A minden konfliktus mögött meghúzódó konfliktus

E heti tanulmányunk: 2Mózes 14:13-14; 5Mózes 32:17; Józsué 5:13-15; 6:15-20; Ézsaiás 37:16; Jelenések 12:7-9

Józsué könyvét olvasva szembesülünk a támadó katonai hadjáratokkal, amelyeket az Ő nevében, az Ő segítségével hajtottak végre. A szöveget áthatja, hogy Isten áll Kánaán elfoglalása mögött. Ez nyilvánvalóan kiderül a narrátor kijelentéseiből (Józs 10:10-11), Isten saját szavaiból (Józs 6:2; Józs 8:1), Józsué beszédeiből (Józs 4:23-24; Józs 8:7), abból, amit Ráháb mondott (Józs 2:10) meg a kémek (Józs 2:24) és a nép (Józs 24:18). Isten vállalja, hogy Ő a kezdeményezője ezeknek a konfliktusoknak.
Mindez megkerülhetetlen kérdésekhez vezet. Miként értelmezhető, hogy Isten választott népe ilyen dolgokat tett az ótestamentumi időkben? Miként egyeztethető össze a „harcos” Isten képe a szerető Isten jellemével (lásd pl. 2Móz 34:6; Zsolt 86:15; Zsolt 103:8; Zsolt 108:5) anélkül, hogy gyengítenénk az Ótestamentum hitelességét, tekintélyét és történetiségét?
Ezen és a következő héten nehéz kérdésekre keressük a választ, amelyeket Isten háborús parancsai vetnek fel Józsué könyvében és az Ige egyéb részeiben.

Október 25. – A lelkészi szolgálat napja

Ádám megtanította utódainak Isten törvényét. Így a törvény apáról fiúra szállt, és megismerhették azt az egymást követő nemzedékek. Azonban csak néhányan fogadták el és engedelmeskedtek annak. A törvény megszegésével a világ olyan gonosz és romlott lett, hogy meg kellett tisztítani romlottságától az özönvízzel. Noé és családja megőrizték és megtartották a törvényt. Noé megtanította leszármazottait a Tízparancsolatra. Mikor az emberek ismét eltértek Istentől, akkor az Úr Ábrahámot választotta ki magának és neki jelentette ki a következőket: „Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet” (1Móz 26:5) […].

A Sínaihegyről kihirdetett törvényről Nehémiás ezt mondja: „És a Sínaihegyre leszállál, s szólál velük az égből, s adál nekik helyes végzéseket, igaz törvényeket, jó rendeléseket és parancsolatokat.” (Neh 9:13) Pál pedig ezt jelenti ki: „Ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó.” (Róm 7:12)

Az erkölcsi törvény alapján lesz megítélve minden ember annak függvényében, hogy volte lehetősége azt elsajátítani akár az értelme, a hagyományok vagy az írott Ige által.

A Tízparancsolatban Isten jóságát szemléljük, aki az ember elé tárja az igazság változhatatlan alapelveit, s ezáltal pajzsot kínál fel a törvényszegésből származó gonoszságok ellen.

A törvény Isten elgondolásának kifejezése. Amikor azt Krisztusban elfogadjuk, saját elgondolásunkká válik. A törvény természetes vágyaink és hajlamaink, valamint a bűnre vezető kísértések ereje fölé emel bennünket. „A te törvényed kedvelőinek nagy békességük van, és nincs bántódásuk” (Zsolt 119:165) – semmi nem okozhatja botlásukat. Megigazulás nélkül nincs békesség. A bűnös harcban áll Istennel, de aki elfogadja a törvény igazságát Krisztusban, az összhangba kerül a mennyel.

Isten törvénye úgy, ahogy Krisztusban kifejeződésre került, olyan jellemtisztaságot biztosít, amely egy örökkévalóságon át tartó örömöt hoz számunkra. – The Faith I Live By, 83. o.

 

Naponta meg kell vívnunk a csatát. Ádáz harc dúl minden lélekben a sötétség fejedelme és az élet Fejedelme között… Isten képviselőiként szenteljétek oda magatokat, hogy Ő megtervezhesse az érettetek és veletek együtt vívott csatát. Az élet Fejedelme áll műve élén. Őneki kell jelen lennie az éneddel és önmagaddal vívott naponkénti küzdelemben, hogy hűséges maradhass az elveidhez, és amikor úgy tűnik, hogy az ellenség kerekedik felül, Krisztus kegyelme által alávethesd a szenvedélyeidet, hogy győzelmet arass Őáltala, aki szeretett minket. Jézus élt itt a földön. Ismeri minden ember kísértéseit. Tudja, hogyan szálljon szembe minden válságos helyzettel, és hogyan vezéreljen a veszélyek között. Miért is ne bíznánk benne? – Conflict and Courage, 117. o.

Izrael éppen átkelt a Jordánon, és belépett az ellenséges földre. Jerikó erődített városa előttük fekszik, erősen bereteszelt kapukkal (Józs 6:1). Ezen a ponton a népnek fogalma sincs bármilyen háborús stratégiáról. Ráadásul Izrael csupán parittyákkal, lándzsákkal és íjakkal van felszerelve egy olyan várossal szemben, amit arra terveztek, hogy hosszú ostromokat is kiálljon.

Vitathatatlan, hogy a furcsa idegen elég homályos választ adott Józsuénak a kilétét firtató kérdéseire: „Nem”. Jól látszik, hogy az ismeretlen látogató nem hajlandó belehelyezni magát azokba a kategóriákba, amelyeket Józsué megadott. Másként szólva: a végső kérdés nem az, hogy az illető Józsué oldalán áll­e, hanem inkább az, hogy Józsué az Ő oldalán áll­e.

Miközben az itt használt kifejezés („az ÚR seregének vezére”, ÚRK) egyedülálló a héber Szentírásban, a „vezér” és a „sereg” szavak kombinációja majdnem mindig katonai vezetőre utal. A „sereg” kifejezés a Szent­ írásban vonatkozhat katonai egységre, angyalokra vagy akár egyéb menynyei lényekre is.

Krisztus a testet öltését megelőzően itt nem pusztán szövetségesként jelenik meg Józsué előtt, sőt még csak nem is Izrael seregének valódi parancsnokaként, hanem az angyalok láthatatlan, mégis valóságos seregének parancsnokaként, amely sokkal nagyobb konfliktusban vesz részt Józsué és a kánaániták harcainál. Ez a valaki egyenlő Istennel, és Józsué leborul előtte mély tisztelete és imádata jeleként (1Móz 17:3; Józs 5:14; 2Sám 9:6; 2Krón 20:18). Józsué készen áll, hogy megkapja a stratégiai tervet a támadáshoz, amely valójában része egy nagyobb konfliktusnak, amelyben maga a Seregek Ura harcol.

Józsué visszavonult Izrael seregeitől, hogy elmélkedjen és imádkozzon, miközben látott egy hatalmas termetű férfiút, harci ruhába öltözve, kivont karddal a kezében. Józsué nem ismerte fel benne Izrael seregének egyik harcosát sem, azonban ellenségéhez sem hasonlított. Buzgóságában e szavakkal szólította meg őt: „Közülünk való vagye te, vagy ellenségeink közül? Az pedig monda: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborult Józsué a földre arccal, és meghajtotta magát, és mondta néki: Mit szól az én Uram az ő szolgájának? És mondta az Úr seregének fejedelme Józsuénak: Oldd le a te saruidat lábaidról, mert szent a hely, amelyen állsz. És úgy cselekedett Józsué.” (Józs 5:13–15)

Ez a személy nem közönséges angyal volt, hanem Jézus Krisztus, aki a hébereket vezette a pusztában éjjel tűzoszlopba, nappal felhőoszlopba burkolózva. A helyet jelenléte szentté tette, azért Józsué parancsot kapott, vesse le saruit.

Az Úr ekkor kioktatta Józsuét, hogy foglalja el Jerikót. Minden hadviselő férfi parancsot kapott, hogy járja körül a várost minden nap egyszer, hat napon át, a hetedik napon pedig hétszer járják körül Jerikót. – A megváltás története, 178. o.

 

Tanulmányozzátok tüzetesen Izrael népének utazását Kánaán felé… Őrizzük meg élénken a szívünkben és elménkben, elevenítsük fel azokat a leckéket, amiket az Úr adott hajdan népének, s akkor az Ige tanításai, amelyeket az Úr adott, mindig érdekesek és meghatóak lesznek számunkra is.

Amikor Jerikó bevétele előtt Józsué reggel kiment a táborból, megjelent előtte egy harcos teljes fegyverzetben. „És hozzá méne Józsué, és monda néki: Közülünk való vagyé te, vagy ellenségeink közül? Az pedig monda: Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem.” Ha megnyilatkoztak volna Józsué szemei úgy, ahogy Elizeus szolgájának is Dótánban, és ha elviselhette volna a látványt, akkor látta volna, hogy az Úr angyalai tábort járnak Izrael körül. A mennyei sereg azért jött, hogy harcoljon Isten népéért, és az Úr seregeinek Fejedelme parancsnokként állt e sereg élén. Jerikó bevételénél nem emberi kéz érintette meg a város falait, hanem az Úr angyalai rombolták le a falakat és hatoltak be a városba. Nem Izrael hódította meg Jerikót, hanem az Úr seregeinek Fejedelme. Azonban az izraelitáknak is volt tennivalójuk: hitet kellett tenniük üdvösségük Fejedelme oldalán. – Conflict and Courage, 117. o.

Isten felelősségteljes és szabad akarattal rendelkező lényekkel töltötte meg a világot, képessé téve őket a szeretetre. Választhatnak, hogy Isten akaratával megegyezően vagy az ellen fognak cselekedni. Az egyik leghatalmasabb angyal, Lucifer fellázadt Isten ellen, számos angyalt magával rántva.

Ézsaiás és Ezékiel utal erre a konfliktusra, bár néhányan igyekeznek az Ézsaiás 14. és Ezékiel 28. fejezetében lévő szövegek ilyen értelmét gyengíteni, mondván, hogy ezek Babilon királyára és Tírus uralkodójára vonatkoznak. Eközben világos utalások mutatják, hogy az említett szövegek egy természetfeletti valóságra vonatkoznak. A babiloni király megjelenik a mennyben Isten trónja előtt (Ézs 14:12-13), Tírus királyáról pedig azt mondja a szöveg, hogy Édenben védelmező kerubként volt az Isten hegyén (Ez 28:12­15). Ezekből egy sem igaz Babilon és Tírus királyára.

Egyik földi királyról sem mondható el, hogy hibátlan, „az arányosság pecsétgyűrűje” (Ez 28:12) lett volna. Ebből következik, hogy ezek a karakterek túlmutatnak a szó szerinti Babilon vagy Tírus királyain.

Ézsaiás példázatot mond (héberül mashall), amely a közvetlen történelmi képen túlra mutat. Ebben az esetben a babiloni király a lázadás, az önelégültség és a büszkeség jelképévé válik. Ehhez hasonlóan Ezékiel különbséget tesz Tírus fejedelme (Ez 28:2) és királya (Ez 28:11-12) között, ahol a fejedelem, aki földi birodalmában tevékenykedik, a mennyei birodalomban cselekvő király szimbólumává válik.

Dán 10:12-14 szerint ezek a lázadó mennyei lények akadályozzák Isten tervének földi betöltését. A menny és a föld kapcsolatának fényében kell megértenünk az Isten által szentesített háborúkat, amelyeket Izrael vívott. Úgy kell tekintenünk rájuk, mint az Isten és Sátán közötti nagy küzdelem földi megnyilvánulásaira, amelyek végső célja, hogy Isten igazsága és szeretete helyreálljon az elbukott világban.

Sátán mindig is arra törekedett, hogy álnokságaival megtévessze az ember elméjét. Így sikerült becsapnia Évát, és ezzel próbálkozik a ma élő embereknél is. Akik Isten Igéjét tévesen idézve igyekeznek kifogást találni a bűneikre, az Évát becsapó és Krisztust megkísértő ördög nyomdokaiba lépnek. Az isteni Igét az ellenség megtévesztő kijelentésekkel helyettesítette.

A mennyei angyalok egy részét elcsábító hatalom ma is hasonló erővel próbál hatni az ember elméjére. Álnok kijelentéseivel sok angyal bizalmát elnyerte, s ezzel háborút robbantott ki a mennyben. Mihály és angyalai harcoltak Sátán és az őt követő angyalok ellen. […]

Azok, akik közvetlen Istentől kaptak utasításokat és figyelmeztetéseket, szándékosan vetették meg a kapott üzenetet. Ezzel Sátán csapdájába estek, mintha megvakították volna őket. Sátán a lelkükkel játszik.

Mások pedig, akik segíthettek volna ezen csapdába ejtett lelkeknek, ők maguk is az őscsaló áldozatául estek. Isten határtalan szeretetet tanúsít egyháza iránt, és megtett mindent annak növekedése és terjedése érdekében. Népe iránti gondoskodása sosem ér véget. Figyelmeztetett az őscsaló hamis tanai és álnok sugallataira vonatkozóan. Figyelmeztetéseket, feddéseket és üzeneteket küldött népe megmentése érdekében. De Krisztus számos tanítványához hasonlóan egyesek mégis megbántva érzik magukat, mivel félreértik az Istentől származó üzeneteket.

Amikor Isten szükségesnek látja, megpróbáltatásokat enged egyházára. A próbák alatt egyesek nem a szívüket alázzák meg, hanem úgy érzik, hogy ők hátrányos megkülönböztetésben részesültek, és ezért megbotránkoznak. Sátán lesi az alkalmat, hogy számukra kellemesen hangzó üzenetekkel lefoglalja a megkísértettek elméjét, s ezzel elfogadtatja velük meséit. A becsapott emberek így olyan csatornákká válnak, amelyek révén más elméket is megfertőzhet álnok érzelmeivel. […]

Isten nem kívánja a bűnösök halálát. Hosszú időn át eltűrte az ember megátalkodott és megkövesedett szívét. Aki Krisztust adta a világnak, figyelmeztető üzeneteket is küldött, de sokan nem akarták ezeket meghallani. Hosszan tűrt olyan emberekért, akik nem dicsőítették az Ő nevét. Most pedig népét szólítja fel kitartó munkálkodásra és arra, hogy távolodjon el a botránkozás minden kövétől. Készítsük Urunk útját. – The Upward Look, 338. o.

 

Mivel nem sikerült titokban elhitetnie a Krisztussal kapcsolatos álnokságait, Sátán elhatározta, hogy kijelentéseivel és hamis tanításokkal megpróbálja aláaknázni az Üdvözítő munkáját. Ebből robbant ki aztán a mennyei háború, aminek a végén Sátán levettetett a mennyből. Ő lett Krisztus legádázabb ellenlábasa, halálos ellensége. Szüntelenül igyekezett bármi áron megakadályozni Krisztusnak a lelkek megváltása érdekében folytatott munkáját. – This Day with God, 256. o.

A hosszú egyiptomi tartózkodás alatt az izraeliták elfeledkeztek atyáik Istenéről. A pusztai tartózkodás számos eseménye alapján látjuk, hogy megkopott a szemükben Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének a képe, és vallási gyakorlataikat pogány elemekkel tűzdelték tele (vö. 2Móz 32:1-4). Az egyiptomi elnyomás alatt az Úrhoz kiáltottak (2Móz 2:23-25), és a maga idejében Isten fellépett az érdekükben.

A konfliktus, amelyet Mózes második könyvének első tizenkét fejezete ír le, nagyobb volt, mint csupán Mózes és a fáraó összetűzése. A korabeli Közel­Keleten úgy gondolták, hogy a népek közötti háborús konfliktus valójában különböző istenek összecsapása. 2Móz 12:12 közli, hogy Isten nemcsak a fáraón hajtja végre az ítéletet, de Egyiptom istenein is, a démoni erőkön (3Móz 17:7; 5Móz 32:17), amelyek az egyiptomi elnyomó hatalom és igazságtalan társadalmi rendszer mögött álltak.

Végeredményben Isten háborúban áll a bűnnel, és nem fog a végtelenségig tűrni (Zsolt 24:8; Jel 19:11; Jel 20:1-4, 14). Végül el fog pusztulni minden bukott angyal, ahogy az emberiség azon része is, amely véglegesen és visszavonhatatlanul azonosult a bűnnel. Ennek a fényében a föld lakosaival vívott csatákat úgy kell látnunk, mint ennek a nagy igazságtételnek az előzményeit, amely a kereszten érte el a csúcspontját, végső beteljesedése pedig az utolsó ítélet lesz, amikor Isten igazsága és szeretettel teljes jelleme igazolást nyer.

A kánaániak teljes elpusztításának irányelvét a Biblia világképén keresztül kell megértenünk, amelyben Isten egy kozmikus konfliktusban küzd, a világegyetem gonosz erőivel harcol. A háború kimenetelének tétje Isten hírneve és jelleme (Róm 3:4; Jel 15:3).

Mivel a bűn belépett az emberi élettérbe is, senki sem maradhat semleges területen. Mindenkinek vagy Isten, vagy a gonosz oldalán kell állnia. Ezen a háttéren úgy kell tekintetünk a kánaániták megsemmisítésére, mint a végső ítélet előképére.

A héber sereg tökéletes rendben menetelt. Elöl a hadviselő férfiak válogatott serege haladt harci ruhába öltözve, de most nem azért, hogy karjuk ügyességét gyakorolják, hanem higgyenek és engedelmeskedjenek a kapott utasításoknak. Azután a hét pap következett trombitával.

Utánuk Isten frigyládája haladt, amely aranytól csillogott, és dicsfény lebegte körül. A frigyládát a papok vitték, szent tisztségüket kifejező, gazdag, jellegzetes ruhákba öltözve. Izrael hatalmas serege tökéletes rendben követte őket, minden törzs az ő saját zászlója alatt. Így járták körül a várost Isten frigyládájával. Egy hang sem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépései és a trombiták hangja zengett a dombokon át, és visszhangzott Jerikó városán.

Az elítélt város őrállói kíváncsian és riadtan figyelték a sereg minden mozdulatát, és jelentették feljebbvalóiknak. Nem értették, mit jelent ez a látványosság. Némelyek nevettek azon a gondolaton, hogy ilyen módon be lehet venni a várost; mások szent félelemmel teltek el, amikor szemlélték a frigyláda ragyogását, a papok méltóságteljes és ünnepélyes megjelenését, Izraelnek őket követő seregét, amelynek élén Józsué haladt. Még emlékeztek rá, hogy 40 évvel azelőtt ketté vált előttük a Vöröstenger, és nemrég száraz lábbal keltek át a Jordánon. Túlságosan rettegtek ahhoz, hogy gúnyolódjanak. Gondosan bezárták a város kapuit, amelyeket hatalmas harcosok őriztek.

Izrael seregei hat napig tették meg körmenetüket a város körül. A hetedik napon hétszer járták körül a várost. A népnek most is megparancsolták, mint rendesen, hogy legyen csendben. Csak a trombiták hangja hallatszott. A népnek figyelnie kellett, mert amikor a trombiták hosszabban szólnak majd, akkor mindnyájuknak hangosan kell kiáltaniuk, mivel Isten nekik adta a várost. „És történt a hetedik napon, hogy felkeltek, mihelyt a hajnal feljött, és megkerülték a várost a szokott módon hétszer. Csak ezen a napon kürtöltek a papok a kürtökkel, Józsué pedig mondta a népnek: Kiáltsatok, mert néktek adta az Úr a várost! … Kiáltott azért a nép, mihelyt kürtöltek a kürtökkel. Történt ugyanis, hogy amint meghallotta a nép a kürtnek szavát, kiáltott a nép nagy kiáltással, és leszakadt a kőfal magától és felment a nép a városba, kiki az előtte való helyen, és bevették a várost.”

Isten meg akarta mutatni az izraelitáknak, hogy Kánaán bevételét nem tulajdoníthatják maguknak. Az Úr seregének Fejedelme, vezére győzte le Jerikót. Ő és angyalai vonultak fel a harcra. Krisztus megparancsolta a mennyei seregeknek, hogy rontsák le Jerikó falait, hogy előkészítsék Józsué és Izrael seregeinek bevonulását. Ezen rendkívüli csoda által Isten nemcsak megerősítette népe hitét hatalmában, amellyel leigázta ellenségeit, hanem megdorgálta előbbi hitetlenségükért is.

Jerikó dacolt Izrael seregei és a menny Istene ellen. Amikor látták, hogy Izrael serege minden nap körüljárja egyszer a várost, megrettentek, de erős védelmükre, szilárd magas falaikra tekintettek, és biztonságban érezték magukat; hitték, hogy képesek ellenállni minden támadásnak. Amikor azonban erős falaik hirtelen meginogtak, és rettenetes robajjal leomlottak a leghangosabb mennydörgés dörejéhez hasonlóan, megbénultak a félelemtől úgy, hogy képtelenek voltak ellenállást kifejteni. – A megváltás története, 179–181. o.

A válság pillanatában, amikor Izrael zsákutcába jutott, „Mózes… azt mondta a népnek: Ne féljetek, álljatok helyt! És meglátjátok az ÚR sza­ badítását, amelyet ma cselekszik veletek. Mert azokat az egyiptomia­ kat, akiket ma láttok, soha többé nem látjátok! Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg” (2Móz 14:13-14, ÚRK)! „Ekkor azt mondták az egyiptomiak: Fussunk Izráel elől, mert az ÚR harcol értük Egyiptom ellen” (2Móz 14:25, ÚRK).

Rendszeres lett Isten csodálatos közbelépése a harcban és a háborús praktikákban képzetlen, járatlan izraeliták érdekében. Mózes második könyve képezi a modelljét, a gondolkodási keretét annak, ahogy Isten fellép Izrael érdekében. Az itt olvasható csatában Jahve nemcsak a csatát vívta meg, de azt kérte a néptől, hogy ne is harcoljanak (2Móz 14:14). Isten harcol, Ő kezdeményez. Ő határozza meg a stratégiát, szabja meg az eszközöket, és Ő vezényli le a csatát is. Ha Isten nem harcol Izraelért, semmi esélyük a győzelemre.

Ellen G. White magyarázata szerint Isten ezzel azt fejezi ki: „Nem az volt a terve, hogy hadi eszközökkel vegyék be az ígéret földjét, hanem a parancsai feltétlen elfogadásával és feltétlen engedelmesség által” (Ellen G. White: The Signs of the Times. 1880. szeptember 2.). Ahogy az Egyiptomból való szabaduláskor, úgy más csatáikban is Isten fog harcolni értük. Egyetlen dolguk, hogy maradjanak veszteg és lássák, milyen hatalmasan cselekszik Isten értük.

A történelmi tanulság, hogy amikor Izrael eléggé bízott Istenben, nem kellett harcolniuk (lásd 2Királyok 19; 2Krónikák 32; Ézsaiás 37).

Isten ideális terve szerint Izraelnek nem kellett volna harcolnia magáért. Amint Isten a kivonulás után kijelentette, a hitetlenségük miatt engedte, hogy részt vegyenek a Kánaán ellen vívott háborúban. Ahogy Egyiptomban sem kellett egyetlen kardot sem felemelniük a szabadulásukért, Kánaánért sem kellett volna a saját erejükből harcolniuk (5Móz 7:17-19).

Az isteni rendelkezésnek engedelmeskedve vezette Józsué Izrael seregét. Nem kellett támadást intéznie, egyszerűen meg kellett kerülniük a várost, hordozva Isten ládáját és fújva a kürtöket. Először jöttek a harcosok, válogatott férfiak serege, akiknek nem képzettséggel, sem vitézséggel, hanem az Isten rendelése iránti engedelmességgel kellett győzniük. Hét pap kürtökkel követte őket. Aztán az Isten dicsőségétől övezett frigyláda következett, amit a papok hordtak olyan öltözetben, mely szent tisztüket hirdette; végül pedig Izrael serege, törzsenként kiki a maga zászlója alatt… Semmi hang nem hallatszott, csak a hatalmas sereg lépése és a kürtök ünnepélyes visszhangja a dombok és Jerikó utcái között. […]

Izrael serege hat napon át naponta megkerülte a várost. Elérkezett a hetedik nap. Józsué már hajnalhasadtakor elrendezte az Úr seregét. Most parancsot kaptak, hogy hétszer kerüljék meg Jerikót, és a kürtök hatalmas zengésekor hangosan kiáltsanak, mert az Úr kezükbe adta a várost. […]

Amint a hetedik körbejárás befejeződött, a hatalmas tömeg megállt. A kürtök, amelyek egy idő óta hallgattak, most úgy harsantak fel, hogy még a föld is megremegett. A szilárd kőfalak erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak és alapjaikról felemelkedve nagy robajjal törmelékként hulltak a földre. Jerikó lakosai megbénultak a rémülettől, s Izrael seregei benyomultak és elfoglalták a várost.

Az izraeliták a győzelmet nem a maguk ereje által érték el; ez teljesen az Úr győzelme volt. A várost a föld első zsengéjeként mindazzal, amit tartalmazott, áldozatként Istennek kellett szentelni. Izraelnek tudatosítania kellett magában, hogy Kánaán elfoglalásánál nem önmagukért harcoltak, hanem egyszerűen, mint eszközök, végre kellett hajtsák Isten akaratát, nem azért, hogy saját gazdagságukat vagy hírüket, hanem királyuk, Jahve dicsőségét keressék. A város bevétele előtt elhangzott a parancs: „Legyen a város maga, és minden, ami benne van, teljesen az Úrnak szentelve; […] óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, […] hogy Izrael táborát átkozottá ne tegyétek, és bajba ne keverjétek azt.” (Józs 6:17–18) […]

Csak a hűséges Ráhábot és családját kímélték meg a kémek ígérete szerint. […]

Jerikó lakosainak teljes pusztulása a Mózes által adott és Kánaán lakóira vonatkozó korábbi parancs beteljesedése volt: „[…] megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket” (5Móz 7:2)… E parancsolat sokaknak a Biblia más részeiben megparancsolt szeretet és jóság lelkületével ellentétesnek látszik, pedig azok valójában a végtelen bölcsesség és jóság utasításai voltak… A kánaániták azonban akkor már a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői voltak, s szükséges volt, hogy a földet megtisztítsák attól, ami megakadályozná Isten kegyelmes céljának beteljesítését. – Pátriárkák és próféták, 488–492. o.

2Mózes 17. fejezetében található az első eset, amikor Izraelnek harcolnia kellett a kivonulás után, akkor az amálekitákkal szemben védték meg magukat. Izrael tanúja volt Isten végtelen hatalmának az egyiptomi csapások idején és amikor a szabadságra vezette ki őket az országból. Isten Izraelre vonatkozó eredeti tervében tehát nem szerepelt, hogy más népekkel harcoljanak (2Móz 23:28; 2Móz 33:2), azonban nem sokkal az Egyiptomból való kivonulás után zúgolódni kezdtek út közben (2Móz 17:3), még azt is megkérdőjelezték, hogy Isten köztük van­e. Ez volt az a pillanat, amikor Amálek Izrael ellen vonult. Mindez nem véletlen. Isten engedte meg, hogy az amálekiták megtámadják őket, hogy népe újból megtanuljon bízni benne.

Anélkül, hogy feladná az elveit, Isten leereszkedik Izrael szintjére, ahol a nép van, és szüntelen az ideális tervének megvalósítására hívja őket. Teljesen és fenntartás nélkül bízniuk kell abban, hogy Ő beavatkozik, amikor kell. Valójában a háború törvényét (5Mózes 20. fejezet) csak a negyven év pusztai tartózkodás tapasztalatai után adta, méghozzá Izrael hitetlenségének köszönhetően. Az új helyzet új stratégiát kívánt, és csak ekkor parancsolta Isten, hogy teljesen irtsák ki a kánaánitákat (5Móz 20:16-18).

Amellett, hogy a háború szükségszerűvé vált Izrael számára, az Úrhoz való hűségük próbája is lett. Isten nem mondott le róluk, hanem engedte, hogy tanúi legyenek hatalmának, miközben megtapasztalják a tőle való teljes függést.

Az izraeliták részvétele a honfoglalásban nyilvánvaló a Józsué által a könyv végén levont következtetésből. Itt a kánaániakról azt írja, hogy harcoltak az izraeliták ellen (Józs 24:11). Jerikó falainak összeomlása isteni csoda eredménye volt, de a harcban Izrael népének aktívan részt kellett vennie, szembe kellett nézniük a város lakóinak makacs ellenállásával.

Izrael részvétele a fegyveres konfliktusban az Úr segítségébe vetett feltétlen bizalom kifejlesztésének egyik módjává vált. Ugyanakkor Izraelnek mindig emlékezetében kellett tartania (Józs 7:12-13; Józs 10:8), hogy minden egyes csata kimenetele végső soron az Úr kezében van, és csakis azzal tudják befolyásolni egy katonai konfliktus kimenetelét, ahogyan hitükkel vagy hitetlenségükkel az Úr ígéreteihez viszonyulnak. A választás az ő kezükben volt.

Lázadása és hitehagyása által az ember eljátszotta Isten kegyét. Nem a jogait, hiszen az embernek önmagában nem is lehetne értéke, csak Isten drága Fia által. Ezt a kérdést meg kell értenünk. Az ember eljátszotta azokat a kiváltságokat, melyeket Isten az Ő kegyelme által ingyen ajándékként adott neki, mint egy letétbe helyezett kincset, melyet ügyének fejlesztésére és dicsőségére kell felhasználni. Abban a pillanatban, amikor Isten munkásai visszautasították az országa törvényeinek való engedelmességet, azonnal hűtlenné váltak Isten kormányzatával szemben, és teljesen méltatlanná váltak mindazon áldások elfogadására, melyekkel Isten elhalmozta őket.

Így festett az emberiség állapota akkor, amikor törvényszegésével megszakította Istennel való kapcsolatát. Ekkor már nem volt többé jogosult egy lélegzetvételnyi levegőre, a nap egy sugarára és egy csipetnyi ételre sem. Az ember mégsem semmisült meg, és ennek az volt az oka, hogy Isten annyira szerette őt, hogy odaadta érte drága Fiát, aki elszenvedte bűneink büntetését. Krisztus elhatározta, hogy Ő lesz az ember kezese és helyettese, hogy az ember az Ő páratlan kegyelme által még kaphasson egy másik próbát, s átélhesse Ádám és Éva tapasztalatát figyelmeztetésként, hogy ne hágja át Isten törvényét, ahogyan ők megszegték azt. S amennyiben az ember élvezi Isten áldásait a napfény és az étel ajándékában, úgy kell meghajolnia Őelőtte, és elismernie azt, hogy mindez Istentől származik. Bármit is adunk vissza Istenünknek, az az Ő tulajdona, mert tőle kaptuk.

Az ember megtörte Isten törvényét, de az Üdvözítő által új és időszerű ígéreteket kapott, melyek egészen más alapokon nyugszanak. Minden áldásnak egy közbenjárón keresztül kell érkeznie hozzánk. Isten az emberi család minden tagját teljesen Krisztus kezére bízta, s ezért mindaz, ami a tulajdonunkban van – legyen az pénz, házak, földek, logikai és értelmi képességeink vagy fizikai erőnk ajándéka jelen életünkben, valamint az eljövendő élet áldásai – Isten kincseként került a birtokunkba; elvárja tőlünk, hogy hűségesen használjuk fel ezeket az emberek javára. Minden ajándék a kereszt pecsétjét, Jézus Krisztus képmását, s az Ő keze nyomát viseli. Minden dolog Istentől származik. A legkisebb haszontól a legnagyobb áldásig, minden egyetlen csatornán keresztül árad felénk: egy emberfeletti közegen át, melyen vérfoltok látszanak. E vér felbecsülhetetlen értékű, mert Isten élete volt, melyet Fiában áldozott fel értünk.

Éppen ezért tehát senki sem adhat Istennek semmit, ami ne lett volna addig is az övé. Jegyezzük meg jól: „Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” (1Krón 29:14) Ezt kell képviselnünk mindenhol az emberek előtt, bárhová megyünk is, hogy semmi sem a miénk, és semmit sem tudunk felajánlani: sem értéket, sem munkát, sem hitet, amit ne Istentől kaptunk volna, s amire ne tehetné rá bármikor a kezét, mondván: – Mindez az enyém, az én ajándékaim, az én áldásaim és az én adományaim, melyet rád bíztam, nem azért, hogy önmagadat gazdagítsd, hanem azért, hogy bölcsen sáfárkodj velük az emberiség javára! – Hit, remény, cselekvő szeretet, 17–19. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Jerikó bevétele” c. fejezet, 455–459. o., Isten csodálatos kegyelme: „Megőrizve az eleséstől” című fejezet, 333. o. (november 21.).

Amikor a világegyetemben lázadás tört ki Isten hatalma ellen, Isten feladhatta volna lényegi tulajdonságait, változhatatlanságát és örökkévalóságát, hogy a világ vezetését a lázadó teremtményei egyikének adja át, vagy szent, igazságos, szerető és kegyelmes Atya maradhatott minden teremtménye számára. A Biblia a második képet tárja elénk, és azt, hogy emiatt elkerülhetetlen lett az összecsapás a jó és a rossz erői között.

Amikor politikai és társadalmi erők összekapcsolódtak a kaotikus és lázadó, kozmikus hatalmakkal, ugyanilyen dacos kiállást hoztak létre, és Jahve, a kozmosz szuverén Ura közbeavatkozott. A harcos Jahve motívuma egyfajta előképe lett a végső győzelemnek, amely majd véget vet a jelenleg a jó és a gonosz között dúló kozmikus konfliktusnak (Jel 20:8­-10). Ráadásul Izrael Isten által elrendelt harcai nem csupán reflektálnak a kozmikus konfliktus egyik-másik pillanatára, hanem szerves részei ugyanannak a küzdelemnek, leképezve Isten vég-idei ítéletét a jelen történelem keretein belüli események által.

Ellen G. White: Az apostolok története, 44. fejezet

1.     Miből nem volt szabad „a halottra sem adni” gyász alkalmával?

2.    Kinek nem akar majd az Úr megbocsátani?

3.     Mit hívott az Úr bizonyságul a népe ellen, amikor az élet és a halál közti választás lehetőségét ajánlotta fel?

4.     Kié a bosszúállás?

5.    Mi irányította a római udvar figyelmét a kereszténységre, ha nem Pál prédikációi?

Általános áttekintés

Nem fér kétség ahhoz, hogy Józsué könyve szintén egy háborús történet. Mindennek dacára Isten közvetlen beavatkozása Kánaán meghódításába gyökeresen megváltoztatja ennek az egyesek által „szent háborúnak” nevezett konfliktusnak a természetét. Csakhogy azok számára, akik tudják, mivel jár a hadviselés, a „háború” és a „szent” fogalmának kombinációja rendkívül felzaklató lehet. Számos keresztény szerint viszont a legzavaróbb Isten harcosként való jellemzése: nemcsak megparancsolja Izraelnek, hogy szálljon harcba a kánaánitákkal és más népekkel, hanem egyenesen harcol is népe mellett. Ezen a héten ezt az érzékeny kérdést próbáljuk meg körbejárni.

Tanulmányozásunk két szakaszban valósul meg. Az első rész a világnézet kereteit határozza meg, amelynek alapján a bibliai adatokat értelmezzük. A második rész ezeknek az adatoknak a részletes elemzésével foglalkozik, beleértve a bibliai nyelvezetet, annak irodalmi szempontjait és a történelmi kontextus helyes magyarázatát.

E heti tanulmányunk a kérdés megközelítésének első részére összpontosít. A jó és rossz közötti nagy küzdelem – amely Lucifer mennybéli lázadásával kezdődött – a helyes világnézet nélkülözhetetlen szempontja, ami szükséges ennek a bonyolult kérdésnek a megközelítéséhez. Isten részvétele Józsué háborúiban akkor értelmezhető számunkra, ha jelenlétét a jó és rossz közti konfliktus szélesebb kontextusába helyezzük. A nagy küzdelem pontos meghatározása az összes bibliai hitalapelv értelmezését befolyásolja. Nem túlzás tehát kijelenteni: a nagy küzdelem szolgáltatja a legillőbb alapot ennek a kérdésnek – és a Szentírás egészének – a magyarázatához. A Biblia maga is már a legelején erre bátorít.

Magyarázat

A nagy küzdelem mint a Szentírás és az adventizmus teológiai kerete

Az egyetemes konfliktus metanarrációjának (utólagos magyarázatának) helytelen értelmezése elkerülhetetlenül korlátozni fogja a bibliamagyarázó azon képességét, hogy megértse a szent háború fogalmát, és a teljes Szentírás alkotta átfogó képet is helyesen értelmezze. Ennek a világnézetnek a hiányos értelmezése szinte minden bibliai tanításra kihatással van. Tulajdonképpen „az egyetemes küzdelem megértése biztosít a kereszténynek helyes, racionális és koherens rálátást az emberiség történelmére” (Frank Holbrook: „The Great Controversy”, Handbook of Seventh­day Adventist Theology, szerk. Raoul Dederen, Review and Herald, Hagerstown, 2000, 995. o.).

E világnézet fontossága abban is megnyilvánul, ahogy a nagy küzdelem a Hetednapi Adventista Egyház hitrendszerét alakítja. Amint látni fogjuk, huszonnyolc hitalapelvünk hat nagy doktrínában foglalható öszsze. Az alábbiakban röviden felvázoljuk, hogy a nagy küzdelem definiálta világnézet miként befolyásolja ezeket a hitalapelveket.

Amikor a gonosz problémájához viszonyul, Isten nemcsak az emberek helyzetével foglalkozik, hanem azon is munkálkodik, hogy igazságosságát az egész teremtett világ számára megmutassa (beleértve a bűntől érintetlen világokat is; 1Kor 4:9). A nagy küzdelem középpontjában a

„teodícea”, azaz Isten igazságosságának kérdése áll. Egy ideiglenes, önmagának szabott korlátozásban Isten megengedi, hogy a gonoszság egy bizonyos pontig növekedhessen, hogy ily módon nyilvánvalóvá váljon valódi jelleme, és minden teremtménye valódi fényében megláthassa Őt. Ekképpen a nagy küzdelem egy adott válsághelyzetének kezelésében az emberek felismerhetik Isten szeretetét és igazságosságát. A Szentírás olvasásakor ezt mindig szem előtt kell tartanunk; ellenkező esetben torz képet alkotunk Isten jelleméről – Isten azon képességéről vagy akaratáról, hogy a gonoszság és a bűn problémáját végérvényesen megoldja. Ezen okból kifolyólag a kánaániták megsemmisítésére vonatkozó isteni bejelentést – amelyre négyszáz évvel Józsué kora előtt került sor – ebben a kontextusban kell értelmezni (1Móz 15:13–16). Isten megengedte, hogy Kánaánban egy bizonyos szintig növekedjen a gonoszság. Ebben a kontextusban Isten nem egyszerűen csak felajánlja Izraelnek Kánaánt, hanem megítéli az illető nemzet bűneit, és a pogányokat kiűzi az országból (3Móz 18:24–25).

Az ember
 
Isten a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg az embert. Halhatatlansága feltételhez kötött volt, az ember maga döntötte el szabadon, hogy társuralkodó lesz­e Istennel a teremtett világ felett (1Móz 1:27; 2:15–17). A mennyben kirobbant lázadás átgyűrűzött a földre, amikor az első emberpár elhatározta, hogy Sátán mellé áll: nem engedelmeskedett Isten világos és közvetlen parancsolatának (1Móz 3). A bukás következményeként a halál, a romlás és a szenvedés behatolt az egykor tökéletes világ környezetébe, és attól a pillanattól kezdve az ember gonoszra való hajlammal születik (Róm 3:23), ami Isten közbelépése nélkül végtelen káoszba sodorná ezt a világot (Róm 8:22). Szent és szerető természetének köszönhetően Isten nem maradhat közömbös a bűnnel és a hitszegő emberek gonoszra való hajlamával szemben (Hab 1:13), ezért igazságos Bíróként közbelép, hogy véget vessen a bűn romboló munkájának (Jel 20:14). Kánaán meghódítása és mindazok elpusztítása, akik úgy döntöttek, hogy ragaszkodnak ehhez az ördögi körforgáshoz, a gonosz felszámolására irányuló isteni szándékot, vágyat tükrözi.

Az egyetemes konfliktus megjelenése nem érte felkészületlenül Istent, az örök Szentháromság közössége már kidolgozta az üdvösség tervét (1Pt 1:20), aminek középpontjában Jézus engesztelő halála és későbbi, mennyei szentélyben végzendő szolgálata áll (Zsid 9:11–28). Jézus által az emberiség kap egy új lehetőséget, és megváltó ereje révén legyőzheti a bűnt (Kol 2:13). Jézus kifizette a kereszten a megváltás árát: meghalt a bűnös helyett; mennyei szolgálata során pedig minden ember rendelkezésére bocsátja az érdemeit. Ennek fényében senki sincs, aki oly távol állna a mennytől, hogy Isten ne lenne képes megmenteni őt, még ha az illető Kánaán szívében él is, ahogy ezt a Ráhábról és a gibeonitákról szóló történet is szemlélteti.

Jézus keresztáldozatának és mennyei szentélyben végzett szolgálatának eredményeképpen megjelenik egy új közösség a földön. A keresztény hívők csoportja arra van bátorítva, hogy az Üdvözítő vezetése alatt az egyházba (ekklesia) – Krisztus testébe – szerveződjön (1Kor 12:27). Az egyház küldetése az örök evangélium hirdetése (Jel 14:6) Isten átfogó megváltási tervének vonatkozásában (ApCsel 20:27), illetve minden népből és nemzetből hívni az embereket, hogy csatlakozzanak a közösségéhez (Mt 28:18–20). Isten terve szerint az egyház létfontosságú szerepet játszik a földön zajló nagy küzdelem eszkatológiai lezárulásában. Ezen okból kifolyólag Sátán mindvégig elkeseredetten támadta az egyházat a történelem során, Isten azonban minden korban megőrzött magának egy hűséges maradékot, amely végül erőt kap a Szentlélektől, hogy elvigye az emberiség számára az isteni kegyelem utolsó üzenetét. Ahogy a harcos Izrael győzött a múltban, úgy a harcos egyház is – az új Józsué: Jézus vezetése alatt – győzni fog végül.

A mindennapi élet

A kozmikus küzdelem narratívája formálja életünket, annak minden aspektusát befolyásolva: hogyan bánunk a pénzzel, milyen a kapcsolatunk embertársainkkal, hogyan hozunk személyes döntéseket. Krisztus testének tagjaiként arra vagyunk hivatva, hogy az Ő nyomdokaiba lépve, hűséges tanítványi életet éljünk, amelyet az Isten iránti teljes önátadás és engedelmesség jellemez (Jel 14:12). Habár az üdvösség nem az Isten törvénye iránti teljes engedelmesség által nyerhető el, a parancsolatok erkölcsi elveihez való igazodásunk annak bizonyítéka, hogy Krisztusban megéltük az üdvösség tapasztalatát. Az isteni törvények, főként a szombat nyugalomnapként való megtartásának parancsolata iránti engedelmességünk imádatunk oszlopaként – a földön zajló egyetemes küzdelem utolsó pillanataiban – a figyelem homlokterében áll majd (Jel 12–13). Kánaán meghódításának kontextusában Isten felszólította az izraelitákat, hogy éljenek szentül az Úr előtt, hogy papok nemzetségeként megtapasztalhassák az engedelmesség pozitív eredményeit.

Az utolsó napok eseményei

A nagy küzdelemről formált szemléletnek az utolsó napok eseményeit értelmező doktrínára gyakorolt befolyása még többet nyom a latban. A vég ideje a kétezer háromszáz napos próféciai időszak lezártával kezdődik, és előkészíti a terepet a három szakaszban megvalósuló isteni ítélet számára.

Az első szakasz, amit advent előtti ítéletnek is nevezünk, 1844. október 22­én vette kezdetét, amikor is elkezdődött a mennyei szentély megtisztítása (ld. Dán 8:14). Ennek periódusa egészen Jézus második eljöveteléig tart, ami az isteni ítélet második, vizsgálati szakaszának – a millenniumi vagy vizsgálati ítéletnek – a kezdetét jelöli. Ez az az ítélet, amelyben az üdvözült igazak is részt vesznek, s amely arra szolgál, hogy választ adjon az üdvözültek minden kérdésére, ami a gonoszok elvesztével kapcsolatban felmerülhet (ld. Jel 20:4–6). Ennek az időszaknak a végén kezdődik az ítélet végrehajtási szakasza, amely végleg lezárja a nagy, egyetemes küzdelmet: Sátán, a gonosz angyalok és a megtéretlen bűnösök mind megsemmisülnek (Mt 24:41; Jel 20:9–14).

Mit várunk el az ítélet minden egyes szakaszától? A magyarázatot a rossz jelenlétére a világban. A teodícea Isten azon törekvése, hogy szeretetét és igazságosságát megmutatva kiirtsa a gonoszt a világegyetemből. Az advent előtti ítéletben népe megmentése és a kis szarv és követői elítélése által Isten feltárja igazságosságát és szeretetét az el nem bukott világ lakói előtt. A vizsgálati ítélet keretében ugyanezt tárja fel a megváltottak előtt is, amikor a mennyei könyvekből tudomást szereznek arról, hogy egyesek miért üdvözültek, és mások miért kárhoztak el. És végül a végrehajtó ítélet során, az ezer év után, maga Sátán, a bukott angyalok és a kárhozottak is térdre hullva elismerik Isten igazságosságát (Róm 14:11). Ebben a csoportban lesznek mindazok, akik a kánaánitákhoz hasonlóan elutasították Isten kegyelmét.

 Alkalmazás

A lelki küzdelem napjainkban

Számos helyzetben az Izrael által vívott harcok lelki természete annak köszönhetően válik nyilvánvalóvá, hogy maga Isten is közvetlenül részt vesz ezekben a küzdelmekben. Elmélkedj az alábbi szituációkon, és gondolkodj el azon, hogy ezek a helyzetek mit taníthatnak napjaink keresztényeinek a lelki természetű küzdelmekről és a győzelem lehetőségeiről. Szentelj figyelmet az emberi és a mennyei szereplők közti, kölcsönösségen alapuló kapcsolatnak!

Bírák 7. Gedeon mindössze háromszáz férfival győzi le a midianitákat, miután 32.000 katonáját hazaküldte. A maréknyi maradék üres korsók összetörésével és kürtök megfújásával aratott diadalt Midián hatalmas serege felett.

2Királyok 6:24–7:20. Miközben Samária kiéheztetett lakói még nincsenek tudatában annak, hogy az események hirtelen a javukra fordultak, négy bélpoklos élelem után kutat a szíriai hadsereg hátrahagyott táborában.

Ézsaiás 36–38. A fojtogató nyomás alatt Ezékiás király segítséget kér Istentől és Ézsaiás prófétától. Az asszír király, Szanhérib 185.000 fős hadserege képezi a legnagyobb fenyegetést, amivel Jeruzsálemnek valaha szembe kellett néznie. Ebben az egzisztenciális válságban Isten csodálatosan közbelép, és megmenti a védtelen várost.

Olvasd el Jel 20:7–15 verseit. Az Isten és az Új Jeruzsálemben lakó megváltottak elleni végső összecsapásra Sátán népes hadsereget toboroz.
3.Hogyan vet véget ez az utolsó összecsapás a minden háború

mögötti nagy küzdelemnek?