Akik számára eljött a vég

A Biblia tele van arról szóló beszámolókkal, hogy Isten népének esetei jövőbeli dolgokra mutatnak, és megadják a kulcsot a „jelenvaló igazság” megértéséhez. Némelyik meglepő részletességgel vetíti előre a végidei események árnyékát, szélesebb alapot vetve Dániel és Jelenések próféciáinak megértéséhez.

Isten teljes mértékben képes a próféták által kinyilatkoztatott módon irányítani az utolsó napok történéseit, anélkül, hogy áthágná az egyes emberek lelkiismereti szabadságának korlátait. Némelyik történet egészen egyértelmű, az Újszövetség konkrétan utal rájuk a végidő eseményeinek leírásával: Sodoma és Gomora, az özönvíz stb. Másokat alaposan végig kell gondolni és tanulmányozni, hogy rábukkanjunk a bennük lévő igazságokra.

A következő pár hét során megnézünk néhány meghatározó történetet, hogy megtudjuk, mit mondanak például a második adventről, a vizsgálati ítéletről, a végső kritikus időről és egyebekről. Mindezek középpontjában Krisztus áll, hiszen fontos, hogy a próféciával kapcsolatos minden kutatásunknak Ő legyen a középpontja és a végcélja.

 

Június 7. – A kisöskerek napja

Akik vallják, hogy várják Megváltónk mielőbbi visszajövetelét, azoknak Ábrahám hitével kell rendelkezniük, mert ezért a hitért nagy ár lett lefizetve, ami szeretet által munkálkodik, és megtisztítja a lelket. Ábrahám példáját értünk, az idők végén élő nemzedékek érdekében jegyezték fel. El kell hinnünk Isten minden egyes szavát, és meg kell értenünk, hogy nem játszadozhatunk az Úrral. Ő határozottan tudtunkra adja, amit közölni akar, és elvárja, hogy önként higgyünk és engedelmeskedjünk neki. Csak így fog ránk ragyogni a világossága, és leszünk mindannyian világosság az Úrban. – Signs of the Times, 1875. április 1.

Ha az Ótestamentum szentjei erőteljesen világítottak és ragyogtak ezen a földön, nekünk még inkább kötelességünk fényleni, hisz a profetikus múlt teljes világossága rendelkezésünkre áll, amelyből ők csupán foszlányokat kaphattak, ráadásul Krisztus élete még több világossággal szolgált számunkra. A jövendölések beteljesedései nyilatkoztatták ki Jehovát a világ végidején élők számára. Isten különleges világosságot tartogat a mostani időben élőkre, a harmadik angyal különleges üzenetet hirdet – Isten parancsolatait és Jézus Krisztus bizonyságtételét. – Present Truth, 1886. november 4.

Isten felszólítja népetagjait, hogy mélyebben ismerjék meg terveit és törvényét. Törvénye a jellemének átirata, ami változhatatlan, mivelhogy Isten sosem változtat azon, amit egyszer kijelentett. Krisztus kijelentette, hogy a törvény tökéletes, és Dáviddal együtt mondjuk el mi is:
„Ideje, hogy az Úr cselekedjék; megrontották a te törvényedet.”
Jézus Krisztus maga a befolyás központja, a Szentlélek pedig hatékonysággal ruház fel minden embert, aki jóra törekszik. Az emberek minden energiájukat latba vetve munkálkodjanak együtt a végtelen szeretet és hatalom nagy középpontjával. Ezen a világon egyesek mélyebb vallásos tapasztalatra vágynak, és elszomorítja őket, hogy a magukat Krisztus követőinek vallók életében nincs jelen a Szentlélek ereje. Amikor az emberek visszatérnek Isten iránti hűségükhöz, akkor többé már nem fogják lábbal taposni a menny határozott törvényeit, hanem felmagasztalják az Urat. Számukra az Ige lesz a világító szövétnek az erkölcsi sötétségben. Ők fogják meghallani e szavakat: „Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” – Advent Review and Sabbath Herald, 1901. április 16.

Érdekes megfigyelni, hogy akik elvesznek, nem ezt kiáltják: „Mi történik?” vagy „Ki van emögött?” Úgy tűnik, tudják, hogy mi történik. „Bárányként” utalnak Jézusra, tehát valamennyit bizonyára ismernek a történetéből. Azzal is tisztában vannak, hogy „eljött haragjának nagy napja, és ki állhat meg” (Jel 6:17, ÚRK), vagyis reménytelen helyzetbe kerültek.
A vég előtt az evangélium a föld minden népéhez eljut (Mt 24:14), a hármas angyali üzenet az egész bolygón hangzik, mégis lesznek, akiket készületlenül talál, nem mintha nem lett volna elég információjuk, hanem mert nem akartak hinni és engedelmeskedni. Ezért fognak elveszni az utolsó napon.

2. Olvassuk el Mt 24:36-44 szakaszát! Jézus szerint milyen tanulságot szűrjünk le Noé történetéből?

Jézus az özönvíz történetével figyelmeztet, hogy második adventje sokakat meglepetésszerűen ér majd. Az özönvíz sem azért okozott meglepetést a világnak, mert nem rendelkeztek elegendő információval az emberek. Noé százhúsz évig prédikált, elmondta, mi fog történni, csak nem akartak hinni neki.
Sokan azzal nyugtatják magukat, hogy az azóta eltelt hosszú idő a próféciák hamisságát bizonyítja. Péter az özönvízre utalva írja, hogy „az utolsó napokban csúfolkodók jönnek, akik saját kívánságaik szerint járnak, és gúnyosan kérdezgetik: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy marad a teremtés kezdetétől fogva” (2Pt 3:3­4, ÚRK). Ez az érzet évről évre egyre erősödik.

Akkor majd a hegyekhez és a sziklákhoz kiáltanak, hogy essenek rájuk, hogy elrejtőzhessenek a trónon ülő Bárány haragja elől. A „Bárány haragja”, aki mindig gyöngédséget, türelmet és hosszútűrést tanúsított, önmagát feláldozta engesztelő áldozatul, mint bárány a mészárszéken, hogy megmenthesse a bűnösöket a büntetéstől, viszont most ezt nem teheti meg értük, mert nem engedték meg neki, hogy elvegye a bűneiket.
Az ítélet az Isten által lefektetett szabályok alapján zajlik. Mindenki azon törvény szerint lesz megítélve, amelyet most az embereknek be kellene tartaniuk, de ezt a legtöbben elutasítják. Amint minden embernek vizsgálat alá esik a jelleme, megtalálja majd a maga helyét a két tábor valamelyikében. Vagy az Úr szentjei közé lesz sorolva, mivel engedelmességet tanúsított a törvény iránt, vagy a törvény áthágása miatt bűnösnek lesz nyilvánítva. Vagy jót cselekedett, hit által együttműködött Jézussal, hogy helyreállhasson az isteni képmás az emberben, vagy gonoszul cselekedett, és törvénytelen életével megtagadta az Üdvözítőt. Krisztus külön fogja választani e két csoportot, amint a pásztor is elkülöníti a kecskéket a juhoktól: a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől. Akkor majd az emberek – nők és férfiak – látni fogják, hogy cselekedeteikkel pecsételték meg a sorsukat. Annak alapján nyerik el jutalmukat vagy büntetésüket, hogy megtartották-e Isten törvényét, vagy áthágták. – Advent Review and Sabbath Herald, 1901. június 18.

Ma is elkövetik azokat a bűnöket, amik az özönvíz előtti világban bosszúért kiáltottak. Az emberek szívéből eltűnt az istenfélelem. Közömbösen kezelik és megvetik az Isten törvényét. A most élő nemzedék mérhetetlen világiassága felér az akkorival. Így szólt Krisztus:
„Mert amiképpen az özönvíz előtt való napokban esznek és isznak vala, házasodnak és férjhez mennek vala, mind ama napig, amelyen Noé a bárkába méne... akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt 24:38–39) Isten nem az evésért és ivásért marasztalta el az özönvíz előtti emberiséget. Ő adta nekik a föld sok-sok gyümölcsét, hogy kielégítse fizikai szükségleteiket. A bűn abban állt, hogy ezeket az ajándékokat az adományozó iránti hála nélkül fogadták el, és megrontották önmagukat étvágyuk korlátlan kielégítésével. – Pátriárkák és próféták, 101. o.

Péter figyelmeztet, hogy sokakat készületlenül talál Krisztus visszajövetele, „mert kész-akarva nem tudják” (2Pt 3:5), hogy mi történt az özönvízkor. A világ kollektív emlékezetének része a nagy áradás, és noha az ókori görögöktől kezdve a majákig igen sok kultúrában beszélnek pusztító özönvízről, ma talán Noé története az egyik leginkább kifigurázott bibliai beszámoló. Bármilyen világosan és egyértelműen írja le az Ószövetség és utal rá számos alkalommal az Újszövetség, a világ szánt szándékkal mítoszként félresöpri, éppen úgy, ahogy Péter leírta.

Az alapos vizsgálat közben még egy fontos tanulság kiemelkedik Isten végidei maradék népe számára. Zsid 11:7 verséből megtudjuk, hogy Noé „istenfélelmében háza népe megmentésére bárkát készített. E hite által elítélte a világot, és a hitből való igazság örökösévé lett” (ÚRK).
Képzeljük el, hogy egy évszázadnál is tovább prédikálunk, és végül másra nem tudunk rámutatni, csak a családunkra a bárkában! Ha Noé mai evangelizátor lett volna, kudarcosnak nyilvánítanák: évtizedekig prédikál, és semmi eredmény nem mutatkozik.
Szerencsére most a világ számos részén az emberek nagyon jól fogadják a hármas angyali üzenetet. A maradék jellegzetes üzenetét hirdető evangelizációk rendkívül eredményesek számos helyen, sokan megismerik az Urat. Még nem jutottunk el oda, hogy ne lenne eredmény, bár hallottuk: eljön a pillanat, amikor „a kegyelemidő lejár, és a kegyelem ajtaja bezárul. Ez az egyetlen rövid mondat tehát: »Akik készek valának, bemenének Ővele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó« – elvezet bennünket a Megváltó végső szolgálatán át ennek a nagy munkának, az ember megváltásának befejezéséig” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020. Advent Kiadó, 369. o.).
Egészen addig van mit tenni egyházunknak!

„Hit által tisztelte Istent Noé, mikor megintetvén a még nem látott dolgok felől, háznépe megtartására bárkát készített, amely által kárhoztatá e világot, és a hitből való igazságnak örökösévé lett.” (Zsid 11:7) Mialatt Noé hirdette intő üzenetét a világnak, cselekedeteivel tanúsította őszinteségét. Hite így tökéletesedett, és lett nyilvánvalóvá. Példát adott a világnak, miként kell hinni abban, amit Isten mond. Mindent, amije volt, a bárkába fektette. Amikor elkezdte építeni azt a hatalmas hajót a szárazföldön, tömegek jöttek mindenfelől, hogy megnézzék ezt a furcsa dolgot, és meghallgassák e különös prédikátor komoly, lelkes szavait. A bárkán ejtett minden kalapácsütés egy-egy bizonyságtevés volt az embereknek.
Először úgy látszott, hogy sokan elfogadják az intést, de nem fordultak őszinte bűnbánattal Istenhez. Nem akarták elhagyni a bűneiket. Az özönvízig eltelt idő alatt hitük próbára lett téve, de ők nem állták ki a próbát. Végül az eluralkodó hitetlenségtől legyőzötten, korábbi társaikhoz csatlakozva elvetették az ünnepélyes üzenetet. Egyesek mély meggyőződésre jutottak, és megfogadták volna az intő szavakat, de annyira sokan tréfálkoztak és gúnyolódtak, hogy ugyanazt a lelkületet átvéve ellenálltak az irgalmas hívásnak, és csakhamar a legkihívóbb csúfolódókkal azonosultak. Azok voltak a legvakmerőbbek és legbűnösebbek, akiknek a lelkében egyszer már gyúlt fény, de ellenálltak Isten Lelkének. – Pátriárkák és próféták, 95. o.

Noé napjaiban „látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében… Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé, elvesztem őket a földdel egybe.” (1Móz 6:5–6, 13)
Az emberek gonoszsága ellenére Isten mégsem akarta elpusztítani őket előzetes figyelmeztetés nélkül. „Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő.” (3. vers) És a kijelölt próbaidő alatt hallhatták Noé figyelmeztetéseit.
Kezdetben sokakat meglepett az üzenet. Egyesek hittek, mások pedig épp ezzel a hittel fejezték be az életüket. Az idő teltével azonban erejét veszítette a hirdetett üzenet a közömbös és világot szerető emberek között. Megfeledkeztek a veszélyről, és kinevették Noét azért, hogy bárkát épít a szárazföldön. Ennek ellenére az építés folyatódott. Cselekedeteivel Noé a hitéről tett bizonyságot, és hite, valamint cselekedetei ítéletet hirdettek a világra.
Ahogyan Noé figyelmeztette a világot, úgy kell Isten népének is figyelmeztetnie a ma élő embereket. Hitük és cselekedetük által Isten hűségeseinek ítéletet kell hirdetniük a világra. Ugyanolyan heves ellenállásba fognak ütközni, mint annakidején Noé, de nem szabad meghátrálniuk, elcsüggedniük. Isten embereket hív el, hogy elővigyázatosan munkálkodjanak, és kellő komolysággal küzdjenek a szenteknek örökre adott hitért. – Letter 59, 1901.

Az utolsó idő eseményeinek leírásakor Péter közvetlenül utal egy másik meghatározó ótestamentumi történetre is: Sodoma és Gomora pusztulására. Közismert volt a gonoszsága a síkság városainak, amelyek a mennyből lecsapó tűz pusztításának első példái lettek.

Egyértelmű a figyelmeztetés, ami a bolygó végidei lakóinak szól Sodoma és Gomora története által: a gonoszokat végül elpusztítja a tűz, amint arról olyan világosan ír Jelenések 20. fejezete. A bűn rendkívül megtévesztő, elvakít, hogy ne ismerjük fel saját szívünk állapotát, a vétkeinket az önigazolás rétegeivel kendőzi el, miközben mások gonoszsága nyilvánvaló marad számunkra. Abban a fejezetben, ahol Isten elmondta, mennyi szeretetet árasztott népére, arra is figyelmeztetnie kellett őket, hogy noha nem pontosan azokat a bűnöket követték el, mint Sodoma (Ez 16:47), valójában még gonoszabbak lettek.
Izrael paráznává lett (Ez 16:41), lelki házasságtörővé vált. Képzeljük el, mennyire megdöbbent Isten népe, amikor azt hallotta, hogy a gonoszságáról hírhedt Sodománál is gonoszabb!
Nincs ebben semmi új, nemcsak az ókori Izraelre, hanem az egész emberiségre nézve! Róm 1:18­-32 szakaszában Pál az emberi gonoszság hosszú listáját sorolja fel, amit akár mai újságcikkek alapján is írhatott volna. Pál nem azért írt a pogányok bűneiről, hogy a felsőbbrendűség érzését táplálja a zsidókban. Azt akarta, hogy Isten népe végre rádöbbenjen saját bűneinek súlyosságára. Nátán ugyanezt tette, amikor Dáviddal beszélt: elmondott egy történetet egy gazdag emberről, aki elvette egy szegény ember bárányát. „Akkor Dávid haragra gyúlt” (2Sám 12:5, ÚRK), annyira kirívó volt az igazságtalanság, de Nátánnak még így is ki kellett mondania: „Te vagy az az ember” (2Sám 12:7)! Dávid csak ekkor látta meg magát a történetben.
Fontos észben tartani, hogy a Biblia elsősorban nem a világnak, hanem Isten népének szól. Amikor mások égbekiáltó bűneiről olvasunk például Jelenések 13. vagy 17. fejezetében, ez figyelmeztetés, hogy ugyanabba a csapdába mi magunk is beleeshetünk.

Az élet minden tette, bármilyen kicsiny is, vagy jót, vagy rosszat hordoz magában. A legkisebbnek tűnő feladat hűséges elvégzése vagy elmulasztása ajtót nyithat az élet leggazdagabb áldásai vagy legnagyobb csapásai előtt. Kicsiny dolgok teszik próbára a jellemet. Isten örömmel tekint a naponként vidám, készséges szívvel végrehajtott egyszerű, önmegtagadó cselekedetekre. Nem önmagunkért kell élnünk, hanem másokért. Csak akkor lehet áldás az életünk, ha önmagunkat elfelejtve ápoljuk magunkban a szerető, segítőkész lelkületet. Az apró figyelmességek, a kicsi, egyszerű szívességek alkotják az élet örömeit, elmulasztásuknak pedig nem kis részük van az ember boldogtalanságában. – Pátriárkák és próféták, 158. o.
 
A féktelen kicsapongás és a nyomában járó betegség, romlás, amely már Krisztus első adventjekor elterjedt, újra láthatóvá válik – megnövekedett mértékben – második eljövetele előtt. Krisztus elmondta, hogy a világ állapota azokban a napokban olyan lesz, mint az özönvíz idején vagy Szodomában és Gomorában. Az emberi szív gondolatai, minden elképzelése állandóan gonosz. Most ezeknek a félelmetes időknek a küszöbén élünk, és jól meg kell jegyeznünk Megváltónk böjtjének tanulságait! Csak Jézus kimondhatatlan szenvedése által mérhetjük fel a féktelen élvezethajhászásban rejlő gonoszt. Krisztus példája mutatja, hogy csak akkor reménykedhetünk az örök életben, ha étvágyunkat, szenvedélyeinket alárendeljük Isten akaratának.
Saját erőnkből lehetetlen elbukott természetünk kívánságainak nemet mondani. Sátán ezen az úton kísért bennünket. Jézus tudta, hogy az ellenség minden embert megkeres, kihasználja az öröklött gyengeségeket, és hamis hízelgéssel csalja tőrbe azokat, akik nem bíznak Istenben. Urunk azáltal, hogy végigjárta az utat, amelyen az embernek is haladnia kell, előkészítette győzelmünket. Nem akarja, hogy hátrányos helyzetbe jussunk a Sátánnal folytatott küzdelemben. Nem akarja, hogy a kígyó támadásai megijesszenek vagy elcsüggesszenek. „Bízzatok – mondta –, én meggyőztem a világot.” (Jn 16:33) – Jézus élete, 122. o.

A pusztuló lelkek iránti szeretet ihlette Ábrahám imáját. Gyűlölte a romlott város bűneit, de arra vágyott, hogy a bűnösök megmeneküljenek. Szodomáért való mélységes aggodalma mutatja, hogy kellene aggódnunk a megrögzött bűnösökért. Gyűlölnünk kell a bűnt, de szánnunk és szeretnünk kell a bűnöst. […]
Krisztus lelkülete volt Ábrahám lelkülete. Isten Fia a nagy közbenjáró, aki közbenjár a bűnös érdekében. Ő, aki lefizette a bűnös megváltásának árát, tudja, milyen értékes az emberi lélek. – Pátriárkák és próféták, 140. o.

Közvetlenül Sodoma pusztulása előtt különös eset történt Mamré tölgyesében. Isten megjelent Ábrahámnak, két angyal kíséretében. Amikor a pátriárka meglátta a mennyei látogatókat, étellel kínálta őket. Isten ekkor ígérte meg, hogy Ábrahámnak és Sárának fia születik, akinek a vonalából születik majd a Messiás. Jézus valóban Ábrahám leszármazottja (vö. Gal 3:16). Aztán a történet hirtelen átváltott a síkság gonosz városainak kérdésére.

Isten nem tartozik magyarázattal nekünk, de úgy döntött, hogy nem rejti el az indítékait és terveit az emberiség előtt. „Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr – mondja Ámósz próféta –, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3:7).

Mielőtt Isten elpusztítaná Sodomát és Gomorát, kijelenti, hogy jónak látja közölni Ábrahámmal, mi fog történni, hamarosan minek lesz a tanúja. Isten egy darabig még elidőzött Ábrahámnál, míg a két angyal elindult a bűnös városba kihívni azokat, akik hallgatnak figyelmeztető szavukra. Óhatatlanul is eszünkbe juttatja ez a történet, hogy az angyaloknak ugyanez a feladata az utolsó napokban is: Isten még Babilonban élő népét kihívják onnan (Jel 14:6­-12; Jel 18:1­4). Miközben hangzott az utolsó figyelmeztetés, Isten arról beszélgetett Ábrahámmal, hogy mi fog történni, és nyitottan fogadta a pátriárka kérdéseit.

„Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal együtt” – mondta Ábrahám. „Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-e igazságot” (1Móz 18:25, ÚRK)? Ábrahám nemcsak Sodoma esetét vizsgálta, hanem Isten jellemét is. Hasonlóképpen, mielőtt eljön a vég, Isten kinyitja a mennyei könyveket (Jel 20:4, 11-­15), és engedi, hogy beletekintsünk a bizonyítékokba, és csak utána hoz alá tüzet a földre. Ezer évünk lesz, hogy feleletet kapjunk a sok kérdésünkre, amelyekre most még nem tudjuk a választ.

Az első és második feltámadás közötti ezer év alatt ítélet folyik a gonoszok felett. Pál apostol írásaiból kitűnik, hogy a második adventet fogja követni ez az ítélet. „Idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait.” (1Kor 4:5) Dániel kijelenti, hogy amikor „eljöve az Öregkorú”, „ítélet adaték a magasságos egek szenteinek” (Dán 7:22). Ekkor az igazak mennyei királyokként és papokként uralkodnak. János ezt mondja a Jelenések könyvében: „Láték királyi székeket, és leülének azokra, és adaték nékik ítélettétel.” „Lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ővele ezer esztendeig.” (Jel 20:4, 6) Erről mondta Pál, hogy „a szentek a világot ítélik meg” (1Kor 6:2), azaz Krisztussal együtt ítélkeznek a gonoszokon. Összevetik tetteiket a törvénykönyvvel, a Bibliával, és mindenkinek az ügyét a cselekedeteik szerint döntik el. Majd cselekedeteik szerint kiszabják a gonoszok büntetését, és ez az ítélet bekerül a nevük mellé a halál könyvébe. – A nagy küzdelem, 660. o.

Az Üdvözítő már nyíltan szólt Pilátushoz. Megmagyarázta neki, hogy az igazság tanújaként mi a küldetése. Pilátus azonban megvetette a világosságot. Visszaélt bírói magas hivatalával, mikor annak alapelveit és saját tekintélyét feláldozta a csőcselék követeléseinek. Jézusnak nem volt további mondanivalója hozzá. Jézus hallgatása felbosszantotta, és dölyfösen azt mondta: „Nekem nem szólsz-e? Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?” (Jn 19:10)
Krisztus erre qzt felelte neki: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked; nagyobb bűne van azért annak, aki a te kezedbe adott engem.” (Jn 19:11)
Így a szánakozó Üdvözítő erős szenvedései és fájdalmai közepette, amennyire csak lehetséges volt, mentegette a római helytartó cselekedetét, aki átadta a zsidóknak, hogy feszítsék meg Őt. Milyen jelenet volt az, amelyet az idők végezetéig át kell adnunk az utókornak? Milyen fényt vet ez a magatartás Krisztusra, aki az egész föld bírája? – Jézus élete, 736. o.

Az Úr elvégzi munkáját. Az egész menny megmozdul. A föld bírája hamarosan felkel, és érvényt szerez megsértett tekintélyének. A szabadulás jele kerül azokra, akik megtartják Isten parancsolatait, akik tiszteletben tartják az Úr törvényét, és nem hajlandók magukra venni a fenevad képmásának bélyegét. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 451. o.

Dániel 7. fejezetének ítéleti jelenetében bepillantunk a függöny mögé. Csodálatos lehetőség, hogy megláthatjuk, hogyan oldja meg Isten a bűn problémáját, miközben megváltást biztosít azoknak, akik szövetséges kapcsolatban kívánnak élni vele.

Vitathatatlan, hogy Isten ítéletet tart az emberiség felett: „Mert minden cselekedetet az Isten ítéletre előhoz” (Préd 12:16). Pál arra emlékeztet, hogy nem kell ítélkeznünk egymás felett, „Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélő széke elé” (Róm 14:10). Istennek természetesen nincs szüksége feljegyzésekre ahhoz, hogy tudja, ki üdvözül és ki nem, de lehetnek kérdései az angyaloknak, akik mindvégig figyelemmel kísérték a megváltási tervet (1Pt 1:12). Tanúi voltak Sátán lázadásának, látták, hogy Isten kivetette a mennyből az angyalok harmadát (Jel 12:4), most pedig bennünket hoz a színe elé. Isten kinyitja a könyveket, és engedi, hogy a szentek mindent megnézzenek.
Fontos bepillantást ad az ítéletbe az a történet, amikor Ábrahám kérleli Istent Sodoma és Gomora érdekében – ez a jelenet az ítélet előképe. Nyilvánvaló, hogy már megvizsgálták Sodoma bűneit. Isten elmondja: gonoszsága miatt a városnak olyan rossz híre volt, hogy sokan kiáltottak fel ellene (1Móz 18:20). Persze nem csak Sodoma és Gomora városának dolgait vizsgálták meg a büntetés előtt. Az Úr Ábrahámnak is lehetőséget adott arra is, hogy tanulmányozza, Ő helyesen cselekedett­e, amikor döntött a gonoszok pusztulásáról.
Eközben Dániel 7. fejezetében nem más, mint „az emberfia” (Dán 7:13; lásd még Mt 20:28), Jézus jelenik meg a mennyei törvényszéken,
„hogy igazságot szolgáltasson a Magasságos szentjeinek” (Dán 7:22, ÚRK). Egyedül az Ő tökéletes igazsága által maradhat meg népe az ítéletben.

Az ítélethozók az emberek nevét és cselekedeteit nyilvántartó mennyei könyvek alapján döntenek. Dániel próféta ezt mondja: „Ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg.” Amikor János leírja ezt a jelenetet, hozzáteszi: „Majd egy más könyv nyittaték meg, amely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel 20:12)
Az élet könyve azok nevét tartalmazza, akik valaha is Isten szolgálatába léptek. Jézus azt mondta tanítványainak: „Örüljetek, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10:20) Pál beszél hűséges munkatársairól, „akiknek neve benne van az élet könyvében” (Fil 4:3). Dániel, bepillantva abba a „nyomorúságos idő”-be, „amilyen [még] nem volt”, kijelenti, hogy Isten népe, „aki csak beírva találtatik a könyvben”, megszabadul. A Jelenések könyvének írója pedig azt mondja, hogy csak azok lépnek be Isten városába, „akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé” (Dán 12:1; Jel 21:27). – A nagy küzdelem, 480. o.

Miközben Jézus védelmébe veszi a kegyelem országának alattvalóit, Sátán törvényszegéssel vádolja őket Isten előtt. A nagy csaló kétkedést próbált kelteni bennük, hogy elveszítsék Istenbe vetett bizalmukat, hogy elszakadjanak szeretetétől, és áthágják törvényét. Most pedig ő mutat rá életükre, jellemük fogyatékosságaira, Krisztustól idegen lényükre, amivel szégyent hoztak Megváltójukra; rámutat minden bűnükre, amit ő sugallt, és mindezek miatt alattvalóiként tart rájuk igényt.
Jézus nem mentegeti a megvádoltak bűneit, de rámutat bűnbánatukra és hitükre, és megsebzett kezét az Atya és a szent angyalok előtt felemelve ezekkel a szavakkal kér bocsánatot számukra: Név szerint ismerem őket. Markomba metszettem őket. „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet, ó, Isten, nem veted te meg!” (Zsolt 51:19) Népe vádlójának pedig ezt mondja: „Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszök-é ez?” (Zak 3:2) Krisztus fel fogja öltöztetni hűséges gyermekeit a maga igazságosságába, hogy Atyja elé állíthassa „dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés vagy valami afféle” (Ef 5:27). Nevük be van írva az élet könyvébe, és ez van feljegyezve róluk: „Fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.” (Jel 3:4) – A nagy küzdelem, 484. o.

„Sátán nem azért vádolja azokat, akik az Urat keresik, mert bűneik nem tetszenek neki. Sátán örül jellemhibáiknak, mert tudja, hogy csak akkor diadalmaskodhat rajtuk, ha áthágják Isten törvényét. Csupán azért vádaskodik, mert gyűlöli Krisztust. A megváltás tervével Jézus megtöri Sátán hatását az emberiségre, és lelkeket szabadít meg hatalmából…

Az ember egymaga képtelen kivédeni az ellenség vádjait. Bűntől szennyes ruhában, bűnét megvallva áll Isten előtt. De Jézus, a Szószólónk, eredményesen védelmükre kél azoknak, akik bűnbánattal és hittel rábízzák lelkük megtartását. Képviseli ügyüket, és a Golgota csodálatos érveivel legyőzi a vádolót. Isten törvénye iránti tökéletes engedelmességével minden hatalmat megszerzett mennyen és földön. Kéri Atyját, kegyelmezzen meg a bűnös embernek, és béküljön meg vele” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 363–365. o.).

1. Milyen tisztsége volt Potifárnak?

2. Mi volt a fősütőmester álmában a három kosárban?

3. Mi a magyarázata annak, hogy a fáraó kétszer látta az álmot?

4. Mivel vendégelte meg József a testvéreit?

5. Mit mondtak az athéniak Pálnak Szókratészról?

Az utolsó napok eseményeiben kicsúcsosodó boldog reménységet nemcsak a próféciák nyilatkoztatták ki, amelyek részletes képet festenek a vég idejéről. Isten egzisztenciálisan és értelemszerűen beszél a végről, s a Szentírásban támpontokat ad számunkra a történelem eszkatológiai távlatainak megértéséhez. Isten Szava fontos elvet tanít nekünk: a Szentírás lapjain az emberiség történelme nemcsak tanulságos információkat nyújt arról, ami a távoli múltban történt, hanem alapos ismeretet is, hogy „tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3:17). Mivel lényegében Isten szándéka az emberiséggel az örök élet, bizalommal számíthatunk arra, hogy az eljövendő örökkévalóság üzenete a bibliai történetekben is benne rejlik.
A Prédikátor könyvének ihletett szerzője is ennek a gondolatnak a hatása alatt volt, amikor azt mondta, hogy „[Isten] mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig” (Préd 3:11). Ha többször is felidézzük magunkban ezt a mondatot, kijelenthetjük, hogy mivel Isten szándéka az emberiséggel lényegében az örökkévalóság, számíthatunk rá, hogy az örök élet üzenete a bibliai történetekben is fel­felsejlik.
E heti tanulmányunkban az utolsó időkről szóló üzenetet fogjuk beazonosítani az Ószövetség konkrét eseményeiben. A világ teremtése, az özönvíz, Sodoma és Gomora pusztulása, vagy Dániel története Nabukodonozor udvarában mind­-mind tartalmaz bizonyságtétel­ töredékeket, amelyek a végidő üzenetét támasztják alá.

Magyarázat 

Paradox módon a teremtés történetének van talán a legkifejezettebb eszkatológiai jellege a Szentírásban a végidőről szóló üzenetek között. Már azzal is kitűnik a többi közül, hogy ez az első esemény a föld történetében. Mivel van kezdete és lesz vége, a történelem nem örök. Isten a kezdeti és a végső események irányítója. A történelem kezdete Isten műve volt, és Isten műve lesz a történelem vége is.

Eszkatológiai fontosságának részeként a teremtés leírása magától értetődően kapcsolódik örökkévalóságba vetett reménységünkbe. Mind a világ teremtésének története, mind az örökkévalóságba vetett reménységünk a hiten alapszik. A Szentírás igazolja ezt az állítást, amit magának a Bibliának a kánoni szerkezete is kifejez, kezdve az ég és a föld megteremtésével, és befejezve az új ég és az új föld megalkotásával (1Móz 1; Jel 21, 22; vö. Ézs 65:17; Jel 21:1). Ezt a gondolatot fogalmazza meg világosan a hit egyetlen bibliai meghatározása, amely összekapcsolja egymással a két eseményt – a teremtést és az örökkévalóságba [új égbe és új földbe] vetett reménységünket: „A hit pedig a remélt dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1). Megjegyzendő, hogy ez a hitről szóló költemény a teremtés valóságába vetett hittel kezdődik (Zsid 11:3), és a megígért dolgokba vetett reménységgel ér véget (Zsid 11:39–40). Továbbá nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szombat jelentőségét a teremtés művének végén, ezzel is utalva arra, hogy mekkora jelentősége lesz a szombatnak az emberiség történelmének lezárásakor. Mi több, a szombat egyszerre a teremtés emlékünnepe és Isten eljövendő országának reménysége.

Az özönvíz
Az özönvíz és a Messiás második eljövetele közti párhuzamra maga Jézus is felhívta a figyelmet: „Amiképpen pedig a Noé napjaiban vala, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:37). A Megváltó felsorolta a két esemény közötti hasonlóságokat: hirtelen és szörnyű termé­

szeti csapások kísérte bekövetkezésük; a föld megsemmisülése előtt az emberek az anyagiakért küzdenek, esznek, isznak és házasodnak; a vég idején is lesz egy „maradék”; mindkét esemény bekövetkezésének bizonyossága. Az özönvíz leírása Mózes első könyvében utal arra, hogy mi fog történni az emberiség történelmének végén. Isten nem marad közömbös a világban uralkodó gonoszság láttán, tudatában van a gonosz valóságának, ítélete válasz „az ember megsokasult gonoszságára” (1Móz 6:5). Az özönvíz Isten önnön vállalt romboló cselekedete: „Én pedig íme özönvizet hozok a földre” (1Móz 6:17); ugyanakkor egy teremtő és megváltó cselekedet is, amely során Isten megemlékezik az általa teremtett lényekről, ekképpen fejezvén ki figyelmes érdeklődését irántuk (1Móz 8:1).

Az özönvíz előtti civilizáció végéről szóló leírás után azt olvassuk a Szentírásban, hogy Isten újra megerősíti az élet folytonosságát. Táplálékot biztosít a embernek, és kihangsúlyozza az élet szent jellegét (1Móz 9:4–7), előre utalva ezáltal eljövendő ajándékára, az örök életre.

És végül ne feledkezzünk meg Isten megbocsátásának és szeretetének költői, plasztikus jelképéről, a szivárványról. Fontos megjegyeznünk, hogy ez a jelkép nemcsak azért szólít fel minket a szombatról való megemlékezésre, mert a teremtés leírásával párhuzamos szerkezetben a megfelelő helyen jelenik meg, hanem azért is, mert a szivárvány szintén a pihenés és a remény üzenetét közvetíti. Rendkívül szembetűnő, hogy a szivárvány Isten trónja körül jelenik meg, az egész föld feletti eljövendő, vitathatatlan és folyamatos uralkodásának jeleként (Jel 4:3; 10:1).

Miután Isten megígérte Ábrahámnak, hogy fia fog születni, aki tovább örökíti a messiási „magot” minden nemzet áldására (1Móz 12:3; 22:18), a megváltás narrációját egy isteni­emberi, a gonosz és gonoszság felkavaró jelenlétére vonatkozó párbeszéd szakítja meg. Isten – akárcsak a Noé esetében – megosztotta Ábrahámmal az aggodalmát, valamint a tervét, amellyel be akart avatkozni az életébe. A mód, ahogy Isten a prófétáihoz viszonyult, úgy a Noé, mint az Ábrahám idejében, párhuzamos lehet egy hasonló végidei beavatkozással, amely által Isten megosztja a szolgáival az emberiséget megmentő tervét.

Ábrahám válasza Isten szándékára a pátriárka nemzedéke iránti felelősségérzetét szemlélteti, és érdemes erre a részletre is odafigyelnünk. Ábrahám reakciója tehát hasonló válaszra kellene, hogy indítson minket a nemzedékünket, embertársainkat illetően. Ne felejtsük el, hogy miután értesül Isten szándékáról, hogy megsemmisíti Sodomát, Ábrahám nem fut el egy távoli, biztonságos helyre. Ismeri jól Sodoma és Gomora helyzetét, ahol a rokonai élnek. Viszont az, hogy teljesen tudatában van a rokonai helyzetének, még nem jelenti azt, hogy kritikát fogalmazna meg velük szemben. Irántuk való szeretetből kiáll értük Isten előtt, és éppen Isten irgalmát tükrözi, amikor megfellebbezi az Úr döntését, bocsánatáért esedezve. Figyelemreméltó Ábrahám kitartása az imádkozásban: „Ábrahám még az Úr előtt áll vala” (1Móz 18:22); de azt se téveszszük szem elől, hogy Ábrahám ismerte a helyzet súlyosságát, és tisztában volt azzal, hogy a megoldáshoz isteni igazságra és kegyelemre van szükség: „Avagy elveszted­é az igazat is a gonosszal egybe?” (1Móz 18:23).

Isten cselekedeteiből is le kell vonnunk a tanulságot: nemcsak hogy alászáll és megosztja emberi szolgájával a perspektíváját, de a jelek szerint még bátorítja is a merészségében. Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten örömmel szembesül Ábrahám érveivel, mivel szolgája védőbeszéde az isteni irgalom érzésével rezonál. Az Úr végső válasza valóban az irgalom megnyilvánulása: „Nem vesztem el a tízért” (1Móz 18:32). A Bibliában a tízes szám azt a szükséges minimumot jelképezi, amelyért már tenni lehet valamit. Megjegyzendő továbbá Isten független, szuverén hozzáállása: „És elméne az Úr, minekutána elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését” (1Móz 18:33). Más szavakkal, a döntés továbbra is az Ő kezében van. Az ember törekvésétől függetlenül Isten akaratának érvényesülését semmi sem akadályozhatja meg. Ábrahám alázatos magatartást tanúsít, amint tudomásul veszi Isten döntését: „Ábrahám pedig megtére az ő helyére” (1Móz 18:33).

Dániel Dániel a jövő különleges szemléltetéséhez „a napok végén” kifejezést használja (Dán 1:18, VDCL és BTF­ változat, Károlinál: „miután pedig elmúlt az idő”, ford. megj.). Ez a szintagma a qets yamin szókapcsolatot idézi fel („a napok végén”), amely az emberiség történelmének végét jelzi, amikor is Dániel és minden idők megváltottai megkapják „a részüket az örökségből” (Dán 12:13, Károlinál: „felkelnek az ő sorsukra”, ford. megj.). Meglepő és jelentőségteljes ugyanakkor az is, hogy a Dániel tíznapos „próbája” leírásához használt nyelvi fordulatok a nagy, eszka­

tológiai engesztelési napról szóló jövendölés (Dán 8:14) bemutatásához használt nyelvezetet idézik fel. Ez a prófécia párhuzamos az ítélet napjáról szóló szakasszal Dániel 7:9–12­ben, amit az a tény is igazol, hogy számos szó és grammatikai forma közös Dániel 1. és 3Mózes 16. fejezetében, amely az engesztelési napról szóló alapszöveg. Ez a szövegszinti visszautalás kétségkívül fontos, mivel tartalmazza Isten kinyilatkoztatásának ígéretét.

Szembetűnő továbbá a mar`eh szó erős érzelmi töltettel történő ismétlése („megjelenés”, „arc”; Dán 1:13 és 15 versében háromszor). A mar`eh Dániel könyvében Isten 2300 estéről és reggelről szóló eszkatológiai látomásának kinyilatkoztatására is utal (Dán 8:13, 26). Ez az eszkatológiai perspektíva tehát közvetetten a remény üzenetét továbbítja. Dánielnek és három barátjának esetére alkalmazva, ezek a visszhangok körülírják a gondolatot, hogy Isten ez által a „próba” által fogja kinyilatkoztatni önmagát, és Dániel és barátai megigazulnak az engesztelés napján. Dániel számára az idők végére vonatkozó üzenet mindennapi életének része volt: tápláléka, itala a teremtés eszményét idézte fel (Dán 1:12; vö. 1Móz 1:29). Dániel tudta, hogy rajta kívül minden ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ez meghatározta azt, ahogy az embertársaihoz viszonyult, beleértve az udvarmesterek fejedelmét is, aki némiképpen az ellensége volt (Dán 1:9).

Alkalmazás

1. Minden reggel, miután felébredsz, imában köszönd meg Istennek a csodát, hogy élsz! Kérd a teremtés Istenét, hogy formálja át az életedet! Engedd meg Istennek, hogy változtassa meg a szívedet, és adjon új irányt az életednek! Keress a Bibliában új gondolatokat, amelyek változásra buzdítanak! Tartsd meg úgy a szombatot, hogy az Isten országának előíze legyen!

2. Írj egy listát a környező természeti szépségekről vagy életed csodálatos eseményeiről, amelyek reményt ébresztenek benned Isten országát illetően! Ha van hozzá tehetséged, írj egy verset a szivárvány csodálatos szépségéről!

3. Imádkozz valakiért, akit nem kedvelsz, míg a barátoddá nem válik! Kérd Istentől, hogy távolítsa el életedből a legnagyobb akadályt! Tarts ki ebben a kérésedben, míg Isten válaszol, és megoldja a problémádat!

4. Dániel eszkatológiai nyelvezetet használ élete valamely eseményének, helyzetének bemutatásakor. Módszere miért nyújt reménységet és bizonyosságot számunkra abban a tekintetben, hogy életünknek van értelme, és az örökkévalóság útján haladunk?