Zene A TEMPLOMBAN

A vokális és a hangszeres zene fontos része volt a zsidó nemzet életének. Számos feljegyzést találunk a Bibliában arról, hogy milyen módon használták az izraeliták az örömük kifejezésére különféle körülmények között, beleértve az istenimádatot, a nemzeti jólét ünneplését és a katonai győzelmeket.

Az első írásos feljegyzést Isten népének énekléséről a Vörös-tengerből való csodálatos menekülést követően olvashatjuk. Az emberek a hálájukat fejezték ki a diadalmas énekben. Milyen bámulatos kórus volt ez, amelyben milliónyi hang egyesült dicsőítve Istent! A Szentlélek ihletésére Mózes a férfiakat vezette, Miriám pedig a nőket, és a következőket énekelték: „Akkor éneklé Mózes és az Izráel fiai ezt az éneket az Úrnak, és szólának mondván: Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett. Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.” (2Móz 15:1, 2) Hasonlóképpen Debora és Bárák is győzelmi énekkel ünnepelte Sisera seregének vereségét (lásd: Bír 5. fejezet). Az asszonyok énekkel köszöntötték Dávidot és Sault a filiszteusok elleni győztes hadjárat után. Ez az ének azonban sajnálatos módon felkeltette Saul féltékenységét Dávid iránt, mert a nők többre becsülték őt, mint a királyt (lásd: 1Sám 18:7, 8).

Egy alkalommal hitből, a megígért győzelemre várva énekeltek diadalmas éneket. Ez akkor történt, amikor „nagy sokaság” vonult harcba Jósafát júdai király ellen. A király „az Urat kezdé keresni és hirdete az egész Júda országában böjtöt”. Az emberek – férfiak, nők és gyerekek – összegyűltek Jeruzsálemben, „hogy az Urat megkeressék”. Jósafát nyilvános imája után a Szentlélek egy lévitára szállt, aki megjövendölte, hogy az Úr győzelmet ad nekik, és még csak nem is kell harcolniuk!
Másnap, amikor Jósafát és a serege indulásra készen állt, a király a következőket mondta: „Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban a ti Istentekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” Ezután valami nagyon szokatlan dolgot tett. „Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dícsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága”! Miután győzelmesen kerültek ki a harcból, ahogyan azt Isten megígérte, a sereg hazatért, és „bemenének Jeruzsálembe, lantokkal, citerákkal és trombitákkal, az Úr házához” (2Krón 20. fej.).
Az ilyen beszámolók csak halvány tükörképei annak az örömnek, amelyre akkor fog sor kerülni, amikor az igazak végre a mennybe jutnak. Ott „az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejökön, vígasságot és örömöt találnak; és eltűnik fájdalom és sóhaj” (Ézsa 35:6, 10).
Isten népe diadalmas dicsőítő éneket fog énekelni a menny gyönyörű üvegtengerén, amely a vörös-tengeri jelenetre emlékeztet. „Isten hárfáinak” kíséretével fogjuk énekelni Mózes énekét. „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya!” (Jel 15:2-4)
Már most elkezdhetünk öröménekeket zengeni azokért a győzelmekért, amelyeket Krisztus adott nekünk itt a Földön, valamint a bűn és a Sátán felett aratott legfőbb győzelmünkért. 

Istent olyan dicsőítő énekek magasztalják, amelyek szeretettel és odaadással teli szívből származnak. – Bizonyságtételek, 1. köt., 509. old.

A zene fontos szerepet játszott az izraeliták nyilvános istentiszteletein. Ézsaiás 30:29 megemlíti az ünnepeken énekelt énekeket és a fuvola zenéjét, amely „a szív örömét” fejezte ki. A templomban tartott istentiszteletek során fontos szerepük volt azoknak, akik „a gyülekezet sátora előtt szolgáltak énekléssel és állottak szolgálatban, kiki az ő rendje szerint” (lásd: 1Krón 6:31, 32).

A zene teljes körű felhasználását a szentélyszolgálatban először Dávid király uralkodása alatt jegyezték fel. Miután a filiszteusok visszaküldték a frigyládát, egy magánházban őrizték. Dávid Jeruzsálembe akarta költöztetni, amiért egy külön körmenetet szervezett. A frigyládát szekérre tették, és elindultak Jeruzsálem felé. „Dávid pedig és az egész Izráel táncolnak vala az Isten előtt teljes erővel, énekekkel, citerákkal, hegedűkkel, dobokkal, cimbalmokkal és kürtökkel.” (1Krón 13:8)
Az örömünnepet Uzza hirtelen halála szakította félbe. Dávid fájdalommal és félelemmel telve parancsolta meg az embereknek, hogy vigyék a frigyládát egy közeli házba, amely Obed-Edomé volt. Miben állt a tévedés?
Az elkövetkező hetekben Dávid felfogta „az Isten követelményei iránt tanúsított engedelmesség szükséges voltát” (Pátriárkák és próféták, 706. old.). Dávid elismerte, hogy a saját gondolatai alapján költöztette el a frigyládát anélkül, hogy kikérte volna Isten tanácsát. Úgy viselkedett a frigyládával szemben, amely Isten jelenlétének látható képviselete volt, mint a filiszteusok, és nem úgy, ahogyan azt Isten parancsolta (lásd: 1Sám 6:11; 2Móz 25:14; 1Krón 15:13, 15). Ugyanakkor látta, hogy Isten bőséges áldást árasztott Obed-Edom házára, és elhatározta, hogy újra megpróbálja Jeruzsálembe költöztetni a frigyládát. Három hónappal később újabb különleges körmenetet szervezett. Ezúttal azonban gondoskodott arról, hogy Isten a frigyláda költöztetésére vonatkozó utasításai pontosan be legyenek tartva.
Ahelyett, hogy egy szekérre helyezték volna a ládát, „felvevék a léviták fiai az Isten ládáját úgy, amint Mózes meghagyta volt az Úrnak beszéde szerint, a rudakkal vállaikra. És monda Dávid a léviták fejedelmeinek, hogy állítsanak az ő atyjokfiai közül éneklőket, éneklőszerszámokkal, lantokkal, citerákkal és cimbalmokkal, hogy énekeljenek felemelt szóval, nagy örömmel. (…) És az egész Izráel vivé az Úr szövetségének ládáját nagy örömmel, kürtökkel, trombitákkal, cimbalmokkal, zengedezvén lantokkal és citerákkal.” (1Krón 15:15, 16, 28)
Évekkel később, amikor a Salamon által épített templomot felszentelték, az istentiszteleti zene fontos szerepet játszott az ünneplésben. Próbáljátok meg elképzelni a jelenetet! Míg a fehér ruhás papok ünnepélyesen vitték a ládát az új templomon keresztül a szentek szentje felé, a lévita énekesek „cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal állanak vala napkelet felől az oltárnál és ő velök százhúsz kürtölő pap”. Amikor a papok kijöttek a szentek szentjéből, miután bent hagyták a frigyládát, az énekesek „egyenlőképpen zengeni [kezdtek] az Úrnak dícséretére és tiszteletére” (2Krón 5:12, 13). Abban a pillanatban az Úr dicsősége gyönyörű felhő alakjában töltötte be a templomot, és a papok egy ideig nem szolgálhattak emiatt benn.
Pál azt írta, hogy „az élő Istennek temploma” vagyunk (2Kor 6:16). Gyertek, énekeljünk olyan zenét, amely meghívja a Szentlelket, hogy irányítsa az elménket!

A templom felszentelését követően Izrael történelmét hullámvölgyek jellemezték. Időnként elhanyagolták vagy akár teljesen ki is iktatták az istenimádatot. De valahányszor a nép újra imádni kezdte Istent, az énekesek szerepe elmaradhatatlan volt.

Asa király reformjai idején például az emberek „fogadást tettek, hogy ezután az Urat, az ő atyáik Istenét teljes szívvel és teljes lélekkel fogják keresni” (2Krón 15:12). Ezt az ünnepélyes ígéretet „trombita- és kürtszók” kísérték (14. v.). Joás király, akinek az uralkodására három gonosz királyt követően került sor, kinevezte Jójadát papnak azért, „hogy áldoznának égőáldozatokkal az Úrnak, amint a Mózes törvényében megíratott, nagy vígassággal és énekszóval, a Dávid rendelése szerint” (2Krón 23:18).
Hasonlóan járt el Ezékiás király is, aki helyreállította az igaz istenimádatot Akház hitehagyása után. Utasításokat adott, és „[é]s beállítá a lévitákat az Úr házába cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal Dávidnak és Gádnak a király prófétájának, és Nátán prófétának parancsolatja szerint; mert az Úrtól volt a parancs az ő prófétái által”. Azt is megparancsolta nekik, hogy „az Urat dícsérjék a Dávid és az Asáf próféta dicséreteivel” (2Krón 29:25, 30).
Számít-e Istennek, hogy hogyan imádják az emberek? Minden bizonnyal. Figyeljétek meg, hogy Isten még a hangszereket is ki akarta választani, amelyekkel az énekeket kísérték az istentiszteleteken. Ezáltal bizonyos határokat szabott az emberi kreativitás imádatban való megnyilvánulásának.
Ezékiás király beszámolójában azt látjuk, hogy a zene legalább két különböző módon volt része a templomi szolgálatnak. Először is, a lévita énekesek a templom bejáratánál álltak, hogy énekekkel köszöntsék a hívőket (lásd: 2Krón 31:2). Ily módon a zene már rögtön a templomba való belépést követően az emberek tanítását segítette elő. Másodsorban zene kísérte a templomi istentisztelet csúcspontját is – az áldozat bemutatását. „És mikor megkezdődött az áldozás, ugyanakkor megkezdődött az Úrnak éneke is és a trombiták harsonája Dávidnak az Izráel királyának szerszámaival. És az egész gyülekezet leborula, az énekesek énekelének, és a trombitások trombitálának mindaddig, míg az egészen égőáldozatnak vége lőn.” (2Krón 29:27, 28)
Ezen a ponton nemcsak a léviták vettek részt az éneklésben, hanem a teljes gyülekezet is: „Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, akik körültem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak.” (Zsolt 27:6) Jézusról is írva van: „Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak közepette dicséretet mondok néked.” (Zsid 2:12)
A babilóniaiak végül lerombolták a templomot. Sok évvel később, amikor Ezsdrás visszatért, hogy újjáépítse, 128 lévita énekes volt az őt kísérő csoportban (lásd: Ezsd 2:41). Miután Jeruzsálem falai újra felépültek, a lévita énekeseket meghívták „hogy véghezvigyék a felszentelést örömmel és hálaadással és énekléssel, cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal” (Neh 12:27).
Mind a bibliai, mind a történelmi leírásokból úgy tűnik, hogy a húros hangszereket gyakrabban használták az ének kíséretére, illetve a templomban történő zenei szolgálat során, míg a cintányérokat és a trombitákat ritkábban, és csak a gyülekezet vezetésére alkalmazták (ezekkel jelezték például, hogy mikor kell elkezdeni az éneklést stb.). Ebben a bölcs rendben a hangszeres kíséret sohasem nyomta el az ének üzenetét.

A zene legyen szép, szívet melegítő és erőteljes. Emeljük föl hangunkat a dicséret és odaadás énekeivel. Ha van lehetőség, hívjunk segítségül hangszereket, és szálljon a magasba Isten elé a magasztos dallam, Istennek tetsző áldozatul. – Bizonyságtételek, 4. köt., 71. old.

I. RÉSZ
1. Olvassátok el Mózes és Miriám énekét! (2Móz 15:1-21) Milyen konkrét dolgokért dicsőítette ez az ének Istent?

Olvassátok el Debora és Bárák énekét! (Bírák 5. fej.) Hogyan fejezik ki dicséretüket az Úrnak?

2. Olvassátok el 2Krónika 20:1-30-at! Foglaljátok össze, hogyan használta fel Jósafát a zenét arra, hogy megmutassa Istenbe vetett hitét és bizalmát!

Írjatok körül néhány módszert, amelyen keresztül kifejezhetitek Istenbe vetett hiteteket és bizalmatokat a zene segítségével!

II. RÉSZ
3. Az éneklés fontos szerepet játszott az istentiszteleten. Találjatok néhány olyan zsoltárt (például a 103.), amely illett volna egy ilyesfajta alkalomhoz!

Mivel a Szentlélek temploma vagyunk, hogyan használhatjuk fel a hétköznapokban ezeket a zsoltárokat arra, hogy dicsőséget szerezzünk Istennek?

Mivel a Szentlélek temploma vagyunk, hogyan használhatjuk fel a hétköznapokban ezeket a zsoltárokat arra, hogy dicsőséget szerezzünk Istennek?

4. Milyen típusú zene fogja meghívni a Szentlelket, hogy testünk templomában éljen?

III. RÉSZ
5. Olvassátok el a 2Krón 29:20-36 igeszakaszt, majd soroljátok fel az összes módszert, ahogy Ezékiás a zenét használta ebben a különleges szolgálatban!

6. Egyrészt Aszáf szavait énekelték (2Krón 29:30), aki néhány zsoltárt is szerzett. Keressetek egyet, és olvassátok el!

Egy tökéletesen időzített tanúságtétel

Június 14-én kezdetét vették a San Francisco-i Market St.-en tartott találkozóink teltházzal. A következő estén megérkezett M. E. Cornell lelkész keletről, hogy segítsen nekem. Július 27-ig folytattuk az összejöveteleket – amíg az északnyugati passzátszelek annyira lehűltek, hogy elfogadtuk az ajánlatot, hogy a Sixth Street-i baptista imaházban találkozzunk.

1872. januárjában olyan élményben volt részünk, amely megerősítette a fiatal egyház hitét a prófétaságban. Cornell lelkész függetlenül akart cselekedni, amelyről úgy éreztem, hogy káros lenne ránk és a művünkre nézve. Bármennyire is ártatlannak tűnt, elfogultan bánt egy nővel a gyülekezetből, és ez rosszmájú megjegyzéseket vont maga után a hit ellenségei részéről. Bár nem követett el erkölcstelenséget, beszéltem vele, és figyelmeztettem, hogy kerülje a rossz látszatát is. Azt válaszolta, hogy ez kizárólag az ő dolga, és azzal sétál az utcán, akivel akar. A gyülekezet idősebb tagjai ezt rossznak látták, szembe fordultak vele, de a fiatalabbak pártját fogták. A kérdés ezt követően a gyülekezet elé került, és január 27-én, szombaton tárgyalták meg. Úgy döntöttek, hogy vizsgálatot indítanak és intézkednek az ügyben. Bár a látszat nem ezt mutatta, mégis úgy tűnt, elkerülhetetlen, hogy megosztottság legyen a közösségben. Vasárnap reggel 9 órára kitűztek egy megbeszélést. Az éjszaka nagy részét imával töltöttem. 28-án reggel, amikor elindultam a találkozóra, munkatársamat az utcán találtam: sírt. Azt mondta nekem, hogy nem fog eljönni a találkozóra. – Nem mész el a megbeszélésre? – kérdeztem megdöbbenve. – Miért? A megbeszélésnek a te ügyedhez van köze! – Tudom – válaszolta –, de hibáztam. Igazad van. Íme egy levél, amelyben leírtam a vallomásomat a gyülekezet számára. Jobb lesz, ha te olvasod fel nekik, és azoknak, akik együttéreznek velem. Jobb, ha nem vagyok jelen. – De mi történt tegnap óta, hogy ilyen nagy változáson mentél keresztül? – kérdeztem. – Szombat este a postahivatalban jártam, ahol kaptam egy levelet White testvérnőtől – magyarázta. Ideadta a levelet. – Mondd meg a gyülekezetnek, hogy elfogadom, hogy ez egy tanúságtétel Isten részéről, és bánom. A következők álltak a levélben: „Cornell testvér! Isten megmutatta nekem, hogy most nagyon diszkrétnek kell lenned a viselkedésedet és a szavaidat illetően. Az ellenségeid figyelnek téged. Nagy gyengeség ez egy olyan ember részéről, aki tömegeket megmozgató erővel rendelkezik. Tekintettel arra, hogy jelenleg külön élsz a feleségedtől, ha lehetőséget adsz rá, gyanakodva fognak nézni rád, a féltékenység és a hazugság megnyilvánulásai fognak körülvenni. Ha nem vagy óvatos, szemrehányásokat fogsz szítani Isten ügyére nézve, és ezek nem fognak egyhamar eltöröltetni… Sátán arra csábít, hogy bolondot csinálj magadból. Most van az ideje, hogy férfi légy, hogy bemutasd Isten kegyelmét a türelmeden, az erődön, a bátorságodon keresztül… Vigyázz, nehogy kísértésbe ess, hogy nőket tégy a bizalmasaiddá, vagy hogy megengedd nekik, hogy a bizalmasukká tegyenek. Amennyire csak lehet, tartsd magad távol a nők társaságától. Veszélyben leszel.” (23. levél, 1871.) Csakhogy vissza kell mennünk az időben. Ezt a tanácsot White testvérnő egy 1871. december 10-i látomásban kapta, mialatt Vermontba utazott. December 27-én kezdte el írni a Cornell lelkészről szóló részt, de nem fejezte be. 1872. január 18-án kora reggel erős késztetés ébresztette fel: „Azonnal írd meg a tanúvallomást Kaliforniáról, és küldd el postán. Szükség van rá.” Aztán másodszor is érezte az indíttatást. Gyorsan felkelt, és befejezte a levelet. Reggeli előtt átnyújtotta a fiának, Willie- nek: „Vidd a levelet a postára, de ne tedd a dobozba. Add oda a postafőnöknek, és kérd meg, hogy tegye bele a ma reggel kézbesítésre kerülő levélcsomagba.” Abban az időben kilenc napba telt, hogy a posta eljusson Michiganből Kaliforniába. Ha a levél egy nappal később érkezik, kétségtelen, hogy a gyülekezet szomorú szakadást élt volna meg. Ha néhány nappal korábban érkezett volna, a gyülekezet nem látta volna meg annak valódi erejét. San Francisco-i gyülekezetünk tagjai azonnal megértették, hogy senki sem tudta volna időben közölni az információt White testvérnővel a nyugati parton, hogy megírhassa a levelet, mivel akkor még nem állt fenn a helyzet. A tanácsadás tökéletes pillanata igazolta a Prófétaság Lelkét a gyülekezetben.

A fiatalokhoz – 2. rész

A fiatalok azt hangoztatják, hogy szükségük van valamire, ami serkenti és leköti gondolataikat.
Láttam, hogy öröm rejlik a szorgalomban, és kielégülés a hasznos életben.
Némelyek határozottan állítják, hogy munkájuk befejeztével szükségük van
valamire, ami leköti az érdeklődésüket. Szellemi foglalkozás vagy szórakozás, amihez
gondolataik pihenésül, felüdülésül fordulhatnak a gondok és fárasztó munka közepette.
Keresztény reménység – erre van szükségük!

A vallás megnyugtatja a hívőt, biztosan vezeti az igaz boldogság forrásához. A fiatalok tanulmányozzák Isten igéjét, adják át magukat az elmélyedésnek és imának, s rájönnek, hogy ennél jobban nem tölthetik el szabad perceiket. Fiatal barátaim! Szakítsatok időt, s tegyétek próbára magatokat, vajon Isten szeretetében éltek-e? Iparkodjatok biztosítani elhívatásotokat és kiválasztásotokat. Tetteitektől függ, biztosítjátok-e magatoknak a különb életet. „Az Ő útjai gyönyörűséges utak, és minden ösvényei békesség.” Az igazak jövendő otthona és örök jutalma magasztos és nemes témák. A fiatalok erről elmélkedhetnek. Elmélkedjetek a megváltás csodálatos tervéről, a dicsőség királyának végtelen áldozatáról, melyet azért hozott, hogy vérének érdemei felemeljenek, és az engedelmesség útján végül feljussatok Krisztus királyi székéhez. Ez a tárgykör kösse le gondolataitokat. Kapcsolatra léphetünk Istennel! Mily csodás kiváltság! Közösségben élhetünk vele! Mi tehetne emelkedetté, finomíthatna és emelhetne a föld felületes élvezetei fölé? A kegyelem újjáteremti romlott természetünket. Kéjvágyó érzékeinket és állati tulajdonságainkat pedig megfékezi, hogy erkölcsi függetlenséggel álljunk helyt, és arassunk naponta győzelmet. Ez olyan békét nyújt lelkiismeretünknek, melyet csak a becsületes, igaz viselkedés adhat. Ifjú barátaim, láttam, hogy ilyen elfoglaltsággal és időtöltéssel boldogok lehettek. Azért vagytok nyugtalanok, mert nem keresitek a boldogság egyetlen igaz forrását. Örökké Krisztuson kívül keresitek azt az örömet, melyet csak Őbenne találhattok meg. Benne nincsenek csalódott remények. Ima – ó, mennyire elhanyagoljuk ezt a becses kiváltságot! Isten igéjének olvasása előkészíti gondolatainkat az imára. Ez az egyik legfőbb ok, amiért oly kevés a készség bennetek, hogy ima által közelebb húzódjatok Istenhez. Alkalmatlanná teszitek magatokat a szent foglalkozásra a lebilincselő történetek olvasásával, melyek lángra lobbantják képzeleteteket és megszenteletlen szenvedélyeiteket. Isten igéje nemkívánatos lesz, s feleditek az imádság óráját. Az ima a keresztény ereje. Ha egyedül van, akkor sincs egyedül. Tudja, hogy vele van, aki így szólt: „Íme, én veletek vagyok minden nap…” A fiataloknak épp arra van szükségük, ami hiányzik belőlük: a vallás. Semmi sem foglalhatja el ennek helyét. A hitvallás magában semmi. Bejegyzik nevüket a gyülekezet névsorába, az élet könyvébe viszont nem. Láttam, hogy a fiatalok közt húsz közül egy se akad, aki tapasztalatból ismerné a hitéletet. Magukat szolgálják, mégis Krisztus szolgáinak vallják magukat. Ha a varázslat meg nem törik rajtuk, rövidesen rájönnek, hogy a törvénytaposók sorsára jutnak. Könnyebb utat találtak a lemondásnál és az áldozathozatalnál. Nem tartják szükségesnek, hogy Istenhez erős kiáltással, könnyhullatással kísért buzgó könyörgéssel közeledjenek, hogy elnyerjék bűnbocsátó irgalmát, s az erőt, hogy ellenállhassanak Sátán kísértéseinek. Ennyire nem akarnak komolyak és buzgók lenni. Jól megvannak anélkül is. Krisztus, a dicsőség királya gyakran egyedül ment a hegyre és a pusztába, hogy kiöntse Atyja előtt lelkének kéréseit. De a bűnös, gyönge ember azt képzeli, hogy lehet élni kevesebb imával is.

Krisztus a példaképünk. Élete a jótettek sorozata volt. A fájdalmak férfiaként tudta, mi a szenvedés. Sírt Jeruzsálem felett, mert nem akartak megmenekülni, nem fogadták el a váltságot, melyet felajánlott nekik. Nem mentek hozzá, hogy életük lehessen. Vesd össze életed útját Mesteredével, aki hallatlan áldozatot hozott, hogy megmenekülhess. Gyakran az egész éjszakát gyötrő imában a nyirkos földön töltötte. Ti pedig élvezeteiteket keresitek. Hallgassátok a hiábavaló, üres beszélgetést, halljátok a nevetgélést, a bohóckodást és tréfálást! Ez lenne a példakép követése? Hallgasd tovább, említik-e Jézust? Az igazság-e a beszélgetés tárgya? Dicsőítik-e Krisztus keresztjét? A divat, a kalap, a ruha – ezeket említi ez az ifjú vagy az a fiatal nő, vagy a tervbe vett szórakozásukat? Micsoda jókedv! Maguk köré vonják-e az angyalokat, hogy távol tartsák a sötétséget, amellyel Sátán akarja körülvenni őket? Nem vonják. Látod, szomorúan fordulnak el. Könnyeket látok az angyalok arcán. Lehetséges, hogy sírásra fakasztják Isten angyalait? Igen, így van.
Az örök dolgoknak kevés a súlyuk a fiataloknál. Isten angyalai könnyeznek, mikor bejegyzik a tekercsbe a hitvalló keresztények szavait és tetteit. Angyalok lebegnek a ház felett, ahol a fiatalok összegyűltek. Ének- és zeneszó hallik. Keresztények gyűltek itt össze, de mit hallanak? Üres kis nótát, táncterembe illőt. Íme, a tiszta angyalok összébb vonják világosságukat; sötétségbe borul a hajlék, mert az angyalok eltávoznak a helyről. Arcukon szomorúság ül. Figyeld, sírva fakadnak. Ezt láttam néhányszor a szombattartók között, különösen …-ban. Énekszó kötötte le az órákat, melyeket imára kellett volna szentelniük.
– Bizonyságtételek, 1. köt., 503–506. old.

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
1. Mi okoz örömöt és megelégedést? 

2. Egyesek úgy érzik, hogy valami többre van szükségük, amivel elfoglalhatják az elméjüket, aminek a segítségével kikapcsolódhatnak és felfrissülhetnek. Mire van konkrétan szükségük?

Mi a legjobb módja a szabad percek eltöltésének?

3. Milyen elkötelezettség tenné boldoggá az embert?

4. Mi okoz nyugtalanságot az embernek?

5. Mi veheti el a vallásosság helyét?

Mit ér, ha a neved csak a gyülekezeti nyilvántartásban szerepel?

6. Hányan tudják a fiatalok közül, hogy mit jelent a tapasztalatban megnyilvánuló vallásosság?

Mit gondolnak az önmegtagadásról vagy az áldozathozatalról?

Mit gondolnak a kegyelemért és erőért való esedezésről?

7. Mi készteti az angyalokat arra, hogy szomorúan és könnyek között távozzanak?

8. Milyen zenét mutat be az utolsó bekezdés?

Milyen hatással van ez az angyalokra?

Milyen hatással van ez az angyalokra?

Ábrahám igazi fia – 2. rész

Barnabas Hope

Szülőföldemen, Háránban, gyakran kutattam elásott kincsek után. Egyik ilyen felfedezőutam alkalmával egy összedőlt templom romjaiba botlottam. Barátaimmal ástunk egy keveset a romok között, és nagy örömünkre találtunk egy impozáns, aranyszélű, díszes könyvet. Egy nem kevesebb, mint ezeréves Biblia volt.

Rögtön tudtam, hogy ez egy értékes felfedezés. Nem sokkal később találtam egy vevőt, aki hajlandó volt 100000 dollárt fizetni érte. Mielőtt azonban megkötöttük volna az üzletet, a rendőrség közbelépett, és mint nemzeti kincset elkobozta a Bibliát. Soha nem kaptam pénzt érte, de a tapasztalat azt az erős benyomást hagyta bennem, hogy a Biblia egy nagy jelentőségű, szent könyv. Így amikor később kaptam egy Újszövetséget, habozás nélkül elolvastam. Arra a következtetésre jutottam magamban, hogy ez Isten kinyilatkoztatott igazsága. Ez lesz az ajándékom Barnabás számára! Otthon piros papírba csomagoltam és szalaggal átkötöttem három Újtestamentumot, amelyeket különböző helyekről gyűjtöttem össze. Barnabás meghívott egy karácsonyi programra az újonnan elkészült templomba, és megragadtam az alkalmat, hogy odaadjam neki az ajándékot. Nagyon meglepődött, amikor meglátta, hogy mit tartalmaz a csomag, mivel most először tártam fel előtte Krisztus iránti érdeklődésemet. Egy szombati napon, amikor nemzeti ünnep volt, az épület és az adventista imaház is zárva volt. Barnabás meghívott, hogy vegyek részt nála otthon a szombati összejövetelen. Milyen különleges – egy mozgó templom! Az emberek, akik ezen a mozgó gyülekezeten belül találkoznak egymással, maguk is különlegesek (a szó pozitív értelmében), és szeretek velük lenni. Szombatonként gyakran hoznak nekem egy-egy tál ételt vagy meghívnak maguk közé. A kislányom mindkét fülére halláskárosult. Több barátom is mondta már sóhajok közepette: „Milyen drága kislány. Kívánom, hogy minden rendben menjen vele.” A szavak kedvesek, de a valódi érdeklődés több ennél. Miután értesült a kislányom állapotáról, Barnabás két kontinensen is keresett hallókészüléket, hogy segítsen neki. Ahogyan korábban mondtam, minden embert foglalkoztat egy fontos kérdés, amely szinte gúnyosan lebeg a szeme előtt. Még a legragyogóbb napon is elcsüggedhet az ember, ha túl sokat elmélkedik rajta, és azon töpreng: „Miért küzdelem az élet? Miért süket a lányom? Miért? Miért?” A minaretekben énekelt válasz korántsem nyugtatja meg az embert. Az imámok ezt éneklik: „A nagy és irgalmas Isten nyomorúságos életre ítélt téged.” Menekülök ezektől a szörnyű szavaktól. Amikor egy szelíd őszi napon Barnabás meghívott egy tengerparti keresztségre, magával ragadott ez a titokzatos átalakulási szertartás. Azt mondta nekem, hogy dönthetünk az örök élet mellett, amen�nyiben újjászületünk Jézusban, a Messiásban. Azt is mondta, hogy ez egy új élet kapuja. Huszonvalahány férfi és nő gyűlt össze a kavicsos tengerparton. Sirályok repültek felettünk, és éreztük az Örökkévaló jelenlétét magunk felett. Énekeltünk, és bizonyságokat osztottunk meg egymással, három személy pedig alámerült a vízben. Barnabás és Ozcan maradtak utoljára a vízben – az ember, akire a temetés várt. Barnabás felemelte és az ég felé nyújtotta a kezét, majd a következőket mondta: „Ozcan! Ábrahám, Izsák és Jákób Istene megszabadított téged a félelemtől és a gyűlölettől. Isten elküldte Jézust, hogy megbocsásson és örök életet adjon neked. Ebből a vízből úgy fogsz felemelkedni, hogy a mennyei királyság polgáraként élj.” Elhangzott még néhány szó, azután Barnabás a hátára fektette Ozcant, a víz alá nyomta, mintha vízbe fojtotta volna, vagy mintha egy koporsóba fektette volna. Ozcan egy pillanat múlva felemelkedett, és megölelte Barnabást. Ahogy körülöttem mindenki énekelni kezdett, én továbbra is a vizet bámultam, amelyből Ozcan felemelkedett. Fújni kezdett a szél, és úgy tűnt, mintha a következőket súgta volna a fülembe: „Te vagy a következő, Izmael.” Elmosolyodtam, ahogy Barnabás felé sétáltam, és azt mondtam: „Én leszek a következő, barátom.” Izmael vagyok, Háránban születtem. Arra vágyom, hogy Ábrahám igazi fiává legyek.