki a te földedből… a földre, amelyet én mutatok néked” (1Móz 12:1). Az üdvtörténelem kontextusában csak akkor tudjuk igazán értékelni Ábrahám elhívásának jelentőségét, ha megértjük, hogy ez a kérés az ítéletből az ígéretbe való átmenetet jelentette. Habár Ábrahám családja több évszázadon keresztül nomád életet élt, engedelmessége elindította az Ígéret Földje felé tartó utazást, melynek során Ábrahámnak több szakaszban is száműzetésben volt része: egy időre el kellett hagynia a földjét, majd később visszatérhetett (1Móz 12:10–20; 20:1–17). Hozzá hasonlóan a leszármazottjainak is a távozás és visszatérés több ciklusát kellett átélniük: menekültként kerültek Egyiptomba, ahol később rabszolgákká váltak, majd Isten közbelépésének köszönhetően kiszabadultak a fogságból (2Móz 6:5). Jackues Doukhan helyesen értelmezi e nomád népmozgás teológiai jelentőségét: „A céljához soha el nem érő, elégedetlen, hazája után vágyódó mag utazását teljesen átitatja a reménység. Bár megízlelték az áldásokat – Isten hűséggel teljesített ígéreteinek bizonyítékait –, Ádám, Noé és a pátriárkák továbbra is Istennek a gonosz és a halál feletti végső győzelmét várták, mert egyedül ez vezetheti őket és az egész teremtett világot vissza az Éden kertjébe” (Doukhan: Genesis, The SDA International Bible Commentary, Pacific Press, Nampa, 2016, 37. o.).

Ábrahám gyermekeinek négyszáz éves zarándokútja a pusztában töltött negyvenéves vándorlással ért véget. Mózes utolsó beszéde, amelyet Mózes ötödik könyvében olvashatunk, előkészítette Izrael számára az ígérettől a helyreállításhoz, a nomád élettől a letelepedéshez vezető átmenetet. Teológiai szempontból Józsué volt az, aki visszavezette Izrael népét Isten földjére. Ez a visszatérés nem jelenti azt, hogy Kánaán az igazi Éden-kert. Nem a földrajzi választóvonalak határozzák meg Isten országát, hanem Isten jelenléte (2Móz 25:8; 2Móz 33:14).

Józsué könyve szintén fontos átmenetet jelöl az üdvtörténelemben, amikor Isten népének le kellett igáznia az országot, majd élvezhette a győzelemmel járó nyugalmat. Sajnos, egyetlen nemzedéknyi idő alatt Izrael újra engedetlenné vált, uralkodása pedig megingott (Józs 2:10– 13). A Bírák korától egészen a Királyok második könyve által leírt korig Izrael nagyrészt azért küzdött, hogy megtartsa az ország feletti ellenőrzést. Ennek az időszaknak a vége felé Isten prófétákat küldött, hogy figyelmeztessék a népet a szövetség megszegése miatt közelgő ítéletre, de a nép nem hallgatott a látnokokra (Jer 7:23–27). Az ítéletet követően Izraelnek és Júdának el kellett hagynia a földet, amelyet Isten készített számára (2Kir 17:7–40; 25:1–26). A száműzetés alatt ismét nomád életmódot voltak kénytelenek folytatni: elhagyták a földet, és az Ábraháméval ellentétes irányba vándoroltak (Zsolt 137).

Mindezek ellenére a száműzetésnek nem kellett volna hetven évnél tovább tartania (Jer 25:11–12). A Biblia profetikus könyveiben a visszatérés ígérete szorosan kapcsolódik az ítélet változatlan üzenetéhez. Ez a visszatérés egy új teremtéssel egyenlő (Ézs 65:17), édeni felhangokkal. A két, mózesi tulajdonságokkal rendelkező személy, Ezsdrás és Nehémiás azzal az ígérettel vezette vissza a népét Kánaánba, hogy Isten meg fogja áldani Jeruzsálem helyreállítására tett erőfeszítéseiket. Babilonból, amely immár perzsa tartomány volt, Isten népe zarándokútra indult Jeruzsálem felé (Ezsd 1; Neh 2). Az erős ellenállás dacára (Ezsd 4) a nép végül sikeresen újjáépítette a fővárost (Neh 11–12). Ezsdrásnak és Nehémiásnak azonban az egész folyamat során a hitehagyás ellen kellett küzdenie, amely a lelkileg hanyatló népet sújtotta (Ezsd 10; Neh 13). A lelki újjáébredés és reform ellenére az uralkodás ismét bizonytalanná vált, és a visszatérő zsidóknak az idegen elnyomás alatt – a testamentumközi korban – nehéz időkkel kellett szembenézniük.

A Messiás eljövetelével újra felragyogott a világosság. Már az Újszövetség első verse egyértelművé tette, hogy Jézus képviseli az új kezdetet az emberiség számára (Mt 1:1). Azért jött, hogy ott vívja ki a győzelmet, ahol Ádám elbukott. Krisztus visszautasította az ördög ajánlatát, miszerint neki adja a föld összes királyságát, de ez nem azt jelentette, hogy nem fogja meghódítani ezeket az országokat! Megteszi, de nem a Sátán javasolta módon, hanem az Isten elképzelése szerint (Mt 4:8–10). Az Új Ádámként minden nemzet Uralkodója lett, és az Ő országa sosem múlik el (1Kor 15:22–26)! Országa egyetemessé tétele a Jézus által hirdetett ország fogalmában válik nyilvánvalóvá. Ez az elképzelés nem a föld ószövetségi koncepciójának lelki újjáértelmezése. Ennek az országnak a fogalma valójában összhangban van az ábrahámi szövetség egyetemes szempontjával, ami az eredeti szövegkörnyezetben is nyilvánvaló (1Móz 12:3; 17:6, 16). Az Újszövetség mindössze meghatározza, hogy mikor és hogyan fognak beteljesedni az ígéretek.

 

Isten országának Jézusban való megalapítása olyan feszültséget tár fel, ami az Ószövetségben nem mindig volt nyilvánvaló. Jóllehet Krisztusban megvalósult a helyreállítás, népe még mindig zarándokolt. Bizonyos értelemben már az ország része volt, mivel Isten „együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban” (Ef 2:6), tanítványai azonban még mindig nomádok voltak egy olyan világban, amelynek nem voltak a részei (Jn 17:11–19), és továbbra is az ígéret tökéletes beteljesedésére vártak.

Isten vándorló népének a végső cél felé vezető úton szerzett tapasztalata az Új Jeruzsálemben teljesedik ki, ami – a kivonulás történetének mintájára – nemcsak az Ígéret Földjére való visszatérésként jelenik meg a Szentírásban, hanem az Éden-kertbe való visszatérésként is. Az élet folyója a város közepén folyik keresztül, és öntözi az élet fáját, amely minden nemzet számára elérhető. Ahogy a bűnbeesés előtti Édenben, úgy itt sincs helye a bűn és a halál átkának, Isten pedig újra az Ő népével lakozik (Jel 22:1–5). A megváltás története visszatér oda, ahol elkezdődött; középpontjában a kereszt áll, ahol a Messiás a vérével fizette ki a visszaút árát. Az Új Ádám hazaviszi gyermekeit. Milyen dicsőséges nap lesz az!

Alkalmazás

A bibliai kontextusban a föld és a remény elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Ez a kapcsolat Zakariás 9:12 versében is nyilvánvaló, ahol Isten meghívja „a reménységnek foglyait”, hogy térjenek vissza hazájukba. Ezek az emberek a száműzetés hosszú évei alatt erre a hívásra vártak, és végre elérkezett az idő, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe.

Reménység,szeretetéshit Hippói Szent Ágoston mondta: „Nincs szeretet reménység nélkül, nincs reménység szeretet nélkül, és e kettő közül egyik sem létezhet hit nélkül” (Augustine of Hippo: The Enchiridion: On Faith, Hope and Love, Gateway, Washington, D.C., 1996, 9. o.). Ez a három elem Benjamin Gaither, Jeff Silvey és Kim Williams énekében is jelen van:

„A remény foglya vagyok, hit által megkötözve. Szereteted láncaiban, a kegyelem fogságában Szabadon járhatok-kelhetek, sosem adom fel! Örömmel, teljes szívvel a remény foglya vagyok!” (The Gaither Vocal Band: „Prisoner of Hope”, 2008)

Menekültként élni
Az ENSZ Menekültügyi Szervezetének jelentései alapján világszerte mintegy negyvennégymillió migráns él. Legtöbbjük az erőszak, a háború és a politikai bizonytalanság miatt kényszerült elhagyni a hazáját. Az ószövetségi törvények szerint Izrael Egyiptomban szerzett tapasztalatai befolyásolták azt, ahogy a közöttük élő idegenekkel bántak (2Móz 23:9).