Elnyomatás: Előzmények és Mózes születése

E heti tanulmányunk: 1Mózes 37:26-28; 39:2,21; 2Mózes 1:1-22; 2:1-25; ApCsel 7:6; Galata 3:16-17

Mózes második könyve hangot ad az elnyomottakról, perifériára szo­rultakról, üldözöttekről, kizsákmányoltakról és megalázottakról szóló beszámolóknak. Tehát szintén reményt találhatnak, akik ma elhagya­tottnak, elfeledettnek, szolgaságba kényszerítettnek érzik magukat, mert a hébereket megszabadító Isten őket is szabaddá teheti.

Mózes második könyve szól a létfenntartás küzdelmeiről, az élet ré­ szévé vált igazságtalanságokról és megpróbáltatásokról. Mindenki szá­ mára bátorítást jelenthetnek a történetek arról, hogyan lépett fel szen­ vedő népe érdekében Isten. Hallja az elnyomottak kiáltását, látja a küz­ delmeiket, észreveszi könnyeiket, és gyötrelmük idején segít. Isten fellép azok megszabadításáért, akik belé vetik bizalmukat, nekünk pedig egy­ szerűen csak hittel kell elfogadni, amit felkínál. Azért tanulmányozzuk Mózes második könyvét, mert arra mutat rá, amit Jézus mindannyiunk érdekében megtett. Ez a könyv a megváltásról, a szabadításról és a végső üdvözítésről szól – mindez a miénk, Krisztus Jézusba és a tetteibe vetett hit által. Ha szemünk Istenre figyel, felismerhetjük jelenlétét, gondvi­ selését és segítségét a küzdelmek közepette, a sötétségben is, amint az örökkévaló „ígéret földje” felé vezet bennünket.

Megsebzett és lesújtott juhait az Úr nem engedi át teljesen összetörni Sátánnak. Szüntelenül erősíti övéit, mikor gyengék. A megterhelteket és megkísértetteket felszabadítja Sátán hatalma alól. Isten sosem hagyja cserben a benne bízó lelket. Aki Isten fiának és leányának vallja magát, szüntelenül bízni kell Jézusban. Bármiféle más hozzáállás az isteni szeretet megtagadását jelenti. – Signs of the Times, 1895. január 3.

 

Akik nem hajlandók előrébb lépni, amíg nem látnak minden lépést világosan maguk előtt, soha nem fognak sokat elérni. Azonban minden ember, aki azzal mutatja meg Istenbe vetett hitét és bizalmát, hogy készségesen alárendeli magát neki, elviseli a rá kirótt isteni fenyítéket és tanítást, sikeres munkássá lesz a Mester szőlőskertjében. Abbéli törekvéseikben, hogy Isten munkatársaivá képezzék ki magukat, a férfiak gyakran olyan beosztást fogadnak el, amely teljesen elzárja tőlük Isten formáló és nevelő munkáját, amiben az Úr részesíteni szeretné őket. Így Mózestől eltérően nem hoznak gyümölcsöt, és nem formálódnak az isteni hasonlatosság szerint. Mózes, aki átadta önmagát a menny nevelő munkájának, olyan megszentelt edény lett, akin keresztül tudott munkálkodni az Úr. Nem volt kérdéses számára saját útjait Isten útjaival felcserélni, még akkor sem, amikor idegen, járatlan ösvényekre vezette. Nem engedte meg magának, hogy Isten parancsolatainak észszerűségét és teljesítésük lehetetlen voltát bizonyítsa a korábban kapott neveltetésével. Nem. Nagyon kevésre becsülte saját alkalmasságát, hogy azzal sikeresen teljesítheti az Úr által neki adott hatalmas munkát. Amikor hozzáfogott megbízásához, Isten népe rabságból való kiszabadításához, ez minden emberi látszat szerint nagyon reménytelen vállalkozásnak tűnt, azonban bízott benne, akinek minden lehetséges. – A keresztény nevelés alapjai, 344. o.

 

Isten azt kívánja, hogy népe mielőbb felkészüljön az eljövendő válságra. Akár felkészültek, akár nem, szembe kell nézniük vele. Csak azok fognak megállni a megpróbáltatás és megkísértés időszakában, akik az életüket Isten mértékével összhangba hozták. Mikor világi uralkodók egyesülnek lelkészekkel, hogy lelkiismereti kérdésekben parancsokat osszanak, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kik félik Istent, és kik szolgálnak hűségesen neki. Midőn legsűrűbb a sötétség, akkor ragyog majd legvilágosabban az isteni jellem fénye. Amikor már minden egyéb csődöt mond, válik láthatóvá, ki bízik rendíthetetlenül Istenében. És miközben az igazság ellenségei mindenfelől figyelik az Úr szolgáit, hogy ártsanak nekik, Isten is ügyel rájuk örök javuk érdekében. Olyan lesz számukra, mint az örök szirt árnyéka a szárazföldön. – Az apostolok története, 431. o.

Mózes második könyvének héber neve: semot, és szó szerint azt je­lenti, hogy „nevek”, az ősi dokumentum nyitó szavai szerint: „Ezek pedig az Izráel fiainak nevei”. Jákób pátriárka családjának neveit sorolja fel rögtön az elején.

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Ami­ kor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetve­nen voltak (1Móz 46:27; 2Móz 1:5), később azonban „Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország” (2Móz 1:7, ÚRK). A kivonulásról már ezt olvassuk: „Elindultak… csupán férfiak mintegy hatszázezren gyalog, a gyermekeken kívül” (2Móz 12:37, ÚRK).

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük, és kényszermunkára fogták őket. Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén (lásd 2Mózes 40. fejezet). A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös­tengert, legyőzte a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett.

A történet érdekes módon azt emeli ki, hogy az elnyomók „minél inkább sanyargatták őket [az izraelitákat], annál inkább sokasodtak” (2Móz 1:12, ÚRK). Vagyis, bárhogyan is fondorkodnak az emberek, Isten mindenható, megmenti az övéit, még ha a körülmények kilátástalannak tűnnek is, legalábbis az ember nézőpontjából.

Isten célja ma is az, mint mikor kihozta Egyiptomból Izraelt. Mikor a világ látja az Úr jóságát, kegyességét, igazságát s a gyülekezetben megnyilvánuló szeretetét, akkor Isten jellemét látja. S mikor a mennyei törvény ennyire meglátszik az életükben, a világ is felismeri azok fensőbbségét, akik minden más népnél jobban szeretik, félik és szolgálják Istent. Isten szeme rajta nyugszik népének minden egyes tagján. Mindegyikükkel terve van. Az a célja, hogy megkülönböztetett nép, szent utasításának gyakorlói legyenek. Isten mai népéhez ugyanúgy szól a szent ihletés szava, mint a régi Izraelhez: „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te, téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki minden nép közül e föld színén.” (5Móz 7:6) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 12. o.

József – amikor látta, hogy élete vége felé közeledik – összehívta rokonait, és maga köré gyűjtötte. Bármilyen nagy tiszteletben részesítették is őt a fáraók földjén, Egyiptom számára mégis csak a száműzetés helye. Az volt utolsó cselekedete, hogy bizonyságot tett Izraellel való sorsközösségéről. Ezek voltak az utolsó szavai: „Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket, és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” (1Móz 50:24) Azután ünnepélyesen megeskette Izrael gyermekeit, hogy csontjait magukkal vigyék majd Kánaán földjére. „És meghala József száztíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban.” (1Móz 50:25–26) Az évszázadok során – a nehéz rabszolgaság alatt –, amely ezt az időt követte, ez a koporsó mindig József utolsó szavaira emlékeztette Izrael gyermekeit, és arról tett előttük bizonyságot, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak Egyiptomban. Arra figyelmeztette őket, hogy mindig az ígéret földje felé irányítsák reményüket, mert szabadulásuk ideje biztosan eljön. – Pátriárkák és próféták, 240. o.

Isten levitte Egyiptomba Ábrahám leszármazottait: Jákóbot és utódait, hogy bemutassák e nagy és gonosz nemzetnek Isten országának alapelveit. József becsületessége és csodálatra méltó tevékenysége, amellyel megőrizte Egyiptom egész népét, Krisztus életét tükrözte. Mózes – és sokan mások – is bizonyságot tettek Istenről.

Az Úr hatalma és irgalma mutatkozott meg akkor is, amikor kivezette Izraelt Egyiptomból. Csodái, amelyekkel megszabadította a szolgaságból, és gondoskodása a pusztai vándorlás alatt nem csak Izrael javát szolgálta. Isten szemléltető oktatást akart adni népe által a környező nemzeteknek. Minden emberi hatalmat és nagyságot felülmúló Istenként nyilatkoztatta ki önmagát. – Krisztus példázatai, 286. o.

Jákób családja a kánaáni éhínség után megérkezett Egyiptomba (1Mózes 46. fejezet). Akkor a fáraó barátságosan fogadta a hébereket József miatt és mindazért, amit ő az egyiptomiak érdekében tett.
„Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Ímé, én téged egész Egyiptom fejedelmévé teszlek. És lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és József ujjára húzta. Drága gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába. Majd körülhordoztatta őt a második kocsiján, és ezt kiáltották előtte: Térdet hajtsatok! Így tette őt fejedelemmé egész Egyiptom földjén” (1Móz 41:41­-43, ÚRK).

A történet legvalószínűbb háttere a következő: 2Móz 1:8 versében az új király, „aki Józsefet nem ismerte”, Amószisz (Kr. e. 1570–1546) volt, utána jött I. Amenhotep (Kr. e. 1553–1526), aki félt az izraelitáktól és elnyomta őket. A későbbiekben I. Thotmesz (Kr. e. 1525–1512) adta ki a halálos ítéletet minden héber fiúgyermekre. A lánya, Hatsepszut (Kr. e. 1503–1482) volt a fáraó lánya, aki fiául fogadta Mózest. A kivonulás idején uralkodó fáraó III. Thotmesz (Kr. e. 1504–1450) volt, aki egy ideig Hatsepszut társuralkodója volt.
A legjobb számítások szerint a kivonulás Kr. e. 1450 márciusában történt (lásd William H. Shea: „Exodus, Date of the,” The International Standard Bible Encyclopedia. szerk. Geoffrey W. Bromiley és mások, 2. köt. Grand Rapids, MI, 1982, William B. Eerdmans, pp. 230–238). Mózes második könyvének korával kapcsolatban tanulmányozzuk a következő bibliai szakaszokat: 1Móz 15:13­-16; 2Móz 12:40-­41; Bír 11:26; 1Kir 6:1; lásd még ApCsel 7:6; Gal 3:16­-17!
Mózes második könyvének első fejezete hosszú időszakot ölel fel – József korától, amikor apja, Jákób az egész családdal Egyiptomba érkezett, egészen a fiúgyermekekre kiadott halálos rendeletig. A pontos évszámok körül van némi vita, de az számít, hogy az Úr nem feledkezett meg népéről, még ha a nép egy időre rabszolgasorba is került az idegen földön.
A héberek Egyiptomban töltött idejének sok részlete ugyan nem ismert, legalábbis most (lásd 1Kor 13:12), Isten jelleme azonban még így is ragyog a könyv lapjain, amint a Biblia egészén. Bármilyen rossznak is tűnik a helyzet, tudhatjuk, hogy Isten mindig ott van, bízhatunk benne, akármilyen rossz körülmények között találjuk is magunkat.

Egyiptom új uralkodója tudta, hogy az izraeliták jelentős hasznot hozhatnak a birodalomnak. Sokan közülük rátermett és hozzáértő szakmunkások voltak, ezért nem akart megválni ettől a munkaerőtől. Az új király úgy tekintett Izrael gyermekeire, mint azokra az emberekre, akik azért jutottak rabszolgasorsba, mert juhaikat, marháikat és a földjeiket, sőt magukat is eladták a birodalomnak. „Rendelének azért föléjük robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a fáraónak gabonatartó városokat, Pithomot és Ramszeszt. De minél inkább sanyargatják vala őt, annál inkább sokasodik és annál inkább terjeszkedik vala, s félnek vala az Izrael fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztaták az egyiptomiak az Izrael fiait. És kemény munkával keseríték életüket, sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, melyeket kegyetlenül dolgoztatnak vala velük.”
Még az asszonyokat is rabszolgamunkára kényszerítette. Mindezek mellett a számuk nem csökkent. Amikor az uralkodó és tanácsosai látták, hogy az izraeliták száma folyamatosan növekszik, tanácskoztak és elhatározták, hogy napi normát rónak ki rájuk. Arra gondoltak, hogy nehéz munkára kényszerítik őket, de dühük csak nőtt, mivel így sem sikerült elérniük az izraeliták számának csökkenését és független lelkületük megtörését. – Spiritual Gifts, 3. köt., 179. o.

Az izraeliták már sokan voltak. „Izrael fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának, és igen-igen elhatalmazának úgy, hogy megtelék velük az ország.” (2Móz 1:7) József gondoskodása és az akkor uralkodó fáraó támogatása alatt az izraeliták gyorsan szaporodtak, és betöltötték a földet. Megmaradtak különálló népnek, és sem szokásaikban, sem vallásukban nem volt közös bennük az egyiptomiakkal. Egyre növekvő számuk felkeltette a király és a nép félelmét, és attól tartottak, hogy háború esetén esetleg Egyiptom ellenségeihez csatlakoznak. Az államérdek mégsem engedte az országból való kiűzésüket. Sokan közülük ügyes és értelmes szakmunkások voltak, akik nagymértékben elősegítették a nemzet gazdagodását. A királynak szüksége volt az ilyen képesített dolgozókra pazar palotái és templomai építésénél. Ennek megfelelően egy sorba állította őket azokkal az egyiptomiakkal, akik birtokaikkal együtt magukat is eladták a királyságnak. Hamarosan felügyelőket rendeltek föléjük, és rabszolgaságuk így teljes lett. – Pátriárkák és próféták, 241. o.

Azon a napon [a kivonulás napján] beteljesedett az a történet, amelyet Isten évszázadokkal előbb profetikus látomásban jelentett ki Ábrahámnak: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijőnek nagy gazdagsággal.” (1Móz 15:13–14) A négyszáz év beteljesedett, és „ugyanazon napon hozá ki az Úr az Izrael fiait Egyiptomnak földéről az ő seregeik szerint” (2Móz 12:51). Egyiptomból való eltávozásuk alkalmával Izrael fiai értékes örökségüket, József csontjait is magukkal vitték, amelyek olyan rég várakoztak Isten ígéretének beteljesedésére, és melyek rabszolgaságuk sötét évei alatt mindig a szabadulásra emlékeztették őket. – Pátriárkák és próféták, 281. o.

Mózes második könyvét nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy ismernénk Mózes első könyvének tanítását. A zsidók elmentek Egyiptomba, és a nagy jólét és békesség egy ideje után rabszolgasorba kerültek.

Isten azonban nem hagyta magára népét a bajban, még ha talán úgy is tűnt volna. A héberek közül bizonyára sokan kétségbe estek siralmas körülményeik miatt, de a csüggedés idején Isten megjelent, hogy hatalmas kezével segítségükre legyen. Urunk így bátorítja követőit: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50:12).

Mózes második könyve egyetlen fáraó nevét sem említi. A „fáraó” cím azt jelenti, hogy „király”. Az egyiptomiak hite szerint a fáraó isten volt a földön, Rá isten (vagy Ozirisz vagy Hórusz) fia. Rát, a napistent tartották a legfőbb egyiptomi istenségnek.

Ám a neki tulajdonított hatalom dacára ez az „isten” képtelen volt rákényszeríteni a bábákat arra, hogy a meggyőződésükkel ellentétesen cselekedjenek. A fáraó nevét nem, de két bábáét megtudjuk: Sifra és Puá (2Móz 1:15), akikről elismerően szól az Írás, mert félték az Urat. Nem hallgattak a fáraó gonosz parancsára, mert jobban tisztelték Istent, mint a földi uralkodó rendelkezéseit (lásd még ApCsel 5:29). Ezért Isten áldásával nagy családjuk lett. A hűség nagyszerű példáit látjuk bennük. Ezek az asszonyok, ha mégoly kevés teológiai ismerettel rendelkeztek is, nemcsak azt tudták, hogy mi a helyes, hanem a helyes cselekvést is választották.

A fáraó látva, hogy a terve nem sikerült, minden egyiptominak megparancsolta, hogy öljenek meg a héber újszülöttek közül minden fiúgyermeket. A Nílusba kellett vetni a kicsiket, valószínűleg áldozatként Hápinak, a Nílus és a termékenység istenének. (Ez az első feljegyzés arról, hogy a zsidókat a zsidóságuk miatt kellett megölni.) Ezzel a rendelettel akarták megakadályozni a héberek sokasodását: megölik a héber fiúgyermekeket, a nőket pedig asszimilálják az egyiptomiak közé. A fáraó így gondolta elejét venni a fenyegetésnek, amit szerinte a héberek jelentettek népe számára.

Mivel [az egyiptomiak] nem érték el céljukat, megkeményítették a szívüket, és még kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. A fáraó elrendelte, hogy öljenek meg minden születendő zsidó fiúgyermeket. A tervet maga Sátán sugallta, aki tudta, hogy Izrael gyermekei közül fog felemelkedni a szabadító, aki kivezeti őket a rabszolgaságból. Arra gondolt, hogy ha rá tudja venni a királyt a fiúgyermekek elpusztítására, akkor meghiúsíthatja a mennyei tervet. Az istenfélő bábák azonban szembefordultak a fáraó parancsával, és életben hagyták a fiúgyermekeket. Mivel nem ölték meg a zsidó gyerekeket, és megszegték a királyi parancsot, az Úr megáldotta őket. Amikor Egyiptom urának tudomására jutott, hogy parancsát semmibe vették, haragra gerjedt, és még kegyetlenebb rendeletekkel állt elő. Különös éberségre szólította fel az egyiptomiakat: „Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben.” (2Móz 1:22) – Spiritual Gifts, 3. köt., 179. o.

Férfiak, nők, fiatalok! Isten erkölcsi bátorságot, töretlen céltudatosságot, határozottságot, lelkierőt, kitartást, önálló gondolkodást vár el tőletek, mely nem egyszerűen átveszi a mások állításait, hanem maga néz utána, mielőtt elfogadna vagy elvetne valamit; mely szemügyre veszi, mérlegeli a bizonyítékokat, s imában az Úr elé viszi. „Ha valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik neki.” S most következik a feltétel: „Kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt, és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” Mikor bölcsességért esdeklünk, ne legyen semmitmondó az imánk, mely a következő percben már ki is röppen az emlékezetünkből, hanem olyan legyen az ima, mely a szív erős, komoly kívánságát fejezi ki, ami a bölcsesség hiányának tudatából fakad, hogy kifürkésszük Isten akaratát. […]

Életünk miden tette kihat másokra. Vagy jól, vagy rosszul. Vagy felemelünk a befolyásunkkal, vagy romlásba döntünk. Mások is érzékelik ezt a légkört, ahhoz tartják magukat, és többé-kevésbé követnek minket. Ha példánkkal segítünk másoknak a helyes elvek kialakításában, akkor a jó cselekedetekre biztatjuk őket. S azután ők is jó hatással lesznek másokra. Így önkéntelenül is százakra és ezrekre terjed ki a hatásunk. Ha viszont tetteinkkel a gonoszságot erősítjük a körülöttünk élőkben, és cselekedetekre késztetjük őket, mi is részt veszünk a bűneikben, és el kell számolnunk a jóval, amit tehettünk volna velük, de nem tettünk, mert nem Istent tettük erőnkké, vezetőnkké és tanácsadónkká. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 130, 133. o.

Mózes születésének és életének történelmi háttere izgalmas. A híres tizennyolcadik egyiptomi dinasztia idején élt. Az ókori Egyiptom legkiemelkedőbb fáraójának tartják ennek a dinasztiának az egyik uralkodóját, az „Egyiptom Napóleonjaként” emlegetett III. Thotmeszt.

Mózest ugyan halálos rendelet fenyegette születésekor (lásd 2Móz 1:22), de „különleges” fiú volt (héberül tób, „jó”, „szép”; 2Móz 2:2). A héber szó a külső szépségnél többet jelent. Ez a szó utal Isten teremtő munkájára, amikor kijelentette, hogy minden „jó”, sőt „igen jó” volt (1Móz 1:4, 10, 31).

Isten terve szerint ebből a „jó” gyermekből új teremtésként olyan felnőtt lesz, aki majd kivezeti a hébereket a szolgaságból. Születésekor azonban, különösen ilyen borzalmas körülmények között, vajon ki láthatta előre a jövőjét? Isten viszont beváltja Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéretét. Szövetséget kötött velük, hogy utódainak adja az ígéret földjét (2Móz 2:24­-25). A tób gyermeket pedig évtizedek múlva éppen ennek véghezvitelére használja fel.

Előtte azonban az egyiptomi fáraó lánya, Hatsepszut a fiául fogadta Mózest. A nevének van egyiptomi eredete, aminek a jelentése: „valakinek a fia”, „attól született”, amint az Amószisz („Akh fia”) vagy Thotmesz („Thot fia”) nevekben is tükröződik. Héberül a neve Móseh, vagyis „kihúzott”, „kivont”. Csoda folytán megmenekült, amikor kihúzták a folyóból.

Mózes életének korai szakaszáról keveset tudunk. Megmenekült, Hatsepszut örökbe fogadta, de tizenkét éves koráig a saját családjával élt (2Móz 2:7-­9; Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 203. o.). Utána a legjobb egyiptomi oktatásban részesült, hogy felkészítsék Egyiptom következő fáraójának (i. m. 204. o.). Milyen érdekes, hogy végeredményben a sok tudás nagy része haszontalan volt, sőt szöges ellentétben állt azzal, ami valójában számított: Isten és igazsága ismeretével.

E rendelet idején fia született a Lévi törzséből származó istenfélő házaspárnak, Amrámnak és Jokébednek. A csecsemő „szép” volt. Szülei abban a hitben éltek, hogy Izrael szabadításának ideje közeledik, és Isten szabadítót támaszt népének. Elhatározták, hogy kicsi gyermeküket nem szolgáltatják ki. Az Úrba vetett hitük megerősítette a szívüket, „… és nem féltek a király parancsától” (Zsid 11:23).

Az anyának sikerült három hónapig rejtegetnie a gyermeket. De tovább már nem tudta biztonságban tartani. Ekkor gyékényből egy kis ládácskát készített, gyantával és szurokkal vízhatlanná tette, azután belefektette a csecsemőt, és a ládácskát elhelyezte a folyó partján a sás között. Nem mert ott maradni, hogy őrizze, és ezzel a gyermek és a saját életét is kockáztassa. A kisbaba nővére, Miriám azonban a közelben időzöttlátszólag közömbösen, de valójában aggódva, hogy meglássa, mi történik majd a kistestvérével. Rajta kívül azonban még más őrizők is jelen voltak. Az anya buzgó imával bízta gyermekét Isten gondjaira. Ezért a láthatatlan angyalok serege lebegett a fiúcska rejtekhelye fölött. A fáraó lányát is angyalok irányították a folyópartnak arra a részére. A sásból készített ládácska felkeltette a kíváncsiságát. Amikor megpillantotta a ládában lévő szép gyermeket, világos lett előtte a történet. A csecsemő sírása felébresztette szánalmát. Együttérzéssel gondolt az ismeretlen édesanyára, aki ehhez az eszközhöz folyamodott annak érdekében, hogy megoltalmazza drága gyermeke életét. Elhatározta, hogy örökbe fogadja a kisbabát. – Pátriárkák és próféták, 242–243. o.

 

Isten meghallgatta az anya imáját, és hite elnyerte jutalmát. Mély hálával kezdte el biztonságban boldogító feladata betöltését. Hűségesen kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy gyermekét a menny számára nevelje. Erősen hitte, hogy gyermekét az Úr nagy feladatra őrizte meg. Tudta, hogy nemsokára át kell adnia királyi anyjának. Azt is tudta azonban, hogy gyermeke ezzel olyan környezetbe kerül, melynek befolyása eltérítheti és elfordíthatja Istentől. Mindez arra késztette, hogy többi gyermekeinél szorgalmasabban és gondosabban oktassa és nevelje az Istenben való hitre. Elméjét az Úr félelmével és az igazság szeretetével töltötte meg. Komolyan imádkozott azért, hogy gyermekét Isten őrizze meg a királyi udvar minden romboló befolyásától. Megmutatta fiának a bálványimádás balgaságát és bűnét, és korán megtanította, hogy leborulva imádkozzon az élő Istenhez, aki meghallgathatja őt, és aki egyedül segítheti meg minden veszélyben.

Fiát addig tartotta magánál, ameddig csak tudta, de körülbelül tizenkét éves korában köteles volt átadni a király lányának. Ezt a tizenkét éves fiút szegényes rabszolgakunyhóból a királyi palotába vitték a fáraó lányához, „…és fia gyanánt lőn annak” (2Móz 2:10). De nem veszítette el azokat a benyomásokat, amelyeket gyermekkorában kapott. Nem felejtette el az anyja mellett tanult leckéket, amelyek megvédték a királyi udvar ragyogó pompái között burjánzó gőgtől, hűtlenségtől és bűntől. – Pátriárkák és próféták, 243–244. o.

Mit tesz Mózes? Enged Egyiptom csábításának, az udvari élet gyönyöreinek, vagy kész nehézségeket is vállalni népével? Az események csakhamar választásra kényszerítették. „A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és Mózest halálra kerestette. De Mózes elmenekült a fáraó elől, és Midján földjén telepedett le. Ott leült egy kútnál” (2Móz 2:15, ÚRK).

A gyilkosság után Mózesnek valójában nem volt választása, legalábbis az Egyiptomban maradást illetően. Bármilyen terveket is szőttek, hogy ő kerüljön Egyiptom trónjára és „isten” legyen, azok egy szempillantás alatt füstbe mentek. Mózes az igaz Isten szolgája lett, ahelyett, hogy hamis istenné emelték volna. Amikor elmenekült, bizonyára fogalma sem volt arról, mit tartogat számára a jövő.

„Az egész ügy [hogy Mózes megölte az egyiptomit] gyorsan ismertté lett az egyiptomiak előtt, s felnagyítva eljutott a fáraó fülébe is. Ezt a cselekményt igen nagy jelentőségű ügynek tüntették fel a fáraó előtt. Azt mondták neki, hogy Mózes a népét az egyiptomiak ellen szándékozik vezetni. Meg akarja dönteni a kormányt, és maga akar a trónra ülni; és addig a királyság nincs biztonságban, amíg Mózes él. Az uralkodó azonnal úgy döntött, hogy Mózesnek meg kell halnia. Mózes tudomást szerzett erről, megszökött Egyiptomból és Arábia felé menekült” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 206. o.).

Mózes százhúsz évig élt (5Móz 34:7), az életét három, egyaránt negyven éves szakaszra lehet tagolni. Az első negyven évet Egyiptomban töltötte, nagyobb részt a királyi palotában. A második negyven év alatt Jetró családjában élt, Midián földjén. A harmadik negyven éves időszak tölti ki Mózes öt könyvének (és ennek a negyedéves tanulmánynak) a nagy részét. Ezek a könyvek beszélik el azt a történetet, hogy Isten elhívta Izraelt, tegyen bizonyságot a bálványimádásba süllyedt világban, amivel az igaz Istent és jellemét kellett bemutatniuk (lásd 5Móz 4:6­8).

Vajon az volt Isten terve, hogy Mózes megölje az egyiptomi férfit? Ha nem, mi a tanulsága a történetnek azzal kapcsolatban, hogy Isten bármilyen helyzetet fel tud használni a célja elérésére? Róm 8:28 verse hogyan világít rá erre a fontos igazságra?

Mózes feltételezte, Egyiptomban kapott nevelése teljesen képessé tette arra, hogy Izraelt kivezesse a fogságból. Nem tanult meg mindent, amelyre egy hadsereg tábornokának szüksége van? Nem az ország legjobb iskolái által nyújtott előnyöket élvezhette? De igen, és úgy érezte, képes is őket megszabadítani. Munkáját úgy kezdte, hogy megpróbálta saját népe jóindulatát megnyerni sérelmeik orvoslásával. Megölt egy egyiptomit, aki egyik testvérét bántalmazta. E tettével olyan lelkületet mutatott be, mintha kezdettől fogva gyilkos lett volna, és alkalmatlan lett Isten irgalmának, szeretetének és gyengédségének bemutatására. Első kísérlete szánalmas kudarcot vallott. Mint sokan mások, ekkor azonnal elvesztette Istenbe vetett bizalmát, és hátat fordított a számára kijelölt munkának. Elmenekült a fáraó haragja elől. Arra a következtetésre jutott, hogy hibája miatt – mikor elkövette azt a nagy bűnt, hogy egy kegyetlen egyiptominak elvette az életét – Isten nem engedi, hogy része legyen népe könyörtelen rabságból való kiszabadításában. Azonban az Úr megengedte ezeket a dolgokat, hogy szelídségre, jóságra és hosszútűrésre taníthassa, melyeket a Mestert szolgáló minden munkásnak szükséges elsajátítani, mivel ezek a jellemtulajdonságok teszik az embert sikeres munkássá az Úr ügyében. – A keresztény nevelés alapjai, 342. o.

 

Krisztus Jézus jellemvonásainak megismerését még a legmagasabb szintű tudományokat tanító iskolákban sem lehet megszerezni. Ezt a bölcsességet egyedül a nagy Tanítótól lehet megtanulni. A krisztusi szív szelídségének, alázatának, a szent dolgok iránti tiszteletnek a leckéit sehol sem tanítják eredményesen, csakis Krisztus iskolájában. Mózest arra tanították, hogy hízelgésre és dicséretre számítson kiváló képességei miatt, azonban most másféle leckét kellett megtanulnia. Juhok pásztoraként arra tanították, hogy gondot viseljen a nyomorultakra, gondozza a betegeket, menjen türelmesen a tévelygők után, hordozza az engedetleneket, és szerető gyengédséggel töltse be a nyáj fiatal bárányainak, valamint az időseknek és gyengéknek a szükségleteit. Ahogy jelleme így fejlődött, közelebb került a nagy pásztorhoz. Izrael szentjével egyesült, lényében elmerült. Hitt a nagy Istenben. Alázatos imái által közösséget ápolt az Atyával. Hűséges pásztorként a legfelsőbb lényre tekintett kötelessége megismeréséhez és a lelki dolgok elsajátításához. Élete annyira szorosan összekapcsolódott a mennyel, hogy az Úr személyesen szólt hozzá. – A keresztény nevelés alapjai, 343. o.

 

Mózes Egyiptomban történt meggondolatlan emberölését elbizakodott lelkületének köszönhette. A hit embere Isten erejével és bölcsességével cselekszik, és nem emberi utakat választ. Egyszerű hit által Mózes képes volt a nehézségeken túljutni és a csaknem leküzdhetetlennek látszó akadályokat legyőzni… A Mindenható rajta keresztül tudta kinyilvánítani nagy hatalmát, mivel folyamatosan hitt szabadítója hatalmában és szerető szándékában. Istenbe vetett feltétlen hite tette Mózest azzá, aki volt. Úgy tett mindent, amint az Úr parancsolta neki. – A keresztény nevelés alapjai, 344. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Mózes” c. fejezet, 200–209. o., A nagy Orvos lábnyomán, „Tanulságok Mózes életéből” című fejezet (474–478. o.); Boldog otthon, „Az édesanya befolyása” című fejezet (240–243. o.).

Ellen G. White találóan ír a bábák hűségéről és messiási reményéről:
„Rendeletet adtak ki a bábáknak, mely szerint megszületéskor meg kell ölni minden héber fiúgyermeket. E rendeletnek Sátán volt az indítványozója. Ő tudta, hogy a szabadító Izraelből származik. Azzal, hogy rávette a királyt az izraeliták fiúgyermekeinek elpusztítására, Isten szándékát remélte meghiúsítani. Ezek az asszonyok azonban félték az Istent, és nem merték végrehajtani a király kegyetlen parancsát. Az Úr elismerően vélekedett magatartásukról, és megáldotta őket” (i. m. 201. o.).
A jó hír mindebben, hogy bármilyen terveket forralt is Sátán, Isten felülírta azokat, és hűséges embereket használt fel az ellenség fondorlatainak keresztülhúzására. Az ellenség térfelén élünk, akit Jézus a világ fejedelmének nevezett (Jn 14:30; lásd még Ef 2:2). Sátán Ádámtól bitorolta el ezt a posztot, de életével és kereszthalálával Jézus Krisztus győzelmet aratott felette (Mt 4:1-­11; Jn 19:30; Zsid 2:14). Sátán ugyan most még él és pusztítani akar, de már biztos a végzete (Jn 12:31; Jn 16:11; Jel 20:9­-10, 14). Isten kegyelme képes győzni az élet nehézségei felett (Fil 4:13), és a kegyelem az egyetlen reményünk.

Naponkénti tanulmányozásra: 2Mózes 17–23; Ellen G. White: Az apostolok története, 27. fejezet

1. Mit tartott Mózes a kezében a halom tetején, Áron és Húr társaságában? 

2. Jetró javaslatára kiket szemeltek ki elöljáróknak?

3. Kire nem volt szabad néznie a népnek?

4. Mi volt a varázsló asszonyok büntetése? 

Általános áttekintés

Első tanulmányunk összefoglalja Isten népe egyiptomi tapasztalatának hosszú történetét, József korától – amikor is Izrael rendkívüli jólétnek örvendett – egészen az irgalmatlan fáraó uralkodásának idejéig, aki elrendelte az összes izraelita újszülött fiúgyermek megölését. Isten azonban nem marad tétlen, amikor a gonosz erői megpróbálják megsemmisíteni az övéit. Ő népe megmentője. Elküldte tehát szabadító eszközét, Mózest, akit a születésekor csodálatos módon megóvott, majd rendkívüli módon, fogadott fiúként, a fáraó családjának részévé tett. Ifjú korában – élete első negyven évében – a legjobb neveltetésben részesült, először az édesanyja gondoskodott róla, majd az egyiptomi magas iskolák. Fel volt készülve az egyiptomi uralkodói trón elfoglalására, minden adottsága megvolt, hogy nagy vezetővé váljon, hibáinak és a gondviselésnek köszönhetően azonban előbb Jetró házában kötött ki, ahol megnősült és juhpásztor lett.

1. Ünneplésre ad okot, hogy Isten teljesíti ígéreteit és kiárasztja jólétet biztosító áldásait. A hálás szív tudatában van Isten szeretetének és gondoskodásának, és elismeri, hogy Isten az áldás forrása, az Ő közbelépésének köszönhető a jólét és a siker. Ennek dacára, ha nem figyelünk oda, nagyon könnyen szem elől téveszthetjük a tényt, miszerint Istennek és nem önnön megvalósításainknak köszönhetjük jólétünket. Sokan megfeledkeznek erről, és erőt vesz rajtuk az irigység, mindent ellenőrzésük alá akarnak vonni, amivel tönkreteszik Isten munkáját, amit bennük és általuk végez mások megmentésének céljából.

2. Az imádságnak több szerepe van. Az ember imái révén dicséri az Urat jóságáért és irgalmáért; a sebzettek, elnyomottak, kétségbeesettek és bántalmazottak segítséget kérnek fohászaik által Istentől. A gonosz emberek lábbal tiporhatják mások jogait, Isten azonban megígéri, hogy segíteni fog rajtuk.

3. Jó hír: Isten meghallja jelenlétét, megbocsátását és közbelépését kérő kétségbeesett kiáltásunkat. Látja küzdelmeinket, könnyeinket, gyötrelmünket, és válaszol fájdalmas kéréseinkre.

4. Minden elnyomott, üldözött, kizsákmányolt, kiközösített ember képes azonosulni a Kivonulás könyvének eseményeivel. Ezek által a történe­tek által tudatosul benne, hogy nincs egyedül. Isten vele van, látszólagos hallgatása ellenére. Láthatatlan jelenléte és a Biblia ígéretei lelki békét nyújtanak, és megpróbálják meggyőzni az embert az üdvösség bizonyosságáról.

5. A hűséges Isten megemlékezik Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről, és betartja, amit ígért, de Ő dönti el, hogy mikor lép közbe. Isten végtelen ideje sokszor ellentétes véges vágyainkkal és elvárásainkkal.

A Kivonulás könyve nem Mózesről, hanem mindenekelőtt Istenről és a módszeréről szól, amellyel Mózest és Izrael népét vezette. A kivonulás Isten Jákob családjára árasztott áldásával kezdődik: Józsefet mindöszsze hetven ember követte Egyiptomba, számuk a Nílus menti területen azonban rendkívüli mértékben megnövekedett (2Móz 1:7), Isten Ábrahámnak tett ígéretéhez híven (1Móz 15:5).

Izrael népének felvirágzása azonban problémává minősül át. Az új fáraó irigykedni és tartani kezd Izraeltől, ezért ravasz módon rabszolgákká teszi az izraelitákat, nehéz munkára kényszeríti, elnyomja őket. Történelmi szempontból ezek a drámai események a legnagyobb valószínűséggel a XVIII. egyiptomi dinasztia korának végére tehetőek. Ekkortájt emelkedik uralomra a hükszoszok uralkodóháza. Ennek a dinasztiának az első fáraója I. Jahmesz (Kr. e. 1580–1546), aki figyelmen kívül hagyja József megvalósításait (2Móz 1:8), és elkezdi rabszolgasorba taszítani az izraelitákat. Isten népének helyzete gyorsan romlik, a szabad életből és virágzó jólétből hamarosan rettenetes rabszolgaság lesz (2Móz 1:11, 13– 14). A teljes, drámai változás mögött I. Amenhotep fáraó áll (Kr. e. 1553– 1532). A kegyetlen sors ellenére, minél jobban sanyargatják Izraelt, annál inkább nő a népessége (2Móz 1:12), és ezzel egy időben a fáraóra nehezedő nyomás is, hogy nehéz munkára kényszerítve ellenőrzés alatt tartsa Isten népét.

Az egyiptomiak kegyetlensége és elnyomása I. Thotmesz (Kr. e. 1525– 1512) uralkodása alatt hág a csúcsra. Ő az, aki elrendeli minden zsidó újszülött fiúgyermek megölését (2Móz 1:22). Ha az izraeliták Kr. e. 1450 márciusában kezdik meg a kivonulást Egyiptomból, akkor Mózes születése 80 évvel korábbra, azaz Kr. e. 1530­ra, I. Thotmesz uralkodásának idejére tehető. I. Thotmesz lánya, Hatsepszut (Kr. e. 1504–1482) örökbe fogadja Mózest. Hatsepszut halálakor Mózes a Midián földjén tartózkodik. Hatsepszut férjének, II. Thotmesznek (Kr. e. 1508–1504) egyik ágyasa fiat szül, ő III. Thotmesz (Kr. e. 1504–1450), aki a kivonulás idején fáraó. II. Amenhotep (Kr. e. 1453–1425), aki III. Thotmesznek nem az első fiúgyermeke, két éven keresztül együtt uralkodik az apjával, fia a tizedik csapás miatt hal meg. IV. Thotmesz fáraó (Kr. e. 1425–1412), aki

II. Amenhotepet követi a trónon, nem a legidősebb fia apjának, ahogy a Szfinx­sztélé (Szfinx­kőtábla) feliratán is olvasható. A bibliai adatok összeegyeztethetők a biblián kívüli forrásokban található adatokkal.

Mózes egyiptomi neve beleillik a kor egyiptomi névadási hagyományaiba (a Thotmesz­szel megegyező nevet viselt, melynek jelentése: v-miből született, v-miből kivett). Teljes neve valószínűleg Hapi­mosz (Hapi lévén a Nílus istene). Amikor azonban önmagára utal, vagy isteni ihletre ír, Mózes elhagyja nevének előtagját, amivel azt hangsúlyozza, hogy nem szeretné, ha a személyét a Nílus istenével hoznák kapcsolatba.

Mózes születése (2Móz 2:1–10) mérföldkő Izrael történetében. Isten népe a rabságból való szabadulásért fohászkodik. Isten Mózes születésével válaszol a kétségbeesett helyzetben lévő izraeliták imáira. Isten csodálatos közbelépése Mózes életének védelmében – e speciális körülmények között – csakis szülei és nővére együttműködése folytán valósulhat meg. Isten emberi eszközöket használ fel céljai megvalósítása érdekében.

Nehézségeink és szenvedésünk sötétjében tekintetünket szegezzük Istenre! Bízzunk vezetésében és bölcsességében, mert Ő sosem hagyja cserben gyermekeit, velük van az elnyomásban és az üldözésben. Együtt szenved velük. Ézsaiás próféta joggal jelenti ki, hogy Istent elszomorítják a nehézségeink (Ézs 63:9). Együttérzése erős és visszavonhatatlan. Szenvedésünkben Ő is szenved, nehézségeinket látva Ő is elszomorodik. Az igazságért szenvedő üldözöttek oldalán áll (Mt 5:10). Irgalmas és kegyelmes; hosszan tűr: kereszten vállalt szenvedésével és halálával biztosította a megmentésünket, az elnyomók, bántalmazók és gonosztevők jutalma viszont a végső megsemmisülés lesz. Ebben a kontextusban elmélkedjünk Ellen White mélyreható mondatain: „Az eljövendő életben világosságra kerülnek azok a titkok, amelyek itt bosszantóak voltak és csalódást okoztak. Látni fogjuk, hogy a látszólag meg nem hallgatott imáinkat és meghiúsult reményeinket életünk legnagyobb áldásai közé sorolhatjuk” (A nagy Orvos lábnyomán, 474. o.).

A két héber bába, Sifra és Puá a hűség példaképei. Mivel félték Istent, nem volt miért tartaniuk a fáraó haragjától. Nem voltak hajlandóak

„balesetszerűen” kioltani a zsidó újszülött fiúgyermekek életét. Tudták, hogy az élet Isten ajándéka, ezért nem engedelmeskedtek a fáraó rendeletének.

A Biblia nem sokat árul el Mózes első 40 életévéről (ApCsel 7:23), a következő öt lényeges részletet leszámítva: (1) Mózes a fáraó lányának fogadott fia lesz; (2) felnőttként megöl egy zsidót ütlegelő egyiptomit; (3) szóváltásba elegyedik egy zsidó nemzettársát bántalmazó zsidóval; (4) az incidenseket követően Midián pusztájába menekül, ahol a pap Jetrónál lel menedéket, majd feleségül veszi ennek lányát, Cipporát; és

(5) fia születik, név szerint Gersom.

E heti tanulmányunk központi gondolatát a következő mondat tartalmazza: „Megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségéről” (2Móz 2:24). Isten hűsége a szövetségében megfogalmazott ígéreteit tekintve stabilitást eredményez a közte és népe közti kapcsolatban. Hűtlenségünk ellenére megtartja a szövetség rá vonatkozó részét. Isten testamentuma törvényes kapcsolatot létesít közte és az Őt követők között.

Mindezek ellenére, Istennek a szövetségében elhangzott ígérete látszólag nem teljesült, hiszen Izrael népe szenvedett. Isten kijelentése, miszerint „megemlékezik a szövetségről”, nem jelenti azt, hogy kihagyott volna a memóriája, vagy hogy megfeledkezett volna Izraelről, az általa választott időpontban ugyanis közbelépett népe érdekében. Isten a szavát adta Ábrahámnak, hogy nagy nemzetté teszi. Ennek az ígéretnek a teljesedéseként Isten közbelép, és kiszabadítja a sanyargatottakat. Felszabadítja Izrael népét, mert megígérte, hogy megáldja Ábrahám leszármazottjait.

2Mózes 2:24–25 verseiben az Istenre utaló Elohim szó négyszer szerepel. Elohim erős Isten, aki négy cselekvést végez: „meghallá Isten”,

„megemlékezék Isten”, „megtekinté Isten”, „gondja vala rájuk Istennek”. Ez a két bibliaszöveg hangsúlyozza, hogy Isten tisztában volt a helyzettel, gondoskodott a népről, és cselekedett az érdekében. Meg fogja változtatni a történelem menetét, mert eljött közbelépésének ideje. Isten az Ő irgalmában nemet fog mondani az elnyomásra, és felszabadítja követőit, hogy hálából szolgálják Őt. Isten kegyelme tehát diadalt arat az erőszak, az elnyomás és a rabszolgaság felett.

1. Hogy érzed magad, amikor az emberek átnéznek rajtad, megbántanak, kihasználnak, visszaélnek a személyeddel? E mély csalódások és szenvedések segíthetnek együtt érezni hasonló tapasztalatokat átélő emberekkel. Hogyan bátoríthatod őket? Mi a legjobb gyógymód az életben megélt csalódásokra?

2. Hogyan szállhatsz szembe hatékonyan a munkahelyeden, gyülekezetedben tapasztalt visszaélésekkel?

3. Képzeld el, mi történt volna, ha Mózes és Miriám szülei nem bíztak volna Istenben, és nem lett volna bátorságuk elrejteni a kisded Mózest? Mi történt volna Isten tervével? Hogyan reagált volna Isten ebben a hipotetikus helyzetben? Egy másik „Mózest” hívott volna el a küldetés végrehajtására?

4. Hogy történhetett meg, hogy Mózes – miután fényűző, pogány körülmények közt élt – Isten népével együtt vállalta a szenvedéssel teli életet?

5. Nem kell félniük megállni földi uralkodók előtt azoknak, akik Istent imádják. Számukra az Úr akarata az első az életben, ezért bátran, merészen mennek előre, miközben megtartják Isten parancsolatait. Hogyan értelmezendő az állítás, miszerint Mózes nem félt a fáraótól, viszont félte a jó Istent? Mivel magyarázod Zsidók 11:27 versének paradox kijelentését: „[Mózes] hit által… nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mintha látta volna a Láthatatlant.”? Hogyan látható a láthatatlan Isten?