„Az pedig monda nékik: Ne féljetek! A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, ahová őt helyezék.” (Mk 16:6)
E heti tanulmányunk: Dániel 9:24-27; Márk 15:42-47; 16; János 20:11-18; 1Korinthus 15:1-8; Kolossé 2:10-12
Jézus kereszthalála megkondította a lélekharangot a tanítványok reményei és hite felett. Sötét hétvége volt ez a számukra, hiszen nemcsak Mesterük halálának tényével kellett megbirkózniuk, hanem a saját életüket is féltették (Jn 20:19).
Márk evangéliumának utolsó fejezetét áttanulmányozva megvizsgáljuk, mi történt Jézus halála után.
Először a feltámadással foglalkozunk, majd azzal, hogy miért mentek az asszonyok a sírhoz vasárnap reggel. Adventisták néha visszariadtak a feltámadás reggelének témájától, ugyanis mások a vasárnap szentségének igazolására használták fel ezt a történetet. Mi azonban inkább azt keressük, hogyan örülhetünk a vasárnapi feltámadásnak, noha sajnos kinőttek belőle hamis teológiai nézetek is.
Másodszor, a tanulmányunk magyarázza Márk 16. fejezetének első verseit, összekapcsolva e szavakat az egész könyvön átívelő témával. A hétfői és a keddi rész ezeket a kérdéseket taglalja mélyebben.
Harmadszor pedig szerdán és csütörtökön, a hét lezárásaként Márk 16 további szakaszát tanulmányozzuk, átgondoljuk, milyen küldetést szán nekünk ezáltal is Isten. Végül egy felhívás vár Márk evangéliuma olvasóira: hirdessék az evangéliumot szerte a világon!
A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemét annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy még az angyalok üzenetét sem hitték el, de még magának Krisztusnak a szavait sem.
Milyen sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását:
„Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették Őt.” (Jn 20:13) Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el: „Mit sírsz? Kit keresel?” (Jn 20:15) Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemük azonban képtelen meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik, amit mond nekik.
Ó, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! „Menjetek gyorsan, és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból.” (Mt 28:7) Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. A hálás szívekből, ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadt! Krisztus azért él, hogy közbenjárjon értünk! Ragadjuk meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg a lelkünket! Higgy, és meg fogod látni Isten dicsőségét! – Jézus élete, 794. o.
Élő Megváltónk van, mert már nincs József új sírjában: feltámadt a halálból, és felment a mennybe, hogy ott minden hívő lélek helyetteseként és kezeseként szolgáljon. „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) A bűnös megigazul Jézus érdemei által, és Isten így ismeri el a váltságdíj tökéletes voltát, melyet a Megváltó az emberért fizetett. Az, hogy Krisztus engedelmes volt a keresztfának haláláig, biztosítékot jelent arra, hogy az Atya elfogadja majd a megtérő bűnöst. Hogy is adhatnánk át magunkat annak a tétovázó magatartásnak, hogy kételkedünk, aztán hiszünk – hiszünk, majd kételkedünk? Jézus a biztosíték arra, hogy Isten elfogad bennünket. Bizton megjelenhetünk Isten előtt, nem azért, mintha bármi érdemünk is volna önmagunkban, hanem mert hiszünk az Úrban, a mi igazságunkba. – Hit, remény, cselekvő szeretet, 107. o.
Nehéz, viharos idők előtt állunk. A föld megromlott, és még romlottabb lesz. Mi azonban teljes hittel bízhatunk Krisztusban. Az erőszak, a gyilkosságok, a jogtalanul szerzett javak ellenére is van Isten, Ő a világegyetem királya. Az ő gyermekei vagyunk, nem pedig a szeszélyes sorsé. Miközben Krisztus bátorító szavait olvassátok, velünk együtt olyan szent ígéretek állnak a rendelkezésetekre, amelyek meg fogják újítani reménységetek forrásait. Élő Üdvözítőnek örülhettek. Ő a mi feltámadt Urunk. Ígéretei mindazokhoz szólnak, akik befogadják Őt. – This Day With God, 91. o.
1. Olvassuk el Mk 15:42–16:6 szakaszát! Mi történik itt? Miért különösen sokatmondó ez a történet a feltámadás elbeszélése kapcsán?
Az evangéliumok írói mindnyájan egyetértenek abban, hogy Jézus az „előkészület napján” halt meg (Mt 27:62, SZIT; Mk 15:42; Lk 23:54; Jn 19:14, 31, 42 ). A legtöbb kommentátor ezt úgy értelmezi, hogy ez a nap csütörtök naplementétől péntek naplementéig tartott. Jézus tehát péntek késő délután halt meg, és gyorsan, még naplemente előtt eltemették. Szombatnapon az Úr a sírban nyugodott, és a tanítványai is pihentek.
„Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint” (Lk 23:57, ÚRK), ami elég furcsa lett volna, ha Jézus valóban kisebbítette volna – még ha csak az ő gondolataikban is – a negyedik parancsolat megtartásának kötelezettségét. Szombat este az asszonyok illatos keneteket vásároltak, és vasárnap kora reggel a sírhoz mentek, hogy befejezzék a szokásos temetési rituálét. Ekkor azonban Jézus már nem volt a sírboltban!
A keresztények már a 2. századtól kezdve nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy Jézus vasárnap támadt fel. Ezen az alapon tartják szentnek a vasárnapot. Csakhogy valóban tanítja a vasárnap szentségét az Újszövetség?
2. Olvassuk el Kol 2:10-12 verseit! Mi a feltámadás újszövetségi emlékünnepe?
A Bibliában egy szó sem utal arra, hogy a vasárnapot kellene megszentelni a feltámadás emlékére, mert a keresztség a feltámadás emlékünnepe. „Eltemettettünk azért ővele együtt a keresztség által a halálba; hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk” (Róm 6:4).
Adventistákként örülhetünk Jézus vasárnap reggeli feltámadásának. Halála és feltámadása által legyőzte a halált, és az Ő feltámadásának köszönhetően a sajátunkban is bízhatunk.
„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által” (1Pt 1:3). Milyen megingathatatlan bizonyossággal írja Péter, hogy Jézus feltámadt – és Pál is az eggyel fentebb idézett igeversben! Hogyan lehet nekünk is ilyen bizonyosságunk?
Az asszonyok, akik alázatosan és hűségesen követték Jézust, nem akartak addig távozni, amíg nem látták, mint fektették be Jézust a sírba; s míg egy hatalmas követ nem hengerítettek a sír szájára, nehogy az ellenség Jézus holttestét ellophassa. Félelmük azonban teljesen alaptalan volt: láttam, hogy mennyei seregek kimondhatatlan gonddal őrködtek Jézus sírja felett, és sóváran vártak a parancsra, mikor vehetik ki a részüket, és kiszabadíthatják a dicsőség királyát fogságából.
Krisztus gyilkosai attól tartottak, hogy újra életre kel, s megszökik sírjából. Ezért arra kérték Pilátust, hogy legalább harmadnapig őrséggel őriztesse a sírt. Ez meg is történt. Előbb azonban lepecsételték a sírt, nehogy tanítványai ellophassák, és azután azt mondják, hogy feltámadt a halálból. – Tapasztalatok és látomások, 180–181. o.
Mikor az angyalok szétáradó fényessége napnál ragyogóbban sugárzott, a római őrség élettelenül rogyott a földre. Az egyik angyal megragadta a síron fekvő hatalmas követ, elhengerítette róla, és leült arra. A másik angyal belépett a sírba, és eltávolította a lepleket Jézus testéről. Most a mennyei angyal földet rázó, erőteljes hangon kiáltott: „Jézus, Istennek Fia, Atyád hív téged! Jöjj elő!” A halál nem tarthatta Őt többé hatalmában. Jézus mint diadalmas hős támadt életre a halálból. Szent félelemmel szemlélte a mennyei sereg ezt a jelenetet. Mikor Jézus előjött a sírjából, a jelenlévő angyalok földre borultak előtte, és imádták. Majd diadalénekekkel üdvözölték feltámadását.
Sátán angyalai kénytelenek voltak elmenekülni a mennyei angyalok ragyogó fényessége elől, és siránkozva panaszolták el királyuknak, hogy erővel elragadták tőlük zsákmányukat, s hogy az, akit oly nagyon gyűlöltek, feltámadt a halálból… Mert midőn Jézus mint fenséges győztes szállt ki sírjából, Sátán tudta, hogy végül el kell pusztulnia, és birodalma arra száll, akit jogosan megillet. – Tapasztalatok és látomások,
182. o.
Jézus feltámadása előképe volt mindazok végső feltámadásának, akik benne aludtak el. A feltámadt Üdvözítő arckifejezését, modorát, beszédét a tanítványai valamennyien jól ismerték. Amint Jézus feltámadt a halottak közül, éppen úgy azoknak is fel kell majd támadniuk, akik benne aludtak el és alusznak. Ráismerünk majd barátainkra, mint ahogy a tanítványok is megismerték Jézust. Lehet, hogy életük folyamán megváltoztak, megbetegedtek, vagy eltorzult az ábrázatuk, de Jézus visszajövetelekor tökéletes egészségben és testi-lelki arányosságban támadnak fel. Azonosságukat azonban megdicsőült testükben is tökéletesen megőrzik. Akkor úgy ismerünk majd, amint minket is megismernek. Orcájukon, amelyet a Jézus arcáról fénylő világosság tesz sugárzóvá, felismerjük a megkülönböztető vonásait azoknak, akiket szeretünk. […]
Addig a dicsőséges óráig, amikor az utolsó trombitaszó felhangzik, és az óriási sereg előjön az örök győzelemre, Isten drágakőként és biztonságban őriz minden alvó szentet, akiket név szerint ismer. – That I May Know Him, 362. o.
3. Olvassuk el Mk 16:1-8 és 1Kor 15:1-8 szakaszát! Milyen közös elemek vannak ebben a két igerészben?
A feltámadás története mindegyik evangéliumban szerepel. Mindegyik más-más szemszögből írja le az eseményeket, de a beszámolók egyaránt tartalmazzák a kulcsmozzanatokat, amelyek 1Kor 15:1-8 szakaszában is szerepelnek. Négy gondolat újra és újra megjelenik: meghalt, eltemették, feltámadt, látták. Márknál a meghalt és eltemették a 15. fejezetben olvasható. A feltámadt és látták a 16. fejezetben jelenik meg, csakhogy egy kis csavarral. Mk 16:7 említést tesz egy galileai találkozásról, „ott majd meglátjátok” (lásd János 21. fejezet).
A feltámadás bizonyossága alapvető és értelemszerű. Először is, aki hisz a Teremtő Istenben, annak észszerűvé válik a feltámadás, a csoda gondolata. Istennek, aki megteremtette a világegyetemet, majd a földi életet, bizonyára volt hatalma, ha úgy döntött, hogy feltámasztja Jézust. Isten létezése nem teszi Jézus feltámadását elkerülhetetlenné, csak észszerűvé.
Továbbá a sír biztosan üres volt. Ennek tényét még az ateista történészek is elfogadják. Máskülönben a feltámadására vonatkozó állítás már a kezdetektől fogva megbukott volna, mert ha ott lett volna a teste, az cáfolta volna a feltámadásának hírét. Még tovább lépünk: lehetetlen az a magyarázat, hogy a tanítványai ellopták Jézus testét, hiszen semmiképp sem juthattak volna át az őrökön. Viszont még ha sikerült is volna nekik, és valóban elvitték volna a testet, vajon miért nem tartóztatták le őket ezért? Mert a vallási vezetők tudták, hogy nem lopták el Jézus testét a tanítványok. Emellett többen tanúsították, hogy látták a feltámadt Krisztust.
Először sokan nem hitték el a feltámadás hírét, köztük a tanítványok sem. Krisztusnak volt egy ádáz ellensége: Pál (régi nevén Saul), aki nemcsak azt állította, hogy látta a feltámadott Urat, hanem azt is, hogy ez a tapasztalat az élete egész irányát megváltoztatta, méghozzá gyökeresen. Végül (bár sorolhatnánk sok egyéb okot), mi mással magyaráznánk a keresztény egyház elindulását, amelyet azok az emberek alapítottak, akik állították, hogy saját szemükkel látták a feltámadt Urat? Miért vállalták volna a halált is olyasmiért, amiről tudták, hogy hazugság? Hatalmas bizonysággal szolgál következetes bizonyságtételük Jézus feltámadásáról. Ezek közül néhány egészen korai, Jézus halála utáni beszámoló (ApCsel 3:15), mások pedig évekkel későbbi keletűek (1Pt 1:3).
A tanítványok ellenségei sem zárkózhattak el attól az igazságtól, hogy Krisztus feltámadt halottaiból. A bizonyíték sokkal világosabb volt, semhogy abban kételkedni lehetett volna. Mindazáltal megkeményítették a szívüket, és vonakodtak megbánni a bűnüket, melyet Krisztus keresztre feszítésével követtek el. A zsidó főemberek számos bizonyítékot kaptak arra nézve, hogy az apostolok isteni sugallatra beszélnek és cselekszenek, de csökönyösen ellenálltak az igazság üzenetének. Krisztus nem úgy jelent meg, ahogy ők várták; és ha időnként meg is győződtek arról, hogy Isten Fia volt, a meggyőződésüket mégis elfojtották, és megfeszítették Őt. Az Úr kegyelme további bizonyítékokat adott még nekik, és most újabb alkalmat nyújtott, hogy hozzá forduljanak. Elküldte a tanítványokat, hogy tudtukra adják, hogy az élet Fejedelmét ölték meg; e borzalmas tény által ismételten bűnbánatra hívta őket. Önigazultságukban azonban annyira biztonságban érezték magukat ezek a zsidó tanítók, hogy vonakodtak a tények beismerésétől: azokat a férfiakat, akik Krisztus keresztre feszítésével vádolják őket, a Szentlélek vezeti. – Az apostolok története, 61. o.
A korinthusi hívők között voltak olyanok, akik feladták hitük néhány alapigazságát, akik lesüllyesztették az erkölcsi színvonalat. Egyesek olyan messzire mentek, hogy már tagadták a feltámadás tanát. Pál szembeszállt ezzel a tévtannal, éspedig Krisztus feltámadásának letagadhatatlan bizonyítékával. Világosan kijelentette, hogy halála után „Krisztus feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és hogy megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz atyafinak egyszerre, kik közül a legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak. Azután megjelent Jakabnak; azután mind az apostoloknak. Legutolszor pedig… nékem is megjelent.” (1Kor 15:4–8) Meggyőző erővel fejtette ki az apostol a feltámadás felmérhetetlen igazságát. Jelentőségét így vázolta: „Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is… Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek… Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” (1Kor 15:13–20) – Az apostolok története, 319–320. o.
Kinek az oldalán állunk? A világ kirekesztette Krisztust, a menynyek pedig befogadták Őt. Az ember, a halandó ember megtagadta az élet Fejedelmét. Isten, a független uralkodó, befogadta Őt a mennyekbe. Isten felmagasztalta Őt. Az ember töviskoszorúval koronázta meg, Isten pedig a királyi felség koronájával. Gondolkozzunk őszintén, pártatlanul. Akarjuk-e Jézus Krisztust, hogy uralkodjon felettünk, vagy pedig Barabást akarjátok? Krisztus halála az ő kegyelmének megvetőire Isten elegyítetlen haragját és ítéleteit zúdítja. Ez a Bárány haragja. Ám Krisztus halála reménység és örök élet mindazoknak, akik befogadják, és hisznek benne. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 139. o.
„Azok az asszonyok, akik Krisztus keresztjénél álltak, órákig vigyáztak és vártak a szombat elmúlására. A hét első napján már nagyon korán útban voltak a sírbolthoz. Magukkal vitték az értékes fűszereket, hogy megkenjék az Üdvözítő testét. Nem gondoltak a feltámadására. Reménységük napja leáldozott, és sötét éjszaka telepedett a szívükre. Útközben beszélgettek, részletesen megemlékeztek Krisztus irgalmas cselekedeteiről és vigasztalást nyújtó szavairól. Erre az ígéretre azonban nem emlékeztek: »Ismét meglátlak majd titeket« (Jn 16:22)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 695. o.).
4. Mi történt Mk 16:1-8 versei szerint, és hogyan reagáltak az asszonyok?
Az evangélium olvasója már a kezdet kezdetétől tudja, hogy Jézus a Messiás. A szövegben azonban Péter volt az első (nem megszállott ember), aki kijelentette róla, hogy Ő a Messiás (Mk 8:29). Ez a hitvallás pedig csak a könyv felénél történik meg, nem előbb! Márk evangéliumában Jézus végig hallgatásra kéri az embereket arról, hogy ki Ő, vagy a gyógyításról, amit csoda folytán tett. Mk 1:44 versében azt mondja egy leprásnak, hogy senkinek ne beszéljen a gyógyulásáról. Mk 5:43 versében megkéri Jairust és a feleségét, hogy ne beszéljenek senkinek a lányuk feltámasztásáról. Mk 7:36 versében egy süketnéma ember meggyógyításának elhallgatását kéri. Megparancsolja a tanítványainak is, ne mondják el, hogy Ő a Messiás (Mk 8:30; lásd még Mk 9:9); bizonyára leginkább azért, hogy hagyjon időt magának a szolgálata befejezésére Dán 9:24-27 időpróféciái szerint.
Ebben a jelenetben, legalábbis eleinte, nem beszéltek a történtekről még azután sem, hogy értesültek Jézus feltámadásáról. Félelmükben és csodálkozásukban az asszonyok elmenekültek a sírtól. A hallgatás azonban nem tartott sokáig. Mire Márk evangéliumának a végére érünk, ezt olvassuk: „Azok pedig kimentek, és mindenütt prédikáltak. Az Úr pedig együtt munkálkodott velük, és megerősítette az igét az azt kísérő csodálatos jelekkel” (Mk 16:20, ÚRK).
Tehát itt már a múlté az az ismétlődő minta, hogy mindenki hallgasson Jézusról, a kilétéről és a tetteiről. A könyv végén a követői „mindenütt” prédikáltak.
Miért nem szabad hallgatnunk Jézusról és arról, amit értünk tett? Ma kinek beszélhetsz Jézusról és a megváltási tervről?
Mária [még] nem hallotta az örömüzenetet. Azzal a szomorú hírrel kereste fel Pétert és Jánost: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették Őt.” (Jn 20:2) A tanítványok a sírbolthoz siettek, és azt látták, amit Mária mondott nekik. Látták a sírboltban a halotti leplet és a kendőt, de nem találták ott az Urat. Éppen ez volt a bizonyítéka annak, hogy Krisztus feltámadt. A halotti lepedőket nem hanyagul rakta félre, hanem gondosan összehajtogatva mindegyiket a maga helyére tette. János „lát és hisz vala” (Jn 20:8). Még nem értette meg az Írásnak azt az üzenetét, hogy Krisztusnak fel kell támadnia a halottak közül; de most már visszaemlékezett az Üdvözítő szavaira, amelyekkel megjövendölte feltámadását. – Jézus élete, 789. o.
Máriát nagyon bűnösnek tekintették, Krisztus azonban ismerte az életét alakító körülményeket. A remény minden szikráját kiolthatta volna a lelkében, de nem tette, sőt, Ő emelte föl a kétségbeesésből, a romlásból. Hétszer dorgálta meg a nő szívét és értelmét uraló démonokat – ezt Mária hallotta. Hallotta Jézus erős kiáltását Atyjához az ő érdekében. Tudta, mennyire sérti a bűn az ő szeplőtlen tisztaságát, s az ő erejével győzött.
Amikor ügye az emberek szemében reménytelennek tűnt, Krisztus meglátta Máriában a képességet a jóra. Látta jellemének jobb vonásait. A megváltási terv nagy lehetőségekkel ruházta fel az emberiséget, és Máriában ezek a lehetőségek váltak később valóra. Jézus kegyelme által az asszony az isteni természet részese lett. Aki elbukott, akinek értelme démonok lakhelye volt, az a szolgálattal, barátsággal nagyon közel került a Megváltóhoz. Mária volt az, aki lábánál ült és tanult tőle. Mária volt az, aki a drága kenetet fejére öntötte, lábát könnyeivel mosta. Mária állt a kereszt mellett, s követte Őt a sírig. Feltámadása után Mária jött el elsőként a sírhoz. És Mária hirdette elsőnek a feltámadt Megváltót. – Jézus élete, 568. o.
Krisztus szent kötelességet bízott az egyházára. Valamennyi tagja legyen Isten élő csatornája, amelyen keresztül eljuttatja a világnak kegyelmének kincseit, Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. A Megváltó legfőbb kívánsága, hogy képviselői legyünk, akik megismertetik a világgal lelkületét és jellemét. A világnak pedig az a legnagyobb szükséglete, hogy emberek által megnyilvánuljon az Üdvözítő szeretete. Az egész menny olyan férfiakra és nőkre vár, akik által Isten kinyilatkoztatja a kereszténység erejét.
A gyülekezet Isten eszköze az igazság hirdetésére. Az Atya bízta meg, hogy különleges munkát végezzen. Ha minden parancsolatát teljesíti, és hű marad hozzá, akkor az isteni kegyelem bősége árad rá. Ha engedelmesen kitart Ura mellett, ha tiszteli Izrael Istenét, a poklok kapui sem vehetnek rajta diadalt. – Az apostolok története, 600. o.
5. Olvassuk el Mk 16:9-20 szakaszát! Mit adnak hozzá ezek az igeversek a feltámadás történetéhez?
A Mk 16:9-20 szakaszában szereplő események közül szinte mindnek van párhuzamos leírása az Újszövetségben: magdalai Mária látja Jézust a sírnál (Mt 28:1, 9-10; Jn 20:11-18; vö. Lk 8:2); két férfi találkozik vele a vidéki úton (Lk 24:13-35); a tizenegy tanítvány megbízást kap (Mt 28:16-20; Lk 24:36-49; Jn 20:19-23).
Magdalai Mária volt az első, aki újra látta élve Jézust (Jn 20:11-18), aztán más asszonyok is látták (Mt 28:8-10). Figyelemreméltó, hogy elsőként nők látták a feltámadott Urat. Mivel az ókori világban a nők szava nem számított erős tanúvallomásnak, ha ez kitalált történet lett volna, férfiakat neveztek volna meg első szemtanúkként. Csakhogy nem férfiak látták először, nem a tizenegy tanítvány, hanem egy asszony. Ő mondta el a jó hírt a tanítványoknak, akik kicsit sem meglepő módon nem hittek a beszámolónak, főként azért nem, mert még mindig hihetetlennek vélték, másrészt pedig sajnos azért, mert Mária nő volt.
A Jézus feltámadása mellett érvelő hitvédők a történet hitelességének erős bizonyítékaként emlegették, hogy asszonyok látták elsőként Jézust.
6. Miről számol be Mk 16:14 verse, ami érthetetlen lenne, ha csak kitaláció volna ez a történet?
Amennyiben a tanítványok csak kitalálták volna a történetet, vajon miért tüntették fel magukat ilyen rossz színben? Jézus megfeddte őket a keményszívűségükért. Az evangéliumi beszámolók Jézus elfogatásától kezdve, a feltámadását követő megjelenésein át kifejezetten negatív fényben tüntetik fel a tanítványokat: menekülnek, tagadnak, hitetlenkednek és így tovább. Ennek semmi értelme sem lenne, ha a történetet csak kitalálták volna.
A feltámadt Krisztusról és a mindenki számára felkínált reménységről szóló későbbi bátor és rendíthetetlen prédikációik viszont hatalmas bizonyítékként szolgálnak arra, hogy állításaik igazak.
Hogyan kerülhetjük el, hogy a kétely és a hitetlenség csapdájába essünk? Miért kell nap mint nap a feltámadott Krisztushoz kapcsolódnunk?
Világosság fénylett a sírbolt körül, de Jézus teste nem volt ott. Amint a sírbolt körül álltak, hirtelen észrevették, hogy nincsenek egyedül. Egy fehér ruhába öltözött fiatal férfi ült a sírboltban. Ő volt az az angyal, aki elhengerítette a követ. Emberi alakot öltött magára, hogy ne riaszsza meg Jézus barátait. Alakját még körülragyogta a mennyei dicsőség világossága. Az asszonyok megijedtek. Megfordultak, hogy elfussanak, de az angyal szavai megállították őket: „Ne féljetek! – mondta nekik. – A Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé, a hely, ahová Őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak.” […]
Feltámadt, feltámadt! Az asszonyok újra és újra elmondták ezeket a szavakat. Most már nem volt többé szükség a megkenéshez való fűszerekre. Az Üdvözítő él, és nem halott. Most már visszaemlékeztek arra is, hogy Jézus, amikor a haláláról beszélt, akkor azt is megmondta nekik, hogy majd fel is támad. Micsoda nap ez az egész világ számára! Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól; „félelemmel és nagy örömmel futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak” (Mt 28:8). – Jézus élete, 788–789. o.
Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról, töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről… „Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.” […]
Éppen most azonban [a tanítványok] nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni a kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták az Urat, a tanítványok ezt nem hitték el nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek. […]
Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: „Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt” (Lk 24:21)… A felházban találkoztak össze. Az ajtókat bezárták és bereteszelték, mert tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sorsa, végzete bármikor az övék is lehet.
Milyen nagy lehetett volna az örömük ugyanebben az időben, hiszen az Üdvözítő már feltámadott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemét annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy nem hitték el még az angyalok üzenetét sem, de még magának Krisztusnak a szavait sem. – Jézus élete, 793–794. o.
A kétely minden egyes kifejezése erősíti a hitetlenséget. A remény, a bátorság, a világosság és a szeretet minden egyes gondolata és szava növeli a hitet és erősíti a lelket, hogy kitarthasson a világ erkölcsi sötétsége közepette. Aki hittel beszél, hittel fog rendelkezni, aki azonban csüggedéssel beszél, csüggedés lesz a része. Mert szemlélve változunk el. – 16. levél, 1880. március 24.
7. Olvassuk el Mk 16:14-20 verseit! Mit mondott Jézus a tanítványainak, amikor megjelent nekik? Szavai mit jelentenek a számunkra?
Csupán a leírásból tudhatjuk meg, hogy mit mondott Jézus először a tanítványoknak (Mk 16:14). Megfedte őket hitetlenségükért és keményszívűségükért. A hitetlenség nem csak napjaink problémája. Ahogy már láthattuk, Jézus első tanítványai is küzdöttek ezzel (Mt 28:17; Jn 20:24-29), pedig ők találkoztak a testben megjelent Jézussal, újra meg újra látták a csodáit. Feltámadásának valóságos voltát különböző dolgokkal bizonyította. Erős alapot képez a hitnek a tanítványok bizonyságtétele a hétfői tanulmányban közölt bizonyságokkal együtt.
Jézus megbízta a tanítványokat, hogy vigyék el az örömüzenetet a világnak. Parancsa mindenkire kiterjed. El kell menni az egész világra, hirdetve az evangéliumot minden teremtménynek. Jézus elmondta azt is, hogy mi lesz fáradozásuk eredménye: a hívők üdvözülnek, a hitetlenek elvesznek. Jézus azt is felvázolta, hogy munkájukat jelek és csodák fogják kísérni: démonokat űznek ki, új nyelveken szólnak, védelmet kapnak a veszélyben, és betegeket gyógyítanak. Voltak, akik tévesen úgy értelmezték Mk 16:18 versét, mintha a keresztények azzal mutathatnák meg hitüket, hogy mérges kígyókat vesznek fel. Pedig semmiképpen nem igazolja ez az igevers az efféle, Istent kísértő magatartást. Jézus itt olyan védelemre utalt, amit a misszióban tevékenykedők tapasztalhatnak, Pálnak az ApCsel 28:3-6 szakaszában leírt esetéhez hasonlóan. Természetesen a Biblia nem tanítja azt, hogy a keresztényeket mindig megvédi az Úr a bajtól. Időnként jónak látja, hogy csodát tegyen, ha az evangélium ügyének előmozdítását segíti vele, de a keresztények időnként szenvednek bizonyságtételükért. Ezekben a helyzetekben türelmes kitartásuk is a hitük erejét bizonyítja.
Majd, miután minden küldetését teljesítette, Jézus „felvitetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült” (Mk 16:19, ÚRK). Felemelkedett, hogy Isten jobbjára üljön, a legfőbb hatalom helyére, mert legyőzte a gonosz minden seregét.
„Mindenhová” elmentek hirdetni az evangéliumot, de nem voltak egyedül. „Azok pedig kimentek, és mindenütt prédikáltak. Az Úr pedig együtt munkálkodott velük, és megerősítette az igét az azt kísérő csodálatos jelekkel” (Mk 16:20, ÚRK). Az Úr velük volt, és megígéri, hogy velünk is marad, miközben folytatjuk az általuk elkezdett munkát.
Jézus gyakran megkísérelte, hogy feltárja a jövőt a tanítványok előtt, de ők túlságosan közömbösek voltak arra, hogy szavain gondolkozzanak. Ez okozta, hogy Jézus halála olyan váratlanul érte őket; midőn később a múltba visszapillantottak, és látták hitetlenségük következményeit, nagyon elszomorodtak. Mikor Krisztust megfeszítették, nem hittek a feltámadásában. Jézus nyíltan hangoztatta, hogy harmadnap feltámad, de a gondolataik annyira összezavarodtak, hogy fel sem fogták ennek értelmét. A megértés hiánya okozta reményvesztettségüket, mikor halála bekövetkezett. Keserűen csalódtak… Mennyi szenvedéstől menekültek volna meg, ha hisznek az Üdvözítő szavainak!
A kétségbeeséstől, bánattól és reménytelenségtől sújtva gyülekeztek a tanítványok a felházban... Itt történt, hogy az Üdvözítő feltámadása után megjelent nekik. – Az apostolok története, 25–26. o.
Krisztus mennybemenetele előtt kiosztotta tanítványainak megbízatásukat… Ti voltatok tanúim – így mondta –, hogy életemet feláldoztam a világért… Rátok ruházom e kegyelmi üzenet továbbítását. Zsidónak, valamint pogánynak tovább kell azt adnotok – Izraelnek először, azután minden népnek és nyelvnek. Az összes hívők egyetlen gyülekezetbe tömörüljenek.
Ez a megbízatás az evangelizációra: Krisztus országának nagy miszsziós okirata. A tanítványok buzgólkodjanak a lelkekért, és a kegyelmi meghívást juttassák el mindenkihez. – Az apostolok története, 27–28. o.
Amint a nap fénye világosságot, életet és áldást áraszt minden élőlényre, úgy kell a világ világosságának lennie a kereszténynek is jó cselekedetei, vidámsága és bátorsága által. Amint a napfény elűzi az éj árnyait, és ragyogásával betölti a völgyeket és a hegyeket, úgy kell a kereszténynek is tükröznie a feddhetetlenség fölötte ragyogó napjának sugarait.
Krisztus igazi, odaszentelt életű követőinek életéből el fog tűnni a közöny, a hiszékenység és a sötétség, ahogy elillan az éj sötétje is, amikor felkel a nap. Jézus követői hasonlóképpen fognak elmenni a föld legsötétebb zugaiba, hogy elvigyék oda az igazság világosságát, és a sötétségben járók is részesüljenek belőle. – This Day With God, 92. o.
Hallgathatunk e ily dicsőséges reménység, ily tökéletes megváltás tudatában, melyet Krisztus saját vére árán szerzett meg számunkra? Ne magasztaljuk-e és ne áldjuk-e mi is fennhangon az Üdvözítőt, miképp a tanítványok tették, mikor az Úr bevonult Jeruzsálembe? Nincs-e közelebb hozzánk ama nagy nap, mint volt hozzájuk? Vajon ki akadályozhatna meg minket abban, hogy Istent magasztaljuk és áldjuk, mert a halhatatlanságba és megdicsőülésbe vetett reménységünk nemsokára beteljesedik? Mi immár megízleltük az eljövendő világ dicsőségét, s mind többre és többre vágyunk. Egész lényem vágyik az élő Isten után, és nem nyugszom mindaddig, amíg teljesen át nem hatja valómat az ő teljessége. – Tapasztalatok és látomások, 110. o.
További tanulmányozásra: Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., „Ne a tövisekre tekints!” című fejezet (326–327. o.); Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Feltámadott az Úr” (688–694. o.) és „Menjetek el és tanítsatok minden népeket!” (722–734. o.) c. fejezetek
„A hívő emberek számára Krisztus a feltámadás és az élet. Üdvözítőnknél Isten helyreállította azt az életet, amely a bűn által elveszett. Mivel az életet önmagában hordozza, ezért meg tudja eleveníteni azokat, akiket akar. Isten felruházta Őt a halhatatlanság adásának a jogával. Azt az életet, amelyet letett ember voltában, ismét felveszi, és az emberiségnek adja. […] A hívő emberek számára a halál csak egy röpke pillanat, és nincs nagy jelentősége. »Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké… nem kóstol halált örökké« (Jn 8:51-52). A keresztények számára a halál csak elalvás, egy pillanatnyi csendesség és sötétség. A Krisztussal való élet Istenben elrejtett élet. »Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen, akkor majd ti is, Ővele együtt, megjelentek dicsőségben« (Kol 3:4)” (i. m. 694. o.).
Még ateista történészek is elismerik, akik nem tudják elfogadni a feltámadás valóságát, hogy Jézust megölték, aztán a halála után sokan állították: látták a feltámadt Krisztust; ők alkották a keresztény egyház magját. Egyesek ezt az állítást azzal próbálják magyarázni, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, vagy az első tanítványok hallucináltak, csak azt hitték, hogy Jézust látták. Mások szerint Jézus valójában nem halt meg, csak elájult, majd később feltámadt, de mindezek az érvek tarthatatlanok.
Naponkénti tanulmányozásra: Lukács 3–9; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „A menny előíze” c. fejezet
1. Mit prédikált Keresztelő János a római katonáknak?
2. Hol imádkozott az Úr Jézus?
3. Mi lesz a jutalmuk azoknak, akik szeretik ellenségeiket, és úgy adnak kölcsön, hogy semmit sem várnak érte?
4. Kiről mondta az Úr: „Az én anyám és az én atyámfiai ezek”?
5. Miben áll a kettős élet, amire Isten kér bennünket?
Általános áttekintés
A 15. fejezet „egy beszámolóval ér véget, mely szerint a korabeli zsidó társadalom egy prominens tagja Jézus halála után javait és életét felajánlja Isten országának. A Jézust követő asszonyok is jelzik szándékukat, hogy részt vennének a Megváltó temetési szertartásán. Adja magát a kérdés: Hol vannak a tanítványok? Hogy élték meg Jézus halálát? Hogy reagáltak Megváltójuk feltámadásának hírére? Márk különleges figyelmet szentel könyve végén ezeknek a kérdéseknek, amint annak is, hogy Jézus az evangélium hirdetését bízta tanítványaira.
A tanulmány témái
1. A hit fontossága és hatása. Ez a szakasz a tanítványok tartózkodását elemzi: nehezen hiszik el Jézus feltámadását, de Megváltójuk végül eloszlatja kétségeiket és megerősíti hitüket
2. „Elmenvén e széles világra”. A 16. fejezet e szakasza tartalmazza Jézus tanítványainak adott nagy küldetését, valamint felvázolja missziójuk fontosságát és az evangélium célját.
Magyarázat
A hit fontossága és hatása
Az Úr halála lesújtotta a tanítványokat. Annak ellenére, hogy próféciák jövendölték meg, és maga Jézus is figyelmeztette követőit a rá váró próbákra, melyek megelőzik halálát, a tanítványok Mesterükről alkotott előítéletei megakadályozták őket abban, hogy pontosan megértsék Jézus szavait. Ezért érték őket váratlanul Tanítójuk megpróbáltatásai majd halála.
Közvetlenül a keresztre feszítés után a tanítványok arról tettek bizonyságot, hogy nem értik a mennyei tervet, vagy legalábbis elfelejtették Jézus szavait, amelyek megvigasztalhatták volna őket a gyászukban. Ezért írta Márk, hogy „keseregnek és sírnak vala” Jézus halála miatt (Mk 16:10).
Jogos a kérdés: Jézus tanítványai és közeli barátai egyáltalán megértették, hogy miért kellett a Mesterüknek meghalnia? Mivel nagy valószínűség szerint nem láttak tisztán ebben a kérdésben, nem nehéz elképzelni, hogy nem hittek Jézus feltámadásában. Ez a gondolat tűnik ki Márk evangéliuma 16. fejezetének első részében, amely e heti tanulmányunk fő témája. Márk 16:6–8 versei szerint az angyalok értesítik az asszonyokat, hogy Jézus feltámadt, sőt, biztatják őket, hogy adják tovább mindenkinek ezt a jó hírt. Ennek ellenére „félelem és álmélkodás fogta el őket, és senkinek semmit sem szólának” (Mk 16:8). Valóban féltek az asszonyok elhinni az angyalok által bejelentett csodálatos hírt?
A fejezet második jelenetében Jézus maga mutatkozik meg Mária Magdalénának, ami után a nő, akiből a nagy Gyógyító hét ördögöt űzött ki, „elmenvén, megjelenté azoknak, akik vele valának és keseregnek és sírnak vala. Azok pedig mikor hallották, hogy él és ő látta vala, nem hivék” (Mk 16:10–11, a szerk. kiemelése).
A harmadik jelenet a tanítványok soraiban uralkodó hitetlenséget írja le. Márk ekképpen fogalmaz: „Ezután pedig közülük kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre mennek vala. Ezek is elmenvén, megjelenték a többieknek; ezeknek sem hivének” (Mk 16:12–13, a szerk. kiemelése).
Érdekes tény, hogy Jézus nem a közeli baráti köréből választott valakit, hogy bejelentse feltámadásának hírét. Erre a feladatra egy asszonyt és két férfit használt fel, akik nem tartoztak az általa kiválasztott tizenegy tanítvány közé.
A fejezet negyedik jelenetében maga Jézus jelenik meg a tanítványoknak. „Azután, mikor asztalnál ülnek vala, megjelenék magának a tizenegynek, és szemükre hányá az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hivének” (Mk 16:14, a szerk. kiemelése).
Miért nem voltak hajlandóak hinni a tanítványok? Azért, mert sok izraelitához hasonlóan téves felfogásuk volt Isten országára vonatkozóan. Lukács világosan leírja e téves koncepció természetét, mégpedig a tanítványok szavait idézve: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek” (Lk 24:21). „Meg fogja váltani Izraelt” – mit jelentenek ezek a szavak? A görögben az ebben a mondatban használt ige a lytroō, aminek jelentése „megváltani”, „elnyomott helyzetből kiszabadítani” (A GreekEnglish Lexicon of the New Testament, 606. o.). Következésképpen, a tanítványok számára Jézus halála földi vágyaik halálát jelentette, mivel ők a római elnyomás alól való felszabadulást értették a megváltás alatt.
Amint azt a negyedév elején is láthattuk, Márk azzal kezdi az evangéliumát, hogy kijelenti: „Betelt az idő, és elközelített az Istennek országa”, következésképpen „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1:15, a szerk. kiemelése). Sajnos, a márki evangéliumi beszámoló végén a népnek még mindig hitetlen szíve volt (Mk 16), és nem a papokról, vagy Izrael vezetőiről van szó, hanem az Úr tanítványairól!
Megjegyzendő, hogy Lukács is rögzíti ezt a jelenetet a két tanítványnyal, amiről Márk a 16. fejezetben ír. A Lukács változatában a két tanítvány az elején nem hiszi a Jézus feltámadásáról szóló hírt, ezzel szemben Márk evangéliumában azok között szerepelnek, akik hisznek a feltámadt Krisztusban. Hogy történt a hitetlenségből a hitbe való átmenet? Mit tett Jézus, aminek köszönhetően hinni kezdtek? Lukács egy olyan részletet is belefoglal a beszámolójába, ami a Márkéból hiányzik, éspedig: Jézus megfeddi a tanítványokat a hitetlenségük miatt (Mk 16:14; vö. Lk 24:25), majd egy költői kérdéssel azonnal megvilágosítja őket: „Avagy nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik ő felőle megirattak” (Lk 24:26–27). Minő intenzív bibliai előadásban lehetett részük a tanítványoknak azon a napon! Jézus Mózestől a héber Biblia utolsó könyvéig elmagyarázta két követőjének a Messiásra vonatkozó összes jövendölést.
Ellen G. White többször is írt Jézus tanítványaihoz intézett, mennybemenetele előtti tanításairól: „Krisztus, mielőtt elhagyta tanítványait, világossá tette előttük királysága jellegét. Emlékezetükbe idézte mindazt, amit előzőleg mondott nekik királyságáról. Kijelentette, hogy nem állt szándékában ezen a világon egy ideiglenes királyság felállítása. Az Ő célja egy lelki ország megalapítása. Krisztus nem úgy akart uralkodni, mint egy földi király Dávid trónján. Ismét megmutatta nekik a szent Írásokból, hogy mindazt, amin átment, a mennyben rendelték el, az Atya és az Őközte lefolyt tanácskozásokon. Mindezeket előre megmondták a Szentlélek által ihletett emberek. Krisztus azt mondta: Látjátok, hogy mindent kijelentettem nektek erről, hogy Messiásként való elvetésemnek el kellett jönnie és meg kellett történnie. Mindannak, amit mondottam megaláztatásomról, amelyet el kellett tűrnöm, és halálomról, amelylyel meg kellett halnom, beigazolódott. A harmadik napon feltámadtam. Azért még szorgalmasabban kutassátok a szent Írásokat, és meglátjátok majd, hogy mindezekben a dolgokban a prófécia részletes leírásai Rólam beteljesedtek” (Jézus élete, 820).
„Elmenvén e széles világra”
Miután találkoztak feltámadt Urukkal, a tanítványok hitetlensége cselekvő hitté alakult át, a Feltámadt Jézus élő tanúi lettek. Nem féltek többé, sőt, nagy távolságokat is készek voltak megtenni, csak hogy elmondják az embereknek: „Feltámadt az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről” (Lk 24:34–35). Kis idő múlva Jézus azt a feladatot bízta rájuk, hogy menjenek el „széles e világra”, és hirdessék „az evangéliumot minden teremtésnek” (Mk 16:15), ami azt jelentette, hogy nemcsak Izrael határain belül, hanem „egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig” (ApCsel 1:8) hirdetniük kellett a menny örömhírét. A nagy küldetés kapcsán írta Ellen G. White:
„Krisztus parancsát azonban – »Elmenvén e széles világra« (Mk 16:15) – nem veszíthetjük el szemünk elől. Krisztus arra hívott el bennünket, hogy tekintetünket irányítsuk a látóhatárunkon túli vidékek felé. Krisztus ledönti az elválasztó falakat, a nemzetségeket elválasztó előítéleteket, és arra tanít, hogy szeressük az emberiség egész családját. Kiemeli az embereket önzésük szűk börtönéből. Eltöröl minden területi határvonalat és mesterséges társadalmi megkülönböztetést. Krisztus nem tesz különbséget a szomszédok és az idegenek, a barátok és az ellenségek között. Arra tanít, hogy testvérként tekintsünk minden szükséget szenvedő emberre, és úgy nézzünk a világra, mint a saját földünkre” (Jézus élete, 823. o.).
A tanítványok parancsba kapták, hogy tegyenek bizonyságot másoknak a hitükről. Márk szerint az evangélium célja hívőkké tenni és megkeresztelni az embereket (Mk 1:14). Isten országának és Jézusnak mint Megváltónknak és Királyunknak a szívünkbe való befogadása lényeges üdvösségünk és a kárhozattól való szabadulásunk szempontjából (Mk 16:16). Bárki, aki hisz Krisztusban, élete van az Ő nevében (Jn 20:31).
Alkalmazás
1. Krisztusban hívőkként hogyan tarthatjuk magunkat távol az Istenről és az üdvösségről alkotott hamis elképzelésektől, amelyek a maguk során megtévesztő tapasztalat megéléséhez vezetnek? Kérd meg csoportod tagjait, hogy olvassák el Ellen White alábbi tanácsait, majd elmélkedjenek az olvasottakon: „A próféciáról való vitatkozás közben Krisztus pontos képet ad tanítványainak arról, hogy miért kellett neki emberi formában megjelennie. Az a reménységük és várakozásuk, hogy a Messiás olyan valaki lesz, aki a nép kívánságainak megfelelően elfoglalja a trónt és a királyi hatalmat, félrevezető volt. Ez a felfogás megakadályozta a helyes megértését annak a ténynek, hogy Krisztus a legmagasabb méltóságból a legalacsonyabb helyzetbe ereszkedett, amit csak elfoglalhatott. Krisztus azt akarta, hogy tanítványai gondolatai, elképzelései lehetőleg tiszták és igazak legyenek minden tekintetben és értelemben” (Jézus élete, 799. o.).
2. Gondoltál-e valaha arra, hogy otthonodtól távol végezz missziószolgálatot? Mi akadályozott meg e terved véghezvitelében? Vagy a semmiből szerettél volna felépíteni egy missziós projektet, de féltél nekifogni a megvalósításába? Olvasd el a következő ígéretet ihletett prófétanőnk tollából: „Krisztus így adta át tanítványainak megbízatásukat. Gondoskodott a munka folytatásához szükséges ellátásról és felszerelésről, és magára vállalta a felelősséget a munka sikeréért. Amíg tanítványai engedelmeskedtek szavának, és vele együtt munkálkodtak, addig nem szenvedhettek kudarcot. Menjetek el minden néphez! – parancsolta nekik. Menjetek el a földgolyó legtávolabbi részéig, de legyetek mindig tudatában jelenlétemnek! Dolgozzatok hittel és bizalommal, mert soha nem hagylak el benneteket!” (Jézus élete, 822. o.).
3. Talán már tagja vagy egy közeli közösségben dolgozó missziós csapatnak. Ha így van, mi a te szereped ebben a projektben, és milyen nehézségekbe ütközöl? A fenti idézet hogyan ösztönöz a munkád során? Milyen reményt és erőt ad neked?