Jézus ÉS A LEPRÁSOK

Krisztus napjaiban minden orvosi diagnózis közül a lepra volt a legrettentőbb. Mivel fertőző volt, a betegséghez szigorú egészségügyi törvények társultak (3Móz 13:45, 46).

Arra az emberre, aki ezt a diagnózist kapta, borzasztó sors várt, mert társadalmi elszigeteltségre volt ítélve, családjától, barátaitól távol. Elvesztette még a nyilvános istentiszteleten való részvétel jogát is. A poklos emberek szociális szférája azokra a társakra korlátozódott, akik ugyanebben a betegségben szenvedtek. A világtól elzárt területeken éltek egyedül vagy kisebb csoportokban. Az Ószövetségben három személyt büntettek meg bélpoklossággal – Miriámot, Mózes testvérét (4Móz 12:10-15), Géházit, Elizeus szolgáját (2Kir 5:25-27) és Uzziás királyt (2Krón 26:16-23). Mózest is érintette a betegség egy rövid ideig, ez viszont csodálatos jel volt Izrael fiai számára (2Móz 4:6-8). Mivel a lepra a bűn bibliai szimbóluma, nem meglepő, hogy a Szentírás több információt nyújt a lepráról, mint bármely más betegségről. Két hosszú fejezet szól erről Mózes harmadik könyvében (a 13. és a 14. fejezet). A papok utasításokat kaptak a diagnózis felállításához. A súlyos társadalmi megbélyegzés és a diagnózis felállításának következményei miatt a papok arra nézve is utasításokat kaptak, hogyan kerülhetik el a tévedést. A betegség felismerése napokig tartó gondos megfigyelést igényelt, mielőtt bizonyossággal megállapították. Mivel gyógyíthatatlan betegségnek tekintették, a zsidók valószínűleg azon töprengtek, hogy Isten miért gondoskodott különleges megtisztulási rituálékról, amelyeket a meggyógyult leprásnak el kell végeznie ahhoz, hogy újra részt tudjon venni a szentélyben tartott istentiszteleten. (3Móz 14:1-32) Ezeket a szertartásokat csak Krisztus idejében alkalmazták, amikor Jézus több leprást is meggyógyított.
Milyen mély mondanivalóval rendelkeznek a rövid bibliai mondatok! Figyeljünk meg egy ilyet: „És jöve hozzá egy bélpoklos” (Mk 1:40). A leprások között elterjedt a hír, hogy Jézus nem utasítja vissza, hanem meggyógyítja őket.
Ennek hallatára remény támadt a beteg ember szívében. Bár nem lehetett biztos abban, hogy valóban megtalálja Jézust, mégis elindult gyalog megkeresni. Az arca visszataszító látvány volt, kezeit és lábait eltorzította a betegség. Az idegkárosodás miatt csak lassan tudott haladni. A legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott számára, a hosszabb távok megtétele veszélyeztette a már így is eléggé megkínzott testét. Lábain gyógyíthatatlan sebek alakulhatnak ki, míg végül amputálni kell azokat. Egy ilyen utazás során a leprás nehezen jutott élelemhez vagy szálláshoz. Ezek mellett az akadályok mellett újra és újra előtört benne a bizonytalanság, hogy vajon sikerül-e megtalálnia a Gyógyítót. Minden kihívás ellenére mégis elindult, hogy megkeresse Jézust.
Erőfeszítései jutalmat nyertek, amikor felfedezte, hogy Jézus az egyik galileai városon halad át. Lukács, a figyelmes orvos nagyon pontos leírást nyújt a beteg előrehaladott állapotáról: „íme vala ott egy poklossággal teljes ember” (Lk 5:12). Ez a jellegzetesség megkülönböztette a tömegtől, így mindenki felfigyelt az érkezésére. Mindenki elborzadt – lökdösni kezdték egymást, és igyekeztek minél távolabb kerülni tőle. Tanítványai sikertelenül próbálták távol tartani a férfit Jézustól.
Figyelmen kívül hagyva a tömeg hangos tiltakozását és a megállásra vonatkozó összes parancsot, a leprás folytatta útját Jézus felé. Majd amikor odaért, letérdelt előtte, arccal a földre borulva így imádkozott: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” (Lk 5:12)
Jézus irgalommal tekintett erre a magányos emberre, és gyengéden válaszolt: „Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondja vala, azonnal eltávozék tőle a poklosság és megtisztula” (Mk 1:41, 42). De ez alatt a gyógyítási folyamat alatt Jézus olyat tesz, ami sóhajra készteti a jelenetet megfigyelő tömeget.

Krisztus cselekedete – a leprás megtisztítása borzalmas betegségéből – azt a munkáját példázza, hogyan szabadítja meg a lelket a bűntől. – Jézus élete, 266. old.

Minden ember igyekezett távolságot tartani a leprásoktól, mivel a leprás ember körül még a levegő is szennyezett volt (3Móz 13:45; Jézus élete, 262. old.). Az emberek azt feltételezték, hogy hozzájuk hasonlóan Jézus is óvakodik majd tőle, ezért igyekeztek távol tartani. De rosszul gondolták.
Jézus közelebb lépett a lepráshoz. Nem beszélt hozzá „biztonságos távolságból”. Beszéd közben előrehajolt, és kezét kinyújtva megérintette a férfit. A megtisztulás Jézus szavaiból és érintéséből fakadt. Nehéz elképzelnünk, hogy mit jelenthetett ez az érintés annak az embernek, aki olyan hosszú ideig élt elszigetelten és kiközösítve.
Ez a történet Istennek, a bűnös ember iránti viszonyulását mutatja be. Jézus nem maradt a biztonságos és egészséges mennyei világban. Eljött közénk azért, hogy közelebb kerülhessen hozzánk. „Isten közelsége oly igen jó…” nekünk (Zsolt 73:28). Jézus jelenléte biztos segítség a nyomorúságban (Zsolt 46:2). Ő a közelben van, amikor szükségünk van Rá.
Nem létezik olyan betegség, amelyet Jézus ne tudna meggyógyítani. Nincs olyan bűn, amitől ne tudna megtisztítani. Lehet, hogy a bűn árjába merültünk, lehet, hogy tehetetlennek érezzük magunkat rossz szokásaink rabságában. Egyesek azt is gondolhatják, hogy reménytelen a helyzetük. Talán sokszor megpróbáltuk már legyőzni a bűnt, de nem sikerült. Talán még segítséget is kértünk másoktól, de végül csalódnunk kellett.
Fel kell ismernünk, hogy Jézus az egyetlen remény számunkra! Amikor a haldokló lepráshoz hasonlóan kezdjük az utolsó erőnket felhasználni arra, hogy megtaláljuk Jézust, akkor meg is fogjuk találni. Biztos ígéretünk van erre nézve: „És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer 29:13)
Bizonyságtételünk része annak a folyamatnak, amelyet Isten felhasznál az üdvösségünk érdekében. A Biblia úgy fogalmaz, hogy „a Bárány véréért, és az ő bizonyságtételöknek beszédéért” (Jel 12:11) leszünk győztesek. Ez a történet arra emlékeztet bennünket, hogy néha a legerősebb és leghatékonyabb bizonyságtételünket csendben kell közölnünk: „És erősen megfenyegetvén, azonnal elküldé őt, és monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj; hanem eredj el, mutasd meg magad a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, a mit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik” (Mk 1:43, 44).
A farizeusok azzal vádolták Jézust, hogy ellenszegül Mózes törvényének. De azáltal, hogy azt mondta a leprásnak, kövesse Mózes utasításait, visszautasítja a vádat. Jézus hűséges maradt Isten Igéje iránt.
Sürgető parancs volt. A meggyógyult leprásnak azonnal el kellett mennie a papokhoz, és meg kellett szereznie a megtisztulását igazoló hivatalos nyilatkozatot. „Ha a papok tudomást szereznek a leprás meggyógyításáról, Krisztus iránti gyűlöletből lelkiismeretlen ítéletet hoznának! Jézus tárgyilagos döntést akar. Ezért megtiltja az embernek, hogy bárkinek is beszéljen gyógyulásáról. Késedelem nélkül jelentkezzék áldozatával a templomban, még mielőtt a csodáról bármilyen szóbeszéd elterjedne. Mielőtt a papok ilyen áldozatot elfogadhattak, a leprást megvizsgálva igazolniuk kellett, hogy teljesen meggyógyult.” (A nagy Orvos lábnyomán, 69. old.)
Ez a beszámoló arra is megtanít minket, hogy bár Krisztus utasításainak figyelmen kívül hagyása ideiglenes sikert eredményezhet, a külső siker akadályozza Isten ügyének haladását. A meggyógyult leprás nem hallgatott a gyógyulásáról. „Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba.” (Mk 1:45) Olyan sok ember özönlött Krisztushoz, hogy „kénytelen [volt] egy időre szüneteltetni működését” (Jézus élete, 264. old.).

Ahogy a lepra biztos halált jelent, amennyiben semmi sem akadályozza meg annak természetes lefolyását, úgy a bűn leprája is elpusztítja a bűnös lelkét, ha nem részesül Isten kegyelmének gyógyító érintésében.
– The Signs of the Times, 1892. március 14.

Ahogy azt sejthetitek, a hír, hogy Jézus meggyógyította a leprásokat, messze földre eljutott. Még a távoli börtönben tartózkodó Keresztelő János is értesült a dologról. (Lk 7:22) A farizeusok ezt a tényt – hogy Jézus leprásokat gyógyít – használták fel érvként arra, hogy meggyőzzék az embereket: ne hallgassanak Rá. Azt állították, hogy Jézushoz közeledve a leprások közelségének is kitennék magukat.
Mivel a bélpoklosok a társadalomtól elszigetelten éltek, néha kis csoportokba tömörültek. Lukács mesél egy ilyen csoportról, amelyet Jézus meggyógyított. Ez három és fél éves szolgálatának vége felé történt. Amikor Jeruzsálem felé tartott az egyik ünnepre, Samária és Galilea határán haladt végig. Mivel a hely határvidéknek számított, a lakosság vegyes volt: zsidók és samaritánusok egyaránt éltek a területen. Ez segít megértenünk, hogyan keveredhetett egy samaritánus a meggyógyított leprások csoportjába.
„A leprásokat annyira megrontotta a betegség, hogy kirekesztették őket a közösségből, nehogy másokat is megfertőzzenek. A hatóságok kijelölték nekik területüket.” (Bizonyságtételek, 3. köt., 179. old.) Amikor meglátták Jézust, rájöttek, hogy Ő az egyetlen reménységük. Kétségbeesetten kiáltoztak: „Jézus, Mester könyörülj rajtunk!” (Lk 17:13) Jézus szánalommal telve kiáltott vissza nekik: „Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak.” (14. v.) Hittek abban, hogy Jézus parancsát teljesítve meggyógyulnak. Útközben észrevették, hogy a betegségük elmúlt – meggyógyultak! Képzeljétek el az örömüket! Nyomorúságra voltak ítélve, de most újra szabadon élvezhették az életet!
Meglepő módon azonban csak egyikük tért vissza Jézushoz kifejezni a háláját, miután a pap mindannyiukat egészségesnek nyilvánította. „Egy pedig ő közülök, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arccal leborula az ő lábainál hálákat adván néki: és az Samariabeli vala.” (15. és 16. v.)
A lelki büszkeséggel telt zsidó leprások azt hihették, hogy a samaritánus leprás azért gyógyult meg, mert velük, az ő társaságukban volt. De ha ezt hitték, akkor valójában rosszul látták az egész helyzetet. „Ennek a kedvéért, aki majd jól használja az egészség
ajándékát, Jézus meggyógyította mind a tízet.” (Bizonyságtételek, 3. köt., 180. old.)
A zsidó leprások, mint ahogyan a teljes zsidó nemzet is, nagy áldásokban részesült. Ám ahelyett, hogy hálát adtak volna Istennek, úgy tekintettek azokra, mintha azok jog szerint megilletnék őket. Jézus felfigyelt hálátlanságukra, és hangosan elmélkedett a történtek felett: „Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?” (Lk 17:17, 18)
Amikor kifejezzük hálánkat Istennek az Ő áldásaiért, dicsőítjük Őt. De a zsidókhoz hasonlóan az utolsó idők úgynevezett keresztény világa sem hálás. Pál ezt írja: „mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálát nem adtak” (Róm 1:21). Nem meglepő hát, hogy Isten üzenete arra szólít bennünket az utolsó napokban, hogy legyünk hálásak az örökkévaló evangélium kimondhatatlan áldásaiért, és dicsőítsük Istent! (Jel 14:7) „Menjünk elébe hálaadással; vigadozzunk néki zengedezésekkel!” (Zsolt 95:2)

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
I. RÉSZ
1. Milyen akadályokkal kellett szembenéznie a leprásnak, amikor Jézus keresésére indult?

Milyen akadályokkal szembesülhetünk majd Jézus eljövetelekor?

Mit tehetünk, amikor akadályokba ütközünk Jézus keresése közben?

2. Olvassátok el a Jézus élete című könyv a 262–266. old.! Milyen párhuzamokat fedezhetünk fel aközött, ahogyan Jézus meggyógyította a leprást, és ahogy minket is meggyógyít a bűn leprájából?

II. RÉSZ
3. Hasonlítsátok össze Mt 8:11-4-et, Mk 1:40-45-öt és Lk 5:12-16-ot! Melyek a hasonlóságok? Milyen részleteket említenek meg egyes könyvek, amelyeket mások elhallgatnak? Miért van szükség valamennyi beszámolóra ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a gyógyításról?

III. RÉSZ
4. Miért számított a hit cselekedetének az, hogy a tíz leprás a pap felé vette az útját?

Meséljetek el egy olyan tapasztalatot az életetekből, amikor hitből tettetek meg valamit!

5. Olvassátok el Lk 17:16-18-at! Hogyan dicsőíthetjük Istent azáltal, hogy kifejezzük hálánkat az áldásaiért?

Isten erejével, előre!

1896 szeptemberében Johnson lelkésszel együtt találkoztunk a Stribergben, Orebróban és Grythyttehedben élő hívőkkel. Különleges élmény volt számomra Orebróban járni, a svéd adventváró mozgalom szívében, ahol 1843-ban gyermekek prédikáltak.

Találkoztam néhány személlyel azok közül, akik hallották őket prédikálni, és alkalmam volt olyan férfiakkal is beszélni, akik gyerekkorukban prédikáltak. „Te is hirdetted az igét kiskorodban?” – kérdeztem egyiküket. „Hogy prédikáltam-e? Hát persze, hirdetnem kellett az igét. Semmit sem tudtam szólni magamtól. Erő kerített hatalmába, és mindent elmondtam, amire indított.” Valaki egy három éves kislányról mesélt nekünk, aki szintén prédikált Orebrótól nem messze. Sok öt-hat éves gyerek is prédikált akkor. Elmentünk az orebrói börtönbe, ahol Ole Boquist és Erik Walbomt tartották fogva, mert a hitelvekről prédikáltak. Ez a két fiatalember akkoriban körülbelül 17 éves volt. Boquist húga most 72 éves, és szemtanúja volt testvére és barátja nyírfaágakkal történő megvesszőzésének. Miután begyógyultak a sebeik, újra kivonszolták őket a börtönből, és megkérdezték tőlük: „Felhagytok-e azzal, hogy ezt a tanítást hirdessétek?” „Azt fogjuk hirdetni, amit az Úr kér tőlünk” – válaszolták, majd újabb vesszőzésben volt részük. [Megjegyzés: Miután visszatért Amerikába, Loughborough továbbra is folytatta szolgálatát: hirdette az igét tábori összejöveteleken, a Generál Konferencia összejövetelein és a világszéles adventista misszionárius tevékenységek alkalmával.] Az advent üzenet évről évre fokozott erővel haladt előre, és végül bejárta a teljes Földet. Ez bizonyára nem azért történt így, mert az üzenet kedves volt az emberi szívnek. Az Úr szombatja az első ezen üzenetek között, melynek megtartása megköveteli, hogy az ember lemondjon az üzletelésről a hét legforgalmasabb napján, szombaton. Nem is azért terjedt, mert nem ütközött ellenszegülésbe, hiszen kezdettől fogva ellenséges lelkület fogadta: heves ellenkezés övezte kívülről, és az egyházon belül is bonyodalmak keletkeztek. A zsoltárossal együtt elmondhatjuk: „Ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek: akkor elevenen nyeltek volna el minket, amint felgerjedt haragjok ellenünk… A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és földet.” (Zsolt 124:2, 3, 8) Nemcsak a hármas angyali üzenet terjedésének előrehaladásában és felemelkedésében láthattuk az Úr gondviselését, hanem a prófétaság ajándékában is. Ez nem a Biblia helyébe lépő új kinyilatkoztatásként nyilvánult meg, hanem arra hívta fel a figyelmet, hogy fennáll annak a veszélye, hogy eltávolodjunk Krisztus egyszerű evangéliumától, és megelégedjünk az üres, erőtlen kegyesség látszatával. Miután az Ellen G. White munkájában megnyilvánuló kegyelmi ajándékot összevetették a bibliai szabályokkal, nyilvánvalóvá vált, hogy az sikeresen helytáll minden esetben. Egyetlen írásában sem találtak egy sort sem, amely a legkisebb mértékű teret adott volna a bűnnek, vagy amely elnézte volna az Isten Szavától való legjelentéktelenebb eltérést is. Ezeket az írásokat sohasem helyezték a Biblia fölé. Ehelyett azok arra indították a hívőket, hogy figyelmesebben tanulmányozzák a Szentírást, amely a mérce lesz az ítélet napján, és ezen múlik mindannyiunk élete. Ellen White írásai Krisztust mutatják fel mint egyetlen követendő példát. Ő az egyetlen reményünk a győzelemre itt a Földön, egyetlen menedékünk az eljövendő harag elől, és az egyetlen név, a Közbenjáró, aki által üdvözülhetünk. Miután végiggondoltam az 1852-es eseményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy a prófécia ajándékával szembeni legnagyobb ellenállás azok részéről érkezett, akik jellemhibáik, helytelen szokásaik vagy életük rossz döntései miatt dorgálásban részesültek. Sokan állították azt közülük, hogy nem is annyira hibásak, mint ahogyan azt a tanúságtétel mutatja, de idővel a hitüket megtagadók túlnyomó többsége elhagyta az egyházat. Ugyanakkor a prófétai szó tanácsának követésével és az Úr erejével haladva az evangélium üzenete gyorsan eljut minden nemzethez, nyelvhez és néphez. A múltban tapasztalt haladásról azt mondhatjuk, hogy valóban beigazolódott Isten Igéje: „Egyetlen ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés.” Tényleg Isten hatalmas keze nyilvánult meg eme világszéles adventmozgalom sikerében, illetve annak előrehaladásában és felemelkedésében.

Gondoljatok Isten áldásaira!

Amikor a tíz leprás megjelent a pap előtt, tisztává nyilvánították őket. Egyiküket öröm és hála töltötte el, és úgy döntött, hogy visszatér a csodálatos Gyógyítóhoz – megköszönni a gyógyulását. Minden lépésnél felkiáltott örömében, és hangosan dicsérte Istent. Amikor Krisztushoz érkezett, arcra borult, és teljes szívéből kifejezte a Mester iránti háláját és szeretetét. Ez az ember idegen volt, samaritánus. Népét a zsidók megvetették és gyűlölték. Krisztus a zsidó leprásokat is meggyógyította, de egy sem tért vissza a kilenc közül, hogy dicsőítse Istent a csodálatos gyógyulásért. Ez a samaritánus hitte, hogy Krisztus az ő lelkének és testének Megváltója. Nyitottabb volt Isten kegyelmi ajándéka iránt, és jobban értékelte az isteni szeretetet, mint társai. Jézus felhívta a tanítványok figyelmét arra, hogy ez az ember samaritánus, és így szólt: „Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak akik vis�szatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda néki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.” Mivel Krisztus valamennyi tanítványa zsidó volt, arra nevelték őket, hogy gyűlöljék a samaritánusokat. Ez a tapasztalat viszont olyan leckét jelentett számukra, amely később nagy hasznukra vált a lelkekért végzett munkájuk során. Jézus megértette velük azt a csodálatos tényt, hogy sok értékes lélek van a samaritánusok között, akik nem utasítanák el az evangélium hívó szavát. Ez a samaritánus, aki visszatért dicsérni az Istent, nem volt rossz ember, és rövid időn belül Krisztus hatékony bizonyságtevőjének bizonyult. Krisztus feltámadását és mennybemenetelét követően ez a hűséges szolga bizonyságot tett arról, hogy Krisztus Isten Fia. Újra és újra elmesélte gyógyulása történetét, és mély szeretettel, illetve érdeklődéssel telt szívvel kérdezte meg mindazoktól, akikkel kapcsolatba került: „Hiszel-e Jézusban?” Az ehhez hasonló bizonyságtételek elfordították az emberek szívét és érdeklődését az írástudók és a farizeusok értéktelen hagyományaitól. A tanulatlan emberek bizonyságot tettek Krisztus hatalmáról, és bátran beszéltek Isten kegyelméről, ragyogó tanúságtételeik pedig éles ellentétben álltak a farizeusok látványos, ám lélektelen szertartásaival. Az emberek kénytelenek voltak elismerni, hogy ezek a személyek Jézussal voltak, és Tőle tanultak. A leprás, aki visszatért, hogy dicsőséget adjon Istennek, jutalomban részesült hitéért és hálájáért. De milyen szomorú, hogy a tíz közül csak egy értékelte a kapott áldást! Isten minden korszakban bőségesen árasztotta áldásait az emberekre, és meggyógyította őket ugyanúgy, ahogyan a tíz leprást. De azoknak az aránya, akik felismerik és értékelik az Istentől kapott kegyelmet, gyakran még annál is kisebb, mint a tíz leprás esetében volt! A másik kilenc nem tért vissza, hanem elégedetten folytatta az útját. Nem tisztelték meg sem Istent, sem Jézus Krisztust azért, hogy a Gyógyítójukká vált. Az Úr folyamatosan dolgozik az emberiség megsegítésén. Naponta osztogatja áldásait. Felemeli a betegeket betegágyukról, megszabadítja az embereket azoktól a veszélyektől, amelyek rájuk leselkednek és amelyekről mit sem tudnak, mennyei angyalokat mozgósít azért, hogy az emberek megmeneküljenek a csapásoktól, megóvja őket a sötétségben lappangó járványoktól és a pusztulástól, amely délben hág tetőpontjára, de mindez hidegen hagyja az emberi szíveket. Nem veszik figyelembe Isten áldásait, és nem örülnek szeretetének. Minden gondolatukat önmagukra összpontosítják. Nem értékelik Krisztus irgalmas gyengédségét és páratlan szeretetét. Csak kevesen értik meg, hogy az áldás Isten végtelen irgalmának Krisztus által megmutatkozó eredménye. Akik ezt megértik, szívükben himnuszokat énekelnek Istennek, és a megtisztult lepráshoz hasonlóan hálaáldozatokat hoznak Jézus elé.

Milyen hideg és érzéketlen az emberek szíve az Istentől jövő szeretet iránt!

Sokan állítják, hogy Jézus megtisztította őket a bűn leprájából. De milyen kevesen vannak azok, akik megtisztulásukat követően is dicsérik Isten, és hálaáldozatokat mutatnak be előtte! A legnagyobb ajándék, amelyet Isten a világnak adott egyszülött Fia személyében, az őszinte szeretetet és hála olyan válaszát követeli, mint amilyen a meggyógyult samaritánus ajkáról hangzott el, aki visszatért, hogy dicsőítse Istent. Amikor barátaink ajándékokkal és szívességekkel halmoznak el minket, hajlamosak vagyunk kifejezni a hálánkat azzal, hogy mi is megajándékozzuk őket. De milyen hideg és érzéketlen az emberek szíve az Istentől jövő szeretet iránt! Milyen keveset gondolnak a Mindenható Atyától érkező áldások felől! Az Úr azt kérdezi: „Hol van a dicsőségem és a dicséretem az emberek iránt tanúsított határtalan szeretetemért?” Lehetetlen volna jobban kifejezni Isten szeretetét, mint azáltal, amit már mindannyiunkért megtett: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ebben az egyedülálló ajándékban benne foglaltatik a teljes menny. Az Atya egyedül Krisztus áldozatának érdemei által részesíthet irgalomban minket. Amikor elfogyasztjuk mindennapi eledelünket, szívünkben, lelkünkben és szavainkban egyaránt megnyilvánulhat az öröm – mert mindezek Isten ajándékai Jézus Krisztusban.
– The Signs of the Times, 1896. június 25. és július 2.

 

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
1. Melyik az a két dolog, amelyről bizonyságot tett a samaritánus azáltal, hogy visszatért dicsőséget adni Istennek?

2. Miféle előnyben részesültek a tanítványok ezáltal a gyógyulás által?

3. Írjátok le, mit tett a meggyógyult samaritánus Jézus feltámadását követően!

Miért volt annyira hatékony a kérdés, amit az emberekhez intézett: „Hiszel-e Jézusban?”

Mikor válik hatékonnyá a bizonyságtételünk?

4. Soroljatok fel néhányat azok közül az áldások közül, amelyekért nem dicsőítettétek Istent, és amelyeket nem köszöntetek meg Neki kellőképpen!

Soroljatok fel néhány konkrét áldást, amelyben részetek volt, és bizonyosodjatok meg róla, hogy hálát adtok Neki ezekért!

5. Mi lehetetlen Isten számára?

Ő megmosta a lábaimat - John Lello

Közönséges emberek voltak izzadt arccal, poros lábakkal, vezetői státuszról álmodó fejjel, Jézus pedig tudta: ez az utolsó lehetősége arra, hogy bemutassa nekik, mit jelent az alázat. Így tehát körülkötötte magát egy törölközővel, vizet töltött a mosdótálba, és mosni kezdte tanítványai poros lábát.

Ma Krisztus alázatának példáját követjük minden alkalommal, amikor megmossuk egymás lábát az úrvacsorára készülve. Egyik alkalommal lehetőségem adódott, hogy egy teljesen új és másfajta tapasztalatot éljek át a lábmosáskor, amely megértette velem Krisztus szándékát, annak egyik legszebb és legtisztább példája lévén.

Egy, a May és Sepik folyókon keresztül vezető, hosszú és fáradságos utat követően végre megérkeztünk Tipasba a Maz River Clinik személyzetével együtt. Az egészségügyi dolgozók azonnal belekezdtek a gyermekek oltásába. Mivel korábban még nem jártam ebben a faluban, arra kértem az egyik férfit a tömegből, hogy segítsen megkeresnem a Hetednapi Adventista Egyház egyik helyi tagját. A férfi előrement, és Dávid testvér házához vezetett.

Tipas szép falu, ágakból készült kunyhók hosszú sorával a Sepik folyó mentén, és körülbelül negyed mérföldnyi szélességben terül el. Útközben kókuszfák, banánfák és mangófák mellett haladtunk el, valamivel távolabb a falu utolsó házától. Az idegenvezető bemutatta Dávid testvért és fiatal családját, majd magunkra hagyott. Dávid látta rajtam, hogy milyen melegem van és mennyire fáradt vagyok, ezért felajánlotta, hogy mosakodjak meg a folyóban, amit örömmel meg is tettem. Miután felfrissültem, figyelmesen hallgattam, amint a gyülekezet tagjairól, illetve a Tipasban és a környező falvakban végzett munkáról mesél. Tipasban csak négy megkeresztelt tag volt, de 57 további személy jelezte, hogy szeretne megkeresztelkedni. A közelben található Edwarki falu négy megkeresztelt tagot számlált, és 14 személy érdeklődött a keresztség felől! Amikor megkérdeztem Dávid testvért, hogy mire van szüksége a tipasi gyülekezetnek, a kérése egyszerű volt: Bibliákra, énekeskönyvekre és egy misszionáriusra. Elmagyaráztuk, hogy szeretnénk misszionárius diákokat hozni a térségbe a Pápua Új-Guinea-i adventista iskolákból, és amennyiben lehetséges, szeretnénk lefektetni egy laikus tanulmányi központ alapjait Amában, nem messze onnan, hogy felkészíthessük az ottani tagokat a gyülekezetben való hatékonyabb szolgálatra és a helyi misszómunkára. Másnap Dávid testvér eljött meglátogatni. Miután együtt imádkoztunk, felfigyelt arra, ahogy mezítláb ereszkedek le a folyópartra, és időnként belemártom sarkamat a puha sárba. Amikor a csónakhoz értem, helyet foglaltam annak peremén, és mivel aznap reggel egyik kezemet elvágtam, egészséges kezem segítségével esetlenül mosni kezdtem sáros lábamat a folyóban. Még mielőtt észrevehettem volna, Dávid testvér leereszkedett a sáros partra, berohant a folyóba, és óvatosan mosni kezdte a lábamat. Meglepődtem, de ellenálltam a pillanatnyi késztetésnek, amely azt diktálta volna, hogy eltoljam magamtól, és közöljem vele: egyedül is boldogulok. Hatalmába kerített a belőle áradó alázat és szeretet. Könnyek gyűltek a szemembe, és nem tudtam egyebet tenni, minthogy többször is megköszönjem neki ezt a jézusi gesztust. Atyánk, add, hogy a Te alázatod és szereteted szabadon és a lehető legtermészetesebb módon áradjon mindannyiunkból.

Megváltóm meghalt érettem,
Ó, mily boldogság ezt hinnem!
Mutasd nékem vérző kebled,
Hogy átérezzem szerelmedet!
Halálod üdvöm forrása,
Véred szívem tisztulása!
Vonj magadhoz, vezess engem,
Hogy törvényed követhessem.
Engedd, hogy újra szülessek,
Hogy országodba mehessek.
Míg látássá válik hitünk,
S örökre Nálad lehetünk.