A zsidókhoz írt levél üzenete

Alapige:„Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle” (Zsid 8:1).

Egy, A zsidókhoz írt levél után néhány évtizeddel, Kr. u. 100 körül keletkezett zsidó dokumentum a következő imát tartalmazza: „Mindezt előtted mondtam el, ó Uram, mert te azt mondtad, hogy nekünk teremtetted ezt a világot… Most pedig nézd, Uram ezeket a nemzeteket, amelyeknek nincs nagy hírnevük, mégis uralkodnak fölöttünk és leigáznak bennünket! Mi pedig, a te néped, akiket az elsőszülöttednek, egyetlenednek neveztél, akik érted buzgólkodunk, akik a legkedvesebb gyermekeid vagyunk, az ő kezükbe kerültünk” (James H. Charkesworth, szerk.: The Old Testament Pseudepigrapha. 1. köt. New York, 1983, Hendrickson Publishers, 536. o.).
Az  apostol  levelének  olvasói  valószínűleg  hasonlóan  érezték  magukat.
Miért kell ennyi szenvedést átélniük, ha ők Isten gyermekei?
Pál tehát azért írta ezt a levelét, hogy megerősítse a hitüket a megpróbáltatások közepette. Emlékeztette őket (és minket is), hogy Isten ígéretei Jézuson keresztül teljesednek majd be, aki az Atya jobbján ül és hamarosan hazavisz bennünket. Most Krisztus az Atya áldásait közvetíti nekünk. Ezért mindvégig ragaszkodnunk kell a hitünkhöz!


Január 8. – A Biblia szombatja

EGW idézet:

Ebben az életben tüzes próbákon kell átmennünk, súlyos áldozatokat kell hoznunk, ám Krisztus békéje a jutalmunk. Olyan kevés lemondást vállalunk, olyan keveset szenvedünk a Megváltóért, hogy már csaknem teljesen elfelejtettük a keresztet. Ki kell vennünk a részünket Jézus szenvedéseiből, ha majd a trónjára szeretnénk ülni vele. Míg önmagunk kényeztetésének könnyű ösvényét tapossuk, és visszariadunk az áldozattól, addig hitünk nem szilárdul meg, és nem ismerhetjük meg sem Jézus békéjét, sem azt az örömöt, ami a győzelem tudatának gyümölcse. (…) Élő és tevékeny hit! Szükségünk van rá, mindenképpen meg kell szereznünk, különben gyengék leszünk és kudarcot vallunk a megpróbáltatás napján. Az utunkra ereszkedő sötétségnek nem szabad eltántorítania, sem kétségbe ejtenie minket. Nem más ez, mint az a lepel, amellyel Isten elfedi dicsőségét, amikor eljön, hogy gazdag áldásokat hozzon nekünk. Ezt már múltbeli tapasztalatainkból kellene tudnunk. Azon a napon, melyen Isten perbe száll népével, a múltnak ez a tapasztalata a megnyugvás és a remény forrása lesz számunkra. – Bizonyságtételek, V. köt., 215. o.

Krisztus mindent megtett értünk, hogy erősek legyünk. Elküldte hozzánk a Szentlelket, akinek az a feladata, hogy emlékezetünkbe idézze minden ígéretét, hogy békességünk és bűnbocsánatunk legyen. Ha szemünket az Üdvözítőre szegezzük, és bízunk erejében, akkor a biztonság érzése fog uralni, mert az Ő igazsága lesz a mi igazságunk. Szégyent hozunk rá, ha gyengeségeinkről beszélünk. Ahelyett, hogy önmagunkat szemléljük, nézzünk állandóan Üdvözítőnkre, legyünk napról napra hasonlóbbak őhozzá, beszéljünk minél többet Megváltónkról. Így egyre jobban elkészülünk, hogy jóságát, segítőkészségét hasznosítsuk, és a felajánlott áldásokat elvehessük. Ha ilyen közösségben élünk Jézussal, megerősödünk erejében, és környezetünknek segítségére és áldására leszünk. – Üzenet az ifjúságnak, 107. o.

A legjelentősebb győzelmeket nem szőrszálhasogató vitákkal, bőséges kellékekkel, a méltóságosság kiterjesztésével, sem tetemes anyagiakkal érjük el, hanem azok a tényleges győzelmek, melyeket Isten fogadótermében, imában vívnak ki, mikor buzgó, tusakodó hittel, az isteni hatalom erős karját ragadják meg. Mikor Jákob teljesen összetörve, kilátástalan helyzetben találta magát, őszinte gyötrelmében Istennek öntötte ki lelkét. Az Úr angyala arra kérte Jákobot, eressze el őt, Jákob azonban nem volt hajlandó elbocsátani. A lesújtott férfi, aki amellett még testi fájdalmakat is elszenvedett, azzal a merészséggel adta elő komoly kérését, melyet az életerős hit kölcsönöz. „Nem bocsátlak el, mondta, míg meg nem áldasz engem.” (…) Az élő hitnek rendületlenül meg  kell  ragadnia  az ígéreteket, így sokan jöhetnek az Istennel való szoros kapcsolattól ragyogó arccal, azt mondva, amit Jákob: „Szemtől szemben láttam Istent, és mégsem haltam meg.” – Bizonyságtételek, IV. köt., 443–444. o.
 

 

A zsidókhoz írt levél fő mondanivalója az, hogy Jézus a Vezetőnk, aki az Atya jobbján ül (Zsid 8:1). Mint a Fiú Isten mindig is a világegyetem uralkodója volt, ám amikor Ádám és Éva bűnbeesett, Sátán lett ennek a világnak a fejedelme (Jn 12:31; 14:30; 16:11). Jézus azonban eljött és legyőzte Sátánt a kereszten, visszanyerte az uralkodás jogát azok felett, akik elfogadják Őt Megváltójuknak (Kol 2:13-15).
A zsidókhoz írt levél első két fejezete főképpen Jézus királlyá avatására összpontosít.
1. Olvassuk el Zsid 1:5-14 szakaszát! Mi történik itt?

Ezeket a verseket három szakaszra lehet osztani. A trónralépési szertartás egy-egy oldalát mutatják be az egyes részek. Először is Isten királyi Fiának fogadja el Jézust (Zsid 1:5). Másodszor bemutatja a Fiút a mennyei udvarnak, ahol imádattal fordulnak felé (Zsid 1:6, 8), és kihirdeti örök uralmát (Zsid 1:8-12). Harmadszor pedig a trónra ülteti a Fiút – ami valódi hatalomátruházást jelképez a föld fölött (Zsid 1:13-14). Az Újszövetség egyik legfontosabb tanítása az, hogy Isten Jézusban teljesítette be a Dávidnak tett ígéreteit (lásd 2Sám 7:8-16; Lk 1:30-33). Krisztus Dávid vérvonalából született, Dávid városában (Mt 1:1-16; Lk 2:10-11). Szolgálata során az emberek gyakran hívták úgy, hogy „Dávid fia”. Arra a vádra hivatkozva végezték ki, hogy a „zsidók királyának” nevezte magát (Mt 27:37). Péter és Pál hirdette, hogy Jézus feltámadt a halálból, beteljesítve az ígéreteit, amelyeket Dávidnak tett (ApCsel 2:22-36; 13:22-37). János pedig azt mondta róla, hogy Ő „a Júda nemzetségéből származó oroszlán” (Jel 5:5).
A zsidókhoz írt levél természetesen egybecseng ezzel. Isten Jézus által teljesítette be Dávidnak tett ígéreteit: nagy „nevet” adott neki (Zsid 1:4), a Fiává fogadta (Zsid 1:5), örökérvényűvé tette uralmát (Zsid 1:8-12) és a jobbjára ültette (Zsid 1:13-14). Ráadásul a 4. fejezet szerint Jézus vezeti majd be a népet Isten nyugalmába, illetve arra is emlékeztet, hogy megépíti Isten házát (Zsid 3:3-4).
Ő tehát a törvényes uralkodója a földnek, aki értünk, a hűségünkért hadakozik Sátánnal, a trónbitorlóval.
Miért vigasztaló a tudat, főként a megpróbáltatásaink között, hogy Jézus a világegyetem Ura?

EGW idézet:

Az álbölcselet és hazugság, amellyel Sátán gátolni akarta Jézus munkáját, az engedetlenség fiainak gyűlölete, a kegyetlen vádak a példátlan jóságú élet ellen – mind mélyen gyökerező bosszúszomjból fakadtak. Az irigység és a rosszindulat visszafojtott tüze, a gyűlölet és a bosszúvágy a Golgotán előtört Isten Fia ellen, és az egész menny néma fájdalommal nézte a jelenetet. Krisztus, miután meghozta nagy áldozatát, felemelkedett a menynybe, de addig nem fogadta el az angyalok imádatát, míg el nem mondta kérését: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” (Jn 17:24) Kimondhatatlan szeretettel és súllyal hangzott a válasz az Atya trónjáról: „Imádják Őt az Istennek minden angyalai!” (Zsid 1:6) Egyetlen folt sem volt Jézusban. Megalázkodása véget ért. Áldozatát befejezte, és olyan nevet kapott, amely minden név felett áll. – A nagy küzdelem, 501. o.
 
Amikor Pál meglátta Krisztust a maga teljes fenségében, imádattal ujjongott: „És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségbe.” (1Tim 3:16) „Mert őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek őáltala és őreá nézve teremttettek; és Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1:16–17) – Lift Him Up, 34. o.

Nagy és ünnepélyes események küszöbén állunk; olyan válság áll előttünk, amilyet a világ még nem látott. Azonban mind a tanítványokra, mind ránk nézve becses az az ígéret, hogy Isten országa mindenek felett uralkodni fog. Teremtőnk tartja kezében a bekövetkező események sorozatát. A mennyei Fenség felügyelete alatt áll úgy az egyes nemzetek sorsa, mint gyülekezetének ügye is. Az isteni Tanító – terve kivitelére vonatkozóan – minden egyes eszközének azt mondja, amit egykor Círusznak mondott: „Felöveztelek téged, bár nem ismertél.” (Ésa 45:5) (…) Isten nem alszik és nem szunnyad, hanem állandóan tervei keresztülvitelén munkálkodik. Ő viszi majd munkáját előbbre. Az istentelenek szándékát meghiúsítja, és megzavarja azok tanácsát, akik népe ellen veszedelmet koholnak. A Mindenható, a seregek Ura a kerubok között trónol ma is, és megvédi gyermekeit a nemzetek minden viszálya és lázongása között. Az egek Ura, a mi Megváltónk minden kísértést mérlegel, és őrködik, mint ötvös az izzó érc fölött. Sőt, még ha a királyok erődítései el is pusztulnának, ha a haragnak nyilai átszúrnák is ellenségeinek szívét, Isten népe biztonságban él az Ő kezében. – Gondolatok a hegyibeszédről, 120–121. o.

Az ószövetségi teológia érdekes eleme, hogy a megígért dávidi Király képviseli majd a nemzetet Isten előtt.
2. Vesd össze 2Móz 4:22-23 részét 2Sám 7:12-14 verseivel; 5Móz 12:8-10 szakaszát 2Sám 7:9-11 részével; 5Móz 12:13-14 verseit pedig Zsolt 132:1-5,11-14 szakaszával! Az Izraelnek tett ígéretek közül melyeket teljesíti a megígért dávidi Király?
 
Izrael volt Isten fia, az Úr pedig olyan területet akart adni nekik, ahol nyugalmat élvezhetnek az ellenségeiktől. Ugyanakkor a nevének is helyet akart választani közöttük. Az Izraelnek szóló ígéretek a megígért dávidi Király által teljesednek. Isten a fiául fogadja, megnyugvást ad neki az ellenségei elől, ő pedig a Sionon templomot épít az Úrnak, hogy ott lakozzon a neve. Ez azt jelenti, hogy Isten a megígért dávidi uralkodón keresztül teljesíti az Izraelnek tett ígéreteket. Ez a Király képviseli majd Izraelt Isten előtt.
Az Isten és Izrael kapcsolatába beillesztett képviselő tette lehetővé a szövetséges viszonyuk állandóságát. A mózesi szövetség az egész nép hűségét igényelte, hogy részesüljenek Isten védelmében és áldásaiban (lásd Józs 7:1-13). A dávidi szövetség ellenben egyetlen személy, a Dávid házából származó Király hűsége révén biztosította Izraelnek az Úr szövetségi áldásait.
Sajnos a Dávid házából való királyok többnyire nem voltak hűségesek, Isten pedig nem tudta úgy megáldani Izraelt, mint ahogyan akarta volna. Az Ószövetség tele van olyan beszámolókkal, amelyek bemutatják, valójában mennyire hűtlenek lettek az uralkodók.
A jó hír viszont, hogy Isten elküldte a Fiát, aki megszületett Dávid Fiaként, és Ő tökéletesen hűséges életet élt. Így Isten rajta keresztül beteljesítheti a népének tett összes ígéretet. Amikor Isten megáldja a királyt, az egész nép részesül az áldásban. Ezért van az, hogy Jézus a Közbenjáró, aki Isten áldásait közvetíti nekünk. Ő az a Közbenjáró, az a csatorna, akin keresztül áradnak az Úr áldásai. Az üdvösségünk legfőbb reménye egyedül Jézusban van, abban, amit értünk tett.
Gondoljuk végig, hogy milyen gyakran voltunk már hűtlenek a szövetség ránk eső részében! Ezek szerint miért egyedül Jézusra támaszkodhatunk az üdvösségünket illetően?

EGW idézet:

A kisded Jézust születése után mintegy negyven nappal József és Mária felvitte Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak áldozatuk kíséretében. Ez a zsidók törvénye szerint történt meg. Krisztusnak, mint az ember helyettesének mindenben eleget kellett tennie a törvénynek. A törvény iránti engedelmességének zálogaként körülmetélésének szertartása már ezt megelőzően megtörtént. (…) De ha a szülők olyan szegények voltak, hogy nem tudtak bárányt hozni, a törvény lehetővé tette, hogy egy pár gerlét vagy két fiatal galambot hozzanak helyette, az egyiket égő, a másikat bűnért való áldozatul. Az Úrnak bemutatott áldozatnak hibátlannak kellett lennie. Ezek az áldozatok Krisztust jelképezték, és ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy Jézus mentes volt minden fizikai fogyatékosságtól. Ő volt a „hibátlan és szeplőtlen bárány” (1Pt 1:19). Semmiféle hiba nem éktelenítette fizikai alkatát. Teste erős és egészséges volt. Egész életén át összhangban élt a természet törvényeivel. Testileg és lelkileg példát adott arra, hogy milyen életet gondolt el Isten az ember számára a törvényeinek való engedelmeskedés által. – Jézus élete, 50. o.

Krisztus közbenjárása az emberért a  mennyei  templomban  éppoly lényeges része a megváltás tervének, mint halála volt a kereszten. Halálával elkezdte a megváltás munkáját, feltámadása után pedig a mennybe ment, hogy befejezze. Hittel a függöny mögé kell lépnünk, „ahová útnyitóul bement értünk Jézus” (Zsid 6:20). A Golgota keresztjének fénye tükröződik vissza azon a helyen. Ott többet megérthetünk a megváltás titkaiból. Az ember megváltása végtelen sokba került a mennynek; ez az áldozat arányban áll Isten áthágott törvényének legsúlyosabb kívánalmaival. Jézus megnyitotta az utat az Atya trónjához. Közbenjár az emberért, hogy azok, akik hittel fordulnak hozzá, kívánságaikat őszintén Isten elé tárhassák. – A nagy küzdelem, 489. o.

A felhőoszlopból a világ Megváltója érintkezett Izraellel. Ne mondjuk hát, hogy nem volt Krisztusuk. Mikor megszomjaztak, és zúgolódni kezdtek, Krisztus volt az számukra, ami a mi számunkra: gyöngéd, szánakozással teljes Megváltó, Isten és ember közti Közbenjáró. Miután megtettük részünket, hogy lelkünk templomát megtisztítsuk a bűn szennyétől, Jézus vére elég számunkra, amint az ősi Izraelnek is elégséges volt. – A Te Igéd igazság, VI. köt., 1061. o.
 

 

3. Vessük össze 1Sám 8:19-20 és Zsid 2:14-16 verseit! Mit vártak el az izraeliták egy királytól, és a kívánságaik hogyan teljesedtek Jézusban?
 
Az izraeliták azt akarták, hogy a király legyen a bírójuk és a hadvezérük, mert elfelejtették, hogy Isten a királyuk. Jézussal állt helyre teljesen Isten uralma a nép felett. Minket is Krisztus, a Királyunk vezet az ellenséggel vívott csatába. Zsid 2:14-16 része úgy jellemzi Jézust, mint aki az esendő emberek Bajnoka. Megvív az ördöggel és legyőzi, megszabadít bennünket a fogságból. Ez a leírás Dávid és Góliát küzdelmét idézi fel. Sámuel királlyá kente Dávidot (Sámuel első könyve 16. fejezete), aki a későbbiekben megmentette a testvéreit a szolgaságtól azzal, hogy legyőzte Góliátot. A megállapodás szerint a párviadal győztesének szolgája lesz a másik fél népe (1Sám 17:8-10), Dávid tehát Izrael bajnokaként járt el, ő képviselte őket.
4. Olvassuk el Ézs 42:13 és 59:15-20 részeit! Hogyan jellemzi magát Jahve ezekben a szakaszokban?
 
Zsid 2:14-16 versei arra a gondolatra utalnak, hogy Isten egy párviadallal menti meg Izraelt. Figyeljük meg ezt az Ézsaiástól származó verset: „Igen, így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiadat” (Ézs 49:25). Keresztényként gyakran azt hisszük, hogy nekünk magunknak kell párviadalban megküzdenünk Sátánnal. Ef 6:10-18 részét olvasva látjuk, hogy bizony harcolunk az ördöggel, de Isten a Bajnokunk, Ő megy előttünk a csatába. Mi a seregének részei vagyunk, ezért kell használnunk az Ő páncélját. Efezus 6. fejezetében azt olvassuk, hogy „ti”, azaz itt többes számot találunk.
Egyházként fel kell vennünk a páncélt és együtt kell harcolnunk a Bajnokunk mögött, aki maga az Úr.
Mit jelent az, hogy felöltjük Isten fegyverzetét? Azaz hogyan részesedhetünk mi is abban az erőben, ami az Úr hatalmával lehetővé teszi, hogy hűségesek maradjunk az önmagunkkal, a kísértésekkel és egyéb tényezőkkel vívott mindennapi küzdelmünkben?

EGW idézet:

Az Úr Isten Jézus Krisztus által naphosszat a bűnös és elbukott ember felé nyújtja hívogató kezét. Ő mindenkit elfogad. Szívesen lát mindenkit. Örömmel bocsát meg a legbűnösebbeknek is. Elveszi a prédát az erőstől, megszabadítja a foglyot, kiragadja az üszkös fadarabot a tűzből. A legmélyebb emberi nyomorúságig ereszti le kegyelmének aranyláncát, és felemeli a bűnnel fertőzött, megrontott embert. Minden ember Krisztus szeretetének és érdeklődésének tárgya. Életét adta azért, hogy visszavezethesse az embert Istenhez. Ahogy a pásztor gondot visel nyájának juhairól, úgy gondoskodik Ő is a bűnös, tehetetlen emberről, akit Sátán mesterien szőtt hálói pusztulással fenyegetnek. – A nagy Orvos lábnyomán, 161–162. o.

Mindenki szabadon megválaszthatja, hogy milyen hatalom uralkodjon rajta. Senki sem bukhat olyan mélyre, senki sem olyan gonosz, hogy ne találhatna szabadulást Jézusban. A megszállott ember ima helyett csak Sátán szavait tudta kiejteni, a szív kimondatlan kérése mégis meghallgatásra talált. Nincs olyan kiáltása a rászoruló léleknek, még ha nem is tudja szavakba önteni, ami észrevétlen maradna. Aki kész szövetségi kapcsolatra lépni a menny Istenével, azt Ő nem hagyja az ördög hatalmában, sem saját természetének gyöngeségeiben. Hívja a Megváltó: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27:5) A sötétség szellemei minden lélekért harcolnak, aki egyszer már uralmuk alatt állt, ám Isten angyalai győztes erővel vívnak ugyanazért a lélekért. Az Úr így szól: „Elvétethetik-é a préda az erőstől, és megszabadulhatnak-é az igazak foglyai? [...] Így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat.” (Ésa 49:24–25) – Jézus élete, 258. o.

Hittel kell legyőzni a gonosz ténykedését. Aki hajlandó kivonulni erre a csatatérre, annak fel kell öltenie a teljes isteni fegyverzetet. A hit pajzsa fog védelmet nyújtani, ami a győzelemnél többet fog jelenteni számára. A seregek Urába vetett hiten és a parancsolatok iránti engedelmességen kívül semmi sem lesz hasznára. Az utolsó nagy összecsapásban még a legjobban felszerelt hadseregek is haszontalannak bizonyulnak. Az angyalok seregei azonban hit nélkül nem segíthetnek. Csak a hitben élés teheti az embert legyőzhetetlenné és képessé arra, hogy mindvégig szilárdan megállhasson a gonosz erőivel szemben. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 182–183. o.
 

A zsidókhoz írt levél 5-7. fejezetei bemutatják Jézus második szerepkörét: Ő a Főpapunk. A levél írója elmondja, hogy így teljesedik Isten ígérete, amit a Dávid házából származó királynak tett: „örökkévaló pap vagy, Melkisédek rendje szerint” (Zsid 5:5-6 idézi Zsolt 110:4 versét).
5. Olvassuk el 3Móz 1:1-9, 10:8-11, 4Móz 6:22-26, Mal 2:7, Zsid 5:1-4 verseit! Milyen szerepeket töltött be a pap?

A papokat azért jelölték ki, hogy képviseljék az embereket és közvetítsenek az Istennel való kapcsolatukban, az ahhoz fűződő dolgokban. A pap közvetítő volt. Ez vonatkozott minden papi rendszerre, legyen az akár zsidó, görög, római vagy bármely más. A pap tette lehetővé, hogy a nép kapcsolatban legyen Istennel, mindent azért tett, hogy elősegítse az Istennel való kapcsolatot.
A pap az emberek nevében ajánlott fel áldozatot, amit ők nem vihettek személyesen Isten elé. Ő tudta, hogyan mutathat be „elfogadható” áldozatot, hogy az ajándékok kedvesek legyenek az Úr előtt, megtisztulást és bűnbocsánatot biztosíthassanak. A papok Isten törvényét is tanították a népnek. A parancsolatok szakértőiként az ő felelősségük volt azok magyarázása és alkalmazása. Végül pedig még az is a kötelességük volt, hogy áldást mondjanak Jahve nevében. Isten rajtuk keresztül közvetítette a népnek jóakaratát és áldásos tervét. Viszont 1Pt 2:9 versében valami mást látunk. Isten elhívott minket, akik hiszünk Jézusban, hogy „királyi papság” legyünk. Ez a szerep felmérhetetlen előnyökkel jár. A papok Isten színe elé léphettek a szentélyben. Bizalommal fordulhatunk az Úrhoz imában (Zsid 4:14-16; 10:19-23), de más fontos kötelességeink is vannak. Együtt kell működnünk Istennel a világ megváltásáért. Azt kívánja tőlünk, hogy tanítsuk és magyarázzuk a törvényét és a rendelkezéseit, valamint számára kedves hálaáldozatokat és jó cselekedeteket ajánljunk fel.
Micsoda előjog és kötelesség!
Miben legyen más az életünk attól, hogy „királyi papság” vagyunk? Hogyan kell hatnia ennek az életvitelünkre?

EGW idézet:

Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri gyermekei valós állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket, odaadásukat. Noha Jézus főpap és közbenjáró a mennyei szentélyben, János mégis úgy látja Őt, mint aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e el vagy alszik ki valamelyik őrálló fáklyája. Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák, lobogó lángjuk csakhamar ellankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az őrizője, a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó kegyelme az élet és világosság forrása. – Az apostolok története, 586. o.

Istent a közbenjárón, Jézus Krisztuson keresztül lehet megközelíteni. Isten nem bocsáthat meg bűnöket jogossága rovására. Csakis általa bocsáthat meg bűnöket, mégpedig teljesen. Nincsen olyan bűn, melyet az Úr Jézus Krisztuson keresztül ne bocsátana meg. Ez a bűnös egyedüli reménysége, és ha ebben nyugszik őszinte hittel, biztos lehet a teljes és ingyenes megbocsátásban. Egyetlen és mindenki számára elérhető út van. Ezen keresztül gazdag és bőséges bűnbocsánat vár a bűnbánó, megtört lélekre. A legsötétebb bűnök is bocsánatot nyernek. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 912. o.

Krisztus nem ismer semmi olyan faji, nemzeti vagy rangbeli sajátosságot, amely feltétele volna annak, hogy valaki országa tagjává válhasson. Az Ő királyságába való felvétel nem a gazdagság vagy valamilyen nagyszerű örökség függvénye. Ennek az országnak azok az alattvalói, akik Lélektől születtek. Jézus a lelki sajátosságokat tartja szem előtt. Az Ő országa nem e világból való. Alattvalói az isteni természet részesei, akik „megmenekültek a romlottságtól, amely kívánság által van e világban”. Ezt Isten kegyelme tette lehetővé számukra. A Fiú nem gondolja, hogy gyermekei alkalmasak volnának az Ő országára, ezért teszi őket alkalmassá rá isteni hatalma által. Lelki életre támasztja fel azokat, akik eddig holtak voltak a bűnben és a törvényszegésben. Az Istentől szent célokra kapott képességeik megfinomulnak, megtisztulnak, megnemesednek. Krisztus vezetésével az isteni hasonlóság szerint formálják jellemüket. (…) Ahogy a szolga mesterére néz, a Krisztus szeretetének köteleivel vont emberek is úgy tekintenek szüntelenül hitük szerzőjére és bevégzőjére. Jézusra tekintve és rendeléseinek engedelmeskedve növekednek Isten és az általa elküldött Jézus Krisztus ismeretében. Így változik el jellemük fokról fokra az Ö hasonlatosságára, mígnem olyannyira elkülönülnek a világtól, hogy ez mondható el róluk: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2:9) – Isten csodálatos kegyelme, 52. o.
 

A zsidókhoz írt levél 8-10. fejezetei Jézusnak a közvetítői szerepére összpontosítanak az új szövetségben. A régi szövetség csupán előremutatott mindarra a jóra, ami később jön. A szent rituáléknak az volt a célja, hogy előre bemutassák és ábrázolják azt a munkát, amit Krisztus a jövőben végez el. Így a papok Jézus előképeiként szolgáltak, noha halandók és bűnösök voltak, nem biztosíthatták Jézus tökéletességét. A szolgálatukat abban a szentélyben végezték, ami a mennyei szentélynek csak képmása és árnyéka volt (Zsid 8:5).
Krisztus az igazi szentélyben szolgál és hozzáférést biztosít nekünk Istenhez. Az állatáldozatok az értünk vállalt halálára mutattak előre, de azok vére nem tisztíthatta meg a lelkiismeretet. Jézus halála viszont megtisztít, aminek köszönhetően bátran léphetünk Isten elé (Zsid 10:19-22).
6. Olvassuk el Zsid 8:8-12 szakaszát! Mit ígért nekünk Isten az új szövetségben?

Az Atya új szövetséget iktatott be azzal, hogy Jézust jelölte ki a Főpapunknak. Ez a szövetség pedig azt éri el, amire a régi csak előremutathatott. Azt nyújtja, amit egyedül a tökéletes, örök, Isten-ember Pap képes megtenni. Főpapunk nem csupán magyarázza Isten törvényét, hanem a szívünkbe is ülteti azt. A felkínált áldozata megbocsátást szerez, megtisztít és átformál bennünket. Kőszívünket hússzívvé változtatja (Ez 36:26), valóban újjáteremt bennünket (2Kor 5:17). Felmérhetetlen áldást ad azzal, hogy bemenetelt biztosít számunkra az Atyához. Isten terve szerint a régi szövetségnek a jövőre, Jézus munkásságára kellett előremutatnia. Gyönyörű volt tervezettségében és céljában, némelyek mégis félreértelmezték. Nem álltak készen rá, hogy elhagyják a jelképeket, az árnyékot, és elfogadják azokat az igazságokat, amelyekre a szimbólumok mutattak, így elszalasztották a Jézus szolgálata által kínált nagyszerű áldásokat.
„Krisztus volt a templom alapja és életadója. A szolgálatok Isten Fia áldozatának előképei voltak. A papság arra rendeltetett, hogy Krisztus közbenjárói munkáját, jellemét képviselje. Az áldozati istentisztelet egész felépítése az Üdvözítő világot megváltó halálát vetíti előre. Semmi értelme többé ezeknek az áldozatoknak, amikor a nagy esemény, amelyre korszakokon át előremutattak, beteljesedik” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 129. o.).

EGW idézet:

„Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített.” (Zsid 8:1–2) Itt utalást találunk az Újszövetség szent helyére. Az első szövetség szent helyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette, nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgálatukat; ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten jobbján. Az első templom a földön volt, a második pedig a mennyben van. – A nagy küzdelem, 413. o.

Amikor Jézus új szívről beszél, akkor ez alatt az ember elméjét, életét és egész lényét érti. Megújult szívvel rendelkezni azt jelenti, hogy az elme hajlamai elszakadnak a világtól, és szorosan belekapaszkodnak Krisztusba. Az új szív továbbá új elmét, új célokat és új indítékokat is jelent. Mi jelzi, hogy megújult a szív? A megváltozott élet. Ez azt jelenti, hogy naponta, minden órában meg kell halnunk az önzésnek és a büszkeségnek. Ezekután a jóság lelkülete nyilvánul meg, de nem csak időnként, hanem folyamatosan. Határozott módon változik meg a magatartás, a beszéd és a cselekvés mindazok iránt, akikkel valamilyen kapcsolatot ápoltok. Nem fogjátok fölnagyítani a hibáikat, és nem fogjátok őket rossz fényben feltüntetni, hanem Krisztussal összhangban fogtok eljárni… Csak Isten ereje képes a kőszívet hússzívvé változtatni. – Sons and Daughters of God, 100. o.

A krisztusi megbocsátás nemcsak a bűnök eltörlését, hanem az elme teljes megújulását is eredményezi. Az Úr mondta: „Új szívet adok belétek.” A Megváltó képmásának kell kirajzolódnia az elménkben, szívünkben és lelkünkben. Az apostol kijelentette: „Bennünk pedig Krisztus értelme van.” A kizárólag csak az isteni hatalom által megvalósítható átformáló folyamat nélkül a bűnre való hajlam a szívben marad, oly módon megláncolva azt, amit emberi erő sosem győzhet le… Krisztus eljövetelekor a mennyei mérlegre helyezik a jellemet, és eldől majd, hogy tiszta, szent és feddhetetlen-e… A boldogság az Isten akarata iránti engedelmesség és szentség eredménye. Akik szentek lesznek a mennyben, azoknak előbb e földön kell megszentelődniük, mert amikor majd elhagyjuk a földet, csak a jellemünket visszük magukkal, ami azt jelenti, hogy valójában azokat a mennyei kincseket vihetjük magunkkal, amelyekben Krisztus feddhetetlensége által részesültünk… A tapasztalat, ami életünknek az isteni kézbe való helyezése után következik, nem más, mint a feddhetetlenség, a béke és az öröm a Szentlélek által. – Reflecting Christ, 303. o.
 

A zsidókhoz írt levél a jó és reményteljes igazság bemutatása mellett tartalmaz egy sor figyelmeztetést is, amelyek a 10-12. fejezetekben csúcsosodnak ki. E részeknek legalább két közös eleme van. Először is mindegyik a pusztai nemzedékhez hasonlítja a levél olvasóit. Másodszor pedig intenek bennünket, hogy legyen hitünk.
A pusztai nemzedék a saját szemével látta, amint Isten lenyűgöző hatalma jeleket és csodákat tett az Egyiptomból való szabadulásuk érdekében. Hallották, amint Isten kijelentette a Sínai-hegyről a Tízparancsolatot. Látták a tűzoszlopot éjszaka és az őket védő felhőt nappal. Mannát, mennyei kenyeret ettek. A táborhelyeik mellett található kövekből fakadó vizet ittak. Ám amikor az ígéret földjének határára érkeztek, nem tudtak bízni Istenben. Nem volt hitük, noha ez Isten legalapvetőbb elvárása felénk: „Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11:6).
Pál azt mondta, hogy a pusztai nemzedékhez hasonlóan mi is az ígéret földjének határán vagyunk (Zsid 10:37-39), ugyanakkor nagyobb előjogaink és kötelezettségeink vannak. Nem hallottuk Istent beszélni a Sínai-hegyen, de a Szentírásban az Úr hatalmasabb kinyilatkoztatását láthattuk: Isten testté lett Jézus Krisztus személyében (Zsid 12:18-24). A kérdés a következő: vajon nekünk lesz hitünk? A szerző arra bátorít, hogy kövessük a hithősök remek sorának példáját, akik közül kimagaslik Jézus.

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
Jelenések 4–10; Evangelizálás,„Az elesett emberiségért végzett munka” c. alfejezet
1. Mihez hasonlít János látomásának négy lelkes állata?      
2. Ki ül a sárga színű lovon János látomásában?      
3. Izrael nemzetségei közül melyik nincs megemlítve az elpecsételtek között?
4. Melyik folyónál volt megkötözve a négy angyal?
5. Miben áll a szamaritánus munkája?

Alapszöveg: Zsid 1:5–14; Lk 1:30–33; Zsolt 132:1–5; Zsid 2:14–16; 5:1–4; 1Pt 2:9; Zsid 8:8–12.

Bevezetés
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
 
Amint azt a múlt heti tanulmányunkban láthattuk, az újtestamentumi korszak első keresztényei episztolaként értelmezték Pál Zsidókhoz írt levelét. Úgy tűnik, hogy a Biblia e könyvének szerzője ismeretlen. A spekulációk legkevesebb 13 lehetséges szerzőt említenek, köztük Lukácsot, Barnabást, Júdást, Istvánt, Akvillát és Priszcillát, vagy Máriát, a Jézus édesanyját. A levélből bizonyossággal négy dolgot vonhatunk le következtetés gyanánt:
Mindenekelőtt a szerzőnek műveltnek és tanultnak kellett lennie. Az Újtestamentum görög nyelvű könyvei közül a Zsidókhoz írt levél nyelvezete a legkifinomultabb, legszebb. Másodsorban, a szerző ismerte a Szentírás zsidó értelmezési módszereit, mint például az analógiák általi érvelést (gezerah shavah), illetve ehhez hasonló egzegetikai technikákat. Harmadsorban, a szerzőnek alaposan ismernie kellett a zsidó Szentírást, ugyanis a Zsidókhoz írt levélben van a legtöbb ószövetségi idézet. Negyedsorban pedig a szerző ismerte Timótheust (Zsid 13:23). Mindezek a tények Pál szerzőségét igazolják a Zsidókhoz írt levélre vonatkozóan. A szerző azonban a névtelenség mellett döntött, aminek az okát nem árulta el. A névtelenség azt is sugallhatja, hogy a levél üzenete fontosabb, mint a szerző azonossága. Ugyanakkor hanyagságról tennénk bizonyságot, ha nem vennénk tudomást arról, hogy Ellen G. White Pál apostolnak tulajdonítja a Zsidókhoz írt levelet. Hittel tovább menve az isteni kinyilatkoztatás mentén, tanulmányaink során Pálként fogunk utalni a levél szerzőjére.
A tanulmány témái
E heti tanulmányunk két fontos témával foglalkozik: (1) Krisztus, a mi Királyunk, és (2) Krisztus, a mi Közbenjárónk.


II. MAGYARÁZAT
Krisztus, a mi Királyunk 
A Zsidókhoz írt levél 1. fejezete egyetlenegy mondatban foglalható össze: Krisztus „kiválóbb lévén az angyaloknál” (Zsid 1:4); a 2. fejezet szintén: Krisztus „egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál” (Zsid 2:9). Az egyik kérdés, amellyel e heti tanulmányunkban foglalkozni fogunk, ez: Mi teszi Jézust az angyaloknál kiválóbbá, mi emeli fel Őt a mennyei királyi rangra?
„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette” (Zsid 1:1–2). Pál el akarja mondani a címzettjeinek (nekünk is), hogy Isten beszélt az emberiségnek a múlt különböző időszakaiban, és jelenleg, „ez utolsó időkben” is beszél hozzánk. Különböző címzettekhez szól: „atyáinkhoz” és hozzánk, és teszi ezt különböző eszközei – prófétái és az Ő Fia – által. Isten „sokféleképpen” beszél az emberhez.
Melyek azok a csatornák, amelyeken keresztül Isten kommunikál velünk? Ádámmal és Évával szemtől szemben beszélt (1Móz 3); Mózest egy égő csipkebokor által szólította meg, amit mi teofániának, Isten látható alakban történő megjelenésének nevezünk (2Móz 3:2–6); Bálámhoz egy szamár által beszélt (4Móz 22:28); a kis Sámuelt a nevén szólította (1Sám 3:10); Illésnek halk és szelíd hang által nyilatkozott meg (1Kir 19:12); Ézsaiásnak egy templomi látomás által (Ézs 6:1–9); Hóseást pedig saját családja kontextusában kereste meg (Hós 1:2). Mindezekben a kommunikációs formákban van egy közös elem: egyikük sem teljes. Isten legmagasabb megnyilatkozása „ez utolsó napokban” történik, amikor Fia által szól hozzánk. Isten nemcsak Jézus szavai által beszél, hanem Jézus cselekedetei és jelleme által is. Isten kinyilatkoztatása fokozatos, azonban ez a progresszió nem az igaztól a „még” igazabb felé halad, az érettől a „még” érettebb felé, hanem egy állandó folyamatról van szó, amely által Isten kinyilatkoztatja önmagát az emberiségnek. Amikor Jézus szavai és cselekedetei által szól, maga Isten beszél az emberhez.
Miután megemlíti a Fiút, Pál hét kijelentést tesz Jézusról (Zsid 1:2–4), amely minden angyal fölé helyezi Őt. Elsősorban, Krisztus az, „akit [Isten] mindennek örökösévé tett” (Zsid 1:2). Ha Ő az első az örökösök közt, akkor a követői vele együtt örökösök, „akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsid 1:14). Az örökség gondolatából kiindulva, az első keresztények kijelentették, hogy feltámadásának és mennybemenetelének köszönhetően Krisztusnak olyan örökség adatott, amelyet megoszt az Őt követőkkel: „Aki győz, örökségül nyer mindent” (Jel 21:7); „Avagy nem tudjátok-é, hogy az igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát?” (1Kor 6:9–10).
Másodsorban, Jézus volt Isten teremtő munkájának az eszköze, „aki által a világot is teremtette” (Zsid 1:2). Örökösként Krisztus nemcsak Isten eszkatologikus eszköze, aki által az utolsó napokban az emberekhez szól, hanem a kezdeti teremtés eszköze is. A Fiú kezdetben betöltött szerepe az utolsó időkben kivívott eszkatologikus győzelmét vetíti előre. János magától értetődőként igazolja ezt a perspektívát, amikor azt írja, hogy „minden Ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3).
Harmadsorban, Jézus „[Isten] dicsőségének visszatükröződése” (Zsid 1:3). Bizonyos bibliafordítások „az Ő dicsősége ragyogása” változatot részesítik előnyben (lásd az NTR-fordítást). Mi több, Krisztus „[Isten] valóságának képmása” (Zsid 1:3; egyéb fordításokban, így Cornilescu változatában is: „[Isten] lényének lenyomata”, a szerk. megj.). A görög szó tárgyra, főként érmékre nyomtatott jelet jelent. A Jézusról kapott mindkét jellemzés – Isten dicsőségének visszatükröződése és Isten valóságának képmása [lenyomata] – ugyanazt a lényeges dolgot emeli ki, éspedig azt, hogy Jézus Isten megfelelő és teljes reprezentációja. Isten és Jézus ugyanannak az isteni természetnek a birtokosa. Amit Pál itt kijelent, hasonlatos Jézus vallomásához: „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9). Az Atya legjobb, legteljesebb kinyilatkoztatása Jézus Krisztus. Ha tudni akarjuk, hogy kicsoda Isten, meg kell ismernünk Jézust.
Negyedsorban, Krisztus „hatalma szavával tartja fenn a mindenséget” (Zsid 1:3). Nemcsak teremt, hanem életben is tart mindeneket hatalmas szavával. Ötödsorban, Jézus „megtisztított minket a bűneinktől” (Zsid 1:3). Aki Isten teremtő munkájának ügynöke volt, megmentő, üdvözítő munkájának is az ügynöke azáltal, hogy megtisztítja vétkeitől a  bűneit megvalló, megtérő embert. Jézus áldozata „megtisztítja a mi lelkiismeretünket a holt cselekede-
tektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek” (Zsid 9:14).
Hatodsorban, miután befejezte engesztelő munkáját, Jézus „üle a Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsid 1:3). Jézus helye a Felség jobbján közvetlen utalás Zsolt 110:1 versére, amelyet Pál a Zsidókhoz írt levele 1. fejezetének végén idéz: „Ülj az én jobb kezem felől, míglen ellenségeidet lábaidnak zsámolyává teszem” (Zsid 1:13). Jézus is ezt mondta, amikor a Szanhedrinben ítélkeztek felette: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján” (Mt 26:64).
Hetedsorban, Krisztus „annyival kiválóbb… az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). Mennyivel magasabb szinten áll Jézus az angyalokhoz képest? A választ erre a kérdésre a 4. vers után következő idézetláncban találjuk (Zsid 1:5–14). Jézus megérdemli az imádatot (Zsid 1:6), amit a szent angyalok viszont nem fogadnak el (Jel 19:10; 22:8–9). Krisztusnak uralkodói, királyi széke van, a kezében pedig az „igazság – az Ő országa – pálcája” (Zsid 1:8). Az Atya királynak kente fel Őt (Zsid 1:9). Ő teremtette az eget és a földet (Zsid 1:10), és az Isten jobbján ül (Zsid 1:13). Ebben a szövegösszefüggésben az a tény, hogy Jézus „kiválóbb az angyaloknál”, Krisztus trónfoglaló ceremóniájára utal, amint arra a vasárnapi részben is rámutattunk.
Nos tehát, mi teszi Jézust magasabb rendűvé az angyalokhoz képest? Isten számos ízben és sokféleképpen beszélt az ősi idők atyáival, „ez utolsó időkben” azonban a mindenek felett örökössé vált, mindeneket teremtő és fenntartó, bűnöktől megtisztító és az Atya jobbján ülő Fiú által szól az emberekhez. Ilyen értelemben Krisztus mindenek fölé emeltetett, és az angyalok felett áll, akik az üdvösséget öröklők javát szolgáló lelkek (Zsid 1:14). Mi több, Krisztus fogadja az imádatot, amellyel trónja elé járulnak, ahol az Atya jobbján foglal helyet. Ő a mi Királyunk.

Krisztus, a mi Közbenjárónk
A Közbenjáró két fél között közvetítő személy, aki megoldást ajánl, kapcsolatot teremt a felek között. A judaizmusban Mózes a Sínai hegyi szövetség legfontosabb közbenjárója. Pásztori leveleiben Pál azt írja, hogy „egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2:5). A Zsidókhoz írt levél ezt csak megerősíti, mondván, hogy Jézus egy jobb szövetség (Zsid 8:6), az „új szövetség közbenjárója” (Zsid 9:15; 12:24). Két kérdés vár választ: (1) Mire utal a Zsidókhoz írt levélben említett szövetség? (2) Miért jobb az új szövetség?
Ami az első kérdést illeti: a Zsidókhoz írt levél egy a felek közti, kötelező érvényű megegyezésre, egyezményre utal. Pál két szövetségről beszél: az első, régi szövetségről (Zsid 8:13), és a második, új és jobb szövetségről (Zsid 7:22; 8:6). Az első szövetség által Isten megalapította az áldozati (ceremoniális) rendszert, a léviták közül választott papokkal (Zsid 5:1–4). Az erkölcsi tökéletességet azonban nem lehetett elérni a lévitai papság révén – a papság erőtlensége és haszontalansága miatt (Zsid 7:11, 18), valamint azért, mert az áldozati bikák és bakok vére nem törölhette el a bűnöket (Zsid 10:4).
Miért volt erőtlen és haszontalan az első szövetség? Azért, mert a papok halandók voltak, korlátolt volt a létük (Zsid 7:23). Mi több, a papoknak előbb a saját bűneik miatt kellett áldozatokat hozniuk, és csak azután az általuk képviselt nép bűneiért (Zsid 5:3). Az első, régivé vált szövetség tehát nem volt tökéletes: Jézus jobb áldozata és papsága felülmúlta azt.
A második kérdésre vonatkozóan, a második szövetség értelmében Isten nem halandó, hanem örökké létező papot választott (Zsid 7:24). Nem áldoztak többé bikákat és bakokat, amelyek sohasem törölhették el az emberek bűneit, hanem Krisztus áldozta fel önmagát egyszer és mindenkorra (Zsid 7:27; 9:14; 10:12). Eljött, hogy áldozata által eltávolítsa a bűnt (Zsid 9:26), és megtisztítsa a lelkiismeretet a holt cselekedetektől (Zsid 9:14). Ez az oka annak, hogy a második szövetség minőségi szempontból az első felett áll, és hogy Krisztus, eme új szövetség közbenjárója jobb, mint az első szövetség bűnért való áldozatai. Krisztus a mi Közbenjárónk.


III.  ALKALMAZÁS
Elmélkedésre: 
1.    Ha Isten beszélt a múltban és beszél ma is, hogyan szól hozzád? Hogyan különbözteted meg a hangját azoktól a „hangoktól”, amelyek szintén a figyelmed megszerzésére törekszenek?
2.    Ha Krisztussal együtt Isten országának örökösei vagyunk, hogyan kellene viszonyulnunk e világ mulandó dolgaihoz?
3.    Ha Jézus tart fent mindent Szavának ereje által, hogyan támogatott téged, amikor nehéz helyzeteken mentél keresztül?
4.    Hallgasd meg énekeskönyvünk 134. énekét, „Az Úr fent a mennyben”
c. éneket. Főként a refrénre légy figyelmes, és gondolkodj el azon, hogy mit jelent az, hogy Krisztus a mi Közbenjárónk.