Jézus, a hűséges Pap

Alapige:„Mert ilyen főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott, és aki az egeknél magasságosabb lőn”(Zsid 7:26).

A bűn miatt tátong szakadék Isten és miközöttünk. A gond egyre összetettebb lett, mert a bűn a természetünket is megrontotta. Az Úr szent, bűn nem létezhet a jelenlétében. A saját megromlott természetünk választ el minket tőle, hasonlóan ahhoz, ahogyan az azonos pólusú mágnesek taszítják egymást. Ráadásul bukott természetünk lehetetlenné tette, hogy az ember tökéletesen engedelmeskedjen Isten törvényének. A bűnnek a félreértés is része: az Úr szeretetét és irgalmát szem elől tévesztő ember bosszúállónak és követelőzőnek tartja már Őt.
Ezen a héten azokat a csodálatra méltó dolgokat fogjuk megvizsgálni, amelyeket az Atya és a Fiú tett azért, hogy áthidalják a szakadékot. A zsidókhoz írt levél 5-7. fejezetei alaposan elemzik Krisztus papságát. A szerző megvizsgálja annak eredetét és célját (Zsid 5:1-10), majd inti az olvasóit, hogy ne hagyják figyelmen kívül (Zsid 5:11-6:18), hanem kapaszkodjanak az abból fakadó reménységbe (Zsid 6:9-20). Elmagyarázza Jézus papságának a jellemzőit is (Zsid 7:1-10), valamint azt, hogy mi minden következik ebből Isten és a hívők kapcsolatában (Zsid 7:11-28). Ezen a héten különösen Zsid 5:1-10 szakaszára és a 7. fejezetre összpontosítunk.

EGW idézet:

Jézus Krisztus az igazi sátor főpapja, főpap mindazokért, akik hisznek benne mint személyes Megváltóban. Ezt a szolgálatot senki sem veheti el tőle. Ő az egyház főpapja is. (…)Krisztus megtört testét adta áldozatul, hogy megválthassa Isten örökségét, és hogy új esélyt adjon a bűnösnek. „Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzen érettük.” (Zsid 7:25) Szeplőtlen élete és a golgotai halálban megmutatkozó engedelmessége által Krisztus közbenjáró szolgálatot végzett a bűnbeesett emberiségért. Most pedig üdvösségünk Fejedelme közbenjár értünk mint győztes, aki most már saját jogaira hivatkozik. Teljes áldozatot hozott, és közbenjáróként végzi azt a munkát, amit önként vállalt: Isten elé viszi szeplőtlen érdemeinek tömjénezőjét népének imáival, bizonyságtevéseivel és köszönő szavaival együtt. Mindezek az Ő feddhetetlenségének illatával jó illatként emelkednek az Atya elé. Krisztus áldozata teljes mértékben elfogadást nyer, és az Ő megbocsátása minden bűnt elfedez. – In: Signs of the Times, 1900. február 14.

Isten és ember között Krisztus az összekötő kapocs… Ő teljes feddhetetlenségét adja az imádkozó léleknek. Az emberért könyörög, az ember pedig, akinek mennyei segítségre van szüksége, önmagáért könyörög az Úr jelenlétében, viszont annak befolyására hagyatkozik, aki életét adta a világért. Amikor elismerjük az Atya előtt, hogy értékeljük Jézus érdemeit, közbenjáró imáink elfogadást nyernek. Amikor a Fiú érdemei alapján közelítünk Istenhez, Ő magához vonz, átkarol mennyei karjával, miközben isteni karjával belekapaszkodik a végtelen Isten trónjába. Érdemeit jó illatú tömjénként helyezi a kezünkbe, hogy ezzel erősítse könyörgésünket. (…) Igen, Krisztus az imádkozó közbenjáró, miközben ott áll ember és Isten között. És az áldások közbenjárója is Isten és ember között. – That I May Know Him, 76. o.

Számíthatunk szenvedésekre, mivel aki közösséget vállal vele a szenvedésben, annak majd közössége lesz Jézussal az Ő dicsőségében is. Krisztus lefizette a megbocsátás és a halhatatlanság árát a bűnös, veszendő emberért, a mi dolgunk azonban hit által elfogadni ezeket az áldásokat. Ha hiszünk benne, az igen biztos reménység fogja képezni lelkünk horgonyát. Meg kell értenünk, hogy Isten kegyelmére bizalommal hagyatkozhatunk, de nemcsak ezen a világon, hanem a mennyben is, mivel Ő drága árat fizetett a megmentésünk érdekében. Az engesztelésbe és a krisztusi közbenjárásba vetett hit fog megerősíteni, hogy megálljunk a ránk zúduló kísértések közepette. (…) Nem a mi érdemeink alapján nyerjük el a mennyet, hanem Jézus Krisztus érdemei alapján… Ne önmagatokban bízzatok, hanem abban, aki bement a kárpit mögé. – In: Advent Review and Sabbath Herald, 1896. június 9.

1. Olvassuk el Zsid 5:1-10 szakaszát! Mi a szerepe a papságnak, és az igeszakasz szerint hogyan tölti be Jézus ezt a szerepet?

A lévita papság alapvető feladata volt, hogy közvetítsen a bűnös emberek és Isten között. Az Úr jelölte ki őket, hogy végezzék szolgálatukat az emberekért, tehát irgalmasnak kellett lenniük és ismerniük kellett az emberi gyengeséget.
Zsid 5:5-10 részében Pál azt mutatja be, hogy Jézus tökéletesen betöltötte ezt a szerepet: Isten jelölte Őt ki (Zsid 5:5-6), illetve meg is ért bennünket, mert szintén szenvedett (Zsid 5:7-8).
Vannak ugyanakkor fontos különbségek is. Jézust nem az „emberek közül” választották ki (Zsid 5:1, RÚF). Inkább – többek között – azért is vette magára az emberi természetet, hogy papként szolgálhasson nekünk. Nem a saját bűneiért mutatott be áldozatot (Zsid 5:3), hanem kizárólag a mieinkért, hiszen Ő bűntelen volt (Zsid 4:5; 7:26-28).
A zsidókhoz írt levélben az áll, hogy Jézus ahhoz imádkozott, „aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott” (Zsid 5:7). A levél itt a második halálra utal, amitől Isten a feltámasztásával szabadította meg Őt (Zsid 13:20). Pál azt is mondja, hogy Jézus azokból tanulta meg az engedelmességet, „amiket szenvedett” (Zsid 5:8). Az engedelmesség új volt a számára, nem mintha korábban engedetlen lett volna, hanem mert Ő Isten. A világegyetem Uraként nem engedelmeskedett senkinek, hanem mindenki neki engedelmeskedett. Jézus szenvedése és kereszthalála lényeges része a papi szolgálatának. A szenvedés nem erkölcsi vagy etikai szempontból tökéletesítette Jézust, nem az tette Őt irgalmassá. Ellenkezőleg! Épp azért jött a földre, mert kegyelmes volt, pontosan ezért könyörült meg rajtunk (Zsid 2:17). A zsidókhoz írt levél arra utal, hogy szenvedése által Jézus valóban bemutatta és kifejezte testvéri szeretetét, emberi természetének valóságát és azt, hogy az emberiség képviselőjeként mélyen alávetette magát az Atya akaratának. Abban az értelemben „tökéletesedett”, hogy a szenvedései tették alkalmassá a főpapi tisztségre. Tökéletesen engedelmes élete, majd pedig kereszthalála az az áldozat, amit Jézus Papunkként mutatott be az Atya előtt.
1Pt 2:9 versében az áll, hogy „királyi papság” vagyunk. Milyen legyen a viszonyunk az embertársainkkal, tekintettel a szent szerepünkre? Mit árul el erről Jézus élete?

EGW idézet:

A papok naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig évente egyszer végezte a szentek szentjében az engesztelés különleges munkáját: a szentély megtisztítását. A bűnbánó bűnösök nap mint nap elhozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve vallották meg a bűneiket. – A nagy küzdelem, 418. o.

Áronról, Izrael főpapjáról meg van írva: „És viselje Áron az Izrael fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen.” (2Móz 28:29) Micsoda gyönyörű és ékesszóló jelképe volt mindez az Úr változhatatlan szeretetének egyháza iránt! Főpapunk, akit Áron jelképezett, szívén viseli gyermekei sorsát… Krisztus, a főpapunk egyedül áll az Ő isteni fenségében és  dicsőségében  tökéletes  engesztelést  szerezve  a  bűnért. A korábbi főpapok csupán előképek, jelképek voltak, amikor azonban Ő megjelent, többé már nem volt szükség a szolgálatukra… A kísértésnek kitett emberek emlékezzenek arra, hogy főpapunk van a mennyben, aki megindul gyarlóságainkon, mivel Ő maga is megkísértetett. – In: Advent Review and Sabbath Herald, 1903. március 17.

A mennyei udvarokban Krisztus közbenjár egyházáért. Azokért könyörög, akiket saját vérén váltott meg. A múló évek és évszázadok sosem csökkenthetik engesztelő áldozatának hatékonyságát. Sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban mutatkozott meg. Ez azonban nem azért lehetséges, mert mi olyan szorosan kapaszkodunk bele, hanem azért, mert Ő tart bennünket erős karjával. Ha saját erőfeszítéseinktől függne az üdvösség, akkor nem nyernénk el. Azonban üdvösségünk tőle függ, aki ott áll minden ígérete mögött. Talán úgy érezzük, hogy csak gyengén kapaszkodunk az Úrba, azonban az Ő szeretete olyan, mint egy nagyobb testvér szeretete, és míg benne maradunk, senki sem szakíthat ki a karjai közül. (…) Újból és újból elolvasom ezeket a szavakat, melyek oly sok biztosítékot tartalmaznak: „Lévén annakokáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk vallásunkhoz. Mert nem oly főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül.” (Zsid 4:14–16) (…) Micsoda Megváltónk van! Ő feltámadott, és üdvözítheti mindazokat, akik hozzá jönnek. – That I May Know Him, 80. o.

2. Olvassuk el 1Móz 14:18-20 és Zsid 7:1-3 részeit! Ki volt Melkisédek? Milyen szempontból volt Jézus előképe?

Melkisédek egyszerre volt király és pap. Ábrahám elöljárója is volt, mivel Ábrahám tizedet fizetett neki. Hasonlóképpen Jézus is király és pap (Zsid 1:3), Ő viszont Melkisédektől eltérően bűntelen (Zsid 7:26-28).
Zsid 7:15 verse elmagyarázza, hogy Krisztus Melkisédekhez hasonlóan pap volt. Ezt jelenti a könyvben az a korábbi kifejezés, hogy „Melkisédek rendje szerint” (Zsid 5:6). Jézus nem Melkisédek utódja volt, csupán hasonlított rá a papsága.
Például Pál elmondja, hogy Melkisédeknek nem volt apja, anyja, nemzetsége, születése és halála. Némelyek úgy érvelnek, hogy Jézus az ő személyében öltött testet Ábrahám idejében, ez a gondolat viszont nem illik A zsidókhoz írt levél érvelésébe. Melkisédek Krisztushoz „hasonló” (RÚF), ami arra enged következtetni, hogy nem Ő, hanem valaki más volt (Zsid 7:3).
Volt, aki azt is felvetette, hogy Melkisédek mennyei lény volt, de ez aláásná a levél gondolatmenetét. Ha Melkisédek apa, anya, kezdet vagy vég nélküli lett volna, akkor maga Isten lenne. Ez felvet egy problémát. Melkisédek menynyei, teljes mértékben isteni papsága megelőzte volna Jézus szolgálatát. Ebben az esetben A zsidókhoz írt levél kifejezésével élve „mi szükség tovább is mondogatni, hogy más pap támadjon a Melkisédek rendje szerint és ne az Áron rendje szerint” (Zsid 7:11)?
A levél azonban a Szentírásra jellemző módon hallgat Melkisédek születéséről, haláláról és nemzetségéről, hogy így alkossa meg Jézus papi szolgálatának előképét, szimbólumát (1Móz 14:18-20), és rámutat Krisztus örökkévalóságára. Röviden, Melkisédek kánaáni pap-király volt, aki Krisztus előképeként szerepel.
„Melkisédeken, a hatalmas Isten papján keresztül Krisztus szólt. Melkisédek nem volt Krisztus, de ő volt Isten szava a világban, az Atya képviselője. A múlt minden nemzedékén keresztül Krisztus szólt. Krisztus vezette népét, és Ő volt a világ világossága” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó, 376. o.).
A Melkisédekről szóló kinyilatkoztatás szerint hogyan munkálkodik Isten azok között, akiknek sosem hirdették az Igét misszionáriusok?

EGW idézet:

A tizedrendszer Mózes napjai elé nyúlik vissza. Isten már akkor elvárta, hogy ajándékokat ajánljanak fel vallásos célokra, még mielőtt határozott rendszert adott volna Mózesnek. Már Ádám napjaiban is Isten követelményeinek eleget téve áldozataikkal kellett kinyilvánítani, hogy nagyra értékelik kegyeit és áldozatait. Majd ezt folytatták az egymást követő nemzedékek is. Ábrahám is eleget tett ennek, amikor tizedet adott Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának… Az Úr nem kényszeríti az embert az adakozásra. Minden adományunk csakis önkéntes lehet. Nem akarja, hogy sajnálkozva adott áldozattal teljen meg a kincstára. – Bizonyságtételek, III. köt., 393. o.

Isten soha sem hagyta magát tanúk nélkül a földön. Egy időben Melkisédek képviselte az Úr Jézust, hogy kinyilatkoztassa az ég igazságát, és folyamatossá tegye az Atya törvényét. Krisztus szólt Melkisédeken, a magasságos Isten papján keresztül. Melkisédek nem Krisztus volt, hanem ő volt a világban Isten hangja, az Atya képviselője. Az összes elmúlt nemzedékeken át a Fiú szólt népéhez; Krisztus vezette őket, és Ő volt mindenkor a világ világossága. Mikor Isten Ábrahámot választotta igazsága képviselőjének, elvitte őt hazájából, távol rokonai körétől, és elkülönítette. Képmására kívánta alakítani őt és terve szerint tanítani. – A Te Igéd igazság, I. köt., 1092–1093. o. 

Ma is minden országban vannak őszinte emberek. A menny rájuk ragyogtatja fényét. Ha hűségesen megteszik azt, amit kötelességüknek tartanak, nagyobb világosságot kapnak, amíg – az Ószövetség Naámánjához hasonlóan – ők is erre a meggyőződésre jutnak: Nincs más Isten az egész földön. – Próféták és királyok, 253. o.

A pogányok között vannak olyanok is, akik tudatlanul imádják Istent, akikhez még nem jutott el valamiféle emberi közbenjárás, segítség útján a világosság. Nos, ők mégsem pusztulnak el. Bár nem ismerik Isten írott törvényét, de már hallották a hangját, mikor szól hozzájuk a természetben, és így tették meg, amit a törvény megkövetelt tőlük. Munkálkodásuk a nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket, és felismerték, hogy Isten saját gyermekeinek ismerte el őket. A népek és a pogányok közül a legmegalázottabbak mennyire meglepődnek, és milyen boldogok lesznek, amikor az Üdvözítő ajkáról ezeket a szavakat hallják fülükbe csendülni: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel ez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Mt 25:40) Milyen boldogság tölti be a végtelen Szeretet szívét, mikor azt látja, hogy követői meglepődéssel és örömmel kapják fel a fejüket az Ő jóváhagyást kifejező szavaira! – Jézus élete, 638. o.
 

„Ha tehát a tökéletesség elérhető volna a lévita papság által, mert a nép ez alatt kapta a törvényt, mi szükség még azt mondani, hogy Melkisédek rendje szerint más pap támad, aki nem Áron rendje szerint való” (Zsid 7:11, HUNB)?
A papok közvetítenek Isten és az emberek között. Viszont A zsidókhoz írt levélben az áll, hogy a lévita papok nem biztosíthattak teljes, biztos utat Istenhez, mert nem nyújthattak tökéletességet (Zsid 7:11, 18-19). Elvégre ha ők maguk nem voltak tökéletesek, hogyan tudtak volna másokra tökéletességet ruházni? Állatáldozatok sem tisztíthatták meg a bűnös lelkiismeretét. Az volt a szerepük, hogy előre mutassanak Jézus szolgálatára és az áldozatára, mert egyedül ez hoz valódi tisztulást a bűntől (Zsid 9:14; 10:1-3, 10-14). A lévita papság és a feladatuk ideiglenes és szemléltető volt. Isten az ő szolgálatukon keresztül arra akarta rávezetni a népet, hogy helyezzék a bizalmukat Jézus jövőbeli szolgálatába, aki „az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1:29).
3. Olvassuk el Zsid 7:1-16 szakaszát! Miért volt szükség a törvény megváltoztatására?

Zsid 7:12 verse elmagyarázza, hogy a papság változása tette szükségessé a törvény megváltoztatását. Miért? Mert volt egy nagyon szigorú törvény, ami megtiltotta, hogy papi szolgálatot végezzen, aki nem Lévi törzséből, Árontól származott (4Móz 3:10; 16:39-40). Zsid 7:13-14 versei elmondják, hogy Jézus Júda vonalából származott, így a törvény miatt nem lehetett lévita pap. Pál tehát azzal érvel, hogy az Úr megváltoztatta a papságra vonatkozó törvényt, amikor Jézust pappá tette.
Jézus eljövetele az áldozati törvény esetében is változást hozott. A bűnösöknek különféle áldozatokat kellett vinniük azért, hogy bűnbocsánatot nyerjenek (3Mózes 1-7. fejezetei), de mivel Krisztus eljött és bemutatta a tökéletes áldozatot, új szövetség született, és a megváltási terv is még teljesebben kibontakozott, az állatáldozatok törvénye érvényét veszítette (Zsid 10:17-18).
Gondoljunk a végtelenül sok állatáldozatra az egész ókorban, ami mind Jézusra mutatott, amelyek azonban nem fizethették meg – még együttvéve sem – a bűneink árát! Miért csak Jézus halála biztosíthatott váltságot a bűneinkért?
 

EGW idézet:

Jézus a védőügyvédünk, főpapunk és közbenjárónk. Ilyen értelemben a hajdani izraelitákhoz hasonlóan a templom külső udvarában állva várjuk  a  reménység  áldásának  teljesedését,  Urunk,  megváltó  Jézus Krisztusunk dicsőséges megjelenését. (…) Amikor a főpap belépett a szentek szentjébe, abba a helyiségbe, amely azt a szent helyet jelképezte, ahol Főpapunk ma könyörög értünk, és az oltáron bemutatta az áldozatot, más engesztelő áldozatra már nem is volt szükség. Amikor a főpap belépett közbenjárni a népért, minden szívnek meg kellett hajolnia Isten előtt, és bűnbocsánatért kellett könyörögnie. Krisztus halálakor, amikor a Bárány meghalt a világ bűneiért, az előkép találkozott a valósággal, és Főpapunk ekkor mutatta be a legértékesebb áldozatot. – That I May Know Him, 73. o.

Ez a szöveg úgy ábrázolja Jézust, mint aki szüntelenül az oltárnál állva áldozatot ajánl föl a világ bűneiért. Ő pap az igazi szenthelyen, amelyet az Úr és nem ember emelt. A zsidó szenthely árnyékszolgálatában nincs többé érték. Többé nem kell bemutatni a napi és évi áldozatot. Ezzel szemben a közbenjáró által végzett elfedező áldozat elengedhetetlen a folytonos bűnelkövetés miatt. Jézus Isten jelenlétében szolgál, kiontott vérét, mintegy megölt bárányét ajánlva föl. – A Te Igéd igazság, VI. köt., 1077. o.

Isten ezekre a leckékre tanította választott népét évezredekkel ezelőtt. Ezeket ismételték el jelképekben, hogy minden szívbe be legyen vésve az igazság működése, vagyis hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Minden vérző áldozat  föláldozásánál,  minden  szertartásnál az a legfontosabb tanítás domborodott ki, hogy bűnbocsánat egyedül Krisztus vére által lehetséges. Mégis hányan hordozzák a gyötrelmes igát; milyen kevesen értékelik az igazság valóságát, cselekednek eszerint személyesen; s kérik maguknak az áldást az Isten Báránya vérébe vetett tökéletes hit által... Az igazságszolgáltatás megköveteli az ember szenvedését. Jézus azonban Isten szenvedésével adózott. Neki nem volt szüksége engesztelő szenvedésre; értünk viselte el összes szenvedését. – A Te Igéd igazság, VII. köt., 913. o.
 

4. Olvassuk el Zsid 7:16 versét! Milyen alapon lett Jézus pap?

Jézus a kiolthatatlan élete és örök szolgálata alapján kapta meg a papi tisztséget. Lenyűgöző következtetésekre jutunk e tényekből. Ez azt jelenti, hogy Krisztus szolgálatát nem lehet túlszárnyalni, felülmúlni. Ő teljes mértékben, örökös érvénnyel és „mindenképpen” üdvözít (Zsid 7:25). Az általa kínált megváltás mindent lefed és végleges. Az emberi természet legbensőbb részeibe is elhat (Zsid 4:12; 9:14, 10:1-4;). Az Isten előtt végzett közbenjárása az új szövetség által kínált összes áldást magában foglalja.
Sokkal többről van itt szó, mint a bűnök bocsánatáról. A törvényt a szívünkbe helyezi, új emberré formál bennünket és irányítja az evangélium terjedését a világon (Zsid 8:10-12). Jézus egy Istennel és az emberekkel, úgy képvisel bennünket az Atya előtt. Szüntelen jóindulatot talál Isten előtt, mert áldozatként ajánlotta fel az életét.
5. Olvassuk el Zsid 7:22 versét! Mi a szerepe Jézusnak az új szövetségben?

Azért Krisztus az új szövetség kezese, mert Isten megfogadta, hogy Ő „örökké” pap lesz (Zsid 7:21). Könnyen elsikkadhat a gondolatunkban ennek a fogadalomnak a jelentősége. Pál már utalt Isten ígéreteire, amelyeket a pusztai nemzedéknek és Ábrahámnak adott (Zsid 3:7-11; 6:13-15). A különbség ezek és a Fiúnak tett fogadalom között az, hogy az előbbiek halandó embereknek szóltak. Az eskü addig érvényes, amíg a kedvezményezett életben van. A pusztai nemzedéknek és az Ábrahámnak tett fogadalom addig kötötte az Urat, amíg az a nemzedék életben volt és amíg Ábrahám leszármazottai éltek (lásd Gal 3:29).
A Fiúnak azonban „kiolthatatlan” az élete, tehát a neki tett eskü örök érvényű. A kezesre ugyanolyan büntetés vár, mint arra, akiért kezességet vállalt – ez a halálbüntetésre is vonatkozik. Az Atya Jézus személyével kezeskedett arról, hogy nem mulasztja el ígéretei teljesítését. Ennyire bízhatunk az üdvösségben, amit Krisztusban nyerhetünk!

EGW idézet:

A  pap  elvégezte  hivatalos  teendőit.  Karjába  vette  a  gyermeket,  és magasra  emelte  az  oltár  előtt.  Majd  visszaadta  anyjának,  és  beírta a „Jézus” nevet az elsőszülöttek névsorába. Fogalma sem volt arról, hogy a gyerek, akit karjában tartott, a menny Fejedelme, a dicsőség Királya. A pap… mit sem tudott arról, hogy ez a kisbaba az, akinek dicsőségét Mózes látni kívánta. Pedig nagyobb volt Mózesnél az a valaki, akit a pap karjában tartott; és amikor nevét bejegyezte, annak nevét írta be, akire az egész izraelita vallásrendszer épült. Ez a név a jogi alapja e vallási rendszer megszűnésének is, hiszen az áldozati rendszernek nem sokáig volt már szerepe: az előkép már-már találkozott az igazival, az árnyék a valósággal. A dicsőség felhője eltávozott a szentélyből, de a betlehemi Gyermekben ott rejlett az a dicsőség, amely előtt az angyalok leborultak. Ez az öntudatlan csecsemő volt az a megígért mag, akire az Éden kapujában felállított első oltár mutatott… Róla jövendöltek régóta a próféták. Ő volt minden nemzet vágya, Dávid gyökere és sarja, a fényes Hajnalcsillag. E gyámoltalan csecsemő neve, amelyet Izrael könyvtekercsébe bevezettek, az a név, amely testvérünknek hirdeti meg Őt, az elbukott emberiség reménysége volt. E gyerek, akiért megfizették a váltságpénzt, váltságdíjat fizetett az egész világ bűneiért. Ő volt az igazi „nagy papunk Isten háza felett” (Zsid 10:21), a „változhatatlan papság” (Zsid 7:24) feje, a közbenjáró, aki „a Felségnek jobbjára” ült „a magasságban” (Zsid 1:3). – Jézus élete, 52. o.

Amikor megvalljátok bűneiteket, és megtértek hitetlenségetekből, Krisztus magára veszi a vétkeiteket, majd saját feddhetetlenségét és erejét adja nektek. Az összetört szívűeknek felkínálja szeretetének aranyló olaját és kegyelmének gazdag kincseit. Akkor majd megláthatjátok, hogy ha éneteket Jézus érdemei alapján Istennek áldozzátok, végtelen értéket nyertek, mivel a Megváltó feddhetetlenségének ruháját felöltve Isten fiaivá és leányaivá lesztek. Akik Jézus nevében könyörögnek bűnbocsánatért, megkapják, amit kérnek. A megtérés első szavai hallatán Krisztus saját vágyaiként viszi a mennyei trónus elé az alázatos imádkozó kérését, és így szól: „Én könyörögni fogok az Atyánál érettetek.” – That I May Know Him, 77. o.

Jézus szereti hűséges gyermekeit, és amikor benne bíznak, és teljes mértékben az Üdvözítőre hagyatkoznak, akkor Ő erőt ad nekik. Ő fog élni bennük, a Szentlélek megszentelő ihletését nyújtja nekik, mely létfontosságú lelkesítést jelent majd számukra. Munkálkodni fog a képességeiken, segít abban, hogy akaratának engedelmeskedjenek, és jellemét tükrözzék. Akkor majd elmondhatják Pál apostollal együtt:„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem.” (Gal 2:20) – 13. levél, 1894. szeptember 27.
 

6. Olvassuk el Zsid 7:26 versét! Mi Jézus öt jellemzője ebben a részben?

Jézus „szent” volt. Ez azt jelenti, hogy hiba nélküli volt az Istennel való kapcsolata (Zsid 2:18; 4:15; 5:7-8). Az Ószövetség ógörög fordítása ugyanezzel a kifejezéssel utal azokra, akik megtartják szövetségi kapcsolatukat Istennel és embertársaikkal.
Krisztus „szeplőtlen” volt. Tiszta maradt, a gonoszság nem kerítette hatalmába, annak ellenére sem, hogy „mindenben” kísértést szenvedett (Zsid 4:15, HUNB; 2:18). Tökéletes bűntelensége a papsága miatt fontos. Az Ószövetség kimondta, hogy Isten csakis „hibátlan” áldozatot fogad el (3Móz 1:3, 10 stb., HUNB). Jézus földi élete során tanúsított tökéletes engedelmessége lehetővé tette, hogy az Úrnak tetsző áldozatként ajánlja fel önmagát (Zsid 9:14).
Amikor Jézus felemeltetett a mennybe, a „bűnösöktől elválasztott” lett. A görög szó jelen ideje arra enged következtetni, hogy ez Krisztus mostani állapotára vonatkozik, ami egy adott időpontban kezdődött. Földi élete során bántalmazták a bűnösök, de győzött és Isten jobbjára ülhetett (Zsid 12:2-3). Abban az értelemben is el volt választva a bűnösöktől, hogy tökéletesen bűntelen volt (Zsid 4:15).
Krisztus „az egeknél magasságosabb” volt, „az egek fölé emeltetett” (ÚRK). Ez azt jelenti, hogy Isten felmagasztalta Őt minden létező fölé, tehát egy Istennel. A zsoltárokban Isten az, akit felmagasztalnak (Zsolt 57:6, 12; 108:6).
Jézus teljes mértékben ember lett, de tőlünk eltérően Ő nem volt bűnös (Zsid 2:14-16; 4:15). Ő tökéletes, nem pusztán azért, mert sosem követett el bűnt, hanem mert nem rontotta meg Őt a bűn úgy, ahogyan minket. Azért Ő a példaképünk, mert teljes mértékben emberré lett. Megmutatta, hogyan fussunk az élet versenyében (Zsid 12:1-4). Jézus példáját kell követnünk (1Pt 2:21-23). Azért Ő a Megváltónk, mert „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott” (Zsid 7:26), mi pedig tükrözhetjük az Ő jellemét.
Jézus hozzánk hasonlóan ember volt, de sosem követett el bűnt. Hogyan foghatjuk ezt fel? Gondoljunk csak bele, hogy milyen szent! Miért adhat tehát üdvbizonyosságot nekünk az ígéret, hogy Isten nekünk tulajdonítja az Ő szentségét?

EGW idézet:

Jézus tökéletes példát adott a gyerekeknek és a fiataloknak. Tanulmányozzátok Jézus Krisztust, a példaképet, hogy olyanok lehessetek, mint Ő: tiszták, szentek, bűntelenek és szeplőtlenek. Tanulmányozzátok Jézus gyerekkorát. Ő volt Isten Fia, de a Biblia szerint amikor Jeruzsálemből visszatért a szüleivel, akkor „engedelmes volt” feléjük. (…)
A világ Megváltója azt tette, amire utasították, mivel az engedelmesség az igazi fenség egyik eleme. Senki sem lehet igazán jó és nagy, ha nem tanulta meg az alázatos engedelmességet. (…)
Ne feledjétek, hogy még nem fejeződött be jellemünk formálása! Naponta fejlesztenetek kell a jellemet. Már itt szőjetek bele jóságot, engedelmességet, készséget, szorgalmat és szeretetet! A mennyei példaképhez hasonló jellemet alakítsatok ki! Képezzétek magatokat, hogy megszerezhessétek a szelíd és nyugodt lelkületet, amely óriási értéket képvisel Isten szemében. Jobbá tehetitek a körülöttetek levő világot, ha mindenben jóra törekedtek. – Our High Calling, 264. o.

Az első négy parancsolat rámutat arra, hogy az embernek kötelessége szolgálni Urát, Istenét teljes szívvel, lélekkel és teljes erővel. Ez az ember egész lényét jelenti. Ennek érdekében oly lelkes szeretetre, olyan mély kedvességre van szükség, hogy ilyenkor az ember már semmit sem dédelgethet a lelkében, ami nem egyezik meg Isten akaratával. Tettei a menny kézjegyét hordozzák. (…) Az emberek csak egyedül Istennek szolgálhatnak, és csak Őt imádhatják… Mindaz, amit méltatlanul csodál az emberi elme, lényegében bálvány, amit Istennél többre tartunk.
Az örök Jehova élete önmagában van, hiszen Ő nem lett teremtve, hanem Ő maga az élet forrása és fenntartója, ezért egyedül Ő méltó az imádatra és hódolatra. Az embernek nincs megengedve, hogy másnak adja az első helyet, ami az érzelmeit és a szolgálatát illeti. Mindaz, amit kedvelünk,  és  ami  képes  meggyengíteni  Isten  iránti  szeretetünket, vagy ami átveszi a szolgálatunk helyét, valójában bálványunkká válik. – Sons and Daughters of God, 56. o.

Védőügyvédünknek, Krisztusnak nincs szüksége emberi erényre vagy emberi közbenjárásra. Ő a bűnök egyedüli hordozója, az egyetlen bűnért hozott áldozat. Csak Őt kell imádni, hiszen Ő egyszer s mindenkorra belépet a szentek szentjébe.
Krisztus az Atyát képviselte az emberek előtt, és most az Atya előtt képviseli választott gyermekeit, akikben helyreállította az isteni képmást. Ők Jézus örökségét képezik… Egyetlen pap vagy egyházi méltóság sem nyilatkoztathatja ki az Atyát Ádám egyetlen fia vagy leánya által. Az embernek csak egy védőügyvédje, közbenjárója van, aki megbocsáthatja a bűnöket. Szívünknek hálával kell megtelnie Isten iránt, aki engesztelő áldozatul adta Jézust  a  bűneinkért.  Tanulmányozzátok azt a szeretetet, amelyet az Atya tanúsított irántunk. Ez a szeretet felbecsülhetetlen, felmérhetetlen. Csupán annyit tehetünk, hogy a Golgotára és a világ megalapítása óta megöletett Bárányra mutatunk. Ő a végtelen áldozat. Egyáltalán képesek vagyunk mi, emberek, megérteni vagy megmérni a végtelent? – That I May Know Him, 73. o.
 

„Krisztus figyel bennünket. Tud mindent a terheinkről, a ránk leselkedő veszélyekről és a nehézségeinkről, és mindig mellettünk érvel! Minden lélek szükségletéhez igazítja közbenjárását, ahogy azt Péter esetében is tette… Szószólónk az érveivel tanítja a megpróbált, megkísértett gyermekeit, hogy megerősödhessenek Sátán kísértéseivel szemben. Az ellenség minden lépését értelmezi. Ő rendezi az eseményeket” (Ellen G. White 90. levele, 1906. Th SDA Bible Commentary. 7. köt. 931. o.).
„Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet… Ez a záloga annak, hogy Isten megtartja szavát. »Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen« (Ézs 9:6). Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az »embernek Fia« az, akivel megosztja a világmindenség trónját. Az
»embernek Fia« az, akit »csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének« (Ézs 9:6) hívnak. A VAGYOK az összekötő kapocs Isten és az emberiség között, és kezével mindkettőt átfogja. Ő, aki
»szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott« (Zsid 7:26), nem szégyell minket testvéreinek nevezni (lásd Zsid 2:11). Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 17. o.).

KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
1Mózes 10–16; Evangelizálás,„Gyermekevangelizáció” c.  alfejezet
1.    Hogy hívták Kánaán elsőszülöttjét?
2.    Mit kapott Ábrám Egyiptomban Száraiért?
3.    Mit tett Ábrám a kezével, amikor Sodoma királyával beszélt?
4.    Kiről olvassuk 1Móz 16-ban, hogy vadtermészetű ember volt?
5.  A gyermekeket nevelő személyeknek mivel együtt kell kinyilvánítaniuk a szeretetüket?

Alapszöveg: Zsid 5:1–10; 1Móz 14:18–20; 1Pt 2:9; Zsid 7:1–3; 7:11–16, 22, 26.

A tanulmány témái
 
I. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS
A bűn elválasztott minket Istentől, de Krisztus eljött, hogy áthidalja ezt a szakadékot. Ennek érdekében lett a mi Főpapunk. Szerepe hasonlít a földi papokéhoz, ugyanakkor különbözik is attól. Isten „Melkisédek hasonlatossága szerinti” (Zsid 7:15) papságra hívta el Őt. A pap és egyben király Melkisédek kortársa volt Ábrahámnak. Amikor az ellenséges koalíció megtámadta Sodomát és Gomorát, nemcsak a városokat foglalta el, hanem Lótot, Ábrahám unokaöccsét is foglyul ejtette. Válaszként Ábrahám ellentámadásba lendült, és kiszabadította Lótot és a többi városból rabul ejtett embert, a javaikkal együtt. Miután visszatértek a harcból, Melkisédek, Sálem királya és papja megáldotta Ábrahámot, aki jutalom gyanánt átadta neki a harci zsákmány tizedét (1Móz 14).
Melkisédek azonban nem volt testet öltött Krisztus, és mennyei lény sem. Ő mindössze emberi király és pap volt, hasznos példakép, akit Pál fel is használt. Melkisédek, Krisztus előképeként beleillik Pál érvelési rendszerébe. Habár nem tartozott Lévi törzséhez – az ókori Izrael papi nemzetségéhez –, az Úr Krisztus jobb pap volt, mivel az ő papsága a Melkisédek rendje szerint való volt. Megjegyzendő, hogy Melkisédek tizedet kapott Ábrahámtól, aminek köszönhetően elmondhatjuk, hogy az ő papsága magasabb rendű volt a Lévi papságánál. Melkisédek papsága tehát Jézus királyi papságának prototípusa.

II.    MAGYARÁZAT
A főpap tulajdonságai 
Zsid 5. fejezete egy a főpap tulajdonságait bemutató „katalógussal” kezdődik: „Mert minden főpap emberek közül választatván, emberekért rendeltetik az Isten előtt való dolgokban, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnökért, aki képes együtt érezni a tudatlanokkal és tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal. És ezért köteles, miképpen a népért, azonképpen önmagáért is áldozni a bűnökért. És senki sem veszi magának e tisztességet, hanem akit Isten hív el, miként Áront is” (Zsid 5:1–4).
Zsid 5:1–4 szakaszában a főpap összesen tizenkét tulajdonságát találjuk felsorolva. Először is a munkaköri leírása: minden főpap (1) emberek közül van kiválasztva, (2) emberekért rendeltetik (3) az Isten előtt való dolgokban, és azért, (4) hogy áldozatokat és ajándékokat vigyen (5) a bűnökért. Majd következnek a személyes vonásai: (6) képes együtt érezni a tudatlanokkal és a tévelygőkkel, és (7) tudatában van önmaga gyarlóságának. Mi több, (8) köteles önmagáért is áldozni a bűnökért, (9) miképpen a népért is. Végül következnek a hivatásával kapcsolatos tulajdonságok: (10) senki sem veszi magának ezt a tisztességet, (11) hanem akit Isten hív el, (12) miként Áront is.
Négy tulajdonság kitűnik a főpap vonásai közül: az emberekkel való azonosulása (az első 3 tulajdonság), képes uralkodni a saját érzései felett (a 6. vonás), tele van gyarlósággal (7. tulajdonság), és Isten hívta el őt a főpapi szolgálatra (a 12. sajátosság). Mielőtt Jézus tulajdonságaira irányítanánk a figyelmünket, vizsgáljuk meg a főpap e négy kiemelkedő sajátosságát.
Elsősorban, a főpapot az emberek közül választották ki, izraelita kellett, hogy legyen (2Móz 29:9, 44; 4Móz 18:1–7), a Lévi nemzetségéből való. Áront legelőször maga Isten hívta el (2Móz 28:1). Amikor bizonyos férfiak – mint például Kóré és társai – voltak oly vakmerőek, hogy magukat tegyék (vagy másokat) a főpapi tisztségbe, Isten kénytelen volt megsemmisíteni őket (4Móz 16:15–40). A papság és az ebből a magas tisztségből származó előjogok nem voltak jelentéktelen dolgok, ahogy azt Uzziás is megtapasztalhatta a saját bőrén, miután bement a templomba, hogy tömjént égessen az oltáron, és bélpoklos lett (2Krón 26:16–21).
Érdekes, hogy a második templom idején, vagy a testamentumközi korban, a hasmoneus királyság fennállásának végén, Szalomé Alexandra – vagy más néven Jeruzsálemi Alexandra – Kr. e. 76–67 között uralkodott királynőként, de nem papként is. Lévén, hogy nő volt, nem tölthette be ez utóbbi tisztséget, így hát kinevezte főpapnak a legnagyobb fiát, II. Hürkánoszt. Ennek öccse, II. Arisztobulosz nem értett egyet a testvére kinevezésével, és versengett érte ezért a pozícióért.
Láthatjuk tehát, hogy a földi főpap mindig is férfi volt, és a nép közül választották. Továbbá azonosulnia kellett népével. Amint azt már elmondtuk, izraelita volt, Áron leszármazottja, a Lévi nemzetségéből. Abban állt a munkája, hogy képviselte az embereket Isten előtt, és ajándékokat, áldozatokat mutatott be Neki önmaga és embertársai számára. A Krisztus és köztünk lévő kapcsolat témája Zsid 2:17–18 verseiben jelenik meg először a levélben, majd újra feltűnik Zsid 4:14–16 szakaszában, hogy Pál még jobban elmélyüljön a kérdésben Zsid 5. fejezetében.
Másodsorban, a Zsidókhoz írt levél leírásának értelmében a főpap olyan személy, aki képes uralni az érzelmeit azok előtt, akik tudatlanok és tévelygők (Zsid 5:2). Az eszményi főpap nem volt sem túl szigorú, sem közömbös a bűnnel szemben. A liturgikus év általános felelősségeit kiosztotta másoknak (2Móz 29:38–46), az engesztelés napján azonban egyedül ő mutatott be áldozatot (3Móz 16:1–25), és viselte az ítélet hósenét az Urimmal és a Thumimmal (2Móz 28:30). Mindehhez sok önuralomra volt szüksége.
Harmadsorban, habár a főpap néha felháborodott a nép által elkövetett bűnök miatt (gondoljatok csak Éli főpapra, amikor Annát tévesen ittasnak ítélte [1Sám 1:13–14]), ő maga is gyarlóságoknak alávetett ember volt. Zsid 5:2 versében azt mondja Pál, hogy a főpap „körül van véve” gyengeségekkel (lásd 2Móz 28). Ez a pontosítás azért fontos, mert a saját gyarlóságának tudatában nyájasan közeledhetett a bűnösökhöz. Főpapi minőségében megértést tanúsított a nép iránt, és uralkodott az érzésein, amikor felháborodhatott volna, mivel tudatában volt annak, hogy ő is bűnnek alávetett ember. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nép megközelíthető személynek tartsa őt.
Negyedsorban, nem akárki „iratkozhatott fel” vagy „versenyezhetett” a főpapi tisztség betöltésére. Az első, akit kineveztek erre a szolgálatra, Áron volt, akit maga Isten választott ki. Senkinek sem volt megengedve, hogy saját magát nevezze ki főpapnak. Csak akkor foglalhatta el valaki ezt a kinevezést, ha maga Isten hívta őt el erre a feladatra.
Következtetésképpen: a főpap azonosult a népével, uralta az érzéseit, tudatában volt saját gyarlóságának, és csak akkor töltötte be ezt a tisztséget, ha erre maga az Úr kérte fel őt.

Megbeszélésre
Amikor az egyház fegyelmez valakit, miért fontos, hogy azok, akik meg vannak bízva a fegyelmezéssel, együttérzést gyakoroljanak a fegyelmezett személy iránt, uralkodjanak saját érzéseik és indulataik felett, és mindvégig legyenek tudatában önnön gyöngeségüknek?
Krisztus tulajdonságai
Zsid 5:5–6 verseitől Pál Jézusra irányítja a mondanivalóját. Krisztusról a földi főpap két, az előző részben bemutatott tulajdonságának kontextusában beszél, éspedig: Istentől kapott megbízatása és az emberekkel való azonosulása összefüggésében.
Először is Krisztus nem maga vette a tisztességet, hogy a Főpapunk legyen, hanem Isten nevezte ki Őt ebbe a tisztségbe. Hogyan bizonyítja ezt Pál? Két zsoltár összeillesztésével. Mindkét zsoltárra történt már utalás a Zsidókhoz írt levélben, pontosabban Zsid 1:5 és 1:14 versében. Előbb Zsolt 2:7 versét idézi. A 2. zsoltár messianisztikus zsoltár, amelyben Jézus Dávid Fiának van nevezve, akiről jövendöltek. A második idézett zsoltár a 110., abból is a 4. vers, amelyben az áll, hogy Isten hívta el Jézust, hogy főpap legyen. Zsid 1:3 versében már megemlítette Pál, hogy mit valósított meg Jézus főpapi minőségében: „Aki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban.”
Pál itt Jézus fiúi minőségének motívumát főpapi minőségének motívumával ötvözi. Jézust Isten Fiának és az emberek tökéletes Főpapjának nevezi, „Melkisédek rendje szerint” (Zsid 5:6), vagy ahogy Zsid 7:15 versében írja: „a Melkisédek hasonlatossága szerint”. Melkisédekhez hasonlóan tehát Jézus egyben Király és Főpap. A Lévi nemzetségéhez tartozó emberi főpapokkal összehasonlítva Jézus jobb őnáluk, mivel képes nyájasan viszonyulni a tudatlanokhoz és a tévelygőkhöz, megindul gyarlóságainkon (Zsid 4:15), és „Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek” (Zsid 2:18). „Mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez” (Zsid 7:25), és
„egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid 10:14).
Jézus második tulajdonsága – az, hogy azonosul az emberekkel – az Ő szenvedésében, tanulással megmunkált engedelmességében és tökéletességében válik nyilvánvalóvá (Zsid 5:7–10).
Megbeszélésre
Olvasd el Zsid 7:23–25 szakaszát! Miért szükséges, hogy a Lévi nemzetségéből származó főpapoknál jobb Főpapunk legyen?

III. ALKALMAZÁS
Pál Jézust – Isten trónra emelt Fiának minőségében (Zsid 1) – az angyaloknál magasabb rendűnek írja le. Mindazonáltal Isten egy rövid ideig alacsonyabb rendűvé tette Jézust az angyaloknál, mint aki a halála által megsemmisítette a halál erejét, amely a Sátáné volt (Zsid 2). Jézus továbbá úgy is megjelenik Pál jellemzésében, mint aki képtelen nyugodalmat nyújtani az Egyiptomból szabaduló nemzedéknek, aminek oka a nép hitetlensége (Zsid 3), viszont nyugodalmat biztosíthat Isten Messiás eljövetele után élő földi népének (Zsid 4). Ugyanakkor Jézus pap is, aki hasonlatos a léviták törzséhez tartozó papokhoz, de különbözik is tőlük (Zsid 5). Ezen ismeretek fényében mi a következő szakasz, amely felé Pál vezetni szeretné a levél címzettjeit? Pál azt akarja, hogy olvasói jobban megértsék Jézus főpapi munkáját, látván a hasonlóságot közte és Melkisédek között. Vannak azonban akadályai ennek: olvasói nehezen értik az Igét, éretlen keresztények lévén inkább „tejre”, mint kemény táplálékra van szükségük, és újszerűen hat rájuk a megigazulásról szóló üzenet (Zsid 5:11–14). Habár Pál kemény szavakat használ, biztató feddését egy a hallgatósága lelki állapotára vonatkozó pozitív kijelentéssel hozza egyensúlyba: „De ti felőletek, szerelmeseim, ezeknél jobb és üdvösségesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is” (Zsid 6:9).

Gyakorlati kérdések
1.    Van-e olyan állomása lelki utazásunknak, amikor Istenen kívül más személy(ek)nek is számot kell adnunk fejlődésünk érdekében?
2.    Létezik-e valamilyen lelki tekintély, amely közösségi szinten felelősségre vonhat minket, Pálhoz hasonlóan, aki számon kéri olvasóit? Miért igen, vagy miért nem?
3.    Létezik-e passzív kereszténység, vagy maga a fogalom is ellentmondás önmagában?