A Zsoltárok, 2. rész

A végső eseményekre gondolva hajlamosak vagyunk A jelenések könyvének fenevadjaira, erőire összpontosítani. A szerepük természetesen jelentős, fontos is, különben Isten nem akarta volna, hogy benne legyenek a Bibliában és megértsük a jelentésüket (lásd Jel 1:3). A prófécia foglalkozik még a bűnnel, a szenvedéssel, az ítélettel, a jó és a gonosz harcával, az igazsággal és az igazságtalansággal, az üldözéssel és egyéb fontos kérdésekkel.

A zsoltárok könyve szintén mélységében taglalja ezeket a témákat, körüljárja szinte az összes lehetséges emberi érzelmet, a kétségbeesés sötétségétől a kitörő örömig. Látjuk, amint Izrael serege harcra készül a sötétség erőivel. Olvasunk emberekről, akiket az a kérdés gyötör, hogy miért nem számol le Isten határozottabban és azonnal a gonoszsággal – amit kétségkívül mindannyian feltettünk már. Válaszokat keresünk, A zsoltárok könyve pedig a szentélyre tereli a figyelmünket, újból és újból rámutat, hogy Isten a Teremtő. Vajon nem olyan témák és kérdések ezek, amelyekkel a ma embere a mai viszonyok között is küzd?

Dehogyisnem! Éppen ezért tovább kutatjuk A zsoltárok könyvét, hogy még többet megtudjunk e fontos igazságokról.

Május 31. – A börtönszolgálat napja

Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés – legyen az bármilyen logikus – sem lágyítja meg a kemény szívet, nem töri át a világias gondolkodás és önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak a mennyből kell kapniuk az erőtöbbletet. Tudta, hogy csak akkor hatásos az evangélium, ha forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, akiket áthat annak ismerete,
„aki az út, az igazság és az élet”. A tanítványokra bízott munka fokozott teljesítőképességet fog igényelni, mert a gonoszság áradata erősen és hatalmasan hömpölyög feléjük. A sötétség hatalmasságainak buzgó és elszánt vezető a parancsnoka; Krisztus követői pedig csak az Istentől nyert Lélek segítségével harcolhatnak az igazságért. – Az apostolok története, 31. o.

Most a Megváltó szeme a jövőbe néz, látja a szélesebb területet, ahol halála után tanítványai lesznek bizonyságtevői. Profetikus pillantása befogja szolgáinak tapasztalatait minden korban, míg másodszor is eljön. Bemutatja követőinek a rájuk váró küzdelmeket, felfedi a csata jellegét, tervét. Feltárja a rájuk leselkedő veszélyeket, a szükséges önmegtagadást. Azt kívánja, legyenek tisztában az árral, és ne lephesse meg őket az ellenség. Nem test és vér ellen kell hadakozniuk, hanem
„a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Természetfeletti erőkkel kell harcolniuk, de biztosak lehetnek a természetfeletti segítségben is. A menny minden lénye jelen van ebben a seregben, és közöttük van, aki „annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). A Szentlélek, a mennyei seregek fejedelmének helyettese lejött vezetni a harcot. Azok az emberek, akik ebben a küzdelemben részt vesznek, lehetnek tökéletlenek, rájuk nehezedhetnek bűneik és hibáik, de Isten kegyelme mindenkié, aki töredelmesen keresi. A Mindenható ereje azok oldalán sorakozik fel, akik Istenben bíznak. – Jézus élete, 352. o.

Isten próbákon át vezet bennünket, hogy még közelebb húzódjunk hozzá. A zsoltáros ezt mondja: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.” Dávid kiemelkedő személyiség volt. Élettörténete minden lélek számára érdekfeszítő, aki az örök győzelmekért küzd. Élete során két hatalom küzdött a lelkéért. A hitetlenség összevonta seregeit, és próbálta eltakarni előle az Isten trónja felől rááradó világosságot. Nap mint nap dúlt szívében a háború, mert Sátán próbálta ellensúlyozni az igazság erőinek minden közbelépését. Dávid megértette, hogy mit jelent hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói és a gonoszság lelkei ellen küzdeni. Néha úgy tűnt, hogy az ellenség győzelmet arat felette, de végül mégis győzött a hit, és Dávid örülhetett Jehova üdvözítő hatalmának. – Signs of the Times, 1909. augusztus 11.

1. Olvassuk el a Zsoltárok 46.! Minek a reményére találunk rá ebben, amire oly nagy szükség van a ma zűrzavarában és a nagy küzdelem kibontakozása során az utolsó napokban?

A 46. zsoltár olyan témát érint, amit A zsidókhoz írt levélben is megtalálunk: ami különb. Jézus különb a földi főpapnál, az Ő áldozata különb minden állatáldozatnál, a mennyei templom különb a földi előképeinél.
Ennek a zsoltárnak azonban más a megközelítése. Az írója nem jó dolgokat állít szembe még jobbakkal, hanem a lázadó világgal és annak minden rettenetes következményével ellentétben sorolja fel a jót, amit Isten eltervezett nekünk.
Ez a zsoltár reménységet és ígéretet hirdet nekünk most, a pusztulás, a megpróbáltatás, a szenvedés és a háborúk között. Ezért fontos, hogy
„Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten” (Zsolt 46:11)! Meg kell nyugodnunk a bizonyosságban, hogy egy nap majd mindez véget ér, Isten felmagasztaltatik a földön (Zsolt 46:11).
Figyeljük meg ezt is: „Azért nem félünk, ha megindulna is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe” (Zsolt 46:3, ÚRK).
Ez óhatatlanul eszünkbe juttatja a második advent jeleneteit: „Az ég pedig eltűnt, mint amikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget kimozdult a helyéből” (Jel 6:14, ÚRK). Vagy pedig ezt: „Várjátok és siettetnétek az Isten napjának eljövetelét, amikor az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak” (2Pt 3:12, ÚRK). Nem tart örökké ez a világ, sem a sok gonoszság, ami pedig utána következik, olyasmit ígér, amit most fel sem tudunk fogni. Addig csak ki kell tartanunk hittel, kapaszkodjunk Isten kijelentéseibe, legfőképpen Jézusba, aki a keresztet is vállalta értünk!

Mindenkiben, akit Isten nevel, olyan életnek kell megnyilatkoznia, amely nincs összhangban a világgal, annak szokásaival vagy gyakorlatával. Mindenkinek személyes tapasztalatra kell szert tennie, az Úr akaratának ismeretére eljutnia. Egyénileg kell meghallgatnunk Őt, aki a szívhez szól. Mikor minden más hang elcsitul, s nyugodtan várakozunk előtte, a lélek csendje még érthetőbbé teszi Isten hangját. Ő arra int: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46:11) Egyedül itt találunk igazi nyugalomra. Ez a gyakorlati felkészülés mindenkinek, aki a mennyért munkálkodik. A rohanó tömegben, az élet feszültségében, az intenzív munkában a világosság és béke légköre lengi körül az így felfrissült lelket. Az élet jó illatot lehel, isteni erő nyilatkozik meg, mely eléri az emberi szíveket. – Jézus élete, 363. o.

Hagyd, hogy a szíved elepedjen az Isten utáni vágyakozástól! Gyakorold a hitet, ami így nem fog elszakadni Istentől! Az elfáradtak és megterheltek menjenek Krisztushoz! Könyörögj vigasztalóért! A gyengék és kételkedők közeledjenek az Úrhoz, és akkor Ő is közeledni fog hozzájuk. Komoly és kitartó hittel ragadd meg Istent! – Letter 96, 1901.
 
Földi élete során Jézus gyakran hívta tanítványait: „Kövessetek engem!” „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9:23) Az úton bizonyára akadályokkal is szembesülünk, de bátran, zokszó nélkül kell haladnunk tovább. Jó az Úr. Ő a mi segítségünk a szükségben. Ha elmondjuk neki minden nehézségünket, és elhisszük a szavát, meghallgat, és válaszol imáinkra. Hív, hogy menjünk oda hozzá. Így szól: „Kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” (Mt 7:7) Tárháza tele van, abból szüntelenül meríthetünk, mert sosem fog kiapadni.
Vajon az Úr valaha is belefárad imáink meghallgatásába? Nem! Ha kitartóan, teljes szívvel kérjük, meghallgat, és így szól: „Ímé, itt vagyok.” (Ésa 58:9) Soha nem szabad elcsüggednünk. Ha teljes mértékben tőlünk függne az üdvösség kérdése, akkor lehetnénk bizalmatlanok magukkal szemben, és kételkedhetnénk. De ez nem a mi terhünk. Hallgassátok és értsétek meg az emberekhez intézett legértékesebb hívást: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:28–30) Mindannyian mondjuk el: „Isten kegyelme által teszek eleget ezeknek a feltételeknek.” – Letter 14, 1902.

Nagyrészt szimbolikus A zsoltárok könyvének nyelvezete, de a bolygó végső helyreállításával kapcsolatos részeknél aligha gondolhatjuk csupán annak. A 46. zsoltár figyelmeztet, hogy Krisztus visszajövetelekor erős hatások érik a földet, nem csak a hegyeket és a tengereket, mert a földi történelem vége az évezredek alatt annyi szenvedést okozó világi birodalmak, emberi kormányzatok sanyargató rendszereinek összeomlását is jelenti.
Egyszer s mindenkorra vége lesz ezeknek a hatalmaknak és a sok gonoszságnak, szenvedésnek, amit a világra szabadítottak.

A bibliai prófécia bemutatja, mi történik a világgal. Dániel 7. fejezetének látomásában például viharos tenger látszik, abból emelkednek fel a világ nemzetei. Küzdelmek és háborúk szelei korbácsolják a pogányság tengerét (a földet), egyik birodalom váltja a másikat, de semelyik sem képes megoldani az emberiséget szorító valós problémát. A világi vezetők majdnem mindig olyan bűnösnek és önzőnek bizonyulnak, mint a többi ember.
Dániel látomásának egyetlen birodalma sem lett Isten népének biztonságos otthona (bár voltak közöttük jobbak). Azt viszont tudjuk, hogy Isten országának polgárai vagyunk (Fil 3:20), és bolygónk káosza felett a magasságban ott van Isten rendíthetetlen trónja (lásd Ez 1:26). Jézus elmondta: visszatérése előtt egyre mélyebb káoszba fordul a világ (Máté 24. fejezet), de mivel Isten mindent kézben tart és beváltja ígéreteit, hittel kitarthatunk, akármilyen állapotok uralkodnak is most a bolygónkon.
„Nemzetek zajongnak, országok mozognak; kiereszti hangját, megszeppen a föld. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk” (Zsolt 46:7­-8). Rövidtávon nézve a dolgok nem haladnak jól, nem is fognak, de hosszútávon? Jézusnak hála, az már egészen más kérdés!

Nekünk, akik közvetlenül a megvalósulás határán állunk, milyen végtelenül fontos, milyen érdekfeszítő a bekövetkezendő dolgoknak ábrázolása, azoké az eseményeké, amelyekre Isten gyermekei figyelnek, várnak, vágyakoznak, és amelyekért imádkoznak, mióta ősszüleink kiléptek az Édenből!
Zarándoktársaim! Még itt vagyunk a földi élet árnyai és zűrzavarai között. De Megváltónk nemsokára megjelenik, hogy szabadulást és nyugalmat hozzon. Hitben lássuk meg a jövő áldásait, ahogy Isten megrajzolta őket! Krisztus, aki meghalt a világ bűneiért, szélesre tárja az Éden kapuit mindazok előtt, akik hisznek benne. A harc nemsokára véget ér Jézus győzelmével. Nemsokára meglátjuk Őt, akiben örök életünk reménysége összpontosul. Ha már nála leszünk, semminek tűnik majd az élet minden próbája és szenvedése. Az előbbi dolgokra „nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe”. „Ne veszítsétek el hát bizodalmatokat, amelynek nagy jutalma van. Mert állhatatosságra van szükségünk, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” „Izraelt megszabadítja az Úr örökké tartó szabadságra. Nem ér benneteket szégyen és gyalázat soha-soha többé.” (Ésa 65:17; Zsid 10:35–37; Ésa 45:17)
Nézz fel, nézz fel, és növekedjen a hited! Ez a hit irányítsa lépteidet azon a keskeny ösvényen, amely a város kapuin át a végtelenbe vezet, a megváltottak részére készített, kötelékektől mentes, dicsőséges jövőbe. „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jak 5:7–8) – Próféták és királyok, 731–732. o.

Csüggedéssel vagyunk tele, pedig remény kellene, hogy betöltse az életünket. Nem merészelem hitszememet levenni Jézusról, hogy a vihar keltette hullámokra tekintsek, mint a szegény, félelemtől rettegő Péter, mert attól tartok, hogy elsüllyedek. Elég sok gyötrődést, zavarodottságot és kételkedést látok, ami elvonhatná a figyelmemet, és megzavarna, ha rájuk tekintenék, és ezekkel foglalkoznák. De én naponta többször is elmondom: „Segíts, Uram, hiszen egyedül te segíthetsz, hogy teljesen benned bízzak. Tied az ügy, és nem fogod megengedni, hogy igazságod megszégyenüljön.” – Letter 3/b, 1881.

Még mindig sötétség és a földi dolgok zavargásai vesznek körül. Tekintsünk lelkesedéssel az eljövendő, áldott életre. Engedjük, hogy hitünk áttörjön a sötét felhőkön, és arra szegezzük a tekintetönket, aki meghalt, hogy elvegye a világ bűneit. Ő kitárta a menny kapuit azok előtt, akik elfogadják, és hisznek benne. Erőt ad, hogy Isten fiai és leányai legyenek. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy tanulságos leckékké váljanak a szörnyű szenvedések, amelyek által megtanulunk harcolni a Krisztusban elnyerhető elhívásunk jutalmáért. Bátorítson a gondolat, hogy az Úr nemsokára visszajön. Bárcsak ez a reménység vidámítaná meg a szívünket! „Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik.” (Zsolt 10:37) Boldog az a szolga, akit az Úr őrhelyén talál, amikor eljön. – Heaven, 160. o.

Az ember átadta a bolygó feletti uralmat Lucifernek, hosszútávon nézve mégis fényes jövő látszik. Jób könyve szerint Sátán azzal kérkedett a mennyei tanácskozáson, hogy övé a föld.
„Honnét jössz?” – kérdezte Isten.
„Körülkerültem és át meg átjártam a földet” (Jób 1:7, ÚRK) – felelte Sátán.
Sátán hangoztatta a tulajdonjogát. Az ősi világban a tulajdonjogot a láb, a bejárás szimbolizálta. „Kelj fel, járd be ez országot hosszában és széltében: mert néked adom azt” (1Móz 13:17) – mondta Isten Ábrahámnak.

Ellen G. White a következőt írta arról, amit Krisztus a millennium végén tesz majd: „Krisztus az Olajfák­ hegyére ereszkedik le, ahonnan feltámadása után felemelkedett, és ahol az angyalok megismételték viszzatérésének ígéretét. A próféta ezt mondja: »Bizony, eljön az Úr, az én Istenem, és minden szent vele.« »És azon a napon az Olajfák-hegyére veti lábait, amely szemben van Jeruzsálemmel napkelet felől, és az Olajfák-hegye középen ketté válik,… igen nagy völggyé.« »És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen, és a neve is egy« (Zak 14:5, 4, 9). Az Új Jeruzsálem káprázatos ragyogással alászáll a fogadására megtisztított és előkészített helyre. Krisztus belép a szent városba, és vele népe és az angyalok” (A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 565. o.).

Erre az időre tekint János, a látnok, amikor kijelenti: „E világnak országai a mi Urunkéi és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik.” (Jel 11:15) A szövegkörnyezetből határozottan kitűnik, hogy mikor fog mindez bekövetkezni: „És megharagudtak a pogányok, és eljött a te haragod és a halottak ideje, hogy megítéltessenek, és jutalmat adj a te szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és akik a te nevedet félik, kicsinyeknek és nagyoknak; és elpusztítsd azokat, akik a földet pusztítják.” (Jel 11:18) Az utolsó ítéletkor, az igazak megjutalmazásának és a gonoszok megbüntetésének idején áll fel Krisztus országa. Akkor majd elpusztulnak azok, akik szembeszálltak Jézus uralmával, és a világ országai a mi Urunké, Krisztusunké lesznek. […]
Addig azonban Jézus Krisztus országát nem lehet megalapítani ezen a földön. Az ő országa nem evilági. Követői úgy tekintsenek magukra, mint akik „idegenek és vándorok ezen a földön”. Pál mondja: „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.” (Zsid 11:13; Fil 3:20) – Pátriárkák és próféták, függelék, 763. o. (a magyar fordításokban nem található meg ez a bekezdés, illetve a függelék – a fordító megjegyzése) Isten kegyelmének országa most épül, amint nap nap után bűnnel és lázadással teli szívek hódolnak be a szeretet uralkodásának. Ám a dicsőség országának teljes megalapítása csak Krisztus második eljövetelével következik be. „Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének.” (Dán 7:27) Akkor veszik örökbe a világ megalapítása óta számukra elkészített országot, akkor kezdi meg Jézus Krisztus az uralkodását.
A mennyei kapuk ismét feltárulnak, és Üdvözítőnk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer szenttel mint királyok királya és uralkodók ura jön el. Ekkor az „Úr lesz az egész föld királya” (Zak 14:9). Azon a napon egy Úr lesz, és a neve is egy. „Isten sátora az emberekkel lesz… velük lakozik, s ők az ő népe lesznek, és maga Isten lesz velük, és lesz Istenük.” (Jel 21:3) […]
Aki azt kéri, hogy „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is”, azért imádkozik, hogy a földön érjen véget a gonoszság uralma, Isten örökre törölje el a bűnt, és állítsa fel az igazságosság, szentség országát. Akkor a föld is, mint a menny, betelik „jóban való teljes gyönyörűséggel” (1Thessz 1:11). – Gondolatok a hegyibeszédről, 108, 110. o.

Feltételezések szerint akkor énekelték ezt a zsoltárt, amikor Szanhérib serege csoda folytán megsemmisült (2Krónikák 32. és 2Királyok 19. fejezete). Ez a történet előremutat Jelenések 20. fejezetében a gonoszok végső pusztulására. Isten népe a szent városban lesz igaz Királyával, amikor a gonoszok serege körbeveszi őket, de Isten el fogja pusztítani a támadókat.
A hatalommal való visszaélés lesz az egyik dolog, amit Isten eltöröl az ítélettel. A bűnös ember nem másokért, nem Isten dicsőségére él, hanem csakis önmagáért. Úgy döntött, nem hiszi el, hogy az univerzumban lenne értelem, vagy létezne objektív erkölcsi mérce. Sok szempontból elmondható, hogy ma ennek a következményeivel élünk együtt. Friedrich Nietzsche filozófus érvelése szerint ahhoz, hogy valaminek értelme legyen, nekünk magunknak kell azt kigondolnunk, és úgy kell tennünk, mintha a világmindenség értünk létezne. Lényegében minden ember úgy viselkedik, mintha isten volna.
(Joggal kérdezhetné bárki: Mennyire vált be ez a filozófia Nietzsche számára? Valójában nem nagyon. Az elméje megbomlott. Összeesett az utcán Olaszországban, miután meg akart fékezni egy lovát ütlegelő embert. Élete hátralévő tizenegy évét némán, szellemi leépülésben töltötte, majd 1900-­ban meghalt.)
Bármilyen nagyok is a problémák, hívőként reménységben élhetünk. Nem szabad a pillanatnyi események alapján megítélni a jövőt! Könnyű kétségbeesni, látva, hogy a civilizáció oszlopait folyamatosan verik szét istentelen emberek érzései és gondolatai, vagy pedig azoké, akiknek Istenről alkotott nézetei a Bibliától idegenek. Most olyan korban élünk, amikor támadják az erkölcsi értékeket, még azokat az alapvető dolgokat is, mint a férfi és női identitás, legalábbis a világ bizonyos részein. Nyíltan magasztalnak, dicsérnek olyan erkölcstelenségeket, amelyeket azelőtt sokan még privát beszélgetésekben is szégyelltek volna. Ennyire rossz lett a helyzet.

Istennek az a terve, hogy a hívei által nyilatkoztassa ki országa elveit. Ahhoz, hogy jellemük és életük ezen elveket tükrözze, el kell szakadniuk a világi hagyományoktól, szokásoktól és gyakorlatoktól. Minden igyekezetével próbálja önmagához közel vezetni őket, hogy megismertesse velük akaratát. Ugyanaz a célja ma élő népével, mint Izraellel volt, amikor kihozta őket Egyiptomból. Jóságát, irgalmát, igazságosságát és szeretetét látva, amit Isten tanúsít egyháza iránt, a világ betekintést nyer a jellemébe. És ha az Úr törvénye ekképpen mutatkozik meg az emberek életében, akkor még a világ is el fogja ismerni, hogy felsőbbrendű életet élnek, akik szeretik Istent, félik Őt, és minden népénél hűségesebben szolgálják Őt. – Recreation, Pamphlet 145, 3. o.

Kedves Testvérek! Kerüljetek szoros kapcsolatba hivatásotokban az emberekkel! Emeljétek fel a lesújtottakat. A szerencsétlenségekre úgy tekintsetek, mint titkos áldásokra, a fájdalmakra, mint kegyelmi bizonyságokra. Munkálkodjatok úgy, hogy remény virágozzon ki a kétségbeesés helyén. […]
„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van, és igen siet.” (Sof 1:14) Szeretném minden munkásnak odakiáltani: Hitben menj előre, és az Úr veled lesz! De virrassz és imádkozz! Ebben rejlik eredményed titka. Az erő Istentől jön. Munkálkodj teljesen benne bízva, és ne feledkezz meg arról, hogy a munkatársa vagy. Ő a te segítőd. Tőle származik az erőd. Ő lesz a bölcsességed, igazságosságod, megszentelődésed és megváltásod. Hordozd Krisztus keresztjét, naponta tanulj tőle szelídséget és alázatot. Ő a te vigaszod és felüdülésed. – Az evangélium szolgái, 37–38. o.

A Krisztus iránti engedelmesség minden cselekedete, minden érte való lemondás, minden türelemmel viselt próba, minden kísértések feletti győzelem: előrehaladás a végső győzelem felé vezető úton. Ha elfogadjuk Krisztust vezetőnknek, biztonságosan haladhatunk. Még a legnagyobb bűnösnek sem kell eltévednie. Minden reszkető útkereső tiszta és szent fényben járhat. Bár az ösvény keskeny és olyan szent, hogy bűn nem férhet el rajta, mégis mindenki végigjárhatja, s egyetlen, kételyekkel vívódó, remegő léleknek sem kell elmondania: „Nem törődik velem az Úr.”
Bár az út göröngyös, meredek az emelkedő, jobbról-balról szakadék tátonghat, csapda lappanghat, s noha akkor is tovább kell haladnunk, amikor elfáradtunk, és lehet, hogy harcolnunk kell, mikor bágyadtság vesz rajtunk erőt, ha elcsüggedünk is, reménykednünk kell, mert ha Jézus Krisztus a vezetőnk, végül biztosan elérjük az áhított célt. Maga Krisztus taposta ki előttünk az utat, Ő egyengette el az ösvényt a lábunk előtt. – Gondolatok a hegyibeszédről, 140. o.

A Massachusettsi Műszaki Egyetem mérnökei kifejlesztettek egy fekete bevonatot, amitől szinte láthatatlan lesz az azzal borított tárgy. A nanobevonat sokkal sötétebb minden eddig előállított fekete anyagnál, képes elnyelni a látható fény 99.995% százalékát. Az így kezelt tárgyakat még a legerősebb fény sem képes láthatóvá tenni.
A 67. zsoltár azzal a kéréssel kezdődik, hogy Isten „világosítsa meg az ő orcáját rajtunk… Hogy megismerjék e földön a te útadat” (Zsolt 67:23). A megváltási tervvel Isten lehetőséget biztosított a bűnösöknek arra, hogy újból közvetlen közelébe kerüljenek sugárzó lényének, dicsősége mégse pusztítsa el őket. Krisztus keresztje által pedig már most, ebben az életben is lehetővé vált, hogy Isten „ránk ragyogtassa arcát”.
Ennél még tovább is megyünk: Isten szándéka, hogy a világon az Ő világosságát tükrözzük. Izrael azt a feladatot kapta, hogy a templom imádság háza legyen minden nép számára: „Mind fölviszem szent hegyemre, és megvidámítom őket imádságom házában. Egészen elégő és véresáldozataik kedvesek lesznek oltáromon, mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára” (Ézs 56:7, ÚRK)!
Dávid a zsoltárban emlékeztet: Isten azt akarja, hogy „megismerjék utadat [az Úrét] e földön és szabadításodat [az Úrét] minden nép között” (Zsolt 67:3, ÚRK). Szomorú, hogy Isten népe annyiszor kudarcot vallott ebben. Vannak sötét fejezetei Izrael történelmének, mint ahogy az elmúlt két évezredben a kereszténységnek is. Mintha mély fekete anyaggal vontuk volna be a szívünket, ami elnyeli, nem tükrözi Isten világosságát.
Időnként úgy gondolunk Isten végidei mozgalmára, mint a lelki utazók VIP várójára, és cseppet sem zavar, hogy a világ többi részének zajos, kényelmetlen helyen kell várakoznia, készületlenül az előttük álló útra. Jelenések 14. fejezetének maradék egyháza azonban nem álldogál nyugodtan a Sion hegyén Krisztussal, az Ő dicsőségében fürödve, hanem az egész földet körüljárva hívja a világot, hogy menjenek Isten szent hegyére.

Isten értékes előjogokban részesített, hiszen elküldte igazságának világosságát, nektek pedig gyarapítanotok kell ezeket az áldásokat, és hagynotok kell, hogy mások is részesülhessenek belőlük. Kiterjedt misszióterületek vannak a közeletekben, minden nap lehetőségetek van beszélni az embereknek Isten ígéreteiről, alacsony jövedelemért gürcölő, sínylődő lelkeket üdíthettek fel, bátoríthatjátok azokat, akik szegénységgel küzdve csak nehezen tudják biztosítani maguknak létminimumot. Isten gyermekei arra hívattak, hogy dicsőítsék, aki az ő csodálatos világosságára hívott ki a sötétségből, hogy Krisztus képviselői legyenek. Keresniük kell az alkalmat, hogy azokat tanítsák, akik kapcsolatba kerülnek a mindennapi élet problémáinál magasztosabb és szentebb igazságokkal. Ezékiel próféta által így szól az Úr: „És adok rájuk és az én magaslatom környékére áldást, és bocsátom az esőt idejében; áldott esők lesznek.” (Ezék 34:26) – Signs of the Times, 1890. február 3.

Az a legmagasztosabb munka, a legnemesebb erőfeszítés, amit egy ember megtehet, hogy társait Isten Bárányához vezeti. Ó, bárcsak komolyabban vennénk ennek a munkának a fontosságát, mint tettük a múltban! Egyházunk tagjai kezdjenek el dolgozni. Bárcsak Krisztust nyilatkoztatnák ki a gondolataik, szavaik és tetteik! Ha helyesen képviselik Őt, elnyerik az örök élet jutalmát és a mennyei otthont. – The Gospel Herald, 1902. december 10.
 
Isten minden nemzedék idején elküldte szolgáit, hogy megróják a bűnt a világban és az egyházban. Az emberek azonban kellemes dolgokat akarnak hallani, és nem fogadják szívesen a tiszta, kendőzetlen igazságot. Számos reformátor, amikor elkezdte a munkáját, nagyon óvatosan próbálta az egyház és a nemzet bűneit megdorgálni. Azt remélte, hogy őszinte, keresztény életének példamutatásával vissza tudja vezetni az embereket a bibliai elvekhez. De Isten Lelke megérintette e reformátorokat – mint annak idején Illést, akit egy gonosz király és egy hitehagyó nép bűneinek megfeddésére indított –, és arra kényszerültek, hogy a Biblia világos kijelentéseit prédikálják; azokat az elveket, amelyekről korábban vonakodtak beszélni, most buzgón hirdették, és elmondták, milyen veszély fenyegeti az embereket. Azt tolmácsolták, amit az Úr adott nekik, nem félve a következményektől. És az emberek kénytelenek voltak meghallgatni a figyelmeztetést.
Tehát hangozni fog a harmadik angyal üzenete. Amikor a legnagyobb erővel kell hirdetni, az Úr alázatos követői által fog dolgozni azok értelmét befolyásolva, akik szolgálatára szentelik magukat. – A nagy küzdelem, 606. o.

További tanulmányozásra: 133. zsoltár; ApCsel 1:4-9; Jel 5:4-7

„A patriarkális korszakban a Szentlélek befolyása gyakran megnyilatkozott észrevehető módon, de sohasem a maga teljességében. Most a Megváltó szavainak engedelmeskedve, a tanítványok könyörögtek ez adományért, és a mennyben Krisztus hozzátette az ő könyörgését. Jogot formált a Szentlélek ajándékára, hogy népére kitölthesse” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 24. o.).
Amikor Krisztus ránk bízta az evangélium hirdetését, nem hagyott magunkra, nem magunknak kell kitalálnunk, hogyan is lesz ez majd. A munkát a mennyei szentélyből irányítja. A feladatunk szorosan kötődik hozzá: Ő vezet és ad nekünk erőt. Ez az Ő műve, nem a miénk, azt kéri, hogy kövessük Őt. Így volt ez Izrael esetében is. Isten azt kérte tőlük, hogy kövessék az útmutatásait, utána pedig Ő váltotta valóra a lehetetlent. A Lélek már munkálkodik a szomszédaink szívében, és Isten azt kéri tőlünk, hogy legyünk ott, amikor elérkezik számukra a döntés pillanata, hívjuk őket Isten népe köze, akik a Báránnyal állnak a Sionon. Nem egyedül nekünk kell kitalálnunk új eszközöket és módszereket, hiszen a munka vezetése sosem volt a mi kezünkben.

Naponkénti tanulmányozásra: 1Mózes 32–38; Ellen G. White: Az apostolok története, 22. fejezet

1. Hogy nézte Jákob az Ézsau orcáját?

2. Jákob mely fiai ölték meg Sekhem minden férfiját?

 3. Mit tett Jákob a családtagjai fülönfüggőivel?

4. Milyen fajta gödörbe vetették Józsefet?

5. Hogyan beszélt Pál apostol Krisztus földi működéséről és mennyei szentélyben végzett szolgálatáról, illetve visszajöveteléről?  

Általános áttekintés

A múlt héten megvizsgált zsoltárok Istennek az Úr eljövetelére váró vég idei népére és annak nehézségeire összpontosítottak. Ezek a nehézségek a személyes élet gondjai, s a zsoltárok a mély és gyökeres változásnak – a szív teljes átalakulásának – szükségességére utalnak. Az elemzés tárgyául választott zsoltárok továbbá figyelmeztették Isten népének mint hitközösségnek a tagjait, hogy kívülről ellenség leselkedik rájuk, amely a súlyos üldözések időszakában elviselhetetlen nehézségeket zúdít rájuk. Az előttünk álló héten a kiválasztott négy zsoltár Istenre irányítja a figyelmünket. Az első zsoltár Istent „oltalmunkként” mutatja be, aki vigasztal és megnyugtat, közelebb hozván hozzánk az Urat, „bizonyos segítségünket a nyomorúságban” (Zsolt 46:2).

A második zsoltár megmozgatja a szívünket, örömöt ébreszt bennünk, „mert az egész föld királya az Isten” (Zsolt 47:7–8). A harmadik zsoltár megerősíti bennünk ezeket az érzéseket, amelyek hálává alakulnak át, mivel Isten végre válaszolt a segélykiáltásunkra. Isten többé nemcsak az az Isten, akinek ismételten elmondjuk könyörgéseinket, a szabadításunkat kérve. Isten már nemcsak az az Isten, aki előtt könnyek közt levezetjük a frusztrációinkat, mivel „az ítéletnek helyén hamisság és az igazságnak helyén latorság van” (Préd 3:16). Végül pedig Isten a Bíró, aki igazságot tesz a földön, és visszaállítja a helyes rendet a világon (Zsolt 75:8, 11). A negyedik és egyben utolsó zsoltár a papi áldás beteljesülését jelzi. Isten kegyes áldásokat árasztva, népe körében tartózkodik (Zsolt 67:8).

Magyarázat

Ezt a zsoltárt Kóráh fiainak tulajdonítják, akik léviták voltak (1Krón 6:16, 22), és a templomi zenéért feleltek. Ez az információ lehet a magyarázat arra, hogy a szerző miért említi a templomot mint „a Felségesnek szent hajlékait” (46:5). E zsoltár szerint az itt lappangó veszélyek kétfélék; nemcsak természeti csapások, mint egy kozmikus földrengés esetében, amely földi és vízi elemeket is magába foglal. A hegyek megrendülhetnek (46:4), és a tenger közepébe omolhatnak (46:3). A világpusztító veszélyek az ellenséges emberek erőszakos támadásainak is tulajdoníthatók, amint azt a „nemzetek zajongnak” kifejezésben is láthatjuk (46:7). Haragjuk egy olyan párhuzamos mozgalmat kelt életre, amely minden földi ország összeomlásával éri el a csúcsát.

A zsoltárt Isten népének tagjai – e kettős szerencsétlenség azonnali áldozatai – mondják el, és a zsoltár a katasztrófára adott válaszukat fogalmazza meg: „Azért nem félünk” (46:3). A kettős – a természet és a népek részéről érkezett – támadásra Isten népe kettős védekezéssel válaszol: a természet és Isten oltalmában részesül. Egyrészt Isten városa forrásainak árja megörvendezteti az embereket (46:5). Ez a patak az Új Jeruzsálemből folyó, gyógyító hatású vizeket, valamint az Édenből folyó patakokat idézi fel (1Móz 2:10). Ugyanez a kép újra megjelenik a Jelenések könyvében az Új Jeruzsálem leírásakor (Jel 22:1). Másrészt pedig, Isten maga vállal részt ebben a feladatban: „A mi oltalmunk és erősségünk” (46:2) a szent város közepette van (46:6), amely nem rendül meg. Megjegyzendő az Isten és a természet közötti kozmikus harmónia: Isten ellenőrzése alatt tartja a természet erőit, ahogy erről Jézus is bizonyságot tett, amikor a tenger vizén járt (Mt 8:27). Az egyetemes konfrontációnak köze van a nagy küzdelem utolsó eseményeihez, amelyben Isten tábora – amelyet a szent hegy (a mennyei Sion) jelképez – szembeszáll a népekkel. A zsoltár az emberiség történelme utolsó összecsapásáról szóló apokaliptikus prófécia látomásával rezonál, ahogy erről Dániel 11:45 és Jelenések 16:16 versében olvashatunk. A zsoltár Isten jelenlétének bizonyosságával zárul (Zsolt 46:12).

A 47.zsoltár: Isten a mi királyunk
A 47. zsoltár folytatja az előző zsoltárban kifejezett reménységet. Ugyanaz a lévita szerző itt is Sion Istenének győzelméről énekel. A temp­

lom Istene a trónján – a Sionon – ül. Most, miután megvan a győzelem az ellenség felett, Istent királlyá kiáltják ki. Ez a zsoltár a „királyi” vagy „trónfoglaló zsoltárok” kategóriájába tartozik, amelyek legfőbb jellemzője Istennek mint mennyei Királynak a dicsérete (ld. Zsolt 93, 96– 99).

Érdemes megjegyezni, hogy a 47. zsoltárt a későbbiekben a zsidó liturgiában is használták a rós ha­sána (a zsidó zsinagógai újév) alkalmával, a zsidó naptár első hónapja (tisri) első napján. A Zsoltárok 47:6 versében említett kürtzengés ihleti a sófár aznapi fújását, amivel ünnepélyesen megemlékezik a reménységről, miszerint Isten uralkodni fog a népek felett. Továbbá azok a pogányok, akik most dicsőítik Istent, ugyanazok, akik a háborúban vereséget szenvedtek (Zsolt 47:4). A Jelenések könyve ugyanerre a jelenségre utal, amikor az Új Jeruzsálem kontextusában a

„pogányok gyógyításáról” beszél (Jel 22:2). Az ókori Izraelben a „népek” („pogányok”, goyim) szó Izrael népének ellenségeit jelölték. Most, ebben az új kontextusban, a „népek”/„pogányok” többé nem Isten ellenségeiként azonosítottak, immár Isten népéhez tartoznak.

Az Egyiptomból való kivonulás olyan modellként működik, amely lelki értelemben az Új Kánaán meghódítását sejteti. A 47:5 vers kijelentésében az „örökségünket” és a „Jákob dicsőségét” kifejezések egymással párhuzamosak, és a szomszédos területeken élő nemzeteket magába foglaló Ígéret Földjének meghódítására utalnak (ld. 5Móz 32:8). A zsoltár az Izrael népére és a föld összes nemzetére vetített eszkatológiai perspektívával ér véget.

A 75. zsoltár: Isten a bíránk
A 75. zsoltár az Isten három ítéletére utaló három lenyűgöző képnek köszönhetően figyelemreméltó. (I) Az első kép a világot megrengető földrengés (Károlinál „emberi csüggedés”, ford. megj.), és a düledező világ oszlopait tartó Isten tablója (Zsolt 75:4). Mintha ez a zsoltár a mai, kaotikus világunkat írná le, egy olyan világot, amely teljesen elvesztette a stabilitását és az erkölcsi pilléreit, oszlopait. Isten bírói minőségében emlékezteti népét, hogy Ő erősíti meg ezeket az oszlopokat (75:4).

(II) A második kép a pezsgő borral teli pohár Isten kezében (75:9). A mennyei Bíró a gonoszokra üríti a pohár tartalmát, s „a föld minden gonosztevője” issza ezt a nedűt. A Jelenések könyve gyakran utal Isten haragjának poharára (Jel 14:10; 16:19; 18:6). (III) A harmadik kép a gonoszok szarvainak képe (75:11). A szarvak a hatalmak és a méltóságok szimbólumai (Dán 7:8; 4Móz 23:22).

Minden szakaszban Isten ítélete igazságot szolgáltat a bántalmakat átélt közösségnek. Isten lebuktatja a kérkedőket és a gonosztevőket, akik magasra emelik a szarvukat (Zsolt 75:6, 11), továbbá Isten felmagasztalja az igazak szarvait (75:11). A mennyei Bíró tehát helyreállítja a gonosz erők által felborított rendet.

E reménység ígéretét a Prédikátor könyvében találjuk. Miután a világon uralkodó rend megdöntése miatt siránkozott, Salamon abban reménykedik, hogy „az igazat és a hamisat megítéli Isten, mert minden ember akaratának ideje van, és minden dolognak ő nála” (Préd 3:17; vö. 12:14). Erre a reménységre utal Jelenések 14. fejezetének angyala, aki szintén erről a kettős ítéletről beszél. Egyrészt, az angyal megígéri, hogy aki a fenevadat – a csaló egyházat – imádja, „az is iszik az Isten haragjának borából” (Jel 14:10), másrészt pedig a teremtés Urát imádókról azt olvassuk, hogy „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”, és „megnyugosznak az ő fáradtságuktól” (Jel 14:12–13).

A 67.zsoltár: Isten a mi áldásunk
A 67. zsoltár egy imádság, amit a benne szereplő igék jusszív vagy parancsoló módban használt formája is alátámaszt: „Hogy megismerjék e földön a te utadat, minden nép közt a te szabadításodat” (Zsolt 67:3; vö. 67:4, 6, 7, 8). Ez az imádság az ároni áldást parafrazálja: „Az Isten könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket; világosítsa meg az Ő orcáját rajtunk” (Zsolt 67:2; vö. 4Móz 6:23–26). Habár a beszélő nem azonosított, a zsoltár „fejléce” az „éneklőmestert” jelöli meg, emellett pedig a papi áldásra való utalás arra enged következtetni, hogy gyülekezetet vezető papról van szó. Egyetemessége teszi különlegessé ezt az imádságot. A zsoltár a ránk áradó áldásra történő felhívással kezdődik: „Az Isten könyörüljön rajtunk és áldjon meg minket…” (Zsolt 67:2), majd a kívánság kifejezését követően – „Hogy megismerjék e földön a te uta­dat, minden nép közt a te szabadításodat” (67:3) – az imádság az összes megtért népre kiterjed. Ez a zsoltár az eszkatológiai beteljesedést tartja szem előtt, amikor minden nemzet (nemcsak Izrael) részesülni fog Isten áldásában. Ez az imádság majd csak az Új Jeruzsálemben fog teljesedni, ahol „a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne” (Jel 21:23).

Alkalmazás 

Nem kell megvárnunk, míg eljön az eszkatológiai üldözések ideje, hogy szükségét érezzük Isten oltalmának. A jelen minden nehézsége feljogosít minket Isten oltalmára, olyan alkalmakat élünk át naponta már most, hogy igényelhetjük Isten védelmét. A feszült pillanatokban fenyegetve érezhetjük magunkat a munkatársainktól, barátainktól, akik nem úgy hisznek, mint mi, és talán még gúnyt is űznek belőlünk, vagy összefognak ellenünk. Megbetegedhetünk, elbukhatunk egy tanulmányi vizsgán, anyagi nehézségek vagy magány miatt szenvedhetünk. E szituációk bármelyikében érezhetjük úgy, hogy szükségünk van Isten oltalmára. Egyedül Isten képes felajánlani számunkra azt a segítséget, amelyre szükségünk van, hogy kiutat találjunk bármely nehézségből. Csak Ő adhat erőt felülkerekedni a szerencsétlenségeken.

A királyság intézményének fogalma kissé idegen napjainkban – csak néhány ország élén uralkodik ma király a világon –, mégis lényeges valóságot fejez ki, mely segít a megalázó helyzetekben, hogy ne hagyjuk magunkat legyőzni, és ne essünk kétségbe: az egész világ Királya gondunkat viseli. Gyermekeiként hamarosan örökölni fogjuk mindazt, amit megígért nekünk.

Amikor nehézségeken és igazságtalanságokon megyünk keresztül, mindig jusson eszünkbe a következő bibliaszöveg: „Nem az erőseké a viadal…, hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek” (Préd 9:13). Az élet e magában rejlő igazságtalanságának megállapítása a kegyelem működésére kellene, hogy emlékeztessen bennünket. Nem érdemeljük meg az isteni jóságot és irgalmat, amiben részesültünk, ezért teljes mértékben Isten kegyelmétől függünk. Isten világossága már itt és most a mi világosságunk lehet. Hogyan kaphatjuk meg már most, jelen életünk során Isten irgalmának ajándékát, és haladhatunk tovább bizalommal és örömmel, miközben Isten világosságában járunk?