Jézus, hűséges Testvérünk

Alapige: „Mivel tehát a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt” (Zsid 2:14).

A zsidókhoz írt levél 1. fejezete Jézusról, Isten Fiáról szól, aki uralkodik az angyalok fölött, „az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása” (Zsid 1:3). A 2. fejezetben Jézus az ember Fia, aki kisebbé lett az angyaloknál, magára vette az emberi természetet annak minden gyengeségével együtt, egészen a halálig (Zsid 2:7).
A levél 1. fejezetében Isten a következőt mondja Jézusról: „Én Fiam vagy te” (Zsid 1:5). A 2. fejezetben Jézus az embereket a „testvéreinek” (Zsid 2:12, RÚF) nevezi.
Az 1. fejezetben az Atya kijelenti a Fiú isteni uralmát (Zsid 1:8-12). A következő fejezetben a Fiú megerősíti az Atya iránti hűségét (Zsid 2:13a).
A zsidókhoz írt levél 1. fejezetében Jézus Isten – Úr, Teremtő, Megtartó és Király. A következő fejezetben Ő a kegyelmes és hűséges emberi Főpap.
Összefoglalva:  Jézust  hűséges  és  irgalmas  testvérnek  láthatjuk  abban a leírásban, ami a Fiút az örök, teremtő Isten végső kinyilatkoztatásaként mutatja be (Zsid 1:1-4).

EGW idézet:

Krisztus… emberi formában jött világunkba, hogy emberként éljen az emberek között. Felvette az emberi természet hajlamait, hogy azokban megpróbáltasson. Emberi mivoltában isteni természet részese volt. Megtestesülése által új értelemben nyerte el az Isten Fia címet. Az angyal így szólt Máriához: „A Szentlélek száll terád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is, szentnek hívatik, Isten Fiának.” (Lk 1:35) Krisztus embertől született, s így új értelemben vált Isten Fiává. Noha Isten Fiaként jött világunkba, születése által mégis eggyé vált az emberiséggel. Jézus emberi formában jött el, hogy mind az el nem bukott világoknak, mind pedig a mi elbukott földünknek megmutassa: Isten megfelelően gondoskodott arról, hogy az emberek Teremtőjükhöz való hűségben éljenek. – Szemelvények, I. köt., 226–227. o.

Kísértést szenvedett mindenben, mint az ember, ennek dacára is szentnek nevezi az angyal. Isten által meg nem magyarázott titok, hogy Krisztus kísértést szenvedhetett minden ponton, mint mi, mégis bűntelen maradt. Krisztus testté válása titok volt, titok is marad. A kijelentett dolgok a mieink és a mi fiainké. Mégis intsünk mindenkit, nehogy Jézust mindenben emberivé tegyék, mintha egyikünk lett volna, hiszen ez képtelenség. Nem szükséges ismernünk a pontos időt, mikor az emberi lét az istenivel keveredett. Tartsuk lábunkat a sziklán, Krisztuson, mint emberi létben megnyilvánult Istenen. – A Te Igéd igazság, V. köt., 1128. o.

Krisztus levetette királyi palástját, koronáját,  parancsnoki  tisztjét, és leszállt a mélybe, a megszégyenítés legalacsonyabb mélységébe. Emberi természetével szembenézett az ember minden kísértésével, és minden ponton legyőzte értünk, javunkra az ellenséget. Mindezt azért tette, hogy  hatalmat adjon  az  embereknek, amely segítségével  győzővé  válhatnak.  „Nékem  adatott  minden  hatalom” – mondja. S mindenkit részesít benne, aki követni akarja Őt. Követői megmutathatnák a világnak a Megváltó vallásában található hatalmat az én legyőzésére. „Tanuljatok tőlem”, mondja Krisztus, „és nyugalmat találtok lelketeknek”. Miért nem tanulunk minden nap a Megváltótól? Miért nem élünk vele állandó kapcsolatban, hogy egymással való érintkezésünkben szeretetteljesen és előzékenyen szóljunk és tegyünk? Miért nem tiszteljük az Urat azzal, hogy gyöngédséget és szeretetet tanúsítunk egymás iránt? Ha a menny elveivel összhangban szólunk és cselekszünk, viselkedésünkkel hitetleneket fogunk Jézushoz vonzani. – Bizonyságtételek, IX. köt., 190. o.
 

1.    Olvassuk el 3Móz 25:25-27, 47-49 szakaszát! Ki válthatta meg azt, aki a szegénysége miatt elveszítette a birtokát vagy a szabadságát?

Mózes törvénye kikötötte: ha valaki olyan szegény, hogy a túlélése érdekében el kell adnia a birtokát – vagy akár önmagát is –, az ötvenedik, jubileumi évben visszakaphatja a birtokát, a szabadságát. A jubileumi év volt a „nagy” szombatév, amikor az adósságokat elengedték, a birtokokat visszaváltották és szabadulást hirdettek a foglyoknak.
Viszont a várakozás ötven éve hosszú idő. Mózes törvénye ezért határozta meg, hogy a legközelebbi hozzátartozó megfizethette az adósságból fennmaradt részt, így hamarabb megválthatta a rokonát.
A legközelebbi hozzátartozó volt az is, aki biztosította, hogy igazságot szolgáltattak emberölés esetén. Ő volt a bosszúálló, aki üldözőbe vehette és megbüntethette közeli rokona gyilkosát (4Móz 35:9-15).
2.    Olvassuk el Zsid 2:14-16 szakaszát! Hogyan jellemzi Pál ebben az igeszakaszban Jézust?

Ez a rész az ördög rabszolgáinak nevez bennünket, de Jézus a Megváltónk. Ádám bűnbeesésével az emberek Sátán uralma alá kerültek. Ennek következtében nem volt erőnk ellenállni a bűnnek (Róm 7:14-24). Ám ami ennél is rosszabb, a vétkünk halálbüntetést követelt, amiért nem fizethetnénk váltságot (Róm 6:23), tehát reménytelen volt a helyzetünk.
Jézus viszont magára vette emberi természetünket, hús-vér emberré lett. Ő a legközelebbi hozzátartozónk, aki megváltott bennünket. Nem szégyellt minket a „testvéreinek” (Zsid 2:11, RÚF) nevezni.
Paradox módon az isteni természetét is kinyilvánította Jézus azzal, hogy magára vette a mi természetünket és megváltott bennünket. Az Ószövetség Jahvét nevezi Izrael valódi Megváltójának, a legközelebbi hozzátartozónak (pl. Zsolt 19:15; Ézs 41:14; 43:14; 44:22; Jer 31:11; Hós 13:14).
Miként tapasztalhatjuk még jobban, hogy milyen közel tud hozzánk kerülni Krisztus? Miért olyan fontos ez a hitünk szempontjából?
 

EGW idézet:

Krisztusnak a népéhez fűződő viszonyát gyönyörűen szemlélteti az Izraelnek adott törvény. Ha egy elszegényedett zsidó kénytelen volt megválni vagyonától, s magát is el kellett adnia szolgának, legközelebbi rokonának kötelessége volt kiváltani őt és örökségét (lásd: 3Móz 25:25, 47–49; Ruth 2:20). Így a bűn következtében elveszített örökségünk és magunk megváltásának műve ráhárult, aki „közeli rokonunk”. Megváltásunkért lett a hozzátartozónk. Megváltó Urunk közelebb áll hozzánk, mint apánk, anyánk, testvérünk, barátunk, hitvesünk. „Ne félj – mondja –, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” „Mivel kedves vagy az én szememben, becses vagy, és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért.” (Ésa 43:1, 4) Krisztus szereti a trónját körülvevő mennyei lényeket, de mi magyarázza azt a nagy szeretetet, mellyel bennünket szeret? Nem érthetjük meg, csak tapasztalhatjuk, hogy így van. – Jézus élete, 327. o.

Krisztus egyetlen ember mellett sem ment el közömbösen, és nem tekintette méltatlannak, hanem minden léleknek felkínálta a gyógyító balzsamot… Igyekezett reményt nyújtani még a legfaragatlanabb és legkevésbé ígéretes embernek is, akit mindig arról biztosított, hogy bűntelenné és tisztává válhat, és olyan jellemre tehet szert, amellyel méltóvá lesz arra, hogy Isten gyermekének nevezzék. Sok esetben találkozott olyanokkal, akik Sátán uralma alá vetették magukat, és nem volt erejük kiszabadulni a hálójából. Némelyeket ezen elkeseredett, beteg, megkísértett és elbukott emberek közül Jézus az irgalom leggyöngédebb szavaival szólította meg, mivel erre volt szükségük, és mivel meg tudták érteni szavainak értelmét. Másokra pedig olyan állapotban talált, hogy épp élet-halál harcot vívtak a lelkek ellenségével. Kitartásra buzdította és arról biztosította őket, hogy győzhetnek, mivel Isten angyalai állnak mellettük, és biztosítják a győzelmüket. – The Faith I Live By, 98. o.

Krisztus egész élete során szelíd és alázatos szívű volt. Azért választotta ezt az életmódot, hogy így az emberi nemzetség segítségére lehessen. Nem egy trónt foglalt el, mint a földi uralkodók, hanem levetette királyi palástját, egy időre lemondott királyi koronájáról, hogy az emberi család egyik tagjává válhasson. Még angyali természetet sem öltött magára. És az emberi rendelkezések alapján még nem is papi szolgálatot végzett. Ember fel sem foghatná Jézus magas beosztását, ha a Szentlélek nem nyilatkoztatta volna ki. Az érdekünkben Krisztus emberi testtel takarta el istenségét, és szállt le királyi trónjáról. Lemondott a menny parancsnokának kijáró pozíciójáról, értünk szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége révén gazdagodjunk meg. Ekképp rejtette dicsőségét emberi alak mögé, hogy átformáló, mennyei erejét hozhassa el az emberiségnek. – The Upward Look, 67. o.
 

1.  Olvassuk el 3Móz 25:25-27, 47-49 szakaszát! Ki válthatta meg azt, aki a szegénysége miatt elveszítette a birtokát vagy a szabadságát?

Mózes törvénye kikötötte: ha valaki olyan szegény, hogy a túlélése érdekében el kell adnia a birtokát – vagy akár önmagát is –, az ötvenedik, jubileumi évben visszakaphatja a birtokát, a szabadságát. A jubileumi év volt a „nagy” szombatév, amikor az adósságokat elengedték, a birtokokat visszaváltották és szabadulást hirdettek a foglyoknak.
Viszont a várakozás ötven éve hosszú idő. Mózes törvénye ezért határozta meg, hogy a legközelebbi hozzátartozó megfizethette az adósságból fennmaradt részt, így hamarabb megválthatta a rokonát.
A legközelebbi hozzátartozó volt az is, aki biztosította, hogy igazságot szolgáltattak emberölés esetén. Ő volt a bosszúálló, aki üldözőbe vehette és megbüntethette közeli rokona gyilkosát (4Móz 35:9-15).
2. Olvassuk el Zsid 2:14-16 szakaszát! Hogyan jellemzi Pál ebben az igeszakaszban Jézust?

Ez a rész az ördög rabszolgáinak nevez bennünket, de Jézus a Megváltónk. Ádám bűnbeesésével az emberek Sátán uralma alá kerültek. Ennek következtében nem volt erőnk ellenállni a bűnnek (Róm 7:14-24). Ám ami ennél is rosszabb, a vétkünk halálbüntetést követelt, amiért nem fizethetnénk váltságot (Róm 6:23), tehát reménytelen volt a helyzetünk.
Jézus viszont magára vette emberi természetünket, hús-vér emberré lett. Ő a legközelebbi hozzátartozónk, aki megváltott bennünket. Nem szégyellt minket a „testvéreinek” (Zsid 2:11, RÚF) nevezni.
Paradox módon az isteni természetét is kinyilvánította Jézus azzal, hogy magára vette a mi természetünket és megváltott bennünket. Az Ószövetség Jahvét nevezi Izrael valódi Megváltójának, a legközelebbi hozzátartozónak (pl. Zsolt 19:15; Ézs 41:14; 43:14; 44:22; Jer 31:11; Hós 13:14).
Miként tapasztalhatjuk még jobban, hogy milyen közel tud hozzánk kerülni Krisztus? Miért olyan fontos ez a hitünk szempontjából?

EGW idézet:

Krisztusnak a népéhez fűződő viszonyát gyönyörűen szemlélteti az Izraelnek adott törvény. Ha egy elszegényedett zsidó kénytelen volt megválni vagyonától, s magát is el kellett adnia szolgának, legközelebbi rokonának kötelessége volt kiváltani őt és örökségét (lásd: 3Móz 25:25,47–49; Ruth 2:20). Így a bűn következtében elveszített örökségünk és magunk megváltásának műve ráhárult, aki „közeli rokonunk”. Megváltásunkért lett a hozzátartozónk. Megváltó Urunk közelebb áll hozzánk, mint apánk, anyánk, testvérünk, barátunk, hitvesünk. „Ne félj – mondja –, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” „Mivel kedves vagy az én szememben, becses vagy, és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért.” (Ésa 43:1, 4) Krisztus szereti a trónját körülvevő mennyei lényeket, de mi magyarázza azt a nagy szeretetet, mellyel bennünket szeret? Nem érthetjük meg, csak tapasztalhatjuk, hogy így van. – Jézus élete, 327. o.

Krisztus egyetlen ember mellett sem ment el közömbösen, és nem tekintette méltatlannak, hanem minden léleknek felkínálta a gyógyító balzsamot… Igyekezett reményt nyújtani még a legfaragatlanabb és legkevésbé ígéretes embernek is, akit mindig arról biztosított, hogy bűntelenné és tisztává válhat, és olyan jellemre tehet szert, amellyel méltóvá lesz arra, hogy Isten gyermekének nevezzék. Sok esetben találkozott olyanokkal, akik Sátán uralma alá vetették magukat, és nem volt erejük kiszabadulni a hálójából. Némelyeket ezen elkeseredett, beteg, megkísértett és elbukott emberek közül Jézus az irgalom leggyöngédebb szavaival szólította meg, mivel erre volt szükségük, és mivel meg tudták érteni szavainak értelmét. Másokra pedig olyan állapotban talált, hogy épp élet-halál harcot vívtak a lelkek ellenségével. Kitartásra buzdította és arról biztosította őket, hogy győzhetnek, mivel Isten angyalai állnak mellettük, és biztosítják a győzelmüket. – The Faith I Live By, 98. o.

Krisztus egész élete során szelíd és alázatos szívű volt. Azért választotta ezt az életmódot, hogy így az emberi nemzetség segítségére lehessen. Nem egy trónt foglalt el, mint a földi uralkodók, hanem levetette királyi palástját, egy időre lemondott királyi koronájáról, hogy az emberi család egyik tagjává válhasson. Még angyali természetet sem öltött magára. És az emberi rendelkezések alapján még nem is papi szolgálatot végzett. Ember fel sem foghatná Jézus magas beosztását, ha a Szentlélek nem nyilatkoztatta volna ki. Az érdekünkben Krisztus emberi testtel takarta el istenségét, és szállt le királyi trónjáról. Lemondott a menny parancsnokának kijáró pozíciójáról, értünk szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége révén gazdagodjunk meg. Ekképp rejtette dicsőségét emberi alak mögé, hogy átformáló, mennyei erejét hozhassa el az emberiségnek. – The Upward Look, 67. o.

A zsidókhoz írt levél kijelenti, hogy Jézus magára vette az emberi természetet, mert így képviselhetett bennünket és halhatott meg értünk (Zsid 2:9, 14-16; 10:5-10). Ez a megváltás tervének alapja és az egyetlen reménységünk az örök életre.
5. Olvassuk el Mt 16:17, 1Kor 15:50, Gal 1:16 és Ef 6:12 verseit! Az emberi természet mely hiányosságaira utalnak ezek az igeszövegek a „test és vér” kifejezéssel?

A „test és vér” kifejezés hangsúlyozza az emberi természet törékenységét, gyengeségét (Ef 6:12), értetlenségét (Mt 16:17; Gal 1:16) és a halálnak való alávetettségét (1Kor 15:50). A zsidókhoz írt levél kifejti, hogy Jézus „mindenben hasonlóvá” (Zsid 2:17, RÚF) lett a testvéreihez. Ez azt jelenti, hogy Jézus teljes mértékben emberré lett. Nem csupán „úgy néz ki”, nemcsak „olyannak tűnik”, mint egy ember, hanem valóban emberré lett, egy lett közülünk. A zsidókhoz írt levél viszont azt is megemlíti, hogy Jézus különbözött tőlünk a bűn tekintetében. Először is, Ő nem követett el bűnt (Zsid 4:15). Másodszor, olyan emberi természete volt, ami „szent, ártatlan, szeplőtlen, aki bűnösöktől elkülönített” (Zsid 7:26, HUNB). Mi mindannyian követtünk el bűnt és vannak bűnös hajlamaink. A bűntől való megkötözöttségünk a természetünk legmélyebb zugában kezdődik: „én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek” (Róm 7:14, HUNB; lásd még 7:15-20) – fogalmazott az apostol. A büszkeség és más bűnös indulatok gyakran még a jó tetteinken is foltot ejtenek. Viszont Jézus természetét nem csúfította el a bűn. Amennyiben Ő is „testi, bűn alá rekesztett” lett volna, hozzánk hasonlóan, akkor neki is szüksége lett volna Megváltóra. Ehelyett Krisztus jött el Megváltóként, „szeplőtlen” áldozatul ajánlotta fel magát Istennek értünk (Zsid 7:26-28; 9:14).
Az ördög hatalmát Jézus azzal rombolta le, hogy bűntelen áldozatként meghalt a bűneinkért. Így lehetővé tette, hogy Isten megbocsásson nekünk és megbékülhessünk vele (Zsid 2:14-17). Krisztus megtörte a bűn hatalmát, erőt ad nekünk az igaz életre, ami azért lehetséges, mert Ő beteljesítette az újszövetségi ígéretet: a szívünkbe írja a törvényt (Zsid 8:10). Sátán végső elpusztítása viszont az utolsó ítélet idején következik be (Jel 20:1-3, 10).
Miért küszködünk olyan sokat a bűnnel annak ellenére, hogy Jézus által  már  megkaptuk  a  győzelem  ígéretét?  Hogyan  kezdhetünk  megtanulni a Krisztusban való elhívásunk magas szintje szerint élni?

EGW idézet:

Mária fiának emberi természete vajon Isten Fiának isteni természetévé változott? Nem változott át. A két természet egyetlen személyben olvadt össze – az ember Krisztus Jézusban. Benne lakik az istenségnek egész teljessége testileg. Mikor Krisztus meghalt, emberi természete halt meg. Az istenség nem merült el, nem halt meg; lehetetlen lett volna. A bűntelen Krisztus megmenteni jött Ádám minden gyermekét, aki elfogadja a fölajánlott üdvösséget, aki hajlandó Isten gyermekévé válni. Az Üdvözítő a vérével váltotta meg a bukott emberiséget. Nagy titok ez, melyet addig nem is értünk meg teljesen sokoldalú és fontos voltában, míg csak az üdvözültek el nem változnak. Akkor megértjük Isten ajándékának hatalmát, nagyságát és hatékonyságát. Az ellenség azonban eltökélte, hogy olyan titokzatosságba burkolja ezt az ajándékot, hogy mintegy semmivé váljon. – A Te Igéd igazság, V. köt., 1113. o.

A megváltás titka Krisztus testet öltésével és bűnért hozott áldozatával olyan téma, mely méltó, hogy a legbölcsebb emberi elme is kutassa, mígnem megjelenik Jézus az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel. Csakhogy bármennyire is törekedne az ember tökéletesen ábrázolni a Megváltót és az Ő munkásságát, a valósághoz képest csak gyenge képet tud bemutatni. (…) A megváltás kérdése egy örökkévalóságon át az üdvözültek elméjét és ajkát fogja lefoglalni. Isten dicsősége örökké ragyogni fog az Üdvözítő ábrázatán. – Lift Him Up, 76. o.

Jézus Krisztus megalázta magát, hogy az emberiség élére álljon, szembeszálljon a kísértésekkel, elviselje a próbákat, amelyeket az embereknek is el kellett viselniük. (…) Krisztus jellemére van szükségünk. Bárcsak az Úr segítene minket, hogy meghaljunk a bűnnek, és újjászülessünk, hogy Krisztus élhessen bennünk, mint élő, tevékeny alapelv – olyan erő, amely szentségben őriz meg bennünket. – Az én életem ma, 335. o.

Lelkünket a menny légköre járja át. Az emberek, férfiak és nők őrködjenek maguk fölött, szüntelenül legyenek éberek, nehogy egyetlen szavukat vagy jó cselekedetüket is félreértsék. Aki magát Krisztus követőjének vallja, őrizze meg magát tisztának lélekben, beszédben és cselekedetekben. Másokra legyen magasztos befolyással, élete pedig a fedhetetlenség Napjának ragyogó sugarait tükrözze. Szükség van a titkos imára, az Istennel ápolt szoros közösségre. Csak így lehet győzelmet aratni. A folyamatos éberség szavatolja a biztonságot. – Counsels to Parents, Teachers and Students, 257–258. o.
 

6. Olvassuk el Zsid 2:10, 17-18 és 5:8-9 szakaszait! Milyen célt szolgált a szenvedés Jézus életében?
 
Az apostol azt mondja, hogy Isten „szenvedések által… [tette] tökéletessé” (RÚF) Jézust. Ez a kifejezés igen meglepő. Az író korábban kijelentette: Krisztus „Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása” (Zsid 1:3, HUNB), illetve bűntelen, szeplőtlen, romlatlan és szent (Zsid 4:15; 7:26-28; 9:14; 10:5-10). Neki nem kellett semmilyen erkölcsi vagy etikai tökéletlenségen felülkerekednie, hiszen erkölcsi és etikai téren is tökéletes volt. A zsidókhoz írt levél viszont megemlíti, hogy Jézus átment bizonyos „tökéletesedési” folyamaton, ami eszközt biztosított számára a megmentésünkhöz. Abban az értelemben tökéletesedett, hogy felszerelkezett a megváltói szerepre. Jézus szenvedéseken keresztül „tökéletesedett”, hogy így lehessen az üdvösségünk Fejedelme (Zsid 2:10). Áldozatként kellett meghalnia a kereszten, hogy az Atyának legyen jogos indoka a megmentésünkre.
Krisztus volt a tökéletes, az egyetlen áldozat. Istenként megítélhet minket, de az áldozata miatt már meg is menthet bennünket. Jézus a szenvedésen keresztül megtanulta az engedelmességet (Zsid 5:8). Az engedelmesség két okból volt szükséges. Először is, az engedelmesség tette az áldozatát elfogadhatóvá (Zsid 9:14; 10:5-10). Másodszor, a szenvedései tették lehetővé a számára, hogy a példaképünk lehessen (Zsid 5:9). Krisztus „megtanulta” az engedelmességet, ugyanis korábban még nem került olyan helyzetbe. Istenként kinek kellett volna engedelmeskednie? Ő az örök Fiú, aki egy Istennel, tehát neki engedelmeskedtek, hiszen Ő uralta a világegyetemet. Így Krisztus nem az engedetlenségből haladt az engedelmesség felé, hanem az uralkodásból és a hatalomgyakorlásból az alávetettség és az engedelmesség felé. Isten felmagasztalt Fia lett az ember engedelmes Fia.
A kísértések elszenvedése és az azok feletti győzelem miatt lehet Krisztus a kegyelmes és hűséges Főpap (Zsid 2:17-18). A szenvedés nem tette kegyelmesebbé. Épp ellenkezőleg! Az irgalmassága miatt vállalta a kereszthalált, a megmentésünk érdekében (Zsid 10:5-10; vö. Róm 5:7-8). Mégis a szenvedések folytán került igazán kifejezésre és mutatkozott meg a testvéri szeretete.
A bűntelen Jézus szenvedett, tehát bűnösként mi mindenképpen fogunk szenvedni. Hogyan tanulhatjuk meg elviselni az élet tragédiáit úgy, hogy közben reményt és bizonyosságot merítünk az Úrtól, aki olyan sokféleképpen, nagy erővel nyilvánította ki a szeretetét irántunk?

EGW idézet:

Isten Fia önként jött el, hogy elvégezze az elfedezést… Egyedül Krisztus volt mentes a törvény követelményeitől; hogy vállalni tudja a bűnösök megváltását. E dicső lény szerette a szegény bűnöst, ezért szolgai alakot öltött magára, hogy szenvedhessen és meghalhasson az emberért. Jézus maradhatott volna az Atya jobbján, királyi koronáját és palástját viselve. Mégis azt választotta, hogy gazdagságát, megtiszteltetését és mennyei dicsőségét felcseréli az emberek nyomoráért, főparancsnoki tisztét pedig a Gecsemáné rémségeivel, a Kálvária megaláztatásával és kínjaival. Fájdalmak Férfija lett, aki tudja, mi a szenvedés, hogy gyötrelme és vérkeresztsége által meg tudja tisztítani, meg tudja váltani a bűnös világot. „Itt jövök, Istenem – hangzott a készséges beleegyezés –, hogy akaratodat megtegyem!” – Bizonyságtételek, IV. köt., 120–121. o.

Keressétek Jézust teljes alázattal és szelídséggel! Ne azon igyekezzetek, hogy magatokra tereljétek az emberek figyelmét! Ne az eszközt lássák, hanem Krisztust dicsőítsék! Jézusról beszéljetek, Jézusban veszítsétek el magatokat! Túl sokat fontoskodunk, és sok hűhót csapunk vallásunkkal kapcsolatban, miközben a kereszt elfeledetten áll a Golgotán. Akkor vagyunk a legnagyobb veszélyben, amikor egymást dicsérjük, amikor a kölcsönös vállveregetés szövetségére lépünk. A farizeusok legfőbb vágya volt, hogy kivívják az emberek dicséretét – Krisztus megmondta nekik, hogy ezzel el is nyerték jutalmukat. Lássunk hozzá a ránk bízott feladatoknak, végezzük azokat Krisztusért! Ha ínséget látunk, segítsünk őérte. Urunkat tökéletessé tették a szenvedések. Vajon mikor látunk már úgy dolgozni embereket, ahogyan Ő munkálkodott?! – Bizonyságtételek, V. köt., 133. o.

Hogy is kételkedhetnénk és élhetnénk tovább is bizonytalanságban, és hogyan érezhetnénk magunkat árváknak? A törvényszegők érdekében öltött Jézus emberi természetet, és hasonló lett hozzánk, hogy ezáltal örök békénk és biztonságunk legyen. Van Szószólónk a mennyekben, s aki elfogadja Őt személyes megváltójául, soha nem árvul el, hogy bűneinek terhét maga hordozza. „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk.” „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg.” „És még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” (1Jn 3:2; Róm 8:17) Az Istenhez való közeledés első lépése: felismerni és hinni „Istennek irántunk érzett szeretetét” (1Jn 4:16), mert szeretetének vonzereje késztet bennünket arra, hogy hozzá menjünk. – Gondolatok a hegyibeszédről, 104–105. o.
 

Jézus azért is vette fel az emberi természetet és élt közöttünk, hogy a mintaképünk lehessen, mert Ő az egyetlen, aki bemutathatta nekünk, milyen a helyes élet Isten szemében.
7. Olvassuk el Zsid 12:1-4 szakaszát! Hogyan kell futnunk a keresztényi élet versenyében az apostol szerint?

A megjelölt igeszakaszban Jézus személye kimagaslik azoknak a szereplőknek a hosszú felsorolásából, akiket az apostol a hit példaképeiként nevez meg. Itt úgy utal Krisztusra, mint „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére”. A görög „archegos” („alapító”) szót „úttörőnek” is lehetne fordítani. Jézus a verseny úttörője abban az értelemben, hogy Ő fut a többi hívő előtt. Zsid 6:20 verse pedig „útnyitónak” nevezi. A „bevégzője” kifejezés azt a gondolatot sugallja, hogy Krisztus az Istenben való hit legtisztább formáját mutatta be. Ez a szakasz azt tanítja, hogy Jézus az első, aki sikeresen lefutotta a versenyt, illetve Ő az, aki tökélyre fejlesztette a hit általi élet művészetét. Zsid 2:13 versében ez áll: „És ismét: »Én őbenne reménykedem«, majd újra: »Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten adott nekem«” (RÚF). Jézus kijelentette: az Úrban fog bízni, ezzel Ézs 8:17-18 részére utalt.
Ézsaiás akkor mondta ezeket a szavakat, amikor Izrael északi országa és Szíria felől a hódítás rettenetes veszélye fenyegetett (Ézs 7:1-2). Jézus hite ellentétben állt Akház, a király hitetlenségével (2Kir 16:5-18). Isten intette Akházt, hogy bízzon benne és kérjen jelet a szabadulásra (Ézs 7:1-11). Már megígérte neki, hogy a fiaként vigyáz rá, mivel Dávid házából származott, ekkor pedig kegyelmesen felajánlotta, hogy egy jellel még megerősíti az ígéretét. A király viszont nem kért jelet, inkább Tiglat-Pilészerhez, Asszíria uralkodójához küldött követeket a következő üzenettel: „Te szolgád és a te fiad vagyok” (2Kir 16:7)! Milyen szomorú! Akház jobban szeretett volna Tiglat-Pilészer „fia” lenni, mint Istené! Jézus azonban Istenbe és abba az ígéretébe vetette bizalmát, hogy a lába alá fogja vetni az ellenségeit (Zsid 1:13; 10:12-13). Az Úr ugyanezt ígéri mindannyiunknak, nekünk pedig hinnünk kell neki, pont úgy, ahogyan Krisztus tette (Róm 16:20)!
Hogyan tanulhatunk meg Istenben bízni? A napi döntéseink hogyan tükrözik a hitünket? Mi a következő fontos döntés, amit meg kell hoznunk? Mit tehetünk azért, hogy valóban az Úr iránti bizalmunk látszódjon meg belőle?

EGW idézet:

Életetekkel mutassatok példát a tanításokra, melyeket Krisztus az Olajfák hegyén közölt. Ez majd mélyebb benyomást tesz és tartósabban is hat az emberek gondolkodására, mint a szószékről mondott igehirdetések. Talán nem is tudsz ékesen szólni azokhoz, akiket segíteni kívánsz, de ha szerényen szólsz, ha benne rejted el magad, akkor a Szentlélek szólja majd helyetted a szavakat, s Krisztus, akivel összefogtál, fog hatni a szívükre. Gyakoroljátok ezt a hitet, mely szeretetből fakad, és megtisztítja a lelket. Senki se hozzon szégyent az Úrra hitetlenségével… Tekintsünk Jézusra, nemcsak mint példaképünkre, hanem mint hitünk szerzőjére és bevégzőjére. Haladjunk előre, benne bízva, hogy erőt ad valamennyi kötelességünk elvégzésére. – Bizonyságtételek, VI. köt., 472. o.

Ha megismerjük Krisztust, és vele barátkozunk, olyanokká válhatunk, mint Ő, az egyedül tökéletes példakép. Közösség Krisztussal – kimondhatatlanul becses érték! Ez a közösség a kiváltságunk, ha keressük, s ha meghozunk érte bármilyen áldozatot, hogy részesüljünk benne. Amikor az első tanítványok a Megváltó szavait hallották, rádöbbentek, hogy szükségük van Jézusra. Keresték, megtalálták és követték Őt. Vele voltak a házban, az asztalnál, az úton, a mezőn. Naponta hallották tőle a szent igazság tanításait. Úgy tekintettek rá, mint szolgák a mesterükre, hogy megismerjék kötelességeiket. Vidáman, örömmel szolgálták Őt. Követték, mint a katonák parancsnokukat, a hit nemes harcát harcolva „az ővele való elhívottak, kiválasztottak, hűségesek” (Jel 17:14). (…) Ez a Jézushoz igazodás nem marad rejtve a világ előtt. Felfigyelnek rá, és beszédtéma lesz az emberek között. A keresztény talán észre sem veszi a nagy változást, mert minél jobban hasonlít a jelleme Krisztuséra, annál szerényebb lesz az önmagáról alkotott véleménye, a körülötte élők azonban mind látni fogják a változást. Akik a legmélyebb tapasztalatokra tettek szert Istennel, azok állnak a legmesszebb a büszkeségtől és az önigazultságtól. Szerényen vélekednek saját magukról, ám a legmagasztosabb fogalmaik vannak a Fiú dicsőségéről és kiválóságáról. Azt gondolják majd, hogy az Ő szolgálatában a legalacsonyabb hely is túlságosan megtisztelő számukra. – Bizonyságtételek, V. köt., 222–223. o.

Krisztus azért jött, hogy letörje a lélekről a bűn rabságának bilincseit. „Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8:36) „A Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye” megszabadít minket „a bűn és a halál törvényétől” (Róm 8:2). A megváltás művében nincs kényszer. Nem alkalmaznak külső erőszakot. Isten Lelkének befolyása alatt az ember szabadon megválaszthatja, kinek szolgál. – Jézus élete, 466. o.
 

Ellen G. White: Jézushoz vezető út: „Odaadás” című fejezet.

Zsid 2:13 versében Jézus ezt mondta: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten adott nekem” (RÚF). Patrick Gray azt a gondolatot veti fel, hogy Krisztus itt a testvérei gyámjaként jelenik meg. A római tutela impuberum jogintézménye megszabta, hogy az apa halálakor „egy nevelő, gyakran egy idősebb fiútestvér felelőssége lett, hogy gondoskodjon a fiatalabb gyerekekről és az örökségükről, amíg nagykorúak nem lettek. Ez a rendszer tehát magasabb szintre emelte az idősebb testvér természetes kötelezettségeit, hogy gondoskodjon a fiatalabb testvéreiről” (Godly Fear: The Epistle to the Hebrews and Greco-Roman Critiques of Superstition. Atlanta, 2003, Society of Biblical Literature, 126. o.). Ez magyarázza, hogy A zsidókhoz írt levél miért utal ránk egyrészt Jézus testvéreiként, másrészt a gyermekeiként. Idősebb testvérünkként Ő a nevelőnk, a gyámunk és a védelmezőnk.
„Krisztus eljött a földre, s mint az emberiség képviselője, felvette emberi természetünket. Sátánnal való küzdelmében megmutatta, hogy Isten olyannak teremtette az embert, hogy az – amennyiben az Atyával és a Fiúval összeköttetésben van – engedelmeskedni tudjon minden isteni rendelésnek” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 239. o.).
„Krisztus életével, tanításaival és példájával megvilágított tökéletes magyarázatát adta az önzetlen szolgálatnak, amelynek az eredete Istenben van. Isten nem önmagáért él. A világ megteremtésével és minden dolgok fenntartásával állandóan másokért szolgál. »...felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak« (Mt 5:45). A szolgálatnak ezt az ideálját Isten rábízta Fiára. Isten azért adta Jézust ennek a világnak, hogy az emberi nemzetségnek Ő legyen a feje, és hogy példájával megtaníthasson bennünket arra, hogy mit is jelent másokért élni” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 555. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN 
Jelenések 18 – 1Mózes 2; Evangelizálás,„Közeledés a katolikusokhoz” c. alfejezet
1.    Kiket vetettek elevenen a kénkővel égő tüzes tóba?
2.    Ki felett nincs hatalma a második halálnak?
3.    Kik foglalják el az első három helyet a Jelenések 21. fejezetében felsorolt kárhozottak között?
4.    Minek nevezte Isten a világosságot?
5.  Mi a tévedések kimutatásának legjobb módja?
 

Alapszöveg: 3Móz 25:25–27; Zsid 2:14–16; 11:24–26; 1Kor 15:50; Zsid 5:8–9; 12:1-4.
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
 A tanulmány témái
A Zsidókhoz írt levél 1. és 2. fejezetének összehasonlítása során ellentétek sora tárul elénk. Az 1. fejezetben Jézus az angyalok felett áll (1:6), míg a 2. részben fordított a helyzet, legalábbis rövid ideig (2:9). Az 1. részben Krisztus Isten jobbján áll (1:13), a 2.-ban hozzánk áll közel, és nem szégyenli, hogy a Testvérünk (2:11). Szembeállítva egymással Jézus testet öltés előtti természetét emberi természetével, a Zsidók könyve elmondja, hogy Krisztus részese lett a test és a vér természetének, hogy hozzánk hasonló legyen (2:14), majd meghalt, ahogy mi, emberek is meghalunk (2:14). Azonban a nagy különbség a mi halálunk és az Ő halála között az, hogy az Ő halála megvalósította azt, amire a mi halálunk sosem lett volna képes. Krisztus halála felszabadított minket,
„akik a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok valánk” (2:15).
Krisztus hozzánk hasonló, mégis különbözik tőlünk: teljességében ember volt, de bűn nem volt benne (Zsid 4:15). Mózeshez hasonlóan, aki a dicsőség helyett a szégyent választotta (Zsid 11:25), Jézust sem tartotta vissza a kereszthalál szégyene. Hozzánk hasonlóvá vált, hogy mi is hasonlókká legyünk hozzá. Ahhoz, hogy olyanok legyünk, mint Ő, szükséges, hogy sose szégyelljen minket atyánkfiainak hívni (Zsid 2:11), még akkor sem, ha „gyalázatra” adnánk Őt (Zsid 6:6). Az emberek próbákon mennek keresztül, amelyek nyomán fejlődik a türelmük és a jellemük. Pál hasonlóképpen ábrázolja Jézust:
„Megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet… és tökéletességre jutván…” (Zsid 5:8–9). Hogyan tanult meg Jézus engedelmeskedni? Megtörtént-e valaha is, hogy engedetlen lett volna? Ez ellentmondana Zsid 4:15 versének, mely szerint Jézus „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt”.

II.    MAGYARÁZAT
„És tökéletességre jutván”
Zsid 5:7–9 szakaszának értelmezése során több nehézségbe is ütközünk:
„Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.”
Legkevesebb három kérdést vet fel ez az igeszakasz, amelyekre érdemes válaszolnunk. Elsősorban, Pál azt írja, hogy Krisztus fohászkodott az Atyához, aki megszabadíthatta Őt a haláltól, és imája meghallgatásra talált. Mit jelent az, hogy az Atya meghallgatta Jézust, és megszabadította a haláltól? Másodsorban, Jézus megtanult engedelmeskedni. Hogyan tette ezt? Miért volt erre szükség? Talán azért, mert volt idő, amikor engedetlen volt? Harmadsorban, Jézus eljutott a tökéletességre. De nem volt Ő mindig is tökéletes? Sorra megválaszoljuk ezeket a kérdéseket.
Meghallgatta az Atya Jézus kérését, és megmentette Őt a haláltól? Zsid 5:7 verse ekképpen kezdődik: „Ki az ő testének napjaiban…”, ami világos utalás Jézus emberi természetére. Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézust felkavarták a Gecsemáné-kerti tapasztalat előtti és utáni események. Mt 26:38 versében ezt mondta Jézus: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!”; Mk 14:33–34 és Jn 12:27 versében pedig ezt: „Most az én lelkem háborog”; viszont egyik helyen sincs feljegyezve, hogy „könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben” imádkozott volna (Zsid 5:7). Ez a részlet hozzájárul a Gecsemáné-kerti eseményekről szóló narráció kiegészítéséhez. Jézus az imáit és a kéréseit ahhoz intézte, „aki képes megszabadítani Őt a halálból” (Zsid 5:7). Ezek az imák azonban nem azért hangzottak el, hogy mindenáron megszabaduljon a haláltól. Akkor viszont hogyan hallgatta meg Őt Isten? Jézus nem a haláltól való szabadulásért imádkozott, hanem azért, hogy legyen meg az Isten akarata (Mt 26:39). Az Atya nem mentette meg Jézust a keresztre feszítéstől, hanem feltámasztva Őt, kiszabadította a kereszt okozta halál hatalma alól. Ilyen értelemben a Jézus imái meghallgatásra találtak: A Megváltó feltámadt, mivel Isten akarata teljesedett. Pál még hozzáteszi, hogy Jézus imája „az Ő istenfélelméért” hallgattatott meg (Zsid 5:7). Mivel Jézus különleges tiszteletet tanúsított Isten akarata iránt, és engedelmeskedett, imáját meghallgatta az Atya és feltámasztotta Őt.
Hogyan tanult meg Jézus engedelmesnek lenni? Ez a kérdés azt feltételezi, hogy élete valamely szakaszában engedetlennek kellett lennie. Ezt a hipotézist azonban határozottan elutasítja Zsid 4:15 verse, amely szerint Jézus élete során mindig engedelmes volt. Krisztus az isteni akarat betartása iránti készség (Zsid 5:7) és a szenvedés (5:8) által tanult meg engedelmeskedni. A 8. versben a görög szövegben szójáték szerepel: emathen/epathen (tanult/szenvedett). Jézus teljesen alávetette magát Isten akaratának a Gecsemáné kertben, ami egy újabb állomása volt engedelmessége tökéletesítésének, mivel Ő nemcsak Isten volt, hanem ember is, megváltói szerepében el kellett sajátítania a tökéletes engedelmességet. Isteni minőségében Jézus szent volt, és nem engedhetett annak a kísértésnek, hogy gonoszt cselekedjen (Jak 1:13), emberként azonban meg kellett tanulnia az Isten akarata iránti engedelmességet, ahogy nekünk is meg kell tanulnunk. Isteni minőségében erre nem volt szüksége, ellenben emberként megélt tapasztalatában, a halál távlatával a szeme előtt, Jézusnak a legelemibb emberi ösztönét – önfenntartási ösztönét – kellett elfojtania („Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár” [Mt 26:39]) és alávetnie magát Isten akaratának. Jézus tehát Istennek való teljes alávetettsége folytán tanult meg – emberként – engedelmeskedni. Pál írta Fil 2:8-ban: „És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.”
Az Egyiptomból szabaduló Izrael táborában sokan fellázadtak Isten ellen, kísértették Őt, megkeményítették a szívüket (Zsid 3:8), és nem ismerték az Ő útjait (Zsid 3:10). A Zsidókhoz írt levél hitetlenségként, bűnként (Zsid 3:12, 13, 17, 19) és engedetlenségként (Zsid 3:18) összegzi ezeket a vonásokat. A lázadás, az engedetlenség, a bűn és a hitetlenség kéz a kézben járnak egymással. Ezekkel ellentétben a Zsidókhoz írt levél szerzője egy sor különböző jelzőt használ, amikor Krisztusról beszél. Bűntelen volt (Zsid 4:15) és hűséges (Zsid 2:17; 3:2, 6), annak dacára, hogy hozzánk hasonlóan megkísértetett, ami feljogosítja Őt, hogy segítsen nekünk, amikor kísértésekkel küzdünk (Zsid 2:18). Az Egyiptomból menekülő nemzedék jellemvonásainak fényében kell értelmeznünk Krisztus engedelmességét (Zsid 5:8), így könnyen azonosíthatjuk Jézus engedelmességét a tanulás egyik eszközeként, amely tanulás szerves része Istenbe vetett hitünknek és bizalmunknak (vö. Róm 1:5; 16:26). Ahogy Jézus emberként megtanult engedelmeskedni, alávetve magát Isten akaratának, bízva a saját akaratán felül álló akaratban, nekünk is ekképpen kell cselekednünk.
És elérkeztünk az utolsó kérdéshez: Zsid 5:9 verse miért jelenti ki, hogy Krisztus „tökéletességre jutott”? Nem volt Ő már azelőtt tökéletes? Ha igen, akkor hogy értendő ez a kijelentés? Az előző bibliaszöveg kontextusa megválaszolja ezt a kérdést: „Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet” (Zsid 5:8). Majd Pál levonja a következtetést: „És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek” (Zsid 5:9). Jézus tökéletessége tehát engedelmessége eredménye volt, amelyet szenvedés által tanult meg, és amely segített neki mennyei Főpapunkká válnia.
Következtetésképpen elmondhatjuk, hogy Jézusnak az Őt a haláltól megmenteni képes Atyához intézett imája azért hallgattatott meg, mert Jézus azért imádkozott, hogy teljesedjen az Isten akarata. Ennek eredményeképpen Isten életre keltette a Megváltót. Jézus azáltal tanult meg engedelmeskedni, hogy alávetette magát az Atya akaratának, és bízott ebben az akaratban. Az Atya iránti engedelmességnek köszönhetően lehetett Krisztus a mi tökéletes menynyei Főpapunk, az „örök üdvösség Szerzője mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek” (Zsid 5:9).
Elmélkedésre
1.    Ha Krisztusnak engedelmeskednie kellett, és emberi tapasztalata során megtanulta az engedelmességet, mennyire fontos mindez számunkra?
2.    Hogyan járhatnék majd az új föld Édenkertjében, ha sosem volt részem a Gecsemáné-kerti tapasztalatban, azaz Isten akarata teljesedésének tapasztalatában itt és most? Miért elválaszthatatlan a kettő egymástól?
3.    Miért vált ki bennünk „allergiás reakciót” az, ha engedelmeskednünk kell bármely tekintélynek? Szerinted mi a „gyógyírja” az isteni tekintéllyel szembeni negatív reakciónak?
4.    Miért létezhet feszültség az ember szívében az Isten iránti szeretet és az Isten iránti engedelmesség között? Jn 14:15 verse hogyan segíthet megoldani ezt a problémát?
Krisztus, a hozzánk hasonló, és tőlünk mégis különböző
Amint láthattuk, Jézus az angyalok felett áll, az Isten „dicsőségének visszatükröződése” (Zsid 1:3). Következésképpen méltó az imádatra (Zsid 1:6), amit a könyv első fejezete bizonyít. A 2. rész viszont úgy mutatja be Őt, mint aki egy rövid időre alacsonyabb szinten áll az angyalokhoz képest. Mi több, Jézus azzal, hogy részese lett a „test és a vér” tapasztalatának, illetve mindannak a szenvedésnek, amit ez a tapasztalat magával hozott, teljes mértékben osztozott földi testvérei sorsában (Zsid 2:14). Jézus nemcsak a testet öltés miatt
„tétetett kevés időre kisebbé az angyaloknál”, hanem azért is, mert elszenvedte a halált (Zsid 2:9). A Fiú oly mértékben lépett be az emberi szférába, hogy az ember halandó természetét is elfogadta és magára vette, amely természet ellentétben áll az angyalokéval, akiknek nem kell szembenézniük a halállal.
Azáltal, amit Krisztus megvalósított, „könyörülő lehetett és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2:17).
Elmélkedésre
Napjainkban az emberek félnek a koronavírus okozta fertőzéstől, amely akár halálos kimenetelű is lehet. Egy ilyen méretű fenyegetettség közepette hogyan segít nekünk annak tudata, hogy Jézus magára vette emberi természetünket, részese lett a vérünk és a testünk tapasztalatának, és osztozott a sorsunkban?

III. ALKALMAZÁS
Elemezzük Ellen G. White következő kijelentését Jézus Krisztus emberi természetéről: „Sokan azt állítják, hogy lehetetlen lett volna a Kísértőnek Krisztust legyőznie. Ez nem igaz, mert akkor hogyan képviselhette volna az Üdvözítő a bűnös embert? Nem szerezhette volna meg azt a győzelmet sem, amely Ádámnak nem sikerült. Ha bármilyen tekintetben súlyosabb próbával kellene megküzdenünk, akkor Ő nem tudna segíteni rajtunk. De Megváltónk emberi testet öltött, annak összes tehertételével együtt. Emberi természetet vett magára, azzal a lehetőséggel, hogy enged a kísértésnek. Semmi olyat nem kell elviselnünk, amit neki ne kellett volna elszenvednie” (Jézus élete, 117. o.). Elmélkedésre: Milyen reménység és vigasz származik annak a ténynek az ismeretéből, hogy Jézus mindazt elviselte, amit nekünk is el kell viselnünk?