Isten küzd érted

Text de memorat

Alapige: „És mindezeket a királyokat és azoknak földjét egy útban hódítá meg Józsué, mivelhogy az Úr, Izráelnek Istene hadakozott vala Izráelért.” (Józs 10:42)

Józsué könyve időnként felkavaró jeleneteket mutat be. Súlyos kérdéseket vet fel, amikor a szent vagy isteni háború emberek egy csoportjának felhatalmazást ad arra, hogy elpusztítsa más emberek csoportját.
A szent háború kérdésének a megértése az Ótestamentumban igazi kihívás. Isten úgy jelenik meg a könyvben, mint a világegyetem mindenható Ura; így minden, ami itt történik, valamilyen módon a közvetlen vagy közvetett akaratához kell, hogy kapcsolódjon. Ezzel pedig a „Hogy engedhette meg mindezt Isten?” kérdés nem megkerülhető. Múlt héten láttuk, hogy Isten maga is bekapcsolódik az összeütközésbe, amely lényegesen hatalmasabb, mint bármilyen háború vagy csata, ami valaha zajlott az emberiség történelmében. Egy olyan küzdelemről beszélünk, amely életünk minden aspektusát áthatja. Az is világos, hogy az események – legyenek akár bibliaiak, akár a világi történelemből valók – egyedül e konfliktus fényében érthetők meg teljesen.
A héten Isten szent háborúinak összetettségét igyekszünk még jobban megérteni, annak határait és feltételeit, valamint az ótestamentumi próféták által feltárt látomást a végső békéről, illetve azt, hogy milyen lelki tanulságai vannak ezeknek a háborúknak.

November 1. – Az ösvénykeresők napja

EGW idézet
A pogány nemzetek ócsárolták Istent és népét, mert Izrael nem volt képes bevenni Kánaánt mindjárt Egyiptom elhagyása után, úgy, ahogy elvárták volna. Ellenségeik ujjongtak, hogy a héberek oly sokáig vándoroltak a pusztában, s gúnyolódva állapították meg, hogy a héberek Istene nem képes bevinni őket az ígéret földjére. Az Úr most jelentőségteljesen megmutatta hatalmát és kegyelmét, megnyitotta népe előtt a Jordánt, és ellenségei nem ócsárolhatták többé őket. – Pátriárkák és próféták, 486. o.
 
Jerikó lakosainak teljes pusztulása a Mózes által adott Kánaán lakóira vonatkozó korábbi parancs beteljesedése volt: „[…] megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket” (5Móz 7:2). „De e népnek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is,” (5Móz 20:16). Sokaknak e parancsolat a Biblia más részeiben megparancsolt szeretet és jóság lelkületével ellentétesnek látszik, pedig valójában ezek is a végtelen bölcsesség és jóság utasításai voltak. Isten Kánaánban akarta megalapítani Izraelt, hogy ott nemzetté, kormányzattá fejlődve e földön kinyilatkoztassa királyságát általuk. Nekik nemcsak az igazi vallás örököseivé kellett lenniük, hanem az egész földön el kellett terjeszteniük annak elveit. A kánaániták azonban akkor már a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak, s szükséges volt, hogy megtisztítsák a földet attól, ami megakadályozná Isten kegyelmes céljának beteljesítését.
Kánaán népének elég lehetősége volt bűnbánatra. Negyven évvel ezelőtt az Egyiptom feletti ítélet és a Vöröstengeren való átkelés bizonyítéka volt Izrael Istene legfőbb hatalmának. És most Midián, Gileád és Básán királyainak legyőzése ugyancsak megmutatta, hogy minden isten felett áll Jahve. Jellemének szentsége és a tisztátalansággal szembeni utálata nyilvánvalóvá lett abban az ítéletben, amellyel Izraelt büntette BaálPeór förtelmes szertartásaiban való részvételükért. Mindezeket az eseményeket jól ismerték Jerikó lakói. Sokan voltak, akik osztották Ráháb meggyőződését, mely szerint Jahve Izrael Istene, a menny és a föld Istene, de visszautasították az engedelmességet. Mint az özönvíz előtti emberek, úgy a kánaániták is csak azért éltek, hogy káromolják az eget, és tisztátalanná tegyék a földet. A szeretet és az igazságosság megkívánta az Isten elleni lázadók és az emberek ellenségeinek azonnali kiirtását. – Pátriárkák és próféták, 492. o.

1. Olvassuk el 1Móz 15:16, 3Móz 18:24-30, 5Móz 18:9-14, Ezsd 9:11 verseit! Mit mondanak el ezek az igék Isten nagyobb tervéről a folyamatban, amiben Kánaán földjét Izraelnek ajánlja fel?
Józsué könyvén túl kell néznünk, hogy teljesen megérthessük, mi volt a kánaáni nemzetek gonoszsága. Olyan visszataszító rítusokat gyakoroltak (lásd 5Móz 18:9-12), mint a gyermekáldozat, jóslás, varázslás, boszorkányság, halottidézés, spiritizmus. A Ras Shamránban feltárt ősi ugariti szövegek még inkább betekintést nyújtanak a kánaáni vallásba és társadalmi viszonyokba, amelyekből látszik, hogy e kultúrának az ítélete nemcsak érthető volt, de – az ótestamentumi erkölcsi elvek alapján – igazságos is.

A kánaániak vallásának az a hit képezte az alapját, hogy a termékenységet biztosító természetes jelenségeket az istenek és istennők közötti szexuális kapcsolatok irányították. Gondolkodásukban a saját szexuális viselkedésük és az isteneké összekapcsolódott, ezért rituális szexuális érintkezéseken keresztül igyekeztek az isteneiket is arra ösztönözni. A kultusz létrehozta a „szent” prostitúció intézményét, amelynek keretei között női és férfi prostituáltak orgiákon vettek részt – mindezt vallási gyakorlatuk részeként.

Egy nemzet sosem emelkedhet felül azon a morális szinten, mint ami az isteneié, akiket imád. Az istenségek jellemzőinek megértése után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kánaániak gyermekáldozatokat mutattak be, amely ellen a Biblia különösen erőteljesen lép fel. Régészeti bizonyítékok mutatják, hogy a kánaáni népek rendszeresen feláldozták elsőszülötteiket az isteneiknek, amelyek valójában démonok voltak, akiket imádtak. Gyerekcsontvázak összetört csontjait találták hatalmas korsókban összegyűjtve, rajtuk áldozati szövegekkel, amelyek arról tanúskodnak, milyen lealacsonyító volt a vallásuk, és mit jelentett ez sok gyermekük számára.

A kánaániak kiirtása Istennek nem egy azután támadt gondolata volt, hogy eldöntötte, Izraelnek adja a földet. A kánaáni népeknek hagyott időt a megtérésre, kegyelemidőt, megvolt a lehetőségük, hogy megtalálják Őt és elfogadják jellemét a pátriárkák tanúságtételén keresztül, akik közöttük éltek. Volt tehát lehetőségük, de nem éltek vele, és folytatták szörnyű vallási gyakorlataikat, míg végül az Úr véget nem vetett az egésznek.
EGW idézet
Jerikó bevételéhez a seregek hatalmas fejedelme egyszerű haditervet készített, hogy egyetlen ember se tulajdoníthassa magának a győzelmet. Egyetlen emberi kéz sem próbálhatta meg ledönteni a város falait, különben magának tulajdoníthatta volna a győzelem dicsőségét. Hasonlóképpen ma sem kell dicsőséget tulajdonítaniuk az embereknek azért, amit megvalósítanak. Csak az Úré a dicsőség. Ó, bárcsak meglátnák az emberek, milyen nagy szükségük van arra, hogy Istenre tekintsenek, és Ő mutassa meg nekik, mi a teendőjük.
Az Úr egybegyűjtötte seregeit az elítélt város körül; amelyre nem emberek emelték fel a kezüket, hanem mennyei sereg döntötte le a falait, hogy csak az Úr neve legyen felmagasztalva. Jerikó volt az a büszke város, melynek erős bástyáit látva megrémültek a hitetlen kémek. Most pedig a város bevételénél Isten közölte a héberekkel, hogy már atyáik is negyven évvel korábban birtokba vehették volna a várost, ha lett volna hitük.
Az emberi gyengeség minden heves küzdelemben természetfeletti erőt és segítséget talál a Mindenható tettei véghezviteléhez, a sikert pedig a kitartó hit és az Istenbe vetett tökéletes bizalom biztosítja. Miközben a gonoszok szövetsége felsorakozik ellenük, az Úr azt kéri gyermekeitől, hogy legyenek erősek és küzdjenek bátran, mert a mennyet kell elnyerniük, és soraikban nem csak angyalok, hanem maga a hatalmas fejdelem áll a mennyei seregek élén. Jerikó bevételénél Izrael egyetlen katonája sem kérkedhetett azzal, hogy korlátolt ereje révén dőltek le a város falai, hanem az Úr seregeinek fejedelme tervezte meg a legnagyobb egyszerűséggel ezt a csatát, hogy csak az Urat illesse meg dicsőség, és ne az embereket. Isten minden erőt megígért, és ez az ígéret adatott neked, a gyermekeidnek és mindazoknak, akik még távol vannak, és bárkinek, akik Urunk nevét hívják segítségül.
Töretlenül kell hinnünk üdvösségünk fejedelmében. Engedelmeskednünk kell parancsolatainak. Jerikó falai a kapott parancsolatok betartásának eredményeképpen omlottak le. – Conflict and Courage, 118. o.
 
Bálám végzete hasonló volt Júdás végzetéhez. Jellemük is közös vonásokat hordozott magán. Mindketten megpróbálták Isten szolgálatát egyesíteni a mammon szolgálatával, és mindketten kudarcot vallottak. Bálám megismerte az igaz Istent, és vallást tett arról, hogy Őt szolgálja. Júdás Messiásként hitt Jézusban, és csatlakozott követőihez. Bálám azt remélte, hogy Jahve szolgálatát ugródeszkaként használhatja a gazdagság és a világi méltóság megszerzéséhez. Mivel elképzelése nem vált be, megbotlott, elesett és összetörte magát. Júdás azt remélte, hogy Jézussal való kapcsolata révén sikerül biztosítania a maga számára az anyagi jólétet és a magasabb tisztségek elnyerését abban a világi birodalomban, amelyet hite szerint Jézus, a Messiás már elkezdett létrehozni. Reménységeinek kudarca hitehagyásba és romlásba kergette. Bálám is és Júdás is nagy világosságot kapott Istentől, és különleges kiváltságokat élvezrtt, de egyetlen dédelgetett bűnük megmérgezte egész jellemüket, és vesztüket okozta. […]
Egyetlen dédelgetett bűn apránként lealacsonyítja a keresztény jellemet, és az összes nemes erejét az ördögi kívánságok szolgálatába állítja. Egyetlen rossz szokás elnézése, megengedése, a kötelességek közül egyetlenegy semmibevevése lerombolja a lélek védőbástyáit, és megnyitja az utat Sátán előtt. Az egyetlen biztos eljárás, ha őszinte szívből eredő imádságainkat naponta elmondjuk, mint ahogy Dávid is tette:
„Ragaszkodtak lépteim a te ösvényeidhez, nem ingadoztak lábaim.” (Zsolt 17:5) – Pátriárkák és próféták, 452. o.

2. Olvassuk el 1Móz 18:25, Zsolt 7:11-12, Zsolt 50:6, Zsolt 82:1, Zsolt 96:10 és 2Tim 4:1, 8 verseit! Mit mondanak ezek a versek Isten erkölcsi jelleméről? Miként segít megérteni az isteni háború kérdését Istennek az a szerepe, hogy Ő a világmindenség bírája?
Isten szentsége azt jelenti, hogy nem képes tolerálni a bűnt. Türelmes, azonban ez nem jelenti azt, hogy a bűnnek nem lesz végső következménye, ami halál (Róm 6:23). Isten háborút hirdetett a bűn ellen, függetlenül attól, hol bukkan fel, legyen az Kánaán vagy Izrael. Izraelt nem tették szentebbé a más népek ellen vívott szent háborúk, ahogy más népeket sem, amikor Izrael ellen harcoltak az Úr választott eszközeiként (5Móz 9:4­5; 5Móz 12:29-30). A Közel­Kelet más népeivel ellentétben Izrael tapasztalta a szent háború ellentétét is, amikor Isten nem értük, hanem ellenük harcolt, megengedve az ellenségeiknek, hogy legyőzzék őket (vö. Józsué 7).

Az egész kérdéskör a szent háborúkról csak úgy érthető meg, ha Isten tettére mint bírói ítéletre tekintünk. Így nézve, Izrael honfoglaló háborúja teljesen más színben tűnik fel. Szemben a birodalmi területszerző háborúkkal, amelyek oly gyakoriak voltak abban a korban (és ma is), Izrael háborúi nem a nép dicsőségének növelését célozták, hanem Isten ítéletének a végrehajtását és békéjének a megteremtését a területen. Így a szent háború koncepciójának megértése szívében Isten uralma és szuverenitása áll, amelyek ugyanúgy a tétjei a nagy küzdelemnek, mint Isten harcos képe vagy király és bíró volta.

Jahve, a harcos Isten, aki ugyanakkor bíró, elkötelezett a jellemét tükröző törvényének alkalmazásában, stabilizálásában, fenntartásában. A harcos Isten képe hasonló a bíró és a király képéhez, és úgy mutatja be Őt, mint aki nem tűri örökké tétlenül a lázadást megalapított világrendje ellen. Ekképpen láthatjuk, hogy Isten célja sosem maga a háború, nem is a győzelem önmagában, hanem az igazság és a béke helyreállítása. Végső soron az ítélet, a háborúzás és az igazságszolgáltatás egy és ugyanaz, amennyiben az Isten által történik.
Gondoljunk úgy Istenre, mint igazságos bíróra, akit nem lehet sem megvesztegetni, sem elfogultsággal vádolni! Hogyan lehet az evangélium szerves része ez a kép Istenről, aki nem tűri vég nélkül a bűnt, az elnyomást, az ártatlanok szenvedését és az elnyomottak kizsákmányolását?
EGW idézet
Hatalmas ellenségünk van, aki nem csak gyűlöli az Isten képmására teremtett emberi lényt, hanem keserűen ellenséges viszonyban van Istennel és egyszülött Fiával, Jézus Krisztussal. Amikor emberek kiszolgáltatják magukat arra, hogy Sátán szolgái legyenek, akkor nem mutatja ki az irántuk érzett ellenséges viszonyt, mint ahogy azokkal szemben teszi, akik Krisztus nevét viselik, és Istennek szolgálnak. Őket halálosan gyűlöli. Ha meg tudja téveszteni őket, kárt tud tenni bennük, ha meggyengíti hitüket, és képtelenné teszi őket Isten szolgálatára, tudja, hogy ezzel megszomorítja Jézust, mivel így nem szolgálhatják vezetőjüket. Akiket sikerült rabként szekere elé fogni, nekik bizonyos fokú pihenőt ad, mivel ők hajlandók őt szolgálni, azonban gyűlölete feltámad, amikor a könyörület üzenete eléri rabszolgáit, és ők megpróbálnak hatalmából szabadulni, hogy az igazi pásztort kövessék. Ekkor történik az, hogy még erősebb láncokkal fogja vissza, és tartja őket rabságban. Akkor kezdődik a harc Sátán és foglya között, amikor az utóbbi elkezdi rángatni láncait és szabadulni vágyik, mert az ember akkor kezd együttműködni a mennyei lényekkel, amikor hite megragadja Krisztust. Ekkor van az, hogy az erős fegyveresnél is Erősebb a lélek segítője lesz, és a szegény foglyot a Szentlélek erősíti meg, hogy szabadulni tudjon.
Isten mély és igaz szeretettel van az emberi család minden tagja iránt. Egyről sem feledkezik meg, egyet sem hagy árván és megtévesztett állapotban, hogy az ellenség legyőzhesse. Akik beálltak Krisztus seregébe felveszik Isten teljes fegyverzetét, hordják azt és védelmet kapnak az ellenség összes támadásával szemben. Biztos ígéretük van azoknak, akik igazán arra vágynak, hogy Istentől tanítottak legyenek, és az ő útjain járjanak, mely szerint Ő megígérte, ha valakinek nincs bölcsessége, és kér tőle, akkor készségesen és szemrehányás nélkül adja. Az apostol így folytatja: „De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt, és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; a kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1:5–7) Isten ott van minden ígéret mögött, és azzal hozzuk rá a legnagyobb szégyent, ha kérünk, és nem hiszünk ígéretében, hanem kételkedünk és habozunk, majd pedig kimondjuk kételyeinket. Vajon ha nem kapjuk meg azonnal kérésünket, akkor sértődötten és hitetlenül kelle továbbállnunk? Legyen hitünk! Higgyük el, hogy Isten, amit ígért, meg is cselekszi. Szüntelenül imádkozzunk, legyünk éberek, munkálkodjunk és várjunk. Harcoljuk meg a hit nemes harcát. Szóljunk így magunkban: „Isten hívott meg. Meghallotta imámat. Szavát adta, hogy elfogad engem, és teljesíti ígéretét. Bízhatok Istenben, mivel úgy szeretett engem, hogy egyszülött Fia halt meg értem. Isten Fia az én Megváltóm. Kérjetek, és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik.” (Lk 11:9–10, 13) – A keresztény nevelés alapjai, 299. o.

3. Vessük össze 2Móz 23:28-30, 2Móz 33:2,2Móz 34:11, 4Móz 33:52 és 5Móz 7:20 verseit 2Móz 34:13, 5Móz 7:5, 5Móz 9:3, 5Móz 12:2-3, 5Móz 31:3-4 szakaszaival! Mit állítanak a szövegek a honfoglalás céljáról, illetve a pusztítás mértékéről?

Isten eredeti terve a kánaáni népekkel nem az elpusztításuk volt, hanem a földjük elvétele. Ha megnézzük a szövegeket, amelyek leírják, ahogy Izraelnek be kellett szállni a honfoglalás csatáiba, az itt található kifejezések kisajátításról, elűzésről szólnak a lakossággal kapcsolatban. Egy másik kifejezéscsoport, amely pusztításról szól, és amelyekben Izrael a cselekvő, többnyire élettelen tárgyak elpusztítására utal, mint például pogány istentiszteleti tárgyak megsemmisítése. Nyilvánvaló, hogy a pogány istentiszteleti helyek és oltárok képezték a kánaáni vallás központi elemeit.

A szent háború főleg a romlott kánaáni kultúra és társadalom ellen irányult. Hogy a káros hatást elkerüljék, Izraelnek el kellett pusztítania az összes olyan elemet, amely romlást idézhet elő. Viszont megmenekülhetett minden kánaáni lakos, aki elismerte Isten uralmát akár a honfoglalás előtt, akár közben, és elhagyta azt a földet (Józs 2:9-14; vö. Bír 1:24-26). Csak azok a kánaániták estek ítélet alá, akik makacsul kitartva Istennek Izraelre vonatkozó terve elleni lázadásukban, megkeményítették a szívüket és behúzódtak az erődített városaikba (Józs 11:19-20).

Mindez azonban felvet egy kérdést: ha az volt az eredeti terv Kánaán elfoglalására, hogy kiűzik a földről és nem elpusztítják a kánaánitákat, mégis miért öltek meg az izraeliták annyi embert?

A Kánaán meghódítását leíró bibliai szövegek elemzése kimutatja, hogy a honfoglalás eredeti szándéka a helyi lakosság szétszórása volt. Csakhogy a többség, akár az egyiptomi fáraó, megkeményítette a szívét, olyan mértékben azonosulva a kultúrával, hogy nem maradhattak életben.
A jellemed és szokásrendszered mely elemeinek kell eltűnni, kiveszni az életedből?
Jerikó városa a legszemkápráztatóbb bálványimádásra adta magát. Lakosai gazdagok voltak, de az Istentől nyert gazdagságot bálványaik ajándékának tekintették. Dúskáltak az aranyban és ezüstben, de akár az özönvíz előttiek, ők is romlottak és istenkáromlók voltak. Gonoszságukkal kivívták a menny Istenének haragját. Isten ítéletei Jerikó ellen fordultak, mely erődítmény is volt. Mégis maga az Úr seregeinek vezére jött le az égből, hogy a menny seregeit a város ellen vezesse. Isten angyalai ledöntötték az erős falakat. Az Úr kijelentette, hogy átkozott Jerikó városa, ezért valamennyien odavesznek Ráháb és családja kivételével. Őket azért menti meg az Úr, mert Ráháb szívességet tett az Úr küldötteinek. Az Úr így szólt a néphez: „Mindazáltal ti óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, hogy miután neki szentelitek, el ne vegyetek a teljesen neki szentelt dolgokból, hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt.” Józsué ezt az esküt tette az Úr színe előtt: „Átkozott legyen az Úr előtt az a férfiú, aki felkel, hogy megépítse e várost, Jerikót! Az ő elsőszülöttjére rakja le annak alapját, s legifjabb fiára állítsa fel annak kapuit.” – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 264. o.
 
Hogy keményíti meg az Úr az emberi szívet? Ugyanúgy, ahogy megkeményítette a fáraó szívét. Isten a kegyelem figyelmeztető üzenetét küldte a királyhoz, ő azonban nem volt hajlandó elismerni a menny Istenét, és nem akart engedni parancsainak. „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak?” – kérdezte.
Az Úr jelek és csodák által bizonyította hatalmát. A nagy VAGYOK fenséges cselekedetek által mutatta meg a fáraónak, hogy Ő a menny és a föld Ura, a király mégis úgy döntött, hogy szembeszáll az ég Istenével. Nem volt hajlandó megalázni büszke és megátalkodott szívét a királyok Királya előtt, hogy világosságot nyerjen, és elhatározta, hogy saját útját járva megmarad lázadásában. Saját akaratát követte és elutasította Isten parancsát, és az a nyilvánvaló bizonyíték, hogy Jehova minden nép istene fölött való, és fölötte áll a bölcseknek és a varázslóknak, neki még inkább elvakította az elméjét, és megkeményítette a szívét.
Ha elismerte volna Isten hatalmának bizonyítékát, amit az első csapás révén kapott, akkor a fáraó elkerülhette volna a többi büntetést. De szándékos megátalkodottságában kihívta maga ellen Isten hatalmának még nagyobb megnyilatkozásait, így egymást követték a csapások, mígnem végig kellett néznie elsőszülött fia halálát, ahogyan rokonai elsőszülötteinek halálát is, miközben Izrael gyermekeit, akikre ő rabszolgaként tekintett, nem érintették a csapások és az öldöklő angyal csapása sem. Isten határozottan megmutatta, hogy ki kedves a szeme előtt, és melyik az ő népe.
Az isteni hatalom minden újabb jele, amellyel az egyiptomi király szembeszegült, csak még nagyobb gyűlöletet keltett benne Istennel szemben… Ez az eset is tisztán szemlélteti a Szentlélek elleni bűnt.
„Mert amit vet az ember, azt aratja is.” Az Úr fokozatosan visszavonta Szentlelkét. Amint távolodott a gonoszt megfékező erő, az Úr a fáraót a legnagyobb kényúr – saját énje kezébe adta. – Conflict and Courage, 89. o.

4. Olvassuk el 5Móz 20:10, 15-18, 5Móz 13:12-18 és Józs 10:40 verseit! Hogyan segít a hadviselésre és a bálványimádó város elleni fellépésre vonatkozó törvény megérteni a teljes pusztítás korlátait a háborúban, amelyben Izrael részt vett?
A héber szövegben külön kifejezés vonatkozik emberek megölésére a háborúban: cherem. A kifejezés olyasmire utal, ami „tiltott”, „átkozott” vagy „elpusztításra való”. Legtöbbször azt jelenti, hogy embereket, állatokat vagy élettelen tárgyakat teljesen és visszavonhatatlanul Isten kizárólagos uralma alá helyeznek, ami a háborúban a legtöbb esetben azok elpusztításával volt egyenlő. A cherem fogalmát és gyakorlatát a gonoszság erői és Isten közötti kozmikus konfliktus fényében szükséges megérteni, ahol Isten jelleme és jóhíre forog kockán.

Ismétlésként: a bűn felbukkanása óta a világban nincs semleges terület; valaki vagy Isten oldalán áll, vagy az ellenkezőn. Az egyik oldal az életre vezet, a másik a halálba, mégpedig az örökkévaló halálba. A teljes pusztítás gyakorlata nem más, mint Isten igazságos ítélete a bűn és a gonoszság felett. Isten egyedülálló módon választott népére, az ősi Izraelre bízta ítélete egy részének végrehajtását. Mindez az Ő szigorú felügyelete alatt történt, a történelem egy bizonyos időszakára, a honfoglalásra korlátozva, egy pontosan körülrajzolt földrajzi területen, az ókori Kánaánban. Akikre mindez vonatkozott, folytonosan lázadtak Isten szándékai ellen, dacoltak a történésekkel, elutasítva a megtérést. Így Istennek az elpusztításukra vonatkozó döntése sem önkényes, sem nacionalista nem volt.

Ráadásul Izrael is éppen olyan bánásmódra számíthatott, ha úgy döntenek, hogy ugyanolyan életet élnek, mint a kánaániták (vö. 5Mózes 13). Még ha úgy is tűnne, hogy az isteni háború bármelyik oldalán álló csoportok számára a harc kimenetele eldőlt (az izraelitáknak örökölni kell a földet, a kánaániaknak el kell pusztulniuk), volt lehetőség rá, hogy egyik oldalról a másikra kerüljenek emberek, amint látjuk majd Ráháb, Ákán és a gibeoniták esetében. Nem önkényes döntés következtében kerültek a védett vagy elítélendő csoportba. Akik Jahve oldalán álltak, elveszíthették privilégiumaikat, ha lázadtak. Viszont akik ítélet alatt voltak, engedelmesség által életet nyerhettek.
Napjainkra vonatkoztatva milyen lelki tanulságokat sajátíthatunk el a kánaániak Isten elleni, dacos viselkedését szemlélve? Milyen következményei vannak a döntési jogunknak ránk nézve?
EGW idézet
Sátán első erőfeszítését Isten törvényének megdöntésére még a menny bűntelen lakói között kezdte meg. A kísérlete egy ideig eredményesnek látszott. Az angyali sereg nagy részét megtévesztette. Sátánnak e látszólagos diadala azonban vereséggel és veszteséggel, az Istentől való elkülönüléssel és a mennyből való száműzetéssel végződött.
Amikor a küzdelem a földön folytatódott, az ördög látszólag ismét előnyhöz jutott. A bűn által az ember Sátán foglya lett, és az ember birodalma is ezáltal az őslázadó kezébe került. A látszat szerint megnyílt előtte az út független királysága megalapítására és Isten és Fia tekintélyével szembeni ellenállásra. A megváltás terve azonban lehetővé tette az ember számára, hogy összhangba kerüljön Istennel, és engedelmeskedjék törvényének, és az ember épp úgy, mint a föld, Krisztus által megszabaduljon Sátán hatalmából.
Sátán ismét vereséget szenvedett. Továbbra is csaláshoz folyamodott abban a reményben, hogy sikerül a vereséget győzelemre változtatnia. Hogy lázadást szíthasson az elbukott emberi nemzetségben, Istent igazságtalan Istennek tünteti fel azért, mert az embernek megengedte törvénye áthágását. „Ha az Isten igazságos, és mindent előre tud – mondta a ravasz kísértő –, akkor miért engedte próbának kitenni, bűnt elkövetni az embert, hogy nyomorúság legyen a sorsa a földön, és végül meghaljon?” Ádám gyermekei pedig elfeledkeztek Isten hoszszútűrő irgalmáról, amellyel megajándékozta őket egy másik próba lehetőségével. Figyelmen kívül hagyták azt a bámulatos, nagy áldozatot, amibe lázadásuk került a menny királyának. Hallgattak a kísértőre, és zúgolódtak az egyetlen lény ellen, aki meg tudja menteni őket Sátán romboló hatalmától.
Ezrek és ezrek ajkáról visszhangzik ma is ugyanez a lázadó panasz Isten ellen. Nem látják be, hogyha az Atya megfosztana bennünket a választás szabadságától, akkor elrabolná tőlünk azt az előjogunkat, hogy értelmes lényekként éljünk, és pusztán gépies teremtményekké tenne bennünket. Istennek nem szándéka, hogy az akaratunkon uralkodjon. Isten szabad erkölcsi lényeknek teremtett bennünket. Hasonlóan az összes többi világok lényeihez, nekünk is alá kell vetni magunkat az engedelmesség próbájának. Sohasem kerülünk olyan helyzetbe, hogy a gonosznak való behódolásunk elkerülhetetlen legyen. Soha nem érhet olyan kísértés vagy próbatétel bennünket, amelynek képtelenek lennénk ellenállni. Isten olyan bőségesen gondoskodott rólunk, és látott el bennünket mindazzal, amire szükségünk van, hogy egyáltalán nem kell vereséget szenvednünk a Sátánnal való küzdelmünkben. – Pátriárkák és próféták, 331. o.

5. A következő szövegek miként írják le a jövőt, amit Isten előre vetített a népének? Ézs 9:6; Ézs 11:1-5; Ézs 60:17; Hós 2:18; Mik 4:3
Habár a fókusz leginkább az Isten által vezetett és segített ótestamentumi háborúkon nyugodott ezen a héten, egy másik, legalább ennyire jelentős témát is meg kell említenünk az ótestamentumi prófétai írásokból: az eljövendő békés messiási korszak vízióját.

A Messiás úgy jelenik meg, mint a „békesség Fejedelme” (Ézs 9:6). Olyan királyságot hoz el, amit a béke ural, ahol az oroszlán és a bárány együtt legel (Ézs 11:1­8), nem ártanak és nem pusztítanak többé (Ézs 11:9), ahol béke lesz (Ézs 60:17), szétáradva mindenhol, mint egy folyó (Ézs 66:12).
6. Olvassuk el 2Kir 6:16-23 verseit! Milyen betekintést enged ez a történet Isten mélyebb céljába, amit népével és az emberiséggel kapcsolatban tervez?
Gondoljuk át a történetet, amelyben Elizeus kezdeményezésére lakomát adnak a szíriai seregnek! Ahelyett, hogy lemészárolták volna őket (2Kir 6:22), sokkal jobbat mutatnak nekik, békét, amit Isten mindig is kívánt a népének. Érdekes látni, hogy Elizeus teljes tudatában van az őket körülvevő, de láthatatlan mennyei sereg túlerejének (2Kir 6:17). Isten számára, aki küzd a földünkre is átterjedt kozmikus konfliktusban, a megváltás végső célja nem a folyamatos harc vagy az ellenség örökös rabszolgasorba taszítása, hanem az örök béke. Ahogy a harc harcot szül (Mt 26:52), a béke békét teremt. A történet azzal zárul, hogy elhangzik:
„Ettől fogva többé nem jöttek arám portyázó csapatok Izráel földjére” (2Kir 6:23, ÚRK).
Gondolkodjunk azon, hogy milyen úton-módon követhetjük Jézus példáját, hogy mi is a béke eszközei legyünk! Mi a helyzet például veled most? Miként lehetsz béketeremtő olyan konfliktusban, amiben éppen benne vagy, ahelyett, hogy harcolnál?
EGW idézet
Ahol a sötétség erejét, tekintélyét és hatalmát használják fel, és nem mutatják be tisztán a szeretetet, ott azok az emberek, akiket szeretnénk megszólítani, elutasítókká válnak, és egyre hevesebb ellenszegülést tanúsítanak. Jézus a béke fejedelme. Eljött világunkba, hogy elhozza az iránta táplált engedelmességet, de ellenszegülést is. Képes volt irányítani és uralni a bölcsességet és az erőt, viszont a bölcsesség és a szeretet erejét használta a gonosz legyőzéséhez. […]
„És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.” Az ilyen magatartás áldott gyümölcsöt terem. „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” Ezek arra kellene késztessenek bennünket, hogy tiszta szívvel szeressük egymást. Krisztus a mi példaképünk. Ő helyről helyre járva jót cselekedett. Azért élt, hogy áldást hozzon az emberek életébe. Minden cselekedetét a szeretet tette szebbé és nemesebbé. Nem azt a parancsot kaptuk, hogy úgy bánjunk magunkkal, ahogy elvárnánk, hogy velünk bánjanak, hanem úgy kell bánnunk másokkal, ahogy hasonló körülmények között elvárnánk, hogy az emberek velünk bánjanak. Amilyen mértékkel mérünk, olyannal fognak nekünk is mérni. A tiszta szeretet egyszerű cselekedetekben nyilvánul meg, és a cselekvés minden más elvétől különbözik… A szeretetet értékelni és ápolni kell, mivel menynyei hatással bír.
Jézusban teljes komolysággal és buzgón szerethetünk. Az ilyen szeretet korlátlanul növekedhet… Az Isten iránti szeretet magával hozza az embertársak iránti szeretetet és azt, hogy az élet kötelességeiben nemes érdekek és önzetlenség vezessen. Tiszta elveken alapuljanak a tetteid. A belső béke egészséges mederbe fogja terelni a gondolataidat. […]
A lelki béke és az Isten előtt szeplőtlen lelkiismeret felüdíti értelmedet úgy, mint a harmat a gyöngéd növényeket… Kellemes gondolatokat táplálsz, mivel azok megszentelődtek. A lelki nyugalom, amit így megszerezhetsz, áldás lesz mindazok számára, akikkel társulsz. Idővel ez a nyugalom természetessé válik, értékes sugarait fogod árasztani magad körül, amelyek így vissza fognak tükröződni rád.
Minél inkább megízleled ezt a mennyei békét, lelki nyugalmat, annál inkább fogsz növekedni benne. Ez egy élő lelki gyönyörűség, ami nem fogja eltompítani erkölcsi erőidet, hanem még inkább felébreszti azokat a jobb hatékonyságra. A tökéletes béke mennyei tulajdonság, amit az angyalok is birtokolnak. – Lift Him Up, 94. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Jerikó bevétele” c. fejezet, 456–459. o.

Mint mindenütt a Bibliában, az összefüggés és a háttér ismerete itt is elengedhetetlen. Meghatározó, hogy tudjunk a kozmikus konfliktusról, és lássuk, mi a célja Istennek, aki a bíránk, ennek fényében kell a kánaániakkal vívott csatákra tekinteni.

„Isten késedelmes a haragra. A gonosz nemzeteknek adott próbaidőt, hogy megismerhessék Őt és jellemét. A rendelkezésükre álló világosság szerint estek ítélet alá, mivel visszautasították a világosságot, a maguk útját választották Isten útjai helyett. Isten megindokolta, miért nem azonnal űzte ki a kánaánitákat: az emoreusok gonoszsága még nem telt be. Bűnösségük fokozatosan juttatta el őket addig a pontig, amikor Isten már nem kegyelmezhetett tovább nekik és elvesztek. Isten addig nem hajtotta végre a büntetést, amíg el nem érték azt a pontot és be nem telt a gonoszságuk mértéke. Minden nemzetnek megvolt a maga próbaideje. Akik semmibe vették Isten törvényét, a gonoszság egyik fokáról haladtak a másikra. A gyerekek öröklik szüleik lázadó jellemét, és rosszabbul cselekszenek, mint elődeik, amíg végül Isten haragja elsöpri őket. A büntetés nem csökkent attól, hogy később érte el őket” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 2. köt. 1005. o.).
Naponkénti tanulmányozásra:
5Móz 33;
5Móz 34;
Józs 1;
Józs 2;
Józs 3;
Józs 4;
Józs 5;
Ellen G. White: Az apostolok története, 45.fejezet
1.     Hol van elrejtve a törvényadó osztályrésze?
2.    Kinek mondta az Úr, hogy „senki sem áll meg előtte életének minden idejében”?
3.     Mikor szakadt ketté a Jordán vize?                                                                      
4.     Milyen jelentés rejlik a Gilgál név mögött és miért?
5.    Mi az, amire a legnagyobb szükségünk van?

Általános áttekintés

Amint a múlt héten említettem, az isteni háború vagy hadviselés fogalma az Ószövetségben nehéz és nyugtalanító téma. Megközelítéséhez elengedhetetlen, hogy az egyetemes küzdelem és a bibliai adatok elemzése felől értelmezzük a kérdést. A bibliamagyarázónak legkevesebb négy szempontot kell figyelembe vennie, amikor a Szentírás feljegyzéseit elemzi.

Elsősorban, a modern olvasók sokszor ráerőltetik a bibliai szövegre a háborúkról alkotott elképzelésüket. Az ószövetségi teokrácia vallási hadviselése azonban egyedülálló, és ekként is kell azt értelmezni. Másodsorban, ismernünk kell Kánaán és vallása történelmi kontextusát, hogy megértsük, miért kellett Izraelnek kiűznie az országból az ott lakókat. Harmadsorban, Istennek sosem állt szándékában megsemmisíteni Kánaán lakosait, ellenkezőleg, nemes tervei voltak velük. Mivel azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a pusztulás útján haladjanak tovább, bíróként lépett fel velük szemben. Szerető természete nem engedheti meg, hogy a gonosz ellenőrizetlenül tovább romboljon. Végül pedig, amikor problematikus szakaszokkal találkozunk az Ószövetségben, feltétlenül figyelembe kell vennünk Isten népével és emberiséggel kapcsolatos szándékát.

A háború – annak minden félelmetes következményével együtt – soha nem volt Isten tervének része. Isten azért dolgozik, hogy helyreállítsa a békét világunkban és az univerzumban, ehhez azonban egyszer és mindenkorra – erővel és bölcsességgel – ki kell irtania a gonoszt.

Magyarázat

A szent háború bibliai fogalma

Mózes második könyvéhez írt kommentárjában Douglas K. Stuart a bibliai értelemben vett isteni hadviselés tűpontos jellemzését fogalmazza meg. Ez a fajta hadviselés – amelyet általában a héber haram ige vagy a herem főnév fejez ki – az emberi élet, és néha a birtokolt javak és állatok széles körű elpusztításával jár. Fontossága miatt, az alábbiakban – némi kiigazítással – közöljük Stuart listáját (ld. Douglas K. Stuart: Exo­ dus: The New American Commentary, Broadman & Holman, Nashville, 2006, 2. köt. 395–397. o.).

1.  Az ókori Izraelben nem volt megengedett hivatásos katonaság létrehozása és fenntartása. A hadat viselő izraeliták önkéntes, amatőr harcosok voltak, éles ellentétben a többi ókori nemzet professzionális katonai struktúráival, illetve mindazzal, amit ma hivatásos hadseregnek tekintünk.

1.   Az izraeli katonák nem kaptak zsoldot. A szövetség értelmében Isten parancsolatainak engedelmeskedtek, nem személyes érdekek motiválták őket. Sok esetben ez azt is jelentette, hogy a győztes hadjáratok után nem vihettek magukkal hadizsákmányt.

2.  Az isteni hadviselésnek vagy szent háborúnak csakis az Ígéret Föld­ je meghódítása és védelme érdekében volt létjogosultsága. Kánaán megszerzését követően minden agresszív, területszerző háborús kezdeményezés tiltott volt. Isten elhívta Izrael népét, hogy abban a bizonyos földrajzi és történelmi kontextusban az Ígéret földjéért harcoljon. Miután meghódították az országot, és megszilárdították a pozíciójukat az újonnan szerzett területeken, az izraelitáknak nem volt szabad háborúval kiterjeszteniük az Ígéret Földjének határait. Isten nem arra hívta el népét, hogy expanzív katonai birodalommá váljon.

3.  A szent háború megindítása, amelyet isteni cselekedetnek tekintettek, kizárólag Isten előjoga volt, és kiválasztott prófétáit, Mózest és Józsuét használta fel erre. Ennek a ténynek a fényében kijelenthető, hogy a háború sosem lehet emberi kezdeményezés; egyedül Isten indíthatja el, és ha részvételre szólít, szent kötelességként kell részt vennünk benne.

4. Az Isten által kezdeményezett szent háborúban való részvétel lelki felkészülést igényelt az ember részéről, ami magában foglalta a böjtöt, a nemi élettől való tartózkodást és az önmegtagadás egyéb formáit. A körülmetélés szertartása (Józs 5:1–9) és a páskaünnep (Józs 5:10­12) a szövetség megújításával összefüggésben ennek a felkészülésnek volt a része.

5.  Az az izraelita, aki megszegte a szent háború bármelyik szabályát, ellenséggé vált. Mivel az ilyen áthágásokért halálbüntetés járt, az illető herem (jel. „kiközösített [ember]”), azaz pusztulásra ítélt személy lett.
Végül pedig Isten közvetlen közreműködése döntő és gyors győzelmekhez vezetett a hit szent háborújának kontextusában. Példaként említhetjük a hódítás idején viselt számos háborút (Józs 6:16–21; 10:1–15), valamint azokat az alkalmakat, amikor Izrael vagy Júda népe Isten segítségével megvédte területét a hatalmas támadó erőkkel szemben (2Sám 5:22–25). Másrészt viszont vannak negatív példák is, amikor Isten közreműködésének hiánya vereséget eredményezett (1Sám 31:1–7), például amikor Izrael isteni jóváhagyás nélkül harcolt az amálekitákkal, és vereséget szenvedett Hormánál (4Móz 14:39–45), vagy amikor legyőzte őt Ai jelentéktelen serege (Józsué 7:2­4).

A teokratikus nemzet megszűnésével ezeknek a szabályoknak az alkalmazása nem volt többé lehetséges, s ezen okból kifolyólag a szent háború elavult fogalommá vált. Sajnos a vallásos kommunikációt mind a mai napig alkalmazzák a háborúk igazolására. A hadviselést indokló vallásos diszkurzus a bibliai szöveg helytelen értelmezése mentén sarjad, ami még kritikusabbá és óvatosabbá kell, hogy tegyen bennünket a háborúk igazolására napjainkban használt retorikával szemben.

Ezek a szabályok a Bibliában az isteni hadviselés egyediségét bizonyítják. Az Izrael népe által vívott háborúk az emberi állapothoz való isteni alkalmazkodást tükrözik. Egy olyan kultúrában azonban, ahol a háború, a brutalitás és az erőszak volt a norma, e szabályokon keresztül a szent hadviselés három alapvető szempontját ismerhetjük meg, amelyeket szem előtt kell tartanunk, amikor modern olvasókként ezekkel a bonyolult bibliai szakaszokkal találkozunk: (a) a háború csak különleges helyzetekre korlátozódott; (b) a legitim háborúkat Isten határozta meg, aki egyedül ismeri az emberi szív és a jövő rejtelmeit; (c) a háború végső soron eltérés attól az iránytól, amit Isten a béke érdekében meg­ határozott.

A jó hír Isten haragjáról

Az isteni hadviselés Isten haragjának konkrét megnyilvánulása a bibliai időkben, és nemcsak a kánaániak és más népek, hanem saját népe ellen is. A fenti megállapítások megmagyarázhatják az isteni háború természetét, arra viszont nem adnak magyarázatot, hogy mi módon öszszeegyeztethető Isten személyiségének e látszólag két, ellentmondásos dimenzióija: a szeretete és a haragja. Valójában Isten haragja ma nem népszerű téma. A híres protestáns teológus, C. H. Dodd szerint Isten haragja „archaikus kifejezés” (Dodd: The Epistle of Paul to the Romans: The Moffatt New Testament Commentary, Harper & Brothers Publishers, New York, 1932, 20. o.).

Annak ellenére, hogy napjainkban kevésbé népszerű téma, Isten haragja nem hagyható figyelmen kívül, hiszen az Ószövetség 580­szor, az Újszövetség pedig 100­szor említi. Az isteni harag Isten jellemének négy változhatatlan aspektusában gyökerezik.

Elsősorban, Isten szent
. Izrael népe szentségre hivatott, mert maga az Úr szent (3Móz 11:44). Ézsaiás 27 alkalommal nevezi Istent „Izrael Szentjének” (ld. Ézs 1:4; 60:14). Az angyalok Isten jelenlétében hirdetik:
 „Szent, szent, szent” (Jel 4:8; Ézs 6:3). Szentsége megkülönbözteti Őt a bűnös emberi lényektől, akik fizikai jelenlétének leghalványabb villanását sem lennének képesek elviselni: élettelenül hullanának a földre (Dán 10:8–9; Jel 1:17). Isten szentsége összeegyeztethetetlen a gonoszsággal, ezért természetének e lényegi vonása alapján gyűlöli a bűnt. Habakuk próféta mondta Istenről: „Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted” (Hab 1:13).

Másodsorban, Isten igazságos. Dávid mondta: „Mert az Úr igaz; igazságot szeret, az igazak látják az Ő orcáját” (Zsolt 11:7). Emberekként abban reménykedünk, hogy ebben a bűnös világban is igazságot szolgáltatnak. Érdekes látvány, ahogy az emberek jogérvényesítést követelnek, amikor jogtalansággal szembesülnek, azt viszont nehezen fogadják el, hogy Isten, a legnagyobb Bíró azáltal szolgáltat igazságot, hogy elítéli a gonoszt és mindazokat, akik gonoszságot művelnek. Az oltár alatt a mártírok így kiáltanak: „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Jel 6:10). Várják az igazságot, mert tudják, hogy Isten igazságos.

Harmadsorban, Isten szabad akarattal rendelkező embereket alkot
. Nem arra programozta teremtményeit, hogy szeressék Őt és engedelmeskedjenek neki – ezért hozhatnak rossz, káros következményekkel járó döntéseket, amelyek ellentétesek szent akaratával. Ez a jog nyilvánvaló a szövetség fogalmában, amely két fél közötti megállapodást feltételez. A szövetségnek erre az aspektusára reflektálva tesz Józsué bizonyságot Izrael népe előtt: „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józs 24:15).

És végül, negyedsorban, Isten a szeretet
. Néhányan talán értetlenkedve viszonyulnak a kijelentéshez, miszerint van olyan helyzet, amelyben Isten haragja szeretetének kinyilatkoztatása. Tudjuk, hogy Isten a szeretet (1Jn 4:8). Izrael iránti ragaszkodását könyörületes szavakkal jelenti ki: „Örökkévaló szeretettel szerettelek téged” (Jer 31:3). A szeretetnek a közöny az ellentéte, nem a harag. Ilyen értelemben egy közömbös Isten méltó lehet a félelemre, de soha nem az odaadásra. Isten azonban nem közömbös. Emberi nyelven szólva, a szülők is gyűlölik azt, ami szenvedést okoz gyermekeiknek. Miért várnánk el kevesebbet Istentől?

Tökéletes Istenünk természetesen nem úgy éli meg a haragot, mint mi. Bizonyos – titokzatos – értelemben Isten haragja tökéletes és szent. Hasonló titokzatosság lengi körül Jézus keresztjét, ahol szeretet és harag, irgalom és ítélet, élet és halál szorosan összefonódik egymással. Az isteni harag kiáradása valóságos, csakhogy azoknak, akik Krisztusban bíznak, és alázattal leteszik büszkeségüket a kereszt lábánál, nincs okuk a félelemre, mert „a szeretetben nincsen félelem; sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet” (1Jn 4:18). Jézus helyettünk is átélte Isten haragját.

Alkalmazás

Szent háború napjainkban?
 
Gondoljunk csak arra, hogy már az ókorban hogyan használták háborúk igazolására és kirobbantására a vallási kommunikációt! Elég, ha csupán a keresztes hadjáratokat említjük. Ebben a Római Egyház által engedélyezett katonai hadjáratban a kereszteseknek meggyőződésük volt, hogy lelki küldetésük felszabadítani a Szentföldet az iszlám uralma alól.

Habár a legtöbben egyetértünk abban, hogy minden nemzetnek jogában áll védekezni a területét fenyegetőkkel szemben, miért nem szabad napjainkban a szent háború vallási retorikáját, kommunikációját használni?

Győzelem szeretet által

A jó és a rossz közötti küzdelmet Jézus nyerte meg, de diadalának módja váratlan és szokatlan volt. Elmélkedjetek együtt a csoportban az
alábbi gondolatokon!

„Ahelyett, hogy harcolt és »győzött« volna, Jézus a »vesztést« választotta. Úgy döntött, hogy a világi mérce szerint veszít, hogy Isten országának mércéje szerint győzelmet arasson. Nem a kard, hanem a szeretet és az önfeláldozás erejében bízott, ezért hagyta magát keresztre feszíteni. Három nappal később Isten igazolta az áldozatos szeretet erejébe vetett bizalmát. Jézus teljesítette az Atya akaratát, és áldozata által legyőzte a halált és a gonosz erőit, amelyek rabságban tartják a világot (Kolossé 2:13­15)” (Gregory A. Boyd: The Myth of a Christian Nation: How the Quest for Political Power Is Destroying the Church, Zondervan, Grand Rapids, MI, 2006, 39. o.).

 Hogyan alkalmazhatod Jézus áldozatos szeretetének példáját saját lelki küzdelmeid során?