„…rendíthetetlen országot kapunk”

Szombat délután

Alapige: „Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel” (Zsid 12:28).

Az e heti szakasz, Zsid 12:18-29 a levél csúcspontja. Azzal foglalja össze a fő gondolatot, hogy megismétli azt, amivel kezdődött: Isten személyesen szólt hozzánk Fia által, ezért nagyon figyelnünk kell rá (Zsid 1:1-2; 12:25). Jézus bemutatása Zsid 12:22-24 verseiben összegzi a levél rá vonatkozó állításait: Ő az új szövetség Közvetítője, a vére üdvösséget kínál a hívőknek. Az érdekünkben végzett papi és királyi szolgálata a mennyei seregeknek ünneplésre ad okot. Zsid 12:25-29 szakaszával ér csúcspontjára a záró buzdítás: közeleg Isten ítélete, ami ellenségeinek pusztulást hoz, népének viszont menekedést és új országot jelent (Zsid 12:28-29).
A szakasz vége újból megerősíti annak a jelentőségét, amit Jézus elért a kereszten, és a hívők figyelmét a diadalmas második adventre irányítja. Dániel próféta könyve 7. fejezetének képvilágát használva emlékezteti Pál az olvasóit, hogy Krisztus már átvette az országot Istentől, a Bírótól (Dán 7:9-14), és a hívők, „a Felséges szentjei” vele együtt örökké birtokolni fogják azt (Dán 7:18).
 
Március 19. – Az ifjúság missziós szombatja (adományok)

EGW idézet:

Isten azonban megszólít bennünket az utolsó napokban. Hallhatjuk hangját a viharban és a forgószélben. Hallunk az Isten által megengedett szerencsétlenségekről, a földrengésekről, árvizekről és a mindent elsöprő elemek tombolásáról. Ezekben a vészterhes időkben mindazoknak, akik az Isten parancsolatait megtartó gyermekeinek vallják magukat, óvakodniuk kell a tiszteletteljes és Isten-szerető lelkület elveszítésétől. A Szentírás arra tanítja az embert, hogy közeledjen Teremtőjéhez alázattal, tiszteletteljes hódolattal és az isteni közbenjáróba vetett hittel. Amikor az irgalom zsámolyához járul esedezéssel, hajtsa meg térdét előtte, mint akinek kegyelemre van szüksége. Ezzel is fejezze ki, hogy teljes testi, lelki és szellemi valóját aláveti Teremtőjének. – Isten csodálatos kegyelme, 91. o.

Földrengés jelezte azt az órát, amikor Krisztus letette az életét, és egy másik földrengés hirdette azt a pillanatot, mikor diadalmasan újra felvette azt. Krisztus, aki győzelmet aratott a halál és a sír fölött, győztesen jött elő a sírboltból földrengés, felvillanó villámlások és menynydörgések közepette. Isten előre megmondta, hogy amikor Krisztus újra eljön a földre, akkor „megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is” (Zsid 12:26). „Inogva meging a föld, miként a részeg, és meglódul, mint a kaliba.” (Ésa 24:20) „Az ég, mint írás egybehajtatik” (Ésa 34:4). „Az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta levő dolgok is megégnek.” (2Pt 3:10). „De az Úr az ő népének oltalma és az Izrael fiainak erőssége!” (Jóel 3:16) – Jézus élete, 780. o.
 
Akik kutatják a Bibliát, Istennel tanácskoznak és Krisztusra támaszkodnak, őket Isten képessé teszi, hogy minden körülmények között bölcsen cselekedjenek. A jó elvek a való életben látszanak meg. Csak fogadd be szívélyesen a jelennek szóló igazságot, s ezt tedd jellemed alapjává! Így tehetetlenül hullnak le rólad az élvezetek csábításai, a divat szeszélyei, a világ szerelmeseinek megvetése, de még a szíved kényeztetést követelő zajos akaratmegnyilvánulásai is. Először meg kell tisztítanunk a lelkiismeretünket, és saját vezetésünk alá vonnunk az akaratunkat. Lelkünkben az igazság szeretetének kell uralkodnia. Akkor olyan jellem alakul ki bennünk, amelyet a menny jóváhagyhat. – Bizonyságtételek, 5. köt., 43. o.
 

1. Olvassuk el Zsid 12:22-24 szakaszát! Miről ír Pál ezekben a versekben?

A zsidókhoz írt levél megerősíti, hogy elérkeztünk a Sionhoz, ahol egy nagy ünnepségen veszünk részt: „Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez” (Zsid 12:22, RÚF). Jézusba, a képviselőnkbe vetett hittel jöttünk. Az ünnepségen az angyali seregek megszámlálhatatlan sokasága között ott találjuk a középpontban Istent és Krisztust. Az „elsőszülöttek ünnepi seregéhez” csatlakoztunk (Zsid 12:23, RÚF), a nevünk benne van a mennyei könyvekben, az Úr népének tagjai között (2Móz 32:32; Zsolt 56:9; Dán 12:1; Mal 3:16; Lk 10:20; Jel 13:8; 17:8).
Mi azért vagyunk „elsőszülöttek”, mert a legkiválóbb Elsőszülöttel, Jézussal osztozunk az örökségen (Zsid 1:6). Így nem vendégként, hanem állampolgárként érkezünk (vö. Fil 3:20). A szakasz úgy mutat be minket, hogy a „tökéletes igazak lelkei” (Zsid 12:23). Ez a kifejezés képletes, emberi természetünk egészét jelenti. A kifejezés rokon értelmű a „lelkek” Atyja megnevezéssel Zsid 12:9 versében, ami úgy utal Istenre, mint aki mindannyiunk Atyja, hiszen az embereknek lelki természetük van.
Az összejövetelen Jézus királyi uralmának, papi szolgálatának kezdetét, illetve az új szövetség hatálybalépését ünneplik. A zsidókhoz írt levél szerint a Sion hegyén történik mindez. A Zsid 1:5-14 részében idézett zsoltárok közül három a Fiú trónra lépését írja le, aminek a helyszíne a Sion volt (Zsolt 2:6-7; 102:22-28; 110:1-2).
Továbbá Sion hegyén jelentette ki az Atya a Fiú „örökös” papságát (Zsid 5:6), ez idézet Zsolt 110:4 verséből. A 110. zsoltár szerint a Sion hegyén jelölte ki a Fiút Főpappá (Zsolt 110:2). A zsidókhoz írt levél úgy érvel, hogy Jézus papi felavatása egyben az új szövetség kezdetét is jelenti (Zsid 7:11-22). Így a Sion hegye az új szövetség szentesítésének is a helye. Zsid 12:22-24 tehát azt az ünnepséget írja le, amire Jézus mennybemenetelekor került sor.

A gyakorlatban hogyan ünnepelhetjük Jézusnak, papi szolgálatának és az új szövetségnek a valóságát az életünkben? Hogyan illeszthetjük be ezt a dicsőítésünkbe? Miért hiterősítő az, ha örömmel gondolunk erre a nagyszerű igazságra?

EGW idézet:

Jézus ismét eljön… az Atyának dicsőségében az összes szent angyalokkal együtt, akik elkísérik földi útjára. A menny teljesen üres marad, mert az angyalok Mesterüket kísérik el, és a földön élő és várakozó szentek a menny felé, Jézus felé tekintenek, amiképpen a galileai férfiak tették, midőn az Úr az Olajfák hegyéről a mennybe szállt. Ama napon csak a jámborok, a szentek kiáltanak fel ujjongva – akik igazán alázatosan és szelíden követték Krisztus példáját: „Íme, a mi Urunk, akit vártunk, s aki megszabadít minket!” S a szentek „egyetlen szempillantás alatt” a végső harsonaszóra elváltoznak – ama harsonának a szavára, amely a porban nyugvó szenteket új életre szólítja. Az Úr felruházza dicső  halhatatlansággal  szentjeit  úgy,  hogy  örömmel  kiáltanak  fel: „Győzelem, győzelem a sír és halál felett!” Az elváltozott szentek most a szent angyalokkal együtt az Úr elé ragadtatnak a levegőbe, hogy soha többé el ne váljanak szeretett Uruktól. Hallgathatunk-e ily dicsőséges reménység, ilyen tökéletes megváltás tudatában, melyet Jézus Krisztus saját vére árán  szerzett meg számunkra? Ne magasztaljuk-e és ne áldjuk-e mi is fennhangon az Üdvözítőt, miképp a tanítványok tették, amikor az Úr bevonult Jeruzsálembe? Nincs-e közelebb hozzánk az a nagy nap, mint volt hozzájuk? Vajon ki akadályozhatna meg minket abban, hogy Istent magasztaljuk és áldjuk, mert a halhatatlanságba és megdicsőülésbe vetett reménységünk nemsokára beteljesedik? Mi már  megízleltük az eljövendő világ dicsőségét, s mind többre és többre vágyunk. Egész lényem vágyik az élő Isten után, s nem nyugszom mindaddig, amíg teljesen át nem hatja valómat az Ő teljessége. – Tapasztalatok és látomások, 110. o.

Hiszen már ebben az életben is a keresztények a Krisztussal való közösség örömteli részesei; szemlélhetik szeretetének fényét, és élvezhetik állandó jelenlétét. Életünk minden egyes lépése közelebb hozhat Jézushoz, mindinkább megtapasztaljuk szeretetét, és lépésről lépésre megközelíthetjük az örök béke dicső honát. Azért ne vessük el Istenbe vetett bizalmunkat, hanem legyen bizalmunk erősebb, mint valaha! „Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sám 7:12), és megsegít bennünket ezután is mindvégig! Mint hatalmas emlékoszlopokra tekintsünk jótéteményeinek bizonyítékaira, melyeket az Úr velünk cselekedett, hogy megvigasztaljon és kimentsen a pusztító kezéből. Legyenek állandóan élénken emlékezetünkben a kegyelem megannyi tanújelei, melyekkel Isten elhalmozott bennünket; a könnyek, melyeket felszárított; a fájdalmak, miket lecsillapított; a veszedelmek, miket elhárított; a szükségletek, miket kielégített, és az áldások, melyeket ránk árasztott. Ezek erősítsenek zarándoklatunk hátralevő részén! (…) Így majd annak idején megnyílnak az egek kapui, hogy bevonulhassanak rajtuk Isten gyermekei, s a dicsőség Királyának ajkairól, mint legszebb zene érinti füleiket: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett!” (Mt 25:34) – Jézushoz vezető út, 125. o.

.

EGW idézet

.

.

2. Olvassuk el Zsid 12:23 versét! Miért nevezi Pál itt bírónak Istent, amikor ez a rész az ünneplésről szól? Miért adhat ünneplésre okot egy bíró személye? Hogyan lehet részes abban? Olvassuk még el Dán 7:9-10, 13-22 verseit is!

A Zsid 12:22-24 részében leírt ünneplés egy jövőbeli ítéletre utal, amelyen Isten az ülésező Bíró, könyveket nyitnak meg, az Úr népe pedig a könyvekbe feljegyzett jövőbeli ítélet eredménye alapján veszi át az országot (Zsid 12:28).
Ez a jelenet Dániel próféta könyve 7. fejezetében a nagy advent előtti ítéletet idézi fel. Az „öregkorú” (Dán 7:9) a tűztrónra ül és „tízezerszer tízezren” (Dán 7:10) veszik Őt körül. Könyveket nyitnak meg (Dán 7:10), az ítélet pedig a „magasságos egek szenteinek” kedvez, akik ezután birtokba veszik az országot (Dán 7:22).
Zsid 12:22-29 az előbbihez hasonlóan egy, a Sion hegyén, a mennyei Jeruzsálemben zajló ítéletet ír le, ahol angyalok ezrei veszik körül Istent, „mindenki” Bíráját. Ebben a jelenetben szintén ott a tűz (Zsid 12:29). Könyvek is szerepelnek a képben, a szenteket azokba írják fel (Zsid 12:23), ami kedvező végkifejletet jelent nekik.
Jézus áll az esemény középpontjában (Zsid 12:24). A zsidókhoz írt levél 2. fejezete az ember Fiaként nevezi meg Őt, aki „a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg” (Zsid 2:9). Zsid 2:10 szerint az „embernek fia” (lásd Zsid 2:6) azért vállalja a szenvedést, hogy „számtalan fiat” vezessen dicsőségre (RÚF). Azaz, hogy a hívőket is „dicsőséggel és méltósággal” (RÚF) koronázzák meg. A Fiú már a Sionra, a mennyei Jeruzsálembe vitte a hívőket az új szövetség áldásai alapján (Zsid 12:22-24), ahol azt az ígéretet kapták, hogy átvehetik az országot (Zsid 12:28).
Az ítélet tehát nagyon jó hír a hívőknek, mert a döntés nekik kedvez, őket igazolja. Ez az ítélet győzelmet hoz ellenségük, a sárkány felett, aki a hívőket már korábban üldöző félelmetes fenevadak mögött áll (Dániel próféta könyve 7. fejezet) – és akik a jövőben is ugyanazt teszik majd (A jelenések könyve 13. fejezet).

A mai tanulmány hogyan segít megérteni azt, hogy Istennek a hármas angyali üzenetben említett ítélete „jó hír” a mai időkre nézve (Jel 14:6-7; vö. 5Móz 32:36; 1Krón 16:33-35)?

EGW idézet:

A Krisztus tanítványai által hirdetett evangéliumi üzenet hírt adott a világnak az első adventről, és azt a jó hírt tartalmazta, hogy az ember a Krisztusba vetett hit által üdvösségre lel. Az üzenet előre mutatott a második adventre, amikor Jézus eljön dicsőségben, hogy megváltsa népét, és azt az örömhírt hozta, hogy aki hisz és engedelmeskedik, az részesül „a szentek örökségében... a világosságban” (Kol 1:12). Ez az üzenet szól ma az emberiségnek azzal a kinyilatkoztatással együtt, hogy Krisztus második eljövetele közel van. Igéje és az általa meghirdetett jelek teljesedése tanúsítja, hogy az Úr már az ajtó előtt van. János a Jelenések könyvében megjövendöli, hogy közvetlen Krisztus második eljövetele előtt az evangéliumot hirdetni fogják. Lát egy „angyalt az ég közepén repülni, akinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek, ezt mondván nagy szóval: Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája” (Jel 14:6–7). Miután felhangzik a figyelmeztetés, hogy eljött az ítélet ideje, és megszólalnak a hozzá kapcsolódó kinyilatkoztatások, a prófécia szerint eljön az Emberfia az ég felhőiben. Az ítélet idejének meghirdetése egyben Krisztus közeli eljövetelének hirdetése is. Ez a szózat az örökkévaló evangélium. Krisztus második eljövetelének hirdetése, a második advent közelségének hírüladása tehát az evangéliumi üzenet lényeges része. – Krisztus példázatai, 226–227. o.

János látta Isten irgalmát, gyöngédségét és szeretetét párosulva szentségével, igazságosságával és hatalmával. Látta, hogyan találták meg benne Atyjukat a bűnösök, kik bűneik miatt féltek tőle. A nagy küzdelem tetőpontján túl látta a Sionon „azokat, akik diadalmasok, ...állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái, és éneklik vala Mózesnek... és a Báránynak énekét” (Jel 15:2–3). János a Megváltót úgy látja, mint „a Júda nemzetségéből való oroszlánt”, és mint „egy Bárányt, mintegy megölettet” (Jel 5:5; 13:8). Ezek a szimbólumok jelképei a mindenható hatalom és az önfeláldozó szeretet egyesülésének. A júdabeli oroszlán, aki olyan rettenetes a kegyelmét megvetők számára, engedelmes és hűséges híveinek az Isten báránya. A tűzoszlop, amely Isten törvénye áthágóinak Isten haragja félelmetességéről beszél; a világosság, irgalom és szabadítás jelképe azok számára, akik parancsolatait megtartották. Isten karja, amely elég erős, hogy a lázadókat szétzúzza, elég erős arra is, hogy a hűségeseket megszabadítsa. Akik hűek, valamennyien  megmenekülnek.  „És  elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval és egybegyűjtik az ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” (Mt 24:31). – Az apostolok történte, 589. o.

.

EGW idézet

.

.

Pál leírja a mennyei ünnepséget, majd figyelmezteti az olvasóit, hogy hallgassanak az Úr szavára: „Még egyszer megrázom nemcsak a földet, hanem az eget is” (Zsid 12:26). Az apostol elmondja, hogy bár Jézus trónra lépett a mennyben, az üdvösségünk még nem teljesedett be. Oda kell figyelnünk, mert egy fontos eseménynek be kell még következnie.

3. Vessük össze Zsolt 96:9-10, 99:1,  Agg 2:6-9, 20-22 és Zsid 12:26-27 verseit! Mi a célja Istennek azzal, hogy megrázza a mennyet és a földet? Mit jelent ez?

Az Ószövetségben a föld rázkódása gyakran jelképezte Isten jelenlétét, amint megszabadítja népét. Amikor Debóra és Bárák harcolt Sisera ellen, az Úr a mennyből küzdött értük (Bír 5:20). Ezt hatalmas földrengésként írták le, mert a föld és a hegyek megremegtek Isten jelenlétében (Bír 5:4-5). Ugyanezt a képvilágot látjuk az Ószövetségben, amikor az Úr megjelenik, hogy megszabadítsa az elnyomottakat (Zsolt 60:4; 68:8-9;  77:17-19). Tehát a földrengés Isten ítéletének a jele lett, amivel megerősíti a föld népei fölött való hatalmát. A próféták megjövendölték, hogy ez az Úr napján is meg fog történni (Ézs 13:13; 24:18-23). A zsidókhoz írt levélben a föld rázkódása Isten ellenségeinek a pusztulására utal. Az Úr ezt ígérte meg Jézus trónra lépésekor: „Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem” (Zsid 1:13, HUNB). Krisztus tehát legyőzte az ellenséget (Zsid 2:14-16) és trónra lépett (Zsid 1:5-14), de az ellenfelei még nem semmisültek meg (1Kor 15:23-25; Zsid 10:11-14). A jövőben azonban Isten el fogja pusztítani az ellenségeket, amikor megrázza a mennyet és a földet. Ez tehát a népét üldöző földi hatalmak, illetve, ami még fontosabb, a földi hatalmak mögött álló és azokat irányító gonosz erők (Sátán és angyalai) pusztulását jelenti.

Ígéretet kaptunk, hogy Isten egy nap igazságot fog szolgáltatni és a földünket betöltő gonoszságot el fogja pusztítani. Miért reményteljes ígéret ez mindenki számára, de főleg azoknak, akik szenvedtek a gonoszság miatt?

EGW idézet:

1848. december 16-án látomást adott nekem az Úr, amelyben megmutatta az ég erősségeinek megrázkódását. Látomásomban meggyőződést szereztem róla, hogy midőn az Úr a végidők jeleinek megadásánál Máté, Márk és Lukács evangéliumában „eget” említ, akkor tényleg az eget is érti, és ha „földet” említ, akkor ezalatt a földet érti. A menny erősségei: a nap, hold és a csillagok. Ezek uralják az eget. A föld erősségei a földet uralják. Az ég erősségeit Isten szava rázza meg. Akkor a nap, a hold és a csillagok kimozdulnak helyükről. Nem semmisülnek meg, csak megrendülnek Isten szavára. Sűrű sötét felhők tornyosultak, és egymásba ütköztek. A légkör kettévált és visszagördült; a kinyílt űrön át az Orionba tekinthettünk, ahonnan Isten szava hangzott felénk. E nyitott űrön át száll alá Isten szent városa is. Láttam, hogy a föld erősségei most rendülnek meg, s az események egymást követik. Háború, háborús hírek, fegyver, éhség és ragályok rendítik meg a föld hatalmasságait, majd Isten szava megrázza a napot, holdat, csillagokat, sőt magát a földet is. – Tapasztalatok és látomások, 41. o.

Már nincs sok hátra, amikor vihar csap le a bűnben alvó világra… Amikor a föld ittas emberként meginog, amikor az egek megrendülnek, és eljön az Úr nagy napja, ki fog tudni megállni? Az emberek rémülten tekintenek majd arra a jelenségre, amit szerettek volna elkerülni: „Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt” (Jel 1:7). (…) A Bárány rettenetes haragja árad ki azokra, akik megvetették kegyelmét, de irgalommal, feddhetetlenséggel, szeretettel és áldásokkal viszonyul azokhoz, akik befogadták Őt. A felhőoszlop, amely az egyiptomiak számára a sötétséget és a bosszúálló harag fenyegetését jelentette, Isten népe számára dicsőséges tűzoszlopot jelentett. Így lesz az utolsó napokban is az Úr gyermekei számára. Isten dicsősége világosságot áraszt a parancsolatait megtartó népre, de sötétséget a hitetlenek számára, akik akkor jönnek majd rá, hogy milyen rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. Kinyújtja erőteljes karját, hogy megszabadítsa azokat, akik Őhozzá járultak, de ugyanolyan erőteljes karral hozza el büntetését mindazokra, akik nem akartak hozzá jönni, hogy életük legyen. Isten arról biztosít bennünket, hogy míg van kegyelem, amíg még hallható hívó szava, addig az Úrhoz térhetünk. Mindent megtett annak érdekében, hogy bármely lélek menedéket találjon, és akik megtartották parancsolatait, azok oltalmat nyerjenek, míg elmúlik a harag ideje. – That I May Know Him, 356. o.

Isten irgalmas volt a világhoz, amikor kiirtotta Noé gonosz kortársait. Kegyelemből pusztította el Sodoma romlott lakóit is. Sátán megtévesztő befolyására a gonosztevők rokonszenvet és csodálatot váltanak ki az emberekből, és így másokat is szüntelenül lázadásra indítanak. Így volt ez Kain és Noé korában, Ábrahám és Lót idejében. Így van ez napjainkban is. Isten a világegyetem iránti irgalomból pusztítja el végül az Ő kegyelmének elutasítóit. – A nagy küzdelem, 543. o.

.

.

.

EGW idézet

.

Isten kijelentette, hogy megrázza a mennyet és a földet. Ez azt jelenti, hogy elpusztítja az ellenséges népeket. Viszont vannak, amiket nem rendít meg, nem pusztít el.

4. Vessük össze Zsolt 15:5, 16:8, 21:8, 62:3, 112:6 és Zsid 12:27 verseit! Mi az, ami nem fog megrendülni?

Zsid 12:27 versének több modern fordítása arra enged következtetni, hogy a menny és a föld megrázkódása azok eltörlését, örökre szóló eltüntetését jelenti. A Biblia viszont egyértelműen mondja, hogy Isten új eget és új földet teremt (Ézs 65:17; Jel 21:1-4), mi pedig feltámadunk és új testet kapunk (Fil 3:20; 1Thessz 4:13-17) még ezen a földön. Tehát a megrendülés a teremtett világ megtisztítását és megújítását jelenti, nem pedig a teljes eltörlését. Az Úr újjáteremti a meglévőt, és a megváltottak ott fognak élni. Viszont lesz, ami nem fog megremegni, nem is remeghet meg, köztük az igazak. Nem inognak meg, mert bíznak Istenben. A Teremtő megtartja őket és garantálja a túlélésüket. Figyeljünk fel arra, hogy A zsidókhoz írt levél Jézussal azonosítja az állandóságot és a stabilitást! Zsid 1:10-12 a következőt mondja Jézusról: „»Te vetettél, Uram, alapot a földnek kezdetben; és a te kezed alkotása az ég. Azok elpusztulnak, de te megmaradsz, és azok mind elavulnak, mint a ruha, és összegöngyölíted őket, mint egy palástot, és mint a ruha, elváltoznak; te pedig ugyanaz maradsz, és esztendeid nem fogynak el soha«” (RÚF). A levél azt is kijelenti, hogy Krisztus papsága örökre megmarad (Zsid 7:3, 24), amint a megváltottak öröksége is (Zsid 10:34). Aki kitart „Jézusban”, az a végső ítélet során nem inog meg (Zsolt 46:6). Zsid 12:28 verse azt is megemlíti, hogy „mozdíthatatlan országot” kapunk. Ez Dán 7:18 versére utal, amiben az áll, hogy a szentek „bírják az országot örökké”. Ez az az ország, „mely soha örökké meg nem romol” (Dán 2:44). A Fiúé, de Ő megosztja velünk. Jel 20:4 verse szerint vele együtt ítéljük majd meg az üldöző gonosz hatalmakat (1Kor 6:3).

Hogyan állunk mostanában a megingathatatlansággal? Mit tehetünk, hogy segítséget kapjunk ezen a fontos területen, ha nem menne annyira jól nekünk (lásd Ef 4:14)?

EGW idézet:

Jézus követője is találkozni fog… az írást átszellemesítő spiritualisták magyarázataival, azonban ne fogadja el. Szavát csupán a Szentírás örök igazságainak határozott megerősítésére használja fel; tekintetét Krisztusra irányítsa, szilárdan haladjon a kijelölt úton, és száműzzön minden olyan eszmét, amely nincs összhangban Krisztus tanaival. Isten igazsága legyen elmélkedésének és gondolkozásának tárgya. A Bibliát tekintse Isten Szavának, amely közvetlenül szól hozzá. Így azután megtalálja azt az igazságot, amely isteni. Isten ismerete, ahogyan Krisztusban megnyilatkozott, az a tudomány, amellyel mindenkinek bírnia kell, aki üdvözül. Ez az az ismeret, amely a jellem átalakulását eredményezi. Ha belép életünkbe, a lelket újjáalakítja Krisztus képmására. Erre az ismeretre Isten hívja meg gyermekeit; nélküle minden más egyéb csak hiúság és semmiség. A jellemfejlesztés tulajdonképpeni talapzata minden nemzedékben és minden országban ugyanaz: Isten Igéjének alapelvei. Egyetlen megbízható és biztos irányelv: cselekedni azt, amit Isten mond. „Az Úrnak rendelései helyesek”, és „aki ezeket cselekszi, nem rendül meg soha örökké” (Zsolt 19:9; 15:5). – Az apostolok története, 474–475. o.

Az isteni természet részesei nem nyitnak utat a kísértéseknek. Az ellenség minden erejét megfeszítve küzd azok ellen, akik keresztény életet akarnak élni. Megkísérti őket, remélve, hogy sikert ér el. Célja az, hogy elcsüggessze őket. De azok, akik a korok Kőszikláján erősen állnak, nem engednek fondorlatainak. Megemlékeznek arról, hogy Isten a mennyei Atyjuk, és Krisztus a segítőjük. Az Üdvözítő azért jött le a földre, hogy minden fáradt léleknek segítséget, erőt hozzon a kísértések leküzdésére, amiként Ő is győzött. Én ismerem a kísértés erejét, én is tudom, hogy milyen veszedelmek leselkednek mindenfelé, de azt is tudom, hogy elegendő erő áll mindenkor, minden ínségben rendelkezésükre azoknak, akik küzdenek a kísértések ellen. – Üzenet az ifjúságnak, 81. o.

Ő, aki eljövendő, mondja: „Íme eljövök hamar, és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedet lesz.” Isten népének minden jó cselekedete, hitüknek gyümölcse megfelelő jutalomban részesül. Ahogyan a csillagok fénye különböző, úgy különböző lesz kijelölt körük az eljövendő életben. (…) Ha az ember meghal, ám befolyása nem hal meg, tovább hat, termést hoz. A tiszta, szent életű, jó ember befolyása halála után tovább él, hasonlóan a nyugvó nap sugaraihoz, melyek még sokáig megvilágítják a hegycsúcsokat, bár a nap már régen eltűnt a dombok mögött. Így a jók, a tiszták, a szentek cselekedetei még mindig vetítik fényüket, még akkor is, amikor ők maguk már nem élnek, hogy beszéljenek vagy tevékenykedjenek. Cselekedeteik, szavaik, példájuk mindörökké él. „Örök emlékezetben lesz az igaz.” – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 428–429. o.

.

.

.

EGW idézet

.

A zsidókhoz írt levél azzal zárja ezt a szakaszt, hogy rámutat: úgy felelhetünk jól Istennek mindazért, amit értünk tett, ha helyesen tiszteljük Őt.

5. Vessük össze Zsid 12:28 és 13:15-16 verseit! Milyen a megfelelő istentisztelet?

Az ószövetségi rendszerben az emberek állatáldozatokkal mutatták ki a bűnbánatukat és a hálájukat, de ezeknek csupán jelezniük kellett a hálát és bűnbánatot a hívő szívében. Isten tehát egyértelművé tette A zsoltárok könyvében és a prófétákon keresztül, hogy neki nem az állatok vére, hanem az emberek hálája, igazságossága, illetve jó cselekedetei vannak a kedvére (Zsolt 50:7-23; Ézs 1:11-17).
Tehát Pál arra hív bennünket, hogy imádjuk az Urat a mennyei szentélyben, hozzunk hálaáldozatokat neki, valljuk meg bűneinket, mondjunk köszönetet neki és tegyünk jót, mert ez az igazi istentiszteletet, ami kedves előtte. Áldozatunkat itt a földön ajánljuk fel, Isten pedig a mennyben neki tetsző ajándékként fogadja. Ez a buzdítás összefoglalja mindazt, amit Pál levele egészében megfogalmazott Jézus nevének megvallásával (Zsid 3:1; 4:14; 10:23), illetve a jó cselekedetek folytatásával kapcsolatban (Zsid 6:10-12; 13:1-2,16).
Amikor Pál hívja a levele olvasóit: „szolgáljunk az Istennek tetsző módon” (Zsid 12:28), azzal azt üzeni, hogy a hívőknek már valóban papi nemzetségként kell élni, mint akik Krisztus áldozata által tökéletesedtek és megszentelődtek (Zsid 10:10-14, 19-23). Ezzel beteljesül Istennek Izrael népére vonatkozó eredeti terve, ami szerint rajtuk keresztül hirdetheti a világnak a megváltás jó hírét (2Móz 19:4-6; 1Pt 2:9-10; Jel 1:6; 5:10).
Zsid 13:1-6 szakasza gyakorlatiasan elmondja, hogy mit jelent jót cselekedni és megosztani azt, ami a miénk. Ennek része, hogy kimutatjuk testvéri szeretetünket, ahogyan Jézus is tette velünk (Zsid 2:11-12). Ide tartozik a vendégszeretet, a foglyok vagy bántalmazottak meglátogatása (Zsid 13:3), továbbá a paráznaságtól és a kapzsiságtól való tartózkodás is.

Miért fontos úgy gondolni a jó cselekedetekre és a javaink másokkal való megosztására, hogy azok az istentiszteletünk részét képezik? A gyakorlatban hogyan „romolhatnak meg” az Úrnak szánt lelki áldozataink (Ézs 1:11-17)?

EGW idézet:

„Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén, legyünk háládatosak, melynél fogva szolgáljunk az Istennek tetsző módon kegyességgel és félelemmel” (Zsid 12:28). (…) A kereszténynek arra a munkára kell felkészülnie, ami jóságról, önfegyelemről, hosszútűrésről, kedvességről és türelemről tesz bizonyságot. E drága ajándékok ápolása legyen része az életének, hogy amikor Mestere munkára szólítja őt, legyen kész felhasználni legmagasztosabb erőit annak érdekében, hogy segítséget és áldást nyújthasson a körülötte élőknek. – In Heavenly Places, 330. o.

Sokan állítják, hogy Krisztus követői, de még nem élnek úgy, mint az Ige betöltői. Nem lelik örömüket az Igében, mivel olyan szolgálatot vár el tőlük, amit nem kedvelnek. (…) Az igazi engedelmesség jó illata a belső elvek külső megnyilvánulását jelenti, ami nem más, mint a fedhetetlenség és az Isten törvényei iránti szeretet. A fedhetetlenség lényege a Megváltónk iránti hűség, valamint törekvés a jóra, csupán azért, mert az a helyes. (…) Amikor Krisztus szeretete beköltözik a szívbe, akkor igyekszünk az Ő jellemét utánozni… Minél inkább tanulmányozzuk Jézus életét, és szívünk minél készségesebb a tanulásra, annál inkább hasonlóvá válunk Őhozzá. Az Ige igazi megtartójának elméjébe a Szentlélek ad tiszta megértést. Minél inkább keresztre szegezzük önző tetteinket, és minél inkább megosztjuk másokkal a kapott áldásokat felhasználva mindazt, amit Istentől kaptunk, annál inkább megerősödik és gyarapodik bennünk a mennyei kegyelem. Növekedni fogunk a lelkiekben, türelmesebbek leszünk, és lelkünk megerősödik az alázatban és a szelídségben. – That I May Know Him, 118. o.

Istenünk szeretetteljes, irgalmas Atya. Ne essék nehezünkre neki szolgálni. Ellenkezőleg, örüljünk és ujjongjunk, hogy szolgálhatunk és részt vehetünk munkájában. Isten nem akarja, hogy gyermekei, akiket oly dicsőn megváltott, kegyetlen és zsarnok munkaadónak tekintsék. Legjobb barátjuk Ő, és mikor Őt imádják, Isten velük van, tőle vigaszt és áldást várhatnak, mely szívüket örömmel és szeretettel tölti be. Isten azt akarja, hogy gyermekei a szolgálatából vigaszt merítsenek, és inkább örömnek, mint tehernek tekintsék az Ő szolgálatát. Legbensőbb vágya, hogy mindazok, akik Őt imádják, szeretetének és előrelátásának számos jelét véve mindennapi munkájukhoz erőt merítsenek, és kegyelmet nyerve, hűségesen és becsületesen járhassanak el minden dologban. (…) Szívünk az imának, hálaadásnak szárnyain jöhet közelebb az éghez. A mennyben hálával magasztalják, és gyönyörű énekekkel dicsőítik Istent, és amint kifejezzük szívünk háláját, az istentiszteletünk mindinkább hasonlóbb lesz a mennyei seregéhez. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt 50:23), mondja az Úr. Lépjünk tehát mindnyájan tiszteletteljes örömmel Alkotónk elé hálával és dicsénekekkel (Ésa 51:3)! – Jézushoz vezető út, 103–104. o.

.

.

.

EGW idézet

.

Ellen G. White: Tapasztalatok és látomások: „A rostálás” című fejezet.

„Az első és második feltámadás közötti ezer év alatt ítélet folyik a gonoszok felett. Pál apostol írásaiból kitűnik, hogy ez az ítélet a második adventet fogja követni. »Idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait« (1Kor 4:5). Dániel kijelenti, hogy amikor »eljöve az Öregkorú«, »ítélet adaték a magasságos egek szenteinek« (Dán 7:22). Ekkor az igazak mennyei királyokként és papokként uralkodnak. János ezt mondja A jelenések könyvében: »Láték királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel.« »Lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak Ővele ezer esztendeig« (Jel 20:4, 6). Erről mondta Pál, hogy »a szentek a világot ítélik meg« (1Kor 6:2). Krisztussal együtt ítélkeznek a gonoszokon. Összevetik tetteiket a törvénykönyvvel, a Bibliával, és mindenkinek az ügyét a cselekedetei szerint döntik el. Majd kiszabják a gonoszok büntetését a cselekedeteik szerint; és ez az ítélet bekerül a nevük mellé a halál könyvébe. Krisztus és népe Sátánt és angyalait is megítéli. Pál ezt mondja: »Nem tudjátok-é, hogy angyalokat fogunk ítélni« (1Kor 6:3)? Júdás pedig kijelenti, hogy »az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelemségüket, hanem elhagyták az ő lakóhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincsekben, sötétségben tartotta« (Júd 6)” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 562–563. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN

2Mózes 2–8; Evangelizálás,„Panteista és spiritiszta elméletek” c. alfejezet

1. Ki volt Mózes elsőszülöttje?

2. Ki értesítette az izraelitákat, hogy nem kapnak több polyvát a téglavetéshez?

3. Hány évet élt Áron apja?

4. Mikor mondták Egyiptom varázslói: „Az Isten ujja ez!”?

5. Melyek az Istenről alkotott képtelen nézetek következményei?

.

.

.

.

.

Alapszöveg: Zsid 12:18–29; 2Móz 32:32; Dán 7:9–10, 13–22; Agg 2:6–9; Zsolt 15:5; 16:8; Zsid 13:15–16.
 
I.    ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A tanulmány témái 

E heti tanulmányunk legfőképpen Zsid 12:18–29 szakaszával foglalkozik. Jézus itt az új szövetség Közbenjárójaként van bemutatva, Isten pedig mindenek Bírájaként. Ez az igeszakasz utal 2Móz 19 történelmi kontextusára: Izrael a törvényadás alkalmával összegyűl a Sínai hegy lábánál. Ez az esemény ellentétben áll Pál levele címzettjeinek tapasztalatával: nem jutottak el a Sínai hegyig – a helyhez, amelyet Isten népe nem érinthetett meg –, viszont eljutottak a Sion hegyéig, az élő Isten városáig, a mennyei Jeruzsálemig. A Sion nem a rémuralom, hanem az ünnepre való gyülekezés helye, ahol a hívőknek hozzáférésük van Istenhez. Örömteljes bizodalmuk alapja Jézus, az új szövetség Közbenjárója. Sion hegye az a hely is, ahol Jézus Királyként való megkoronázásának szertartására sor kerül (Zsolt 2:6–7; lásd Zsid 1:5).
Isten „mindenek Bírájaként” jelenik meg ebben a fejezetben (Zsid 12:23). Amikor az Úr leszállt a Sínai hegyre, a föld megremegett (2Móz 19:18). A földrengés képe Isten ítéletének figuratív szemléltetése. Az idők végezetén a föld újból meg fog rendülni, és vele együtt az égbolt is (Zsid 12:26). Csak a megingathatatlan dolgok fognak megmaradni, éspedig az igazak és az Istenben bízók. Válaszként erre a figyelmeztetésre, az igazak ajándékokat hoznak az Úrnak: dicsőítették az Isten nevét, jót cselekedtek, és megosztották mindenüket másokkal, hogy az áldásokból ők is részesüljenek (Zsid 13:15–16).
II.    MAGYARÁZAT
A 10. tanulmányban meghatároztuk „a tökéletes igazak lelkei” azonosságát (Zsid 12:23).
A preadvent ítélet és a Zsidókhoz írt levél
Ezúttal a következő kérdésekre keressük a választ: Mit mond a Zsidókhoz írt levél a mennyei szentélyről? Melyek a preadvent ítélet bibliai bizonyítékai? A Zsidókhoz írt levél a legvilágosabb kijelentéseket tartalmazza a menynyei szentély létezésére vonatkozóan. Pál nagyon érthetően fogalmaz: „Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8:1–2). Ebben az igeszakaszban az apostol kijelenti – a kétség leghalványabb árnyéka nélkül –, hogy mi a prédikációja központi eleme: az Úr Jézus Krisztus, a mennyei (és nem a földi) szentélyben értünk szolgáló Főpapunk. Ha Krisztus a menynyei szentélyben szolgál, értelemszerűen léteznie kell mennyei szentélynek is. A következő fejezetben Pál újból elmondja, hogy Jézus főpapi szolgálatát végzi a mennyben: „És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 9:12). Elhangzik tehát újfent, hogy Jézus egy jobb szentélyben szolgál, mint az emberek által készített sátor. Pál egy még határozottabb kijelentésében ez áll: „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:24). Ha csak a Zsidókhoz írt levelet tanulmányozzuk, vitathatatlanul kiderül, hogy létezik a mennyben egy szentély, amelyben Jézus szolgál. Arról nem kapunk információkat, hogy pontosan hogy néz ki ez az imádati hely. A fentebb utolsóként idézett bibliaszöveg aláhúzza, hogy a mennyei szentély különbözik a földi szentélytől, következésképpen elővigyázatosnak kell lennünk, amikor ennek a méreteiről beszélünk. Az egyedüli dolog, amit a Zsidók könyve egyértelműen kijelent az, hogy létezik egy mennyei szentély, amelyben Jézus Főpapként szolgál.
Van Pálnak egy kijelentése, amely zavarba ejt egyes olvasókat: „Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid 9:23). Miért lenne szükségük a mennyei dolgoknak áldozatok általi megtisztításra, hiszen a menny tiszta és szent, nem igaz? Sok teológus megpróbálta megfejteni a megtisztítandó mennyei dolgok titkát, azt állítva, hogy tulajdonképpen a lelkiismeretnek van szüksége megtisztulásra (Zsid 9:9, 14). Mások azt mondják, hogy a megtisztulás folyamata jelenti a szentély felavatását. Látszólag egyik javaslat sem egyezik a Zsid 8:1–10:18 szakaszában bemutatott témával, amely a meggyalázásra, a megtisztításra és Jézus mennyei munkájára irányul.
Hetednapi adventistákként jobban megértjük ezeket a szövegeket, ha öszszevetjük őket Dániel 7. és 8. fejezeteivel. Értjük, hogy a menny és a föld kapcsolatban áll egymással. Figyelmet szenteltünk az ószövetségi szentélyszolgálatnak, és megértettük annak működési módját. Ha elolvassuk Dán 8:14 versét
– „És monda nékem: Kétezer és háromszáz estéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” –, Zsid 9:23 versének kijelentése világossá válik számunkra. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy Zsid 9:23 nem említi az időt, amikor a mennyei szentély megtisztítása történik. Erről Dániel könyvében tanulunk. Röviden, elmondhatjuk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerint vitathatatlan a mennyei szentély létezése. Mi több, még a mennyei dolgok jobb áldozatokkal történő megtisztítása is kétségbevonhatatlan. Amit viszont a Zsidókhoz írt levél nem mond el, az az, hogy mikor kerül sor erre a megtisztításra. Nem kellene erőltetnünk a dolgot, és többet állítanunk, mint amit a szöveg mond.
De térjünk vissza a kezdeti kérdéshez: Melyek a preadvent ítélet bibliai bizonyítékai? Mi szolgál a preadvent ítélet alapjául? A kérdés megválaszolásához szükségünk van Dániel könyvére. A preadvent ítéletre vonatkozó kulcsfontosságú szöveg Dániel 7. fejezete, amely állatok, fenevadak – oroszlán, medve, párduc és egy félelmetes, rettenetes és rendkívül erős szörnyeteg – által jelképezett, egymás után következő országokat mutat be. Ha összehasonlítjuk Dániel 2. és 7. részét, világossá válik, hogy a két fejezet témája ugyanaz: próféták, akik végignézik az ókor Földközi-tengeri világa négy legerősebb hatalmának felemelkedését és bukását. Ezek a világhatalmak könnyen beazonosíthatóak: Babilon, Médo-Perzsia, Görögország és Róma. Miután Dániel meglátja a félelmetes, rettenetes és rendkívül erős, tíz szarvú fenevadat, egy „kis szarv” emelkedik ki a tíz szarv közül. Ekkor a látomás hirtelen a földről áthelyeződik a mennybe, és megjelenik egy ragyogó királyi szék (Zsid 7:9–14). A jelenet három részre osztható: (1) egy ítélőszéki terem, amibe királyi székek tétetnek (Dán 7:9–10); (2) az ítélet eredménye, melynek nyomán a fenevad megöletik (Dán 7:11–12); és (3) a királyság átadása az Ember Fiának kezébe (Dán 7:13–14). A 7. fejezet időrendi sorrendbe állított eseményei bemutatják tehát Babilont, Médo-Perzsiát (lásd Dán 8:20), Görögországot, Rómát, a kis szarvat, az ítéletet és a szenteket, akik megkapják az országot.
Dániel 7. fejezetének második felében a próféta kíváncsiságát a negyedik állat, valamint a kis szarv tevékenysége ragadja meg, amelynek „nagyokat szóló szája” volt (Dán 7:19–20). Hadban áll a szentekkel, „mígnem eljöve az öreg korú, és az ítélet adaték a magasságos egek szentjeinek” (Dán 7:22), és végül „elvevék az országot a szentek” (7:22). Másodszorra, a negyedik fenevadat követő egymás után következés ez: a kis szarv, az ítélet és az ország szentek általi birtokbavétele. Ez az egymás után következés harmadszor is megismétlődik Dániel 7. részében, egyszerűen azzal a céllal, hogy egyetlen kis apró részlet se kerülje el a figyelmünket. A kis szarv „sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt” (Dán 7:25). Ezt a munkát a biztosítás követi, miszerint „ítélők ülnek” (7:26), és végül „az ország pedig és a hatalom […] átadatik a magasságos egek szentei népének” (Dán 7:27).
Amikor Dániel 7. részét elemezzük, a kronológia nyilvánvaló: Babilont Médo-Perzsia követi, majd Görögország és Róma. A 7. fejezet második része a kis szarv munkásságával, az ítélettel és az országnak az Ember Fia és a szentek általi átvételével foglalkozik. Jézus országa az ő országuk. E mennyben zajló ítélet során könyvek nyittatnak meg, nyilvánvaló módon azzal a szándékkal, hogy bizonyítékokat szolgáltassanak. Ezek a mennyei könyvek igazolják, hogy a mennyben zajló ítélet vizsgálati ítélet, amely még azelőtt zajlik, hogy Isten fellépne a kis szarvval szemben, a szentek érdekében (Dán 7:21–22, 27). Dániel 7 utolsó három eseménye háromszor ismétlődik meg, aminek köszönhetően eléggé világosnak kellene lennie annak, hogy az ítéletre a kis szarv munkássága és Jézus második eljövetele között kerül sor.

III.    ALKALMAZÁS
A vizsgálati ítélet fogalmával gyakran találkozunk a Szentírásban. Mielőtt Isten ítéletet mondana valaki felett, előbb kivizsgálja az ügyét. Ezt láthatjuk Ádám és Éva bukása kapcsán is 1Móz 3. fejezetében. Mielőtt kimondta volna a kígyóra és a földre az átkot, Isten megvizsgálta Ádám és Éva helyzetét és magatartását.
Sodoma és Gomorra esetében Isten úgy jelenik meg, mint aki „alámegy” a földre, hogy meglássa, vajon teljességgel a hozzá felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem az emberek (1Móz 18:21). Majd csak a helyzet megvizsgálását követően, miután feltárta Ábrahám előtt a terveit, figyelmeztette őt, és kimenekítette Lótot és a családját Sodomából, bocsátott az Úr a városra kénköves és tüzes esőt (1Móz 19:24). Mind a bűnbeesésről, mind pedig a Sodomáról és Gomoráról szóló narráció precedenst teremt a Bibliában az ítélet kimondását megelőző oknyomozó értékelésre vonatkozóan. Ugyanezek a lépések érvényesek a preadvent vizsgálati ítélet esetében is.
1.    Miért félnek sokan a vizsgálati ítélettől? Hogyan mutathatjuk be a legvilágosabban az emberek előtt, hogy az evangélium központi helyet foglal el az ítélet keretében?
2.    Miért jó az nekünk, hogy sor kerül az ítéletre? Ha jó dologról van szó, miért nem kellene aggódnunk miatta?