A törvény szerinti élet

Text de memorat

Alapige: „És monda az Úr Mózesnek: Ezt mondd az Izráel fiainak: Magatok láttátok, hogy az égből beszéltem veletek. Ne csináljatok én mellém ezüst isteneket, és arany isteneket se csináljatok magatoknak” (2Móz 20:22-23).

E heti tanulmányunk: 2Mózes 21:1-322Mózes 22:1623:33; 2Királyok 19:35; Máté 5:38-48; Máté 16:27; Róma 12:19

Isten azt szerette volna, ha népe különbözik a környező nemzetektől. Azt akarta, hogy neki szentelt életű hitközösségként alapozódjanak meg, az Ő vezetése és hatalma alatt élve, és törvénye mindenkire vonatkozzon. Bírákat kellett kijelölni a törvény szerinti igazságszolgáltatásra, a papokra hárult a törvény tanítása, de a szülőknek is meghatározó szerepe volt.
A törvények minden kultúrában a törvényadó ideáljait, céljait, szándékát és jellemét fejezik ki. Amikor például a fáraó elrendelte, hogy minden héber fiúgyermeket meg kell ölni, ez a törvény rámutatott az ő gonoszságára. Viszont ha egy király olyan törvényt adna ki, miszerint országában minden tizennyolc éves fiatal számára ingyenes a felsőoktatás, sokan ebben annak bizonyítékát látnák, hogy nagylelkű és országa felvirágoztatására törekszik.
Isten törvénye bemutatja Őt, vagyis a jóságát, a szeretetét, az értékrendjét, az igazságosságát és azt, hogy korlátokat szab a rossznak. A törvény szent és igaz, amint Isten is az. A törvény teret biztosít a kiteljesedő élethez, ugyanakkor véd a veszélyektől és a bajoktól is. Isten törvényrendszerének az alapja a tisztelet iránta, valamint az emberek és az élet értékei iránt.
EGW idézet
A törvény a feddhetetlenség nagy isteni mércéje. Minden előírása tökéletes, ezért Isten elvárja, hogy tartsuk meg, hiszen amikor majd a könyvek megnyittatnak, és minden ember cselekedete a világegyetem Bírája elé tárul, akkor a törvény alapján döntenek a sorsunkról.
A világon mindig is két embercsoport létezett. Feltehetjük tehát a kérdést: Mi a különbség a két csoport között? Ez komoly és fontos kérdés. Az egyik embercsoport szereti Istent, és féli Őt, míg a másik elfordul tőle. Az egyik megtartja az Úr törvényét, a másik pedig nem, és nem is veti alá magát az előírásainak. […]
Mivel a bűn meggyengített, immár saját erőnkől nem tudjuk megtartani Isten törvényét. De Krisztus lejött földünkre, hogy helyreállítsa Isten az Úr képmását az emberekben, és hogy az engedetlenség útjáról visszavezessen az engedelmesség ösvényére. Földi küldetése az volt, hogy a törvény betartása által kinyilatkoztassa Isten jellemét, országának alapját, s így akik elfogadják Őt személyes Megváltójuknak, növekedni fognak a kegyelemben és erejében, és képessé válnak az isteni törvény iránti engedelmességre. Amikor Krisztus eljön az ég felhőin, csak két embercsoport lesz: az engedelmesek és az engedetlenek. Csak azok fogadhatják örömmel Őt, akik világosságot nyertek az isteni elvárásokra vonatkozóan, és engedelmeskedtek. Akik megmaradtak engedetlenségükben, rémülten fognak menekülni, a hegyek hasadékaiba rejtőznek, és így kiáltanak majd a sziklákhoz: „Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyiszékben ül, és a Bárány haragjától.” Azok viszont, akik engedelmességükkel megtisztelték Istent, az égre tekintve mondják majd: „Ímé, Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket; ez az Úr, akit mi vártunk, örüljünk és örvendezzünk szabadításában!” – Signs of the Times, 1897. február 11.

Akik szerint Krisztus eltörölte a törvényt, azt tanítják, hogy Ő megszegte a szombatot, sőt, tanítványainak ugyanezt az eljárását is igazolta. Így ezek az emberek valójában a fondorlatos zsidók álláspontjára helyezkednek. Ezzel ellentmondanak Krisztus tanúságtételének, aki kijelenti: „Én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15:10) Sem a Megváltó, sem követői nem szegték meg a szombatot. Krisztus a törvény élő megjelenítője volt. Soha életében nem hágta át a szent előírásokat. Amint végigtekintett a tanúskodó nemzeten, amely csak az alkalmat leste, hogy elítélhesse Őt, megcáfolhatatlanul mondhatta: „Ki vádol engem közületek bűnnel?” (Jn 8:46) – Jézus élete, 287. o.

 

A Sínai­-hegynél Isten a törvényadással megteremtette az alapját annak, hogy szent életvitelre tanítsa népét a vele való kapcsolat által. A törvény elveit a hétköznapi életre kellett alkalmazni, ezért további törvényeket is kijelentett, ezek a szövetség törvényei. A bírák felelőssége volt, hogy felügyeljék és helyesen alkalmazzák azokat.

„A nép elméje, amelyet megvakított és durvává tett a rabszolgaság és a pogányság, nem készült fel arra, hogy teljes mértékben meg tudja érteni Isten Tízparancsolatának messzeható alapelveit. Isten azért, hogy az izraeliták jobban megérthessék és érvényre juttathassák a Tízparancsolatot, további előírásokat adott, hogy ezekkel szemléltesse a Tízparancsolat alapelveit. E törvényeket ítéletnek mondták, egyrészt mert Isten végtelen bölcsesség és jogosság keretébe foglalta ezeket, másrészt mert az elöljáróknak ezek szerint kellett az ítéletet meghozniuk. A Tízparancsolattól eltérően azonban ezeket a rendeleteket Isten nem nyilvánosan adta át Mózesnek, de neki kellett azokat közölni a néppel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 267. o.).
1. Olvassuk el 2Móz 21:1-32 szakaszát! Milyen konkrét szabályok vonatkoztak a héber rabszolgákra, a gyilkosságra és a testi sértésre?
Több fejezet is taglalja a szövetség törvényeit (2Móz 21:12Móz 23:19). Ezeket a szabályokat és törvényeket azért adta Isten, hogy megállítsa a gonoszság lavináját és ezek járuljanak hozzá a rendezett társadalom építéséhez. A rabszolgákra vonatkozó törvények különlegesek voltak, nem keverendők össze a mai vagy a középkori rabszolgaság kegyetlen és gonosz gyakorlatával. Valójában a héber rabszolgákat védték és értékelték. A modern és a középkori társadalmakban a szolgákat, rabszolgákat a gazdáik tulajdonának tekintették, akik bármit megtehettek velük, amit csak akartak. Ezzel szemben a bibliai törvények másképpen szabályozták a dolgokat. A szolgálat idejét hat évre korlátozták (2Móz 21:1­2; Jer 34:8-22), a hetedik évben aztán vissza kellett adni minden szolga szabadságát, kivéve, ha a gazdája szolgálatában akart maradni. A gazdák kötelesek voltak megadni szolgáiknak a szombatot (2Móz 20:9-10), és biztosítaniuk kellett az alapvető szükségleteiket is.
Noha a világ legnagyobb részén eltörölték az intézményesített rabszolgaság gonosz gyakorlatát, milyen formában léteznek még most is bizonyos elvei? Mit tehetünk a magunk korlátai között, hogy küzdjünk ezek ellen?
EGW idézet
Isten a mindenség Teremtőjeként uralkodik mindenek felett, és az egész világegyetemre kiterjesztette törvényét. A törvény megtartásánál nem várhat el kevesebbet teremtményeitől, különben a pusztulás prédájává esnének. Ha nem büntetné meg a törvényszegést, zűrzavar keletkezne a világegyetemben. Az erkölcsi törvény mintegy gátként védi az embert a bűntől. A végtelen bölcsesség helyezte az emberek elé a jó és a gonoszság, a bűn és a szentség közötti különbségtétel lehetőségét. […]
A Szentírás határozottan bemutatja, hogy Isten az uralkodó, és az ember legmagasztosabb kötelessége ezt elismerni és teljes szívvel és elmével engedelmeskedni törvényének, az erejében, segítségében és oltalmában bízva. A törvény, amelyet az embernek meg kell tartania mint a jóság mércéjét a világegyetemben, Isten bölcs és szent tanácsa az emberhez. Az erkölcsi törvény egyetemes; miközben az emberi törvények nem feltétlenül egyetemesek, többé-kevésbé korlátozottak a törvényadó szándékának függvényében. Az erkölcsi törvény azonban változhatatlan, míg az ember által kiadott törvényt meg lehet változtatni vagy hatályon kívül lehet helyezni a törvényadó döntése alapján.
A Tízparancsolat vagy Isten erkölcsi törvénye tíz előírásból, parancsból áll, amiket Isten saját ujjával írt a kőtáblára. Ezen előírások az ember összes kötelezettségeit tartalmazzák. Az első négy parancsolat megszabja az embernek az Istennel szembeni kötelezettségeit, a többi hat pedig az embertársak iránti kötelességeit. E két nagy elvet erősítette meg maga a Megváltó is, amikor kijelentette, hogy a törvény tulajdonképpen az Isten és az embertársak iránti szeretet. A Szentírás más parancsolatokat is tartalmaz, amelyek azonban csupán mintegy bővítményei a Tízparancsolatnak. – Signs of the Times, 1901. június 5.
 
Isten törvénye, mely a mennyei templomban van, az eredeti, szent törvény. A kőtáblákra írt és a Mózes öt könyvében feljegyzett rendelkezések pontosan ugyanazt örökítették meg. Akik ezt a fontos dolgot megértették, felismerték, hogy Isten törvénye szent és változhatatlan. Úgy értették meg, mint soha azelőtt, milyen súlya van a Megváltó e kijelentésének: „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik.” (Mt 5:18) Isten törvénye, mely kinyilatkoztatja Isten akaratát, és visszatükrözi jellemét, örökre megmarad, „mint a felhőben lévő bizonyság”. A törvény egyetlen parancsa sem vesztette hatályát; egy jótája vagy pontocskája sem változott meg. Ezt mondja a zsoltáríró: „Uram! Örökké megmarad a te igéd a mennyben.”
„Minden ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig.” (Zsolt 119:89; 111:7–8) – A nagy küzdelem, 434. o.

Kegyelméből Isten arra tanította a bírákat, hogyan kezeljék a tulajdonjoggal kapcsolatos különféle helyzeteket a nép között. Több esettanulmányt is felsorakoztat a törvény, amelyek megmutatták, mi a teendő, ha például egy bika rátámadt a szomszéd bikájára, ellopták valakinek a jószágát, majd eladták, állatok lelegelték egy másik gazda mezejét vagy szőlőjét, egy kölcsönkért tárgyat elloptak attól, akinél kölcsönben volt, vagy ha egy bérbe vett állat megsérült, elpusztult (2Móz 21:3322:15).
2. Olvassuk el 2Móz 22:16 - 23:9 szakaszát! Milyen kérdésekre vonatkoztak ezek a törvények?
Isten törvényei különböző esetekre vonatkoztak. Voltak konkrét rendelkezések emberek elnyomása vagy megalázása ellen. Isten nem akarta, hogy az elnyomásnak, kihasználásnak bármilyen formája is előforduljon népe között. Kegyelméből helyreigazítja az emberi szív bűnös hajlamait és korlátozza azt, amire maguktól hajlanának. Fontos volt a társadalom biztonságát őrizni, a gonoszt kiküszöbölni és jó emberi kapcsolatokat ápolni. Igazságnak és szeretetnek kellett minden tettet irányítani.
3. Olvassuk el 2Móz 23:10-19 verseit! Milyen jelentős kérdésekkel foglalkozik ez a rész?
A szombat és az ünnepek lényege az istentisztelet volt, ezek emlékeztették a népet a megváltás történetének fontos eseményeire. Az istentiszteletet nagy gonddal szabályozták, mert ez képezte a teológiai alapját minden más tevékenységüknek. Isten a teremtéskor alapította a szombatot (1Móz 2:2­3; 2Móz 20:8-11), ami kapcsolódott még Izrael szabadulásához és megváltásához (5Móz 5:12-15), valamint arra is rámutat, hogy imádnunk kell Istent, a Teremtőnket, Megváltónkat és Urunkat (Mk 2:27-28).
Három fontos ünnep is volt, amelyet Izrael népének évenként meg kellett tartania: 1) a páska, vagyis a kovásztalan kenyerek ünnepe tavasszal (általában valamikor március közepe és április közepe között); 2) a pünkösd, vagyis az aratási ünnep (más néven a hetek ünnepe), hét héttel az előző ünnep után, ami tehát ötven nappal később kezdődött; és 3) a sátoros ünnep, azaz a betakarítás ünnepe ősszel (általában szeptember közepe és október közepe között; lásd 2Móz 34:1-26; 3Móz 23:4-44; 4Móz 28:16 29:40; aa 5Móz 16:1-16).
EGW idézet
A hónap tizennegyedik napján este ünnepelték a páskát, melynek magasztos benyomást keltő szertartásai az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukra emlékeztettek, és előremutattak a bűn kötelékéből megszabadító áldozatra. Amikor a Megváltó feláldozta életét a Golgotán, a páska jelentősége megszűnt, és helyébe az úrvacsora szertartását rendelte el, mint ugyanannak az eseménynek emlékezetét, melynek a páska volt az előképe.
A páska ünnepét a kovásztalan kenyerek hét napig tartó ünnepe követte. Az első és a hetedik nap szent gyülekezés napja volt, amin semmilyen szolgai munkát nem volt szabad végezni. Az ünnep második napján az évi aratás első zsengéjét mutatták be az Úr előtt. Palesztina legkorábbi gabonája az árpa volt, mely az ünnepkor kezdett érni. A pap Isten oltára előtt meglóbált egy kévét e gabonából annak elismeréséül, hogy minden az Úré. Amíg e szertartást nem végezték el, nem volt szabad elkezdeni az aratást.
Az első zsenge bemutatását követő ötvenedik nap volt a pünkösd, melyet ugyancsak aratási ünnepnek és a hetek ünnepének neveztek. A táplálékként elkészített gabonáért két kovászos kenyeret mutattak be az Úr előtt hálájuk kifejezéseként. A pünkösd ünnepe csak egy napig tartott, melyet istentiszteletre szenteltek.
A hetedik hónapban tartották a sátoros vagy betakarítás ünnepét. Ez az ünnep elismerte Isten áldását a gyümölcsöskertek, az olajligetek és a szőlőskertek terméseiben. Ez volt az esztendőt megkoronázó ünnepi betakarítás. A föld termését, az aratást begyűjtötték a csűrbe, a gyümölcsöt, olajat és bort elraktározták, a zsengét tartalékolták, és most a nép hálaadással jött Isten elé, aki ilyen gazdagon megáldotta őket.
Ez az ünnep mindenekelőtt az öröm alkalma kellett, hogy legyen. A nagy engesztelési napot követte, amelyen biztosítékot kaptak, hogy a bűneikről nem emlékeznek meg többé. Istennel megbékélve jöttek most, hogy elismerjék és dicsérjék irgalmát. Az aratási munka befejeződött, az új év még nem kezdődött el, a nép szabad volt a gondtól, és átadhatta magát az óra szent, örömteli befolyásának. S jóllehet az ünnepen csak a családfők és fiaik voltak kötelesek megjelenni, mégis amennyire lehetséges volt, az egész család csatlakozott hozzájuk, és szívesen részesítették vendégszeretetükben a szolgákat, a lévitákat, a jövevényeket és a szegényeket. – Pátriárkák és próféták, 639–540. o.

4. Olvassuk el 2Móz 23:20-33 szakaszát! Milyen módszereket kívánt Isten használni az ígéret földjének elfoglalásakor?
Istennek nem az volt a szándéka, hogy az izraeliták harcoljanak az új területükért, nekik akarta azokat adni. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígérte, és Isten különleges ajándékaként kellett volna fogadniuk.

Az ígéret földje elfoglalásának példáját a Vörös­tengeren való átkeléskor mutatta be az Úr. Harcolt a népéért, és teljes győzelmet adott nekik azok felett, akik tervezték, hogy megölik őket (2Móz 14:13-14). Az egyiptomiak vereségét az Úr csodálatos közbelépése okozta. Hasonló történt az asszír Szanhérib király idejében is, amikor Isten szintén legyőzte a hatalmas, erősen felfegyverzett és gyakorlott asszír sereget, méghozzá úgy, hogy az izraelitáknak nem kellett harcolniuk. Isten azért adott nekik győzelmet, mert Ezékiás király hitt az Úr szavának, amit Ézsaiás prófétától hallott (2Kir 19:35; Ézs 37:36).

Isten közölte Ábrahámmal, hogy az utódai nem kapják meg azonnal az ígéret földjét, hanem csak négyszáz évvel később (1Móz 15:13-16). Miért? A válasz szerint ennek az oka kapcsolatos Kánaán lakóinak a gonoszságával. Isten kegyelmesen bánt azokkal a népekkel, még további kegyelmi időt adott nekik, hogy megtérjenek. Ők azonban kitartottak lázadásukban ellene és az értékei ellen, így amikor gonoszságuk mértéke betelt, a területüket Isten a hébereknek adta új otthonuk gyanánt. Isten megígérte, hogy két szokatlan, de igencsak hatásos módon űzi ki a népeket Izrael elől: 1) a gonosz népekre rettegést és félelmet bocsát, 2) darazsakat küld rájuk, hogy elűzze őket. Az izraeliták érkezése előtt az ellenségeik már futva elhagyták volna azt a helyet (2Móz 23:27-28).

Az ígéret földjének elfoglalásában Isten Angyaláé volt a döntő szerep, aki nem volt más, mint Krisztus. Ő vezette Izraelt, foglalt el területeket és védte a népet. Ő volt a felhőoszlop, vezette őket nappal, éjjel pedig Ő volt a tűzoszlop. Fontos volt, hogy Izrael jól figyeljen és hallgasson rá, hiszen isteni tekintéllyel rendelkezett (2Móz 23:21). Az előrehaladásukat akadályozta, amikor dacoltak Isten akaratával és hitetlenkedve figyelték vezetését.
Mit tanít Isten kegyelméről az, hogy az Úr sok évet adott a pogányoknak a megtérésre? Azoknak pedig, akik nem fogadják el, mit kell tudniuk a kegyelem korlátairól?
EGW idézet
Most, amikor a bűnös tekintetét Jézus Krisztus felé fordítjuk, aki eltávolíthatja a bűnöket, meg kell magyaráznunk neki, hogy mi a bűn, és rá kell mutatnunk arra, hogy a bűntől és nem a bűnben kell megváltásban részesülnie. Rá kell jönnie, hogy többé nem hághatja át Isten törvényét, vagyis már nem vétkezhet. Pál apostol évekkel Krisztus halála után tette fel a kérdést: „Mit mondunk tehát? A törvény bűn-é? Távol legyen: sőt, inkább a bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánjad.” Pál tehát magasba emelte az erkölcsi törvényt. Amikor az ember gyakorlatias módon nap mint nap betölti a törvényt, akkor megállapítható, hogy a törvény valóban isteni bölcsesség, mivel segít felismerni a bűnt. Rámutat a jellemhibákra, és a törvény fényében szörnyű jelleget ölt a bűn, mert rámutat az ember valódi, romlott jellemére. A Sínainál adott törvény a végtelen Isten gondolatainak és akaratának az átirata. Ezt a törvényt tartják meg a szent angyalok is. A törvény iránti engedelmesség tökéletessé teszi a keresztény jellemét, Krisztus által helyreállítást eredményez, és visszavezeti őt a bukás előtti állapotába.
A törvény által tiltott bűnöknek sosem volt helyük a mennyben. Istent az emberek iránt tanúsított szeretete késztette arra, hogy akaratát a Tízparancsolatban fejezze ki. Mikor pedig az ember értelmét elhomályosította a bűn, Isten leszállt a Sínai-hegyre, hangos szóval kijelentette törvényét, amit kőtáblákra is leírt. Ezek után pedig azzal fejezte ki az ember iránti szeretetét, hogy prófétákat és tanítókat küldött, hogy magyarázzák meg a törvényét.
Törvényében az Úr a teljes élethez szükséges elveket fogalmazta meg. Ha az ember hallgat rá, akkor életet nyer Krisztus érdemei által. Ha pedig áthágja, akkor a törvénynek hatalmában áll elítélni. A törvény Krisztushoz küldi az embereket, hogy aztán Ő visszavezesse őket a törvényhez. – Review and Sabbath Herald, 1881. szeptember 27.
 
A kánaániták betöltötték gonoszságuk mértékét, és az Úr nem akarta többé elhordozni őket. Megvonta tőlük támogatását. Könnyű zsákmányai lennének Izrael népének. Isten szövetsége ezt a földet Izraelnek biztosította. Azonban mégis elfogadták a kémek hamis beszámolóját, akik az egész gyülekezetet becsapták. Az árulók elvégezték munkájukat. Ha a tizenkét kém közül csak kettő hozott és adott volna hamis, bűnös jelentést, és a többi tíz arra bátorította volna az izraelitákat, hogy az Úr nevében vegyék birtokukba a földet, a nép akkor is a két kém tanácsát fogadta volna el, és gonosz hitetlenségük miatt a kettő beszámolóját részesítette volna előnyben a tízzel szemben. Azonban csak ketten pártolták az igazságot, mialatt tízen a lázadók oldalára álltak. – Pátriárkák és próféták, 390. o.

5. Olvassuk el Mt 5:38-48 verseit! Hogyan magyarázza Jézus a megtorlás törvényét? Ma ez hogyan alkalmazandó?
A Hegyi beszédben Jézus Krisztus különböző szakaszokat idézett az Ótestamentumból, amelyeket az emberek biztosan ismertek. Ezzel fellépett az akkori rabbinikus magyarázatokkal szemben, amelyek az évszázadok alatt eltávolodtak a törvények eredeti szándékától. Vagyis az emberi tradíció nemcsak eltakarta Isten Igéjének szándékát, hanem bizonyos esetekben (gondoljunk csak a szombatra vonatkozó rendszabályokra, és amit azok a szombat parancsolatával tettek) el is ferdítették azok szándékát és jelentését. Szavaival Jézus visszaállította az említett törvények eredeti jelentését. A boldogmondások hegyén Jézus rámutatott az adott szakaszok eredeti céljára és jelentésére, így akarta helyreigazítani a téves magyarázatokat.

2Móz 21:24 versében az áll, hogy „Szemet szemért, fogat fogért”, amit Jézus idézett Mt 5:38-39 verseiben („Hallottátok, hogy megmondatott… Én pedig azt mondom néktek”), ezzel a lex talionis­ra, a megtorlás törvényére utalt. Ez a mondat a Biblia más részeiben is megjelenik (3Móz 24:205Móz 19:21).

Ennek a törvénynek az eredeti szándéka az volt, hogy korlátot szabjon a személyes megtorlásnak, elejét vegye a vérbosszúnak, valamint az előzetes kivizsgálás nélküli megtorlásnak. A sérülést bíráknak kellett megvizsgálniuk, utána következett a megfelelő anyagi kompenzáció mértékének megállapítása és megfizetése. Erre azért volt szükség, hogy az emberek ne lépjenek az öntörvénykezés útjára. Igazságot kellett szolgáltatni, de Isten törvénye szerint.

A polgári törvényeket Jézus Krisztus adta Mózesnek, Ő pontosan ismerte azok célját, ezért képes volt tárgyilagos módon, az eredeti szándék szerint alkalmazni azokat. A mögöttes szándéka az volt, hogy igazságot szolgáltasson, helyreállítsa a kapcsolatokat és a békességet. Mondhatjuk, hogy az igazságszolgáltatásnak bizonyos mértékben részét képezi a boszszúállás. Úgy tűnik, ezeknek a törvényeknek a megfelelő alkalmazásával a cél az igazság és a bosszú helyes arányának megtalálása volt.
Egy nap Isten majd igazságot szolgáltat. Hogyan segít ez a gondolat megbirkózni a világban tapasztalható igazságtalanságok kérdésével?
EGW idézet
Az ember Teremtője, a törvényadó jelenti ki, hogy nem áll szándékában eltörölni a törvény utasításait. A természetben – a napsugárban táncoló porszemektől a magasságban keringő világokig – minden Isten törvényének van alávetve. Világának rendje és összhangja az ezen törvények iránti engedelmességtől függ. Ugyanígy minden értelmes lény életét a szentség csodálatos elvének kell irányítania. A világmindenség jóléte is az ezekhez az elvekhez való igazodáson múlik. Isten törvénye már a világ teremtése előtt létezett. Az angyalokat a törvény elvei igazgatják, s ahhoz, hogy földünk összhangra jusson a mennyel, az embernek is engedelmeskednie kell az isteni rendelkezésnek. Édenben Krisztus az ember elé tárta a törvény utasításait, „mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Krisztus földi küldetése nem a törvény eltörlése volt, hanem hogy kegyelme által visszavezesse az embert a törvény iránti engedelmességre. […]
A törvényről szólva Jézus azt mondja: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem.” (Mt 5:17) Ugyanolyan értelemben használja itt a „betöltés” szót, mint mikor Keresztelő Jánosnak mondta, hogy „így kell nekünk minden igazságot betöltenünk”, vagyis eleget tennünk a törvény követelményeinek: példát mutatni az Isten akaratához való tökéletes igazodásra.
Jézus küldetése volt naggyá és dicsőségessé tenni a törvényt. Rá kellett mutatnia a törvény lelki jellegére, szemléltetnie kellett mélyenszántó elveit, és félreérthetetlenné tenni örök érvényét. – Gondolatok a hegyibeszédről, 48–49. o.
 
Mivel az Úr törvénye tökéletes – s ezért változhatatlan –, a bűnös számára lehetetlen a maga erejéből eleget tenni a törvény követelményeinek. Jézus ezért jött el Megváltóként. Az ő küldetése, hogy az isteni természet részeseivé téve összehangoljon bennünket a menny törvényeinek elveivel. Amikor elhagyjuk bűneinket, és üdvözítőnknek fogadjuk el Krisztust, akkor „dicsőítjük meg a törvényt”.
Az Újszövetség ígérete ez: „Adom az én törvényemet a szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat.” (Zsid 10:16) Krisztus: Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Az őrá mutató jelképrendszernek Krisztus halálakor meg kellett szűnnie. Ezzel szemben isteni jellemének a Tízparancsolatban bemutatott elvei oly változhatatlanok, mint az Úr örök trónja. Egyetlen parancsolatot sem törölt el, egyetlen pont vagy vessző sem változott meg. Az Édenben közölt elvek a helyreállított Paradicsomban is érvényben lesznek. Amikor Éden kertje újra a földön fog virulni, majd mindenki engedelmeskedik Isten törvényének. – Gondolatok a hegyibeszédről, 50. o.

„Magatokért bosszút ne álljatok, szeretteim, hanem adjatok helyet Isten haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr” (Róm 12:19, ÚRK; lásd még 5Móz 32:35).
6. Milyen ígéretet és parancsot találunk ezekben a versekben, és milyen szoros kapcsolat van közöttük?
Az Úr majd elhozza a ma olyannyira hiányzó ítéletet. Az ókori Izraelben azonban a törvénykezés és az igazságos ítélet megállapítása a bírák kötelessége volt, ha káreset vagy sérelem történt. Először a tényeket kellett megállapítani. Krisztus idejében az volt a probléma, hogy a törvény tanítói úgy alkalmazták ezt a törvényt, hogy ajtót nyitottak a személyes bosszúnak. Ezzel kiragadták az elvet az összefüggéséből, így az eredeti céltól elszakadtak. Ebből következően pontosan azt védelmezték, amit a törvény valójában tiltott.
7. Olvassuk el Mt 6:4, 6, Mt 16:27, Lk 6:23 és 2Tim 4:8 verseit! Ezek szerint Jézus hogyan tekintett a jutalom és a büntetés elveire?
Jézus nem a jutalom és a büntetés elvével szemben foglalt állást. Az igazságtétel elvi kérdés, az élet fontos része. Azonban senki nem veheti fel egy-személyben a bíró és az ítéletvégrehajtó szerepét, mert akkor milyen könnyű volna elferdíteni az igazságot! Nem a mi dolgunk a sérelmet megtorolni. Objektív bíróságnak kell fellépnie a rosszal szemben, ez a bírók feladata.

Ebben az összefüggésben mondja Jézus, hogy „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5:48). Hogyan lehetünk mi olyan tökéletesek, mint Isten? Az Ő legfőbb jellemzője az önzetlen szeretet. Arra tanítja a követőit, hogy szeressék az ellenségeiket és imádkozzanak az üldözőikért. Az igazi tökéletesség a szeretet, a megbocsátás, a kegyelem (Lk 6:36) még azok irányában is, akik érdemtelenek rá. Ez az elv és az ebből következő tettek jelentik azt, hogy az ember isteni jellemet tükröz.
Milyen úton-módon tanulhatunk meg napról napra az isteni parancsolat szerint szeretni? Ehhez miért van mindig szükség arra, hogy meghaljon az énünk?
EGW idézet
Az Atya kimondhatatlan szeretettel ragaszkodik hozzánk. Amint valamennyit megértünk Isten minden értelmet felülmúló szeretetének hosszúságából, szélességéből, mélységéből és magasságából (Ef 3:18), szeretetünk is fölébred iránta. Krisztus vonzó jellemének kinyilatkoztatására és arra, hogy már akkor szeretett minket, amikor még bűnösök voltunk, a konok szív meglágyul, lecsillapodik, a bűnös megváltozik, és a menny gyermekévé válik. Isten nem alkalmaz kényszert. A szeretetet használja eszközül, hogy kiűzze a szívből a bűnt, így változtatja a kevélységet alázattá, az ellenségeskedést és hitetlenséget pedig szeretetté és hitté.
Krisztus kortársai fárasztó igyekezettel, a maguk erejéből próbáltak eljutni a tökéletességre, de eredménytelenül. A Megváltó már megmondta nekik, hogy saját igazságukkal nem juthatnak be a mennybe. Most azt az életszentséget ecseteli, mellyel azok rendelkeznek majd, akik eljuthatnak az örök életre. A hegyi beszédben Jézus Krisztus előírja az igazságosság, vagyis a szentség gyümölcseit. Most pedig egyetlen mondatban a szentség forrását és mikéntjét is közli. Legyetek tökéletesek, amint Isten is tökéletes. Mennyei Atyátokban ismerjétek fel az Isten kormánya alapjait képező elvek megtestesülését.
Isten a szeretet. Akár a sugarak a napból, szeretet, világosság és öröm árad tőle minden teremtményére. Természetéből fakad, hogy ad. Lénye az önzetlen szeretet kiáradása. Dicsősége: gyermekei java; öröme: gyöngéd atyai volta.
Szívünkre köti, hogy hozzá hasonlóan legyünk tökéletesek. Környezetünk számára legyünk a világosság és áldás forrása, amint Ő is az a mindenség számára. Bár önmagunkban semmink sincs, mégis Isten szeretete ragyog ránk, s nekünk az ő tündöklését kell visszatükröznünk. A tőle kölcsönzött jósággal lehetünk jók, tökéletesek a magunk területén.
Jézus így szólt: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” Ha Isten gyermekei vagyunk, természetének is részeseivé válunk. Hozzá hasonlók leszünk. Minden gyermek az atyja élete által él. Ha Isten gyermekei vagyunk, ha az ő Lelkétől születtünk, mi is Isten élete által élünk. Krisztusban „lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2:9), „hogy Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben” (2Kor 4:11). Ez az élet ugyanazt a jellemet, ugyanazokat a cselekedeteket fogja létrehozni, amelyeket Krisztusban termett. Ezáltal összhangban állunk majd Isten törvényével, hiszen
„az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). Szeretet által „a törvény igazsága teljesüljön be bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint” (Róm 8:4). – Gondolatok a hegyibeszédről, 76–77. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Az Izraelnek adott törvény” c. fejezet, 267–272. o.

Az ellenség területén élünk, ezért nem csoda, hogy mesteri megtévesztő módszereivel nagy károkat okozhat az életünkben. Vajon ki ne ismerné a fájdalmat és a szenvedést, amit a bűn és a bűnös világ hoz magával, amelyben élünk?! Ez sajnos most az élet része, Isten azonban ad erőt az elviseléséhez. „Drága Megváltónk akkor küld segítséget, amikor szükségünk van rá. Az utat, amely a mennybe visz, az Ő lába nyoma szentelte meg. Minden tövis, amely megsebzi lábunkat, az Övét már megsebezte. Minden keresztünket Ő már előbb hordozta. Az Úr megengedi a harcot, hogy felkészítse lelkünket a békére. A nyomorúság ideje súlyos megpróbáltatást hoz Isten népének, de akkor minden őszinte hívőnek felfelé kell tekintenie, hogy hitben megpillantsa maga körül az ígéret szivárványát” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 540. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 4Mózes 6–12; Ellen G. White: Az apostolok története, 35. fejezet
1. Mit tudhatunk meg a kovásztalan kenyérről és pogácsákról 4Mózes 6. fejezetéből?
2. Kié minden elsőszülött Izrael fiai között?

3. Mi volt a szent hajlék felett nappal?
4. Hogyan tartósították a zsidók a fürjhúst?

5. Mit vár el Isten az evangélium hirdetésének utolsó idejében?    

Általános áttekintés
 
Az erkölcsi törvény mellett – amit Tízparancsolatnak vagy Isten Tíz Ígéretének is nevezünk – az Úr egyéb rendeleteket, szabályokat, törvényeket, szabályozásokat, „ítéleteket” (mispatim) is adott Mózesnek. Ezek a törvények gyakorlatilag a Tízparancsolat elveit alkalmazták az izraeliták mindennapi életében. Mózes tekercsekre jegyezte fel, és „szövetség könyvének” nevezte el ezt a gyűjteményt (2Móz 24:7). Ezt a szövetségi törvénykönyvet 2Mózes 20:22–23:19 szakasza részletesen bemutatja, ami után Isten beszéde következik arról, hogy miként és milyen körülmények között fogja népét az Ígéret Földjére vezetni (2Móz 23:20–33).

A tanulmány témái:

Isten a „szövetség törvénykönyvében” kifejti, megmagyarázza népének a tíz ígéretet, a tíz igét. A parancsolatok mélyreható magyarázata közvetlenül a következő igeszakaszokban történik meg:

1.       Az első ígéret – az egyedüli, élő Istenről: 2Mózes 20:23a–23:13.

2.      A második ígéret – az igazi imádatról és a bálványok elvetéséről: 2Mózes 20:23b; 22:20; 23:24, 32b–33.

3.      A harmadik ígéret – az Isten és az általa képviselt dolgok iránti tiszteletről: 2Mózes 22:28a.

4.      A negyedik ígéret – a szombatnapi nyugalomról: 2Mózes 23:10–12.

5.      Az ötödik ígéret – a szülők iránti tiszteletről: 2Mózes 21:15, 17.

6.      A hatodik ígéret – az élet tiszteletéről: 2Mózes 21:12–14; 23, 29.

7.      A hetedik ígéret – a házasság intézményének tiszteletéről: 2Mózes 22:16–17.

8.      A nyolcadik ígéret – a tulajdonjog tiszteletéről: 2Mózes 22:1–4.

9.      A kilencedik ígéret – az emberek hírnevének megőrzéséről és az igazság tiszteletben tartásáról: 2Mózes 22:11, 23:1–9.

10.   A tizedik ígéret – az ember saját személye iránti tiszteletéről, a tiszta elméről és az irigység elvetéséről: a szövetség teljes törvénykönyvében.

Ezek a specifikus törvények (különleges körülményeket feldolgozó esettanulmányok) szélesebb értelemben tükrözik a Tízparancsolatot. Például, a testi sértésekre vonatkozó összes rendelkezés a hatodik ígé­retre utal, a lopásra vonatkozó előírás pedig a nyolcadikra. Ezeknek az „ítéleteknek” a célja segíteni a hívőknek a társadalom becsületes tagjainak lenni.

Magyarázat
 

2Mózes 19–24 fejezeteiben található Istennek az Ő népével kötött szövetsége megkötésének és megújításának vagy megerősítésének leírása (2Móz 19:3–8). Az ünnepélyes ceremónia magába foglalta a vérrel hintést, ami a szövetség megpecsételését fejezte ki (2Móz 24:3–8). A megkötés és a megerősítés között tárulnak fel előttünk Isten jellemének alapvető elvei az emberiség vonatkozásában. Ezek az egyetemes és örök értékek, amelyeknek nem szabhatnak határt időleges, kulturális korlátok, a Tízparancsolatban vagy a Tíz Ígéretben jutnak kifejezésre (2Móz 20:1– 17), ezt követően pedig a szövetség törvénykönyve értelmezi a parancsolatokat (2Móz 20:22–23:33). A Tízparancsolat alkalmazása és kiterjesztése a szövetség kódexében gyakorlati szempontból a következőképpen strukturálható:

A. Prológus (2Móz 20:22–21:1)

B.
1.    Esetek, amelyek alanyai zsidó rabszolgák (2Móz 21:2–11)

2.    Esetek, amelyekben halálbüntetés ítélhető meg a vétkezővel szemben (2Móz 21:18–32)

3.    Testi sértésekre vonatkozó esetek (2Móz 21:18–32)

4.    A magántulajdon sérelmére elkövetett bűntettek (2Móz 21:33– 22:15)

5.    A társadalmi együttélés kérdéseit feldolgozó esetek (2Móz 22: 16–31)

6.    A jogosság és a felebaráttal való viszony kérdéseit feldolgozóesetek (2Móz 23:1–9)

7.    A szent időszakokkal kapcsolatos törvények (2Móz 23:10–19)

C. Epilógus (2Móz 23:20–33)

A szövetség kódexébe foglalt módszertani (büntetőeljárási) szabályozás alapjául szolgáló elvek napjainkban is alkalmazhatók, de a kapcsolódó szankciók és büntetések nélkül, mivel Isten azokat Izrael teokratikus rendszere számára adta, kizárólag arra a korra korlátozódnak. Jézus kereszthalálával (Dán 9:25–27; Mt 27:51; Kol 2:14) és István diakónus megkövezésével Kr. u. 34­ben (ApCsel 7:54–60) a teokrácia kora véget ért, és vele együtt az áldozati rendszerre vonatkozó törvények is. István halála jelöli a 70 hetes prófécia végét (Dán 9:24–27), a zsidóknak fenntartott vallási rendszer ideje betelt, és elkezdődött az evangélium zsidók és nem zsidók számára történő világszéles hirdetésének kora (Mt 28:18– 20; ApCsel 1:8).

„Valamely helyen akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek”(2Móz20:24)

A Tízparancsolat értelmezésének bevezetőjében Isten kijelenti: „Magatok láttátok, hogy az égből beszéltem veletek [utalás a kevéssel azelőtt szóban és nyilvánosan kijelentett Tízparancsolatra; ld. 2Móz 20:1; 5Móz 5:24] […] Valamely helyen akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek [héber zakar, „megemlékezni”], elmegyek tehozzád és megáldalak téged” (2Móz 20:22–24). Lényeges ez az Isten múltés jövőbeli cselekvésére helyezett hangsúly. Egyedül ebben a bibliaszövegben az Úr az alanya a kijelentésnek: „(Én) akarom, hogy az én nevemről megemlékezzetek”, maga Isten akarja biztosítani a népét, hogy nem hagyja magára. Megígéri, hogy az izraelitákkal lesz és megáldja őket minden helyen, ahol ismertté teszi a nevét, és megköveteli a neve iránti tiszteletet.

Különböző helyekről van itt szó, de legfőképpen a jeruzsálemi templomról, ahol igazán imádni fogják Őt. Az embereknek az isteni kijelentéshez mérten kell válaszolniuk és ápolniuk a kapcsolatot az Úrral, akinek jelenléte és áldása nem jön magától, egyedül ott áradhat az emberre, ahol megemlékeznek a nevéről. Ez a gondolat ahhoz a jelenethez kapcsolódik, amelyben Isten kinyilatkoztatta a nevét Mózesnek és Mózes által az izraelitáknak: „Ez az én nevem mindörökké és az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre” (2Móz 3:15). Ily módon az oltári törvények teológiai magjában Isten jelenléte és áldása hangsúlyozott jelentőséggel bír. Az Úr már bebizonyította, hogy Egyiptomban is jelen volt, annak ellenére, hogy az egyiptomiak ezt nem ismerték el (2Móz 8:22). Ezúttal azonban azt hirdette, hogy Izrael népének körében lesz jelen.

A Kivonulás könyvének központi szövege

A héber szöveghez fűzött maszoréta magyarázatok szerint a Kivonulás könyvének központi szövege 2Mózes 22:27. Ez a bibliavers az Úr egyik alapvető tulajdonságára összpontosít, nevezetesen Isten ingyen felajánlott irgalmára, melyet az emberek iránti meg nem érdemelt kedvességként határoz meg. A kontextus Isten szegények iránt való gondoskodása, aminek oka, hogy az Úr irgalmas: „Mert én irgalmas vagyok” (2Móz 22:27). Megjegyzendő, hogy ez az Úr egyetlen olyan tulajdonsága a Szentírásban, amelyet az „Én vagyok” önazonosító formula vezet be. Ez az Úr lényege: az irgalmasság. Ez az alapigazság Istenről négy ízben van megemlítve a Kivonulás könyvében: kétszer melléknévként (2Móz 22:27; 34:6), kétszer pedig igei formában (2Móz 33:19). Az embernek ugyanolyan irgalmasnak kellene lennie, mint Istennek, hogy érdek nélkül segíthesse a szükségben levőket.

Aszemetszemérttörvénye(2Móz21:23–25)
Az úgynevezett Lex talionis­t (Talio­törvényt) gyakran tévesen értelmezik és használják Isten jellemének és az ótestamentumi tanításoknak a hiteltelenítésére, ezáltal próbálják meg „bebizonyítani”, hogy az Ószö­
vetség Istene bosszúálló. Ez a fogalom azonban távol áll az igazságtól és a szemet szemért­elv értelmétől, szándékától. Célja ugyanis az volt, hogy korlátozza a személyes megtorlás vagy bosszú lehetőségét, elbátortalanítva ezáltal az önbíráskodás gyakorlatát. Humánus büntetőeljárási szabvány volt, amelyet olyan bíráknak szántak, akik különféle testi bántalmazásokkal vagy károkkal kapcsolatos ügyekkel foglalkoztak. Ennek a törvénynek biztosítania kellett a megfelelő (és nem eltúlzott) büntetések alkalmazását. E szabályozások alapjául elsősorban az anyagi kompenzáció (ld. 2Móz 21:19, 22, 30, 32, 34–36) vagy a rabszolgaságból való felszabadítást előmozdító ajánlattételek szolgáltak (2Móz 21:26–27), hogy ily módon az izraelita közösség védettséget élvezzen, és a gonoszságot megfékezzék.

Kánaán meghódítása

Isten biztosítja az izraelitákat, hogy amint megküzdött értük a Vöröstenger átkelésekor (2Móz 14:13–14, 26–31), ugyanúgy fog harcolni értük akkor is, amikor bevezeti őket az Ígéret Földjére. Ő maga fog menni előttük, és le fogja győzni az ellenségeiket (2Móz 23:20–31). Ebben a szakaszban 13 ige szerepel egyes szám első személyben, amely által Isten elmondja, mit fog tenni Izraelért, hogy az megörökölhesse az új területeket: (1) „angyalt bocsátok el te előtted” (2Móz 23:20); (2) „ellensége leszek a te ellenségeidnek” (23:22b); (3) „szorongatom a te szorongatóidat” (23:22c); (4) „kiirtom azokat” (23:23); (5) „eltávolítom ti közületek a nyavalyát” (23:25); (6) „napjaid számát teljessé teszem” (23:26); (7) „rettentésemet bocsátom el előtted” (23:27a); (8) „minden népet megrettentek, amely közé mégy” (23:27b); (9) „minden ellenségedet elfuttatom előtted” (23:27c); (10) „darazsat is bocsátok el előtted” (23:28); (11) „lassan­lassan űzöm őt ki előled” (23:30); (12) „határodat… vetem” (23:31a); (13) „kezeitekbe adom annak a földnek a lakosait” (23:31b).

Isten világosan kijelenti, hogy válaszképpen mit kell tennie népének, hogy maradéktalanul részesülhessen ebben az isteni áldásban: (1) „Vigyázz magadra előtte, és hallgass” az Angyal szavára (2Móz 23:21, az Úr Angyalának, a testet öltött Hírnöknek, Jézus Krisztusnak a szavára; ld. 1Móz 16:7; 2Móz 3:2, 4, 7; 14:19); (2) „meg ne bosszantsd őt” (2Móz 23:21); (3) „ne imádd azoknak isteneit, és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint” (2Móz 23:24); (4) „hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat” (2Móz 23:24); (5) „ne köss szövetséget se azokkal, se az ő isteneikkel” (2Móz 23:32); (6) „ne lakjanak a te földeden, hogy bűnbe ne ejtsenek téged ellenem, mert ha az ő isteneiket szolgálnád, vesztedre lenne az néked” (2Móz 23:33).

Az Úr kitartóan figyelmezteti övéit, hogy ne lépjenek szövetségi kapcsolatba a szomszéd népekkel, és ne sajátítsák el azok bálványimádó szokásait. Az ilyen kapcsolatok és gyakorlatok eltávolítanák őket élő Istenüktől, Teremtőjüktől és Megváltójuktól, és a pusztulásukat okoznák.

Alkalmazás

1. Isten kezdeti terve az volt, hogy a kürthangzás pillanatában a nép „felmenjen a hegyre” (2Móz 19:13). Mi történt tulajdonképpen, és miért szalasztotta el a nép azt a lehetőséget, hogy válaszoljon Isten hívására? Beszélgessetek a csoport tagjaival 2Mózes 19:16b; 20:19 és 5Mózes 5:5, 25 versei kapcsán!

2. 2Mózes 19. fejezetének leírása alapján az izraeliták féltek, amikor Isten közvetlenül szólt hozzájuk. Mi a különbség a helyes és a helytelen félelem között (2Móz 20:19–21)? Hogyan értelmezendő a biblikus istenfélelem?

3. Miért fontos, hogy az Úrral való függőleges kapcsolatunkat mindig átültessük az emberekkel való vízszintes kapcsolatainkba?