A prófécia alapjai

Text de memorat

 „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja vala: Kit küldjek el és ki megyen el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézs 6:8)

E heti tanulmányunk: 1Mózes 3:21-24; 4Mózes 2:3-25; Ézsaiás 6:6-8; Ézsaiás 14:12-14; Ezékiel 1:4-14; Jelenések 4:1-11

Istennek azon az alapon van joga uralkodni az univerzum felett, hogy mindent Ő teremtett (Jel 4:11), a másik ok pedig a jelleme. A jellemét megismerve kezdjük egyre jobban megérteni, hogyan és miért szűkölködik a bűnös ember Isten dicsősége nélkül (Róm 3:23).
Ezen a héten még tovább haladunk előre a tróntermi látomásban. Elgondolkodunk azon, hogy miként viszonyul a bűnös emberiség a szent Istenhez, hogyan állít helyre bennünket Krisztus áldozata és visz közelebb a trónhoz. Isten helyre akar állítani bennünket, nemcsak egyénenként, hanem az emberiség egészét is, hogy újból az Ő dicsőségét mutassuk be a teremtett világban. A Biblia többi részét átvizsgálva fontos nyomokat találunk, amelyek segítenek megérteni, illetve kellőképpen értékelni a nemes hivatást, amit bűnbocsánatot nyert és megváltott bűnösökként Istentől kaptunk.
Az ember lázadásának egyszer s mindenkorra, örökre vége lesz. Utána Isten szeretetben gazdag, önmegtagadó és önfeláldozó jelleme még fényesebben tündököl majd, mint ahogy eredetileg tervezte az emberiség számára. Ő soha nem akarta, hogy az ember elbukjon, viszont a kereszt különleges módon tárja elénk szeretettel teljes jellemét.

Május 17. – Az egészség napja

EGW idézet
Ádám bukása óta Krisztus választott szolgáira bízta az Ige magvát, hogy elvessék az emberi szívekbe. Egy láthatatlan hajtóerő, egy mindenható hatalom csendben, de eredménnyel munkálkodott az aratás előkészítésén. Isten kegyelmének harmatját, esőjét, napsugarait küldte az igazság magvának zsendítésére. Jézus kész volt tulajdon vérével öntözni a magot. A tanítványoknak abban a kiváltságban volt részük, hogy az Úrral munkálkodhattak. Krisztus és a hajdani idők szent embereinek munkatársai voltak. Amikor pünkösdkor kitöltetett a Szentlélek, egyetlen napon ezrek tértek meg. Ez volt Krisztus vetésének eredménye, munkájának gyümölcse. – Jézus élete, 192. o.

A teljes világegyetem az élet fejedelmének irányítása alatt áll… Ő az egész világért lefizette a megváltás árát. Általa mindenki üdvösséget nyerhet. Felszólít, hogy legyünk engedelmesek, higgyünk, fogadjuk be Őt, és éljünk. Ha minden ember elhagyná a lázadás fekete zászlaját, és az ő zászlaja alatt sorakozna fel, olyan egyház jöhetne létre, amely az egész emberiséget felöleli. Akik hisznek benne, azokat hűséges alattvalóiként mutatja be az Atyának. Ő a mi közbenjárónk és Megváltónk. Ő fogja megvédeni választottait Sátán hatalmától, és győzi le minden ellenségünket. […]
Krisztusnak az volt a célja, hogy tanítványai értsék meg: nem hagyja őket elárvultan… Közeledett a halála, de meg akarta értetni velük, hogy fel fog támadni. És bár a mennybemenetele után már nem lesz közöttük, hit által mégis láthatják és felismerhetik Őt, és arról biztosította őket, hogy ugyanolyan szeretetteljes érdeklődést fog tanúsítani irántuk, mint amikor köztük járt. – From the Heart, 252. o.

Nincs más Krisztushoz fogható szelíd és hűséges vigasztaló. Ő megindul gyengeségeink láttán. Lelke szólítja meg a szívet. A körülmények elszakíthatnak bennünket a barátoktól; a végtelen és háborgó óceán hullámokat emelhet közénk. És bár őszinte a barátságuk, mégis megtörténhet, hogy őszinteségüket nem tudják teljes mértékben hálás lelkülettel alátámasztani. Ellenben semmilyen körülmény vagy távolság sem szakíthat el bennünket mennyei vigasztalónktól. Bárhol is lennénk, bárhová is mennénk, Ő mindig velünk marad. Krisztus Őt küldte maga helyett. Ő mindig mellettünk van, nyugodt, szelíd szavakat sugall, támogat, segít, fölemel és bátorít. A Szentlélek befolyása Krisztus élete az emberi lélekben. Ez a Lélek dolgozik bárkiben, aki elfogadja a Megváltót. Aki tudja, hogy mit is jelent a Szentlélek bennük munkálkodása, megtermi a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömöt, a békességet, a hosszútűrést, a szelídséget, a jóságot és a hűséget. – Advent Review and Sabbath Herald, 1897. október 26.

Évekkel ezelőtt egy gyülekezetben elhatározták, hogy felújítják a korszerűtlen alagsort, és új közösségi termet alakítanak ki. Az egyik első lépésként új fényforrásokat helyeztek el, mert arra gondoltak, hogy így minden jobban mutat majd. Ám amikor elkészültek, a terem még rosszabbul nézett ki, hiszen a fényben a hibák is jobban látszanak.
A mennyei trónterembe betekintő, káprázatos látomás nyomán Ézsaiás fájdalmasan szembesült saját hiányosságaival: „Jaj nekem – kesergett –, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim” (Ézs 6:5, ÚRK)! Mi is így éreznénk, ha hirtelen az Úr elé vezetnének. A ragyogó világosságban minden mentségünk eltűnik. Isten színe előtt érzékeljük elveszett állapotunkat. Ézsaiásra azonban élete legnagyobb meglepetése várt.

1. Olvassuk el Ézs 6:6-8 verseit! A próféta tudta, a bűn miatt „végünk van”. A bűn zsoldja halál. A szeretet Istene azonban ahelyett, hogy magunkra hagyna a következményekkel, közelebb von magához. Mi az eredménye ennek? Miért olyan fontos ez?
Ézsaiás megtisztult bűneitől, amikor a szeráf az oltárról vett parázsló szénnel megérintette az ajkát. Valószínűleg itt a füstölőáldozati oltárról van szó, ahol közbenjárást végeztek Isten népéért (lásd Jel 8:3­4). A próféta bocsánatot nyert bűneire, így már alkalmasnak ítélték arra, hogy megálljon Isten színe előtt. Azt a megbízást is kapta, hogy Istent képviselje a világban.
Érdekes, a „szeráf” szó azt jelenti, hogy „tűzlény”. Figyeljük meg, mit mondott Jézus Keresztelő János szolgálatáról: „Ő égő és fénylő lámpa volt, de ti csak egy ideig akartatok örvendezni világosságában” (Jn 5:35, ÚRK). Természetesen János is bűnös ember volt, akinek szüksége volt a kegyelemre és a megváltásra, de a szolgálatával rámutatott arra, aki egyedül képes kegyelmet és megváltást hozni.
Jézus azért jött, hogy tökéletesen bemutassa az Atya dicsőségét, Isten pedig elküldött előtte egy prófétát, egy bűnös embert, és a mennyei szeráfokéhoz hasonló feladatot bízott rá.

Ézsaiás csak azután mondta: „Itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8, ÚRK), miután már tudta, hogy megtisztult bűneitől. Mit felelhetünk mi, ha Jézus vére megtisztított a bűneinktől?
EGW idézet
Miközben Ésaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzése töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között – önmagát is beleértve –, akik régóta Izrael és Júda választott népe közé tartoznak! „Jaj, nékem! – kiáltotta. – Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Ésa 6:5)
Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy szeráf odament hozzá, hogy szorongását feloldja, és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” Majd Isten hangja hallatszott: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” – kérdezte. Ésaiás erre így válaszolt:
„Itt vagyok, engem küldj!” (Ésa 6:7–8) – Próféták és királyok, 307–308. o.

Istennek minden időben voltak munkatársai. Az embernek válaszolnia kell az isteni elhívásra. A mennyei kérdésre – „Kit küldjek el, és ki megy el nékünk?” – a következő válasznak kellene elhangzania: „Itt vagyok, küldj el engem!” Az Úr majd gondoskodik arról, és képessé tesz minden férfit és nőt a munkára, hogy együttműködhessenek a mennyei hatalommal. Nagy munka vár ránk ezen a földön, és minden bizonynyal lesznek emberek, akik válaszolnak a hívásra. Ha felöltik a menynyei fegyverzetet, megkapják a szükséges ajándékokat is: a bátorságot, kitartást, hitet és tapintatot. A világnak meg kell hallania a figyelmeztetést. Amikor elhangzik a hívás: „Kit küldjek el, és ki megy el nékünk?”, felelj határozottan és érthetően: „Itt vagyok, küldj el engem!” – The Bible Echo, 1899. szeptember 18.

Ésaiás egy csodálatos látomásban szemlélte Isten dicsőségét. Látta az isteni hatalom megnyilatkozását, és miután megtekintette az Úr magasztos voltát, üzenetet kapott, hogy menjen el, és végezzen el egy bizonyos feladatot. Ő azonban méltatlannak érezte magát erre a munkára… Látva az Örökkévaló kimondhatatlan dicsőségét, így szólt: „Jaj, nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a Seregeknek Urát látták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, amelyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal, és mondá: Ímé, ez illeté ajkadat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” Ezt kell átélnünk mindannyiunknak egyénileg. Szükségünk van arra, hogy az oltárról levett eleven szén megérintse ajkunkat. Meg kell hallanunk e szavakat: „Hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett!” – Advent Review and Sabbath Herald, 1889. június 4.

Amikor Isten kiküldte ősszüleinket a kertből, reményt ébresztett bennük, beszélt nekik a Messiásról (1Móz 3:15), az Éden kapujába pedig jelentőségteljes szimbólumot helyezett: két kerubot állított oda fényes lángpallossal. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a jelenet emlékeztet a szövetség ládájára, ami Isten trónját szimbolizálta (2Móz 25:18)!
2. Olvassuk el 1Móz 3:21-24 szakaszát! Mi volt a kerubok feladata, és miért?
A kerubok egyrészt azt a feladatot kapták, hogy ne engedjék az élet fájához a bűnösöket (1Móz 3:22), ugyanakkor azt a reményt és ígéretet is szimbolizálták, hogy az ember egy nap majd visszajuthat a Paradicsomba. „Az Édenkert a földön maradt hosszú idővel azután is, hogy gyönyörű ösvényeiről Isten elűzte őket. Az elbukott emberiség még sokáig nézhette az ártatlanság hazáját. Bejáratát angyalőrök zárták el. A Paradicsom kérubok őrizte kapujánál megmutatkozott Isten dicsősége. Ádám és fiai ide jöttek istentiszteletre. Itt fogadták meg újólag, hogy engedelmeskedni fognak a törvénynek, amelynek megszegése miatt kellett az Édent elhagyniuk… A végső helyreállításkor azonban, amikor Isten »új eget és új földet« (Jel 21:1) teremt, dicsőbb díszbe fogja az Édent öltöztetni, mint amilyen kezdetben volt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 36. o.).
1Móz 3:24 szóhasználata szintén érdekes: a Biblia szerint Isten a kerubokat a kert keleti oldalához „helyezte”. Az eredetiben itt a sákan héber szó áll, ebből a szógyökből ered a szent „sátor” (lásd 2Móz 25:9; 4Móz 3:26), amiben Isten dicsősége lakozott a nép között. A Bibliában ugyan nem szerepel az általánosan ismert sekina szó, ami Isten jelenlétére utal, de ennek is az a szó az alapja, amit gyakran „sátornak” írnak. Ezt a verset tehát így is lehet fordítani: „Isten az Édenkert keleti oldalánál sátoroztatta a kerubokat.”
A Biblia Isten jelenlétével kapcsolatban említi a kerubokat (lásd 1Krón 13:6; Zsolt 80:2; Ézs 37:16), különösképpen a trónjával összefüggésben, ott hirdetik a nevét. Ne feledjük, Jelenések 4­5. fejezetében a huszonnégy vén Isten tróntermében jelenti ki, dicséretet énekelve, hogy Isten jogosan uralkodik, hiszen mindent Ő teremtett. Így jobban megérthetjük a tróntermi jelenetet, illetve azt, hogy milyen szerepet kapunk az Alkotónk előtt mi, bocsánatot nyert bűnösök.

EGW idézet
Isten csodálatos hatalmának dicsőséges emlékoszlopa nemsokára újra méltó helyére kerül. Akkor majd helyre lesz állítva az elveszett Éden. Akkor majd az ember megváltását célzó isteni terv beteljesül. Az ember Fia az örök élet koronáját adja majd az igazaknak, akikről meg van írva:
„És szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátrát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.” – Advent Review and Sabbath Herald, 1899. szeptember 5.

Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, elragadtatott ujjongás hallatszik. A két Ádám találkozik. Isten Fia kitárt karral fogadja az emberiség ősét, akit Ő teremtett, aki vétkezett Alkotója ellen, akinek a bűnéért a Megváltó a keresztre feszítés nyomát a testén viseli. Amikor Ádám megpillantja a durva szögek helyét, Urának nem a keblére, hanem a lábához borul alázattal, és így kiált: „Méltó, méltó a megöletett Bárány!” A Megváltó gyengéden felemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni otthonára irányítja.
Ádám élete az Édenből való kiűzetés után tele volt gyötrelemmel. Minden hervadó levél, minden áldozati állat, a gyönyörű természet minden betegsége, az ember tisztaságán ejtett szennyfoltok újra meg újra bűnére emlékeztették. Mérhetetlenül mardosta a bűntudat, amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó szavára az volt a szemrehányó válasz, hogy ő okozta a bűnt… Őszintén megbánta bűnét. Bízott a megígért Megváltó érdemeiben, és a feltámadás reménységével halt meg. Isten Fia jóvá tette az ember kudarcát és bukását. Jézus engesztelő szolgálata nyomán Ádám visszakapja korábbi birodalmát.
Ádám elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyönyörködött. Ártatlan és boldog korában ő szedte le róluk a gyümölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket egykor olyan szívesen gondozott. Értelme felfogja, hogy valóság, amit lát, hogy ez a kert tényleg a helyreállított Éden, amely most pompásabb, mint mikor elvesztette. A Megváltó az élet fájához vezeti. Szakít pompás gyümölcséből, és Ádámnak nyújtja. Ádám körülnéz, és az Édenben meglátja üdvözült családjának sok-sok tagját. Csillogó koronáját Jézus lábához teszi, és keblére borulva átöleli. Majd megérinti az aranyhárfát, és győzelmes énekét visszhangozza a mennybolt: „Méltó, méltó, méltó a Bárány, aki megöletett, és újra él!” Ádám családja átveszi a hangot. Koronájukat a Megváltó lábához teszik, és térdet hajtva imádják Őt. – A nagy küzdelem, 647–648. o.

Az egész Ószövetségben olvasunk kerubokról – élőlényekről (Ez 10:8), vagy aranyból készült figurákról (2Móz 25:18). Gyakran közvetlenül Isten trónja mellett állnak, Isten dicsőségét ragyogtatják az univerzumban. A szentek szentjét elválasztó kárpitra is hímeztek kerub alakokat (2Móz 26:1). A zsoltárok könyve azzal érzékelteti Istennek a teremtett világ feletti nagy hatalmát, hogy költői kifejezéssel ábrázolja Istent, amint kerubok szárnyán repül (Zsolt 18:11). Az Úr parancsára a szövetség ládájára két, tömör aranyból készült, szárnyaikat egymás felé fordító kerub alakját kellett állítani (2Móz 25:18­-20).
3. Olvassuk el Ez 1:4-14 szakaszát! Milyen hasonlóságokat találunk az ebben a részben, valamint Ézs 6:1-6 szakaszában és Jel 4:1-11 verseiben szereplő jelenetek között?
Ezékiel előtt feltárult Isten lenyűgöző hatalma. Először is, ez eléggé zavarba ejtő jelenet, éppen illik ahhoz a nehéz helyzethez, amiben Isten népe akkor találta magát: a kiválasztott nép nem az ígéret földjén, hanem babiloni fogságban élt. Ezékiel a jelenetet tanulmányozva felnéz, és meglátja Isten trónját.
Figyeljük meg, hogy milyen fontos párhuzamokat találunk más „tróntermi” látomásokkal! Ezékiel látomásában az élőlények négy­-négy arca hasonló ahhoz, amit János látott: oroszlán, sas, bika és ember.
Ezékiel a leírás elején nem nevezi meg konkrétan a négyarcú titokzatos lényeket, de később, egy másik tróntermi jelenetben (lásd Ez 10:1­-21) keruboknak mondja őket. Ézsaiás szeráfokkal kapcsolatos látomásában olvasunk még a parázsló szénről. A szeráfok arca is olyan, mint a János látomásában szereplő lényeké. A kerubok mindig ott vannak, amikor Isten trónját, vagy az azt jelképező szövetség ládáját látjuk, azt, ami Isten találkozóhelye volt Mózessel (2Móz 25:22). A próféták lenyűgöző látomásaiban is szerepeltek kerubok. Szorosan kötődnek Isten trónjához. Az Úr terve szerint minden teremtményének az Ő dicsőségét kell tükröznie, akár a saját képére teremtett emberiségről beszélünk, akár az angyalokról, akik közvetlenül fenséges trónja mellett állnak.

Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten. Hogyan értékeljük önmagunkat a szentséghez viszonyítva, aminek Ezékiel tanúja lehetett? Mennyire vagyunk tehát ráutalva az evangéliumra?
Az eljövendő világban Krisztus az élet folyójához vezeti megváltottait, és az igazság csodálatos leckéire tanítja őket. Feltárja előttük a természet titkait. Megláthatják, hogy mesteri kezével tartja ott a világokat pályájukon. Szemlélhetik, ahogy a nagy művész megszínezi a mező virágait, és tudomást szereznek az irgalmas Atya szándékairól, amelyek révén világosságát árasztja rájuk, és a szent angyalokkal együtt fogják hálatelt szívvel dicsőíteni Istennek a hálátlan világ iránt tanúsított felfoghatatlan szeretetét. Akkor majd megértik, hogy miért is szerette az Úr annyira ezt a világot, hogy „az ő egyszülött fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. – Advent Review and Sabbath Herald, 1907. január 3.

Örök időktől fogva az volt az Úr célja, hogy a ragyogó, szent szeráftól az emberig minden teremtett lény templom legyen, amelyben a Teremtő lakik. A bűn miatt az ember megszűnt Isten temploma lenni. A bűnnel szennyezett, világosságtól elfordult szív már nem tükrözte a mennyei dicsőséget. Isten Fiának testet öltésével azonban megvalósult a menny terve. Az Atya az emberben lakozik, és megmentő kegyelme által az emberi szív újra templomává lesz. – Jézus élete, 161. o.

Amikor Ezékiel a Kebár-folyó partján tartózkodott, északról mintha forgószél támadt volna: „forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, amely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó érc látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből, és nagy felhő” (Ezék 1:4). Négy élőlény mozgatott négy furcsa, egymásba szerkesztett kereket. „És a mennyezeten felül, amely fejük felett vala, látszék, mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék, mint egy ember formája azon felül” (Ezék 1:26). „És látszék a kerubokon emberi kéznek formája szárnyaik alatt.” (Ezék 10:8)
A kerekeken belül további kerekek forogtak, és első pillantásra bonyodalmasnak, összevisszaságnak tűnt mindez Ezékiel előtt. De amikor forogni kezdtek, gyönyörű pontossággal és tökéletes összhangban mozogtak. A kerekeket mennyei lények igazgatták, fölöttük pedig, a dicső trónon ott ült az Örökkévaló, akit szivárvány – a mennyei irgalom jelképe – vett körül.
Ahogyan ez a bonyodalmasnak tűnő szerkezet mennyei lények irányítása alatt állt, hasonlóképpen az ember életének bonyolult eseményei is az Isten irányítása alatt állnak. A küzdelem hevében és a nemzetek forrongása közepette irányítja a földi eseményeket Ő, aki a kerubok fölött trónol. – The Truth About Angels, 137–138. o.

A felhőben megnyilatkozó Istent követő izraeliták megálltak az ígéret földje felé vezető útjukon, felállították a szent sátort, majd pedig törzsenként tábort vertek körülötte – három-­három törzs helyezkedett el minden oldalon. Isten dicsősége leereszkedett a szentek szentjére, hogy az Úr a népe között lakozzon.

4. A sátor mind a négy oldalán volt egy-egy domináns törzs. 4Mózes 2. fejezete szerint melyek voltak ezek?
4Móz 2:3 (keleten) 
4Móz 2:10 (délen) 
4Móz 2:18 (nyugaton) 
4Móz 2:25 (északon) 
Figyeljük meg, hogy minden domináns törzsnek megvolt a saját zászlaja, ami rájuk mutatott. A Szentírás ugyan nem írja le pontosan, hogy milyen kép volt a zászlókon, de egy érdekes hagyomány – nagyjából 1Mózes 49. és 5Mózes 33. fejezetei alapján – a négy arc egyikét köti az égtájakhoz. „Rabbinikus hagyomány szerint Júda törzsének zászlaján egy oroszlán, Rúbenén egy ember vagy egy emberi fej, Efraimén egy bika, Dánén pedig egy sas alakja szerepelt, tehát a négy zászlón az Ezékiel által leírt kerubok alakjában összeolvadó négy élőlény tűnt fel” (Carl Friedrich Keil, Franz Delitzsch: Commentary on the Old Testament. 1. köt. Peabody, MA, 2011, Hendrickson, 660. o.).
Természetesen túlzásba is lehet vinni a tradíció magyarázatát, de azért érdekes ezt az ősi hagyományt összevetni a Bibliának az Új Jeruzsálemre vonatkozó leírásával. Jellemző mintázat tűnik így ki: a város mind a négy oldalán kapuk vannak, amelyek három-­három törzset jelképeznek (Jel 21:12­-13).
Izrael táborának és az Új Jeruzsálemnek a leírása egy jelentős tényt emel ki: Istennek az a szándéka, hogy az emberiséget a trónja közelébe vigye. A jelenések könyvének tanítása szerint „az Úr, a mindenható Isten annak temploma, és a Bárány” (Jel 21:22).

Természetesen mi nem Izrael táborában élünk, hogyan húzódhatunk mégis közelebb Istenhez a gyakorlatban?
EGW idézet
Különleges rendeletei révén Isten határozottan és tisztán érthetően adta tudtára Izraelnek az akaratát, bemutatva az embernek az Úr és embertársai iránti kötelességeit. Istenimádatuk tisztán elhangzott. Szertartások és ceremóniák különleges rendszere lett lefektetve, hogy Isten jelenlétét éreztesse népe között, és hogy megvédje őket a Tízparancsolat áthágásától.
Isten népe, melyet különleges kincsének tart, egy kettős törvényrendszer előjogában részesült: az erkölcsi és a ceremoniális törvényben. Előbbi a múltra, a teremtésre mutat, és emlékeztet arra, hogy az élő Isten alkotta a földet, és hogy a törvény előírásai minden emberre vonatkoznak, minden időben és az örökkévalóságban is, a második törvény pedig azért adatott, mert az ember áthágta az erkölcsi törvényt, így engedelmességét csak az áldozatok bemutatásával fejezhette ki, melyek az eljövendő megváltásra mutattak. A két törvény határozottan elkülönül egymástól. Az erkölcsi törvény már a teremtéstől fontos része volt a menny tervének, és Istenhez hasonlóan változhatatlan. A ceremoniális törvénynek viszont eleget kellett tennie az ember megváltását célzó, különleges krisztusi tervnek. Az áldozatok és adományok jelképes rendszere azért lett lefektetve, hogy a bűnös ember e szolgálatok által megérthesse Krisztus végtelen áldozatát. – Advent Review and Herald of the Sabbath, 1875. május 6.
 
Jézus nagy ajándéka a lehető legmagasztosabb bizonyíték arra, hogy nehézségeinkben segítséget kapunk, és küzdelmeinkben győzhetünk. Krisztusban rejlik népe ereje, hiszen minden hatalmat Ő kapott menynyen és földön. Nagy világosságban részesült népként ne feledjük, hogy Krisztus odaáll népe mellé, mint ötvös, aki finomítja és megtisztítja az ezüstöt. Ő folyamatosan megtisztítja azok szívét, akik Isten munkatársaivá válnak. És Ő fog munkálkodni minden lélek által. Folyamatosan megtisztítja azok szívét, akik vágynak a tisztulásra, és a megtisztultakat elkülöníti a tisztátalanaktól. – Letter 195, 1899.
 
[A zsidók] körülbelül fél évig voltak elfoglalva a sátor felépítésével. Amikor az építkezést befejezték, Mózes ellenőrizte az építők munkáját, és a szent sátort összehasonlította azzal a mintával, amit a hegyen mutattak meg neki, és azokkal az utasításokkal, amelyeket Istentől kapott. „És megtekinte Mózes minden munkát, és ímé, elkészíték azt, úgy készíték el, amint az Úr parancsolta vala, és megáldá őket Mózes” (2Móz 39:43). Izrael sokasága buzgó érdeklődéssel gyűlt össze, hogy megtekintse a szent épületet. Mialatt tiszteletteljes megelégedéssel elmélkedtek azon, amit láttak, a felhőoszlop a szentély fölé vonult, és leereszkedve beburkolta. „És a felhő befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot.” (2Móz 40:34) Így nyilatkozott meg Isten fensége, és egy ideig Mózes sem léphetett be a szent helybe. A nép elérzékenyülve nézte a kezük munkáját elfogadó jelet. Ünnepélyes félelem és tisztelet árasztott el mindenkit. Szívük boldogságát örömkönnyekkel fejezték ki, és halkan mondták el a hála szavait azért a tényért, hogy Isten leereszkedett hozzájuk, hogy köztük lakjon. – Pátriárkák és próféták, 349. o.

 

Felfoghatatlannak tűnik, hogy Lucifer egykor oltalmazó kerub volt, kiemelt pozíciót foglalt el közvetlenül Isten trónja mellett. Pusztán a lényével, a létezésével is Isten dicsőségét mutatta be az egész világmindenség előtt. Majd elkezdett a saját dicsőségével foglalkozni, már nem a Teremtő dicsőségét tartotta szem előtt, vagy még pontosabban: azt képzelte, hogy nem kapja meg azt a tiszteletet, ami járna neki.
5. Olvassuk el Ézs 14:12-14 és Ez 28:11-17 szakaszát! Mi vezetett Lucifer bukásához? Vessük össze ezeket a verseket Jel 14:1-12 részével is! Mi történik ebben a fejezetben? Hogyan érthetjük ezt meg még jobban Lucifer bukásának és az emberiség Krisztusban nyert pozíciójának összehasonlításával?
Figyeljük meg, hogy Lucifert levetették a szent hegyről, de a megváltottak a Sion hegyén állnak Isten Bárányával. Azt olvassuk, hogy Lucifer ott volt az Édenben, ahol egykor az ember is élt, de ellentétben Sátán sorsával, az emberiség visszajut a Paradicsomba – Krisztus által (lásd Jel 22:1­3).
Ebben az összefüggésben rendkívül sokat mond a következő idézet Ellen G. White tollából: „A menny diadalt arat, és az Úr megváltottai töltik be az űrt, ami Sátánnak és angyalainak a bukása miatt keletkezett” (The Advent Review and Sabbath Herald. 1900. május 29.).
A megváltottak csak az evangélium által lehetnek a mennyben! Valójában Jelenések 4­5. fejezeteinek tróntermi jelenetében szemléletes módon találkozunk az evangélium témájával, a megváltással. Az angyalok ezt kiáltják: „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és felnyisd pecsétjeit, mert megöltek, és véred által megvásároltál Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből” (Jel 5:9, ÚRK). Micsoda kép ez az evangéliumról, Jézusnak az emberiség megváltásáért elszenvedett haláláról!
Az első angyal üzenete hív, hogy hirdessük „az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6). Hatalmas erővel hirdetik, hogy mit tett Krisztus a világért. A föld történelmében egyetlen ember sincs, akire ne lenne érvényes Krisztus halála, csak hallaniuk kell róla és el kell dönteniük, hogy elfogadják.

Mi a szerepünk egyházként és egyénenként abban, hogy bemutassuk a világnak Krisztust és azt, amit értük is tett?
EGW idézet
Az egész menny örömmel dicsőítette a Teremtőt, és boldogan sugározta vissza dicsőségét. Amíg ilyen tisztelet övezte Istent, az egész mennyben béke és boldogság honolt. Egy disszonáns hang azonban megzavarta a menny harmóniáját. Az „én” szolgálata és magasztalása, ellenkezett az Úr Isten tervével, balsejtelmeket ébresztett azok lelkében, akiknek az Atya dicsősége volt a legfontosabb. A mennyei tanácstestületek kérlelték Lucifert. Isten Fia eléhozta a Teremtő nagyságát, jóságát és igazságosságát, valamint törvényének szentségét és változatlanságát. A menny rendjét Isten állapította meg; és ha Lucifer eltér attól, meggyalázza Alkotóját, magát pedig romlásba dönti. De a végtelen szeretettel és irgalommal adott figyelmeztetés csak ellenállást keltett. Lucifer hagyta, hogy eluralkodjon rajta a Krisztussal szembeni féltékenység, és még elszántabb lett.
A maga dicsőségétől eltelve elsőbbség után vágyott. Lucifer a neki adományozott magas méltóságot nem tartotta Isten ajándékának, és nem volt hálás érte Teremtőjének. Fényességével és magasztos helyével büszkélkedett. Egyenlő akart lenni Istennel. A mennyei sereg szerette és tisztelte Lucifert. Az angyalok boldogan hajtották végre parancsait, ő volt a legbölcsebb és legdicsőségesebb közöttük. Azonban Isten Fia volt a menny elismert királya, akinek hatalma és tekintélye felért az Atyáéval. Az Úr mindig Krisztussal tanácskozott, Lucifer előtt pedig nem tárult fel az Atya minden szándéka. „Miért legyen Krisztus az első? – kérdezte ez a hatalmas angyal. – Miért megbecsültebb Ő, mint Lucifer?” – A nagy küzdelem, 494–495. o.
 
Jézus földi élete nem fejeződött be addig, míg el nem végezte munkáját. Utolsó leheletével így kiáltott fel: „Elvégeztetett!” (Jn 19:30) A csatát megnyerte, hatalmas karjával kivívta a győzelmet (vö.: Zsolt 98:1). Győztesként zászlóját örökkévaló magasságokba tűzte ki. Nem örültek az angyalok? Az egész menny ujjongott az Üdvözítő győzelmén! Sátán vereséget szenvedett, és tudta, hogy birodalma elveszett. Az angyalok és az el nem esett világok számára ennek a kiáltásnak, hogy „elvégeztetett”, nagy jelentősége volt. Számukra ez éppúgy azt jelentette, mint a mi számunkra is, hogy a megváltás nagy munkája befejeződött. Velünk együtt ők is részesülnek Krisztus győzelmének gyümölcseiből. – Jézus élete, 758. o.

Sátán bűnére nem volt mentség. A hazug és gyilkos őscsaló megmutatta valódi jellemét. Nyilvánvaló volt, hogy ugyanazt a lelkületet tanúsította volna, ha irányíthatta volna a menny lakóit, mint amivel hatalmában tartotta az embereket. Azt állította, hogy Isten törvényének áthágása szabadságot és dicsőséget teremt. De bebizonyosodott, hogy a következmény rabszolgaság és gyalázat. – A nagy küzdelem, 502. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, „A küzdelem véget ér” c. fejezet, 570–572. és 576–578. o.

Sátán, a hajdani oltalmazó kerub mindenkiből ki akarja ölni a bizalmat Isten kormányzata iránt. Isten engedi, hogy a bukott angyalok folytassák a lázadást, mert be akarja mutatni a világmindenségnek az önfelmagasztalásból eredő gonoszság mélységét. Sátánnak sikerült ugyan bevonni az emberiséget a háborújába, amit Isten ellen folytat, de a kereszten Krisztus már döntő vereséget mért rá, biztosítva ezzel az emberek helyét ott, ahol egykor a bukott angyalok álltak. A végső jelenet bizonyos értelemben Isten jóságának és szeretetének még hatalmasabb kinyilatkoztatása lesz annál, mint ami Lucifer bukása előtt volt. Nem Isten akarta, hogy gonoszság legyen, de miután minden lezárul, Isten jósága és szeretete olyan módon nyilatkozik meg, ami máskülönben nem történt volna meg.
Krisztus „rátekint a képmására átalakult megváltottakra […] Meglátja bennük lelke vajúdásának gyümölcsét, és elégedett. Majd olyan hangon, amelyet mind az igazak, mind a gonoszok tábora meghall, ezt mondja:
»Íme, ők azok, akikért véremet ontottam! Értük szenvedtem, értük haltam meg, hogy velem éljenek az örökkévalóságban.«” (i. m. 572. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:
1Mózes 18–24; Ellen G. White: Az apostolok története, 20. fejezet

1. Ki tartotta magát „pornak” és „hamunak”?

2. Hány embert mentett meg az Úr Ábrahám és hányat Lót által?

3. Mikor győződött meg az Úr angyala arról, hogy Ábrahám Istent félő, igaz ember?
4. Mit tartalmazott Ábrahám földbirtoka, és hol helyezkedett el a mezőn a sírhely? 
 
5. Milyen képességekkel rendelkezett Timótheus?  

Általános áttekintés

Isten a fundamentuma minden jó dolognak, egész egyszerűen azért, mert Ő minden jó dolog Teremtője, élőnek és élettelennek egyaránt. Ezzel az igazsággal kezdődik a Biblia nyitánya: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1:1). A héber megfogalmazásban a „teremt” ige a mondat alanya előtt jelenik meg („Isten”), ami azt fejezi ki, hogy mivel Isten a Teremtő, Ő Isten. Ezen a héten ennek az alapvető igazságnak a jelentőségén fogunk elmélkedni, amely három, Istenre vonatkozó bibliai kinyilatkoztatás alapjául szolgál.

Figyelmünket először Isten trónjára irányítjuk. Mivel Ő mindenek oka, és minden tőle függ, Isten a Király, aki mindenek felett uralkodik. Királyok Királyaként van bemutatva számunkra, aki mennyei trónjáról uralkodik (Ézs 6:1, 6–8; Jel 4:9–11). Figyelmünk ezután Isten földi trónjára irányul. Mivel Isten irányítja a világegyetemet, trónusának jogköre a földre is kiterjed. A tanulmány e második szakaszában Isten földi, édeni, majd a frigyláda viszonylatában Izrael feletti, és végül a Sionon való uralkodásáról fogunk tanulni. Ezek a helyszínek Isten trónjának helyeiként vannak bemutatva a Bibliában. Leckénk harmadik szakaszában Isten új-jeruzsálemi trónjába vetett reménységünkkel foglalkozunk. Konklúzióként a következő kérdést tesszük fel: Mit jelent számunkra, jelen életünkben az, hogy Isten trónja a szívünkben van?

Magyarázat

Isten mennyei trónusa

Isten trónja a mennyben a teremtés előtt is létezett. Jeremiás szerint ez a hely már megvolt a világegyetem megalkotásakor (Jer 17:12). Ebben a mennyei kontextusban robbant ki Lucifer lázadása, majd jelent meg a bűn, amely nem csupán a földünket érinti; ez a bizonyságtétel éppen azért fontos, mert rámutat a bűn problémájának kozmikus voltára. Az egyedüli megoldás a bűn kérdésére ugyancsak egyetemes, és Lucifer trónfosztását feltételezi (Jel 20:7–10). Ézsaiás leírása szerint Isten trónja az a hely, amelyben a mennyei lények a világegyetem Királyát szolgálják, dicsőítik és imádják: „Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben, és palástja betölt-é a templomot” (Ézs 6:1). Isten trónusa mennyei helyének komplex tényéből számos gondolat származik az isteni valóságra vonatkozóan, továbbá több fontos tanulság is a számunkra.

A mennyei trónus képe által kifejezett első gondolat – szimbolikus jellegéből adódóan – a királyság gondolata. A teljes teremtett világ Királyaként Isten az egész világegyetemet uralja és irányítja. Számunkra ez azt jelenti, hogy alá kell vetnünk magunkat a törvényeinek, és bíznunk kell hatalmában és vezetésében. Ezenfelül pedig, mivel a királyság fogalma gyakran a bírói tisztséggel társul (Zsolt 122:5), az embernek Istent Ítélőjeként kell látnia, ami azt jelenti, hogy Isten az, aki látja és értékeli cselekedeteinket, rosszakat, jókat egyaránt (Préd 12:16). Ennél azonban még többről van szó: Isten a Szabadítónk is. A Bibliában a bírák „szabadítók” is voltak (Bír 3:9, 15; 6:36). Isten trónusának mennyei helye rávilágít arra, hogy az ítélet és az üdvösség nem a mi kezünkben van. Egyedül Isten ítél, és csakis Ő menthet meg.

A Biblia nagy hangsúlyt fektet arra, hogy Isten királyi széke a mennyben van. Ez a bizonyosság több üzenetet is közvetít számunkra, például azt, hogy Isten elkülönül a teremtett világtól, nem fa vagy fában rejtőzködő entitás, nem emberi lények származéka. Isten a Teremtő, aki végtelenül távol van a földtől, következésképpen megközelíthetetlen és felette áll értelmi képességeinknek: „Az Isten a mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen” (Préd 5:2).

Az ember képtelen helyesen jellemezni Istent, mivel Isten felette áll értelmi képességeinknek (Jób 11:7–12; 36:26; Ézs 55:8–9). Amikor imádkozunk, szavainknak vagy hallgatásunknak tiszteletet kell tükröznie. Az Istennel kapcsolatos mély rejtélyt a trón komplexitása fejezi ki: természetfeletti szekérnek tűnik, amelyet hatalmas kerubok és más, szárnyas lények mozgatnak, akiknek „a szárnyaik alatt négy oldalukon emberi kezek valának” (Ez 1:8). Isten királyi székének dicsőséges szépsége megközelíthetetlen transzcendencia benyomását kelti. Ezékiel a következőképpen írja le a mennyei trónust: „A mennyezeten felül […] látszék mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül” (Ez 1:26). A zafír az ókori Közel­-Keleten az istenek tiszteletére használt drágakő volt. Dániel próféta látomása szerint Isten trónja tüzes lángokból készült, „kerekei égő tűz”-ből voltak (Dán 7:9). A Jelenésekben a trónt „látszatra smaragdhoz hasonló szivárvány” veszi körül, előtte pedig a kristálytenger, hét égő tűzlámpással (Jel 4:3–6). E káprázatos és tökéletes ragyogás láttán egyetlen válasza lehet az embernek: alázattal elegyített csodálat, illetve annak tudatosítása, hogy Isten nélkül bűnös, szerencsétlen sorsú lények vagyunk.

Másfelől, ez a tökéletes titok és gyönyörűség felhívás arra, hogy istentiszteleteinken bizonyságot tegyünk róla. Felismerjük a létezését, amikor tisztelettel kutatjuk Isten kinyilatkoztatását írott Szavában és a teremtett világban. Isten szépsége és titka ugyanolyan mértékben felhívás is az emberekhez, hogy térjenek meg és engedjék meg Istennek, hogy megtisztítsa bűnös jellemüket. Isten királyi székének szépsége és titka itt és most arra hív minket, hogy megvalljuk Isten igazsága abszolút elveinek jogosságát és valóságát.

Isten földi trónusa

Isten nem zárkózott a mennybe, valahol, egy távoli helyen, közönyt tanúsítva az emberek sorsa iránt. A mennyei trónnak a földön is voltak megtestesült formái.

Az Édenben.
Isten mennyei trónjának első földi megjelenése az Édenben volt, és az ezt leíró nyelvi elemek Isten mennyei templomára emlékeztetnek. A kert keleti oldalán villogó pallossal őrt álló kerubok (1Móz 3:24) az Isten mennyei trónját körülvevő és „lángoló tüzet” formáló kerubokra emlékeztetnek (Zsolt 104:4; vö. Dán 7:9; Jel 4:3–6). Éden folyóvizei (1Móz 2:10–14) az élet vizére utalnak, amely tiszta, mint a kristály, és Isten trónjából ered (Jel 22:2). A drágakövek mindkét helyen megtalálhatók, a mennyben és a földön egyaránt (1Móz 2:12; vö. Ez 1:26).

A frigyláda.
Isten trónjának egy másik fontos lokalizációja a szövetség ládája, amely szintén több közös vonáson osztozik Isten mennyei trónusával (mint például a kerubok jelenlétében), s amelyet Isten trónjának – Isten lábai zsámolyának (1Krón 28:2; Siral 2:1) – tartanak. Ennek az azonosításnak a szentírási bizonyítéka 1Krónikák 28:2 verse, ahol „az Úr szövetsége ládája… a mi Istenünk lábainak zsámolya”. Ez volt az a hely – mint Isten trónja többi megnyilatkozása esetében –, ahol az ítélet folyt. A „lábak zsámolya” szintagma 2Krónikák 9:18 versében is megjelenik Salamon királyi székével kapcsolatban, ahol az arany zsámoly a hatlépcsős trónhoz volt erősítve, a korabeli közel­keleti szokásoknak megfelelően, miszerint zsámolyt kellett helyezni a templomban az Isten lába elé (ld. Zsolt 99:5; 132:7; Siral 2:1), sejtetve ezzel, hogy Isten áll a szövetség ládája felett.

Sion hegye.
Amikor Izrael népe elfoglalta az országot, a szövetség ládáját a Sion hegyén felépített templomba helyezte. A „Sion” nevet a későbbiekben Isten trónja helyének, az ítélethozatal helyszínének szinonimájaként használták (Zsolt 9:5; Ézs 16:5). Az Isten királyi székére utaló összes addigi fogalmat áthelyezték a Sionra, ahol Isten lakik és ítéli a népeket (Zsolt 9:12–16). Ez az irány az Újtestamentumban is megma­rad, ahol Krisztus és apostolai királyi székben ülve ítélik a világot (Mt 19:28). Sion a mennyei Jeruzsálemre utal, ahol a béke, szeretet és örök élet bibliai reménysége végül valósággá válik (Jel 21:1–4).

Isten temploma vagyunk.
Isten végül népe körében is lakhelyet tart fenn magának. A héber sakan ige kifejezi, hogy Isten az Ő népe körében lakozik a szentélyben (2Móz 25:8–9). Isten emberek közt lakozásának gondolata annyira átható volt, hogy ennek talaján egy új kifejezés keletkezett, a miskan szó („a gyülekezet sátora”), a hely, ahol Isten lakozik. Az ige továbbá a sátor felett nyugvó (sakan) felhőre is utal (2Móz 40:35). Az Újszövetségben ez a fogalom a keresztény személyére és testére is kiterjed: „Avagy nem tudjátok-­e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentléleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek, és nem a magatokéi vagytok? […] Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6:19–20).

Alkalmazás

A trón pedagógiája.
Napjainkban a királyság és a trón fogalma nem tűnik különösebben relevánsnak. A transzcendencia, a tisztelet és a szakralitás érzése csökkent. Beszéld meg ezeket a fogalmakat a csoportban a fiatalokkal és idősekkel egyaránt! Vedd figyelembe a következő stratégiákat mint lehetséges módszereket e fogalmak magyarázatakor:

1. Szervezz kirándulást a természetbe, Isten csodálatos, teremtett világába, hogy ily módon életre keltsd csoportod tagjaiban az Isten trónja iránti csodálat és transzcendencia érzését!

2. Látogassatok el egy csillagvizsgálóba, hogy megcsodáljátok végtelen vi­lágegyetemünket!

3. Hívj meg egy orvost a szombatiskolába, hogy az emberi test titkairól és összetett voltáról beszéljen!

Isten trónja az imádatban.
Az Isten trónjáról szóló tanulmányunk fényében gyülekezeti szinten értékeljétek újra az istentiszteleteteket, gyülekezetben gyakorolt magatartásotokat, a módot, ahogyan imádkoztok, énekeltek, Igét hirdettek! Illő dolog dicsekedni gyülekezetetek missziós sikereivel, vagy azzal, hogy hányan vesznek részt a szombatiskolai csoportos tanulmányozásban? Miért igen, vagy miért nem?

Isten trónja az erkölcsben.
Személyes szinten ismerd fel és értékeld Isten királyi jelenlétét felebarátodban, rokonaidban, testvéreidben, szüleidben, házastársadban! Isten trónusának és transzcendenciájának valósága hogyan befolyásolja a kapcsolatodat velük?
 
Isten trónja személyes életedben. Válaszolj a következő kérdésre: Mit jelent az, hogy bizonyos értelemben az életed Isten trónja? Milyen hatása lehet ennek arra, ahogy a testeddel bánsz, az idődet beosztod, az otthonod dolgait rendezed, és a munkahelyeden viselkedsz?