Nemzetek, 1. rész

Isten az emberiség ideális otthonául teremtette meg az Édent. Amint behatolt a bűn, nem volt más választása, ki kellett küldenie az embert a kertből, az élet fájától, legalábbis egyelőre. Az embereknek a kerten kívül keményen kell dolgozniuk a létfenntartásért. Az élet keményebb lett – fájdalmak között, arcunk verejtékével kell megélnünk (1Móz 3:16­-19). Ősszüleink bíztak abban, hogy az igaz Király biztosítja nekik az utat vissza a kertbe. Áldozatokat vittek az Éden kapujához, hűségesen várták a megváltást, amit Isten már kezdettől fogva felajánlott a bűnössé lett világnak.
„Az Édenkert a földön maradt hosszú idővel azután is, hogy gyönyörű ösvényeiről Isten elűzte őket… Ádám és fiai ide jöttek istentiszteletre. Itt fogadták meg újólag, hogy engedelmeskedni fognak a törvénynek, amelynek megszegése miatt kellett az Édent elhagyniuk. Amikor a bűn özöne elárasztotta a világot, és az embert gonoszsága miatt özönvíz pusztította el, az a kéz, amely az Édent ültette, elvitte azt a földről. A végső helyreállításkor azonban, amikor Isten »új eget és új földet« (Jel 21:1) teremt, dicsőbb díszbe fogja az Édent öltöztetni, mint amilyen kezdetben volt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 36. o.).
Mások inkább az újkeletű problémák emberi „megoldásain” dolgoztak. Láthatjuk városállamok születését, ahol igyekeztek egyszerűbbé tenni az életet, és talán megpróbálták visszaszerezni, ami az Édenben elveszett.

Nimródról olvasva némelyek arra következtetnek, hogy nagyszerű hős volt, a pogány mitológiai alakokhoz hasonló diadalmas vezér. Ám a Bibliában az áll rá vonatkozóan, hogy „hatalmassá kezdett lenni a földön” és „hatalmas vadász az Úr előtt” (1Móz 10:8-­9, ÚRK), csakhogy ez nem dicséret. Nimród a saját megítélése szerint volt nagy, és az Istennel való szembefordulására utal az, hogy „az Úr előtt”. Ezek a versek arról tanúskodnak, hogy terjedt az Isten elleni lázadás, ami végső soron mindaddig fennmarad, amíg egy nap Isten örökre el nem törli.

Ma is szól ez a tanítás az Úr szolgáinak. A nagy városoknak ma éppen olyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, mint annak idején a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett, nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint csak az a város marad meg, melynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet elborít az Atya dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embereket, hogy megszentelt vágyakozással törekedjenek a soha el nem múló örökségre. Arra buzdít, hogy Isten trónjánál gyűjtsenek kincset. […]
Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Isten most még fékezi magát, de kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik vakmerően dacolnak a Tízparancsolat jogos követelményeivel.
Isten próbaidőt ad az embernek; de türelmének is van határa, és büntetése elkerülhetetlen. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel és a városokkal. Irgalmában figyelmeztet, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket, és elpusztítja az igazság világosságát állandóan visszautasító lázadókat, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket befolyásolnának példájukkal. – Próféták és királyok, 274, 276. o.

Sátánnal kezdődött az engedetlenség, és minden engedetlenség az ő hatásának tulajdonítható. Az Isten uralma ellen lázadók szövetségre léptek az ős pártütővel, aki minden hatalmát és ravaszságát latba veti, hogy foglyul ejtse az érzékeket és az értelmet. Tudni fogja, hogyan mutassa be a dolgokat, hogy a hatalmában levők – miként ősszüleink is – csak előnyöket lássanak a törvényszegésben. – Pátriárkák és próféták, 635. o.

Bármilyen elvetemültté vált is Ninive, mégsem merült el teljesen a bűnben. Aki „lát minden embert” (Zsolt 33:13), és akinek szeme „minden drágaságot meglát” (Jób 28:10), sok olyan embert vett észre a városban, akik jobbra és nemesebbre vágyakoztak, akik – ha alkalmuk lenne megismerni az élő Istent – elfordulnának a gonoszságtól, és Őt imádnák. Ezért a bölcs Isten félreérthetetlen módon kinyilatkoztatta nekik önmagát, hogy – ha lehet – bűnbánatra indítsa őket. – Próféták és királyok, 265. o.

1Mózes 10. fejezete ír a nemzetek születéséről. Többnyire a gójim szót úgy fordítják, hogy „nemzetek”, de utalhat még általában a pogányokra is. A 10. fejezetből megtudjuk, hogy az emberi faj országokra, nyelvekre, családokra és „népekre” osztható fel (1Móz 10:5; lásd még Jel 14:6).
Szinte közvetlenül ennek a fogalomnak a bevezetése után Isten az egyik népből elhívja Ábrahámot, hogy más legyen, mint ők, mint amit ők képviselnek.

Istennek az volt a szándéka, hogy olyan népet alapít Ábrahámmal, ami különbözik a többi emberi birodalomtól. Egyedül Isten lett volna a királyuk. Ennek a népnek kellett volna bemutatnia, mi történne, ha az emberiség visszatérne a Teremtőhöz. Azért alapította Izraelt, hogy áldás legyen „a föld minden nemzetségei” (1Móz 12:3) számára. Isten olyan világossággal és kiváltságokkal árasztotta el őket, amit talán az özönvíz előtti idő óta nem látott a világ.

Itt nem egyetlen emberről volt szó, aki egy közösségben tett bizonyságot, hanem egy egész népről, amely egymással összedolgozva és Istennel együttműködve bemutathatta Isten jellemének dicsőségét. Figyeljük meg azt is, hogy ebben a beszédben nem csak a „rendelkezésekre és végzésekre” került a hangsúly, mint amelyek különlegessé tették őket! Amennyiben betartják azokat, akkor mondják róluk más népek, hogy „Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet” (5Móz 4:6)! Bármilyen csodálatos igazságokat kap is a nép, ha nem él azok szerint, nem engedelmeskedik azoknak, az áldás helyett átkot, az élet helyett halált hoznak.

Soha nem aludt ki az emberek szívében a reménység, hogy Isten Fiának mint Megváltó és király adventje megváltást hoz. Kezdettől fogva voltak, akik a jelen árnyain túl hitben látták a jövő valóságait. Ádám, Séth, Énok, Mathusélah, Noé, Sém, Ábrahám, Izsák és Jákób, valamint más kiválóságok által az Úr megőrizte az akaratát hirdető drága kinyilatkoztatásokat. Isten így ismertette meg törvénye kívánalmait és a szeretett Fia engesztelő áldozata általi megváltást Izrael fiaival, a választott néppel, akiken keresztül kapta a világ a megígért Messiást.
Izrael reménysége Ábrahám elhívásakor tett ígéretben fogalmazódott meg, majd leszármazottai számára újra és újra elhangzott: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:3) Amikor Ábrahám megértette, hogy Isten meg akarja váltani az embert, az igazság Napja világított be lelkébe, és a sötétség szertefoszlott. Végül pedig maga a Megváltó, mikor itt járt az emberek között, és beszélt velük, tett bizonyságot a zsidóknak a pátriárkák boldog reménységéről, az eljövendő Üdvözítő általi szabadulásról. „Ábrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat – mondta Krisztus –: meg is látta, és örült is.” (Jn 8:56) – Próféták és királyok, 682–683. o.

Így szólt Isten Ábrahámhoz: „Eredj ki a te földedből és a te rokonságod közül és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked.” (1Móz 12:1) Ábrahámnak előbb el kellett szakadnia ifjúkori társaitól ahhoz, hogy Isten alkalmassá tehesse nagy feladatára, a szent jövendölések megőrzésére. A rokonok és barátok befolyása gátolta volna azt a nevelést, amelyet Isten akart szolgájának adni. Most, hogy különleges kapcsolatba került a mennyel, idegenek között kellett élnie. Jellemének sajátosnak, a világétól eltérőnek kellett lennie. Nem is tudta megmagyarázni barátainak a cselekedeteit úgy, hogy megértsék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, és a bálványimádó rokonság nem érthette meg Ábrahám indítékait és tetteit. […]
Ábrahám próbája nem volt könnyű. Nem jelentett kis áldozatot, amit a menny kívánt tőle, mert erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De ő tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Nem kérdezett semmit az ígéret földjéről, hogy termékeny-e a talaj, egészséges-e az éghajlat, hogy kellemes-e az ország környezete, és alkalmas-e a vagyongyűjtésre. Isten szólt, és szolgájának engedelmeskednie kellett. Számára az volt a legboldogabb hely a földön, ahová Isten küldte. – Pátriárkák és próféták, 126. o.

Az eredeti terv szerint Izraelt a többi néptől eltérően nem emberi uralkodónak kellett volna vezetnie. Idővel azonban a hitük meggyengült, és olyasmi után kezdtek vágyakozni, mint ami a „népeknél”, a pogányoknál volt.

Fontos megjegyezni, hogy királyt kérve elutasították Isten uralmát a nép felett. A nemzet alapításától fogva közvetlenül a Teremtő vezetése alatt kellett állniuk, és a vele való kapcsolatukat kellett többek között a szentély és az abban folyó szolgálatok által is bemutatni. Amikor királyt kértek, ugyanolyan szenvedést szabadítottak magukra, mint amit a pogány országok tapasztaltak: katonákat soroztak be a király háborúi miatt, lefoglalták a tulajdonukat, adókat vetettek ki rájuk és egyebek. Rá kellett ébredniük, hogy az emberi hatalmasságok a saját hasznukat nézve uralkodnak, nem pedig a jó érdekében, ahogyan Isten teszi. Az új rendszer ráadásul állandósulni fog: Izrael megkapja, amit kért, viszont már nem lesz visszaút, amikor felismerik annak hátrányait. „És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket” (1Sám 8:18).
Isten ismeri népe gyengeségét, és már korán megjövendölte, hogy Izrael királyt fog kérni. Ezt meg is tették, így a szent történelem nagy része a választásuk következményeinek története lett.
Olvassuk el 5Móz 17:14­-20 szakaszát! Figyeljük meg, nem Isten mondja, hogy „adok nekik királyt”, hanem a nép akart királyt magának. Isten biztosítékokat helyezett el, hogy védje őket az emberi uralom néhány rossz hatásától – bár a nép és királyai a történelem tanúsága szerint ezeket gyakran figyelembe sem vették.
Egyszerűen csak meg kell néznünk Izrael királyválasztás utáni történelmét, hogy lássuk, mennyivel rosszabb lett a helyzet. Egyes királyok jobbak, mások rosszabbak voltak, de még a „jók” is követtek el rossz dolgokat (gondoljunk csak Dávidra és Betsabéra). Sok esetben a nép olyan király uralma alatt élt, aki „gonoszul cselekedett az ÚR szemében” (1Kir 15:26, ÚRK; lásd még 1Kir 11:6; 1Kir 16:30; 2Kir 3:2 stb.).

Isten a prófétája által közölte, hogy király fog uralkodni Izrael felett, de ez még nem jelentette azt, hogy a királyság az ő akarata szerint való, vagy hogy a nép javára lesz. Csupán a tényt szögezte le, amely abban állt, hogy Izrael nem hallgatott az Úr tanácsára, ezért saját útjára engedte őket. Hóseás azt mondja, hogy Isten haragjában adott királyt népének (Hós 13:11). Ha az emberek saját útjukra indulnak anélkül, hogy kikérnék a menny tanácsát, vagy ellenkeznek akaratával, az Úr elengedi őket, hogy keserű tapasztalataik beláttassák velük cselekedetük téves voltát, és bűnbánatra késztessék őket. Az emberi bölcsesség és kevélység csakhamar veszedelmes vezetőnek bizonyul. És előbb lesz átok, mint áldás, az, amit az emberi szív Isten akarata ellenére megkíván. – Pátriárkák és próféták, 605. o.

Amikor Sault királlyá kenték, Sámuel figyelmeztette a népet, hogy az a nagy veszély fenyegeti őket, hogy a jövőben megfeledkeznek az Úrral kötött szövetségről, és nem a nemzet legfőbb urának fogják tekinteni Istent. Az izraeliták királyt követeltek, és meg is kapták, Sámuel mégis kijelentette, hogy az Úr az ő végtelen irgalmából kész megbocsátani és segítséget nyújtani nekik, ha félik Őt, és neki szolgálnak. El kellett dönteniük, hogy Izrael visszatér-e, vagy sem, Isten vezetéséhez. Isten népe – királyával az élen – hallgat-e Istenre, vagy nem. Vagy megszűnik Isten népévé lenni, vagy a királyság alapelveiként lelki elveket választ, hogy a nemzetet a mennyei hatalom irányíthassa. Ha Izrael teljes mértékben megállt volna az Úr mellett, akkor Isten olyan országot alapított volna, amelyben az ember akarata és a földi dolgok a menny akaratának engedelmeskedtek volna, s ezáltal eleget tettek volna az Istennel kötött szövetségnek. Mindez azonban korlátolt elménk számára kevésbé tűnhet fontosnak, pedig igazán lényeges. Vajon a király, akit Izrael választott, hallgatni fog a királyok királyára? Akaratát aláveti-e a mennyei Atya akaratának? Izraelben egyetlen olyan király sem hozhatott jólétet, aki nem ismerte el Isten felsőbbrendűségét. Amíg Izrael Istennek engedelmeskedett, addig álltak oltalma alatt. – Signs of the Times, 1888. június 1.

Mégis Isten választotta ki Izraelt. Ő hívta el, hogy megőrizze törvényének ismeretét az emberek között, valamint azokat a szimbólumokat és jövendöléseket, amelyek az Üdvözítőre mutattak. Az Atya azt akarta, hogy ez a nép legyen az üdvösség kútfeje a világ számára. Ami Ábrahám volt vándorlásai földjén, ami József volt Egyiptomban és Dániel Babilónia királyi udvarában, azzá kellett volna válnia a zsidó népnek is a nemzetek között. Istent kellett volna kinyilatkoztatniuk az embereknek. […] Az izraeliták reménysége azonban világi nagyságra irányult. Kánaánba való bemenetelük óta eltávolodtak az Úr parancsolataitól, és a pogányok útjain jártak. Isten hiába figyelmeztette őket prófétái által; a pogány elnyomás büntetését is hiába szenvedték el. Minden egyes vallási ébredést még mélyebb hitehagyás követett. – Jézus élete, 27–28. o.

Istennek az újszövetségi egyházzal való kapcsolatába is bepillantást nyerünk azáltal, ahogy Izrael népével bánt. Izrael népe valójában sok szempontból előrevetítette az egyház hibáit. A keresztények egyáltalán nem mondhatják, hogy különbek lettünk volna az ókori Izraelnél, most sem vagyunk jobbak, komolyan fenyegetnek bennünket is ugyanazok a kísértések.

Izrael királyt kért, ami a nemzet hanyatlásához vezetett. Egyre rosszabb királyok követték egymást, míg Isten megengedte, hogy a babiloniak fogságba vigyék népét, amivel helyes útra terelheti őket.
Hasonló történt a keresztény egyház történelmében is. Itt nem arról volt szó, hogy egy pogány nép struktúráját akarták volna felvenni, de amikor Nagy Konstantin lépett hatalomra és kereszténynek vallotta magát, a hívők fellélegeztek: végre vége az üldözésnek! Ez önmagában áldás volt, de akkor felvetődött az egyházban, hogy talán képesek lesznek a maguk javára fordítani a császári hatalmat.
A 4. században több, nagy horderejű vita alakult ki a keresztények között, és amikor az egyház képtelen volt önállóan megegyezésre jutni, engedték, hogy a császár közbelépjen. Róma püspökének, aki egykor első volt az egyenlő püspökök között, fokozatosan nőtt a hatalma. Az egyház hagyta, hogy az állam beleavatkozzon a vallási kérdésekbe, és amint az állam megvetette a lábát az ajtóban, a dolgok csak rosszabbá váltak.
Az ókori Izraelhez hasonlóan a keresztény történelem legsötétebb fejezetei is annak a közvetlen következményei lettek, hogy az egyház kompromisszumot kötött a világgal. Izrael bálványimádásba fordult, királyait a hatalomvágy rossz útra vitte, még gyermekáldozatokat is bemutattak a bálványoknak. Az egyház pedig fokozatosan átvette a pogány birodalom sok eszközét és módszerét, egészen addig a pontig, míg sok hűséges hívőnek mártírhalált kellett halni, mert az egyház­állami intézmény számára veszélyesnek tekintették őket.

Megint kezdett kiújulni a harc, hogy ki a nagyobb, amikor Jézus magához hívta őket, és így szólt a méltatlankodó tanítványokhoz: „Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettük, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De nem így lesz közöttetek.” (Mk 10:42–43) […]
Krisztus más elvekre alapozta országát. Az embereket nem hatalomra hívta, hanem szolgálatra, hogy az erősek hordozzák a gyöngék fogyatékosságait. Az erő, a rang, a tehetség, a műveltség, mind nagyobb kötelezettséget rótt birtoklójára embertársainak szolgálatában. Jézus legkisebb tanítványára is igaz: „Minden tiérettetek van.” (2Kor 4:15) – Jézus élete, 550. o.
 
A római egyház hatalomra jutása a sötét középkor kezdetét jelezte. Hatalma növekedésével mélyült a sötétség. Az emberek hite Krisztus, az igazi fundamentum helyett a római pápa személyére épült. Bűneik bocsánatát és örök üdvösségüket nem Isten Fiától, hanem a pápától, valamint a pápa által felhatalmazott papoktól és főpapoktól várták. Azt tanulták, hogy földi közbenjárójuk a pápa, és hogy a pápa közvetítése nélkül senki sem közeledhet Istenhez. Azt is mondták, hogy a pápa Istent helyettesíti, és ezért feltétlen engedelmességgel tartoznak neki... A bűnt a szentség köntösébe bújtatták. Amikor a Szentírást elnémítják, és egyes emberek magukat állítják az Úr helyére, akkor a következmény csak csalás, megtévesztés és eldurvulás lehet. Erkölcsi romlottság követte az emberi törvények és hagyományok felmagasztalását. Mindig ez a következménye annak, ha Isten törvényét félredobják. – A nagy küzdelem, 55. o.

A tanítványoknak adatott krisztusi leckék tele vannak tanulságokkal, és számunkra, hívő emberek számára, a leghasznosabb tanulmányoknak bizonyulnak.
Nem kell a földi pozíciókban levő, tekintélyes emberek példáját követnünk, hanem szolgáljunk másoknak, szolgáljuk társaink érdekét, „mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért”. Isten országa nem evilági országok alapelvein nyugszik. Krisztus szolgái között nincs helye rangsorolásnak… Gazdagok, szegények, tanultak és tanulatlanok, szolgák és szabadok egyaránt örökösei Istennek, és Ő azt magasztalja fel, aki a legőszintébb alázatossággal, méltatlanságának legmélyebb érzésével, Istentől függőségének teljes megértésével rendelkezik. Aki igazán szereti Istent, igazán szereti embertársait is, és mindenki irányában igyekszik jót cselekedni. Ő a menny munkatársa. – Signs of the Times, 1896. július 16.

Izrael népe alapításával Istennek nem az volt az elsődleges szándéka, hogy a világ többi részét kizárja, hanem hogy megmentse. A legtöbbünk lelkiismeretét bizonyára felébreszti, amikor szembesülünk mások helyes, igaz fellépésével, így Izrael létének az is célja volt, hogy éles megvilágításba helyezze a környező népek bűnét és önzését. Az Istennel összhangban élő hívők az Úr igaz jellemére világítanak rá, ami természetes módon bűntudatot ébreszt. Az az ideális, hogy Isten jellemét kell bemutatnia azoknak, „akik megtartják Isten parancsolatait” (Jel 14:12).
Amennyiben az izraeliták helyesen cselekedtek volna, azt tették volna, amit Isten mondott nekik, a népek békével fordultak volna hozzájuk, egyre jobban meg akarták volna ismerni őket és az Istenüket. Tragikus módon azonban inkább háborút vívtak ellenük, amint azt a babiloni fogság is mutatja.
Természetesen Isten jellemét a legteljesebben Jézus mutatta be – az egyetlen ember, aki tökéletesen példázta azt. Tökéletes élete az emberek szívét megtérésre vezette, meghívást jelentett (lásd Jn 3:16-21).
Izrael népével az volt Isten legfőbb célja, mint az egyház megalapításával: Krisztushoz akarta vonzani a bűnösöket. Az egyház által hirdetett hármas angyali üzenet sem csupán néhány kiválasztottnak szól, hanem „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6). Jel 18:1 verse megjövendöli, hogy Krisztus visszatérése előtt az egész földet beragyogja Isten dicsősége.

6. Milyen szerepet szánt Isten a népének a világon? Mit tanítanak erről a következő szakaszok? Hogyan alkalmazhatjuk önmagunkra ezeket az elveket?

Ézs 42:6; Ézs 49:6; Ézs 60:3 

Ó, micsoda hatalmat gyakorolhat a jóra a megtért ember – aki naponta átváltozik –, hogy áldást és örömöt hozzon a világra! Ha az engedelmesség és a szeretet lelkülete hatja át az egyházat, a tagok üdvözítő erővel fognak hatni a világra, és akkor Isten sem fog olyasmit megtagadni tőlük, ami sikert és győzelmet hozhatna számukra. A férfiak és nők a követei lesznek a lelkek megmentésében. Akit őszinte vágy fűt, hogy Krisztushoz vezesse a bűnösöket, azokra munkatársakként tekint a menny. – Letter 108, 1902.

Krisztusba mint személyes Üdvözítőbe vetett hit nélkül lehetetlen, hogy hitetek egy kétkedő világban érezhetővé váljon. Ha bűnösöket akartok a sebesen rohanó árból kimenteni, lábatok nem állhat süppedő talajon.
Állandóan szükségünk van Jézus Krisztus megújított kijelentéseire és naponkénti tapasztalatokra, amelyek összhangban állnak tanításaival. Magas és szent célokat érhetünk el. Isten szándéka, hogy állandóan növekedjünk tudásban és erényben. Az ő törvényében, saját hangján adja a meghívást mindenkinek: „Emelkedjetek magasra, szentek legyetek, mindig szentebbek.” Napról napra közelebb juthatunk a keresztény jellem tökéletességéhez.
Azoknak, akik a Mester szolgálatában akarnak fáradozni, az eddiginél magasabb, mélyebb és szélesebb tapasztalatra van szükségük. Sokan, akik már a mennyei család tagjai, nem tudják, mit jelent az ő dicsőségét szemlélni és átváltozni dicsőségről dicsőségre. Sokaknak csupán homályos elképzelése van Krisztus tökéletességéről, és szívük örömtelen. Sóvárognak, hogy jobban, mélyebben megismerjék az Üdvözítő szeretetét. Bárcsak Isten szerint ápolnák lelkük minden kívánságát!
A Szentlélek azokban munkálkodik, akik szeretnék, hogy munkálja őket, azokat formálja és alakítja, akik ezt kívánják. Szánjátok oda magatokat a lelki gondolatok és szent beszélgetés ápolására. Eddig csak az első sugarait láttátok az Úr dicsősége világosságának. Ha jobban megismeritek Őt, akkor megtudjátok, hogy „az igazak ösvénye olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4:18). – Az evangélium szolgái, 274. o.

A legegyszerűbb és legszerényebb eszközökkel is ezreket lehet megközelíteni. A legintelligensebb embereket, akiket a világ legtehetségesebbjeinek tartunk, sokszor felüdítik annak az embernek az egyszerű szavai, aki szereti Istent, és aki olyan természetesen beszél erről a szeretetről, mint a világ fiai az őket leginkább érdeklő dolgokról.
Sokszor kevés hatása van a jól átgondolt és jól felépített beszédnek. Isten gyermekének természetes egyszerűséggel elmondott, őszinte, nyílt szavaira pedig kitárul a szív ajtaja, amely sokáig volt zárva Krisztus szeretete előtt. – Krisztus példázatai, 232. o.

További tanulmányozásra: Ézs 44:24–45:13, Ellen G. White: Próféták és királyok, „Ninive, a nagy város” című fejezet (277–278. o.).

„Lassan­ lassan, először csak lopva és csendben, majd pedig amikor megerősödött, és hatalmába kerítette az emberek lelkét, nyíltabban végezte megtévesztő és istenkáromló munkáját »a törvényszegés titkos bűne«. A pogányság szokásai szinte észrevétlenül utat találtak a keresztény egyházba. A megalkuvás és a behódolás szellemét egy ideig fékezte a vad üldözés, amelyet az egyház a pogányságtól elszenvedett. Amikor viszont az üldözés megszűnt, és a kereszténység bekerült a királyok udvarába és palotájába, felcserélte Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét a pogány papok és uralkodók pompájával és hivalkodásával, Isten kívánalmait pedig emberi elméletekkel és hagyományokkal. Nagy volt az öröm, amikor Konstantin a negyedik század elején névlegesen megtért, és a világ a látszatszentség öltönyében besétált az egyházba. Ekkor felgyorsult a bomlasztás. A látszólag vereséget szenvedő pogányság lett a győztes. Az ő szelleme irányította az egyházat. Tanításai, szertartásai és babonái összekeveredtek Krisztus névleges követőinek istentiszteletével” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 43. o.). Vajon nem fenyeget mindannyiunkat az a veszély, minél tovább élünk itt, hogy „Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét” világi pompával, hatalommal, elismeréssel és kísértésekkel cseréljük fel? Ha azt hisszük, hogy nem, csak magunkat csapjuk be!

Naponkénti tanulmányozásra: Jelenések 19 – 1Mózes 3; Ellen G. White: Az apostolok története, 17. fejezet

1. Milyen kontextusban magyarázza meg János, hogy mit jelent „Jézus bizonyságtétele”?

2. Kiknek akkora a száma, mint a tenger fövenye? 

3. Mit tett a szent próféták Istene?   

4. Mit és kit vitt a Teremtő az emberhez? 

 5. Hogyan jövendölte meg az Üdvözítő az evangélium terjedését a pogányok között?  

Általános áttekintés

Amikor Isten megteremtette a földet, úgy tervezte, hogy az azt benépesítő emberek boldogságban, szeretetben éljenek. Az emberek azonban ahelyett, hogy teljesítették volna a nekik szánt tervet, engedtek a kísértésnek, és a saját útjukat választották. A következő két tanulmány során látni fogjuk, hogy az embereknek önerőből nem sikerült megtalálniuk a helyes utat, de Isten vezette őket azon törekvésükben, hogy megtalálják a fényt a sötétségben. A sötétséget az önrendelkezés utáni vágyuk idézte elő.
Az önrendelkezés utáni vágy először az Édenben nyilvánult meg, amikor Ádám és Éva, a kígyótól kísértve, figyelmen kívül hagyták Istent, és áldozatául estek a kísértésnek, hogy ők is olyanok legyenek, mint Isten (1Móz 3:5). Következésképpen, a bukott Ádám és Éva megszerezte a bűn ismeretét, így viszont elvesztette az erkölcsi erőt, hogy a jót válassza a gonosszal szemben (1Móz 3:22). Az emberiség korai történetének egy későbbi szakaszában Bábel lakói elhatározták, hogy olyan magas tornyot építenek, amely felér Isten mennyei országának kapujáig („Bab­El”), hogy ily módon elbitorolják tőle a helyét (1Móz 11:1–4). Bábel tornyának építői azonban összezavarodtak, és Isten szétszélesztette őket a földön.
Még Izrael népe is megpróbálkozott az önrendelkezéssel, és ahelyett, hogy alávetette volna magát Isten vezetésének, királyt választott magának a törzsei közül. Isten mindezekre az emberi lépésekre válaszként meghozta a maga intézkedéseit. Először is elhívta Ábrámot, hogy áldás legyen a népek számára. Ezt követően Izraelnek és később az egyháznak megbízást adott, hogy tegyen bizonyságot a népeknek az Ő országáról. A kezdeti kísértésre vonatkozóan – miszerint alapozhatunk az emberi hatalomra a földi királyságok építésekor – a Biblia felajánlja Isten országának reménységét, az egyedüli világosságot a népek számára.

Magyarázat

Az Éva és a kígyó közötti konfrontáció leírása feltárja az emberi bukás legfőbb okát: Isten helyettesítésének vágyát. Előbb a kígyó jelenik meg a narrációban. Amikor beszél, úgy szólal meg, mint Isten, mint maga a Teremtő. A kígyó „monda…”(1Móz 3:1), ahogy Isten is „mondá” tíz ízben a teremtés során. Ugyanaz az igei forma jelenik meg mindkét tör­ténetben: wayyo`mer („monda”). A mondatszerkezet elgondolkodtató, ugyanis rejtett alannyal van dolgunk. Tulajdonképpen ez az egyedüli hely ebben a szakaszban, ahol az alany nincs megemlítve. És hogy még jobban fokozzuk a zavart, az igét az Elohim név előzi meg, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy Isten beszél. A héber szöveg szórendje a következő: „Isten [Ő] monda az asszonynak”. Úgy tűnik, hogy a kígyó átvette Isten helyét.
Ugyanezzel a jelenséggel találkozunk akkor is, amikor az asszony úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja Istent. A viselkedését leíró mondat – „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre” (1Móz 3:6) – emlékeztet arra a jelenetre, amikor Isten értékelte a művét, a teremtést: „És látá Isten, hogy jó” (1Móz 1:10, 12, 18). Isten szavainak az Éva szavaiban keletkezett visszhangja azt sugallja, hogy Éva a saját véleményével helyettesítette a Teremtő Istent, és úgy is viselkedik, mint Isten: „… szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék” (1Móz 3:6). E három kiemelt ige mindeddig a Teremtővel állt összefüggésben: Isten „ada” nekik enni (1Móz 1:29), Isten „vevé az embert” (1Móz 2:15), és Isten az, aki „kivőn” egyet Ádám oldalbordájából (1Móz 2:21). Éva azonosítja magát a Teremtővel, és átveszi Ádám felett az „uralmat”.
A későbbiekben mind Ádám, mind Éva megpróbálja újból átvenni Isten helyét, amikor mindketten ráébrednek mezítelen voltukra. A bibliaszövegben azt olvassuk, hogy „körülkötőket csinálának maguknak” (1Móz 3:7). A „csinál” ige („teremtett vala” [1Móz 1:31]; „alkotott vala” [1Móz 2:2]) eddig csak Istennel kapcsolatban volt használatos a bibliai leírásban. Sokatmondó szempont, hogy Ádám és Éva megpróbálják maguk megoldani a problémát azzal, hogy Isten helyébe teszik magukat, amit Éva már ezelőtt is megtett. Aggasztó, hogy az emberpár a kígyó tervét alkalmazza: Isten szerepét elbitorolva cselekszik. Az istenkáromlás tényét sugallja az `arom szó is, amely egyaránt utal „mezítelenségükre” és a kígyó ravaszságára (1Móz 3:1).

Bábel tornyának építői

A Bábel tornya építőinek munkáját bemutató szakasz nyelvezete viszszautal a teremtés történetének leírására, aminek az a szándékos célja, hogy megfordítsa a teremtés folyamatát, és helyettesítse a teremtés Istenét. Ez a szándék a nemzetek felsorolásában is megjelenik, amelyben a Nimród által alapított Bábelt a re`sit szó vezeti be („kezdete”, 1Móz 10:10), amely a teremtés történetének leírását idézi meg („kezdetben”, 1Móz 1:1). Nimród – a név jelentése: „fel fogunk lázadni” – úgy van bemutatva mint Bábel alapítója, ahogy Isten is a menny és a föld teremtője.
Bábel tornyának történetében ugyanazt a bitorlási szándékot látjuk. Az `al peney kifejezés („valaminek a színén”), amelyet az író a föld teremtés előtti állapotának szemléltetésére használ (1Móz 1:2), ebben a történetben is szerepet játszik (1Móz 11:4). Miközben a teremtés beszámolójában egy természeti elemről („a vizek”­ről) a sokféleség és változatosság felé történik az átmenet, Bábel megfordítja ezt a dinamikát: a sokféleségből elindul az egyetlen elem felé. Isten szavát – wayyomer `Elohim („monda Isten”) – az építőmunkások szava vette át – wayy`omeru („mondának egymásnak” [1Móz 11:3–4]). Az isteni teremtés művének megvalósulását – wayehi („és lőn”, [1Móz 1:3]) – átvette az emberi megvalósítás („és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt” [1Móz 11:3]). Az isteni tanácskozást (na`seh, „teremtsünk” [1Móz 1:26]) az emberi tanácskozás helyettesítette (na`seh, „Jertek, építsünk, [1Móz 11:4]). A Bábel­torony építőit ugyanaz a becsvágy fűtötte, mint Évát: olyanok akartak lenni, mint Isten.

Ábrám elhívása

Isten a következő szavakkal hívja el Ábrámot: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel”
(1Móz 12:2). Isten elhívása válasz a Bábel­torony építőinek tervére, és szembehelyezkedik azzal, ennélfogva nem véletlen, hogy akkor szólítja fel távozásra a pátriárkát, amikor az a kaldeusok földjén, Ur városában tartózkodott. Lenyűgöző, hogy a sumer Ur Babilónia azon területén helyezkedett el, amely kapcsolatba hozható a Bábelben történtekkel.
A tény, hogy Ábrám felhívást kapott az Úrtól, hogy elhagyja a helyet, amely telítve volt Bábel emlékével, mély értelmet hordoz magában, és nem kellene, hogy meglepjen, akár történeti­földrajzi, akár teológiai szempontok alapján közelítjük meg a kérdést. Hosszú teológiatörténeti szálai vannak a bibliai hagyományban a „Babilon” elhagyására ösztönző isteni felszólításoknak, a próféták figyelmeztetéseitől kezdve az apokaliptikus felhívásokig (Babilon Bábel görög neve; ld. Ézs 48:20; Jel 18:4). Az isteni felhívás célja nemcsak a száműzetés szenvedései alól való szabadulás, valamint a nemzetnek az ígéret földjén történő helyreállítása, hanem egyben a szövetséghez való visszatérés is.
Bábel tornyának építői nevet akartak szerezni maguknak, egyedüli és egyetemes nemzetté akartak válni (1Móz 11:4), de egyedül Isten az, akinek neve örökké megmarad, egyedül Ő emel fel egy bizonyos nemzetet más népekhez képest. A „teremt” ige kulcsszó a világalkotás történetében, ahol hétszer is megjelenik, Isten viszonylatában (1Móz 1:7, 16, 25, 26; 2:2[x2], 3). Ugyanez az ige háromszor tűnik fel a Bábel­torony építői tevékenységének leírásában (1Móz 11:4, 6[x2]), egy alkalommal kifejezetten a „nevükkel” kapcsolatban (1Móz 11:4). Bábel tehát átvette a Teremtő helyét. Ábrám elhívása helyreállítja Isten előjogait. Csakis a teremtő Isten építhet és szerezhet nevet magának. Egyedül Isten neve van „nagy”­ként megemlítve a Szentírásban (Józs 7:9).

Ábrám áldása

A barak héber ige („áldani”) kulcsszó Ábrám elhívásában, amelyben ötször jelenik meg. Ennek az igének a használata rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen nem kevesebb, mint 88­szor tűnik fel Mózes első könyvében (a Biblia többi részében 356­szor). Az áldás fogalma a héber nyelvi tudatban gyakran társul a termékenység fogalmához (1Móz 1:21–23). Ilyen értelemben Ábrám elhívása felforgatja Bábel ideológiáját. Bábel tornyának építőitől eltérően – akik elutasították a teremtés isteni ter­vét a szaporodásra vonatkozóan – Ábrám áldása helyreállítja a teremtés erőit és a jövő távlatát.
Miközben Bábel tornyának építői csakis önmagukban bíztak, a népek áldása kizárólag Ábrám Istentől kapott áldásától függ. Ennek az áldásnak az indítóoka egy jövőbeli eseményben keresendő: „Megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei” (1Móz 12:3). A „tebenned” kifejezés jelentése: „a te magodban”, vagy „a te magod által”. Más szavakkal, nem „Ábrám által” nyerhető el az áldás, hanem Ábrám „magva által”, amely ugyanaz a messianisztikus „mag”, mint 1Mózes 3:15 versében. Szövegünk és 1Mózes 3:15 verse további közös elemet vonultat fel szavak, grammatikai formák, valamint szóés tématársítások szintjén. Ugyanezt a nyelvezetet használja Pál apostol is, amikor a „Jézus Krisztusban” való szövetség egyetemes hatásáról ír (Gal 6:15).

Alkalmazás

Isten helyettesítése. Tudván, hogy a bűn lényege Isten helyettesítése, tedd fel magadnak a következő kérdést: Hogyan helyettesíthető Isten életem minden területén, ha nem vagyok eléggé figyelmes? Beszélgessetek a csoportban a következő szempontok mentén: Beszéded során. Amikor hazudsz, tulajdonképpen elferdíted a ténye­ket, a te változatodat állítod az igazság helyébe (annak helyébe, amit Isten lát). Amikor dicsekszel, általában eltúlzod a saját értékedet a felebarátod értékéhez képest, sőt, talán Isten érdemeit is háttérbe taszítod, ahogy Nabukodonozor is tette Babilon építtetésekor (Dán 4:30).

A munkád során. Ha túl sokat dolgozol, figyelmen kívül hagyod az egészséges élet törvényeit, elhanyagolod a családodat, amelynek oly nagy szüksége van rád. Ha rest vagy, felületes munkát végzel. Amikor csalsz és plagizálsz, elsajátítod más munkájának eredményeit.

A vallásgyakorlás terén. Amikor nem Istent imádod, hanem valaki (vagy valami) mást, függetlenül attól, hogy saját személyedről, a pénzről, a munkáról, az autóról vagy a házról van szó, a bálványimádás vétkét követed el.

Válaszod Isten hívására. Bűn helyettesíteni Istent. Mit tehetsz annak érdekében, hogy megengedd Istennek, távolítsa el énedet szíved trónjáról, és foglalja el Ő ezt a helyet? Találj példákat ilyen esetekre a Bibliában!

Mi Isten válasza az ember bűnére? Beszélgessetek erről a csoportban! Elmélkedj a helyettesítés kérdésén, pontosabban azon, hogy Isten meghalt helyetted, hogy megadja neked az élet lehetőségét. Milyen különleges események történtek Izrael népének életében, amikor is Isten az emberek érdekében dolgozott (pl. a teremtés, a kivonulás, a Babilonból való szabadulás, stb.)?