Az igazi Józsué
Text de memorat
Alapige: „Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.” (1Kor 10:11)
E heti tanulmányunk: Józsué 1:1-3; Máté 2:15; 1Korinthus 10:1-13; 2Korinthus 10:3-5; Apostolok cselekedetei 3:22-26; Zsidókhoz 3:7–4:11
Józsué könyvével kapcsolatban megfogalmazódik az érzés bennünk, hogy a főszereplő élete túlmutat önmagán, egy olyan valóságra, amely sokkal nagyobb, mint ő maga. Ezt az alapelvet az egész Bibliában megtaláljuk, így Kánaán földjével kapcsolatban is, amely az örök remény és az új föld szimbóluma. A földi szentélyszolgálat is egy nagyobb valóságra mutat: „Krisztus pedig megjelent mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátron keresztül” (Zsid 9:11, ÚRK).
Ugyanakkor felvetődnek kérdések: Miként mutat Józsué élete a jövendő teljesedésre? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy jogos a könyv efféle értelmezése? Milyen bibliai alapelveket alkalmazhatunk Józsué könyvére, amelyek az Újtestamentum valóságához és a vég-idei eseményekhez kapcsolják azt?
A héten bibliai tipológiával kapcsolatos alapelveket elemzünk. Tanulmányozni fogjuk, miként ismerhetünk fel tipológiai jeleket a Bibliában, és Józsué élete hogyan vetíti előre a Messiás szolgálatát, hogyan mutat rá arra, hogy mi módon teljesedett ez a szimbolizmus az egyházban, valamint az emberiség történelmében.
December 6–13. – Imahét
Ugyanakkor felvetődnek kérdések: Miként mutat Józsué élete a jövendő teljesedésre? Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy jogos a könyv efféle értelmezése? Milyen bibliai alapelveket alkalmazhatunk Józsué könyvére, amelyek az Újtestamentum valóságához és a vég-idei eseményekhez kapcsolják azt?
A héten bibliai tipológiával kapcsolatos alapelveket elemzünk. Tanulmányozni fogjuk, miként ismerhetünk fel tipológiai jeleket a Bibliában, és Józsué élete hogyan vetíti előre a Messiás szolgálatát, hogyan mutat rá arra, hogy mi módon teljesedett ez a szimbolizmus az egyházban, valamint az emberiség történelmében.
December 6–13. – Imahét
EGW idézet
A föld még sohasem volt ilyen jelenet tanúja. A sokaság bénultan állt, és lélegzetvisszafojtva, meredten nézett az Üdvözítőre. Ismét sötétség telepedett a földre, és heves mennydörgéshez hasonló érdes moraj hallatszott. Nagy földrengés keletkezett, amely az egész vidéket megrázta. Az emberek halmokba dobálódtak össze. A legvadabb zűrzavar és szörnyülködés következett. A környező hegyekben a sziklák megrepedtek, és nagy robajjal zuhantak alá a síkságokra. A sírok felnyíltak, és a halottakat kivetették magukból. Úgy látszott, hogy az egész teremtett világ atomjaira hull szét. A papok, főemberek, katonák, ítéletvégrehajtók és az emberek megnémultak a félelemtől, és arcra borulva feküdtek a földön.
Mikor a hangos kiáltás: „Elvégeztetett!” (Jn 19:30) elhangzott Krisztus ajkáról, a papok éppen a templomban végezték szolgálatukat. Ez volt ugyanis az esti áldozat órája. A Krisztust jelképező bárányt bevitték, hogy levágják. A pap felvette már a jelentőségteljes és szép ruháját, felemelt késsel állt ott, amiként egykor Ábrahám, mikor éppen a fiát készült feláldozni. Az emberek megdöbbenve figyelték az eseményt. A föld azonban megmozdult, és rengeni kezdett, mert maga az Úr közelítette meg az oltárt. Olyan zajjal, mint amit a szövet elrepesztése okoz, a templom belső kárpitját tetejétől az aljáig egy láthatatlan kéz ketté tépte, és az emberek sokaságának a tekintete előtt feltárult a hely, amelyet egyszer Isten töltött be jelenlétével. Ebben a helyiségben, a szentek szentjében Isten dicsősége, a sekinah lakozott. Az irgalom széke fölött Isten itt nyilvánította ki dicsőségét. Soha senki más nem emelhette fel azt a kárpitot, amely elválasztotta a mögötte levő helyiséget a templom többi részétől, csak a főpap. A főpap is csak évente egyszer lépett be ebbe a helyiségbe, hogy elégtételt adjon a nép bűneiért Istennek. Íme, azonban ez a kárpit most kettéhasadt. A földi szentély legszentebb helye többé nem volt szent.
Mindenütt rémület és zűrzavar uralkodott. A papok azonnal meg akarták ölni az áldozati állatot, erőtlen kezükből azonban kiesett a kés, és a bárány megmenekült. A jelkép és a valóság találkozott Isten Fia halálában. A nagy áldozat megtörtént. A szentek szentjébe vezető út megnyílt. Isten egy új és élő utat készített minden ember számára. Többé nem kell a bűnös és szomorkodó emberi nemzetségnek a főpap érkezésére várnia. Mostantól fogva maga az Üdvözítő szolgál a menynyekben főpapként és az emberek közbenjárójaként. Úgy volt, mintha egy eleven hang szólt volna az istenimádókhoz: Most értek véget, fejeződtek be a bűnért hozott áldozatok és felajánlások. Isten Fia eljött ígérete szerint: „Ímé, itt vagyok (a könyv fejezetében írva van rólam), hogy cselekedjem, ó, Isten, a te akaratodat.” (Zsid 10:7)
Krisztus „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve” (Zsid 9:12). – Jézus élete, 756–757. o.
Krisztus „az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve” (Zsid 9:12). – Jézus élete, 756–757. o.
1. Tanulmányozzuk a következő igéket, amelyek előképekre utalnak, és próbáljuk meghatározni a bibliai tipológia fogalmát: Róm 5:14; 1Kor 10:1-13; Zsid 8:5; Zsid 9:23!
Ezekben a szakaszokban előfordul a „kép” (görög typos) és az „előkép” (görög antitypos) kifejezés, arra utalva, ahogy az újszövetségi írók meghatározták a kapcsolatot egy ószövetségi szöveg vagy esemény, valamint annak a saját korukban, illetve a jövőben való jelentése között. A tipológia emberek, események vagy intézmények sajátos interpretációja, Jézus és tettei evangéliumi előképeiként. A kép illik az előképhez, mint ahogy az öntvény tükrözi az eredeti öntőformát, noha az előkép teljesebben betölti az eredeti kép célját. Ezek alapján mondhatjuk, hogy a bibliai előképet olyan isteni terv formálta, amely konkrétan, fogalmilag már létezett Isten gondolatában, és arra szolgál, hogy alakítsa a jövőbeli másolatokat. Fontos megértenünk, hogy az újtestamentumi írók nem véletlenszerűen tulajdonítottak tipológiai jelentést egyes ószövetségi szakaszoknak, csak azért, hogy valamit bizonyítsanak. Egy ószövetségi kép mindig megerősítést nyert a prófétai írásokban, mielőtt előképként azonosították az Újszövetségben.
2. Nézzük meg, hogyan jelenik meg Dávid az Ótestamentumban, miként lesz előkép az Újszövetségi értelmezéshez! Mit tanulhatunk a tipológia működéséről az itt látottakból?
a. Dávid (Zsolt 22:2, 15-19)
c. Az antitipikus (beteljesedett) Dávid (Jn 19:24)
Amint látjuk a szövegekből, rájöhetünk, hogy maga az Ótestamentum adja meg a kulcsot ahhoz, miként azonosítsuk és alkalmazzuk a tipológiát a Bibliában. Az újtestamentumi írók, akiknek a Szentírás még az Ótesta mentumot jelentette, a Szentlélektől kapták az ihletet, hogyan használják az ótestamentumi képeket, hogy azok által rámutassanak a „jelenvaló igazságra” (2Pt 1:12), különösen Jézus és szolgálata esetében.
EGW idézet
Az „igazság” betöltésével Krisztus véget vetett bármilyen igazságtalanságnak. Betöltötte a megtéréssel, hittel és keresztséggel kapcsolatos isteni elvárásokat, és megtette az igazi megtérés kegyelmi lépéseit. Emberi természetében Jézus eleget tett a törvény előírásainak. Ő volt az emberiség fejedelme, helyettese és szavatolója. Ha az ember egyesíti gyengeségét Krisztus isteni természetével, jellemének részesévé válik. Az Üdvözítő eljött, hogy a törvény iránti tökéletes engedelmesség példáját nyújtsa. Ezt az engedelmességet várta el Isten Ádámtól, az első embertől, és minden embertől elvárja egészen az utolsóig. Krisztus kijelentette, hogy Ő nem megrontani vagy eltörölni jött a törvényt, hanem hogy tökéletesen és teljesen engedelmeskedjen a törvénynek.
Ezáltal magasba emelte és tiszteletre méltóvá tette a törvényt. Élete révén kinyilatkoztatta a törvény lelki természetét. Bemutatta a menynyei lények, az el nem bukott világok és az engedetlen, hálátlan, bűnös világ előtt, hogy a törvény mindenre kiterjedő elveit betöltötte. Bebizonyította, hogy ha az ember élő hittel ragaszkodik az Úrhoz, meg tudja tartani Isten parancsolatait.
A szemléltető áldozatok Krisztusra mutattak, de amikor megtörtént az igazi áldozathozatal, Krisztus tökéletes áldozata, a korábbi szertartások értéküket veszítették Isten előtt. Betelt az idő, mert az Úr egyszülött Fia meghalt. Azért jött, hogy érthetővé tegye a törvény változhatatlan jellegét, és mert ki akarta jelenteni, hogy a törvénnyel szembeni engedetlenséget Isten sosem jutalmazhatja örök élettel. Emberként jött el az emberekért, hogy emberi természetében megérinthesse az emberi természetet.
De semmiképp sem azért jött, hogy a halandó embert mentesítse a teljes engedelmesség kötelessége alól. Nem helyezte hatályon kívül az Ószövetséget. Mindent betöltött, amit maga Isten jelentett ki. Nem azért jött, hogy felmentse az emberi lényeket a törvény iránti engedelmesség kötelessége alól, hanem hogy utat nyisson, melyen keresztül az ember megtarthatja a törvényt, és másokat is a törvény betartására taníthat. – To Be Like Jesus, 362. o.
A kereszten függő Jézus felkiáltott: „Elvégeztetett! Ekkor a templom kárpitja kettéhasadt. Ez a kárpit fontos jelképként szolgált a zsidó nemzet számára. Az akkori legértékesebb anyagokból, bíborból és aranyból készítették, és tekintélyes méretei voltak. Amikor Krisztus kilehelte utolsó leheletét, a templomban levők szeme láttára végighasadt ez az erős és nehéz kárpit. Ez az eset az egész mennyei univerzum és a bűntől szennyezett világ előtt azt jelképezte, hogy új, élő út nyílt meg az elbukott emberiség előtt, ugyanakkor Isten Fiának hatalmas áldozata révén véget értek a szertartások.
Isten Fiának halálában valósággá vált a jelkép… Immár megnyílt az út a szentek szentjébe. Mindannyiunk előtt nyitva áll ez az új és élő út. Már nem kell a bűnös embernek szomorúan várnia a főpap érkezésére. Ettől kezdve a Megváltó főpapként és védőként is szolgál a menynyei udvarokban… Immár véget vetett minden bűnért való áldozatnak. Isten Fia eljött, amint az Ige is mondja: „Ímé, itt vagyok (a könyv fejezetében írva van rólam), hogy cselekedjem, ó, Isten, a te akaratodat.” „Az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe örök váltságot szerezve.” (Zsid 10:7; 9:12) – The Faith I Live By, 201. o.
A Biblia magyarázói nem dönthetnek önkényesen arról, hogy mi számít bibliai képnek, vagy hogy az adott kép hogyan teljesedett az Újszövetségben és azon túl. A Szentírás ad néhány vezérfonalat és alapelvet a bibliai tipológia alkalmazására vonatkozóan. Hasonlóképpen az Újszövetség három különböző szakaszban bontja ki egy típus antitipikus teljesedését: 1) Krisztus életében (krisztológiai beteljesedés), 2) az egyház tapasztalatában (ekkléziológiai beteljesedés) és 3) az idők végén (eszkatológiai beteljesedés). Ezeket a típusokat és antitípusokat az egész Bib liában megtalálhatjuk, és roppant hasznosak, mert megmutatják az olvasóknak, hogyan kell érteni a Szentírást, és milyen igazságokat tanít Isten Igéje Jézusról, az üdvösségről és végső reménységünkről.
3. Miként teljesednek ezek az ószövetségi típusok a három antitipikus szakaszban – a krisztológiában, az ekkléziológiában és az eszkatológiában?
1. Izrael
a. Krisztológiai szakasz (Mt 2:15)
1. Izrael
a. Krisztológiai szakasz (Mt 2:15)
b. Ekkléziológiai szakasz (Gal 6:16)
c. Eszkatológiai szakasz (Jel 7:4-8, 14)
2. A kivonulás
a. Krisztológiai szakasz (Mt 2:19-21)
b. Ekkléziológiai szakasz (2Kor 6:17)
c. Eszkatológiai szakasz (Jel 18:4)
3. A szentély
b. Ekkléziológiai szakasz (1Kor 3:16-17; 2Kor 6:16)
„Mivel a Szentírásnak egyetlen isteni Szerzője van, a különböző bibliai szakaszok összhangban állnak egymással… A Biblia minden tanítása összetartozik egymással; az egyes különálló részek harmonizálnak a Szentírás adott témában megtalálható teljes tanításával” (Raoul Dederen, szerk.: Handbook of Seventh-day Adventist Theology. Hagerstown, MD, 2000, Review and Herald Publishing Association, 65. o.).
EGW idézet
Isten népe, amelyet az ő kiválasztott kincsének nevez, kettős törvényrendszerrel – erkölcsi törvénnyel és ceremoniális törvényekkel – lett megáldva. […]
Az erkölcsi törvény már a teremtés óta Isten tervének fontos részét képezte, és változatlan maradt, mint Ő maga. A ceremoniális törvénynek fontos szerepe volt az emberiség megváltására irányuló krisztusi tervben. Az áldozatok és adományok jelképrendszerét azért határozta el az Úr, hogy a bűnös ember jobban megérthesse e szolgálatok által Krisztus áldozatát… A ceremoniális törvényt Jézus emelte föl és rendelte el Atyjával tanácskozva, hogy ezzel az ember megváltását segítse. A jelképek összes rendelkezését Krisztus alkotta meg. Ádám Krisztus előképét szemlélhette az ártatlan állatban, amelynek helyette el kellett viselnie a törvény áthágásának büntetését.
A ceremóniák és az áldozatok értéktelenné váltak, miután a Megváltó halálakor a jelkép találkozott a valósággal. Benne az árnyék megtelt tartalommal… Isten törvénye viszont meg fogja őrizni magasztos jellegét, míg Jehova trónja fennáll. Ez a törvény Isten jellemének a kifejeződése… Krisztus kereszthalála után többé nem volt szükség jelképekre és árnyékokra, szertartásokra és áldozatokra, csakhogy Isten törvénye nem lett a keresztre szegezve… Sátán ma is becsapja az embereket a menny törvényével kapcsolatban.
A Tízparancsolat tehát még mindig érvényben van, és érvényben is marad örökké. […]
Isten nem azért hozott ekkora áldozatot, és adta oda egyetlen Fiát a világunkért, hogy az embernek lehetővé tegye a törvény áthágását ebben az életben és az örökkévalóságban is.
Jézus azért adta értékes és ártatlan életét, hogy a bűnös embereket megmentse az örök pusztulástól, és akik hisznek benne, ártatlanul állhassanak meg Isten trónja előtt. – The Faith I Live By, 106. o.
Krisztus eljövetele előtt a világ lázasan várta a Messiást. A zsidó nemzet hatalmas szabadítót várt, és sokan hasznot is húztak ebből a várakozásból, mert önmaguk szolgálatára terelték az emberek figyelmét, így keresve saját javukat és dicsőségüket. A próféciák előrevetítették, hogy lesznek majd ilyen hamis tanítók. Ezek az emberek nem úgy léptek fel, mint ahogy meg volt jövendölve a világ Megváltójának megjelenése, Krisztus azonban a legapróbb részletekig betöltötte a próféciákat. A ceremóniák és a jelképek Őt képviselték, és Jézusban a jelkép találkozott a valósággal. Jézus életében és halálában beteljesülést nyert a próféciák minden kijelentése. – Lift Him Up, 197. o.
4. A bibliai tipológia fényében milyen jelentősége van a Mózes és Józsué élete közötti többszörös párhuzamnak (2Móz 3:1-2, 5; 4Móz 13:1-2; Józs 1:1-3;
Józs 2:1; Józs 5:15)?
Józs 2:1; Józs 5:15)?
Amint az első héten láttuk, Józsué új Mózesként jelenik meg, mint aki a második generáció életében megismétli az Egyiptomból való kivonulás legfontosabb lépéseit. Ahogy Mózes, ő is az Úrral való személyes találkozás kapcsán kapja a megbízását. Mindkettőjük vezetése alatt Izrael híre félelmet vált ki más népek között. Mózes a Vörös-tengeren vezeti át a népet, Józsué pedig a Jordánon, csodálatos módon. Isten mindkét vezetőt emlékezteti a körülmetélés szükségességére és a páska fontosságára. Mózes idején kezd hullani az égből a manna, majd ez Józsué idejében fejeződik be. Mindkettő a saruja levételére kap utasítást. Mindkettejük kinyújtott keze Izrael győzelmét jelzi. Mózes útmutatást ad a föld felosztására és menedékvárosok alapítására, Józsué pedig megteszi, amit elődje utasításba adott. Szolgálatuk végén mindkettő búcsúbeszédet tart, és megújítja az Istennel kötött szövetséget.
5. Olvassuk el 5Móz 18:15-19, 5Móz 34:10-12, Jn 1:21, ApCsel 3:22-26 és ApCsel 7:37 verseit! Ki teljesíti be a próféciát a Mózeshez hasonló prófétáról? Hogyan illeszkedik Józsué a képbe?
5. Olvassuk el 5Móz 18:15-19, 5Móz 34:10-12, Jn 1:21, ApCsel 3:22-26 és ApCsel 7:37 verseit! Ki teljesíti be a próféciát a Mózeshez hasonló prófétáról? Hogyan illeszkedik Józsué a képbe?
5. Olvassuk el 5Móz 18:15-19, 5Móz 34:10-12, Jn 1:21, ApCsel 3:22-26 és ApCsel 7:37 verseit! Ki teljesíti be a próféciát a Mózeshez hasonló prófétáról? Hogyan illeszkedik Józsué a képbe?
Józsué élete a Mózes által mondott prófécia részleges betöltése volt (5Móz 18:15, 18), de nem a végső teljesedése, azt ugyanis teljes egészében csak a Messiás töltheti be. Ő az, aki bensőséges kapcsolatban van az Atyával (Jn 1:14, 18); aki igaz és Istent igazán jelenti ki (Mt 22:16; Lk 10:22; Jn 14:6); Isten adja az igéit a szájába (Jn 14:24). Tehát mind Mózes, mind pedig Józsué az eljövendő Messiás, Jézus előképe.
Mennyire központi a hitéletedben Jézus szerepe? Miért fontos, hogy Ő és a tettei képezzék egész keresztény tapasztalatod alapját?
EGW idézet
Mózes ismét negyven napot és negyven éjszakát töltött el a hegyen. Egész idő alatt – mint ahogy az első alkalommal is – Isten csodálatos módon tartotta fenn életét. Isten senkinek nem engedte meg, hogy felmenjen vele, vagy hogy Mózes távolléte alatt valaki megközelítse a hegyet. A menny parancsára Mózes két kőtáblát készített, és ezeket magával vitte a hegyre. Az Úr azután ismét „felírá a táblákra a szövetség szavait, a tíz parancsolatot” (2Móz 34:28).
A hosszú idő alatt, amelyet Mózes az Istennel való közösségben töltött, arca visszatükrözte az isteni jelenlét dicsőségét. Amikor lejött a hegyről, maga sem tudott arról, hogy arca kápráztató fénytől sugárzik. Ilyen mennyei fény világította meg István arcát is, amikor bírái elé vitték: „És szemüket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját” (Csel 6:15). Áron éppen úgy, mint az emberek, visszahúzódott Mózestől. Amikor meglátták, hogy Mózes „orcájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá” (2Móz 34:30). Mózes, amikor észrevette zavarodottságukat és félelmüket, nem tudta ennek okát, és sürgette őket, hogy menjenek közelebb hozzá. […]
Isten a mennyei fénynek ezzel a ragyogó sugárzásával tulajdonképpen törvénye szent és magasztos jellegével és a Krisztus útján kijelentett evangélium dicsőségével akart hatást gyakorolni Izraelre. Mialatt Mózes fenn volt a hegyen, Isten nemcsak a törvény tábláit mutatta meg neki, hanem a megváltás tervét is feltárta előtte. Mózes meglátta, hogy Krisztus áldozatát előre ábrázolták a zsidó korszak összes jelképei. A mennyei fény, amely a Golgotáról sugárzik, képezi Isten törvényének dicsőségét, mint azt a fényt is, amely most Mózes arcáról ragyogott. A mennyei fény e szövetség dicsőségét jelképezte, amelynek Mózes volt a látható közvetítője, mint előképe az igazi közbenjárónak. […]
Mózes Krisztus előképe volt. Miként Mózes, Izrael közbenjárója lepellel fedte el arcát, mivel a nép nem tudta elviselni dicsősége látványát; éppen így Krisztus is, az isteni közbenjáró is elfedte istenségét az emberi testben, mikor eljött erre a földre. Ha Jézus a menny ragyogásával felruházva jött volna el, akkor nem tudta volna megközelíteni az embereket bűnös állapotukban. A bűnös emberek nem tudták volna elviselni jelenléte dicsőségét. Ezért Krisztus megalázta magát, és a „bűn testének hasonlatosságában” (Róm 8:3) jelent meg a földön, hogy így közelíthesse meg az elesett emberi nemzetséget, és emelhesse fel. – Pátriárkák és próféták, 329–330. o.
Mózes Krisztus egyik előképe volt… Isten jónak látta fegyelmezni őt a szenvedés és a nélkülözés iskolájában, mielőtt felkészítette, hogy Izrael népét elvezesse a földi Kánaánba. Isten Izraelének a mennyei Kánaán felé vándorolva olyan vezetője volt, akinek nincs szüksége emberi tanításra, hogy felkészülhessen mennyei vezetői küldetésére, hiszen Ő a szenvedés által tökéletes, és mivel „Ő maga is megkísértetvén segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18). Megváltónk nem mutatott emberi gyengeséget vagy tökéletlenséget, mégis meghalt, hogy megszerezze számunkra az ígéret földjére való bemenetelt. – Conflict and Courage, 111. o.
Józsué történetét a tipológia prizmáján keresztül kell látnunk. A háborúk, amelyeket vezetett, történelmi események, fontos részét képezik Izrael történelmének. A céljuk az volt, hogy Izrael birtokba vegye az ígéret földjét, ahol békében élvezhetik a számukra biztosított örökrészt, és az Isten törvényei által megalapozott elvekre egy új társadalmat hozhatnak létre.
Az Ótestamentum későbbi írói, mint Ézsaiás, felvázolják a Messiás munkáját, amelynek szintén része, hogy „szétoszd az elpusztult örökséget” (Ézs 49:8, ÚRK). Ugyanazt a terminológiát használja, mint ami gyakran megjelenik Józsué könyvében. Józsué feladata az volt, hogy szétossza a földet az izraeliták között, a Messiás pedig úgy jelenik meg, mint az új Józsué, aki az új Izrael lelki örökségét jelöli ki.
6. Olvassuk el Zsid 3:7 – Zsid 4:11 verseit! Miként erősíti meg az Újszövetség, hogy Jézus Krisztus előképe Józsué, az új Mózes?
Az Újszövetség írói Jézus Krisztus szolgálatának számos aspektusát Józsué munkásságával hozták kapcsolatba. Amint Józsué a pusztában töltött negyven év után lépett be Kánaánba, az antitipikus Józsué, Jézus, a pusztában töltött negyven nap után lép be földi szolgálatába (Mt 4:1-11; Lk 4:1-13), majd negyven, „a föld pusztájában eltöltött” nap után lép be mennyei szolgálatába (ApCsel 1:3, 9-11; Zsid 1:2).
A Jordánban történő alámerítkezése után (a „Jordánon való átkelése” – Mt 3:13-17; Mk 1:9-11) az evangélium írói Zsolt 2:7 és Ézs 42:1 verseit idézik, amely szakaszok egy messiási zsoltárból és a Jahve szenvedő szolgájáról szóló énekből valók (Mt 3:17; Mk 1:11; Lk 3:22). Következésképpen alámerítkezésével Jézus úgy jelenik meg, mint az isteni Harcos, aki mindhalálig tartó, hűséges engedelmességével Jahve harcait vívja a gonosz erők ellen. Élete és kereszthalála Sátán kiűzését eredményezte, győzelemre vezetett a spirituális ellenség felett, lelki nyugalmat kínált népének és örökséget osztott a megváltottaknak (Ef 4:8; Zsid 1:4; Zsid 9:15).
Mit jelent, hogy „nyugalmat” találhatunk abban, amit Jézus tett értünk? Miként lehet bizonyosságunk afelől, hogy Jézus legyőzte értünk Sátánt?
EGW idézet
József és Mária a zsidó törvények előírásai szerint évente felmen Jeruzsálembe a húsvéti ünnepre. Krisztus gyermekkora véget ért. Életének új szakasza kezdődött. Szokásához híven József és Mária újra felkészült a Jeruzsálem felé tartó hosszú utazásra. Jézust is magukkal vitték. Sok honfitársukkal együtt tartottak Jeruzsálem felé, hogy részt vegyenek a fontos ünnepen.
Emberi értelem képtelen felfogni, hogy mi járhatott Isten Fiának elméjében, miközben életében először nagy érdeklődéssel szemlélte a templomot. Belépett a pitvarba, látta a szolgálatot végző papot, a vérző áldozatot az oltáron, az Istenhez felszálló tömjénfüstöt, a szentek szentjének titkát a kárpit túloldalán, és megértette ezeknek a ceremóniáknak a jelképes voltát. El se tudjuk képzelni, milyen érzések kavarogtak benne. Krisztus maga volt a kulcs, amely megnyithatta az összes szent titkot, amelyeket József és Mária nem érthetett meg teljességében. Mindezek azért lettek elrendelve, hogy Krisztust jelképezzék, és a halálával valósággá vált a jelkép.
A húsvét a zsidók Egyiptomból való csodálatos kivonulásának megünneplése volt. Azon az éjszakán, amikor elhagyták Egyiptomot, az öldöklő angyal bement minden házba, és megölte az elsőszülötteket, a király elsőszülöttétől kezdve a legutolsó rabszolga elsőszülöttéig… Az Úr különleges rendeléseket adott az izraelitáknak: minden családnak le kellett ölnie egy bárányt, annak vérével meg kellett hinteniük az ajtó félfát, hogy amikor az öldöklő angyal elindul halált hozó küldetésére, akkor az ajtófélfára hintett vér annak jele legyen, hogy a házban lakók az igaz Istent imádják. A halál angyala elment az így megjelölt házak előtt. Azon az eseménydús éjszakán kapták a héberek a parancsot, hogy készüljenek fel az indulásra. […]
Az Istentől kapott utasításokhoz igazodva mindannyian készen álltak az utazásra, és várták a parancsot, hogy elhagyják Egyiptomot. […] Miközben a húsvét visszamutatott a múltba, a zsidók csodálatos szabadulására, ugyanakkor a jövőbe is tekintett, Isten Fiának közelgő halálára. Az utolsó húsvéti ünnepen, amit a tanítványaival töltött, Jézus megalapította az úrvacsora intézményét, amelyet majd a húsvét helyett fognak ünnepelni gyermekei a halálára emlékezve. Többé nem volt már szükség a húsvétra, mivel Ő, az előrevetített, nagy bárány kész volt feláldozni magát a világ bűneiért. Krisztus halálában a jelkép találkozott a valósággal. – Lift Him Up, 31. o.
7. Józsué előképe Jézus Krisztuson túlmenően egészen Krisztus testében, az egyházban történő teljesedésig mutat. A Józsué vezette harcok milyen értelemben vetítik előre az egyház lelki küzdelmeit? Miben mások ugyanakkor (lásd ApCsel 20:32; 2Kor 10:3-5; Ef 6:10-12; 1Tim 1:18; 2Tim 4:7)?
Az Újtestamentum írói a Józsuétipológiában felismerik az ekkléziológiai (egyházi) teljesedést. Krisztus testének, az egyháznak a tagjai bekapcsolódnak a lelki küzdelembe, amely a gonosz erői ellen zajlik; ugyanakkor élvezik Isten kegyelmének nyugalmát (Zsid 4:9-11) és lelki örökségük minden áldását.
8. Mit mondanak a következő igék a Józsué-tipológia végső teljesedéséről (Kol 3:24; 1Pt 1:4; Jel 20:9; Jel 21:3)?
Józsué előképének maradéktalan és végső teljesedése Jézus Krisztus második eljövetelével bontakozik ki (apokaliptikus/eszkatológiai szakasz). Józsué élete olyannyira tükrözte Isten jellemét, hogy életének bizonyos aspektusai prófétai jelleget öltöttek, előrevetítve a Messiás tevékenységét és személyét.
Mi viszont már a Messiás eljövetele után élünk. Szolgálatát nem kell előképként szemlélni, viszont megvan az a kiváltságunk, hogy visszatükrözzük jellemét – a dicsőséget, amire Krisztus vágyott, hogy megossza a tanítványokkal (Jn 17:22), és ami a mienk lehet jellemének szemlélése által (2Kor 3:18). Minél többet elmélkedünk Jézusról, annál inkább tükrözhetjük jellemének szépségét. Mindez annyira alapvető, hogy a Krisztussal való mindennapi járásunknak erről kellene szólnia. Ezért olyan fontos az Igével töltött idő minden egyes nap. Ezért is kell időt szánnunk Jézus életének, jellemének és tanításainak tanulmányozására. Szemlélés által igenis változunk.
Józsué, az előkép megkérdezte az izraelitáktól: „Meddig vártok még azzal, hogy elmenjetek, és birtokba vegyétek azt a földet, amelyet nektek adott az ÚR, atyáitok Istene” (Józs 18:3, ÚRK)? Hogyan tenné fel ezt a kérdést ma Jézus, akire Józsué előképként mutatott?
EGW idézet
Jézus a védőügyvédünk, főpapunk és közbenjárónk. Abban a helyzetben vagyunk, mint az izraeliták az engesztelés napján. Miután a főpap belépett a szentélybe, amely azt a helyet jelképezte, ahol jelenleg a mi főpapunk közbenjár értünk, és meghintette a vérrel az irgalom trónusát, a külső pitvarban beszüntették az engesztelő áldozatok bemutatását. Miközben a pap Isten előtt szolgált, minden szívnek meg kellett aláznia magát, és bűnbocsánatért kellett könyörögnie.
Krisztus halálában a jelkép találkozott a valósággal, mivel a bárány leöletett a világ bűneiért. Nagy főpapunk egyedül hozta meg ezt a drága áldozatot üdvösségünk érdekében. Amikor önmagát adta a keresztre, tökéletes engesztelést adott az emberek bűneiért. Most pedig a külső pitvarban állunk, és várjuk az áldott és dicsőséges reménységet, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusunk megjelenését. A pitvarban többé nem kell áldozatot bemutatnunk, hiszen főpapunk már a szentélyben szolgál. Közbenjáróként és védőügyvédként Krisztusnak nincs szüksége egyetlen ember erényeire vagy közbenjárására sem. Ő egyedül hordozza a bűnöket, egyedüli áldozat a bűnökért. Csak Őt kell imádni és Őt kell megvallani, aki egyszer s mindenkorra belépett a szentélybe. Ő fogja üdvözíteni mindazokat, akik hittel járulnak elé. „Mindenha él, hogy esedezzék érettünk.”
A legélesebb elméjű teremtett lény sem értheti meg Istent; a legpallérozottabb nyelv sem tudja megmagyarázni Őt… Az embernek egyetlen védője, egyetlen közbenjárója van, akinek jogában áll megbocsátani a bűnöket. Hát hogy ne teljen meg a szívünk hálával az iránt, aki Jézust adta engesztelő áldozatul a bűneinkért? Gondolatban mélyüljetek el abban a szeretetben, amelyet irántunk tanúsított az Atya, és amit kifejezett irányunkban. Ez a szeretet felbecsülhetetlen, mivel nincs ahhoz méltó mérce. Megmérhetjüke a végtelen? Csupán annyit tehetünk, hogy a Golgotára, a világ megalapítása óta megöletett Bárányra mutatunk.
A bűnös és Krisztus között nincs szükség közvetítőre… Maga Krisztus a mi védőügyvédünk. Ami az Atya a Fiú számára, ugyanaz az Atya azok számára is, akiket az ő Fia emberi testben képviselt itt, ezen a földön. Munkásságának minden területén Krisztus az Atya képviselőjeként járt el. Helyettesünkként és üdvöségünk zálogaként élt. Úgy munkálkodott, ahogy elvárja követőitől, hogy munkálkodjanak: önzetlenül, minden embert értékelve, akikért Ő szenvedett és meghalt. – Lift Him Up, 319. o.
„Krisztus kortársai nem értették meg küldetését… Az emberi hagyományok, szabályok és előírások elrejtették előlük azokat a tanításokat, amelyekre Isten meg akarta őket tanítani. E szabályok és hagyományok eltakarták előlük az igaz vallás értelmét, és akadályozták őket a gyakorlásában. Amikor Krisztus személyében elérkezett a Valóság, nem ismerték fel benne az előképek beteljesítőjét, az árnyékszolgálatok lényegét. A Valóságot elvetették, és az előképekhez, hiábavaló szertartásaikhoz ragaszkodtak. Isten Fia eljött, de ők továbbra is jelet kértek” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 18. o.).
„Az egyháznak hűséges Kálebekre és Józsuékra van szüksége, akik Isten egyszerű engedelmességi feltételei alapján készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink szenvednek munkások nélkül. A világ a mi földünk. Misszionáriusokra van szükség a városokban és a falvakban, ahol a bálványozás befolyása még annál is erősebben megkötözi az embereket, mint az ókori Keleten élt pogányokat, akik még sosem látták az igazság fényét. Eltűnt a gyülekezetekből az igazi missziós lelkület, amely igazán nemessé teszi a hitvallást. Az emberek szívét már nem hevíti a mások iránti szeretet, nem hajtja őket a vágy, hogy lelkeket vezessenek Krisztushoz. Őszinte munkásokra van szükség. Nincs immár senki, aki válaszolna a mindenhonnan felhangzó kiáltásra: »Ide gyertek… segítsetek nekünk«” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 156. o.)?
Ellen G. White: Az apostolok története, 54. fejezet
1. Hogyan teltek Jefte napjai, mielőtt Gileád vénei visszahozták őt Tób földjéről, hogy a vezérük legyen?
2. Ki volt az a bíró, akinek negyven fia volt?
3. Milyen alkalmakkor indította az Úr Lelke Sámsont?
4. Mi volt Sámson utolsó imádsága?
5. Mit tett János, amikor észrevette, hogy tünedezik a testvéri szeretet az egyházból?
Általános áttekintés
A tipológia az Újszövetség íróinak egyik fő módszere az Ószövetség felhasználására. Alapjai a történelemtudományon és a teológián nyugszanak. Az Ószövetségben a típusok mint valami történelmi jövendölések, melyek előrevetítik a Jézus által beteljesedett valóságot. Ebben az értelemben a tipológia a prófécia egy formája, amely nem szavakkal, hanem eseményekkel operál. A tipológia a történelmi pillér mellett teológiai alapokon is nyugszik: Isten olyan eseményeket irányít, olyan személyeket választ ki és olyan intézményeket hoz létre, amelyek profetikus módon előrevetítik a Jézus által elindított megváltó realitásokat. A próféciához hasonlóan a tipológia is Isten történelem feletti szuverenitását hangsúlyozza.
A tipológia az Újszövetség íróinak egyik fő módszere az Ószövetség felhasználására. Alapjai a történelemtudományon és a teológián nyugszanak. Az Ószövetségben a típusok mint valami történelmi jövendölések, melyek előrevetítik a Jézus által beteljesedett valóságot. Ebben az értelemben a tipológia a prófécia egy formája, amely nem szavakkal, hanem eseményekkel operál. A tipológia a történelmi pillér mellett teológiai alapokon is nyugszik: Isten olyan eseményeket irányít, olyan személyeket választ ki és olyan intézményeket hoz létre, amelyek profetikus módon előrevetítik a Jézus által elindított megváltó realitásokat. A próféciához hasonlóan a tipológia is Isten történelem feletti szuverenitását hangsúlyozza.
A Szentírás tipológiai értelmezésének fontossága ellenére sok keresztény nem ismeri ezt a kérdéskört. Józsué könyvének tanulmányozása kiváló lehetőséget nyújt a bibliai tipológia megismerésére, valamint az Ószövetségben megtalálható típusok azonosítása kritériumainak, az Újszövetségben való beteljesülésüknek és a tipológia gyakorlati jelentőségének vizsgálatára a mai adventista tapasztalat szempontjából.
A Szentírásban az Isten mintáit hangsúlyozó tipológia révén az emberek megérthetik Isten történelemben megnyilvánuló szuverenitását és emberiséggel szembeni türelmes irgalmasságát, gyermekei állandó bűnös volta ellenére. A történelem az a színtér, amelyen Isten kinyilatkoztatja emberiség iránti szeretetét. Ez a reveláció különböző szakaszokban bontakozik ki, amelyek szorosan kapcsolódnak az Isten és teremtményei közötti örök szövetség egyedi kifejeződéseihez. Ezek a megnyilvánulások képezik a tipológia alapját. A Józsué tipológiájában fellelhető minták Isten azon vágyát hangsúlyozzák, hogy megmentse népét, amely így élvezheti Megmentője jelenlétét, és félelem nélkül megpihenhet csodálatos szeretetében.
Magyarázat
Meghatározás
Nem túlzás azt állítani, hogy „történelmi szempontból a hetednapi adventizmus nemcsak profetikus, hanem tipológiai mozgalom is.” Már a szervezet alapításának korában „a tipológia az adventizmus identitásának, üdvtörténeti szerepének és üzenetének értékelésére, megélésére és megértésére használt módszer volt” (Erick Mendieta: „Typology and Adventist Eschatological Identity: Friend or Foe?”, Andrews University Seminary Student Journal, 1. köt., 1. szám, Spring 2015, 45–46. o.).
Nem túlzás azt állítani, hogy „történelmi szempontból a hetednapi adventizmus nemcsak profetikus, hanem tipológiai mozgalom is.” Már a szervezet alapításának korában „a tipológia az adventizmus identitásának, üdvtörténeti szerepének és üzenetének értékelésére, megélésére és megértésére használt módszer volt” (Erick Mendieta: „Typology and Adventist Eschatological Identity: Friend or Foe?”, Andrews University Seminary Student Journal, 1. köt., 1. szám, Spring 2015, 45–46. o.).
Kétféle tipológia létezik: vertikális és horizontális. A vertikális tipológia a mennyei és a földi szentély közötti kapcsolatra utal, ez a legismertebb és leginkább tanulmányozott tipológia az adventizmusban. A horizontális tipológia az Ó és Újszövetség közötti kapcsolatot foglalja magában, és az egyik fő módja annak, hogy felismerjük Jézust Mózes és az összes próféta írásaiban (Lk 24:27). E heti tanulmányunk középpontjában ez a tipológia áll.
A tipológia hagyományos értelmezése a következő definíció segítségével foglalható össze: „Olyan személyek, események vagy intézmények (típusok) tanulmányozása, amelyeket Isten rendelt el azzal a céllal, hogy Krisztusban és az általa beteljesedett evangéliumi realitásokban előrejelezzék végidei beteljesedésüket (antitípusok)” (Richard M. Davidson: In the Footsteps of Joshua, Review and Herald, Hagerstown, 1995, 26. o.). Ez a meghatározás nem önkényesen a Szentírásra ráerőltetett definíció, hanem azoknak az újszövetségi szövegeknek az elemzéséből következik, amelyekben megjelenik a görög typos (típus) szó (1Kor 10:1–13; Róm 5:12–21; 1Pt 3:18–22; Zsid 8–9), ahogy erre Richard M. Davidson rávilágít a Typology in Scripture: A Study of Hermeneutical Typos Struc tures c. munkájában (Andrews University Press, Berrien Springs, 1981).
Józsué tipológiájának azonosítása
Davidson meghatározása szerint a típusok és az antitípusok azonosítására négy kritérium áll rendelkezésünkre: a történetiség, a megfelelés, az előrejelzés és a felerősítés. Először is, a típusok Ószövetségben feljegyzett történelmi valóságok.
Amikor az Újszövetség írói az Ószövetséghez fordulnak a típusok azonosítása érdekében, történelemben gyökerező eseményeket, személyeket, intézményeket keresnek. A példázatoknak például nincs tipológiai jelentőségük (vö. Józs 9:7–15; 2Sám 12:1–4). A tipológiában Isten cselekszik a történelemben, olyan profetikus jelentőségű mintákat hozva létre, amelyeket később népe és prófétái felismernek. Az Újszövetség szempontjából nem kétséges, hogy Józsué történelmi személyiség. István az utolsó beszédében felidézi Józsué szerepét Izrael népének vezetőjeként a hódítás (honfoglalás) idején, amikor a bizonyság sátrát bevitték Kánaánba (ld. ApCsel 7:44–45). Józsuét a Zsidókhoz írt levél is említi, mint aki átmeneti nyugalmat hozott Izrael népének.
Az Ó és Újszövetség közötti tipológiai összefüggések azonosításának második fontos lépése a legitim megfelelések megléte. Ezeknek a megfeleléseknek többnek kell lenniük puszta véletlen egyezésnél vagy képzelgésnél, történelmi szempontból érvényesnek és hitelesnek kell lenniük. A szerdai tanulmányban említett összefüggéseken túl a két név – a Józsué és a Jézus – azonos, bár a héberben és a görögben különbözik egymástól (akárcsak a magyarban, a ford. megj.). Ez két okból sem tűnik véletlennek. Először is, ez a név az első a bibliai kánonban, amely teofórikus elemet – pontosabban Isten nevére utaló partikulát – tartalmaz. A Józsué név a héber ysh` ige („megmenteni”) és a yo részecske kombinációja, amely az általában „Úr”nak fordított Jahve rövidítése. Másodszor, a Józsué név nem a honfoglaló vezér eredeti neve. Mózes – valószínűleg isteni befolyás hatására – változtatta meg Hóseáról („üdvösség”) Józsuéra („Jahve az üdvösség”; ld. 4Móz 13:16).
Az Ó és Újszövetség közötti tipológiai összefüggések azonosításának második fontos lépése a legitim megfelelések megléte. Ezeknek a megfeleléseknek többnek kell lenniük puszta véletlen egyezésnél vagy képzelgésnél, történelmi szempontból érvényesnek és hitelesnek kell lenniük. A szerdai tanulmányban említett összefüggéseken túl a két név – a Józsué és a Jézus – azonos, bár a héberben és a görögben különbözik egymástól (akárcsak a magyarban, a ford. megj.). Ez két okból sem tűnik véletlennek. Először is, ez a név az első a bibliai kánonban, amely teofórikus elemet – pontosabban Isten nevére utaló partikulát – tartalmaz. A Józsué név a héber ysh` ige („megmenteni”) és a yo részecske kombinációja, amely az általában „Úr”nak fordított Jahve rövidítése. Másodszor, a Józsué név nem a honfoglaló vezér eredeti neve. Mózes – valószínűleg isteni befolyás hatására – változtatta meg Hóseáról („üdvösség”) Józsuéra („Jahve az üdvösség”; ld. 4Móz 13:16).
A harmadik figyelembe veendő kritérium a típusok és az antitípusok azonosítására az előrejelzés. Isten profetikus módon olyan legitim típusokat vázol fel, amelyek már a beteljesedésük előtt is felismerhetőek voltak, legalábbis nagy vonalakban. Ez az elem megerősíti azt az elképzelést, miszerint az Újszövetség írói nem a képzeletük alapján találtak ki összefüggéseket a testamentumok között. Az ószövetségi típus profetikus eleme már a szentírási szövegbe is bele volt kódolva, ezért a korabeli hallgatóság az ihletett szerzők által hátrahagyott nyomok révén megérthette ezt az előre jelző jelentést. Miután a legtöbb jelet felderítették – hiszen az olvasók összevetették egymással a korábbi és az újabb kinyilatkoztatásokat –, természetes volt, hogy a kánon fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá váltak a típusok.
Két fontos szempontot kell itt ismét kiemelni. Először is, egyedül a Golgota eseménye tudta teljes mértékben feltárni az Ószövetség messianisztikus jelentőségét. Másodszor, az értelmezéstörténet távlatában egyes típusokat csak utólag ismertek fel. Ezek a tények azonban nem zárják ki a profetikus jelentés meglétét az eredeti kontextusban, illetve annak lehetőségét, hogy mindezt a korabeli hallgatóság felismerje. Ezeknek a szövegbéli alapoknak az azonosítása interpretatív ellenőrzési lehetőséget biztosít, megakadályozva, hogy az olvasó olyasmit erőltessen rá a szövegre, ami teljességgel alaptalan. Ezek nélkül az ellensúlyok nélkül a tipológia könnyen allegóriává fajul. A középkorban az allegória volt a bibliaértelmezés bevált módszere. A tipológiával ellentétben az allegória olyan lelki jelentéseket vél felfedezni az ószövetségi szövegekben, amelyek a szerző szándékától és az eredeti kontextustól idegenek.
Itt egy másik szövegszinti érvet is megemlíthetünk, amely megerősíti Józsué tipológiáját az Ószövetségben: a Józsué és az Úr Angyala – a Pentateukhosz preegzisztens Krisztusa – közötti kapcsolat egyedisége. Davidson szerint „Józsué küldetésének és az Úr angyala missziójának leírása számos párhuzamos kifejezést tartalmaz, ugyanazokat a héber szavakat használva. Mind Józsuénak, mind az Úr Angyalának az volt a feladata, hogy Izrael népe »előtt menjen«, és »bevigye őket« az Ígéret Földjére” (vö. 2Móz 23:23; 4Móz 27:17, 21; 5Móz 3:28; 31:3, 23). Davidson hangsúlyozza továbbá a Józsué (a kivonulás utáni korszak papja) és a Messiás közötti közvetlen kapcsolatot Zakariás 6:12 versében, ahol „a próféta egyenlővé teszi a Józsué nevét a Messiással”: „És szólj néki, mondván: Ezt mondja a Seregeknek Ura: Íme, egy férfiú, a neve Csemete, mert csemete támad belőle, és megépíti az Úrnak templomát” (Davidson: In the Footsteps of Joshua, 29–30. o.).
A tipológia utolsó azonosítási kritériuma a felerősítés. A fogalmat jól szemlélteti az „árnyék” metaforája, amelyet a Zsidókhoz írt levél szerzője arra használt, hogy megmagyarázza a lévita adományozási rendszer és az áldozatok közötti kapcsolatot, beleértve az ünnepeket és a szertartásokat, amelyek előremutattak Jézus szolgálatára. A felerősítés a típustól az antitípusig való fejlődést vagy fokozódást jelenti: egy crescendo a helyitől az egyetemesig, az átmenetitől a véglegesig, az ideiglenestől az örökkévalóig, az emberitől az isteniig.
Ez a fejlődés Józsué tipológiájában is tetten érhető. Ahogy Józsué a Kánaán elfoglalásáért folytatott háborút vezette, és átmeneti nyugalmat adott Izrael népének, az Új Józsué a mennyei sereget vezeti a kozmikus harcban „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Az Ő győzelme végleges, és örök nyugalmat biztosít Isten népének.
A szentírási tipológia a bibliai tanulmányok lenyűgöző területe, amely nemcsak a hittudósok számára fenntartott tudomány. Az Emmausba vezető úton folytatott párbeszédben Jézus finoman megdorgálta a két férfit, amiért tipológiai szempontból nem értették a Szentírást: „Ó, ti balgatagok és rest szívűek mindazok elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kelletté szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az Ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik Ő felőle megírattak” (Lk 24:25–27). A mai hetednapi adventisták vigyázzanak arra, nehogy elkövessék ugyanezt a hibát!
Alkalmazás
Isten hűsége napjainkban
A különböző típusok történelmi mintákon alapulnak, amelyeket Isten ígéreteinek eredményeként mennyei beavatkozások befolyásoltak. Ezek Isten hűségét bizonyítják az emberiséggel való kapcsolatában, valamint alátámasztják történelem feletti abszolút hatalmát. A tipológia nem csupán az Ószövetség Jézussal kapcsolatos értelmezési módja, hanem magának a történelemnek a meghatározási módszere.
Hogyan segíthet Isten hűsége és történelem feletti ellenőrző hatalma helytállnod az emberi lét kihívásai közepette?
Típusok napjainkban
Egyrészt a tipológia tanulmányozása segít megérteni, hogy kicsoda Jézus, és mit tesz Isten általa. Megmutatja, hogy az olyan emberek, mint Mózes, Áron vagy Dávid hogyan jelképezik a Messiás papi, prófétai és ki-
rályi szerepét. Hasonlóképpen az intézményes típusok – mint például az áldozatok és a vallásos ünnepek (pl. a páska ünnepe) – Jézus küldetésének helyettes természetét fedik fel. A tipológiai események is jelzik azokat a dolgokat, amelyeket Jézus a népe nevében fog véghezvinni. Másrészt a tipológia feltárja Isten gyermekeivel szembeni elvárásait.
Figyelembe véve a tipológia e két szempontját, mit árulnak el a következő típusok Jézusról, illetve hogyan használhatod a példájukat arra, hogy életedet Isten akarata szerint alakítsd?
1. Az engedelmességet tanúsító Izsák az oltáron (1Móz 22; vö., Zsid 11:17–19)
2. József mint családja megmentője a testvéreivel való kapcsolatának viszonylatában (1Móz 44–45)
3. Mózes mint szabadító és közbenjáró Izrael népe érdekében (2Móz 32: 30–34)
4. Dávid mint választott király (messiás) a Saullal való kapcsolatában (2Sám 24–26).
Studiul 10, 29 november - 5 december
