Jézus kihallgatása és keresztre feszítése

1. Olvassuk el Mk 15:1-15 szakaszát! Milyen ironikus helyzet állt itt elő?

Poncius Pilátus Kr. u. 26–36 között volt Júdea kormányzója. Nem tekinthető szelíd uralkodónak, több kegyetlen tette iszonyt váltott ki a terület lakóiból (vö. Lk 13:1). Miután a zsidók kihallgatták Jézust, istenkáromlás vádjával halálos ítéletet mondtak ki rá. A római fennhatóság alatt azonban általában nem rendelhettek el kivégzést, ezért Pilátus elé hurcolták, hogy ő is elítélje.
Arról nincs említés, hogy milyen váddal állították Pilátus elé, de következtetni lehet rá a kormányzó rövid kérdéséből: „Te vagy a zsidók királya” (Mk 15:2, ÚRK)? Az ószövetségi időkben Izraelben felkenték a királyokat, ezért nem nehéz elképzelni, hogyan lehetett úgy csűrni-csavarni a Messiás („Felkent”) elnevezést, mintha Jézus – szembeszállva a császárral – királyi tekintélyt igényelt volna magának. Tehát istenkáromlás vádjával állították a Szanhedrin elé, míg a kormányzó elé zendülés vádjával vitték, amire halálbüntetést is kiszabhattak.
A helyzet iróniája az, hogy Jézus egy személyben volt Messiás és a zsidók Királya. Hamis volt az istenkáromlásért és zendülésért kimondott kárhoztató ítélet, hiszen Őt megillette volna a hódolat és az imádat. Jézus azonban királyi módon járt el. „Te mondod” (Mk 15:2) – felelte diplomatikusan Pilátusnak. Nem tagadta a címet, de nem is erősítette meg. Válaszával talán azt sugallta, hogy valóban király, de másféle (vö. Jn 18:33-38).
Mk 15:6 verséből megtudjuk, hogy a páska ünnepén szokás volt megkegyelmezni egy fogolynak. Mk 15:9 versében Pilátus megkérdezte a tömeget, akarják-e, hogy szabadon bocsássa „a zsidók királyát”. Valószínűleg iróniával mondta, de az irónia valójában ellene fordult. Márk 15:9-10 az észlelés és az észlelés hiányának esettanulmánya. Pilátus átlátta: a vallási vezetők irigységből adták a kezébe Jézust, azt viszont nem ismerte fel, hogy a tömeg megkérdezésével valójában éppen az ő kezükre játssza át. Ők biztatták fel az embereket, hogy követeljék Jézus keresztre feszítését. Pilátus visszahőkölt: a keresztre feszítés borzalmas halálnem volt, főleg egy olyan ember számára, akit ártatlannak tartott. Fájdalmasan ironikus, hogy a pogány kormányzó szabadon akarta engedni a Messiást, a vallási vezetők azonban meg akarták feszíteni!
 

Mi védhet meg attól, hogy a tömeget kövessük, ha túl erős a nyomás?

EGW idézet

Jézussal sokan rokonszenveztek a körülötte levő csoportban, és a tömeg elcsodálkozott azon, hogy semmit sem felelt a hozzá intézett sok kérdésre. A csőcselék gúnyolódása és bántalmazása közben egy homlokráncolás vagy aggódó kifejezés sem jelent meg Jézus arcán. Ő méltóságteljes és nyugodt volt. A szemlélők csodálkozva néztek rá. Összehasonlították tökéletes alakját, szilárd és méltóságteljes magaviseletét azoknak megjelenésével, akik ítéletre ültek le ellene, és azt mondták egymásnak, hogy inkább hasonlít egy királyhoz, mint bármelyik főember. Semmiben sem volt hasonló egy bűnözőhöz. Tekintete szelíd, tiszta, elhomályosulatlan, homloka széles és magas volt. Minden vonása nagy jóakaratot és nemes elveket fejezett ki. Türelme és hosszútűrése annyira elütött az emberektől, hogy sokan reszkettek. Még Heródest és Pilátust is nagyon megzavarta Jézus nemes, isteni magatartása. – A megváltás története, 216. o.
 
Pilátus kezdettől fogva meg volt arról győződve, hogy Jézus nem közönséges ember. Hitte, hogy rendkívüli a jelleme, és teljesen ártatlan az ellene felhozott vádakban. Az angyalok, akik látták a jelenetet, feljegyezték a római kormányzó meggyőződését, azért, hogy megmentsék attól, hogy átadja Jézust a keresztre feszítésre. Egy angyalt küldtek Pilátus feleségéhez, aki álmában közölte vele, hogy Isten Fia az, akinek bűnügyi tárgyalását férje folytatja, és hogy ártatlanul szenved. Ő azonnal üzenetet küldött Pilátusnak, és közölte vele, hogy álmában sokat szenvedett Jézus miatt, és figyelmeztette, ne tegyen semmit e szent ember ellen. A küldött sietve törte át magát a tömegen, és Pilátus kezébe helyezte a levelet, aki olvasás közben reszketett, elsápadt, és azonnal elhatározta, hogy semmit sem tesz Krisztus megöléséért. Ha a zsidók Jézus vérét kívánják, nem támogatja, hanem igyekezni fog megszabadítani Őt. – A megváltás története, 217. o.

Jézus nem önmagáért élt. Élő áldozatként adta oda az életét másokért… Akik befogadják Krisztust, lemondanak minden durva, faragatlan és rosszindulatú magatartásról, hogy Jézus jellemének szépségéről és az ő jóságáról tehessenek bizonyságot. Krisztus hit által fog lakozni a szívükben. Ő lesz a világosság, amely világít a sötétben, és követőinek is a világ világosságának kell lenniük. […]
Krisztus a mi példaképünk, de ha nem Őt szemléljük, ha nem csodáljuk a jellemét, az életünk nem fogja tükrözni Őt. Ő szelíd és alázatos szívű volt. Sohasem tett kellemetlen dolgokat, sosem ejtett ki durva szavakat. Az Úr nincs megelégedve durva, együttérzést nélkülöző eljárásainkkal… A világban vagyunk, de nem e világból valók vagyunk. Jézus Krisztust kell képviselnünk. Amint az élet és a dicsőség Ura is lejött a földünkre képviselni az Atyát, úgy kell nekünk is képviselnünk Jézust a világ előtt. – That I May Know Him, 306. o.

2. Olvassuk el Mk 15:15-20 szakaszát! Mit tettek a katonák Jézussal, és mi volt ennek a jelentősége?

A keresztre feszítés előtt a rómaiak kemény veréssel kínozták az elítélteket. Az áldozatról letépték a ruháit, egy póznához kötözték, majd megostorozták csonttal, üvegés kődarabokkal meg szögekkel kivert bőrkorbáccsal.
Az ostorozás után a Jézus kivégzésével megbízott katonák folytatták a megalázást. Bíbor köntöst terítettek rá, töviskoronát nyomtak a fejébe és gúnyolták: „Üdvöz légy, zsidók királya” (Mk 15:18)! Egy egész zászlóalj lehetett ott, akár 200-600 fő.
Az olvasó egyértelműen látja az iróniát a jelenetben, mert Jézus valóban Király, és a katonák gúnyos szavai az igazságot hirdetik. A csúfolódásuk tulajdonképpen annak paródiája volt, ahogyan a katonák a római uralkodót szokták köszönteni: „Üdvöz légy, császár!” (Ave, Ceasar!) Tehát valójában a császárhoz hasonlították.
A gúnyolódó katonák náddal csapkodták Jézus fejét, leköpdösték, letérdeltek előtte, mintha imádnák. A görögben mindhárom cselekményt olyan nyelvtani alakkal fejezték ki, ami többszöri ismétlésre utal. Ütlegelték, leköpdösték, csúfondáros módon sorra letérdeltek előtte, Jézus pedig némán tűrte, minden reakció nélkül.
A római keresztre feszítés tipikus menetéhez az is hozzátartozott, hogy a ruhájától megfosztott elítélt maga vitte a keresztjét a vesztőhelyre. Ezzel is teljes egészében meg akarták alázni az illetőt az összegyűltek előtt.
A zsidók azonban irtóztak a nyilvános lemeztelenítéstől. Mk 15:20 megjegyzi, hogy levették róla a bíborszínű köpenyt, és visszaadták rá a saját ruháját. Valószínűleg a rómaiak akkor és ott ebben engedtek a zsidóknak.
Gondoljunk bele a helyzet iróniájába! Gúnyolódva hajlongnak Jézus, mint király előtt, tettetett „hódolattal”, miközben Ő valóban Király, és nemcsak a zsidóké, hanem a rómaiaké is.
 

Ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit cselekszenek. A tudatlanságuk miért nem lesz mégsem mentség a számukra az ítélet napján?

EGW idézet

Sátán angyalai mindent elkövettek, hogy Pilátust megkísértsék és romlásba taszítsák. Feltárták előtte, hogy amennyiben nem volna hajlandó a halálos ítéletet Jézus felett kimondani, azt mások úgyis megtennék. A tömeg Jézus vérére szomjazik, ha ő vonakodik nekik kiszolgáltatni Jézust, elveszti a hatalmát, világi tekintélyét, s kiteszi magát annak, hogy őt e „csaló” hívének fogják tekinteni. Pilátus tehát megijedt, és beleegyezett Jézus halálába. Pilátus minden felelősséget és bűnt a vádolókra hárított át. A tömeg magára vállalt mindent, s így kiáltott: „Az ő vére legyen mirajtunk és a mi gyermekeinken.” Pilátus azért mégsem volt tiszta; ő is bűnös volt Jézus vérének kiontásában. Önző okokból, a világ nagy urainak tiszteletét sóvárogva adta halálra az ártatlant. Ha Pilátus saját meggyőződését követte volna, akkor nem avatkozott volna bele Jézus elítéltetésébe. – Tapasztalatok és látomások, 174. o.

Jézust, aki elalélt a fáradságtól és a testét borító sebektől, levitték a tornácról, és az emberek szeme láttára megkorbácsolták. „A vitézek pedig elvivék őt az udvar belső részébe, ami az őrház; és összehívák az egész csapatot. És bíborba öltözteték őt, és tövisből font koszorút tevének a fejére, és elkezdék őt köszönteni: Üdvözlégy, zsidók királya! És verik vala a fejét nádszállal, és köpdösik vala Őt, és térdet hajtva tisztelik vala Őt.” (Mk 15:16–19) Alkalmilag néhányan gonosz kézzel hirtelen elkapták a kezébe tett nádszálat, és megcsapdosták vele a homlokára tett töviskoronát, hogy a tövisek beleszúródjanak a homlokába, aminek következtében a vér lecsurgott az arcára és a szakállára. […]
A kegyetlen csőcseléket Sátán vezette az Üdvözítővel szemben tanúsított viselkedésében. Sátán célja az volt, hogy kiváltsa Krisztusból a megtorlást, a bosszút, s ha lehetséges, rávegye arra, hogy valamiféle csodatettel szabadítsa ki magát, és így megsemmisítse a megváltás tervét. – Jézus élete, 734. o.

Akik kinevették, amikor Isten Fiának nevezte magát, most szótlanok. Ott van a gőgös Heródes, aki gúnyt űzött Krisztus királyságából, és megparancsolta gúnyolódó katonáinak, hogy koronázzák királlyá Krisztust.
Ott vannak azok is, akik durván vállára tették a bíborpalástot, szent homlokára a töviskoszorút, a „jogart” a kezébe adták, és gúnyolódva, átkozódva térdet hajtottak előtte. Akik ütötték és leköpték az élet Fejedelmét, azok most nem tudják elviselni átható tekintetét, és menekülnek megemésztő dicsősége elől. A katona, aki átszúrta oldalát, az emberek, akik átszögezték kezét és lábát, rémülten és bűntudattal nézik a szögek és a dárda nyomát. […]
Halálos gyötrelmükben kiáltozni kezdenek. A Jeruzsálem utcáin egykor végigharsogó „feszítsd meg, feszítsd meg” kiáltásnál hangosabb ez az ijesztő, kétségbeesett sikoltás: „Ő az Isten Fia, az igazi Messiás!” És szeretnének elmenekülni a királyok Királyának közelségéből. De hiába próbálnak elrejtőzni az elemek harcában széthasadt föld mély üregeiben. – A nagy küzdelem, 643. o.
 

3. Olvassuk el Mk 15:21-38 szakaszát! Milyen szörnyű, fájdalmas iróniával találkozunk ezekben az igeversekben?

A szenvedéstörténetnek ezen a pontján Jézus néma áldozat a halálát kívánó emberek kezében. Ebben az evangéliumban a tevékenysége domborodik ki egészen az elfogatásáig, ekkor azonban mások cselekszenek. Erős vándorprédikátor volt, de az elszenvedett verések, az ételés alvásmegvonás miatt annyira legyengült, hogy egy idegennek kellett a keresztjét vinnie. A kereszten levették a ruháját, amit azok a katonák szereztek meg, akik sorsot vetettek rá (vö. Zsolt 22:19). A keresztre feszítés aránylag vértelen kivégzési mód volt. A szegeket, amikkel az áldozatot a kereszthez erősítették (vö. Jn 20:24-29), valószínűleg a tenyér alatt, a csuklón ütötték át, ahol nincsenek vastagabb erek. A tenyér (vagy a csukló) szerkezete önmagában nem képes megtartani a test súlyát a keresztre feszítés során. A szegekkel a középideget ütötték át, ami az alkar középső részén fut. Ez elviselhetetlen fájdalommal járt, a légzés elnehezült. Ahhoz, hogy levegőt vegyenek, az áldozatoknak rá kellett nehezedniük a szintén odaszegzett lábukra, megfeszíteni a karjukat, ami újra meg újra szörnyű kínt okozott. Halálukat végül valószínűleg fulladás okozta.
Jézus rengeteg gúnyt és megaláztatást viselt el a kereszten. Márk evangéliumát átszövi a kinyilatkoztatás/titok motívum, mert Jézus általában kilétének elhallgatását kérte, nem fordulnak gyakran elő az elbeszélésben olyan krisztológiai címek, mint „Úr”, „Isten Fia”, „Krisztus”. Ez azonban megváltozott a kereszt jeleneténél, már nem lehetett eltitkolni, ki Ő. Ironikus módon éppen a vallási vezetők használták ezeket a címeket, gúnyolva Jézust, de ezzel önmaguk felett mondtak ítéletet.
Az egyik gúnyos megjegyzésük különösen kirívó. „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni” (Mk 15:31, ÚRK). A kereszten függő Jézus tehetetlenségére akarták felhívni a figyelmet, amikor elismerték, hogy valóban segített másokon (a görög szó jelentése: „megment”, „gyógyít”, „szabadít”). Ironikus módon éppen azt mondták ki, hogy Ő a Megváltó. Az irónia pedig tovább is fokozódik: azért nem tudta magát megmenteni, és nem is mentette meg magát, mert a kereszten éppen másokat mentett meg!
 

Mit mond Jn 1:1-3 szakasza Jézusról? Hogyan foghatjuk fel Krisztus halálának a jelentőségét a saját életünkre nézve?

EGW idézet

Amikor a kivégzés helyére érkeztek, az elítélteket kínzóeszközükre kötözték. Amíg a két gonosztevő tusakodott azokkal, akik a kezüket a keresztre szegezték, Jézus nem fejtett ki ellenállást. Jézus anyja kínos bizonytalansággal nézte a jelenetet, abban a reményben, hogy Jézus csodát tesz, és megszabadítja magát. Látta Jézus kezét a keresztre kiterjesztve, az áldott kezeket, amelyek áldást osztogattak, és amelyeket oly sokszor nyújtott ki a szenvedők meggyógyítására. Most kalapácsot és szegeket hoztak, és amikor a nagy, durva szegek átjárták gyenge húsát, és odaerősítették Őt a keresztre, a lesújtott tanítványok ájultan vitték el Jézus anyját a kegyetlen jelenet helyszínéről.
Jézus nem hallatott zúgolódó panaszt. Arca sápadt és fenségesen nyugodt maradt, de homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Nem akadt könyörülő kéz, hogy letörölje homlokáról a halál verítékét. Nm hangoztak el részvét és hűség szavai, hogy erősítsék emberi szívét. „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki.” (Ésa 63:3) Miközben a katonák elvégezték félelmetes munkájukat, és Ő némán tűrte el a legélesebb fájdalmakat, a következő szavakkal imádkozott ellenségeiért: „Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34) Krisztusnak ellenségeiért mondott imája magába zárta az egész világot, belefoglalt minden bűnöst, aki élni fog az idők végéig. – A megváltás története, 221–222. o.

Krisztusnak a kereszten való szenvedéseiben prófécia teljesedett be. Évszázadokkal a keresztre feszítés előtt az Üdvözítő előre szólt arról a bánásmódról, amelyet el kellett szenvednie: „Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” (Zsolt 22:17–19) A ruhadarabjaira vonatkozó próféciát a megfeszített barátainak vagy ellenségeinek a tanácsától vagy beavatkozásától függetlenül hajtották végre. Öltözékét azok a katonák kapták meg, akik végrehajtották a keresztrefeszítést. Krisztus hallotta perlekedésüket, mikor elosztották ruhadarabjait egymás között. Köntösét minden varrás nélkül, egy darabban szőtték meg. Ezért a katonák azt mondták egymásnak: „Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot rá, kié legyen.” (Jn 19:24) – Jézus élete, 746. o.

Isten… amikor eljött az időnek teljessége, elküldte Fiát. Akit a menynyei tanács kinevezett, tanítóként jött a földre. Nem kisebb lény volt Ő, mint a világ Teremtője, a végtelen Isten Fia. Isten csodálatos jóindulata adta Őt világunknak, és azért, hogy az emberi nem szükségleteit betöltse, magára vette emberi természetünket. Az örök Ige a menynyei sereg megdöbbenésére jött el a földre, járt itt köztünk. Teljesen felkészülten hagyta el a királyi udvart, és egy bűntől lepusztult, megfertőzött világba szállt alá. Rejtélyes módon eggyé lett az emberi természettel. „…az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1:14/a) Meglepetésként hatott Isten túláradó jósága, nagylelkűsége és szeretete, amit a világ iránt kegyelmében tanúsított. Felfoghatjuk, de elmondani nem lehet. – A keresztény nevelés alapjai, 399. o.

4. Olvassuk el Mk 15:33-41 szakaszát! Krisztusnak egyedül melyik mondatát jegyzi fel Márk evangéliuma a kereszten elhangzottak közül? Mit jelent számunkra az Ő halála?

Márk evangéliuma rendkívül sötéten ábrázolja a keresztet, úgy fizikai, mint lelki értelemben. Déltől kezdve sűrű, természetfeletti sötétség ereszkedett le a Golgota hegyére, és körülbelül délután 3 óráig tartott.
„Amikor hat óra lett, sötétség támadt az egész földön kilenc óráig” (Mk 15:33, ÚRK). Jézusnak a kereszten mondott szavait „az elhagyatottság kiáltásának” nevezik, amikor imádkozik, az Atyához kiált, kérdezi, hogy miért hagyta el Őt. Zsolt 22:2 versét idézi. Ugyanezt a zsoltárt említi még Mk 15:24, 29 is, jelezve, hogy Jézus halálával teljesedik az Írás. Még az emberek gonosz tervei ellenére is Isten akarata megy végbe.
Jézusnak a kereszten elhangzott szavait az evangélium arámul, fordítással közli. Mk 15:34 versében azt mondta: „Én Istenem, én Istenem!” azaz „Elói, Elói!” (az arám ’elahi átírása). Könnyen úgy érthette bárki, hogy Jézus Illést hívja (arámul ’elijjah, ami azt jelenti: „Az én Istenem YHWH”). Néhány jelenlévő így is hallotta.
Ebben a szakaszban feltűnőek a hasonlóságok Jézus keresztségével (Mk 1:9-11).

A keresztség (Mk 1:9-11)	A kereszt (Mk 15:34-39)
János megkereszteli Jézust	Jézus keresztsége (vö. Mk 10:38)
János (Illéshez hasonlítják; lásd Mk 9:11-13)	„Illést szólítja”
Megnyílik az ég	Kettéhasad a kárpit
Lélek (pneuma)	Jézus kileheli a lelkét (expneó)
Isten hangja: „Szeretett Fiam”	A százados mondja: „Isten Fia”

A párhuzamok azt érzékeltetik, hogy Márk 1. fejezetében Jézus keresztsége a szolgálatának kezdete, amint Dán 9:24-27 megjövendölte, ami pedig Márk 15. fejezetében történt a keresztnél, az a szolgálatának a csúcspontja, célja – meghalt váltságul sokakért (Mk 10:45). Jézus kereszthalála Dán 9:24-27 próféciájának egy részét is beteljesíti. A templom kárpitjának kettéhasadása (Mk 15:38) azt jelzi, hogy az áldozati rendszer beteljesedett, a valóság találkozott az előképpel, az üdvtörténet új szakasza kezdődik.

Az emberek gonosz cselszövései ellenére is beteljesedtek Isten céljai. Miért kell ebből megtanulnunk: történjék bármi körülöttünk, továbbra is bízhatunk Istenben, tudhatjuk, hogy végül győzedelmeskedni fog a jósága?

EGW idézet

Isten Fia minden fájdalmat elszenvedett a kereszten. A fejéről aláhulló vércseppek, kínszenvedésének és testének vonaglásai, amelyek gyötörték; a kimondhatatlan gyötrelmek, amelyek átjárták a lelkét, amikor Atyja elfordította tőle arcát, figyelmeztetés az emberekhez: „Az irántad való szeretetből engedte meg Isten Fia, hogy ezeket a szörnyű bűnöket ráruházzák. Teérted törte meg a halál hatalmát, és nyitotta meg az Édennek és a halhatatlan életnek kapuját. Ő, aki hatalmának szavával lecsendesítette a dühöngő tengert, és a tajtékzó habokon járt, aki megreszkettette az ördögöket, érintésére eltűntek a betegségek, feláldozza magát a kereszten, és meghozza végső áldozatát az emberiségért. – A megváltás története, 225. o.

A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelezte, hogy Isten nem fogadja el többé a zsidó ceremóniákat és áldozatokat. A nagy áldozat immár megtörtént, és elfogadtatott, s Isten Szentlelke, amely pünkösd napján áradt ki a tanítványokra, gondolataikat a földi szentélyről a mennyeire irányította, ahova Jézus saját vérével lépett be, hogy kiárassza tanítványaira megváltása áldásait. A hitetlen zsidók azonban sötétségben maradtak. Elveszítették az összes világosságot, amit a megváltás tervének ismerete adhatott volna nekik, és továbbra is haszontalan áldozataikban és adományaikban hittek és bíztak. A földi szentély helyébe a mennyei szentély lépett, csakhogy nekik nem volt tudomásuk a nagy változásról. Ezért nem volt semmi hasznuk Krisztusnak a menynyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatából. – Tapasztalatok és látomások, 259. o.

A mennyei eszközöknek akadályokkal kell megküzdeni, mielőtt Isten szándéka a maga idején megvalósulna… Az Úr földi országának tervezésénél jó és gonosz angyalok vesznek részt. Isten szándéka, hogy helyes módszerekkel, dicsőségét elősegítő utakon vigye előre munkáját. Ámde Sátán mindenkor keresztezni törekszik a menny célját. Isten szolgái csak akkor tudják elősegíteni az Atya munkáját, ha megalázkodnak előtte. Sohasem szabad a maguk erőfeszítéseire vagy külső fitogtatásra támaszkodniuk a sikerért. […]
Népünk nem érti meg úgy, amint érteniük kellene a láthatatlan eszközök közti nagy küzdelmet, a viszálykodást a hű és az elpártolt angyalok között… Az írott Ige az egyedüli biztonságunk. Könyörögjünk, ahogy Dániel könyörgött, hogy mennyei értelmes lények őrködjenek fölöttünk. Az angyalokat mint szolgáló lelkeket küldi az Úr, hogy szolgálják az üdvösség örököseit. Imádkozzatok, testvéreim, könyörögjetek, mint még sohasem esedeztetek. Hiszen még nem készültünk föl az Úr eljövetelére. Alapos belső lelki munkát kell hát elvégeznünk az örökkévalóság számára. – A Te Igéd igazság, 4. köt., 1173. o.

5. Olvassuk el Mk 15:42-47 verseit! Mi a jelentősége Arimátiai József közbelépésének, főleg mivel nincsenek ott Jézus tanítványai?

A drámai jelenetek után „prózaibb” dolgok következnek. Először is, a halottakat el kell temetni. A következőkben azonban több dolog is igencsak megható lelki értelemben, mások pedig rendkívül fontosak a történelem szempontjából.
Márk evangéliumában Arimátiai József ebben a szakaszban jelenik meg először és utoljára. A Szanhedrin és az úgynevezett „városi elit” egyik megbecsült tagja volt. Gazdag és elismert emberként tekintélye volt a helytartónál, ami magyarázza, miért bátorkodott Pilátushoz fordulni, hogy elkérje Jézus testét. Megható részlet, hogy a tanács egyik tagja enynyire odafigyelt Jézus temetésére. Mindeközben hol voltak Jézus bizalmasai, a tanítványai?
Itt az egyik rendkívül fontos történelmi adalék Jézus halálának igazolása. Mk 15:43 beszámol arról, hogy József elkérte Jézus testét. Pilátus meglepődött, amikor meghallotta, hogy Jézus már halott (Mk 15:44), ezért hívatta a keresztre feszítéssel megbízott századost, és megkérdezte, hogy valóban meghalt-e már Jézus. A százados megerősítette, hogy igen.
Ez azért lényeges, mert egyesek később azt állították, hogy Jézus nem halt meg a kereszten, hanem csak elájult. A századosnak a római helytartó előtt tett jelentése határozottan cáfolja ezt az állítást. Végtére is a rómaiak értettek az elítéltek kivégzéséhez.
József vászonlepedőt hozott, azzal tekerték be Jézus testét, majd egy sziklába vájt sírba helyezték, ami elég nagy volt ahhoz, hogy be is tudjanak menni (Mk 16:5). Józsefen kívül az evangélista két nőt is megemlít, akik látták a helyszínt: magdalai Mária és Mária, Jézus anyja, akik Saloméval együtt távolról nézték a keresztre feszítést. Vasárnap reggel mindhárman a sírhoz mennek, hogy befejezzék a balzsamozással kapcsolatos teendőket (Mk 16:1).
Miért említi Márk ezt a három asszonyt? Mert ők lesznek az üres sír szemlélői (Márk 16. fejezet), tehát fontos tanúi Jézus feltámadásának.
 

Ironikus, hogy Jézus tanítványai nincsenek jelen, míg a Szanhedrin – a Jézust elítélő testület – egyik tagja a történet hősévé lép elő! Mit tehetünk, nehogy tétlenek maradjunk a kulcspillanatokban?

EGW idézet

Krisztus holtteste nagyon drága volt tanítványai számára. Méltó, megtisztelő módon szerették volna eltemetni, de nem tudták, miként végezzék el. […]
Ebben a szükséghelyzetben arimátiai József és Nikodémus sietett a tanítványok segítségére. Mindketten tagjai voltak a Szanhedrinnek – a főtanácsnak –, és Pilátussal is ismeretségben voltak. Mindketten jómódú és befolyásos emberek voltak. Úgy határoztak, hogy Jézus testének megtisztelő temetésben kell részesülnie. József merészen elment Pilátushoz, és elkérte tőle Jézus testét. Pilátus most értesült először arról, hogy Jézus valóban meghalt. Ellentmondásos jelentések futottak be hozzá a keresztre feszítést kísérő eseményekről, de Krisztus halálának a hírét szándékosan nem közölték vele. Pilátust a papok és a főemberek óvták a tanítványok – Krisztus testéről terjesztett – „félrevezető” beszédeitől. Miután meghallgatta József kérését, és hallott Jézus haláláról, azonnal elküldött a századosért, aki az őrség parancsnoka volt a keresztnél, és tőle is értesült Jézus halálának bizonyosságáról. Beszámolót is kért tőle a Golgotán lejátszódott eseményekről. A százados jelentése megerősítette, amit József elmondott. – Jézus élete, 772–773. o.

[József, Nikodémus és János] szelíden és tisztelettudóan saját kezükkel vették le Jézus testét a keresztről. Együttérzésük könnyei kicsordultak szemükből, mikor ránéztek Jézus összezúzott és szétszaggatott testére. Józsefnek volt egy új, sziklába vágott sírboltja. Ezt a maga számára tartotta fenn. Ez a sírbolt a Golgota közelében volt, és most Jézus számára készítette elő. A holttestet a Nikodémus által hozott illatos fűszerekkel együtt gondosan beburkolták egy vászonlepedőbe, és a Megváltót így tették a sírboltba. Ott a három tanítvány kiegyengette Jézus eltorzult végtagjait, és összezúzott kezeit összekulcsolva helyezték élettelen mellére. A galileai asszonyok eljöttek, hogy megnézzék, mindent megtettek-e, amit meg lehetett tenni a szeretett, halott Mesterért. Ekkor látták, hogy egy súlyos követ hengerítettek a sírbolt bejáratához, majd otthagyták az Üdvözítő sírját. Ezek az asszonyok voltak az utolsók a keresztnél és utolsók Krisztus sírboltjánál. Mialatt az esti árnyak már kezdtek ráborulni a földre, Mária Magdaléna és a másik Mária ott időzött, ott állt Uruk nyughelye körül. A szomorúságtól sírtak Uruk halála miatt. – Jézus élete, 774. o.

Isten nem gátolja meg az istentelen emberek cselvetéseit és támadásait; ellenben terveiket azok javára fordítja, akik hűek, és állhatatosan kitartanak a küzdelemben. […]
Az emberi állhatatosság e [bibliai] példái igazolják, hogy Isten ígéretei bizonyosak, hogy jelenléte állandó, és kegyelme megtart. Bizonyítják a hit erejét, amely ellenáll a világ hatalmának. A hit munkája, hogy a legsötétebb órákban Istenben nyugodjunk, hogy érezzük, bármenynyire megkísért és űz is a vihar, a kormányt Atyánk tartja kezében. Csupán hitszemünkkel tudunk föléemelkedni a mulandó dolgoknak, hogy az örök valóságok igazi értékét helyesen becsüljük fel. – Az apostolok története, 574–575. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Pilátus palotájának udvarán”, „Golgota” és „Elvégeztetett” c. fejezetek, 628–673. o.

„Pilátus szerette volna megszabadítani Jézust. Be kellett azonban látnia, hogy ezt nem tudja megtenni úgy, hogy közben a pozícióját és érdemeit is megtartja. Világi hatalma veszélyeztetése vagy éppen elveszítése helyett inkább feláldozott egy ártatlan életet. […] A lelkiismeret és a kötelesség mindig megmutatja nekünk azt az utat, amelyen járnunk kellene, az önérdek azonban rendszerint egy másik utat jelöl meg. [...] Isten Krisztusra, mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. »A bűnösök közé számláltatott« (Ézs 53:12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától. Ádám minden leszármazottjának a bűne az Ő szívére nehezedett súlyos teherként. Isten haragja a bűnnel szemben, nemtetszésének félelmetes kinyilatkoztatása a bűn, az igazságtalanság miatt rettenettel töltötte el Krisztus szívét. Krisztus egész élete az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének a jó hírét közölte az elesett világgal. Üdvösség a bűnösök számára, ez volt a feladata és állandó célja működésének. Most azonban, mivel a bűn szörnyű terhét hordozta, nem tudta meglátni az Atya megbékülést sugárzó arcát. Annak az érzete, hogy az Atya megvonta tőle jelenlétét legnagyobb nyomorúságának ebben az órájában, olyan szomorúsággal és fájdalommal szúrta át a Megváltó szívét, amit senki emberfia nem érthet meg teljesen” (i. m. 646., 660–661. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Márk 12 – Lukács 2; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Fejlődés és szolgálat” c. fejezet
 

1.    Ki az, aki nem volt messze Isten országától, és miért?

2.    Hogyan lép közbe az Úr a választottakért?
 

3.    Mi volt írva Jézus keresztjére?     

4.    Hol tartózkodott a gyermek (Keresztelő) János „mind ama napig, amelyen megmutatta magát az Izraelnek”?

 

5. Mit nem tehetett Jézus a mennyei trón és a kereszt között?

Általános áttekintés

Márk 15. fejezete három kulcsfontosságú jelenetet mutat be az Úr Jézus perével, keresztre feszítésével és feltámadásával kapcsolatban. Ezek az események segítenek jobban megérteni Isten országának természetét. Először is Márk elemzi, hogy milyen szerepet játszott a szanhedrin Jézus elítélésében. Ebben az epizódban a papok és a többi zsidó vezető negatív szereplőkként vannak bemutatva. Ezt követően Márk jelentős teret szán a narrációjában Pilátus szerepének, amit az Úr Jézus tárgyalásában és elítélésében játszott. Végül Márk beszámol Arimathiai József jószándékú felajánlásáról, aki a maga számára készített sírba helyezi Jézust.

A tanulmány témái

1.    A szanhedrin és Jézus elítélése: a szanhedrin és a főpap magatartása Jézussal szemben a keresztre feszítés előtt.
2.    A római hatóságok jóváhagyják a Jézus elleni ítéletet. Poncius Pilátus szerepe Jézus perében.
3.    Arimathiai József és az Isten országa. Márk röviden felsorolja Arimathiai József Jézus halála utáni cselekedeteit.

Magyarázat

A szanhedrin és a papok elítélik Jézust

Márk 14. fejezetéből tudjuk, hogy a papok és a vezetők aktív szerepet játszottak Jézus letartóztatásában (Mk 14:1). Júdás alkudozni ment a Mester elárulását illetően, „azok pedig, amint meghallák, örvendezének, és ígérék, hogy pénzt adnak neki” (Mk 14:11). A papok, az írástudók és a vének összeesküdtek Jézus megölésére. Összejátszásuk nyilvánvaló, hiszen kardokkal és botokkal felfegyverzett tömeget küldtek a letartóztatására (Mk 14:43).
Jézust elfogják és vádat emelnek ellene. Először a szanhedrin elé viszik. Márk 14:53–55 versei ekképpen mutatják be a jelenetet: „És vivék Jézust a főpaphoz. És oda gyűlének mindnyájan a főpapok, a vének és az írástudók. […] A főpapok pedig és az egész tanács bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék Őt; de nem találnak vala.” Úgy tűnik, a főpap volt az, aki a tanácsot és Jézus kihallgatását vezette (Mk 14:60–61), sőt, ő maga mutatta be az érvet is a szanhedrin előtt Jézus elítéléséért. Márk a következő szavakkal írja le a jelenetet: „Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak jobbján, és eljőni az ég felhőivel. A főpap pedig megszaggatván ruháit, monda: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást. Mi tetszik néktek? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan” (Mk 14:61– 64, a szerk. kiemelése). Következésképpen a vezetőségi tanács – amelyet a nemzet legbefolyásosabb vallási vezetői alkottak – bűnösnek találta és halálra ítélte Jézust.
A későbbiekben a szanhedrin törvényes megerősítést próbált szerezni eme előre meghozott ítéletére. Ebben az értelemben, egy másik tanácskozás keretében úgy döntöttek, hogy Poncius Pilátus elé viszik Jézust – ez is a stratégiájuk része volt: a római hatóságoktól várták a halálos ítélet kimondását. Márk ekképpen kezdi a 15. fejezetet: „És mindjárt reggel tanácsot tartván a főpapok a vénekkel és írástudókkal, és az egész tanács, megkötözvén Jézust, elvivék és átadák Pilátusnak” (Mk 15:1).
A Jeruzsálemben székelő szanhedrin volt „a 71 tagú zsidó legfelsőbb igazságügyi tanács. Legfőként az evangéliumokban olvashatunk róla Jézus szenvedéseinek kapcsán. Ez volt az az igazságügyi szervezet, amely elítélte Jézust, valamint nyomozó munkát végzett a terjedő keresztény egyház ügyében” (Philip Wesley Comfort és Walter A. Elwell [szerk.]: Tyndale Bible Dictionary, 2001, 1165. o.). Habár Júdea a Római Birodalom fennhatósága alá tartozott, bizonyos ügyekben a szanhedrin volt illetékes döntést hozni. „A római ügyészek, mint Poncius Pilátus vagy Félix, számos adminisztratív probléma megoldásakor a zsidó törvényszékek és tanácsok döntéseire hagyatkoztak” (The World of the New Testament: Cultural, Social and Historical Contexts, 270. o.). Amint már említettük, a Krisztus utáni első században a szanhedrint papok, farizeusok, sadduceusok, írástudók és vének alkották (ld. Mk 15:1; ApCsel 23:1, 6). A gyűlések alkalmával a papok és főként a főpap szerepe volt a legfontosabb.
A papok Krisztussal szembeni ellenségeskedése leginkább az Úr munkájával szembeni reakciójuk során vált nyilvánvalóvá. Pilátus „tudja vala, hogy irigységből adták őt kézbe [az ő kezébe, szerk. megj.] a főpapok” (Mk 15:10). Jézussal szembeni ellenséges magatartásuk annyira nyilvánvaló volt, hogy Márk a következő igeversben le is jegyzi Pilátushoz intézett kérésüket, amelyben Jézus halálra ítélését követelik: „A főpapok azonban felindíták a sokaságot, hogy inkább Barabbást bocsássa el nékik.”
Amikor a Megváltót keresztre feszítették, a papok „csúfolódván egymás között, az írástudókkal együtt mondják vala: Másokat megtartott, magát nem bírja megtartani. A Krisztus, az Izrael királya, szálljon le most a keresztről, hogy lássuk és higgyünk” (Mk 15:31–32). Minő irónia rejlik ebben a kijelentésben! Miközben Jézus a kereszten haldokolt, a papok fékezhetetlen lelkesedésükben az elítéltet Krisztusnak, Izrael Királyának szólítják! Habár Jézus többször is királyként van megnevezve, Pilátus megszólítása a legegyértelműbb. Jóllehet gúnyolódva, még a zsidó nemzet vezetői is Messiásnak és Izrael Királyának nevezik Jézust. Nem tudják, hogy a Keresztre Feszített halálával megszűnik a földi szentélyben végzett áldozati rendszer szükségessége. Márk 15:37 versében olvassuk:
„Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván kibocsátá lelkét”, a következő igevers pedig megjegyzi, hogy „a templom kárpitja fölétől aljáig ketté hasada” (Mk 15:38).
A templom nyitva állt. Nem volt többé értelme az állatáldozatoknak, mivel Isten Báránya már megöletett. Bárki, aki elfogadta az Úr Jézus áldozatát, részese lehetett az Ő országának. Kiterjedtek a menny országának határai, és a belépésre szóló meghívás minden nemzet számára elhangzott.
Róma jóváhagyásának megszerzése Jézus elítélésében Jeruzsálem városa, ahol Jézus tárgyalására és keresztre feszítésére sor került, Júdea területéhez tartozott. Évekkel korábban Nagy Heródes fennhatósága volt, Galileát is beleértve, és palotát is építtetett magának a városban. Most, a Jézus korában Júdea közvetlenül Róma ellenőrzése alatt állt, római provincia volt, amelyet római kormányzó vezetett, aki
akkor Poncius Pilátus volt.
A papok tehát azért vitték Jézust Pilátus elé, hogy kimondja ellene a hivatalos halálbüntetést. Márk evangéliuma azt sugallja, hogy Pilátus meg akart felelni a vérszomjas sokaságnak, és ez a megfelelési kényszer határozta meg a cselekedeteit. A per során lelkiismereti meggyőződése és erkölcsi gyengesége közt ingadozott. Szeretné szabadon engedni Jézust, de küzd ez ellen az érzés ellen, jóllehet semmi oka nincs elítélni Őt.
Márk a 15. rész 12–15 szakaszában ír Pilátus dilemmájáról. A kihallgatást követően a helytartó nem tartja indokoltnak Jézus elítélését, de azért megkérdi a papokat: „Mit akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, akit a zsidók királyának mondotok?” (Mk 15:12). Válaszként a papok ezt kiáltják: „Feszítsd meg őt!” (14. vers). „De mi rosszat cselekedett?”, kérdezte Pilátus. Végül a 15. versben Márk egy pillanatig betekintést nyújt a római prefektus szívébe, hogy megértsük, miért dönt úgy, hogy keresztre feszítés általi halálra ítéli Jézust: „[…] eleget akarván tenni a sokaságnak, elbocsátá nékik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, a kezükbe
adá, hogy megfeszítsék.”
Ironikus módon nem a vallási vezetők, hanem Pilátus az, aki néhányszor utal Isten országára, amikor Jézust a zsidók Királyaként azonosítja. A Megváltó megadta a lehetőséget a népéhez tartozóknak, hogy belépjenek Isten országába, de a nemzet vezetői ezt elutasították. A világi kormányzó felismerte Jézusban a Királyt, ekként szólította meg, és Jézus ezt megengedte neki. Pilátus szempontjából Jézus a zsidók Királyaként halt meg. János evangéliuma szerint „Pilátus pedig címet is íra, és feltevé a keresztfára. Ez vala pedig az írás: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA” (Jn 19:19).
Tisztázzuk: azzal, hogy elismerte Jézust a zsidók Királyaként, Pilátus még nem fogta fel Isten országának lelki dimenzióját. Ezt kérdezte Jézustól: „Nékem nem szólsz-é? Nem tudod-é, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak?” (Jn 19:10). Jézus rögtön a megfelelő, egyetemes perspektívába helyezve a dolgokat, így válaszol: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked” (Jn 19:11). Más szavakkal: Nemcsak a zsidók királya vagyok, hanem fölötte állok a föld minden hatalmának és birodalmának, így a te birodalmad felett is! E felkavaró szavak jelentősége mély nyomot hagyott Pilátus elméjében, ezért „ettől fogva igyekszik vala […] őt szabadon bocsátani” (Jn 19:12). De mivel a szemléletmódjában nem létezhetett nagyobb uralkodó a római császárnál, Pilátus Isten országának jelentőségéről alkotott felfogása nagymértékben korlátozott volt (ld. Jn 19:12, 15).
Ihletett prófétanőnk a Jézus élete c. könyvében megemlíti, miért hagyta jóvá Pilátus Jézus keresztre feszítését: „Pilátus engedett a csőcselék követeléseinek. Ahelyett, hogy vállalta volna pozíciója elvesztésének kockázatát, inkább átadta Jézust, hogy feszítsék keresztre. Elővigyázatossága ellenére azonban éppen az történt meg vele később, amitől rettegett. Megfosztották érdemeitől, magas hivatalától, és a lelkifurdalástól gyötörten és büszkeségében megsebzetten nem sokkal Krisztus keresztre feszítése után vége lett földi életének” (Jézus élete, 738. o.).
Arimathiai József és Isten országa Egyrészt Izrael vallási vezetői nem ismerték el Jézus és országa tekintélyét, másrészt pedig Pilátus felfogása is korlátozott volt pogány világszemlélete miatt, viszont volt valaki, aki őszintén hitt Isten országában, és abban, amit Jézus erről az országról prédikált: Arimathiai József, a szanhedrin tekintélyes tagja. Márk megjegyzi az evangéliumában, hogy József „maga is várja vala az Isten országát; [és] beméne bátran Pilátushoz, és kéré Jézusnak testét” (Mk 15:43). Jézus szavai és cselekedetei mély benyomást keltettek a zsidó társadalom e kiemelkedő tagjának lelkében, és ezek gyümölcsei kezdtek láthatóvá válni az életében. József megértette, hogy Jézus élete Királya és minden javának Ura. A fejezet e bátor, Istenben hívő zsidó vezető cselekedeteinek leírásával ér véget. Arimathiai József vállalta az Úr temetésének minden költségét, valamint az ezzel járó összes felelősséget. Amikor a legtöbb tanítvány távol maradt a történésektől, és Izrael népe egyöntetűen elutasította a felkínált üdvösséget, Arimathiai József megértette, hogy „betelt az idő, és elközelített az Istennek országa” (Mk 1:15).

Alkalmazás

Pilátust majdnem meggyőzték, hogy mentse fel Jézust az ítélet alól, az emberek azonban ezt kiabálták: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja” (Jn 19:12). Kérdezd meg a csoportod tagjaitól: Melyek azok az elvek és tényezők, amelyek a jelenben gondolatainkat és döntéseinket befolyásolják?