Jézus, a tökéletes Áldozat

Szombat délután

Alapige: „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid 10:14).

Az ókori ember számára felháborító volt még a gondolat is, hogy Istenként tiszteljenek valakit, akit bűnösként elítéltek és keresztre feszítve kivégeztek. A római irodalomban ritkán található utalás a keresztre, ami mutatja, menynyire idegenkedtek ettől. A zsidók törvénye pedig kimondta, hogy „átkozott… aki fán függ” (5Móz 21:23).
A keresztény katakombákban talált első festmények olyan motívumokat jelenítettek meg, amelyek pávát (ami feltételezhetően a halhatatlanságot jelképezte), galambot, a sportolók győzelmi pálmáját és halat ábrázoltak. Később más témák is felbukkantak: Noé bárkája; Ábrahám, amint Izsák helyett feláldozza a kost; Dániel az oroszlánok vermében; Jónás, amikor partra veti a cet; a bárányt hordozó pásztor; avagy a gutaütött meggyógyítása; illetve különböző csodák ábrázolása, mint pl. Lázár feltámasztása. Ezek mind az üdvösség, a győzelem és a gondviselés jelképei voltak. A kereszt ugyanakkor a vereség és a szégyen gondolatát közvetítette. Mégis a kereszt vált a kereszténység szimbólumává. Pál egyszerűen így nevezte az evangéliumot: „a keresztről való beszéd” (1Kor 1:18).
Ezen a héten annak nézünk utána, hogyan jelenik meg A zsidókhoz írt levélben a kereszt.
 
Február 26. – Az Adventista Világrádió napja (adománygyűjtés)

EGW idézet:

A kínos és szégyenteljes keresztfa hozott üdvösséget és reménységet a világnak. A tanítványok, ezek az egyszerű férfiak minden vagyon és vértezet nélkül indultak az evangélium terjesztésére. Krisztus erejével hirdették a jászolról és a keresztről szóló csodálatos történetet, és győztek le minden ellenállást. Világi kitüntetés vagy elismerés nélkül is igazi hősök voltak. A hit hősei. Ajkukról isteni beszéd áradt szét, mely megrendítette a világot. – Az apostolok története, 77. o.

Pál idejében azonban undorral és borzalommal tekintettek az emberek a keresztre. Az emberiség Üdvözítőjének hirdetni valakit, aki kereszthalált szenvedett, természetszerűen csak gúnyt és ellentmondást válthatott ki. (…) Az apostolnak azonban a kereszt az egyetlent és mindent jelentette. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, pályájának Isten tűzött ki célt; azóta sohasem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Jézus  halálában  megvalósult. Élete ezáltal csodálatos változáson ment át, amely minden tervét és szándékát a mennyeivel hangolta össze. Ettől az órától kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös – mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az a Fia odaadásában megnyilvánult, és átadja magát az isteni befolyásnak: szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus lesz minden mindenben. – Az apostolok története, 245. o.

A golgotai kereszt erőteljes felhívást intéz hozzánk, és eggyel több okot szolgáltat arra, hogy szeressük Megmentőnket, és hogy Ő legyen számunkra mindenben az első és az utolsó. Alázatos, megtérő lélekkel foglaljuk el a minket megillető helyet a kereszt lábánál. Ott, miközben látjuk Üdvözítőnk kínszenvedését, Isten feddhetetlen Fiának a bűnösökért hozott áldozatát, megtanuljuk a szelídség és az alázatos szív leckéjét. Tekintsünk rá, hiszen Ő egyetlen szavával angyalsereget hívhatott volna segítségül, mégis megalázták és kigúnyolták, közutálat és gyűlölet tárgyává lett. Nem fenyegetőzött, miközben bántották, és a száját nem nyitotta meg, amikor hamis vádakkal illették. A kereszten függve imádkozott hóhéraiért. Értük is életét adta. Végtelen árat fizetett minden emberért. Zúgolódás nélkül tűrte az ember bűnének büntetését. Ő, az áldozat, aki egyáltalán nem panaszkodott, maga Isten Fia, akinek trónja örök, és országának nem lesz vége. – Lift Him Up, 233. o.
 

Zsid 9:15 verse elmagyarázza: Jézus áldozatának az volt a célja, hogy meghaljon „az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért”, és így Isten népe elnyerje „az örökkévaló örökség ígéretét” (Zsid 9:15, RÚF).
Az ókori Közel-Keleten komolyan vették a két személy vagy nemzet között köttetett szövetségeket. Eskü alatt tettek egymásnak fogadalmat. Úgy tartották, hogy az istenek megbüntetik azokat, akik megszegik a szavukat. Ezeket a szövetségeket gyakran egy állat feláldozásával erősítették meg.
Például amikor az Úr szövetséget kötött Ábrahámmal, a szertartás részét képezte, hogy kettévágtak egy állatot (1Móz 15:6-21). A két fél ilyenkor elsétált a tetem darabjai között, azt érzékeltetve, hogy milyen sors vár a szövetség megszegőjére. Érdekes: csak Isten ment át az állat darabjai között, ami azt jelezte Ábrahámnak, hogy Ő nem szegi meg az ígéretét.

1. Vessük össze 1Móz 15:6-21 és Jer 34:8-22 szakaszait! Mit árulnak el ezek az igék a szövetségről?

Az Istennel kötött szövetség révén kaphatta Izrael örökségül az ígéret földjét. A szövetségnek azonban részét képezte egy sor parancsolat és az oltár vérrel való meghintése is. A vér hintése annak sorsát jelképezte, aki megszegi a szövetséget. Ezért mondja A zsidókhoz írt levél, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9:22).
Amikor Izrael megtörte a szövetséget, Isten fájdalmas dilemma előtt állt. A szövetség azoknak a halálát követelte, akik azt megszegték, az Úr viszont szerette a népét. Ha egyszerűen elnézi a tettüket vagy nem bünteti meg a szövetség áthágóit, akkor sosem lehetne megkövetelni a parancsolatok végrehajtását, a világ pedig káoszba fordulna.
Isten Fia viszont felajánlotta magát a Helyettesünkként. Értünk adta az életét, hogy mi elnyerhessük „az örökkévaló örökségnek ígéretét” (Zsid 9:15, 26; Róm 3:21-26). Azaz megőrzi törvénye szentségét, ugyanakkor a törvénysértők életét is megmenti. Ezt egyedül a kereszt által tudta elérni.
Miért központi jelentőségű az evangélium üzenetében a törvény?

EGW idézet:

A kegyelem szövetsége volt az első, amelyet az Úr Éden kertjében kötött az emberrel, amikor a bűneset után azt az ígéretet adta, hogy az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Ez a szövetség minden embernek bocsánatot és Isten támogató kegyelmét ajánlotta fel a jövőre a Krisztusban való hit és az engedelmesség által. Az örök életet is megígérte nekik az Úr azzal a feltétellel, hogy hűségesek maradnak a menny törvényéhez. A pátriárkák így kapták meg az üdvösség reménységét. Ugyanezt a szövetséget újította  meg  Isten  Ábrahámmal a következő ígéretben: „És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei...” (1Móz 22:18) Ez az ígéret Krisztusra mutatott. Így fogta ezt fel Ábrahám is (lásd: Gal 3:8, 16), és bűnei bocsánatáért Krisztusban bízott. Ez volt az a hite, amelyet Isten igazságul számított be neki. Az Ábrahámmal megújított szövetség az Úr törvényének tekintélyét is fenntartotta. (…) Bár ezt a szövetséget Isten Ádámmal kötötte meg, és csak megújította Ábrahámmal, mégis egyedül Jézus halálával teljesedhetett be. Isten ígérete alapján azóta létezett, mióta Isten először adott hírt a megváltásról, és azt hittel elfogadták. Attól az időponttól kedve azonban, amikor Krisztus halálával jóváhagyta a szövetséget, már új szövetségnek nevezték. Ennek az új szövetségnek is Isten törvénye az alapja. Egyszerűen arról intézkedett, hogy az emberek ismét összhangba kerüljenek az isteni akarattal. Oda vezette az embereket, ahol engedelmeskedni tudnak az Úr törvényének. – Pátriárkák és próféták, 370. o.
  
Krisztus a közbenjárónk és szolgáló főpapunk az Atya jelenlétében. Isten mint leölt bárányt mutatta be Őt Jánosnak,  amint  vérét ontja a bűnösökért. Mikor a menny törvényét a bűnös elé tárjuk, rámutatva bűneinek súlyosságára, vezessük őt Isten Bárányához, aki elveszi a világ bűnét. Tanítsuk meg Isten iránti bűnbánatra és Urunk, Jézus Krisztus iránti hitre. Így áll majd összhangban Krisztus követőjének munkássága Krisztusnak a mennyei szenthelyen végzett munkájával. –    Bizonyságtételek, IV. köt., 395. o.

Kain zúgolódva lépett az Úr elé. Nem hitt a megígért áldozatban, és abban, hogy szükség volna áldozatok bemutatására. Ajándéka semmiféle bűnbánatot nem fejezett ki. Úgy érezte, mint ahogy most is sokan, hogy Isten tervének pontos követésével elismerné gyengeségét, és azt, hogy megváltását teljesen a megígért Megváltó engesztelésétől várja. A függetlenség útját választotta. Saját érdemeivel jött. Nem akart bárányt hozni és vérét az áldozatba keverni, hanem saját gyümölcseit, saját munkájának eredményeit mutatta be; mintha áldozatával szívességet tenne Istennek, ami által elnyerheti jóváhagyását. Kain engedelmes volt abban, hogy oltárt épített; abban, hogy áldozatot hozott, de csak részben engedelmeskedett. A lényeges részt – annak elismerését, hogy szüksége van Megváltóra – már kihagyta. – Pátriárkák és próféták, 72. o.

.

.

Jézus halála biztosította a bűneink bocsánatát. A vétkeink elengedéséhez viszont sokkal többre volt szükség csupán a törvényszegés büntetésének eltörlésénél. Más fontos elemek is kellettek. Az izraelita áldozati rendszerben ezért ötfajta áldozat volt. Mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy kifejezzék a kereszt üzenetének gazdagságát.

2. Olvassuk el Ef 3:14-19 részét! Mit kért Pál a hívőkért mondott imájában?

 

Az égőáldozat esetében az egész állatot meg kellett emésztenie a tűznek az oltáron (3Mózes 1. fejezet). Ez Jézust jelképezte, aki értünk adta az életét. Az engeszteléshez szükséges volt, hogy teljes mértékben odaszentelje magát értünk. Bár egyenlő volt Istennel, mégis „megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel” (Fil 2:5-8, RÚF).

Az ételáldozat hálaáldozat volt az Úrnak, amiért megtartotta a népet (3Mózes 2. fejezet). Ugyanakkor Jézust is jelképezte, aki „az élet kenyere” (Jn 6:35, 48, RÚF), Őáltala van örök életünk.

A hálaáldozat közös étkezésre adott lehetőséget a családdal és a barátokkal, hogy megünnepeljék az Istentől kapott jólétet (3Mózes 3. fejezet). Krisztust jelképezte, akinek az áldozata békességet hozott nekünk (Ézs 53:5; Róm 5:1; Ef 2:14). Ez azt is kiemeli, hogy részt kell vennünk Jézus áldozatában, fogyasztva testét és vérét (Jn 6:51-56).

A bűnért való avagy megtisztulási áldozat a bűnökért szerzett engesztelést (3Móz 4:1–5:13). Ez az áldozat kiemelte az állat vérének szerepét – ami az életét jelképezte. A vér megváltást szerez a bűntől (3Móz 17:11), előre mutatva Krisztus vérére, aki megvált bennünket a bűneinkből (Mt 26:28; Róm 3:25; Zsid 9:14).

A vétekért való avagy jóvátételi áldozattal (3Móz 5:14–6:7) abban az esetben lehetett bűnbocsánatot szerezni, amikor mód volt a károk jóvátételére, megtérítésére. Ez azt fejezi ki, hogy Isten bűnbocsánata nem mentesít minket a kötelezettség alól, hogy amikor csak lehetséges, kártérítést vagy jóvátételt fizessünk azoknak, akiknek kárt okoztunk.

Az áldozatok tanítása az, hogy az üdvösség tapasztalata többet jelent annál, minthogy egyszerűen elfogadjuk Jézust a Helyettesünkként. Belőle kell „táplálkoznunk”, meg kell osztanunk másokkal is az áldásokat, és jóvátételt kell fizetnünk azoknak, akiket megkárosítottunk.

EGW idézet:

Nemcsak kiváltsága, hanem kötelessége is minden egyes kereszténynek, hogy a Megváltóval a lehető legszorosabb összeköttetésben éljen, s hogy az isteni dolgokban gazdag tapasztalatokat szerezzen. Akkor élete termékeny lesz jó cselekedetekben. Krisztus mondta: „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek.” Ha jámbor, kegyes életű emberek életrajzát olvassuk, azt hisszük: lehetetlen, hogy mi is szert tegyünk hasonló tapasztalatokra. De ez korántsem van így. Krisztus mindnyájunkért meghalt; megígérte, hogy sokkal inkább kész Szentlelkét azoknak ajándékozni, akik azt kérik tőle, mint amilyen szívesen földi szülők látják el gyermekeiket értékes ajándékokkal. A próféták és apostolok sem csoda útján tökéletesítették keresztény jellemvonásaikat, ők felhasználták azokat az eszközöket, amelyeket Isten bocsátott rendelkezésükre; s akik hozzájuk hasonlóan buzgólkodnak, hasonló eredményeket fognak elérni. Pál apostol az efézusi gyülekezethez intézett levelében… biztosítja a testvéreket, hogy szüntelenül imádkozik lelki jólétükért. „Ezokáért meghajtom térdemet a mi Urunk, Jézus Krisztusnak atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön, hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben, hogy lakozzon Krisztus hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.” – Megszentelt élet, 93–94. o.

„Emberekhez hasonló lett. És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig.” Önként vette magára az ember természetét. Ez az Ő döntése, az Ő választása volt. Krisztus, a fölkent emberi léttel takarta el istenségét. Egész idő alatt Isten is volt, habár nem látszott Istennek. Eltakarta istenségének megnyilvánulásait, melyek Isten világmindenségéből imádatot és csodálatot váltottak ki. Földi tartózkodása idején is Isten volt, de levetette istenségét, és az ember alakját és formáját öltötte magára. Emberként járt a földön. Szegény lett értünk, hogy szegénysége által mi lehessünk gazdagok. Dicsőségét és fenségét levetette. Isten volt, de egy időre letette az istenség dicsőségét. Bár szegényen járt az emberek közt, áldást hintve mindenfelé, szavára angyalseregek vették volna körül és hódoltak volna neki. Mégis csaknem teljesen ismeretlenül járt földi teremtményei között. Pedig itt a magasztalás, zsolozsma helyett káromkodástól volt szennyes a levegő. Jézusnak szegénység és megaláztatás volt a sorsa. Amint szertejárt a könyörület küldetésén, hogy enyhítse a betegséget, kiemelje a lesújtottat, csak egy-egy személy  mondta  Őt  áldottnak;  a  nemzet nagyjai megvetőn mentek el mellette. – A Te Igéd igazság, V. köt., 1126–1127. o.

.

.

3. Olvassuk el Zsid 7:27 és 10:10 verseit! Hogyan jellemzik ezek az igeversek Jézus áldozatát?

A lévita papok – akik „többen lehettek papokká, mert a halál miatt meg nem maradhattak” (Zsid 7:23) – különböztek Jézustól, hiszen Ő örökké él és a papsága is örök (Zsid 7:24-25). A lévita papok „napról-napra” (Zsid 7:27) és „évenként” (Zsid 9:25) ajánlottak fel olyan ajándékokat és áldozatokat, amelyek „nem képesek lelkiismeret szerint tökéletessé tenni a szolgálattevőt” (Zsid 9:9; 10:1-4).
Krisztus ugyanakkor „egyszer s mindenkorra” „egy áldozattal” (Zsid 10:10, 12-14) adta oda magát, hogy megtisztítsa a lelkiismeretünket (Zsid 9:14; 10:1-10) és eltörölte a bűnöket (Zsid 9:26). Az áldozata felsőbbrendű az állatáldozatoknál, mert Ő Isten Fia (Zsid 7:26-28), aki tökéletesen eleget tett Isten akaratának (Zsid 10:5-10).
Több fontos következtetést von maga után az a kitétel, hogy Krisztus áldozata „egyszer s mindenkorra” szólt. Először is, Jézus áldozata tökéletesen eredményes, és nem lehet azt túlszárnyalni. A lévita papok áldozatát azért kellett megismételni, mert nem volt olyan hatásuk. „Különben megszűnt volna az áldozás, mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna” (Zsid 10:2). Másodszor, az összes ószövetségi áldozati típus beteljesedett a keresztnél. Így Krisztus nemcsak megtisztít a bűneinktől (Zsid 9:14), hanem meg is szentel bennünket (Zsid 10:10-14) azzal, hogy elveszi a bűnt az életünkből (Zsid 9:26). Mielőtt a papok Isten elé járulhattak volna a szentélyben, és szolgálhattak volna az embertársaik érdekében, nekik is meg kellett tisztulniuk, az Úrnak kellett magukat szentelniük (3Mózes 8-9. fejezetek). Jézus áldozata megtisztít és megszentel minket (Zsid 10:10-14), hogy bátran léphessünk Isten színe elé (Zsid 10:19-23), és „királyi papságként” (Zsid 9:14;  1Pt 2:9) szolgálhassuk Őt.
Végül pedig Krisztus áldozata lelki táplálékot biztosít. Példát mutat, amit megfigyelhetünk és követhetünk. A zsidókhoz írt levél hív, hogy szegezzük a tekintetünket Jézusra, főként a kereszt eseményére, és kövessük Őt, amerre vezet (Zsid 12:1-4;  13:12-13).
A kereszt az alapja Isten minden áldásának. Megtisztít a bűntől, felszentel a szolgálatra és táplál, hogy fejlődhessünk. Hogyan tapasztalhatjuk meg még jobban azt, amit Jézus által kaptunk?

EGW idézet:

Miközben az Úr arra próbálta megtanítani az embert, hogy az Ő szeretete által elnyerheti az Istennel való megbékélés ajándékát, az emberek örökös ellensége úgy próbálta bemutatni Őt, mint aki örül az emberek pusztulásának. Ily módon igyekezett félremagyarázni a menny által előírt rendeleteket és áldozatokat. A Messiás a szavai és a cselekedetei által ezen a földön ki kellett, hogy nyilatkoztassa az Atya dicsőségét az embereknek. Életének minden egyes cselekedete, szava és csodája Isten végtelen szeretetét tárta az elbukott emberiség elé. (…) A pátriárkák és a próféták által, valamint a jelképek és az előképek által az Úr a Szabadító eljövetelét hirdette a világnak. – Lift Him Up, 26. o.

A Krisztusban nyert reménységünk alapja, hogy elismerjük bűnös voltunkat és azt, hogy megváltásra és helyreállításra van szükségünk. Mivel bűnösök vagyunk, bátran kérhetjük, hogy legyen Ő a Szabadítónk. Ezért tehát vigyázzunk, hogy a tévelygővel ne oly módon bánjunk, aminek következtében azt mondhatná másoknak, hogy nincs szükségünk megváltásra. Ne vádaskodjunk, ne ítélkezzünk és ne romboljunk, mintha bűntelenek lennénk. Krisztus munkája az igazítás, a gyógyítás és a helyreállítás volt. Isten a szeretet… Ő egyetlen esélyt sem ad Sátánnak, hogy győzedelmeskedjen, hogy meglássa a rosszat, vagy hogy feltárja ellenségeink előtt a gyengeségeinket. Krisztus azért jött, hogy minden embernek felkínálja az üdvösséget… Nem ment el közömbösen még a legeltévelyedettebb vagy legbűnösebb ember mellett sem. Legnagyobb erőfeszítést azok irányában fejtett ki, akiknek a legnagyobb szükségük volt szabadításra. Minél inkább szükségük volt megjobbításra, annál mélyebb érdeklődést és kedvességet tanúsított irántuk, és annál buzgóbban munkálkodott az érdekükben. Hatalmas és szerető szíve mélyen gyötrődött azokért, akik elkeseredett állapotban voltak, és szükségét érezték átformáló kegyelmének. – In Heavenly Places, 291. o.

A keresztény nem pihenhet meg az örökkévalóságon innen. A parancsoknak engedelmeskedni azt jelenti, hogy helyesen cselekszünk, és csakis helyesen. Ez a keresztény férfiasság. Sokaknak azonban fontos leckéket kell megtanulniuk Krisztus életéből, aki hitünk szerzője és bevégzője. „Gondoljatok csak rá, aki a bűnösöktől ilyen szembeszegülést viselt el, hogy ne lankadjatok el véretek ontásáig!” (Zsid 12:3) Növekednetek kell a keresztény erényekben. Ha szelíden viseljük el a sértést, ha egyre távolabbra húzódunk a világiasságtól, akkor a bennünk lakó Üdvözítőről teszünk tanúságot. Akkor minden gondolatunk, szavunk és tettünk Jézushoz, nem pedig magunkhoz vonzza az embereket. Sok munka vár ránk, de kevés az időnk. Az legyen az életművetek, hogy arra a gondolatra ihletitek az embereket, hogy Krisztus munkát vár el mindannyiunktól. Ha olyan kötelességeket láttok, amelyeket mások nem értenek, mert nem akarják felismerni életfeladatukat, fogadjátok el magatokénak, és végezzétek el. Isten népe nem emeli elég magasra az erkölcsi mértéket. Sokan, akik bár azt állítják, hogy megtartják és védelmezik a menny parancsait, áthágják azokat. – Bizonyságtételek, V. köt., 597. o.

 

.

4. Olvassuk el Zsid 9:22-28 szakaszát! Mit árul el ez az igeszakasz Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett munkájáról?

Az ószövetségi szentély összefüggésében értelmet nyer az a gondolat, hogy a mennyei szentélyt meg kellett tisztítani. A szentély Isten uralmának a jelképe (1Sám 4:4; 2Sám 6:2). Az pedig hat az embereknek az Úr kormányzásáról kialakított képére, hogy miként viszonyul a népe bűneihez (Zsolt 97:2). Isten uralkodóként a népének Bírája, és azt várják tőle, hogy igazságos legyen, védje meg az ártatlanokat, a bűnösöket pedig ítélje el. Így amikor az Úr megbocsát a bűnösnek, törvényes felelősséget vállal. Beszennyeződik az Ő jellemét és igazgatását jelképező szentély. Ez magyarázza, hogy miért veszi magára a bűneinket, amikor megbocsát nekünk (2Móz 34:7; 4Móz 14:17-19; a „megbocsát” szó az eredeti héberben [nōśē] azt jelenti, hogy „cipelni”, „hordozni”). Az izraelita áldozati rendszer ezt jelenítette meg. Amikor valaki bűnbocsánatot kért, egy állatot hozott maga helyett áldozatként, megvallotta fölötte a bűneit, majd levágta azt. Az állat vérével bekenték az oltár szarvait, vagy meghintették a templomban a kárpitot az első helyiségben. Így a bűn jelképesen átkerült a szentélyre. Isten elvette, magára vette a nép bűnét.
Az izraelita rendszerben két fázisban történt a bűnöktől való megtisztulás, az engesztelés. Év közben a bűnbánó bűnösök áldozatokat vittek a szentélybe, ami megtisztította őket a bűneiktől, ugyanakkor a bűnük átkerült a szentélyre, azaz magára az Úrra. Az év végén, az engesztelés napján, ami az ítélet napja volt, Isten megtisztította a szentélyt, és eleget tett törvényes kötelezettségének azzal, hogy a bűnöket a szentélyről a bűnbakra, a Sátánt jelképező Azázel bakjára helyezte át (3Móz 16:15-22).
Ez a kétütemű rendszer – amit a mennyei szentély mintájára (2Móz 25:9; Zsid 8:5) a földi szentély két része jelképezett – tette lehetővé, hogy Isten egyszerre irgalmazzon és szolgáltasson igazságot. Akik év közben megvallották bűneiket, azzal mutatták ki Isten iránti hűségüket, hogy az engesztelés napján ünnepélyes pihenőt és bűnbánatot tartottak (3Móz 16:29-31). Aki nem tanúsított hűséget, azt ki kellett „irtani” (3Móz 23:27-32).
Gondoljunk csak bele, hogy mi várna ránk bűneink jogos büntetéseként! Hogyan segít ez megérteni, hogy mit tett értünk Krisztus?

EGW idézet:

A főpap egy évben csak egyszer mehetett be a szentek szentjébe a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületek után. Halandó szem nem láthatta a hely szent nagyszerűségét, csak a főpap, mivel a nép ünnepélyes csendben várta a visszatérését. Komolyan vágyakoztak Isten áldására. A kegyelem királyi széke előtt az Úr társalgott a főpappal. Ha a főpap a szokottnál hosszabb ideig maradt a szentek szentjében, a nép gyakran megrettent attól való félelmében, hogy bűneik vagy a főpap bűne miatt Isten dicsősége megölte őt. Amikor azonban hallották a ruháján levő csengők csilingelését, nagyon felélénkültek, megörültek. Ekkor a főpap kijött, és megáldotta a népet. – A megváltás története, 155. o.

Isten makulátlanul tiszta Fia a kereszten függött. Testét korbácsütésekkel szaggatták össze. Azokat a kezeket, amelyeket olyan gyakran nyújtott ki áldásra, most fagerendákhoz szegezték. Azokat a lábakat, amelyek fáradhatatlanok voltak a szeretet szolgálatainak a végzésében, nagy szeggel verték át és szegezték a kereszthez. A királyi fejet összevissza szurkálták a töviskorona tövisei. A reszkető ajkak jajkiáltásra formálódtak. Krisztus mindezeket eltűrte: a vércseppeket, amelyek lehullottak fejéről és lefolytak kezéről, lábáról; a haláltusát, amely eltorzította testének alakját; és a kifejezhetetlen lelki kínszenvedést, amit akkor érzett, mikor Atyja elrejtette előle arcát. Ezek pedig mind azt mondják az emberi nemzetség minden egyes gyermekének: érted történt, hogy Isten Fia hozzájárult a bűn terhének az elhordozásához. Érted döntötte meg a halál uralmát, és tárta fel ismét előtted a paradicsom kapuit Ő, aki lecsendesítette a tenger vad hullámait, és járt a tajtékos hullámokon; aki megremegtette az ördögöket, és száműzte a betegségeket; aki megnyitotta a vakok szemét, és életre keltette a halottakat, és aki áldozatként adta oda magát a kereszten, mert szeretett téged. Jézus, a bűnök hordozója eltűrte az isteni igazság haragját, és érted maga lett bűnné. – Jézus élete, 755. o.

Ebben az életben csak ízlelgetjük a megváltás csodáit. Véges elménkkel mélységesen elgondolkozhatunk azon a szégyenen és dicsőségen, életen és halálon, igazságon és irgalmasságon, amely a kereszten találkozott, de a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk teljesen felfogni, mit jelent. A megváltó szeretet hosszúságáról és szélességéről, mélységéről és magasságáról csak némi fogalmat alkothatunk. Amikor a megváltottak úgy látnak, amint Isten látja őket, és úgy ismernek, ahogy Ő ismeri őket, akkor sem fogják teljesen megérteni ezt a szeretetet. De az örök korszakokon át újabb és újabb igazságok tárulkoznak ki a csodálkozó és elragadtatott értelem előtt. Amikor a földi bajok, fájdalmak és kísértések elmúlnak, és az okai is megszűnnek, Isten népe még akkor is tisztán és világosan fogja tudni, hogy mi volt megváltásának ára. – A nagy küzdelem, 651. o.
 

.

5. Olvassuk el Róm 1:16-17, 3:21-26 és 5:8 verseit! Mit tudhatunk meg Istenről abból, hogy bűnbocsánatot és megváltást találunk a keresztnél?

Bűneink megbocsátásához Jézus közbenjárásának mindkét szakasza szükséges, amit a mennyei szentély két helyiségében végez. Először is, elvette a bűneinket, a keresztre vitte azokat, hogy így szerezzen bűnbocsánatot mindazoknak, akik hisznek benne (ApCsel 2:38; 5:31). A kereszten jogot nyert arra, hogy mindazoknak megbocsásson, akik hisznek benne, mivel magára vette a vétkeiket. Új szövetséget is szerzett, aminek köszönhetően a hívők szívébe írhatja Isten törvényét a Szentlélek által (Ez 36:25-27; Zsid 8:10-12).
Krisztus szolgálatának a második szakasza az ítélethozatal, az advent előtti ítélet elvégzése, ami A zsidókhoz írt levél nézőpontjából a jövőben következik be (Zsid 2:1-4; 6:2; 9:27-28; 10:25). Ez az ítélet Isten népét vizsgálja meg először, és Dán 7:9-27, Mt 22:1-14, illetve Jel 14:7 szakaszaiban olvashatunk róla. Célja, hogy bemutassa: az Úr igazságos, amikor megbocsát népének. Az ítélet során az életükről szóló feljegyzésekbe betekinthet az egész világegyetem. Isten megmutatja, hogy mi történt a hívők szívében, és hogyan fogadták el Jézust Üdvözítőjükként, illetve hogyan fogadták Szentlelkét.
Ellen G. White a következőt írta erről az ítéletről: „Az ember egyedül nem képes felelni ezekre a vádakra. Bűntől szennyes ruhájában és bűnét megvallva áll Isten előtt. Ám Jézus, a Szószólónk mindazokért eredményesen könyörög, akik bűnbánattal és hittel rábízták lelküket. Megvédi az ügyüket és legyőzi vádolójukat a Golgota hatalmas érveivel. Egészen a keresztfán bekövetkezett haláláig tökéletesen engedelmeskedett Isten törvényének, így minden hatalom az Övé mennyen és földön. Ő kér az Atyától irgalmat a bűnös emberek számára és megbékélést… Tudatában kell lennünk bűnös állapotunknak, de Krisztusra kell hagyatkoznunk, aki az igazságunk, a megszentelőnk és az üdvösségünk. Mi nem felelhetünk Sátán ellenünk felhozott vádjaira, egyedül Krisztus szólalhat fel sikeresen értünk. Ő képes olyan érvekkel elhallgattatni a vádolót, amelyek nem a mi érdemeinken alapszanak, hanem az övén” (Testimonies for the Church. 5. köt. 471-472. o.).
Miért sugallja azt a kereszt és Jézus értünk végzett szolgálata, hogy bátran, ugyanakkor alázattal és bűnbánattal nézhetünk előre az ítéletre?

EGW idézet:

Krisztus megalázta magát, hogy az emberiség élére álljon, szembenézzen a kísértésekkel, és elviselje a megpróbáltatásokat, melyekkel az embereknek kell szembenézniük és elviselniük. Meg kellett tudnia, mit kénytelen eltűrni az ember a bukott ellenségtől, hogy a kísértésbe esőknek támasza lehessen. Ő a bíránk. Nem az Atya, nem az angyalok bírálnak el minket, hanem aki emberi testet öltött, s tökéletes életet élt a földön. Csak Jézus lehet a bíránk. Testvéreim, ezt ne felejtsétek el. Lelkészeink, ti se felejtsétek el. Apák és anyák, emlékezzetek erre. Krisztus ember lett, hogy a bírónk lehessen. Senkit se bíztak meg, hogy mások bírája legyen. Csak annyit tehettek, hogy magatokat neveljétek, fegyelmezzétek. Krisztus nevében kérlek, fogadjátok meg utasításait. Sose üljetek a bírói székbe. Napról napra ezt az üzenetet hangoztatták előttem: „Szálljatok le a bíró székéből. Szálljatok le alázatosan.” – Bizonyságtételek, IX. köt., 185. o.

„Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” Íme, Isten így fejezi ki gondolatait a romlott, bálványimádó néppel szemben: „Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izrael? Miként adnálak oda, mint Adnát, tennélek olyanná, amilyen Beboim? Megesett bennem az én szívem, fellángolt minden szánalmam!” Vajon fel kell-e adnia ezt a népet, melyért annyit feláldozott, odaadja egyszülött Fiát, saját képmását? Isten megengedte, hogy bűneikért az Ő Fia szenvedjen. Isten az ítélőbíró jellemét ölti magára a fájdalmak Férfiával szemben, leveti szerető atyai tulajdonságait. Ebben nyilatkozik meg legcsodálatosabban szeretete a lázadó nemzetség iránt. Micsoda látvány az angyalok számára! Micsoda reménység emberek számára, hogy „mikor még bűnösök voltunk, Krisztus értünk meghalt”. Az igaz szenvedett a gonoszokért: Ő vitte fel bűneinket a fára. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 245–246. o.

Tisztább megértéssel kellene rendelkeznünk Krisztus jellemére vonatkozóan… Ne csupán úgy gondoljunk Istenre, mint bíróra, és ne felejtsük el, hogy Ő a mi szerető Atyánk. Semmi sem árthat többet a lelkünknek, mint az, ha lelki életünket az Isten jelleméről alkotott saját felfogásaink alakítják. Még nagyon sokat kell tanulnunk Jézus szeretetéről. „Legyetek annakokáért követői az Istennek, mint szeretett gyermekek: és járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek kedves, jó illatul.” (Eféz 5:1–2) A szeretetben erre a szintre kell eljutnunk, mert ezt a szeretetet nem tudja beszennyezni önzés. – Our High Calling, 176. o.
 

.

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Golgota” c. fejezet, 649–665. o.; „»Elvégeztetett«” c. fejezet, 666–673. o.; A nagy küzdelem: „Isten népe megszabadul” című fejezet.
Jiri Moskala professzor az advent előtti ítélet jellegét tárgyalja. Isten „nem akarja kitenni a bűneimet közszemlére, mint egy bolti kirakatban. Épp ellenkezőleg! Először az egész világegyetem előtt rámutat csodálatos átformáló kegyelmére, majd az életem hű Tanújaként elmagyarázza, hogyan viszonyultam hozzá, milyen belső indítékaim voltak, magyarázza a szavaimat, a tetteimet, illetve az életem irányát. Mindezt bemutatja. Jézus tanúsítja, hogy sok hibát követtem el és áthágtam szent törvényét. Ugyanakkor azt is elmagyarázza, hogy megbántam a bűneimet, bűnbocsánatot kértem és a kegyelme átformált. Kijelenti majd:
»A vérem elegendő a bűnös Moskalának, felém fordult az élete. Mély szeretettel és önzetlenül fordult hozzám és az emberekhez, megbízható, jó és hű szolgám lett«” (Toward a Biblical Theology of God’s Judgement: A Celebration of the Cross in Seven Phases of Divine Universal Judgement. Journal of the Adventist Theological Society. 15. 2004 tavasza, 155. o.).
„Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely »nem keresi a maga hasznát« (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakozó Atya jellemét mutatta be” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 11–12. o.).

 KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
1Móz 31-37, Evangelizálás,„Áltudományok,  kultuszok,  titkos  társaságok” fejezetének „Sátán hamis tantételei” c. alfejezete

1. Hogy van megnevezve a Lábán és Jákob között ítéletet tevő Isten?

2. Mennyit fizetett Jákob a Khámor fiaitól vásárolt mezőért?

3. Ki temette el Izsákot?

4. Mivel érvelt Júda amellett, hogy Józsefet ne öljék meg, hanem adják el rabszolgaként?

5. Luther szerint kik között forog a legnagyobb veszélyben a vallás?

.

.

.

.

.

Alapszöveg: Zsid 9:15; 1Móz 15:6–21; Jer 34:8-22; Ef 3:14-19; Zsid 7:27; 9:22–28, 10:10.

I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS 

A tanulmány témái
 
A Zsidókhoz írt levél világossá teszi, hogy Jézus helyettes halála üdvösségünk érdekében volt szükséges, mivel „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9:22). A vér annak életét képviseli, aki átveszi valakinek a helyét. A követelményt, hogy a bűnösnek meg kell halnia, Jézus töltötte be, aki örök áldozatként egyszer és mindenkorra meghalt az egész emberiségért.
Az Ótestamentum több áldozattípust mutat be. Mózes 3. könyve megemlíti az engesztelésért hozott teljesen égő áldozatokat, az isteni gondoskodásért hozott ételés hálaáldozatokat, az akaratlanul elkövetett bűnök miatti engesztelésért hozott áldozatokat, valamint a vétkesség miatti áldozatokat, amelyek esetében a bűnösnek kártalanítania kellett a sértett felet (lásd 3Móz 1–6). Ezek az áldozatok azonban, az engesztelési napon hozott áldozatokkal együtt – ahogy Pál is aláhúzza – végső soron hatástalan áldozatok voltak, mivel sosem törölhették el a bűnt (Zsid 10:1–4). Krisztus drága vére viszont – amely felé ezek az áldozatok mutattak – mindezt megtehette (Zsid 9:14; 1Pt 1:19)!

II. MAGYARÁZAT

Amint azt az előző tanulmányunkban is láthattuk, Zsid 7. fejezete Melkisédekről szól, aki nagyobb volt, mint az Áron törzséből származó papi nemzetség tagjai. Ennek értelmében Krisztus magasabb szintet képvisel mint a léviták papsága, mivel Ő a Melkisédek rendje szerinti pap. Zsid 8. fejezete a második szövetség felsőbbrendűségéről szól, amelynek hatékonyságát Zsid 9:15 verse elemzi. Az első szövetség, amely a lévitákkal köttetett, nem volt tökéletes: nem távolíthatta el a bűnt (Zsid 7:11; 9:9).
Pál Zsid 9. fejezetében is beszél Jézus áldozatának felsőbbrendűségéről. Miért jobb a Jézus áldozata? Elsősorban azért, mert Jézus nem a földi szentélyben, hanem a mennyeiben hozta meg áldozatát (Zsid 9:23–24). Másodsorban, áldozata során nem állatok vére folyt, hanem a sajátja (Zsid 9:25–26). És végül, azért egyedi a Jézus áldozata, mert egyszeri alkalommal került rá sor („egyszer s mindenkorra” – Zsid 9:12, 28), és hatékony (Zsid 9:14 – „megtisztítja a ti lelkiismereteteket”; Zsid 10:14 – „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette”), szemben az állatáldozatokkal (Zsid 10:1, 4).

Dilemma: a tömjénező oltár a szentek szentjében
Zsid 9. fejezete egy dilemmát sejtető tényállást vázol fel: „A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentjének, melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája, beborítva minden felől arannyal” (9:3–4). Ez a kijelentés látszólag ellentmond 2Móz 30:6 versének, amelyben ezt olvassuk: „És tedd azt [a füstölő szerek füstölgésére való oltárt – 2Móz 30:1] a függöny elé”, amiből az következik, hogy a tömjénező oltár nem a szentek szentjében volt, hanem a gyertyatartóval és a megszentelt kenyerekkel együtt a szent helyen. Ezen az oltáron Áronnak „minden reggel jó illatú füstölő szert” kellett párologtatnia (2Móz 30:7). Hasonlóképpen, a Pentateukhosz több szövegrészletéből is az derül ki, hogy a tömjénező oltár a szent helyen volt (2Móz 40:5, 26). Magától értetődően adja magát a kérdés: miért helyezi Pál az arany tömjénező oltárt a szentek szentjébe?
Mivel magyarázható ez az eltérés?
Pál ekképpen gondolkodhatott: „Jóllehet az első helyiségben volt a helye (azaz a szent helyen), a tömjénező oltár »a legbelsőbb helyhez (a szentek szentjéhez) tartozott (vö. 2Móz 30:1–10; 1Krón 28:18). Úgy tűnik, hogy a tömjénégető szertartásnak, amelyet ezen az oltáron végeztek el, közvetlen hatása volt a szentek szentjére, ahol Isten jelenléte nyilvánult meg a kerubok között. Minden valószínűség szerint a tömjén füstje behatolhatott a szentély legbelsőbb termébe. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a Zsidókhoz írt levél a tömjénező oltárt a szentek szentjében helyezi el (Zsid 9:4)” (The Seventh-day Adventist International Bible Commentary. Zsid 9:4 versének magyarázata).
Továbbá fontos megjegyeznünk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője nem azt írja (az eredeti görögben), hogy a tömjénező oltár a szentély második helyiségében volt elhelyezve, hanem azt, hogy a szentek szentjének oltára „volt”. A múlt idejű birtokigével fordított kifejezés a „tartalmaz” igével is helyettesíthető, de ennél gazdagabb jelentéstartalommal van itt dolgunk.
„A füstölögtető oltár és a legszentebb hely közötti kapcsolat, amelyet itt a bibliai szöveg megemlít, az, hogy a tömjénező oltár szerepe állt kapcsolatban a szentek szentjével. Az ezen az oltáron naponta égő tömjén füstje a szentek szentjében található frigyláda fedele felé irányult, ahol Isten jelenléte nyilvánult meg a kerubok között, és miközben a tömjén füstje az imádók fohászaival együtt felemelkedett, a szent hely és a szentek szentje légterét is betöltötte. A két helyiséget elválasztó függöny ugyanis nem ért fel egészen a mennyezetig. Ily módon, noha a tömjént a szent helyen égették – az egyetlen helyen, ahová az egyszerű papok is beléphettek –, a füstje áthatolt a második helyiségbe is” (Adventista Bibliakommentár. 7. köt., 449. o.).
Másodsorban, a Pál által az oltár jelölésére használt kifejezésnek (thymiatērion) „tömjénfüstölő edény” jelentése is volt az Ótestamentum görög fordításában (2Krón 26:19; Ez 8:11). A főpap a tömjénfüstölő edényt az engesztelési napon bevitte a szentek szentjébe (3Móz 16:12).

Úgy tűnik, hogy Pál a hangsúlyt nem a szentély helyiségei és bútorzata leírására helyezi, mivel a 9:5 versben ezt írja: „Fölötte pedig a dicsőség kerubjai, beárnyékolva a fedelet, amikről most nem szükséges külön szólani.” E bibliaszöveg mondanivalója tehát az, hogy a szentély bútorzatánál és a bútordarabok és kellékek helyénél fontosabb a gondolat, amit Pál ezek által kifejez: Jézus áldozatának felsőbbrendűsége.
„A tömjén, amelynek füstje és illata Izrael imáival együtt száll fel a mennybe, Krisztus érdemeit és közbenjárását ábrázolja. Krisztus tökéletes igazságossága, amelyet Isten hit által az ő népének tulajdonít, teszi egyedül elfogadhatóvá Isten számára a bűnös emberi lények szolgálatát. A szentek szentje kárpitja előtt az állandó engesztelő áldozat oltára, a szentély előtt pedig a folyton égő áldozat oltára állott. Istent vérrel és tömjénezéssel kellett megközelíteni. Ezek a jelképek a nagy Közbenjáróra mutattak, aki által a bűnösök megközelíthetik Jahvét, és aki által egyedül kaphatnak kegyelmet és üdvösséget a bűnbánatot tartó hívő lelkek” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 353. o.).

Krisztus helyettesítő halála
A helyettesítés és az isteni igazságosság feltételeinek teljesítése a bűn kontextusában olyan fogalmak, amelyek sok kritikát váltottak ki. Miért lenne szüksége Istennek valakire, aki kifi i az emberiség bűnei miatti büntetést? Mit jelent a helyettesítés ebben az esetben? Jelen kontextusban a helyettesítés képezi azt a cselekedetet, amely által valaki átveszi másvalakinek a helyét, hogy maga szenvedje el az általa helyettesített személy büntetését, s ezáltal megmentse őt.
Ami pedig a második kifejezést illeti, fel kell tennünk a kérdést: minek a feltételeit kellett teljesíteni? Támogatja a Biblia a helyettesítő halál fogalmát? A helyettesítés megtörtént Ábrahám esetében. Amikor a Mórija-hegyén volt, hogy feláldozza a fiát, Izsákot, „odaméne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett” (1Móz 22:13). A kivonulás előtti húsvétról szóló leírás szerint a helyettesítésnek köszönhetően maradhatott életben az egyén. Egyedül azok a férfinemű elsőszülöttek szabadulhattak meg a haláltól, akiknek a családjai feláldoztak egy bárányt, és a vérével bekenték a ház szemöldökfáját és ajtófeleit (2Móz 12:7, 13). A teljes áldozati rendszer a helyettesítésen alapult. Mivel a bűn zsoldja a halál, a helyettes állatot feláldozták, s így a bűnös életben maradt (3Móz 17:11).
De térjünk vissza az Újtestamentumhoz. Keresztelő János azonosítja Jézust:
„Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29). Pál így nyilatkozott: „Mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk” (1Kor 5:7). Szintén Pál apostol írta az efézusbelieknek: „És járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát miérettünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul” (Ef 5:2), majd hasonló gondolatot fejez ki a Rómabeliekhez írt levelében is: „Amikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt” (Róm 5:8). A Bibliát átitatja a helyettesítésnek és a bűnök viselésének nyelvezete, további példákért lásd Ézs 53:12, Mk 10:45; 2Kor 5:14; 1Tim 2:6; Zsid 9:28; 1Pt 2:24 verseit. A Zsidók könyve a következő vitathatatlan, de sokszor figyelmen kívül hagyott kijelentéssel koronázza meg ezt a témát: „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid 9:22). Milyen vérről van itt szó? Az állatok vére nem lehet, „mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket” (Zsid 10:4). Következésképpen Jézus életéről és véréről kell, hogy legyen szó.
Jézus magára vette bűneinket és meghalt értünk, tehát nem kell úgy tekintenünk rá, mint egy Istentől és emberiségtől elkülönült Személyre. Egy ilyen perspektíva súlyosan torzítaná a megigazításról alkotott megértésünket, amely szerint Jézus nem lenne több, mint Valaki, aki megpróbálja megnyugtatni, kiengesztelni az Atyát, az Atya pedig olyan Isten, aki megbünteti az ártatlan Jézust csak azért, hogy mi, bűnös emberek, megszabaduljunk a haláltól. Az Atya és a Fiú közötti egység teljes mértékben Pál megbékélésről szóló beszédében nyilatkozik meg, amelyben az Atya a Fiú által cselekszik: „Mindez pedig Istentől van, aki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és aki nékünk adta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5:18).
Helyettesünk nem csupán Krisztus, és nem is csupán Isten volt, hanem Isten a Krisztusban, aki Isten és Ember is volt egy időben. Isten Krisztusban lett a Helyettesünk. Csakis így válnak érthetővé a helyettesítő megigazításra vonatkozó látszólagos ellenvetések. Semmi sem szól itt a Törvény ellen, hiszen a Törvény áthágóinak Helyettese maga a Törvény Alkotója, az Egyedüli, aki engesztelést végezhet a bűnért. A kereszt nem az Isten és Sátán közti alku volt. Isteni minőségében Krisztus megbékéltetett minket önmagával, hogy ezzel
„teljesítse az áthágott Törvény követelményeit, s így áthidalja a bűn ásta szakadékot Isten és ember között” (Ellen G. White: Szemelvények, 1. köt., 341. o.).

III. ALKALMAZÁS

1. Az Úr Jézus helyettes halálának kontextusában gondolj énekeskönyvünk 77., „Jó Atyánk, egyformán szeretsz minden embert” kezdetű himnuszára. Mit jelent számodra, személyesen az, hogy az Atya feláldozta érted – helyetted! – az Ő Fiát?
2. Miért annyira fontos a helyettesítés fogalma a megváltási tervben? Menynyire súlyos dolog a bűn, ha Istennek önmagát kellett feláldoznia Krisztusban a bűn problémájának megoldásához és az örök élet reménységének felkínálásához?