Viszályok Jeruzsálemben

E heti tanulmányunk: 1Királyok 1:32-48; Ézsaiás 56:7; Jeremiás 7:11; Zakariás 9:9-10; Márk 11; 12:1-34

Márk evangéliuma 2. és 3. fejezete öt vitát jegyez fel, amely Jézus és a vallási vezetők között zajlott (lásd 3. tanulmány). Az e heti rész érinti, hogy miután Jézus megérkezett Jeruzsálembe, hat vitát folytatott a vallási vezetőkkel. Ezek leírásának két csoportja olyan, mint két könyvtámasz Jézus földi szolgálatának elején és végén. Mindkettő a keresztény élet fontos témáihoz kapcsolódik. A viták hevében elhangzott jézusi tanítások is segítenek a keresztényeknek eligazodni a hit kérdéseiben és a mindennapi tapasztalatok gyakorlati dolgaiban.
A vallási vezetők azért mentek Jézushoz, hogy megütközzenek vele, zavarba hozzák és a vitában legyőzzék, de soha nem jártak sikerrel. Az e heti tanulmány részeként azt is elemezni fogjuk, hogy mi az, ami szembeállítja az embereket Istennel. Átgondoljuk, mit tehetnek a keresztények azért, hogy áttörjenek az előítéleteken, és szólni tudjanak azoknak a szívéhez is, akik ellenállnak a Lélek hívásának.
Márk 11. fejezetében arról olvasunk, hogy Jézus jeruzsálemi szolgálata a páska idejére esett (március-április). A 11-16. fejezetek jó egy hetet fednek le, és az elbeszélés üteme észrevehetően lelassul, ami a záró jelenetek fontosságára mutat.
 

EGW idézet

Közeledett a húsvét ideje, és Jézus újból Jeruzsálem felé vette útját. Szívében az Atya akaratával összefonódó tökéletes egység békéje honolt, és sietősen haladt az áldozat színhelye felé. Tanítványait azonban rejtély, kétség és félelem érzése kerítette hatalmába. A Megváltó „előttük megy vala, ők pedig álmélkodának, és követvén őt félnek vala” (Mk 10:32).
Krisztus ismét maga köré hívta a tizenkettőt, és minden addiginál határozottabban ismertette meg velük elárultatását és szenvedéseit. „Ímé – mondta –, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik minden az embernek Fián, amit a próféták megírtak. Mert a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik és meggyaláztatik és megköpdöstetik; és megostorozván megölik Őt; és harmadnapon feltámad. Ők pedig ezekből semmit nem értének; és e beszéd őelőlük el vala rejtve, és nem fogták fel a mondottakat.” (Lk 18:31–34) – Jézus élete, 547. o.

Jézus az igazság egyetlen szavát sem hallgatta el, de azért mindig szeretettel beszélt. A néppel való mindennapi kapcsolata közben állandóan tapintatos, figyelmes, gondos és szeretetteljes volt. Sohasem volt udvariatlan vagy barátságtalan, sohasem ejtett ki ok nélkül kemény szót, és senki örömét nem rontotta el hiába. Megmondta az igazságot, de mindig szeretetteljesen. Sohasem ítélt el emberi gyengeségeket, de a legkeményebben megrótta és elítélte a képmutatást, hitetlenséget és igazságtalanságot; de ezt is könnyes szemmel és fájdalmas hangon tette. Sírt Jeruzsálem felett, a város felett, melyet oly nagyon szeretett, de amely mégis vonakodott elfogadni Őt, aki az út, az igazság és az élet. Bár Jeruzsálem lakói elvetették Őt, az Üdvözítőt, mégis könyörülő szeretettel tekintett rájuk. Élete az önmegtagadás és a mások iránti gondos, aggódó szeretet élete volt. Szemében minden lélek becses volt. Miközben isteni fenségét és méltóságát állandóan megőrizte, mégis mindig a leggyengédebb szeretettel hajolt le Isten családjának minden egyes tagjához. Minden emberben veszendő lelket látott, akinek megmentését küldetésének tekintette. Ez a Megváltó jelleme, miként életében is megnyilatkozott. Ez Isten jelleme is. Az Atya szívéből fakadnak az isteni irgalmasság folyamai, amelyek Krisztusban nyilatkoznak meg, és az egész emberiségre kiáradnak. Jézus, az irgalmas, szeretetteljes Üdvözítő volt a testben megjelent Isten (1Tim 3:16). – Jézushoz vezető út, 12. o.

Szolgálata során állandóan alattomos és álszent emberek üldözték. Meg akarták ölni. Besúgók jártak nyomában: figyelték szavait, hogy okot találjanak megvádolására. A nemzet legértelmesebb és legműveltebb polgárai próbálták vitában legyőzni. De soha nem ők voltak az erősebbek. Mindig zavartan és megszégyenülten kellett az egyszerű galileai tanító elől visszavonulniuk a csatatérről. Krisztus tanításaiban addig soha nem ismert elevenség és erő volt. Még ellenségei is kénytelenek voltak elismerni: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” (Jn 7:46) – A nagy Orvos lábnyomán, 51. o.
 

1. Olvassuk el Mk 11:1-11 és Zak 9:9-10 verseit! Mi történik itt?

A történet fele elmeséli, hogyan küldte el Jézus két tanítványát egy közeli faluba, hogy egy szamarat vigyenek el neki, amin bevonulhat Jeruzsálembe. Miért szánt ennyi időt Márk erre a beszámolóra? A válasz kettős. Először is Jézus prófétai hatalmát mutatja, kiemeli bevonulásának magasztos voltát, Isten akaratához kapcsolja. Másodszor pedig a történetnek ez az eleme Zak 9:9-10 szakaszára utal vissza, ami arról szól, hogy a király szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Ez arra emlékeztet, amikor Salamon vonult be Jeruzsálembe szamárháton (1Kir 1:32-48), miután Adónija próbálta megkaparintani a trónt, és Dávid megparancsolta, hogy azonnal koronázzák királlyá Salamont. „Így jövendölte meg Zakariás próféta ötszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael királyának eljövetelét. Most teljesedett ez a jövendölés. Ő, aki oly sokáig elutasította a királyt megillető tiszteletet, most Jeruzsálembe jő, mint Dávid trónjának megígért örököse” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2010, 479. o.).
Jeruzsálem dombos területen épült, nagyjából 740 m tengerszint feletti magasságban. Jézus korában a népesség mintegy negyven-ötvenezer fő volt, de a páskaünnep idején ennek sokszorosára duzzadt az ottlévők száma. A város alapterülete mindössze 1 km2, de ebből a templomhegy 0,15 km2, vagyis 15 hektárnyi terület volt. A gyönyörű templom épületegyüttese uralta a látképet. Jézus keleti irányból vonult be, az Olajfák hegyéről ereszkedett alá, a Templom-hegyre az Aranykapun át ment fel (ez a kapu jelenleg be van falazva). Az egész város felbolydult érkezésének hírére, mindenki felismerte a szimbolikus tett jelentőségét. A Jézust kísérő tömeg hozsannát kiáltott, aminek eredeti jelentése „Ments meg most!”, idővel viszont már azt jelentette, hogy „Dicsőség Istennek!”
Véget ért a titoktartás ideje, amihez Jézus Márk evangéliumának egész eddigi részében ragaszkodott. Ezen a napon nyilvánosan vonult be Jeruzsálembe, királyokra jellemző, jól ismert, szimbolikus módon. Belépett a templomba, de mivel elég későre járt, miután körülnézett, visszavonult tizenkét tanítványával Bethániába. A bevonulás, ami felkelésbe vagy forrongásba is torkollhatott volna, azzal végződött, hogy Jézus csöndben visszavonult. A következő nap azonban már másképp alakult.
 

A szamárháton érkezés az alázat képzetét kelti. Miért olyan fontos jellemző ez, különösen keresztények esetében? A kereszt fényében mire lehetünk büszkék?

EGW idézet

Krisztus a hét első napján vonult be diadalmasan Jeruzsálembe. A tömegek, melyek Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, most kíváncsian várták fogadtatását, s kíséretéhez szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé húsvétra, ezek is csatlakoztak a Jézust követő sokasághoz. Az egész természet örült. A fák zöldbe öltöztek, virágaik csodálatos illata betöltötte a levegőt. Új élet és öröm lelkesítette az embereket. Ismét kizsendült az új ország reménye.
Jézus be akart vonulni Jeruzsálembe, ezért előreküldte két tanítványát, hogy hozzanak neki egy nőstényszamarat vemhestől… Jézus olyan csikót választott, melyen még senki sem ült. A tanítványok kitörő lelkesedéssel terítették rá ruháikat az állatra, és ráültették Mesterüket. Eddig Jézus mindig gyalog utazott, s a tanítványok először csodálkoztak, amiért most egy állatot választott. Szívükben felcsillantotta a reményt az örömteli gondolat, hogy Ő a fővárosba megy, királlyá kiáltják, majd érvényesítik királyi hatalmát. Útközben elmondták fényes várakozásaikat Jézus barátainak, az izgalom közel s távol egyaránt terjedt, és a népben tetőfokára hágott a várakozás. – Jézus élete, 569. o.
 
Krisztus a zsidó királyi bevonulási szokás szerint járt el. Azon az állaton ült, melyen Izrael királyai is, és melyről a prófécia megjövendölte, hogy így fog a Messiás eljönni országába. Ahogy felültették a csikóra, hangos diadalkiáltás remegtette meg a levegőt. A sokaság éltette a Messiást, királyát. Jézus most fogadta a hódolatot – ezt azelőtt sohasem engedte meg –, s tanítványai ezt bizonyítékként fogták fel, hogy boldog reményeik teljesülnek: láthatják trónra lépni Őt. A sokaság meg volt győződve róla, hogy eljött a felszabadulásuk órája. Képzeletben már látták a római seregek kiűzését Jeruzsálemből, Izraelt újból független nemzetté válni. Mindenki boldog volt, és izgatott, az emberek egymást fölülmúlva fejezték ki hódolatukat neki… Nem nyújthattak át drága ajándékokat, de felsőruháikat eléterítették szőnyegül, s az utat lombos olajés pálmaágakkal hintették tele. Nem vihettek királyi zászlókat a diadalmenet élén, hanem óriási pálmaágakat vágtak – a győzelem természetadta jelképeit –, és üdvrivalgás, hozsánnák közepette fenn lobogtatták azokat. – Jézus élete, 570. o.

A világegyetem álmélkodott azon, hogy Krisztus megalázza magát az ember megmentéséért. Hogy Ő, aki az általa alkotott hatalmas teremtés mindenféle lényeinek szükségleteiről gondoskodva járt csillagról csillagra, egyik világból a másikba, és igazgatta mind, kész elhagyni dicsőségét és magára venni az ember természetét – ez olyan titok, amelyet más világok bűntelen értelmes lényei vágytak megérteni. – Pátriárkák és próféták, 69. o.

2. Olvassuk el Mk 11:12-26 szakaszát! Mi a jelentősége az itt bemutatott eseményeknek?

Másnap reggel Jézus megéhezett Bethániából visszatérve, amely mindössze 3 kilométerre van Jeruzsálemtől. Meglátott egy magas, dús levelű fügefát, odalépett, hogy keressen rajta néhány koraérett gyümölcsöt. Ez nem számított lopásnak, hiszen az ószövetségi törvények szerint az éhség csillapítására ehetett az ember zöldséget vagy gyümölcsöt a szomszéd földjéről (3Móz 19:9; 3Móz 23:22; 5Móz 23:25). Mivel egy szem fügét sem talált rajta, így szólt a fához: „Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki” (Mk 11:14, ÚRK)! Ez igen furcsa, egyáltalán nem volt jellemző Jézusra, de ami utána következett, az még megdöbbentőbb.
Ami később történt, az valószínűleg a pogányok udvarában zajlott, ahol az áldozati állatokkal kereskedtek (Kajafás által, akkortájt bevezetett szokás volt). Jézus kiűzte az árusokat, hogy helyreállhasson az istentisztelet csöndes, méltóságteljes volta. Ezzel a tettével közvetlenül fellépett a templomi rendszer vezetői ellen.
Jézus két ószövetségi szakaszt idézve, éles szavakkal bírálta a szentségtelen kereskedést. Kijelentette, hogy a templom imádság háza legyen minden ember számára (Ézs 56:7), ezzel bevonta a körbe a pogányokat is. Majd azt mondta, hogy a vezetők rablók barlangjává tették a templomot (Jer 7:11). A különös nap végén aztán tanítványaival elhagyta a várost (Mk 11:19). Amikor másnap reggel visszatértek (lásd Mk 11:20-26), a tanítványok döbbenten látták, hogy a fügefa gyökerestől elszáradt. A történteket magyarázva Jézus az imáról és a megbocsátásról tanította őket. Mit jelent ez az egész?
E két eset a negyedik szendvicstörténet Márk evangéliumában (lásd 3. tanulmány). A hasonló történetekben dramatizált iróniával találkozunk, párhuzamos szereplők ellentétes dolgokat tesznek, vagy ellentétes szereplők párhuzamos tetteket hajtanak végre. Itt a fügefa és a templom áll párhuzamban, és Jézus a fát megátkozza, a templomot azonban megtisztítja. A helyzet iróniáját pedig az adja, hogy a vallási vezetők ekkor már Jézus életének kioltását tervezték, ami előrevetíti a templomi szolgálatok jelentőségének végét, hiszen azok beteljesedtek Jézusban.

A mi életünkből mi mindent kell Jézusnak kitakarítania? Hogyan történik ez meg?

EGW idézet

Küldetésének végén [Krisztus] újból a templomba jött, és ugyanolyan szentségtelen kép fogadta, mint azelőtt… A templom méltóságai maguk is adásvétellel, pénzváltással foglalatoskodtak. Olyan tökéletesen irányította őket a nyereségvágy, hogy Isten szemében nem voltak különbek a tolvajoknál. […] Jézus átható tekintete újból végigpásztázta a templom megszentségtelenített udvarát. Minden szem felé fordult. Pap és főember, farizeus és pogány döbbent tisztelettel meredt rá, aki a mennyei király fenségével állt előttük. Egész lényén átvillant istensége, s olyan méltósággal és dicsőséggel ruházta föl Krisztust, amilyet még sohasem nyilvánított ki… Krisztus olyan erővel szólalt meg, hogy viharként rázta meg az embereket: „Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” (Mt 21:13) […] Senki sem merészelte megkérdőjelezni hatalmát. A papok és kereskedők állataikat maguk előtt hajtva menekültek színe elől. – Jézus élete, 589–591. o.

A fügefa természetéhez tartozik, hogy még a levelek kibomlása előtt megjelennek a növekedő gyümölcsök. Ezért ez a tökéletes lombozatú fa érett gyümölcsöt ígért. A látszat azonban csalóka volt. Jézus végignézte az ágakat a legalsótól a legfölső gallyig, de „levélnél egyebet semmit sem talála” (Mk 11:13). Csak egy kérkedő lombsátor volt, semmi más.
Krisztus megátkozta, hogy száradjon ki… Másnap reggel, amikor a Megváltó és tanítványai ismét a város felé tartottak, a kiszáradt ágak és hulló levelek felkeltették figyelmüket. „Mester – szólt Péter –, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradott.” (Mk 11:21) Krisztusnak a fügefára szórt átka megdöbbentette a tanítványokat, nem egyezett korábbi eljárásaival és cselekedeteivel. Gyakran hallották tőle, hogy nem kárhoztatni jött a világot, hanem megmenteni. Viszszaemlékeztek szavaira: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk 9:56) Csodáival helyreállított, sohasem pusztított. A tanítványok kizárólag építőnek, gyógyítónak ismerték. Ez a tette egyedülálló volt. Milyen célt szolgált? – kérdezték. – Jézus élete, 581–582. o.

Népünk azért nem rendelkezik több erővel, mert vallják bár, de nem gyakorolják az igazságot. Alig néhányan viselik csupán az Isten munkájával kapcsolatos terheket… Ha Istenre fókuszálnánk gondolatainkban, ha az igazság megszentelő hatást tenne szívünkre, énünk Krisztusban rejtőzne el. […] Sokan érzékelik ugyan az igazság elméletét, mégsem érzékelik lelkükben a hatalmát. A meddő fügefa a menny arcába rázta kétkedő ágait; hanem amikor a Megváltó gyümölcsöt keresett rajta, akkor, íme, nem talált rajta mást, csak levelet. Ha egyénenként és az egész gyülekezetért alapos, belső lelki munkát nem végeznek értetek, akkor Isten átka olyan bizonyosan megnyugszik rajtatok, mint a gyümölcstelen fán. – Bizonyságtételek, 4. köt., 613–614. o.
 

3. Olvassuk el Mk 11:27-33 szakaszát! Milyen kérdést tettek fel a vallási vezetők Jézusnak, és Ő hogyan felelt?

A templom megtisztítását követő napon a vallási vezetők találkoztak Jézussal a templom udvarán, és felelősségre vonták. Nekiszegezték a kérdést, hogy milyen hatalommal cselekedett előző nap. Nem az igazságot keresték, hanem csapdába akarták csalni. Amennyiben azt állítja, hogy Istentől származik a hatalma, akkor tiltakozni fognak, hogy nem lehet ilyen tekintélye egy egyszerű ács fiának. Ám ha azt mondja, hogy emberi tekintéllyel lépett fel, őrültnek nyilvánítják.
Jézus azonban átlátott a mesterkedésükön. Azt mondta: felel a kérdésükre, ha előbb ők válaszolnak neki. Majd megkérdezte, hogy Keresztelő János keresztsége vajon Istentől vagy emberektől volt-e. A vezetők azonnal megértették, hogy ők kerültek csapdába. Ha azt válaszolják, hogy Istentől, akkor Jézus azt fogja mondani: „Miért nem hittetek hát neki?” Ám ha azt mondják, hogy emberektől volt, akkor félhetnek a nép haragjától. Így hát hazudtak, azt felelték, hogy nem tudják. Jézusnak ezzel lehetősége nyílt arra, hogy Ő se válaszoljon a kérdésükre.
 

4. Olvassuk el Mk 12:1-12 szakaszát! Milyen tanítással folytatta a beszélgetést Jézus, miután megtagadta a választ? Mi lett az eredménye?

Jézus elmondott egy példázatot egy szőlőskertről, egy gazdáról és a bérlőkről, akik bérbe vették a földet. Ez a történet sok hasonlóságot mutat Ézsaiás 5. fejezetében a szőlőskert példázatával, amelyben Isten a hűtlen Izraelt vádolja. Mindenki felismerhette a párhuzamot, különösen a vallási vezetők.
A történet különös fordulatot vett, hiszen a bérlők nem hajlandók átadni a termést a földterület tulajdonosának. Bántalmazták, sőt meg is ölték a szolgáit. Végül a tulajdonos elküldte szeretett fiát, mert arra számított, hogy őt már csak tisztelni fogják, de nem így történt. Feltűnő a logikátlanság, ami igazolja is a rájuk kirótt büntetést.
Jézus ezzel a történettel komolyan figyelmeztette a vallási vezetőket, hogy merre tartanak. Ennek fényében a példázat szeretetből fakadó figyelmeztetés. Még nem volt túl késő számukra, hogy megváltozzanak és elkerüljék a biztos ítéletet. Egyesek később valóban meg is tértek, megváltoztak és elfogadták Jézust, mások azonban nem.
 

EGW idézet

A papok látták, hogy olyan dilemmába kerültek, amiből semmilyen okoskodás nem húzhatja ki őket… Ha a papok elhitték János bizonyságát, hogyan tagadhatták meg Krisztus Messiás-voltát? Ha elmondták volna, amit valójában hittek, hogy János szolgálata emberektől van, akkor a nép haragjának viharát zúdítják magukra, mert ők prófétának tartották Jánost.
A sokaság élénk érdeklődéssel várta a döntést. Tudták: a papok hitvallásukban elfogadták János szolgálatát, s elvárták, hogy minden további nélkül Isten küldöttjének ismerjék el őt. Miután a papok titkon tanácskoztak, elhatározták, hogy nem járatják le magukat. Képmutatóan tájékozatlanságot színlelve így szóltak: „Nem tudjuk.” „Én sem mondom meg néktek – felelte Krisztus –, micsoda hatalommal cselekszem ezeket.” (Mt 21:27) – Jézus élete, 593–594. o.

Az írástudók, papok, főemberek – mindenki elnémult. Szándékaik meghiúsultak, csalódottan, összeráncolt homlokkal álltak ott, nem mertek több kérdést feltenni Krisztusnak. Gyávaságukkal, határozatlanságukkal nagymértékben eljátszották a nép megbecsülését. […] Sokan, akik izgatottan várták Jézus kikérdezésének kimenetelét, és végül tanítványaivá lettek, először e szavak által vonzódtak hozzá ezen az eseménydús napon. A templomudvari jelenet sohasem halványult el emlékezetükben. A Jézus és a főpap közötti ellentét élesen kirajzolódott a beszélgetésükből. A templom büszke méltósága díszes, drága öltözéket viselt… Ez előtt a nagytekintélyű személyiség előtt állt a menynyei Felség külső csillogás, pompa nélkül. Ruházatán az utazás nyomait viselte, sápadt arca türelmes szomorúságot fejezett ki, a rajta látható méltóság és jóindulat különös ellentétben állt a főpap büszke, elbizakodott, indulatos arckifejezésével. Sokan, akik hallották Jézus szavait, látták tetteit a templomban, attól fogva szívükbe zárták Őt mint Isten prófétáját. – Jézus élete, 594. o.

A példázatban… a szőlőskert ura mindent megtett a felvirágoztatás érdekében. „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel – mondja –, mit meg nem tettem vele?” (Ésa 5:4) Ahogyan a munkások megölték a szolgákat, akiket a gazda a gyümölcsért küldött, úgy adták a zsidók is halálra az Istentől megtérésükre küldött prófétákat… A szeretett fiúban – akit a szőlő ura végül elküldött engedetlen szolgáihoz, akit megragadtak és megöltek – a papok és főemberek láthatták Jézusnak és küszöbön álló sorsának félreérthetetlen képét. Máris annak megygyilkolását tervezték, akit az Atya utolsó felhívásként küldött hozzájuk. A hálátlan munkásokra kiszabott ítélet azok sorsát szemlélteti, akik Krisztust halálra adják. – Jézus élete, 596. o.

5. Olvassuk el Mk 12:13-27 szakaszát! Mi történik itt? Milyen igazságokat tanít Jézus?

A vallási vezetők olyasmin akarták rajtakapni Jézust, amit felhasználhatnak ellene, amivel bevádolhatják akár a római kormányzó, akár a nép előtt. Ebben a vitában az adófizetés volt a téma. Az adott korban és helyen az adófizetés megtagadása a római uralom elleni lázadásnak, súlyos vétségnek minősült. Jézus azt válaszolta, hogy adják meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené. Ezzel ismét kikerülte a csapdát, ugyanakkor alapvető útmutatást adott arra nézve, hogy milyen kötelességgel tartoznak a hívők a kormányzatnak. „[Jézus] kijelentette, hogy mivel a római hatalom védelme alatt élnek, kötelesek megadni ennek a hatalomnak a kért támogatást egészen addig, amíg az nem ütközik magasabb kötelezettségükkel. Az ország törvényeinek békeszeretően alá kell vetniük magukat, de elsődlegesen mindenkor Istenhez kell hűségesnek lenniük” (Ellen G. White: Jézus élete. 2010, Advent Kiadó, 507. o.).
Utána a holtak feltámadásával kapcsolatos kérdés következik. A szadduceusok a papok egy csoportját alkották, akik a Szentírásból csak Mózes öt könyvét fogadták el. Nem hittek a halottak feltámadásában. Valószínűleg csak egy képzeletbeli jelenetet vázoltak fel. A történetben hét fiútestvér és egy asszony szerepelt. Mózes törvénye szerint, azért, hogy a családban maradjon az ingatlan vagyon, ha egy férfi fiú utódok nélkül halt meg, a fiútestvérének kellett elvennie az özvegyet, és az abból a házasságból született gyerekek jogilag az elhunyt utódainak számítottak (5Móz 25:5-10).
A szadduceusok a feltámadás tana ellen akartak érvelni, ezért erkölcsi dilemmaként kérdezték, hogy a feltámadás után vajon kinek a felesége lesz ez az asszony. Jézus két lépésben cáfolta az érveiket, először a Szentírásra, majd Isten hatalmára utalt. Ecsetelte, hogy Istennek hatalma van feltámasztani, és arról is beszélt, hogy a mennyben nem lesz házasodás. Majd 2Móz 3:1-22 szakaszára utalva állt ki a feltámadás tana mellett, ahol Isten kijelentette, hogy Ő Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Jézus arra utalt, hogy ezek szerint a pátriárkák fel fognak támadni, nem maradnak a sírban, hiszen az Örökkévaló Ábrahám, Izsák és Jákób Istene – akik azonban még halottak.
„Az Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mk 12:27, ÚRK).
 

Mit válaszolnánk, ha valaki azt kérdezné tőlünk, hogy tudjuk-e, milyen hatalma van Istennek? Miért?

EGW idézet

Emberi elméletekből és feltevésekből soha nem fogjuk megérteni Isten Igéjét. A maguk bölcsességét túlértékelők azt képzelik, hogy csak az ő bölcselkedésük nyitja meg az ismeretek kincsestárát, és védi meg a gyülekezetet az eretnekségtől. Pedig éppen ezekkel a magyarázatokkal visznek be a gyülekezetbe hamis elméleteket és eretnekséget. […]
A papok és farizeusok azt gondolták, hogy mint tanítók nagyszerű dolgokat művelnek, ha saját magyarázatukat fűzik Isten Igéjéhez. Krisztus azonban ezt mondta róluk: „Nem ismeritek az írásokat, sem az Istennek hatalmát.” (Mk 12:24) Azzal a bűnnel vádolta őket, hogy
„oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai” (Mk 7:7). Jóllehet Isten kinyilatkoztatásainak tanítói voltak, és állítólag értették az Igét, de nem cselekedték. Sátán elvakította őket, hogy ne lássák valódi értelmét. – Krisztus példázatai, 110. o.

Krisztus minden csodatettének az volt a célja, hogy áldást szerezzen azoknak, akiket a zsidó elöljárók elhanyagoltak, megvetettek, és akiknek nem voltak hajlandók segíteni. Szerette az egyszerű embereket, hiszen Ő volt a Megváltójuk, a nagy Orvosuk. Tulajdonságai mennyei fényt árasztottak. Minden jótettével igyekezett arra késztetni az embereket, hogy fogadják el Őt személyes Megváltójuknak. Élete jó illatot, az élet illatát árasztotta. Fényt hozott az emberek szívébe és otthonába. Sírva jöttek hozzá, és örömmel telten, dicséneket énekelve távoztak. Ő mindent kész volt odaadni, hogy cserébe felkínálhassák a szívüket. A zsidó elöljárók azonban nem akarták befogadni Őt. Noha azt állították, hogy tisztelik a törvényt, a cselekedeteikkel mégis megvetették a parancsolatokat. Bár volt szemük, mégsem láttak, mivel a közöny megkeményítette a szívüket. Tisztátalan szívük, gonosz cselekedeteik, az önzés, az irigység, a féltékenység, az álnok gondolatok, Isten törvényének áthágása, amiről váltig állították, hogy megtartanak, szüntelenül elárulta igazi jellemüket. Gyümölcseiről ismerszik meg a fa. És Krisztus rámutatott igazi jellemükre. – This Day With God, 275. o.

A Szentírásban nem találunk olyan kijelentést, hogy az igazak jutalmukat, a gonoszok pedig büntetésüket a halálukkor kapják meg. Nem maradt fenn ilyen kijelentés a pátriárkáktól és a prófétáktól. Krisztus és apostolai még csak nem is céloztak erre. A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak nem mennek azonnal a mennybe. Azt olvassuk róluk, hogy alszanak a feltámadásig (1Thessz 4:14; Jób 14:10–12). Azon a napon, amikor elszakad az ezüstkötél, és összetörik az aranypalack (Préd 12:8), az ember nem tervez többé. Akik alászállnak a sírba, a csendességben vannak. Többé nem tudnak semmit arról, ami a nap alatt történik (Jób 14:21). Áldott pihenés ez a megfáradt igazaknak! Az idő, akár hosszú, akár rövid, számukra egy pillanat csupán. Alszanak, és a mennyei harsonák hangjára dicső halhatatlanságra ébrednek… „Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra.” (1Kor 15:52–54) Amikor Isten előhívja e halottakat mély álmukból, ott veszik fel gondolatuk fonalát, ahol elejtették. Utoljára a halállal tusakodtak; utoljára arra gondoltak, hogy a sír fogságába esnek. Amikor előjönnek a sírból, első boldog gondolatuk e győzelmes kiáltásban fejeződik ki: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) – A nagy küzdelem, 549. o.
 

6. Olvassuk el Mk 12:28-34 szakaszát! Milyen mély kérdést tett fel a barátságos írástudó Jézusnak? Ő milyen kettős választ adott neki?

Néhány kivételtől eltekintve Márk evangéliumában egészen eddig a pontig a legtöbb vallási vezető ellenségesen viszonyult Jézushoz. Különösen így volt ez Jeruzsálemben, ahol Jézus a judaizmus központi kérdése, a templomi szolgálat miatt lépett fel velük szemben. Tehát a Jézus iránti általános rosszindulat ellenére az igazi őszinteség és bátorság jele volt az, hogy a viták ismeretében valaki pozitívan értékelte a válaszait. Könnyebb lett volna csak állni és szemlélni a történéseket, még ha valaki szimpatizált is Jézussal, de ez az ember nem ezt tette.
Ez az írástudó a vallás lényegére tapintott a kérdésével, hogy melyik a legfontosabb parancsolat. Jézus egyszerűen és világosan felelt, 5Móz 6:4-5 verseiből idézte a Semát, a judaizmus hitvallását. A legnagyobb parancsolat: szeretni Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, vagyis egész lényünkkel. Majd hozzáfűzött egy másik, lényeges parancsolatot, ismét az Ószövetség egy szakaszát idézve, ezúttal 3Móz 19:18 versét, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Sokan tűnődnek azon, hogyan lehet szeretetet parancsolni. 5Mózes kulturális összefüggése segít ezt megérteni. A szóhasználat itt az ősi szerződéseket idézi, amelyeket két fél kötött, és a „szeretet” a szerződéshez való hűségre, annak teljesítésére utalt. Így, bár nem zárja ki a felek közötti mély érzelmet, inkább a hűséget bizonyító tettekre összpontosít.
Az írástudó nyitott volt, és látta, milyen világosan és egyszerűen felelt Jézus. Ezt vissza is igazolta. Elképzelhetjük, hogyan gúnyolta a többi vallási vezető az őszinte írástudót, aki helyesnek ítélte Jézus válaszát. Ezt más nem merte megtenni. Jézus szintén elismerte őt őszinte válaszáért, és kijelentette, hogy nincs messze Isten országától. A „nem messze” nem jelenti azt, hogy „bent van”. Az írástudónak még fel kellett ismernie, kicsoda Jézus, és követnie kellett Őt, ami további lépés a hit útján.
 

Hogyan tanulhatjuk meg szeretni Istent és szeretni felebarátainkat, mint önmagunkat? Miért a kereszt a kulcsa annak, hogy kövessük ezeket a parancsolatokat?

EGW idézet

Az írástudó, aki megkérdezte Jézust, sokat olvasta a törvényt, és megdöbbent e szavakon. Nem várta volna, hogy Jézus ilyen mélyen és alaposan ismeri az Írásokat. Látóköre tágult a szent parancsolatok alatt rejlő elvek tekintetében. Az összegyűlt papok és vezetők előtt őszintén bevallotta, hogy Krisztus helyesen értelmezi a törvényt. Ezt mondta: „Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más. És szeretni Őt teljes szívből, teljes elméből, teljes lélekből és teljes erőből, és szeretni embernek felebarátját, mint önmagát, többet ér minden égőáldozatnál és véres áldozatnál.” (Mk 12:32–33)
Krisztus válaszának bölcsessége meggyőzte az írástudót. Tudta, hogy a zsidó vallás inkább külső ceremóniákból áll, mint belső kegyességből. Volt némi fogalma a pusztai ceremoniális áldozatok és a bűnért való engesztelés céljából hit nélkül történő vérontás értelmetlenségéről. Az Isten iránti szeretet és engedelmesség, az emberek iránti önzetlen megbecsülés ezeknél a rítusoknál értékesebbnek tűnt a szemében. Ennek a férfinak a készsége, amivel elismerte Krisztus gondolkodásmódjának helyességét, határozott és azonnali válasza a nép előtt merőben más lelkületet igazolt, mint a papoké és a főembereké. Jézus szíve megindult ennek az őszinte írástudónak a láttán, aki fel merte vállalni a papok rosszallását és a főemberek fenyegetését: elmondta szíve megygyőződését. „Jézus pedig látván, hogy bölcsen felelt vala, monda néki: Nem messze vagy az Isten országától.” (Mk 12:34) – Jézus élete, 607– 608. o.

Isten parancsolatai minden részletre kiterjedőek: néhány szóban képesek megfogalmazni az ember minden kötelességét. „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből... Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mk 12:30– 31) Ezek a szavak Isten törvényének hosszúságát, szélességét, magasságát és mélységét fejezik ki, mert Pál kijelenti: „A törvénynek betöltése a szeretet.” (Róm 13:10) A bűn egyedüli meghatározása a Biblia szerint a törvénytelenség (1Jn 3:4)… Sokan be vannak csapva szívük állapotát illetően. Nem veszik észre, hogy az emberi szív mindennél csalárdabb és elkeserítően gonosz. Saját igazságukkal vonják körbe magukat, és megelégednek a saját emberi mértékük kijelölte jellemszint elérésével. Az isteni mérték elérése nélkül azonban végzetes bukásokban van részük, saját erőből pedig nem képesek eleget tenni Isten rendeléseinek.
Hiába mérjük magunkat saját magunkhoz vagy bárki máshoz! Hiába mondjuk, hogy mi is vagyunk olyan jók, mint ez vagy az az ember! Az ítéletkor megválaszolásra kerülő kérdés így hangzik: Eleget teszünk-e a magasságos menny elvárásainak? Elérjük-e az isteni mértéket? Összhangban van-e a szívünk a menny Istenével? – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 320–321. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „A pusztulásra ítélt nép”, „A templom ismételt megtisztítása” és a „Küzdelem” c. fejezetek, 488–513. o.

„Krisztus megátkozta a fát, melyet saját hatalmával teremtett – álljon ez figyelmeztetésként minden egyház és minden keresztény előtt. Senki sem éli Isten törvényét, ha nem szolgál másoknak. Sokan nem élik Krisztus irgalmas, önzetlen életét. Egyesek, akik kiváló keresztényeknek hiszik magukat, nem értik, mit jelent Istent szolgálni. Úgy terveznek és tanulnak, ahogy nekik jólesik. Minden cselekedetükben önmagukat tartják szem előtt. Az idő csak annyiban értékes számukra, amennyiben önmaguknak gyűjthetnek. Az élet minden dolgában ezt a célt követik. Nem másoknak, hanem maguknak szolgálnak. Isten úgy teremtette őket, hogy olyan világban éljenek, ahol önzetlen szolgálatot kell teljesíteni. Úgy tervezte, hogy embertársaiknak minden lehetséges módon segítsenek. Az ÉN azonban olyan óriási, hogy minden mást eltakar. Ezért nincsenek kapcsolatban az emberiséggel. Akik ily módon élnek, hasonlóak a fügefához, mely nagyra tartotta magát, de gyümölcse nem volt. Megtartják az istentisztelet külsőségeit, de bűnbánat, hit nélkül. Azt vallják, hogy tisztelik Isten törvényét, de az engedelmesség hiányzik. Beszélnek, de nem cselekszenek. Krisztusnak a fügefára kimondott ítélete megmutatta, milyen gyűlöletes szemében ez a hiábavaló kérkedés. Kijelentette, hogy az őszinte bűnös kevésbé bűnös, mint aki állítása szerint Istent szolgálja, de nem terem gyümölcsöt dicsőségére” (i. m. 491–492. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Máté 19–25; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Segítség a hétköznapokban” c. fejezet, egészen a „Jövő megtervezése” c. alfejezetig
 

1.    Ki megy be nehezen Isten országába?     
 

2.    Melyik hegyre utalt az Úr Máté 21:18–22 szakaszában?     

3.    Miért nem szabad senkit sem „Atyánk”-nak neveznünk ezen a földön?

4.    Miért küldi az Úr az örök tűzre az átkozottakat?

5.    Mitévők legyenek azok, akik úgy érzik, nem értékelik a munkájukat?

Általános áttekintés

Márk evangéliuma a legrövidebb a Jézus küldetéséről szóló négy könyv közül. Egészen a 9. fejezetig a szerző Jézus galileai munkásságát mutatja be. Jézus Galileából származott, ez a vidék volt evangéliumi működésének egyik fő színtere. A 10. résztől kezdődően azonban Márk Jézus júdeai, főként jeruzsálemi tevékenységéről készít jelentést.
A nagyváros felé vezető úton Jézus elmondta tanítványainak, hogy ott milyen küldetés vár rá. A beszámoló nemcsak Jézus munkavégzése területének megváltozását említi meg, hanem földi élete és küldetése utolsó részét is bemutatja az olvasónak.

A tanulmány témái

E heti tanulmányunk elemzi Jézus életének néhány fontos eseményét, amelyre Jeruzsálemben kerül sor, és amely főként a jeruzsálemi templommal kapcsolatos:
1.    Krisztus szenvedéseinek és közelgő halálának bejelentése.
2.    Jézus útja Jeruzsálembe; Márk a 10. fejezetben megemlíti, hogy Jézus egy ideig még Júdea területén tartózkodott. A 11. rész leírja Jézus látványos bevonulását a történelmi városba.
3.    Jézus jeruzsálemi és templomi tevékenysége, valamint azok a helyek, ahol a 11. és a 12. fejezetben rögzített beszélgetésekre sor került.

Magyarázat
Jézus bejelenti szenvedéseit

Márk 8. fejezetével kezdődően az Úr világosan bejelenti közelgő szenvedéseit és kereszthalálát: „És kezdé őket tanítani, hogy az ember Fiának sokat kell szenvedni, és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni” (8:31). Később, a következő fejezetben, Jézus halála jeleneteit vetíti előre: „Az embernek Fia az emberek kezébe adatik, és megölik őt; de ha megölték, harmadnapra föltámad” (Mk 9:31). Jézus tudja, hogy Jeruzsálembe vezető útja szenvedésének és halálának az útja, de eldöntötte, hogy végigmegy rajta, hiszen küldetése feláldoznia magát a kereszten az emberiség megmentéséért.
Sajnos a tanítványok nem a prófécia közvetlen teljesedéseként értelmezik Krisztus küldetésére vonatkozó szavait. Abban bíznak, hogy egy földi országot fog alapítani még életük idején. Ezért beszélgetnek lehetséges privilégiumokról és tisztségekről, amelyeket abban az országban szerezhetnek maguknak. Lukács az evangéliumában megemlíti ezt a nyugtalanságot, mely felütötte a fejét a tanítványok közt, miután Uruk halálával szertefoszlottak a reményeik és az ambícióik. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek” (Lk 24:21), mondja az egyik tanítvány. Ezért jár Jézus végül egyedül, jóllehet sokaság követi. Egyedül Ő érti cselekedetei teljes értelmét. Ézsaiás ezt írta az Ő nevében évszázadokkal azelőtt: „A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki” (Ézs 63:3)!

Jézus Jeruzsálemben

Jeruzsálem legendás várában a vallási vezetők és az írástudók különösebb pompa nélkül fogadják a Messiást. Jézus szamárháton lép be a városba. Akik csak a külsőségekre néznek, nem ismerik fel benne a királyt. Egyesek – talán éppen a tanítványok – örömmel kiáltják Isten országának eljövetelét: „Akik pedig előtte menének, és akik követék, kiáltának, mondván: Hozsánna! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Áldott a mi Atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!” (Mk 11:9–10).
Márk 11. fejezete beszámolójának második része a templomra – a nemzeti vallásos szertartások központjára – és főként az istentiszteleti szolgálatokra fókuszál. Jézus szemszögéből a templom szerepe és célja, amiért megépítették, már a múlté. Ellen White a következőképpen magyarázza ezt: „Ezt a szolgálatot maga Krisztus rendelte el. Minden részlete Őt jelképezte, és tele volt élettel, lelki szépséggel. De az izraeliták éppen a lelki tartalmát hagyták elveszni ezeknek a ceremóniáknak, és csak a holt formákhoz ragaszkodtak. Az áldozatokban és a szertartásokban bíztak, ahelyett, hogy Krisztusra alapoztak volna, akire mindezek mutattak. A lelki üresség pótlására a papok és a rabbik egyre szaporították a maguk szabta követelményeket, s minél merevebben ragaszkodtak a formákhoz, annál kevésbé jutott kifejezésre Isten szeretete. A ceremóniák sokaságával mérték szentségüket, s közben szívük telve volt gőggel és képmutatással” (Jézus élete, 29. o.).

Jézus és a templom 

Márk mondja: „És beméne Jézus Jeruzsálembe és a templomba; és mindent körülnézvén, mivelhogy az idő már késő vala, kiméne Bethániába a tizenkettővel” (Mk 11:11, a szerk. kiemelése). Másnap, amikor visszatért a templomba, nem tarthatta féken a felháborodását. „Jézus bemenvén a templomba, kezdé kiűzni azokat, akik a templomban árulnak és vásárolnak vala; a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felforgatá” (Mk 11:15). Majd az Ószövetségből idézve, vádolni kezdi a kereskedőket: „Nincsen-é megírva: Az én házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt” (Mk 11:17). Jézust kétségkívül a templom belsejében űzött kereskedelem gátlástalan volta háborította fel. „A kufárok elképesztő árakat kértek az állatokért, a hasznot pedig megosztották a papokkal és vezetőkkel, akik így a nép rovására gazdagodtak meg” (Jézus élete, 155. o.).
Tudjuk, hogy „minden izraelita férfinak éves templomi adót kellett fizetnie, aminek értéke egyketted siklus volt. […] Vitatott, hogy mi történt a templomi hatósághoz befolyt többletösszegekkel, amiből következik, hogy teljesen átláthatatlanok voltak a pénzügyek” (David Instone-Brewer: „Temple and Priesthood”, The World of the New Testament, Joel B. Green és Lee Martin McDonald szerk., 203–204. o.).
Márk 11:18 verse az olvasó figyelmét a papokra, a templomi szolgálatok vezetőire és az írástudókra irányítja, valamint arra, hogy miként próbálták megölni Jézust. Mennyire szomorú, hogy éppen a vallási vezetők fogtak össze Jézus megölésére. Amikor megfeddte őket a Megváltó, tenniük kellett volna azért, hogy beszüntessék a visszaéléseket a templomban, de ahelyett, hogy hallgattak volna Jézusra, ők a dorgáló halálát akarták. „Még a templomban szolgáló papok is szem elől tévesztették annak a szolgálatnak a jelentőségét, amelyet végeztek. Már nem tekintettek a jelképen túlra, a jelképezett dolgok felé. Az egész áldozati szertartást úgy végezték, mintha egy színdarab szereplői volnának. Így az Istentől származó rendelések az értelem eltompításának és a szív megkeményítésének eszközeivé váltak. Ezen az úton már nem tehetett Isten semmit sem az emberért. Meg kellett szüntetnie ezt az egész rendszert” (Jézus élete, 36. o.).
A következő napon Jézus újfent elment a templomba (Mk 11:27). A papok vezetői, az írástudók és a vének ezúttal is szembeszálltak vele. Számonkérték, hogy milyen jogon avatkozik a dolgaikba, majd megkérdezték tőle: „Micsoda hatalommal cselekszed ezeket?” (Mk 11:28). Jézus feleletként szintén egy kérdést intézett hozzájuk, és kitért a közvetlen válaszadás elől. Tulajdonképpen már azelőtt válaszolt a neki feltett kérdésre, de semmilyen változás nem következett be Izrael vezetőinek magatartásában. Jézus a kérdés mögött húzódó szándékukból tudta, hogy csupán vitába akartak elegyedni vele, ahelyett hogy megtértek volna büszkeségükből és kőszívűségükből. Egyértelmű volt, hogy nem kételkednek isteni jellemében: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem gondolsz senkivel; mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját” (Mk 12:14).
Egy másik alkalommal a vallási vezetők ravaszságból tettek fel kérdést Jézusnak: „És küldének hozzá némelyeket a farizeusok és a Heródes pártiak közül, hogy megfogják őt a beszédben” (Mk 12:13), mert „igyekeznek vala őt megfogni” (Mk 12:12).
A szőlőművesek példázatában (Mk 12:1–11) Jézus kíméletlenül leleplezi a vallási vezetők alávaló áskálódásait, amelyek folytán az életére törnek. A következő szavakkal világít rá álnokságaikra: „És megfogván azt, megölék, és a szőlőn kívül veték” (Mk 12:8). De lévén, hogy vizsgálódásunk témája a templom, a legfontosabbak Jézus szavai. A következő versből megtudjuk, hogy Isten megváltási terve szerint mi fog történni: „Mit cselekszik hát a szőlőnek ura? Eljő és elveszti a munkásokat, és a szőlőt másoknak adja.”
Jézus halálával a teljes templomi szolgálati rendszer véget ért. A szentély összes jelképe Jézusra utalt, továbbá Izrael hűséges maradéka folytatta a küldetést. William L. Lane ekképpen magyarázza a szó szerinti Izrael népének kegyetlen sorsát: „A példázatban az egyszülött fiú elutasításának, megölésének elkerülhetetlen következménye egy döntő, katasztrofális ítélet volt. Ez Keresztelő János és Jézus elutasításának lényeges fontosságát igazolja, és ennek Márk is nagy jelentőséget tulajdonít (Mk 11:27 12:12), mivel magának Istennek az elutasításáról van szó. Anélkül, hogy kijelentené transzcendens származását, Jézus egyértelműen azt érezteti, hogy a szanhedrin Isten utolsó hírnökét vetette el, és ezután az összeomlás következik. A választott nép szent küldetését Isten új Izraele viszi tovább” (The Gospel According to Mark: The New International Commentary on the New Testament, 1974, 2. köt., 419. o.).

Alkalmazás

1.    Milyen gyakorlati tanulságokat vonhatunk le Jézus templomtisztító cselekedetéből? Megjegyzendő a következő kijelentés: „A jeruzsálemi templom udvarait betöltötte a rengeteg szentségtelen üzérkedés, és ez nagyon jól jellemezte az érzéki gyönyörök, szentségtelen gondolatok jelenlététől beszennyezett szív templomát. Jézus azzal, hogy megtisztította a templomot a világi eladóktól és vásárlóktól, megmutatta küldetését: a szívet akarja megtisztítani a bűn szennyétől – a lelket megrontó földi kívánságoktól, önző vágyaktól, bűnös szokásoktól” (Ellen G. White: Jézus élete, 161. o.).
2.    Mk 12:14 versében az egyik farizeus ezt mondta Jézusnak: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem gondolsz senkivel; mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját.” Úgy tűnik, a vallási vezetők elismerik, hogy ki Jézus, és milyen tekintéllyel bírnak a tanításai, mégsem hajlandók követni Őt, és országának részesei lenni. Kérdezd meg csoportod tagjaitól, hogy szerintük miként lehetséges, hogy a vallási vezetők elismerték Jézus tekintélyét, ugyanakkor elutasították Őt? Hogyan ismétlődik meg ez napjainkban is?