Jézus, a lélek Horgonya

Alapige: „Megragadjuk az előttünk levő reménységet, mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya, és beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint.” (Zsid 6:18-20).

Zsid 5:11–6:20 szakasza megszakítja a Jézus értünk végzett papi szolgálatáról szóló teológiai fejtegetést. Pál beékel a gondolatmenetébe egy szigorú figyelmeztetést a Krisztustól való eltávolodás veszélyéről.
Úgy tűnik, fennállt annak az esélye, hogy az emberek belemerülnek az önsajnálat és a hitetlenség mocsarába. Pál apostolt aggasztotta, hogy a nehéz helyzet miatt tompult olvasói és hallgatói lelki érzékenysége, és emiatt nem fejlődnek az evangélium megértésében és tapasztalásában.
Vajon nem fenyeget mindannyiunkat az a veszély, hogy a megpróbáltatások miatt elcsüggedünk, következésképpen pedig eltávolodunk a hittől?
A szigorú figyelmeztetés viszont szeretetteljes bátorításban végződik. Pál kifejezi, hogy bízik az olvasóiban és magasztalja Jézust, akiben megtestesült Istennek a megváltásról szóló megszeghetetlen ígérete (Zsid 6:9-20). Zsid 10:26-39 szakaszában megismétlődik a figyelmeztetés és bátorítás ciklusa.
Ezt a ciklust fogjuk most tanulmányozni, miközben Jézus erősítő szavaira összpontosítunk.

Február 12–19. – A keresztény otthon hete

EGW idézet:

Szerető Jézusunk kész bőségesen megáldani minket, de ehhez gyakorolnunk kell a hitünket, a buzgó imát és az örvendezést Isten szeretetében. (…)Tanulmányozzuk Isten figyelmeztetéseit és utasításait, melyeket az elmúlt korokban adott népének. Nem vagyunk szűkében a világosságnak. Tudjuk, mit kell elkerülnünk, és mit kell betartanunk. Ha mégsem igyekszünk megismerni és megtenni, ami helyes, az azért van, mert érzéki szívünknek jobban tetszik, ami helytelen.Mindig lesznek megbízhatatlan emberek, akik arra várnak, hogy mások hite vigye őket előre. Nem ismerik tapasztalatból az igazságot, azért nem érzik annak lelkükre tett megszentelő hatalmát. Minden gyülekezeti tag kötelessége, hogy szorgalmasan megvizsgálja a szívét, s fedezze fel, vajon élete és jelleme összhangban áll-e Isten igazságának nagyszerű mértékével. – Bizonyságtételek, V. köt., 532–533. o.

Az Isten és az ember nagy ellensége folyamatosan arra törekszik, hogy uralma alá hajtson bennünket, amikor kevésbé vagyunk éberek. Jézus figyelmeztetett a ránk leselkedő veszélyekre és a ravasz ellenségre. Ennek érdekében többször is rámutatott, hogy kötelességünk szüntelenül vigyázni és imádkozni, hogy ne essünk kísértésbe. Higgy Jézusban, higgy élő és kitartó hittel, és biztos lehetsz abban, hogy Ő megoltalmaz és megvéd téged! Szorosan tart, míg engeded magad tőle vezettetni, míg tőle tanulsz, és benne bízol, és akkor Ő fog megvédeni az eleséstől. Isten a legbiztosabb menedék. – The Upward Look, 19. o.

Amikor úgy érezzük, hogy túl nagy a teher, amikor kísértések környékeznek meg, amikor a szív érzelmei és vágyai próbálnak felülkerekedni, akkor mennyei Atyánk elé kell járulnunk buzgó is kitartó imával Jézus Krisztus nevében, s akkor Megváltónk a segítségünkre siet.
 
Az Ő mindenható és hatékony nevében megszerezhetjük a győzelmet, és elűzhetjük Sátánt a közelünkből. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy teljes biztonságban vagyunk, miközben a legcsekélyebb erőfeszítést sem tesszük ez ügyben. (…) Csak Isten a menedékünk. Nehogy azt higgyük, hogy saját bölcsességünkben erő van, mivel a mi erősségünk csak gyengeség, bölcsességünk csupán balgaság. Krisztus legyőzte helyettünk az ellenséget, mert megindult gyengeségeinken, és tudta, hogy ha nem siet a megmentésünkre, akkor vereséget szenvedünk, és elveszünk. Istenségére emberi természetet öltött, s így jogot szerzett arra, hogy emberi karjával átkarolja az embert, miközben isteni karjával megfogta a végtelen Isten trónját. Krisztus érdemei teszik nemesebbé az emberiséget, s így az ember lehetőséget kap, hogy legyőzze a bűn okozta romlást, és Krisztus isteni természete által a végtelen Istenhez kapcsolódjon. – That I May Know Him, 269. o.

1. Olvassuk el Zsid 6:4-5 verseit! Mit nyertek a Krisztusban hívők, amíg hűségesek voltak hozzá?

A „megvilágosodás” itt a megtérést jelenti (Zsid 10:32), és azokra vonatkozik, akik a „sötétségből”, azaz Sátán hatalmából a „világosságra” jutottak (ApCsel 26:17-18, RÚF), a bűntől (Ef 5:11) és a tudatlanságból való szabadulást jelképezi (1Thessz 5:4-5). Az igei alak itt arra utal, hogy Isten világosítja meg a hívőket Jézus „dicsőségének visszatükröződése” által (Zsid 1:3).
A „megízlelték a mennyei ajándékot” és a „részeseivé lettek a Szentléleknek” (RÚF, ÚRK) fordulatok rokon értelműek. Isten „ajándéka” utalhat a kegyelemre (Róm 5:15) vagy a Szentlélekre is, akin keresztül árasztja ki kegyelmét (ApCsel 2:38). Akik „megízlelték” a Szentlelket (Jn 7:37-39; 1Kor 12:13), már tapasztalták az Úr „kegyelmét”, és ennek része az erő is, hogy teljesíthessék akaratát (Gal 5:22-23).
Úgy lehet megízlelni „az Istennek jó beszédét” (Zsid 6:5), hogy személyesen meggyőződünk az evangélium igazságáról (1Pt 2:2-3). A „jövendő világnak” erői az Úr csodáira vonatkoznak, amelyeket a jövőben tesz majd a hívőkért: a feltámasztás (Jn 5:28-29), testünk átváltoztatása és az örök élet. A hívők azonban mindezt már a jelenben kezdik „megízlelni”. Lelkileg feltámadtak (Kol 2:12-13), megújult az elméjük (Róm 12:2) és örök életet kaptak Krisztusban (Jn 5:24).
Pál valószínűleg a pusztai nemzedékre gondolt, akik érezték Isten kegyelmét és szabadítását. „Megvilágosította” őket a tűzoszlop (Neh 9:12, 19; Zsolt 105:39), élvezhették a manna mennyei ajándékát (2Móz 16:15), tapasztalták a Szentlélek jelenlétét (Neh 9:20), megízlelték az Úr jó szavát (Józs 21:45) és az „eljövendő világnak” erői „csodákat és jeleket” vittek végbe, hogy megszabadulhassanak Egyiptomból (ApCsel 7:36). Pál viszont felveti: ahogy minden bizonyság ellenére a pusztai nemzedék elhagyta Istent (4Móz 14:1-35), úgy A zsidókhoz írt levél hallgatósága esetében is fennállt ugyanennek a veszélye, pedig annyi jelét láthatták az Úr jóindulatának.
Hogyan tapasztaltuk mi magunk is azt, amiről A zsidókhoz írt levélben ezek a versek szólnak, például a „megvilágosodást”?

EGW idézet:

Krisztus eljött, hogy megmutassa: a felülről kapott erővel az ember tiszta erkölcsű életet élhet. Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítőkészséggel könnyített az emberek ínségén. Szelídsége és kedvessége kiűzte a lélekből a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szertefoszlott, a gyűlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bizalom. Jézus mondhatta, akinek csak akarta: „Kövess engem!”, és akinek szólt, az felkelt és követte Őt. Megtört a világ varázsa. Szavai hallatán a szívből eltűnt a kapzsiság és a becsvágy, és az emberek felszabadultan követték a Megváltót. – A nagy Orvos lábnyomán, 25. o.

Isten Igéje ez a mag. Minden mag önmagában hordja a csírázás törvényét. Benne rejlik a növény élete. Ugyanígy van élet Isten Igéjében is. Krisztus ezt mondja: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” „Aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van.” (Jn 6:63; 5:24) Isten Igéjének minden parancsában és minden ígéretében az Úr ereje, élete rejlik, amely által a parancsok teljesíthetők, és az ígéretek megvalósulhatnak. Aki hitben befogadja az Igét, az Isten életét és jellemét kapja meg. Minden mag saját neme szerint hoz termést. Ha a megfelelő feltételek között vetjük el a magot, átörökíti saját életét a növénybe. Ha hit által szívünkbe fogadjuk az Ige romolhatatlan magvát, az olyan jellemet és életet terem, amely Isten jellemének és életének mása. – Krisztus példázatai, 38. o.

A kegyelemben való növekedésünk, örömünk és hasznosságunk mind a Krisztussal való egyesülésünktől függ. Csak ha napról napra, sőt, ha óráról órára közösségünk van vele – ha őbenne maradunk –, növekedhetünk a kegyelemben. Ő nemcsak szerzője, hanem befejezője is hitünknek. Krisztus az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Ám nemcsak a kezdetnél és végnél, hanem minden lépésünknél legyen velünk. (…) A Jézusban való élet a lelki nyugalom élete. Nem mindig az elragadtatás érzése, de legyen állandóan békés, bizalommal teli. Reményetek nem önmagatokban, hanem Krisztusban van. Gyengeségeteket kiegészíti az Ő ereje, tudatlanságotokat az Ő tökéletessége. Azért ne magatokra, hanem a Megváltóra tekintsetek! Foglalkozzanak gondolataitok az Ő szeretetével és jellemének tökéletességével! Krisztus önmegtagadása, alázatossága, tisztasága, szentsége és leírhatatlan szeretete legyen elmélkedésetek tárgya. Csak ha Őt szeretjük, ha az Ő példáit követjük, és teljesen rábízzuk magunkat, akkor alakulhatunk át az Ő képmására. – Jézushoz vezető út, 69–70. o.
 

2. Vessük össze Mt 16:24, Róm 6:6, Gal 2:20, 5:24, 6:14, és Zsid 6:4-6 verseit! A hasonlat alapján tehát mit jelent az, hogy „megfeszítik Krisztust”?

Az eredeti görög szövegben hangsúlyos a „lehetetlen” szó. Lehetetlen, hogy Isten helyreállítsa azokat, akik „elestek”, mert „újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát” (Zsid 6:6, RÚF). Pál ki akarja emelni, hogy Krisztuson kívül nem vezet más út a megváltáshoz (ApCsel 4:12). Nem lehet másképp üdvözülni, mert „lehetetlen, hogy az Isten hazudjon” (Zsid 6:18), illetve „hit nélkül… lehetetlen Istennek tetszeni” (Zsid 11:6).
Isten Fiának ismételt megfeszítése jelképes kifejezés, azt írja le, hogy mi történik a Jézus és a hívő közötti személyes kapcsolatban.
A vallási vezetők azért feszítették keresztre Jézust, mert fenyegetőnek vélték a hatalmukra és az önrendelkezésükre nézve. El akarták pusztítani Krisztus személyét, hogy megszabadulhassanak attól, akiben hatalmas és veszélyes ellenséget láttak. Hasonlóképpen az ember a legalapvetőbb módon kihívásnak érezheti az evangéliumot is az önállóságára és önrendelkezésére nézve. A keresztény élet lényege, hogy felvegyük a keresztet és megtagadjuk önmagukat (Mt 16:24). Ez azt jelenti, hogy megfeszítjük a világot (Gal 6:14), az óembert (Róm 6:6), illetve a testet is az „indulataival és kívánságaival” (Gal 5:24). A keresztény élet célja, hogy bizonyos értelemben meghaljunk: ha nem halunk meg az énünknek, nem kaphatjuk meg az új életet, amit Isten akar nekünk adni (Róm 6:1-11)!
A halálig megy a harc Jézus és az énünk között (Róm 8:7-8; Gal 5:17). Nehéz küzdelem, amit nem lehet egyszerre megnyerni. Ez a szakasz nem arra utal, aki időnként elbukik az „óemberrel” és a „testtel” vívott küzdelemben. Azokra vonatkozik, akik már őszintén megtértek és üdvösségre jutottak (Zsid 6:4-5), később azonban úgy döntenek, hogy Jézus veszélyezteti azt az életet, amire vágynak, ezért véget akarnak vetni a vele való kapcsolatuknak. Vagyis amíg az illető el nem határozza, hogy végleg elfordul Krisztustól, addig még van reménye az üdvösségre.
Mit jelent meghalni az „énnek” és felvenni a keresztet? Életünk mely területe felett a legnehezebb átadnunk az uralmat Krisztusnak?

EGW idézet:

A büszke szív ki akarja érdemelni az üdvösséget, ezzel szemben mind a mennyre való jogcímünk, mind alkalmasságunk Krisztus igazságában rejlik. Az Úr semmit sem tehet az ember megmentéséért, amíg az meg nem győződik saját gyengeségéről, le nem vetkőzi minden önelégültségét, s alá nem veti magát Isten irányításának. Ekkor kaphatja meg az ajándékot, amit Isten kíván neki nyújtani. Ő semmit sem tart viszsza a szükségét átérző lélektől. Az ilyen embernek szabad bejárása van hozzá, akiben a teljesség lakozik. „Mert így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (Ésa 57:15) – Jézus élete, 300. o.
 
Krisztus elárulásának, megtagadásának és megfeszítésének eseményei újra lejátszódtak, és újra le fognak játszódni súlyos jelenetekben. Isten és ember főellenségének csalásai nagy hatalommal bírnak. Akik Krisztuson kívül bármilyen más vezetőhöz adták magukat, azok testi, lelki és szellemi valóját olyan elbűvölő révület uralma hatja át, melynek hatalma által a lelkek elfordulnak az igazságtól, és helyette hazugságot fogadnak el. Csapda hálójába esnek, és minden tettükkel azt kiáltják: „Bocsásd el Barabbást, és feszítsd meg Krisztust!” Azokban az egyházakban, melyek eltávolodtak az igazságtól és a szentségtől, napvilágra kerül, hogy mivé válik és mire képes az emberi természet, amikor Isten szeretete nem lakik a lélekben. Semmi ne érjen meglepetésként bennünket! Ne csodálkozzunk az aljasság semmilyen megnyilatkozásán! Akik megszenteletlen lábuk alá tiporják Isten törvényét, ugyanazzal a lelkülettel rendelkeznek, mely Jézust zaklatta és elárulta. – Szemelvények, III. köt., 415–416. o.

A menny nagyon olcsó, ha szenvedések árán elérhetjük. Legyünk önmegtagadók mindvégig, haljunk meg naponként az énnek, tekintsünk állandóan Jézusra, s az Ő dicsőségét tartsuk állandóan szem előtt. Láttam, hogy azoknak, akik nemrég fogadták el az igazságot, tapasztalniuk kell, mit jelent Krisztusért szenvedni. Rögös pályán kell haladniuk, hogy végül megtisztulhassanak, és a szenvedések teszik majd őket alkalmasakká arra, hogy az élő Isten pecsétjét elnyerhessék, a szomorúság idején megállhassanak, a Királyt szépségében szemléltessék, s hogy a szentséges, tiszta angyalok és Isten színe előtt élhessenek. Mikor láttam, mivé kell lennünk, hogy a dicsőséget örökölhessük, és mikor láttam, hogy Jézus mennyit szenvedett, hogy ilyen gazdag örökséget szerezzen meg számunkra, imában könyörögtem, hogy alámerítkezhessünk Krisztus szenvedéseiben, hogy a küzdelmektől ne riadjunk vissza… Az angyal így szólt: „Tagadjátok meg önmagatokat; gyorsan előre kell haladnotok!” Közülünk többeknek volt elég ideje az igazság elfogadására, s arra, hogy lépésről lépésre haladhassanak folytonosan előre. Minden lépés erőt adott a további lépés megtételére. De az idő már-már lejár, és amit mi azelőtt éveken át tanulhattunk, arra nekik csak néhány hónapjuk lesz. – Tapasztalatok és látomások, 67. o.
 

Zsid 6:4-6 részének figyelmeztetése hasonlít arra, ami 10:26-29 szakaszában található. Pál elmagyarázza, hogy ha az olvasói elutasítják Jézus áldozatát, nem lesz más lehetőségük a bűnbocsánatra, mert annak Krisztuson kívül nincs más útja (Zsid 10:1-14).
3. Olvassuk el Zsid 10:26-29 részét! Milyen három módon jellemzi a levél írója a megbocsáthatatlan bűnt?

Pál nem azt mondja, hogy nem lehet engesztelést szerezni arra a bűnre, amit az igazság megismerése után követnek el. Isten Jézust jelölte ki Szószólónkként (1Jn 2:1). Rajta keresztül kapunk bűnbocsánatot (1Jn 1:9). Az Ige Isten Fia megtaposásaként, a szövetség vérének meggyalázásaként és a Szentlélek bántalmazásaként (Károli), megcsúfolásaként (RÚF, ÚRK) jellemzi (Zsid 10:29) azt a bűnt, amire nincs bűnbocsánat. Nézzük át ezeknek a kifejezéseknek a jelentését!
Az „Isten Fiát lábbal tiporja” (Zsid 10:29, RÚF) kifejezés Jézus uralmának elutasítását jelenti. Az „Isten Fia” cím arra emlékeztette a hallgatóságot, hogy Isten a jobbjára ültette Jézust, és megígérte neki: lába „zsámolyává” teszi az ellenségeit (Zsid 1:13; lásd még 1:5-12, 14). Krisztus megtaposása arra utal, hogy aki hitehagyóvá lett, az ellenségének tartja Őt. A levél érvelésének összefüggésében (Zsid 1:13) azt is mondhatnánk, hogy a hitét elhagyó személy letaszította Jézust a trónról (amit ezután ő maga foglalt el) és „zsámolyává tette”. Ezt akarta Lucifer elérni a mennyben (Ézs 14:12-14), és a „bűn embere” is ezt kísérli majd meg a jövőben (2Thessz 2:3-4).
A „szövetség vérét… közönségesnek tartja” (RÚF) kifejezés Jézus áldozatának elutasítására utal (Zsid 9:15-22). Azt a gondolatot sugallja, mintha Krisztus vérének nem lenne tisztító ereje.
A „kegyelemnek lelkét bántalmazza” fordulat nagyon kifejező. A görög enybrisas kifejezés („sértés”, „gyalázat”) az önteltség megmutatkozásával jár együtt, ami „arcátlanságra” és „gőgre” utal. Ez éles ellentétben áll a Szentlélek bemutatásával, ami szerint Ő „a kegyelemnek Lelke”. A hitét elhagyó személy sértéssel felel Isten kegyelmi ajánlatára.
A hitehagyó helyzete így menthetetlen. Elutasítja Jézust, az áldozatát és a Szentlelket is.

EGW idézet:

Némelyek, bár azt állítják, hogy hűségesek, mégis megvetették Isten Igéjét, és eltávolították az életükből. Elhanyagolták a Bibliát, a csodálatos útmutatót, minden gondolat igazi vizsgálóját, és azt hangoztatják, hogy mivel bennük van a Szentlélek, már nincs szükségük arra, hogy a Szentírást tanulmányozzák. Ők azonban Sátán hamis érveit fogadják el, amivel megtévesztette őket.
Az Úr szeret benneteket, és őrző angyalai mellettetek állnak. Ha betöltitek az Igét, akkor Jézus utasításainak fogtok engedelmeskedni… Gyengék vagyunk, viszont teljes bizonyossággal bízhatunk Jézus Krisztusban, mert az Ő hatalma védi meg azokat a lelkeket, akik benne bíznak. Óriási veszély leselkedik ránk. – The Upward Look, 19. o.

Sokan vannak ma Péter helyzetében, aki túlságosan nagy önbizalommal jelentette ki, hogy sosem fogja megtagadni Urát. De mivel önmagukban bíznak, könnyen Sátán prédájává válnak. Aki beismeri gyengeségét, az egy önmagánál nagyobb hatalomban bízik, és ha Istenre tekint, akkor az ördög már nem árthat neki. Viszont aki önmagában bízik, könnyen vereséget szenved. Ne feledjük, hogy ha nem figyelünk Isten figyelmeztetéseire, kudarc lesz a sorsunk. Krisztus nem  védi meg a sebektől azokat, akik szándékosan az ellenség területére lépnek. Magára hagyja, aki meg van elégedve önmagával, és aki úgy jár el, mintha Istennél jobban tudná, hogy mit kell tennie, s ezért a saját erejére támaszkodva halad előre. Mindennek azonban szenvedés és megcsonkított élet, de lehet, hogy kudarc és halál lesz a következménye.
A háborúban az ellenség kihasználja a megtámadottak gyenge pontját, és oda összpontosítja leghevesebb támadásait. A keresztény védelmi rendszerén egyetlen gyenge pontnak sem szabad lennie. Körül kell venni magát azzal a segítséggel, ami meg lett ígérve a Szentírásban azoknak, akik Isten akaratát cselekszik. A megkísértett ember akkor nyerheti el a győzelmet, ha annak példáját követi, aki „Meg van írva” szavakkal fogadta a kísértőt. Az „Így szól az Úr” minden helyzetben védelmet fog jelenteni számára. – This Day With God, 259. o.

A megszentelődés naponkénti munka. Senki se csalja meg önmagát, senki ne higgye, hogy Isten megbocsát, és megáldhatja annak ellenére is, ha parancsolatait vagy azok egyikét áthágja. A szándékos bűn a Szentlélek hangját hallgattatja el, és elválasztja a lelket Istentől. A vallásos érzelmek minden csapongása ellenére sem lakik Jézus olyan szívben, mely a mennyei törvényt megszegi. Isten csak azokat tiszteli, akik Őt is tisztelik. (…)
„Senki sem szolgálhat két úrnak.” Ha a bűnnek szolgálunk, nem szolgálhatunk Krisztusnak. A keresztényt is ösztökéli a bűn, mert a test hadakozik a Lélek ellen, de a Lélek harcol a test ellen, s így állandó a küzdelem. Itt van szükségünk Krisztus segítségére. Ha emberi gyengeség egyesül mennyei erővel, hitben így kiált fel: „De hála Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (1Kor 15:57) – Üzenet az ifjúságnak, 114. o.
 

Zsid 6:4-8 részének szigorú és komoly figyelmeztetése után Pál kifejezi: bízik abban, hogy az olvasói nem szakadtak el a Fiútól, és a jövőben sem teszik ezt. Reméli, hogy megszívlelve a figyelmeztetést, jó gyümölcsöket fognak teremi. Olyanok lesznek, mint a „föld”, amit Isten gondoz, ezért a várt gyümölcsök teremnek meg bennük. Részesülnek majd Isten áldásában (Zsid 6:7), ami nem más, mint az üdvösség (Zsid 6:9).
4. Olvassuk el Zsid 6:9-12 szakaszát! Soroljuk fel azokat a jó dolgokat, amelyeket a hívők tettek és továbbra is tesznek, illetve magyarázzuk meg, hogy ez mit jelent!

A hívők azzal mutatták ki a szeretetüket az Úr „neve” iránt, azaz maga Isten iránt, hogy szolgáltak a szenteknek. Itt nem elszigetelt múltbeli esetekről volt szó, hanem egészen addig tartó folyamatos tettekről. Nem a kivételes cselekedetek mutatják be az ember valódi jellemét. Az Isten iránti szeretet legnagyobb bizonyítékai nem feltétlenül az úgymond „vallási” cselekedetekben, hanem a többi ember, főként a nehezebb helyzetben levők iránti szeretetben mutatkoznak meg (Mt 10:42; 25:31-46). Pál tehát buzdítja a hívőket, hogy ne feledkezzenek meg a jó cselekedetekről (Zsid 13:2, 16).
Vessünk egy pillantást Zsid 6:12 versére! Arra figyelmeztet, hogy ne legyünk „restek”, ez jellemzi ugyanis azokat, akik nem fejlődnek tovább és akiknél fennáll az elfordulás veszélye (Zsid 5:11; 6:12). A reménységet nem pusztán a hit elméleti fejtegetése tartja életben, hanem a szeretetteljes tettekkel kifejezett hit (Róm 13:8-10).
Pál azt akarta, hogy az olvasói azokat kövessék, akik a hitük és türelmük révén öröklik az ígéreteket. Már utalt a pusztai nemzedék rossz példájára, akik a hit és a kitartás hiányában nem nyerhették el a megígért örökséget. Ezek után említi Ábrahámot (Zsid 6:13-15) annak példájaként, aki „hit és béketűrés” (ÚRK) által megkapta az ígéretet. A zsidókhoz írt levél 11. fejezetében folytatódik a hithősök felsorolása, ami a 12. fejezetben Jézussal ér a tetőpontra, hiszen a hit és a türelem tekintetében is Ő a legfőbb példaképünk (Zsid 12:1-4). Jel 14:12 verse szerint hit, béketűrés és a törvény megtartása jellemzi a végidőben élő szenteket.
Időnként intenünk kell azokat, akiket szeretünk. Mit tanulhatunk meg az apostoltól mások figyelmeztetése és bátorítása terén?
 

EGW idézet:

Pál ebben a levélben a korinthusiaknak Krisztus hatalmát igyekezett bemutatni, amely megóvhatja őket a gonosztól. Tudta, hogy ha a kijelölt követelményekhez igazodnak, akkor megerősödnek a Magasságos erejében. Segítségükre akart lenni, hogy kiszabaduljanak a bűn rabszolgaságából; hogy munkálhassák megszentelődésüket az Úr félelmében. Szívükbe véste annak követelményeit, akinek megtérésükkor odaszentelték az életüket. Így írt nekik: „Ti Krisztusé és nem magatoké vagytok... Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6:20) – Az apostolok története, 306. o.

Minden pillanatban örökérvényű dolgok forognak kockán. Minden pillanatban szolgálatra készen kell állnunk, akárcsak az őröknek. Az alkalom, amely most kínálkozik arra, hogy az élet Igéjét szóljuk a rá szomjazónak, talán többé nem tér vissza. Lehet, hogy Isten „ez éjjel elkéri” lelkét (Lk 12:20), és talán a mi hanyagságunk miatt maradt felkészületlen. Hogyan számolunk el Istennek az ítélet napján?!
Az élet sokkal ünnepélyesebb annál, mintsem hogy a mulandó, földi dolgok taposómalmában aggódva, az örökérvényű áldásokhoz képest atomnyi dolgokkal bajlódva töltsük el. Az Úr mégis arra szólít, hogy az élet mulandó dolgaiban is neki szolgáljunk. A földi munkában tanúsított szorgalom éppúgy hozzátartozik az igaz valláshoz, mint az imádság. A Biblia nem hagyja jóvá a tétlenséget. A világunkat sújtó legnagyobb átok a semmittevés. Az őszintén megtért ember szorgalmas munkás. – Krisztus példázatai, 343. o.
 

Ápold magadban azt a készséget, hogy többre becsülj magadnál másokat. Légy kevésbé önhitt, kevésbé magadban bízó; ápold a türelmet, hosszútűrést és testvéri szeretetet. Állj készen segíteni a tévelygőt, szánakozz a gyöngéken, és légy gyöngéd irántuk. Nem kell elhagynod foglalkozásodat, hogy dicsőséget szerezz az Úrnak, hanem napról napra minden tetteddel, szavaddal, foglalkozásod űzése közben is megtiszteltetést szerezhetsz annak, akinek szolgálsz, így jó irányban hathatsz a környezetedre.
Légy előzékeny, gyöngéd szívű, megbocsátó mások iránt. Éned hadd tűnjön el Jézus szeretetében,  hogy Megváltódnak  szerezz tisztességet, így eleget tégy a rád bízott feladatnak. Milyen keveset tudsz a szegény lelkek súlyos próbáiról, akiket a sötétség láncaiba vertek, s akikből hiányzik az eltökéltség és erkölcsi erő. Törekedj bepillantást nyerni mások gyöngeségébe. Segítsd az ínségeseket, feszítsd meg magadat, és hagyd, hogy Jézus uralkodjon rajtad, hogy így meg tudd valósítani életedben az igazság elveit. Akkor majd olyan áldás leszel, mint soha azelőtt, a gyülekezeted, de környezeted számára is. – Bizonyságtételek, IV. köt., 133. o.
 

Pál óvott a hitehagyástól, továbbá szeretetre és hitre bátorított. A gondolatmenetének ez a része a Krisztusban nyert bizonyosság gyönyörű, szárnyaló kifejtésében csúcsosodik ki.
5. Olvassuk el Zsid 6:17-20 szakaszát! Mivel garantálja Isten, hogy teljesíti a nekünk tett ígéreteit?

Isten több garanciát is adott arra, amit megígért nekünk. Először is, esküvel biztosított bennünket (Zsid 6:17). A Szentírás szerint Izrael számára azok az ígéretek váltak bizalmuk legfőbb alapjává Isten állandó kegyelmét illetően, amelyeket az Úr Ábrahámnak és Dávidnak tett. Amikor Mózes az aranyborjú esetében történt hitehagyás után bocsánatért könyörgött a nép számára, az Ábrahámnak tett esküre hivatkozott (lásd 1Móz 22:16-18; 2Móz 32:11-14). Kérésének erejét az adta, hogy Isten szava visszavonhatatlan (Róm 9:4; 11:28-29). A zsoltáros is hasonlóképpen járt közben Izraelért Istennél, és arra az esküre hivatkozott, amit az Úr Dávidnak tett: „Nem töröm meg az én szövetségemet, és ami kijött az én számból, el nem változtatom. Megesküdtem egyszer az én szentségemre: vajon megcsalhatnám-é Dávidot? Az ő magva örökké megmarad, és az ő királyi széke olyan előttem, mint a nap. Megáll örökké, mint a hold, és bizonyos, mint a felhőben lévő bizonyság” (Zsolt 89:35-38). Az Újszövetség szerint mindkét eskü beteljesedett Jézusban, Ábrahám magvában, aki
felemeltetett és Dávid trónjára ült (Lk 1:31-33, 54-55; Gal 3:13-16).
Másodszor, az Úr azzal biztosított bennünket az ígéreteiről, hogy Jézust a jobbjára ültette. Krisztus felemeltetésének az a szerepe, hogy megerősítse a hívőknek tett ígéretet, ami szerint Ő „útnyitóul” ment be értünk (Zsid 6:20). A mennybemenetele Isten megváltásának bizonyosságát mutatja be nekünk. Jézus „mindenkiért megízlelte a halált”, Isten szenvedés által dicsőítette Őt meg, hogy így vezesse „számtalan fiát… dicsőségre” (Zsid 2:9-10, HUNB). Krisztus az Atya színe előtt van, Ő a lelkünknek az Úr trónjához rögzített „horgonya” (Zsid 6:19). Isten uralmának becsületét védi meg a Jézus által nekünk adott ígéret beteljesedése. Mi más biztosítékra volna még szükségünk?
Milyen érzés, hogy Isten esküt tett nekünk? Miért kell üdvbizonyosságot ébresztenie bennünk ennek a gondolatnak, még ha méltatlannak érezzük is magunkat?

EGW idézet:

Mórija hegyén Isten ismét megújította szövetségét, és ünnepélyes esküvel erősítette meg az Ábrahámnak és magvának ígért, minden eljövendő nemzedéken át tartó áldást: „Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedted, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.” (1Móz 22:16–18)
Ábrahám hitének nagy tette fényoszlopként áll, és megvilágítja Isten minden eljövendő korszakban élő szolgáinak ösvényét. Ábrahám nem tagadta meg a menny akaratának teljesítését. A háromnapos út alatt elég ideje volt gondolkozni és – ha akart volna – Istenben kételkedni. Úgy okoskodhatott volna, hogy fiának megölése miatt gyilkosnak fogják tartani, egy második Kainnak; ezért tanítását elvetnék és semmibe vennék: jót sem tehetne többé embertársaival. Úgy érvelhetett volna, hogy idős kora felmenti az engedelmesség alól. De a pátriárka egyik mentséghez sem folyamodott. Ábrahám is ember volt, a mienkhez hasonló indulatai és gyengéd érzelmei voltak. Nem kérdezte meg, hogyan teljesülhetnek az ígéretek, ha Izsákot megöli. Nem tanácskozott fájó szívével. Tudta, hogy Isten minden kívánságában igaz és igazságos, és Ábrahám az utolsó betűig engedelmeskedett a parancsnak. – Pátriárkák és próféták, 153. o.

Szövetségéhez hű Istenünk a nyájas pásztor gyöngédségével és gondoskodásával a királyok Királyának hatalmát egyesíti. Útját semmi nem torlaszolhatja el. Hatalma korlátlan, s ez szavatolja, hogy biztosan beváltja népének tett ígéreteit. Minden akadályt el tud távolítani munkája útjából. Minden nehézséget el tud hárítani, hogy megmeneküljenek, akik szolgálják Őt, és tiszteletben tartják eszközeit. Jósága és szeretete végtelen; szövetségét nem változtatja meg.
Lehet, hogy műve ellenségeinek a tervei szilárdnak és jól megalapozottnak látszanak, de Isten meg tudja hiúsítani legátgondoltabb terveiket, s meg is teszi a maga módján és a maga idejében – majd, ha látni fogja, hogy eléggé próbára tette hitünket; majd, ha közelebb húzódunk hozzá, és Őt tesszük meg tanácsadónknak.
A legsötétebb napokon, amikor minden ijesztőnek tűnik, ne féljetek. Bízzatok Istenben. Akaratát véghez viszi, mindent jól tesz népe javára. Napról napra megújul azok ereje, akik szeretik és szolgálják Őt. Rendelkezésükre bocsátja értelmét, hogy miközben szándékát megvalósítják, ne tévedjenek. – Bizonyságtételek, VIII. köt., 10. o.
 

Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, „János, a szeretett tanítvány” c. fejezete, 355–359. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Júdás” c. fejezete, 619–627. o.
„A saját énünk elleni küzdelem a leghatalmasabb harc, amelyet meg kell vívnunk. Énünket átengedni, alárendelni mindent Isten akaratának, küzdelembe kerül, de a lélek kénytelen engedelmeskedni Istennek, mielőtt szentségben megújulhatna” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 33. o.).
„János vágyott arra, hogy hasonlóvá váljék Krisztushoz. Jézus szeretetének átalakító befolyása szelíddé és alázatossá tette. Elrejtette énjét Jézusban. János minden tanítványtársánál jobban átadta magát e csodálatos élet hatalmának… Krisztus iránti mély szeretete arra serkentette, hogy mindig szorosan haladjon mellette. Az Üdvözítő szerette mind a tizenkettőt, azonban János volt a legfogékonyabb lelkületű. Fiatalabb lévén a többinél, inkább a gyermek jóhiszemű bizalmával nyitotta meg szívét Jézus előtt. Így került a többieknél bensőségesebb kapcsolatba Krisztussal, és általa a Megváltó mély lelki tanításokat közölt az utókorral… Arcán az Úr dicsősége tükröződött. Az életszentség szépsége, amely életét átalakította, Krisztushoz hasonló fénnyel ragyogott vonásairól. Imádattal és szeretettel csüggött az Üdvözítőn; egyedüli óhaja volt, hogy hozzá hasonlítson és vele közösségben élhessen. Jellemében Mestere jelleme tükröződött” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 358–359. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
1Móz 17–23; Evangelizálás,„A turistaközpontok” c. alfejezet
1.    Melyik nőről van feljegyezve 1Mózes 17-ben, hogy nemzetek királyai származnak tőle?
2.    Kik vették körül Sodomában Lót házát?
3.    Milyen szívvel és milyen kézzel cselekedett Abimélek Sárával kapcsolatban?
4.    Hány évet élt Sára?
5.  A gyógyulni és kikapcsolódni vágyókat fogadó turistaközpontokban milyen misszionáriusokra van szükség?
 

Alapszöveg: Zsid 6:4–6; Mt 16:24; Róm 6:6; Zsid 10:26–29; 6:9–13; 6:17–20.

A tanulmány témái
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS 
A Zsidókhoz írt levél 5. fejezete szomorúbb hangnemben ér véget: Pál megfeddi olvasóit, amiért nem fejlődtek lelki utazásuk során, de ennek ellenére folytatja a prédikációját, mélyebb teológiai tartalmak felé haladva, nem számolva azzal, hogy levele címzettjei „restek a hallásra” (Zsid 5:11; a Cornilescu változat szerint: „nehéz a felfogóképességük”, a ford. megj.). Szándékában állt újfent olyan alapvető tanításokról beszélni a hallgatóságának („ha az Isten megengedi”), mint „a holt cselekedetek”, „az Istenben való hit”, „a (rituális) mosakodás”, „a kezek rátevése”, „a holtak feltámadása és az örök ítélet” (Zsid 6:1–2). Továbbá, a múltban a címzettjeinek alkalmuk volt megtapasztalni egy sor áldást Isten részéről. Ezekről az áldásokról Zsid 6:4–5 verseiben olvashatunk.
„Megvilágosíttattak” és „megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit”. Ezek a kifejezések egyenértékűek a megtérés, Isten kegyelme, a jeleket és csodákat tevő Szentlélek, valamint az igazság evangéliuma és az üdvösség megtapasztalásával.
És mégis, mindezek ellenére, egyesek úgy tűnik, hogy elhagyták a hitet. Pál ezt írta nekik: „Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak… ismét megújuljanak a megtérésre” (Zsid 6:4, 6). Hasonlóan lesújtó ítélet hangzik el Zsid 10:26–29 szakaszában azok ellen, akik akaratlagosan kitartanak a bűnben még azután is, hogy megismerték az igazságot. A hitehagyó magatartását metaforákban írja le a szerző, amelyek egyenértékűek Jézus, az Ő áldozata és a Szentlélek megtagadásával.

II.    MAGYARÁZAT
Az újbóli megújulás lehetetlen volta
Vajon Zsid 6:4–6 – ahogy Zsid 10:26–29 is – arról beszél, hogy lehetetlen valakinek újra megtérnie? Valóban arról lenne itt szó, hogy ha egy keresztény elhagyja a hitet, nem térhet meg újból? Annak gondolata, hogy lehetetlenség valakinek újra megtérnie, Zsid 6:4–6 értelmezésén alapult, amelyet a keresztények az egyháztörténelem folyamán vallottak, és keresztségüket – meggyőződésük következményeként – egészen a haláluk közeledtéig halogatták. De vizsgáljuk meg ezt a kijelentést más szemszögből: hogy hangzik ez a figyelmeztetés, ha Péter Gecsemáné kerti tapasztalatának prizmáján keresztül vizsgáljuk meg (Mt 26:69–75)? Az alábbiakban megpróbáljuk megérteni Zsid 6:4–6 szakaszát, továbbá összhangba hozni azt Péter tapasztalatával, valamint a teljes Szentírás üzenetével.

Elsősorban célunk megérteni, hogy miken mentek keresztül azok az emberek, akiknek Pál a levelét írta. Egyesek közülük megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot és az Istennek jó beszédét, részesei lettek a Szentléleknek, majd „elestek”. Az első költői kép, amit a szerző a keresztények leírására használ: „megvilágosíttattak”, amely Zsid 10:32 versében is feltűnik: „Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki.” Ez a metafora látszólag betekintést nyújt a levél címzettjeinek tapasztalatába, melyet hitéletük kezdetén átéltek. Isten Lelkének köszönhetően elhagyták a holt cselekedeteket, és megtértek Istenben (Zsid 6:1), eljutottak az igazság megismerésére (Zsid 10:26). A második szókép – „megízlelték a mennyei ajándékot” (Zsid 6:4) – rámutat arra, hogy a keresztényeknek részük volt az Istentől kapott üdvösség ajándékának tapasztalatában. A „megízlel” ige Zsid 2:9 versében is megjelenik, ahol az Úr Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy „meg kellett ízlelnie a halált, Isten kegyelméből mindenkiért”. Emberként a halál tapasztalata teljességgel idegen volt számára. A levél címzettjei megízlelték a mennyei ajándékot – „az ily nagy üd-
vösség”-et (Zsid 2:3) –, amely valóság számukra ismeretlen volt azelőtt.
A mennyei ajándék megízlelésével szoros kapcsolatban áll a Pál által használt harmadik szókép. A keresztények „részeseivé lettek a Szent Léleknek” (Zsid 6:4). Ez a kijelentés Zsid 3:1 és 3:14 versét juttatja eszünkbe, ahol azt olvassuk, hogy a keresztények „szent atyafiak”, akik „részesei a mennyei elhívásnak”. A Szentléleknek és az Ő ajándékainak a kitöltetése olyan tapasztalat volt az életükben, amelyet megtérésük első szakaszában lelkesedéssel éltek meg (Zsid 2:4).
A metaforák sora a táplálékok és az ízlelés világából vett képekkel folytatódik. Az „Isten jó beszédének megízlelése” (Zsid 6:5) az evangélium hallására vonatkozik, amelyet a címzettek akkor kaptak meg, amikor elfogadták az üdvösség jó hírét (Zsid 2:3). A héber Bibliában időnként találkozunk olyan asszociációkkal, amelyek Isten Igéjét a fizikai táplálékkal hasonlítják össze. Pál hallgatói nem csupán a címzettjei Isten jó beszédének, hanem a „jövendő világ erőinek” (Zsid 6:5) a megtapasztalói is, akik „jelekkel meg csodákkal és sokféle erőkkel” tettek bizonyságot (Zsid 2:4).
Négy hosszú, pozitív metafora után hirtelen változás következik be. Az utolsó szókép a hitehagyás gondolatát közvetíti: „és elestek” (Zsid 6:6). Az
„elesik” vagy a (hitet) „elhagy(ja)” ige jelentheti a bűn elkövetését, általános értelemben. A következő kifejezés azonban – „önmaguknak feszítik meg az Istennek ama Fiát” (Zsid 6:6) – arra enged következtetni, hogy a bűnt itt radikálisabb értelemben kell vennünk: eltávolodás az üdvösség bármely azelőtti tapasztalatától, amelyeket a 4. és az 5. vers említ meg. Egyszerűen szólva, a hívők, akiknek Pál a levelét írta, átélték a megtérés, az üdvösség, a Szentlélekkel való betöltekezés és az Isten jó beszéde megízlelésének tapasztalatát, majd pedig letértek a hit útjáról.
Miután megértettük, hogy mit éltek át a múltban Pál levelének címzettjei, vizsgáljuk meg az újra megtérés lehetetlenségének fogalmát, amiről Zsid 6:4–6 szakaszában olvasunk. Technikai részleteket is górcső alá kell vennünk. A fentebb említett öt metafora mindenike a görögben melléknévi igenév. Mind múlt idejűek (aorist igeforma), egy a múltban történt, már befejezett cselekményt jelölnek. A melléknévi igenevek sora ugyanazt az embercsoportot jellemzi. Ilyen értelemben ez a közösség a múltban keresztülment a megvilágosodás lelki élményén, majd miután az összes vallásos tapasztalaton átesett, elhagyta a hitét. Zsid 6:6 utolsó része egy másik igecsoportot használ („önmaguknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt”). Ezúttal Pál jelen időben használja az igéket. Hirtelen tér át a múlt időről a jelen időre, ami azt sejteti,
hogy a cselekmény még folyamatban van. Mit jelentsen ez? A jelen idejű igeidő egy a beszéd ideje alatt még tartó cselekvést jelöl. Mindkét ige jelen időben írja le a jelenben bekövetkezett hitehagyás valóságát, amit a szerző olyan rossznak minősít, hogy az ellehetetleníti az újbóli megtérést, mivel a lázadót Krisztus ellenségévé változtatja. Újra keresztre feszíti Isten Fiát, és állandóan megcsúfolja Őt. Mit sugall ez a kijelentés? Megcsúfolni, gúnyt űzni Krisztusból egyenlő a keresztre feszítés felelevenítésével. Ennek a cselekedetnek az ismétlése érzékelteti, milyen lesújtó és állandó hatása van a hitehagyásnak azokra, akik valaha megvilágosíttattak. Az Úr Jézussal szemben tanúsított magatartásuk miatt nem lehet őket újra megtérésre vezetni. Cselekedeteik hitehagyásuk okát és jelen magatartásukat egyaránt leírja. Mivel megtagadják Krisztust, képtelenek megtérni.
De mit mondhatunk azokról, akiknek nem ez a magatartásuk? Van még esélyük? Természetesen! Hasznunkra van a Péter esete. Miután háromszor megtagadta Jézust, hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott neki az Úr rá vonatkozóan, „és kimenvén onnan, keservesen síra” (Mt 26:75). Ez a bánkódás teljesen különbözik a hitüket megtagadók magatartásától, akik Zsid 6. fejezete szerint keresztre feszítik Jézust és gúnyt űznek belőle. Mi több, 1Jn 2:1 versében ezt olvassuk: „Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” A Közbenjáró vagy Ügyvéd csak akkor segíthet, ha elfogadják Őt mint Segítőt, és nem feszítik keresztre vagy gúnyolják.
Következtetésként: Zsid 6:4–6 versei világossá teszik, hogy az episztola címzettjei átmentek a vallásos tapasztalatok teljes skáláján, a megtéréstől a hitehagyásig. Egyesek közülük gúnyt űztek Jézusból, és szimbolikusan újfent keresztre feszítették, ami lehetetlenné tette számukra az újbóli megtérést. Lényegében ezzel a magatartásukkal ellenségüknek kiáltották ki Krisztust. Ha viszont Péterhez hasonlóan alázatos magatartást tanúsítanak, lehetséges számukra a megbocsátás. Jézus Krisztus, az Ügyvédünk kész újból megtérésre vezetni minket.
Ugyanez érvényes Zsid 10:26–29 verseire is. A szakasz az akaratlagosan, szándékosan és kihívó módon elkövetett bűn megnevezésével kezdődik: „Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat” (Zsid 10:26). Itt is a bűnben való szándékos kitartás van leírva, amely megfosztja az embert a bűnbocsánattól. Egyesek „megtapodták az Isten Fiát, és a szövetségnek vérét, mellyel megszenteltetett, tisztátalannak tartják, és a kegyelemnek Lelkét bántalmazzák” (Zsid 10:29). Cselekedeteik folytán ellenségként tekintenek Jézusra, üdvözítő vérét megfosztják szabadító erejétől, gúnyt űznek Isten kegyelmének ajándékából, vagy kevélyen tudomást sem vesznek róla. Az ilyen emberek nem is akarnak megtérni. Semmibe veszik Jézust és az Ő munkáját, egyértelmű tehát, hogy számukra lehetetlen a megtérés.
De ti felőletek, szerelmeseim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve
Egy ilyen szigorú feddést követően Pál újból közvetlenül levele címzettjeihez szól, ezúttal bátorító hangnemben: „De ti felőletek, szerelmeseim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is” (Zsid 6:9). Ezek a hívők olyanok, mint a 7. versben említett jó föld, amely gazdag termést hoz. A keresztény szolgálat győzelmi lajstromuk része. Isten igazságos, és nem felejti el ezeket a dolgokat (Zsid 6:10). Pál a „szerelmeseinek” nevezi őket, amivel voltaképpen azt nyomatékosítja, hogy van még remény számukra.

III. ALKALMAZÁS
Nem szokatlan jelenség a hetednapi adventista egyházban, hogy serdülőkorú fiatalok is megkeresztelkednek. Bármennyire is őszinte és hiteles volt a tapasztalatuk Krisztussal, amikor elkezdik felsőfokú tanulmányaikat, hitük meggyengülhet. Egyesek közülük már tizenkilenc évesen elhagyják a gyülekezetet, tévelyegnek az életben mindaddig, míg úgy harmincévesen, több válságos időszakon túl, megtalálják a gyülekezetbe visszavezető utat. Hogyan viszonyuljunk a lehető leghatékonyabban a visszatérő, egykori tagokhoz?
1.    Mit mondanál egy ilyen személynek, aki épp elolvasta Zsid 6:4–6 verseit, és az az érzés marad meg benne, hogy lehetetlen számára a megtérés?
2.    Mit tehetünk – egyénileg és közösségileg – annak érdekében, hogy elkerüljük a hitehagyás bekövetkeztét a családjainkban és a gyülekezetünkben?