Általános áttekintés
A Biblia pontos célt követ, amikor a történelemről készít jelentést. A szerzők nem semleges szemlélők; mindig teológiai üzenet közvetítésére törekszenek. A megtörtént események ihletett változatát jegyzik le, de a történelem értelme is érdekli őket. Az isteni ihlet adta a bibliai történészeknek a megfelelő szemüveget a helyes történelemlátáshoz. Józsué könyvének prófétai jelentősége leginkább a héber hagyományban nyilvánul meg, amely a könyvet a „Nevi'im” (Próféták) nevű részbe sorolja. A Józsué és a Királyok második könyve közötti történelmi szakasz a „Korábbi próféták” korszakának felel meg, és része annak a történelmi kontextusnak, amely megalapozza a „nagy” és „kis” próféták megértését, akiket a héber kánonban „Kései próféták”-nak neveznek.
Józsué utolsó beszédei a könyv teológiai magját képezik. A fő üzenet a következő szavakban foglalható össze: „Isten hűséges”. Mivel Ő egyben hatalmas is, egyetlen ígérete sem maradhat beteljesületlenül. A könyv azt a bibliai nézőpontot mutatja be, miszerint a történelem Isten szuverén szándéka szerint halad előre, függetlenül Izrael népének válaszától. Ugyanakkor hangsúlyozza: ahhoz, hogy Isten áldásait megkapja és megtartsa, Izrael népének is hűségesnek kell lennie. Sajnos a későbbi nemzedékek nem hallgattak erre a felszólításra, amint azt a Szentírás kánoni fejlődése is mutatja. Ebben az összefüggésben Józsué és a bírák ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselik: az első Isten állhatatos hűsége, a másik pedig Izrael népének állandó hűtlensége.
Magyarázat
Istennek a szövetség keretében megmutatkozó hűsége a gyermekeivel való kapcsolatában vált nyilvánvalóvá. A bibliai beszámolóból megtudjuk, hogy Isten – az emberek önfejű magatartása ellenére – rendíthetetlenül ragaszkodott a szövetségéhez. Isten hűsége jellemének egyik tulajdonsága (5Móz 32:4; Ézs 49:7), ennek alapja pedig az Ő „irgalmassága” (ḥesed) (5Móz 7:9). Valójában Isten irgalmasságát és hűségét gyakran együtt említik (Mik 7:20). Az az isteni elkötelezettség, hogy az ígéreteit a szégyenletes emberi kudarcok ellenére is megtartja, Isten irgalmasságának (ḥesed) konkrét megnyilvánulása, mely a Biblia minden szövetségében felfedezhető, az ádámi szövetségtől a dávidi szövetségig.
Az Ádámmal kötött szövetség
Az ádámi szövetség legfőbb ígérete az utódok sokaságát és a föld feletti uralmat célozta (1Móz 1:28). Az Isten képmására teremtett ember arra volt hivatott, hogy Istennel együtt uralkodva boldog, virágzó életet élhessen, életet nemzzen és a teremtett világ felett uralkodjon. Ezt az isteni áldást azonban megszakította az emberi engedetlenség. E fennakadás ellenére Isten tervei nem hiúsultak meg. Az új valóságban a gyermekszülés fájdalmassá vált (1Móz 3:16), a bűn közvetlenül befolyásolta az ember és a föld kapcsolatát (1Móz 3:17–19). Az ember bukása ellenére azonban Isten kitartott a terve mellett, és megígérte, hogy az aszszony magva elpusztítja a kígyót, és helyreállítja az elvesztett föld felett az uralmat (1Móz 3:15). 1Mózes 3. fejezetének csúcspontja: Ádám nevet ad a társául teremtett nőnek (az Éva név jelentése „élet”), aki „minden élőnek” anyja lesz (1Móz 3:20), ami egyértelműen arra utaló jelzés, hogy nem a halálé az utolsó szó.
A Noéval kötött szövetség
Mózes első könyvének 6. fejezete már nagyon megromlott állapotokról számol be, a bűn miatt az emberiség eljutott addig a pontig, ahonnan mármár nem volt visszaút. Erkölcsi szinten elindult a teremtés fordított folyamata, aminek köszönhetően a jó teremtés az állandó rossz valóságába jutott (1Móz 6:5). Nem meglepő tehát, hogy ez a fordított folyamat a természetben is megnyilvánult, és a Föld az eredeti vizes nyugalom állapotába torkollott. A mindenre rátelepedett csendet egyedül a bárkában tartózkodó Noé és családja törte meg. Az özönvíz után Isten megújította az ádámi szövetséget Noéval, ugyanazt a lexikális képletet használva, mint 1Mózes 1:28 versében (vö. 1Móz 9:1). Az új Ádámként Noé is megkapta az áldást: uralkodni fog, és sok leszármazottban lesz része. Sajnos azonban Noé is kudarcot vallott: mintegy a bukás visszhangjaként, ivott a szőlő gyümölcséből, és mezítelenül maradt az Úr előtt, ahogy Ádám és Éva is az Édenben. Tette következtében átok hangzott el Isten részéről, ami meghatározta leszármazottai jövőjét, Isten mégis hű maradt a tervéhez.
Az Ábrahámmal kötött szövetség
Az emberiség korai történelme Mózes első könyvének 11. fejezetében ér véget, ahol az emberiség ismét fellázadt Isten ellen. Az emberek – annak érdekében, hogy meghiúsítsák Isten eredeti tervét (az emberiség szétszóratását a Föld felszínén), és tőle független birodalmat alapítsanak (azáltal, hogy „nevet szereznek maguknak” [1Móz 11:4]) – megépítették Bábel tornyát, a zűrzavar emlékművét. Megkérdőjelezve Isten saját ígéreteihez való hűségét, a legalizmus megtestesítőivé váltak, megpróbálván saját magukat menteni, Isten segítsége nélkül. A kánon távlatában nem volt véletlen Ábrahám megjelenése a történelem színpadán. Elhívatása rámutatott, hogy nem volt minden veszve, maradt még hűség a földön. Az eredeti áldás ugyanazon elemei az ábrahámi szövetségben is megtalálhatók: uralkodni fog, és sok leszármazottja lesz (1Móz 12:1–3), továbbá ez a szövetség is új kezdetet jelentett a teremtett világ számára. Egyébként figyelemre méltóak az ábrahámi szövetség és a Noéval kötött szövetség közötti párhuzamok, tulajdonképpen ugyanannak a szövetségnek a különböző szakaszairól van szó. Ádámhoz hasonlóan azonban Ábrahám is elbukott, amikor Sára tanácsára feleségül vette Hágárt. Nyilvánvalóak az analógiák Ádám bukása és Ábrahám tettei között, amint azt az alábbi táblázat is mutatja:
1Mózes 16 |
1Mózes 3 |
Monda azért Szárai Ábrámnak (2. vers) |
És monda az asszony… (2. vers) |
És engede Ábrám a Szárai szavának (2. vers) |
Hallgattál a te feleségednek szavára (17. vers) |
Vevé tehát Szárai… az Egyiptombeli Hágárt (3. vers) |
Szakaszta [Éva] azért annak gyümölcséből (6. vers) |
És adá azt Ábrámnak, az ő férjének feleségül (3. vers) |
És ada [Éva] a vele levő férjének is (6. vers) |
Ábrahám kétségkívül engedelmes volt, engedelmessége mégis törékenynek bizonyult. Utódai követték hűséges példáját, de ők is várakozáson alul teljesítettek. Valójában a lojális családfa összekuszálódott Izsák és Jákob között. Mindezek ellenére Isten felhasználhatta őket arra, hogy áldássá váljanak a pogányok számára (lásd József történetét: élete isteni oltalom alatt állt, és az ábrahámi mag birtokolta az uralkodás jogát), de végül Egyiptomban ragadtak, hogy később rabszolgákká váljanak. Isten mégis kitartott a terve mellett.
A zsidókkal kötött szövetség
Még akkor is, amikor Isten népe rabszolgasorban sínylődött Egyiptomban, tervének megvalósulása velük kapcsolatban már javában zajlott. 1Mózes 1:28 visszhangja nyilvánvaló volt 2Mózes 1:7 versében: „Izráel fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának, és igen-igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velük az ország.” Csak egy dolog hiány zott: az uralkodás. És itt kezdődtek a fáraó aggodalmai. Tervet dolgozott ki az izraeliták megfogyatkoztatására, hogy megakadályozza a megerősödésüket. Attól félt, hogy erősebbek lesznek az egyiptomiaknál, és átvehetik tőlük a hatalmat. Ebben az összefüggésben a fáraó beavatkozott Isten eredeti tervébe, ami miatt magára és országára vonta Isten ítéletét.
Isten kivezette népét Egyiptomból, hogy a Sínaihegyen megújítsa velük a szövetségét. Az emberiség azonban ezúttal is elmaradt az isteni elvárásoktól. Mózes még a hegyen volt, amikor a nép imádni kezdte az aranyborjút, és a rabszolgaságból való szabadulását is neki tulajdonította (2Móz 32:4). Alig néhány héttel később, Izrael ismét fellázadt, és hitetlensége miatt nem volt hajlandó belépni Kánaánba (4Móz 14:11), ennek ellenére Isten továbbra is kitartott a terve mellett. Igaz, hogy minden szövetségben új emberi szereplők jelentek meg, Isten azonban alkalmazkodott az új körülményekhez, hűsége változatlan maradt.
A Dáviddal kötött szövetség
Józsué vezetésével az első hódító hadjárat eredményes volt, de azt sikeresen be is kellett fejezni, az elfoglalt területet meg is kellett őrizni. A Bírák könyve által felölelt időszak alatt a második nemzedék erre képtelen volt. Isten az Ő kegyelmében szabadítókat (bírákat) támasztott, hogy megvédjék Izraelt, de a történet előrehaladtával még ezek a bírák is hűtlenné váltak, és káosz hatalmasodott el az ország felett. Isten elhívta Sámuelt, hogy papja, bírája és prófétája legyen, de az idős Sámuel gyermekei nem követték a példáját: a környező népek hatására királyt követeltek maguknak.
Isten ismét módosította a tervét – ezt a lépést már Mózes ötödik könyvében megjövendölte –, és megengedte Izraelnek, hogy királyt válasszon magának. Saul tökéletesen alkalmasnak tűnt erre a feladatra, s a magatartásából arra következtethetünk, hogy a nép szíve szerint való király volt. Saul bűne és elvetése után Dávid következett a trónon, akit Sámuel kent fel királlyá. Isten Dáviddal kötött szövetségében megismételte Ábrahámnak tett fogadalmát: hírnevet ígért neki, utódokat és földet Izraelnek (2Sám 7:9–14). Dávid és utódai azonban sajnálatos módon elbuktak, aminek következtében Izrael két királyságra szakadt: az északi királyság végül elpusztult, a déli királyság lakosságát pedig száműzetésbe kényszerítették. Ennek ellenére Isten hű maradt a tervéhez, és nem mondott le a népéről.
A szövetségek eme sorozata az áldás, a bűn és a kegyelem mintáját mutatja be. Igazolja, hogy Isten hűsége és kegyelme (ḥesed) az idők folyamán állandó maradt. Jézus vezette be az Újszövetséget, amely az Ő érdemeinek köszönhetően nem fog kudarcot vallani, mint az előző szövetségek. A Dániel könyvét a Jelenések könyvével összekötő eszkatológiai szál mentén egyértelművé válik, hogy Jézusban az emberiség visszakapta a Teremtés könyve 1. és 2. fejezetében bemutatott eredeti áldásokat: az asszony magva megkapja az országot. Az uralkodás újra a megfelelő kezekbe kerül (Dán 7:13–14).
Alkalmazás
Isten hűsége napjainkban
Józsué arra bátorította Izrael népét, hogy elmélkedjen Isten múltbeli ígéretein és tettein, hogy felismerje hűségét a jelenben (Józsué 23:25).
Gondolj vissza az életutadra, és azonosítsd azokat az alkalmakat, amikor világosabban tapasztaltad Isten hűségét, mint máskor. Oszd meg gondolataidat és nézőpontjaidat a csoporttal!
Az egyik legismertebb szöveg Isten hűségéről Jeremiás siralmai 3:23 verse, amelyben a próféta kijelenti: „Minden reggel megmegújul; nagy a te hűséged!” Isten népe ebben az időben – lázadásának köszönhetően – sötét, kilátástalannak tűnő helyzetben volt. A zsidó társadalom három alappillére semmisült meg: az ország, a királyság és a templom. A próféta azonban még a száműzetés és a pusztulás zord valóságával szemben is bátran hirdette azokat a szavakat, amelyek a „Hűséged végtelen!” c. szeretett himnuszunk szövegét ihlették.
1. Hogyan nyilatkozik meg Isten hűsége életed nehéz időszakaiban?
2.Hogyan segíthet Isten megbízhatósága és állhatatossága eligazodnod az élet zavaros vizein, amikor nem látod tisztán a tetteit?
3. Elemezd Jeremiás siralmai 3:23 versének közvetlen szövegkörnyezetét, különösen a 22. és a 24. verset! Figyeld meg, hogyan segítenek ezek a szövegek az előbbi kérdés megválaszolásában. Gondolkodj el Isten „irgalmáról” (ḥesed), a könyörületről és a reménységről, amelyet e versek kontextusában és Jeremiás helyzetének fényében Isten ébreszt bennünk! Milyen bátorítást adnak neked ezek a bibliaszövegek?
Hűségünk ma
A hitet a Galáciabeliekhez írt levél 5:22 verse a Szentlélek egyik gyümölcseként említi.
1. Hogyan tudod Isten függőlegesen megnyilatkozó hűségét tükrözni a vele való kapcsolatodban?
2. Hogyan tükrözheted Isten hűségét horizontálisan a felebarátaiddal való kapcsolataidban?