Hűség a végsőkig: istentisztelet egy háborús zónában

Text de memorat

Alapige: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” (Mt 6:33)

A héten néhány kulcsmomentumot vizsgálunk meg, amely akkor történt az ígéret földjén, amikor Izrael ismét odaszentelte megát az Úrnak, időnként a közelgő veszéllyel szembenézve. Józsué látszólag irracioná­ lisnak tűnő döntéseket hoz, hogy minden izraeli metélje magát körül az ellenséges területen (Józs 5:1-9); vagy közvetlen veszély helyzetében ünnepeljék meg a páskát (Józs 5:10-12); vagy a honfoglalás dandárján építsenek egy oltárt és dicsérjék az Urat (Józs 8:30-35); vagy éppen állítsák fel az Úr sátrát, amikor hét törzs még meg sem kapta az örökségét (Józs 18:1­2).
Rohanó életünkben hajlamosak vagyunk a körülmények által ránk tolt sürgető dolgokra figyelni. Eközben gyakran nem szánunk minőségi időt arra, hogy megújítsuk az elköteleződésünket Isten iránt, megálljunk és kifejezzük neki a hálánkat azért, amit tett, illetve folyton tesz értünk. Reggeli és esti áhítat, családi áhítat, mind­-mind kiesik a túlterhelt, kényelemre fókuszáló és teljesítményorientált életünkből, miközben mélyen a szívünkben mindannyian tudjuk, hogy az Istennel és szeretteinkkel töltött alkalmak jelentik a legjobb befektetést behatárolt életünkben.

November 15. – Adománygyűjtés a Speranţa TV számára

EGW idézet
„Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem” (2Móz 20:3)… Az első parancsolatot nem csupán Isten létezésének tagadásával vagy a fából és kőből készült bálványok imádásával lehet áthágni. Sokan, akik Krisztus követőinek vallják magukat, áthágják a törvény elveit, az egek Ura azonban nem ismeri el gyermekeinek azokat, akik nagyobb becsben tartanak bármit szívükben Istennél. Sokakat az étvágy kielégítése ural, mások szívében pedig a ruházat vagy a világ szeretete foglalja el az első helyet. […]
Isten számos dolgot megadott nekünk ebben az életben, amelyeket kedvelhetünk, de ha bármit is túlzásba viszünk – bár ez önmagában nem bűn –, mégis bálványimádókká válunk… Bármi, ami eltérít az Isten iránti szeretettől, és csökkenti az örök értékek iránti érdeklődésünket, bálványnak számít. Akik az Istentől kapott értékes időt – amiért végtelen ár lett fizetve – arra használják, hogy a házaikat szépítgessék, hogy azzal majd kérkedhessenek, vagy hogy a divatot és a világ szokásait kövessék, nem csak a lelküket fosztják meg a tápláléktól, hanem képtelenek lesznek visszaadni Istennek mindazt, amivel tartoznak neki. Az önző vágyak kielégítésére így felhasznált időt az Úr Igéjének jobb megismerésére és a talentumok ápolására kellene felhasználni, hogy jó illatú szolgálatot végezhessünk a Teremtőnek… Isten nem fogadja el a megosztott szívet. Ha a világ elvonja a figyelmünket, a menny nem uralkodhat teljes mértékben bennünk. Ha ezáltal csökken az Isten iránti imádatunk, akkor az már bálványimádásnak számít a szemében. […]
„Az Isten lélek: és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Jn 4:24) Amikor a szívünk ráhangolódik Teremtőnk dicsőítésére, de nem csak zsoltárok, himnuszok és lelki énekek, hanem az életünk által is, akkor összhangba kerülünk a mennyel… A szívünkben, az otthonukban, de még a személyes és nyilvános imaéletünkben is hála fog megnyilvánulni. Ilyen az igazi istenimádat. – That I May Know Him, 322. o.
 
Hála legyen az Úrnak a szemünk elé tárt kellemes és barátságos emlékekért! Úgy gyűjtsük össze szeretetből fakadó ígéreteit, hogy azok minden időben a szemünk előtt legyenek. Isten Fia elhagyja Atyja trónját, és emberi alakba öltözteti istenségét, hogy az embert megválthassa Sátán hatalmából; győzelme megnyitja számunkra az egeket, és bepillantást enged az isteni dicsőség birodalmába; az elbukott emberiség megmenekülése az örvényből, melybe bűnei sodorták; Istennel való közösségének újbóli visszaállítása, amikor a Megváltóba vetett hit által megállja a hit próbáját, Krisztus igazságát ölti magára és trónjához emeltetik fel – mindezek olyan képek, melyeket Isten azért tár elénk, hogy gondolkozzunk felettük. […]
Az angyalok figyelik, meghallgatják, milyen jelentéseket adtok a világnak mennyei Mesteretekről. Róla folyjon a társalgásotok, aki az Atya előtt közbenjár. Ha barátaitokat üdvözölve kezeteket nyújtjátok, legyen Isten dicsérete szívetekben és ajkatokon. Így azok gondolatai is Jézusra fognak irányulni. – Jézushoz vezető út, 118–119. o.

1. Olvassuk el Józs 5:1-7 verseit! Miért parancsolja Isten Józsuénak, hogy metélje körül a második generációt a honfoglalásnak éppen ebben az idejében?
A föld kikémlelése, a kémek bátorító beszámolója, a Jordánon való csodálatos átkelés után azt várnánk, hogy a nép azonnal összecsap az ellenséggel. Csakhogy van fontosabb a harci műveleteknél: Izrael szövetsége Istennel.

Mielőtt az új generáció harcba szállna, elfoglalva a földet, fontos, hogy teljesen tisztában legyenek különleges kapcsolatukkal a föld Urával. A szövetség jelének megújítása egyfajta válasz arra, ahogy Isten kegyelme és csodás cselekedete által biztonságban átkeltek a Jordánon.

Istennel kötött szövetségünknek mindig válaszul kellene szolgálnia Isten kegyelmére, mindarra, amit értünk tett. Sosem próbálhatunk ezzel hasznot húzni, törvényeskedő módon igyekezve megfelelni a követelményeinek. (Kétségkívül ugyanez az elv volt döntő fontosságú Pál küzdelmeiben azokkal, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogány megtért férfiakat körülmetéljék, amint ezt a Galáciai levélben látjuk a legvilágosabban.)

Izrael ott állt történelmének legnagyobb háborús hadjárata előtt, és arra számítanánk, hogy a tábor lázasan készül a katonai feladatokra. Készült is, de nem a hagyományos módon. Ahelyett, hogy a lovakat kantározták és a kardjaikat élesítették volna, olyan rituáléba kezdtek, amely legalább három napra sebezhetővé teszi a harcoló erők jelentős részét.

Mindezt azért, hogy ünnepeljék az Istennel való kapcsolatukat, aki kihozta őket Egyiptomból. Mégis miért? Mert megértették, hogy a csata az Úré. Ő adja a győzelmet és a sikert. Jézus ugyanezt az alapelvet fogalmazza meg más szavakkal: „Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6:33, ÚRK).

A mindennapi életünk – úgy tűnik – többnyire folyamatos nyomást gyakorol ránk mindenféle sürgős dolgokkal, és ezekre figyelve elfeledkezünk arról, aminek a legfontosabbnak kellene lenni az életünkben: a Krisztus iránti napi elköteleződésről.
Gondolj azokra az időkre, amikor nem töltöttél időt Istennel, mert voltak „fontosabb” dolgaid! Miért könnyű ebbe a hibába esni, és hogyan küzdhetünk ez ellen?
EGW idézet
Az izraeliták Kánaánban a Jordán közelében ütötték fel először sátraikat. Itt Józsué „körülmetélte Izrael fiait […] És Gilgálban táborozának Izrael fiai, és megkészíték a páskát” (Józs 5:3,10). A kádesi lázadás óta a körülmetélés szertartásának felfüggesztése állandó bizonysága volt Izraelnek, hogy az Istennel való szövetségüket – amelynek ez az elrendelt jegye volt – megtörték. Az egyiptomi szabadulásuk emlékének, a páskának szüneteltetése azt bizonyította, hogy a szolgaság földjére való visszatérési vágyuk nem tetszett az Úrnak. De most vége szakadt az elvettetés éveinek. Isten újra népévé fogadta Izraelt, és a szövetség jegyét visszaállították. Mindenkit körülmetéltek, aki a pusztában született. Így szólt az Úr Józsuéhoz: „Ma fordítottam el rólatok Egyiptom gyalázatát.” (Józs 5:9) És erre való utalással táborozásuk helyét Gilgálnak, vagyis elfordításnak nevezték el. – Pátriárkák és próféták, 485. o.

Sokan azok közül, akik gyerekkorukban keltek át a Vöröstengeren, most hasonló csoda segítségével mentek át a Jordánon, mint a felnőtt harcosok hadi felszereléssel. Miután Izrael egész serege átkelt a Jordánon, Józsué szólt a papoknak, hogy ők is jöjjenek fel a folyómederből. Mikor a papok a frigyládával biztonságban a túlsó parton álltak, akkor Isten elvonta hatalmas kezét, s a felgyülemlett víz hatalmas áradatként hömpölygött tova a folyó medrében ellenállhatatlan áramlatként áradva ki a partján túlra.
De még mielőtt a papok kijöttek volna a mederből, hogy ez a nagy csoda soha feledésbe ne merüljön, az Úr felszólította Józsuét, válaszszon tizenkét férfit a tizenkét törzsből, és kiki hozzon magával egyegy követ a mederből, ahol a papok álltak, vigyék azokat Gilgálba, s emeljenek ott emlékezetet annak emlékére, hogy Isten száraz lábbal vitte át Izraelt a Jordánon. Ez örökre emlékezteti majd őket a csodára, melyet az Úr tett értük. Évek múltával a gyermekeik megkérdezik majd őket az emlékmű felől, s akkor elismételhetik nekik a csodálatos történetet, míg csak kitörölhetetlenül emlékezetébe nem vésődik a mindenkori legutóbbi nemzedéknek.
Mikor az ammoniták és a kánaániták királyai hírét vették, hogy az Úr megállította Izrael fiai előtt a Jordán vizét, elalélt a szívük a félelemtől. Az izmaeliták már előbb levágták Moáb két királyát, s most csodálatos átkelésük a megáradt és erős sodrású Jordánon rémülettel töltötte el őket. Józsué ekkor körülmetélte a pusztában születetteket. A szertartás után Jerikó síkságán ünnepelték meg a zsidó húsvétot. „Az Úr így szólt Józsuéhoz: Ma levettem rólatok Egyiptom gyalázatát.” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 158. o.

2. Miért jelentős, hogy Józsué a páska ünneplését választotta, annak ellenére, hogy a vállára nehezedett a sürgető kötelesség a föld birtokba vétele miatt? Olvassuk el 2Móz 12:6, 3Móz 23:5, 4Móz 28:16, 5Móz 16:4, 6 és Józs 5:10 verseit!
A második fontos dolog, ami megelőzte a honfoglalást, a páska megünneplése volt. Az ünnepi alkalom a hónap tizennegyedik napjának estéjén zajlik, szigorúan az Úr útmutatásainak megfelelően. A páskaünnep szimbolikus jelentősége különösen hangsúlyos: Józsué könyvében az események azt tükrözik, amit Mózes második könyvében találunk. A páska felidézi a tizedik csapás estéjét (2Mózes 12), amikor az Úr angyala megölt minden elsőszülöttet Egyiptomban, de az izraeliták életét megkímélte. Ezt követően vonulnak ki Egyiptomból, kelnek át a Vörös­tengeren, folytatva útjukat a pusztaságon keresztül. Ezzel ellentétben a második generáció élete a pusztaságban kezdődik, a Jordánon való átkeléssel folytatódik, majd jön a körülmetélés és a páska ünnepe, elvezetve a döntő pillanathoz, amikor az Úr újabb csodálatos beavatkozása várható az ellenségeikkel, Kánaán lakóival szemben. Minden megelőző cselekedettel együtt a páska megünneplése egy új kezdetet jelöl Izrael történelmében.

Eközben az áldozati bárány szimbólumával a páska ünnepe visszamutat az izraeliták megváltására az egyiptomi rabszolgaságból, egyben előre is mutat mindezek igazi betöltésére, amikor az előkép Isten Bárányában teljesedik (Jn 1:29, 36; 1Kor 5:7;  1Pt 1:18-19), aki a bűn szolgaságából szabadít ki minket. Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt végső áldozatként adta volna magát, a halálára történő emlékezés ünnepévé formálta át a páskát (Mt 26:26-29; 1Kor 11:23-26).

Valójában a páska és az úrvacsora egy még dicsőségesebb valóság jele: amikor a megváltottak serege bevonul a mennyei Kánaánba. A jelenések könyvének írója, János ezt az „átkelést” úgy jeleníti meg, hogy a száznegyvennégyezer átvonul az üvegtengeren, mielőtt elérnének Isten trónjához. Ez a Vörös­tengeren és a Jordánon való átkelés előképeinek beteljesülése (Jel 4:6; Jel 7:9-­10), ott ünneplik az igazi páskát és úrvacsorát a Bárány menyegzőjének vacsoráján (Mt 26:29; Jel 19:9).
Mi módon tudjuk a kereszt valóságát folyton szem előtt tartani, még akkor is, amikor éppen nem az úrvacsorát ünnepeljük?
EGW idézet
A hónap 14. napján este ünnepelték a páskát, amelynek magasztos benyomást keltő szertartásai az egyiptomi szolgaságból való szabadulásra emlékeztettek, és előremutattak a bűn kötelékéből megszabadító áldozatra. Amikor a Megváltó feláldozta életét a Golgotán, a páska jelentősége megszűnt, és helyébe az úrvacsora szertartását rendelte el, mint ugyanannak az eseménynek emlékezetét, amelynek a páska volt az előképe.
A páska ünnepét a kovásztalan kenyerek hét napig tartó ünnepe követte. Az első és a hetedik nap szent gyülekezés napja volt, amelyen semmi szolgai munkát nem volt szabad végezni. Az ünnep második napján az évi aratás első zsengéjét mutatták be az Úr előtt. Palesztina legkorábbi gabonája az árpa volt, amely az ünnepkor kezdett beérni. A pap Isten oltára előtt meglóbált egy kévét e gabonából annak elismeréséül, hogy minden az Úré. Amíg e szertartást nem végezték el, nem volt szabad az aratást elkezdeni. – Pátriárkák és próféták, 539. o.
 
A páskának egyrészt emlékeztető, másrészt előremutató jelképes ünnepnek kellett lennie. Nemcsak az Egyiptomból való szabadulásra kellett emlékeztetnie, hanem arra a nagy szabadításra is előre kellett mutatnia, amelyet Krisztus visz majd véghez azzal, hogy kiszabadítja népét a bűn kötelékeiből. Az áldozati bárány ábrázolja „Isten Bárányát”, akiben van a mi üdvösségünk egyedüli reménysége. Az apostol mondja: „A mi húsvéti bárányunk, Krisztus, megáldoztatott érettünk.” (1Kor 5:7) Az nem volt elegendő, hogy a páskabárányt levágják, a vérét még az ajtófélfára is fel kellett hinteniük. Éppen így Krisztus vérének érdemeit el kell fogadnia az embernek. Nem elég hinnünk, hogy Jézus Krisztus meghalt az egész világért, hanem azt is hinnünk kell, hogy személy szerint értünk is meghalt. Úgy kell elfogadnunk az engesztelő áldozatot, mint amelyet Krisztus személyesen értünk hozott. 
A bárányt egészben kellett elkészíteni. Egy csontját sem volt szabad eltörni. Ekképpen „Isten Báránya” – aki értünk halt meg – egyetlen csontjának sem volt szabad megtöretnie. „Az ő csontja meg ne törettessék.” (Jn 19:36) Így jelképezte Krisztus áldozatának tökéletes voltát. 
A bárányt keserű füvekkel kellett enniük, ami Egyiptomban elszenvedett fogságuk keserűségére mutatott rá. Éppen így, amikor Krisztus testével táplálkozunk, akkor ezt mi is csak töredelmes szívvel tehetjük meg bűneink miatt. A kovásztalan kenyér használatának is megvolt a maga jelentősége. A páskatörvény kifejezetten hangsúlyozta azt az utasítást, amit a zsidók szigorúan be is tartottak gyakorlatukban, hogy az ünnep ideje alatt egy csipetnyi kovász se legyen található a házukban. Hasonló módon a bűn kovászát nekünk is el kell távolítani magunkból, ha meg akarjuk kapni az életünket és a táplálékunkat Krisztustól. – Pátriárkák és próféták, 277. o.

3. Mi motiválta Józsuét, hogy oltárt építsen az Úrnak? Olvassuk el Józs 8:30-31 verseit, összevetve 5Móz 11:26-30 és 5Móz 27:2-10 szakaszaival!
A pátriárkák korában az oltárok jelezték zarándoklásuk útját, ezek váltak látható jelképeivé az Isten által megígért földdel kapcsolatos igényüknek. Ekkor az oltár építésével tanúbizonyságát adták annak, hogy amit Isten megígért az ősatyáknak, most beteljesedik. Az oltárépítés közvetlen beteljesítése lett a korábban Mózesnek adott utasításoknak (5Móz 11:26-30; 5Móz 27:2-10).

Józs 8:30-35 része jelentős szerepet játszik az egész könyv teológiai üzenetének felrajzolásában. Azáltal, hogy az egyik leghátborzongatóbb, legerőszakosabb történetsor (a háború) valami ettől teljesen eltérőhöz, a szövetség megerősítésének jelenetéhez (istenimádat) kapcsolódik, Józsué visszavezet a legfontosabb teológiai témákhoz, amelyek a könyv elején indulnak: Józsué megkapja a felhatalmazást, hogy Izraelt a szövetségi engedelmesség útján vezesse (Józs 1:7). Ugyanezt a képet látjuk Józsuéról a könyv végén is (Józsué 24).

Lényeges volt a háború és a honfoglalás, de még ezeknél is van, ami alapvetőbb: hűséges engedelmesség Isten törvénye követelményeinek. A honfoglalás csupán egy lépés Isten tervének betöltéséhez, Izrael, valamint az egész emberiség helyreállításához. A Tóra előírásaihoz való hűség viszont az emberiség sorsának végső kérdését veti fel. Józsué a törvény másolatát nagy, fehérre meszelt kövekre írta, amelyek különböztek az oltár köveitől (5Móz 27:2-8). E kövek, amelyeken valószínűleg szerepelt a Tízparancsolat is, külön emlékműként szolgáltak az oltár szomszédságában, állandó emlékeztetőül Izrael kivételes helyzetére és kötelességeire, amelyek a szövetségben kimondva-kimondatlanul benne foglaltattak.

Józsué az újtestamentumi Jehoshua (Jézus) előképe volt, akinek egyéb dolgok mellett a küldetését képezte, hogy visszavezesse az emberiséget az Istennek való engedelmesség útjára. Ahhoz, hogy elérje küldetése célját, vállalnia kellett a harcot a gonosz erőivel. Végső célja nem más volt, mint betölteni a szövetség követelményeit a mi érdekünkben: „Mert Is­ ten valamennyi ígérete őbenne lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk” (2Kor 1:20, ÚRK).
 Milyen lelki gyakorlatokat végezhetünk ma, amelyeknek ugyanaz lehet a szerepe, mint az oltárépítésnek volt az ókori időkben?
EGW idézet
Akik tanulásra kész, alázatos elmével Isten Igéjétől várnak vezetést, mert tudni akarják, hogy nyerhetik el az üdvösséget, meg fogják érteni a Szentírás üzenetét. Akik viszont ellenszegülő magatartással kutatják az Igét, kirekesztik a tanulmányozásból azt a lelkületet, amit az Ige biztosít számukra. Az Úr nem szólítja meg a közömbös elmét. Nem pazarolja tanításait olyan emberre, akiből szándékosan hiányzik az alázat, és bűntől szennyes. A kísértő azonban hatni akar azok elméjére, akik engednek tanainak, és kész úgy bemutatni Isten szent törvényét, mint teljes mértékben jelentéktelent.
Meg kell aláznunk a szívünket, és kellő őszinteséggel és tisztelettel kell kutatnunk az élet Igéjét, mivel csak az alázatos és megtérő szív képes meglátni a világosságot. A szívnek, az elmének és a léleknek fel kell készülnie a világosság befogadására. A léleknek meg kell nyugodnia. A gondolatokat Krisztus szolgálatába kell állítani. Az önelégültséget és az önmagunkról alkotott képet meg kell dorgálni Isten Igéjének jelenlétében.
Az Úr megszólítja azt a szívet, amely megalázza magát előtte. Amikor hit által megérintjük a kegyelem trónusát, az ima oltáránál Isten kezéből átvesszük azt a mennyei fáklyát, amely világosságot áraszt a sötétségben, és meggyőz lelki szükségleteink tekintetében. A Szentlélek isteni dolgokat nyilatkoztat ki azoknak, akik őszintén keresik a mennyei kincset. Ha alávetjük magunkat vezetésének, elvezet a világosságra. Krisztus dicsőségét szemlélve változunk el a képmására. Szeretet által munkálkodó hitünk lesz, amely megtisztítja a lelket. Szívünk megújul, mi pedig vágyódni fogunk mindenben Istenre hallgatni. – Ye Shall Recieve Power, 109. o.
 
Láttam, hogy Isten népének fel kell kelnie, megújítania erejét Istenben, vagyis felújítani és megtartani a vele kötött szövetséget. A szombattartók soraiban mindenfelé fellelhető a másé kívánása, az önzés, a pénz szerelme és a világ szeretete. Ezek a bűnök Isten népe körében elpusztítják az áldozathozatal lelkületét. Akik a másét kívánják, nem is tudnak róla. Észrevétlenül hatalmasodott el rajtuk. S ha nem irtják ki gyökerestül, oly bizonyosan el fogja pusztítani őket, mint Ákánt. Sokan elvették az áldozatot Isten oltáráról. Szeretik a világot, a világ nyereségét és gazdagodását, és ha nem változnak meg teljesen, a világgal fognak elveszni. Isten javakat kölcsönzött nekik, amik nem az övék. Intézőivé tette őket. De ők magukénak mondják, és harácsolnak. De jaj, amikor a menny elveszi óvó kezét a javakról, gyorsan, pillanatok alatt elvész az egész. Áldozatokat kell hoznunk Istenért, meg kell tagadnunk magunkat az igazságért. Ó, milyen gyenge és erőtlen is az ember! Milyen rövid a karja! Láttam, hogy az ember önteltségét lerombolják, büszkeségét megalázzák. Királyok és nemesek, gazdagok és szegények mind meg fognak hajolni, és Isten senyvesztő csapásai hullnak majd rájuk. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1. köt., 140. o.

4. Olvassuk el Józs 8:32-35 verseit! Mi a jelentése az ebben a szakaszban leírt cselekedetnek, és mit mond mindez ma nekünk?
Ebál hegyét csak Mózes ötödik könyvében (5Móz 11:29; 5Móz 27:4, 13) és Józsué könyvében (Józs 8:30, 33) említi a Szentírás. A Garizim-­heggyel együtt ezen a helyen hangzottak el a szövetségi átok és áldás igéi. Még pontosabban, 5Móz 11:29 és 5Móz 27:4, 13 szerint Ebál volt az átok helyszíne. Az izraelitáknak a papok jelenlétében a frigyláda két oldalán kellett megállniuk (Józs 8:33), egyik csoport az Ebál hegyével, a másik a Garizimmal szemben. Itt szimbolikusan bemutatták a szövetséghez való kétféle hozzáállást. Az áldozatok Jézusra mutattak, aki minden szövetségi átkot magára vett, hogy mindazok, akik hisznek benne, élvezhessék az áldásokat (2Kor 5:21; Gal 3:13).
5. Miért kellett a törvény másolatát kövekre írni, hogy mindenki jól lássa (5Móz 4:31; 5Móz 6:12; 5Móz 8:11, 14;  2Kir 17:38; Zsolt 78:7)?

Mi, emberek hajlamosak vagyunk felejteni. Megpróbáljuk az elképesztően szaporodó mindennapi kötelességeket egye kisebb időintervallumokba zsúfolni, eközben óhatatlanul elfeledkezünk dolgokról, amelyek nem ismétlődnek olyan gyakran és intenzíven. Minden úrvacsorában különleges lehetőséget kapunk, hogy ismét az Úrnak szenteljük magunkat, megújítva elköteleződésünket a szövetség iránt. Jó lenne ezeket az alkalmakat nemcsak a személyes újra­odaszentelődés, hanem egyben a közösségi hűség megújítása alkalmainak is tekinteni! Ahogy a társadalom egyre individualistábbá válik, újra szükséges lenne felfedezni az ahhoz a közösséghez való tartozás erejét, amelynek a világlátása, értékei, hitvallása és küldetése megegyezik.
Ma, a rohanó és zsibongó világban szerinted mennyire könnyű elfeledkezni az Úrról, csak a saját erőnkkel végezni a dolgainkat? Vajon miért esik ez meg könnyen, főleg, amikor jó dolgok történnek?
EGW idézet
Isten szándéka, hogy népén át félreérthetetlenül hirdesse, bemutassa országának elveit. El kívánja különíteni őket a világi szokásoktól és tettektől, hogy életükkel és jellemükkel kinyilatkoztathassák a menny elveit. Magához kívánja vonni őket, hogy tudomásukra hozza akaratát.
Ez volt célja Izraelnek Egyiptomból való kiszabadításával is. Mózes az égő bokornál ezt az üzenetet kapta Istentől Egyiptom királya számára: „Bocsásd el a népet, hogy szolgáljanak nekem.” (2Móz 7:16) Hatalmas kézzel és kinyújtott karral kihozta a héber sokaságot a szolgaság földjéről. Csodálatos volt a szabadulásuk. Ellenségeiket pedig teljes pusztulással büntette, amiért nem akartak hallgatni az Úrra.
Isten el kívánta különíteni népét a világtól s előkészíteni őket szavának befogadására. Egyiptomból a Sínaihegyhez vezette őket, ahol megjelentette előttük dicsőségét. Itt semmi sem terelte el figyelmüket Istenről. Mikor a nagy sokaság felnézett a fenséges, fölöttük tornyosuló hegyekre, eszükbe vehették az Úr szemében való semmiségüket. A sziklák megmozdíthatatlanok voltak, kivéve Isten hatalmával. Itt szólt Isten az emberhez. S hogy szava örökre tisztán, világosan eszükbe vésődjön, menydörgés s villámlás közt, rémítő fenségben jelentette ki az Édenben adott törvényt, jellemének tükrét. Majd Isten ujja kőtáblákra írta a szavakat. A Mindenható így jelentette ki akaratát a népnek, amelyet elhívott, hogy minden nép, nemzet és nyelv előtt ismertté tegye Isten kormányzatának a mennyen és földön érvényes elveit.
A mai nemzedék idején is erre a feladatra hívta el népét. Kijelentette nekik akaratát, s most engedelmességet vár tőlük. A történelem utolsó napjaiban még mindig szól az emberekhez a Sínaihegyről harsogó hang: „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem.” (2Móz 20:3) Az ember Isten akarata ellen szegezi akaratát, a parancs szavát mégsem hallgattathatja el. Az emberi ész sohasem képes teljesen felfogni a felsőbb hatalom iránti kötelességét, de elkerülni sem tudja. Szaporodhatnak az elméletek és a feltevések, az ember szembe próbálhatja állítani a tudományt a kijelentéssel, hogy megszabaduljon Isten törvényétől, a Szentlélek azonban erősebben és még erősebben fogja eléjük állítani a parancsot: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Mt 4:10) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 9–10. o.

6. Olvassuk el Józs 18:1-2 verseit! Mi miatt szakította félbe Józsué a föld felosztásának folyamatát?
A Jordán nyugati partján élő két legnagyobb törzsnek és Manassé fél törzsének kiosztott területek leírása után ez a szakasz a nép Silóban tartott gyűlését mutatja be, ahol a földet felosztották a fennmaradó hét kisebb törzs között.

A szentély, a szent sátor jelképezi Isten ígéreteinek betöltését, miszerint a népe között fog lakni (2Móz 25:8; 3Móz 26:11-­12), valamint megjeleníti a könyv központi témáját: Isten jelenléte Izrael között lehetővé tette a föld birtokba vételét, és az áldások folyamatos forrásaként fog szolgálni Izrael, illetve rajtuk keresztül az egész föld számára (1Móz 12:3). Isten imádata lesz a középpontban, és élvez elsőbbséget, még a föld birtokbavétele és felosztása előtt is. A szentély, majd később a templom jelenlétének kellett volna mindig is segíteni az embereknek, hogy felismerjék Isten jelenlétét a nép között és kötelességüket a szövetség iránt.
7. Olvassuk el Zsid 6:19-20, Zsid 9:11-12 és Zsid 10:19-23 verseit! Mit tanulhatunk Józsuétól mi, keresztények, akiknek nincs földi szentélyünk, ami körbefogná Isten fizikai jelenlétét?
Nem kell meglepődni azon, hogy a szentély megjelenik a könyvben, mivel a szövetség ládája által ennek témája már jelen volt Józsué leírásában. A láda ugyanis a központi eleme volt a szentek szentjének, és utalt a könyv első két részében foglaltakra: a Jordánon való átkelésre és a honfoglalásra. Józsué a sátor felállítását a földosztás középpontjába helyezi, amivel rámutat, hogy Izrael egész élete a szentély, Jahve földi székhelye körül forgott.

Nekünk, keresztényeknek pedig, akik a nagy engesztelési nap különleges korában élünk, még fontosabb, hogy tekintetünket a mennyei szentélyre szegezzük, miközben folytatjuk küzdelmünket a modern (vagy posztmodern) óriások ellen, amelyek kihívást jelentenek hitünk, reményünk és lelki örökségünk számára. Amint folyamatosan Krisztus kereszten elvégzett munkájára támaszkodunk, valamint arra, amit a szentélyben most végez, várakozással tekinthetünk azokra az időkre, amikor Isten újra a népe között lakik majd, de úgy, hogy ez az idő sosem ér véget (vö. Jel 21:3).
EGW idézet
Amikor Krisztus a földön járt, elvégezte azt a munkát, amiért elhagyta a mennyei trónt. Az emberekért dolgozott, hogy munkája által az emberek isteni, magasabb erkölcsi szintre jussanak. Magára vette az emberi természetet, hogy az emberi családot fölemelhesse, és az embert az isteni természet részesévé tegye, és előnyösebb helyzetbe juttassa az Úr oldalán. Jézus minden tette az elbukott világ érdekeit szolgálta, azt, hogy az akoltól eltávolodott, és az elveszett juhot megkeresse és visszavigye Istenhez. […]
Az Úr látta, hogy milyen siralmas állapotba jutottunk, és elküldte világunkba az egyedüli hírnököt, akire rábízhatta a megbocsátás és a kegyelem hatalmas kincseit. Krisztus, Isten egyszülött Fia volt ez a hírnök. Őt jelölte ki az Atya arra a munkára, amit még a mennyei angyalok sem végezhettek el. Csak rá lehetett rábízni azt a munkát, amit elvárt az átoktól perzselt világ üdvözítése. Az Atya ebben az ajándékában az egész mennyet ajándékozta a világnak.
Hatalmas változás volt ez Isten Fia, a menny világossága számára, akinek angyalok hódoltak! Meglátogathatta volna az el nem bukott világok befogadó otthonait, azt a tiszta légkört, amelyet sosem szennyezett be a hitetlenség és a lázadás, és biztos, hogy ott dicsőítő énekekkel és szeretettel fogadták volna. Volt viszont egy elbukott világ, amelynek Megváltóra volt szüksége: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre” – mondta. Azért jött, hogy az Atyát képviselje, és elhozza világunkba a reménység és az üdvösség üzenetét. Nem önmagának élt, nem kereste a könnyebb és kellemesebb utat, nem engedett a kísértésnek, hanem megalázta magát egészen a halálig, hogy a bűnös ember megváltást nyerjen, és örökké éljen abban az otthonban, amelyet Ő készít számára. Jézus küldetésének tartotta azon emberek tanítását, akik elhalnak a bűneikben.
Ezt a munkát Krisztus később a megváltottaira bízta. Az Úr nagy világosságot ad hűségeseinek… Irgalma és Lelkének kegyelemteljes kifejeződései mindig a befogadók rendelkezésére állnak. Az üdvösség kínálata nem változott. Az ember az, aki folyton megváltoztatja a kapcsolatát Istennel. Sokan olyan álláspontra helyezkednek, hogy nem tudják elismerni kegyelmét és az üdvösséget.
Az Úr semmit sem mulasztott el megtenni, amit megtehetett értünk. Jellemének tökéletes példaképét adta Fia jelleme révén, követői pedig az ő semmihez sem fogható tökéletességét és jellemét tekintve kell, hogy növekedjenek, mígnem hasonlókká válnak hozzá. Amint Jézust szemlélik, és szeretetét viszonozzák, Krisztus képmását fogják visszatükrözni. – Lift Him Up, 208. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Áldás és átok” c. fejezet, 465–467. o.

„Mózes utasítása szerint az Ebál hegyén nagy kövekből emlékművet állítottak. E köveket előzőleg vakolattal bevonták, aztán ráírták a törvényt; nemcsak a Sínairól kihirdetett és kőtáblákba vésett Tízparancsolatot, hanem azokat is, amelyeket Mózessel közöltek és azt könyvbe írta. Az emlékmű mellett faragatlan terméskövekből oltárt emeltek és áldozatot mutattak be az Úrnak. Az a tény, hogy az áldozati oltárt az Ebál hegyén emelték, jelentőségteljes volt, és arra mutat, hogy a törvény áthágása miatt Izrael jogosan vonta magára Isten haragját, és Ő azonnal végre is hajtaná ítéletét, ha Krisztus engesztelése nem lenne, amit az áldozati oltár jelképez” (i. m. 466. o.).

„Az úrvacsorai istentisztelet azonban nem lehetett a szomorkodás ideje. Nem ez volt a célja. Amikor az Úr tanítványai az Ő asztala köré gyülekeznek, nem hiányosságaikról kell megemlékezniük, és nem azokon kell siránkozniuk. Ne időzzenek múltbeli vallásos tapasztalataiknál, akár felemelők, akár lehangolók voltak ezek! Ne emlegessék fel a köztük és testvéreik között lévő különbségeket! Mindezek az előkészületi szolgálathoz tartoznak. Az önvizsgálat, a bűnvallás, a viszályok megszüntetése már mind megtörtént. Most azért jönnek, hogy Krisztussal találkozzanak. Nem a kereszt árnyékában kell állniuk, hanem annak megmentő világosságában. Meg kell nyitniuk lelküket az Igazságosság Napjának ragyogó sugarai előtt” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1990, Advent Kiadó, 565. o.).
Naponkénti tanulmányozásra:
Józs 13;
Józs 14;
Józs 15;
Józs 16;
Józs 17;
Józs 18;
Józs 19;
1.     Ki volt a legnagyobb ember az anákok között?                                              
2.    Kik laktak Jeruzsálemben Józsué könyvének megírásakor?
3.     Kik nem voltak megelégedve a kapott örökséggel?                                      
4.     Az örökségből kiknek az osztályrésze volt nagyobb, mint illett volna?
5.    Mitől nem fél Isten igaz szolgája?

Általános áttekintés

Negyven év pusztai vándorlás után Izrael népe végül megérkezett az Ígéret Földjére. Kétség nem férhet hozzá: érzelmes pillanat lehetett, amikor átkeltek a Jordánon, és láthatták, amint valóra válik az ígéret. Az emelkedett hangulat ellenére tényként kellett elfogadniuk, hogy immár ellenséges területen vannak, és ebben a háborús övezetben hatalmas kihívásoknak néznek elébe, ami jóval meghaladta képességeiket. Ideje volt tehát felkészülniük, de nem a fegyverekre, a stratégiákra és az emberi erőforrásokra összpontosítottak, hanem mindenekelőtt a szívüket készítették fel: olyan szertartásokon vettek részt, amelyek mélyítették lelki érzékenységüket és megerősítették az Úr iránti hűségüket. Ahogy fokozatosan haladtak előre hódító menetelésükben, meg­megismételték ezeket a szövetségújító szertartásokat, hogy ne feledkezzenek meg a lelki felkészülés szükségességéről.

Az előttünk álló héten áttekintjük a honfoglalás idején történt fontos eseményeket, amikor Józsué vezetésével az izraeliták újfent elkötelezték magukat az Úr mellett. Ezeknek az eseményeknek a középpontjában a szertartások állnak, amelyek az értékek és jelentések megteremtésének és közvetítésének, valamint az érzelmek kifejezésének erőteljes eszközei. A bibliai szertartási rendben egy másik, kulcsfontosságú tényező a prófétai elem, amely Krisztusra és az általa hozott valóságra utal. Az alábbiakban elmélyedünk egyrészt a körülmetélés és a húsvét ünnepének ceremóniájában, amelyet Izrael népe közvetlenül a Jordánon való átkelés után tartott, másrészt a szövetség megújításával összefüggésben betekintünk az oltárépítés gyakorlatába, majd a szertartások elemzése során elgondolkodunk ezek múltbeli relevanciáján, illetve a mennyei Kánaán peremén élők számára betöltött jelentőségén.

Magyarázat

A szertartások ereje

A szertartások még napjainkban is jelentős szerepet játszanak az élet fontos eseményeinek megünneplésében, jelen vannak az ember egész életében, családi, tanulmányi, szakmai vagy vallásos vonatkozásban egyaránt. Nem véletlen, hogy Isten arra használta fel a szertartások erejét, hogy megismertesse az emberiséggel tervének lényeges szempontjait. Ezek az ószövetségi ceremóniák, amelyek gyakran vért, verejtéket és könnyeket vontak maguk után, örök igazságokat véstek az emberek tudatába Isten jelleméről, az ember bűnbeeséséről és a bűn által megszakított kapcsolat helyreállítására irányuló isteni tervről.

Akörülmetélés Józsué könyvének kontextusában a körülmetélés szertartása arra volt hivatott, hogy emlékeztesse Izrael népét a szövetségi közösségen belüli valódi identitására. A körülmetélés a képi szemléltetés erejével az izraeliták korábbi, rabszolgai státuszától való szabadulását jelképezte. Immár lehetőségük van szabadon választani az őket teljes elköteleződésre szólító Jahve szolgálatát.

A férfiak körülmetélését – a férfi nemi szerv fityma részének sebészi eltávolítását – különböző pogány társadalmakban a Krisztus előtti III. évezred óta gyakorolják. Ezekben a közösségekben ez a szertartás fontos átmenetet jelzett – mint amilyen a nagykorúvá válás vagy a házasságkötés –, önmagában viszont nem bírt vallásos jelentőséggel. Isten Ábrahámmal kötött szövetségében azonban a körülmetélést az identitás és az elkötelezettség jelének tekintették. Még a nem izraeliták is körülmetélhették magukat, hogy Ábrahám törzsének részeként jelezzék új státuszukat (ld. 1Móz 34:15–24; 2Móz 12:48).

Az Újtestamentum szemszögéből a körülmetéltség a zsidó azonosságon alapuló elkülönülés jele, amely nem kötelező többé a Jézus által bevezetett keresztény korszak hívei számára (Gal 6:15; Kol 2:11–13; ApCsel 15). Ennek ellenére Pál felhívása a szív körülmetélésére nem keresztény újítás. Az eredeti kontextusban is a körülmetélés fizikai jele a belső magatartás külső mutatója (5Móz 30:6). Ezt az álláspontot a próféták is megerősítették, például Jeremiás, aki felhívást intézett Jeruzsálem lakóihoz: „Metéljétek magatokat körül az Úrnak, és távolítsátok el szívetek előbőreit” (Jer 4:4; vö. 9:25–26). Az Ótestamentum tehát már előrelátta a szertartás metaforikus és erkölcsi kiterjedését. „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, hanem Isten parancsolatainak megtartása” (1Kor 7:19). Ez az elv már az ószövetségi időkben is érvényes volt.

Napjainkban a hetednapi adventisták – ahogy más keresztények is – „a keresztséget a Krisztus halálában, eltemetésében és feltámadásában való képletes részvétel jelképének tekintik, továbbá pedig a körülmetélés jelképe helyett az Új Szövetség népéhez való tartozás szimbólumának [Kol 2:11–12]” (John C. Peckham: God With Us: An Introduction to Adventist Theology, Andrews University Press, Berrien Springs, Bibliakutató Központ, 2023, 595–596. o.). Mindezzel együtt a változás oka megkérdőjelezhető lehetne. A körülmetélés gyakorlata szorosan kapcsolódott a megígért, Ábrahám magvából származó Messiás eljöveteléhez.

A páska ünnepe

A páska ünnepének szertartása azon az éjszakán rendeltetett el, amikor Izrael népe elhagyta Egyiptomot. A napnyugta előtt leölt bárány vérével megjelölték az izraeliták ajtófélfáit, hogy megakadályozzák az elsőszülöttek halálát (2Móz 12:12–13). A páska ünnepe így természetesen összekapcsolódott Izrael népének a rabszolgaságból való történelmi felszabadulásával, továbbá az aratás kezdetét jelző mezőgazdasági ünnephez is kapcsolódott, amikor az emberek a gyümölcstermés zsengéit vitték a szentélybe (2Móz 34:18–27). A húsvét nem csupán a mindennapi élet ünnepe volt, hanem az új élet ünnepe is, amelyet az izraeliták bőségesen és szabadon élhettek meg az Úrral. A szertartás középpontjában a feláldozott bárány állt.

Ennek az áldozatnak a bemutatása két értelemben is szimbolikus cselekedet volt. Elsősorban, az elsőszülöttek menekülését jelképezte. A bárányt az izraelita elsőszülöttek helyett áldozták fel, helyettesítő áldozatként. Másodsorban, a teljes ceremónia a kivonulás tapasztalatát volt hivatott felidézni, azt az időt, amikor az izraeliták kiszabadultak az egyiptomi rabszolgaságból. A szertartás minden részlete a menekülésre való felkészülés sietségét jelezte: a húst főzés helyett megsütötték, zöldségek helyett keserű füveket fogyasztottak, és sietve táplálkoztak (2Móz 12:8–10), továbbá a ruházatuk állandóan rajtuk volt, hogy bármely pillanatban készen legyenek az indulásra (2Móz 12:11). A résztvevők számára az első páskaünnep tehát a csodálatos szabadulásba vetett hit megvallásának ceremóniája volt, amelyet Isten még azon az éjszakán véghez vitt.

Jézus utolsó földi húsvétja alkalmával rendelte el az úrvacsora szertartását, halála után az úrvacsora lépett a páska helyére. Az úrvacsora ceremóniájának tehát kettős időbeli dimenziója van. Miközben rámutat arra, hogy mit tett Isten értünk a múltban, arra is utal, amit a jövőben fog cselekedni az érdekünkben. Józsué 5. fejezetében Isten népe az idő síkján ugyanazon a fordulóponton áll múlt és jövő, szabadulás és pihenés között.

Az oltárok körüli szertartások
Az oltár az ószövetségi rituális rendszer lényeges eleme, fontos szerepet játszott a patriarchális korszak istentiszteleti életében. Jóllehet oltárról először 1Mózes 8:20 verse tesz említést, már az is áldozathozatalra utal, hogy Ádám és Éva bőrből készült ruhát kapott Istentől (1Móz 3:21).
 A körülmetéléshez hasonlóan az áldozathozatal is olyan gyakorlat volt, amely nem korlátozódott Izrael népére, valójában az ókori világ többi vallásában is bevett szokás volt. Izraelben azonban az áldozathozatal célja nem az volt, hogy valamely haragos istenségnek a kedvére tegyen, táplálja és megbékítse. A héberek Isten emberiség iránti irgalmának megnyilatkozásaként értelmezték ezt a gyakorlatot, amely által megvalósul az engesztelés és az ember Istenhez való visszatérése.

Az áldozathozatal engesztelő jellege mellett az oltárok a múltban fontos szerepet játszottak Isten népének vallásos tapasztalatában. Istentiszteleti keretek között új kezdetek (1Móz 8:20) és zarándokhelyek (1Móz 12:7; 13:18) megjelölésére építettek oltárokat. Használhatták őket közbenjáró (Jób 1:5) és hálaadó, dicsérő (Zsolt 26:6–7) imádkozáshoz, ezenkívül Isten kegyelmi tetteinek emlékhelyeivé is avathatták őket. Józsuénál még az áldozat nélküli oltár is a Jordánon túli törzsek vallási identitásának emlékművévé válik (Józs 22:26–28). Józsué 8:30–35 szakaszában az Ebál hegyén épített oltár megerősíti a szövetséget, megújítva a nép Úr iránti elkötelezettségét. Mindezek a patriarchális istentiszteleti rendben megtalálható szempontok beépültek a templomi szolgálatba, amelyen az izraeliták azért jelentek meg, hogy kifejezzék Isten iránti imádatukat, imádkozzanak, fogadalmat tegyenek, megemlékezzenek Isten kegyelmének cselekedeteiről, megvallják bűneiket és a szentélyben központosított áldozataikon keresztül bűnbocsánatért esdekeljenek.

A Golgota a legfőbb oltár, amelyen Isten Báránya egyszer és mindenkorra feláldoztatott (Zsid 10:10). A ceremoniális rendszerhez hasonlóan Krisztus áldozata az a központi elem, amely elvezet a megváltási terv beteljesedéséhez. A vért az új szövetségként mutatja be Isten előtt, közbenjárva a bűnbánó bűnösök érdekében (Zsid 7:25). Krisztus példáját követve arra vagyunk elhívva, hogy az Úrnak tetsző élő áldozatként ajánljuk fel magunkat (Róm 12:1). Krisztusban a halál oltára az élet kapujává válik.

Alkalmazás

Egyházi szertartások napjainkban


A szertartások napjainkban is szerves részét képezik a Hetednapi Adventista Egyház közösségének. Íme, egy rövid lista a gyülekezetben gyakorolt néhány fontosabb szertartásról. Elmélkedj azon, hogy ezek az istentiszteletek hogyan befolyásolták lelki fejlődésedet!

1.  Gyermekáldás
2.   Keresztség
3.  Úrvacsora
4.  Esküvők
5. Temetések

A „már” és a „még nem” között

Az előttünk álló héten vizsgált szertartások mögött álló vallásos tapasztalatok rámutatnak a „már” és a „még nem” közötti feszültségre, amely Józsué könyvében a szabadulás és a pihenés közötti időintervallumban nyilvánul meg. Izrael népének üdvössége jelen és tagadhatatlan valóság volt, a nép azonban még mindig a végső beteljesülést várta, amikor végre Isten nyugalmának örvendhet. Isten országa mint jelen és jövendő valóság: az Újszövetségben nyilvánvaló a feszültség e között a két szemlélet között. Ellen White felfogásában „Isten országa (azaz a kegyelem országa) már megalapíttatott. Mindazonáltal Isten országának (azaz a dicsőség országának) eszkatoló­giai megnyilatkozása még nem történt meg, erre majd »Krisztus második eljövetelekor kerül sor« [A nagy küzdelem, 347. o.]” (Kwabena Donkor: „Kingdom of God”, The Ellen G. White Encyclopedia, Review and Herald Publishing Association, Hagerstown, 2013, 919. o.).

1. Hogyan tapasztaltad meg a „már” és a „még nem” közötti feszültséget Istennel való lelki utazásod során?
2. Az Ószövetségi időkben a hívők már ismerték ezt a feszültséget. Hogyan segíthet ez folyamatos zarándoklatként megélned saját lelki tapasztalatodat?
 


Studiul 7, 8-14 November

Lesson image

Trimestrul 4, 2025

A hit tanulságai Józsué könyvében