Dicsőítő ÉNEKEK

A Biblia számos hangszert említ: húros hangszereket, például a hárfát, a lantot és a cimbalmot; ütőhangszereket, mint a dobok és a cintányérok, és nem utolsó sorban a fúvóshangszereket, például a trombitát, a kürtöt és a fuvolát. De valamennyi hangszer közül a legzseniálisabbat és a legszebbet, az emberi hangot, maga Isten teremtette.

A hangszerek többféle célt szolgáltak. A dallam ívét és harmóniát biztosítottak az énekekhez (Zsolt 33:2; 92:1-3), illetve kísérték azokat (2Krón 29:27), vagy parancsot közvetítettek (4Móz 10:1-9). Emellett a lélek megnyugtatására (1Sám 16:23), a szív felvidítására (Zsolt 57) és bizonyos ünnepekről való megemlékezésre (4Móz 10:10) is használták. Isten azt is megparancsolta, hogy a hangszerek tegyék teljessé a templomi zenét (lásd: 2Krón 29:25). 
Isten megparancsolta Mózesnek a pusztában, hogy készítsen két ezüsttrombitát, és elmagyarázta neki a jelzőrendszert, amelyen keresztül utasításokat közölhet a néppel. A használt jeltől függően Mózes összehívhatta az egész gyülekezetet vagy csak a vezetőket; megparancsolhatta a népnek, hogy bontsák le, vagy állítsák fel a sátrakat, sőt harci riadót vagy nemzeti ünnepet hirdető jelet is küldhetett (lásd: 4Móz 10:1-11). 
A Biblia néhány érdekes részletet közöl a zenéről és a hangszerekről. Tudtad-e például, hogy Dávid király ciprusfát használt a hangszerek készítéséhez? (2Sám 6:5) 
Úgy tűnik, hogy hobbija volt a hangszerek feltalálása (Ám 6:5). És amikor Salamon kiváló minőségű szantálfát kapott Hiramból, annak egy részét gyönyörű hárfák és más húros hangszerek készítésére használta, melyek később a templomi istentiszteleti szolgálat szerves részévé váltak (lásd: 1Kir 10:11, 12). 1Kir 4:32-ben az is szerepel, hogy Salamon „ezeröt éneket” komponált.
A Biblia nemcsak azt részletezi, hogy milyen típusú hangszereken játszottak, hanem azt is, hogyan játszottak rajtuk. Dávid uralkodásának elején Kenániást, egy lévita vezetőt „az éneklés vezérének” tartották, és „ő igazgatá az éneklést, mivel tudós vala” (1Krón 15:22, 27). Egyik feladata az volt, hogy megszervezze a zenét a körmenethez, amely Jeruzsálembe vitte a frigyládát.
Később Dávid 288 lévitát választott ki, „mindnyájan tudósok”, akik aztán „citerákkal, lantokkal és cimbalmokkal” prófétáltak az Úr előtt (1Krón 25:1, 7). Ezek a férfiak, akik egyszerre voltak tanárok és diákok, 24 csoportba szerveződtek.
Az istentiszteleteinken bemutatott zene szervezését, szabályozását és vezetését hozzáértő, felkészült és alkalmas zenészeknek kell irányítaniuk. Isten örül, amikor fejlesztjük a zenei tehetségünket, függetlenül attól, hogy a hangunkkal vagy hangszerrel tesszük ezt. Ezáltal ismerjük el igazságát és dicsőségét.
„Válasszatok ki embereket, akik az összejöveteleken az éneket vezetik, és hangszerek kísérjék őket. Ne tiltsuk a hangszerek használatát. Gondosan szervezzük meg az istentiszteletnek ezt a részét. Istent dicsőítjük, ha a közös éneklésben a gyülekezet minél több tagja részt vesz. Olyan gyakran egyesüljön a gyülekezet az éneklésben, amilyen gyakran csak lehet.” (Az evangélium szolgái, 357. old.)
Ugyanakkor a zenének nem szabad formálissá válnia, vagy színházi jelleggel bírnia. A zenei vezetők legyenek megszenteltek szívükben és elméjükben, figyelmüket Isten, és nem önmaguk felé fordítva, hogy valódi zenei áldozatot ajánlhassanak fel Neki.

Gyakran nagy áldásokat veszítünk el, mert elhanyagolhatónak tartjuk, hogy dicséretben részesítsük Jótevőnket. Énekelnünk kell neki a szívünkkel és a hangunkkal egyaránt.
A dicsének szárnyán a lélek közelebb kerülhet az éghez. – The Signs of the Times, 1882. január 26.

Miért alkotta meg Isten a zenét? „A zene szent célt szolgált. Feladata volt, hogy az emberek gondolatait tiszta, nemes és felemelő dolgokra irányítsa és hogy a lelkekben Isten iránti hálát és tiszteletet ébresszen.” (Pátriárkák és próféták, 594. old.)

„Első szüleink úgy használták fel a zenét, mint értékes ajándékot, ahogyan Isten eltervezte. Szeretetteljes és dicsőítő énekeik szelíden, tisztelettel emelkedtek az ég felé, az angyalok és a gondtalanul éneklő madarak zenéjével összhangban.” (The Review and Herald, 1874. február 24.)
A keresztény élet fő szólama az Istennek hozott dicsőség, még ebben a bűntől megrendült világban is. Az istenfélő zene pedig alkalmas eszköz arra, hogy kifejezzük szívből jövő imádatunkat, és megvalljuk, hogy ki Isten és mit tett értünk. Szereti hallgatni dicsőítő énekeinket. „Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó; hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog!” (Zsolt 147:1) Az első angyal üzenete is erre szólít fel minket: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget!” (Jel 14:7)
Lehet, hogy nem kívánunk folyamatosan dicsőítő énekeket zengeni. Nyilvánvaló, hogy Pál és Silás sem érezték szükségét annak, hogy énekeljenek, miután épp komoly verést kaptak a börtönben. Éjfélkor mégis „imádkozván, énekkel dicsőíték az Istent”. (ApCsel 16:25) Ez meglepő, de Krisztus pontosan azt tanította követőinek, hogy ezt tegyék, amikor az üldözéssel szembesülnek. (Mt 5:11, 12) Ha Isten ígéreteibe vetett hitben élünk, és nem az érzéseinkre hagyatkozunk, akkor képesek leszünk énekelni siránkozás helyett az üldözések vagy megpróbáltatások idején, továbbá reményt és bátorságot nyerünk, sőt áldást jelenthetünk mások számára.
Az isteni sugallat és az ilyesfajta nehéz, személyes tapasztalatok fontos leckét tanítottak Pálnak, amely számunkra is tanulság. Efézus 5:19, 20-ban így bátorítja a keresztényeket: „Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak. Hálákat adván mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és Atyának.”
Semmi sem múlja felül a zsoltárok gyönyörű költészetét! Ezek a legkülönlegesebb dicsőítő énekek, amelyek közül sokat Izrael közkedvelt énekese szerzett. (2Sám 23:1) Mély tartalommal bírnak. Magasztalják Isten törvényének erényeit és jellemét, felidézik a csodálatos dolgokat, amelyeket tett, és megjövendölik azokat a győzelmeket, amelyeket ezután fog elérni. Istenfélő énekeinknek napjainkban is ugyanilyen szépségűeknek és jelentőségteljeseknek kell lenniük.
A hívő ember számára életformát jelent Isten zene általi dicsőítése. Amikor szeretjük Istent, énekekkel szeretnénk Őt dicsérni reggel és este (Zsolt 92: 1, 2).

Szívesen magasztaljuk Őt más keresztények és más vallású emberek jelenlétében is. (Zsolt 18:49; Zsolt 111:1)
„Az Úr azt akarja, hogy beszéljünk jóságáról és hatalmáról. Dicséretünkkel és hálaadásunkkal megdicsőítjük Őt. Ezt mondja: »Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.« (Zsolt 50:23) Izráel népe szent énekekkel dicsőítette Istent a pusztai vándorlás alatt. Parancsolatait és ígéreteit megzenésítették. A zarándokok egész úton énekelték ezeket az énekeket. Kánaánban pedig, amikor szent ünnepet ültek, elsorolták Isten csodálatos tetteit, és hálás szívvel mondtak neki köszönetet. Isten azt akarta, hogy népe egész életében dicsőítse. Így kellett volna megismertetni »e földön« Isten útját, és »minden népek közt« szabadítását (Zsolt 67: 3).” (Krisztus példázatai, 298. old.)

Az a hang, amely Isten zenéjét zengi hálaadással, köszönettel telt szívből, sokkal kedvesebb Isten előtt, mint az összes hangszerek zenéje, amelyeket emberi kezek valaha készítettek. – Evangelizálás, 506. old.

Mi a szent zene célja? Ha alaposan megfigyeljük a szentély énekeskönyvét, a zsoltárokat, láthatjuk, hogy a zene több különleges szerepet játszott a templomban:
• Dicsérték Istent tökéletes jelleméért: „Mert te Uram jó vagy és kegyelmes, és nagy irgalmasságú mindazokhoz, akik hozzád kiáltanak.” (Zsolt 86:5)
• Hálát adtak benne Istennek azért, amit tett: „Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, hogy megelégíté a szomjúhozó lelket, és az éhező lelket betölté jóval!” (Zsolt 107:8, 9)
• Történelmet tanítottak általa: „Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniok adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből.” (Zsolt 78:15)
• Isten törvényét és a próféták bizonyságtételeit magasztalták: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölcssé teszi az együgyűt.” (Zsolt 19:8)
• Jövőbeli eseményeket jövendöltek meg: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat. (…) Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” (Zsolt 22:16, 18)
• Az Istenbe vetett bizalomra és hitre bátorítottak: „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.” (Zsolt 18:4)
• Bűnbánatot és bűnvallomást fejeztek ki vele: „Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. (…) és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” (Zsolt 32:5)
• Útmutatásért könyörögtek: „Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak téged.” (Zsolt 25:5)
Dávid kiválasztott néhány lévitát, akik „prófétáljanak citerákkal, lantokkal és cimbalmokkal (…) az Úr tiszteletére és dicséretére” (1Krón 25:1, 3). Így Dávid hatékony eszközt nyújtott Isten Igéjének közvetítésére.
Mivel „[a]z ének az egyik leghatásosabb eszköz arra, hogy bevésse a szívekbe a lelki igazságokat” (Evangelizálás, 500. old.), a templomi szolgálat részévé lett. Ugyanebből az okból kifolyólag a zenének napjainkban is Isten Igéjét kell közvetítenie, és a jelenvaló igazságot sugallnia.
Lehetséges-e, hogy jó zenét játszunk, és annak még sincs haszna? Határozottan. A zsoltáríró azt tanácsolja, hogy: „énekeljetek bölcseséggel”! (Zsolt 47:8) Ahogyan semmi eredménye nincs annak, ha csak idézzük a Tízparancsolatot anélkül, hogy elgondolkodnánk annak jelentésén és a gyakorlatba ültetés lehetőségén, ugyanúgy annak sincs eredménye, ha vallásos zenét adunk elő, de nem értjük, amit énekelünk, és nem is alkalmazzuk azt a gyakorlati életben. Pál megerősíti ezt az igazságot: „énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is” (1Kor 14:15). Amikor énekelünk, az agy magasabbrendű funkcióinak (mint a gondolkodás vagy a döntés) aktívan részt kell venniük a tevékenységben. Emellett a zenész elméjének összhangban kell lennie a Szentlélekkel. Ha így énekelünk, akkor az angyalok is velünk énekelnek. „Ének szálljon az oltár égő parazsától megtisztult ajkakról… Az angyali seregek csatlakozni fognak azokhoz, akik lélekkel és értelemmel énekelnek.” (Manuscript Releases, 6. köt, 318. old.)
Az istenimádat mit sem használ számunkra, ha csak puszta külsőség, legyen szó akár személyes áhítatról, akár családi körben vagy nyilvánosan elhangzó imáról. „Sokan szép énekeket énekelnek az összejöveteleken arról, hogy mit fognak tenni és mire készülnek, egyesek viszont nem teszik meg ezeket a dolgokat, ők nem énekelnek sem lélekkel, sem értelemmel. Következésképpen semmi haszna annak, hogy olvassák a Bibliát, mert nem alkalmazzák azt az életükre nézve, és nem is ültetik gyakorlatba.” (The Review and Herald, 1892. szeptember 27.)
Isten azt akarja, hogy a szent zene a hasznunkra váljék. Nagy áldásban részesít minket, valahányszor gyakoroljuk az igazságot, amelyről énekelünk.

 

I. RÉSZ
1. Soroljatok fel néhány olyan hangszert, amely a Bibliában is szerepel! Zsolt 150:1-6

Milyen hangszereket használtak a 4., 5., 6. és 8. zsoltár előadásához? Nézzétek meg a zsoltárok elején olvasható megjegyzéseket!

2. Emeljétek ki néhány előnyét annak, ha rendezetten és hozzáértéssel adjuk elő a vallásos zenét!

II. RÉSZ
3. Hogyan használható fel a zene az első angyali üzenet hirdetésére? 

4. Gondoljatok egy alkalomra a közelmúltból, amikor nem éreztétek szükségét az éneklésnek! Hogyan segített rajtatok, ha végül mégis az éneklés mellett döntöttetek?

Milyen énekek illenek az istentiszteleti alkalmakhoz?

III. RÉSZ
5. A tanulmány a zsoltárok 8 különböző szerepét emeli ki. Lapozzátok fel a Zsoltárok könyvét, és találjatok még egy további példát mindegyik szerepre!

6. Gondoljatok azokra az énekekre, amelyeket a gyülekezetben vagy a családi áhítatok alkalmával szoktatok énekelni! Hogyan tudnátok több megértéssel énekelni azokat azért, hogy az elénekelt üzenet a gyakorlati életetekben is láthatóvá váljék?

További tanulmányozásra: Nevelés, 159–168. old.

Egy misszionárius bányász

Szeptember 3-án Santa Rosában aláírták az egyház tulajdonának birtokjogát fernntartó társaság megalapítási dokumentumait. Ezt követően lehetőség nyílt egy imaház felépítésére a városban. Ez lett az első hetednapi adventista gyülekezet, a Sziklás-hegységtől nyugatra. Ezután sátrunkkal hét mérföldre költöztünk Szevasztopoltól nyugati irányban.

Október 11-re terveztük az új, Santa Rosa-i gyülekezet alapjainak lefektetését. Amikor feleségemmel a megbeszélt időre odaértünk, döbbenten tapasztaltuk, hogy az alapot már letették, és a padlógerendák is a helyükön voltak. A testvérek elmagyarázták: „Korábban értünk ide, és gondoltuk, hasznosabb elkezdenünk a munkát, mint egyszerűen megvárnunk, amíg 9 óra lesz.” „Rendben van – válaszoltam –, de ha a szemeim nem csalnak, az épület, amelynek nekifogtatok, hosszabb 50 lábnál. Nem arról volt szó, hogy 30×50-esre csináljuk?” Walker úr, a főépítőész, így válaszolt: „Amikor lemértük az 50 lábat, úgy láttuk, hogy túl kicsi lesz, szóval úgy döntöttünk, hogy még adunk 10 lábat hozzá, és vállaljuk a költségeket.” „Kaliforniai nagylelkűség!” – nevettem. November elejére befedtük az épületet. Elhoztuk a sátorból a székeket, és november 21-én meg is tartottuk az első összejövetelünket. Bourdeau lelkész a 122. zsoltár első versére alapozta a beszédét: „Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!” Néhányan attól tartottak, hogy túl nagy imaházat építettünk, de az már az első napon zsúfolásig megtelt. Az istentiszteletet követően négy személy keresztelkedett meg a Santa Rosa folyóban. Hewitt testvér megengedte, hogy az egyik házába költözzünk, és november 26-án megszületett a kislányunk, Patience. 1871. április 8. és 10. között került sor egyesületünk gyűlésére Santa Rosában. Velünk volt Merritt Kellogg is, aki épp akkortájt költözött ide. Ez pont jól jött ki így, mert Bourdeau lelkész azt tervezte, hogy visszatér keletre, hogy a francia nép körében végezzen missziómunkát. Hogy pénzt takaríthassunk meg, San Franciscóba való érkezésünket követően egy családként éltünk együtt. Meglepő eredményt fedeztem fel, amikor a könyvelést végeztem. A könyveladások utolsó fillérig fedezték a New York-i utazásunkat! Május 5-től kezdődően Merritt Kelloggal együtt találkozókat szerveztünk a bloomfieldi sátorban. A látogatottság és az érdeklődés remek volt egészen június 9-ig, amikor kitört a himlőjárvány. Dr. Kellogg felhasználta orvosi ismereteit az érintettek otthonában. Kedvessége és sikeres kezelései jó benyomást, sőt érdeklődést keltettek az egészségügyi üzenetünk iránt. Június 25-ig elmúlt a veszély, mi pedig folytattuk az összejövetelek szervezését. Amikor az összejövetelek második sorozatát tartottuk Bloomfieldben (decemberben), észrevettük, hogy egy idegen különös figyelemmel kísér minket. Az egyik gyülekezeti tag aztán bemutatott minket egymásnak: „Itt van egy férfi Nevadából, aki velünk lakik a panzióban, és beszélni szeretne veled.” „A neve pedig William Hunt – mondtam –, és 1869 júliusa óta levelezek vele.” „Valóban én vagyok – válaszolta az idegen. – Szerettem volna néhány napot itt tölteni, mielőtt elhagynám az Egyesült Államokat.” Öt napot töltött Bloomfieldben, és mielőtt elutazott volna, kért egy készletet a próféciák magyarázatáról szóló ábrákról, illetve az összes olyan könyvet, amelyeket korábban nem sikerült beszereznie. „Új-Zéland felé fogok hajózni, és ha ott nem nyílik meg előttem az út, akkor a dél-afrikai gyémántbányák felé fogom venni az irányt.” Miután kifizette a nyomtatványokat, a kezembe nyomott egy tízdolláros aranypénzt, és ezt mondta: „Valószínűleg nem látjuk egymást többé, de egy idő után hallani fogsz felőlem. Az Úr segítségével hűségesen alá fogom vetni magam az igazságnak.”

Megjegyzés: William Hunt elutazott a Kimberley- i gyémántbányákhoz, ahol az irodalom segítségével egész Dél-Afrikában ismertté tette a Hetednapi Adventista Egyházat.

A fiatalokhoz – 1. rész

A fiatal szombattartók élvezethajhászásra adták magukat. Láttam, hogy húsz közül egy sem tudja tapasztalatból, mi a vallásosság. Szüntelen azt keresik, ami a változatosság utáni vágyukat kielégíti – a szórakozást. Ha jobb belátásra nem térnek és fel nem ébrednek, hogy szívből elmondhassák: „Kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt” akkor nem méltók hozzá, s lemondanak az örök életről.

A fiatalok, noha istenfélőnek tartják magukat, általában borzasztó tévedésben élnek. Megszenteletlen életük meggyalázza a keresztény nevet, példájuk pedig csapdának bizonyul mások számára. Akadályozzák a bűnösöket, mert alig különbek a hitetleneknél. Övék Isten szava, mégsem engedelmeskednek figyelmeztetéseinek, tanításainak, intéseinek, fenyítéseinek. Figyelmen kívül hagyják az engedelmesekhez és hűségesekhez intézett bátorításokat és ígéreteket is. Isten valamennyi ígérete feltételhez kötött – alázatos engedelmességhez. A fiataloknak egyetlen példaképet adott. Mégis mennyiben hasonlít életük Krisztus életéhez? Aggaszt, amikor mindenfelé tanúja vagyok a fiatal férfiak és nők felületességének, noha vallják, hogy hisznek az igazságban. Isten nincs jelen gondolataikban. A fejük tele van bolondságokkal. Beszédük hiábavaló és üres. Jó fülük van a zenéhez. Sátán tudja, melyik érzéküket izgassa, hogy serkentse, lekösse és elbűvölje gondolataikat, hogy ne vágyjanak Krisztus után. Hiányzik belőlük a vágy Isten ismerete és a kegyességben való növekedés után. Az Úr közölte, hogy a fiataloknak magasabbra kell törekedniük, s Isten szavát megtenni tanácsadójukul és irányítójukul. Súlyos felelősség nyugszik rajtuk, melyet ők könnyen vesznek. Otthonaikban a zene ahelyett, hogy megszentelődésre és lelkiségre buzdítana, eltereli gondolataikat az igazságról. Semmitmondó énekek és aktuális slágerek tetszenek nekik. A zenélés felemészti az időt, melyet imára kellene szentelniük. A zene nagy áldás, ha nem fordítják rosszra, de borzasztó átok, ha helytelenül használják. Felizgat, de nem adja meg az erőt és bátorságot, amit a keresztény csak a kegyelem trónjánál talál meg, amikor alázatosan felterjeszti kéréseit, és erős kiáltással és könnyhullatással könyörög a mennyei erőért, hogy szilárd legyen ellenállni a gonosz hatalmas kísértéseinek. Sátán fogságba vezeti a fiatalokat. Jaj, mit is mondhatnék, hogy megtörjem az elvakultságot! A ravasz csábító vonza a kárhozatba őket… Az Úr számos bibliaszövegre felhívta figyelmemet, melyek világosan leírják Isten fiatalokkal kapcsolatos akaratát. Az ítélet napján szembe kell nézniük a félreérthetetlen tanításokkal. Mégis húsz közül egy fiatal férfi vagy nő sem akad a jelen igazság hitvallói közül, aki engedelmeskedne e bibliai tanításoknak. A fiatalok nem olvassák eleget Isten szavát, hogy tisztában legyenek, mit vár el tőlük. Pedig ezek az igazságok fogják megítélni őket az Úr nagy napján, amikor a fiatalokat és az öregeket földi életük tettei szerint jutalmazzák… Sátán örül, ha a fiatalok figyelmét el tudja terelni Istenről. Így fölébük kerekedhet, s mivel nem készültek fel a támadásra, kelepcébe ejti őket. Nincsenek tudatában, hogy mindenható mennyei Mesterük megjegyez minden tettet, minden szót. Viselkedésük, de gondolataik és szívük szándéka is pontosan feljegyzésre kerül. Jellemük erkölcsi hibái fedetlenül állnak az angyalok tekintete előtt, s az ítélethozatalnál hű képet nyújtanak valamennyi torzultságukról. A hiú, hiábavaló mondatok mind ott állnak a könyvben.

Ott állnak a hamis szavak is. A megtévesztő tetteket, melyek indítékai rejtve voltak az emberek szeme elől, az Úr mindent látó szeme felismeri. Minden önző tett nyilvánvaló odafönn.
A fiatalok általában úgy viselkednek, mintha a próbaidő becses órái, míg a könyörület várakozik, egyetlen hosszantartó szabadidő lenne, s mintha földi életük egyedüli célja az izgalmak végtelen sorával tarkított szórakozás lenne. Sátán különleges erőfeszítéseket tesz, rávenni őket, hogy világi szórakozásokban leljék örömüket, s azzal mentegessék magukat, hogy e szórakozások ártalmatlanok, ártatlanok, sőt, fontosak az egészségük számára…
Sátán nehéznek mondja a megszentelődés ösvényét, a világi élvezetek ösvényét viszont virágokkal hintettnek. Hamis és hízelgő színekkel ecseteli előttetek a világ örömeit. Romlott természetünk egyik legerősebb vonása a hiúság, és tudja, hogy ezen a területen eredményesen csábíthat. Eszközein át hízelegni fog nektek. Dicséretben lehet részetek, ami kielégíti hiúságotokat, s növeli bennetek a büszkeséget és önérzetet. Így azt gondolhatjátok, hogy ily tehetséggel és szépséggel felruházva nagy kár lenne kijönni a világból, kereszténynek lenni, és meghalni mind dicséretük, mind bírálatuk számára. Sátán súgja, hogy ily képességekkel nagyon élvezni tudnátok a világ örömeit. Ámde gondoljátok meg, mivé lesznek végül a világ örömei; és amit vettek, azt kell majd aratnotok is. Túl értékes lenne a személyes szépség, tehetség és képességek, hogy Istennek szenteljük őket? Neki, aki teremtett, és percről-percre vigyáz ránk? Túl becsesek, hogy Istennek ajánljátok azokat? – Bizonyságtételek, 1. köt., 496–503. old.

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
1. Hányan tudják a fiatal szombattartók közül, hogy mit jelent a tapasztalatban megnyilvánuló vallásosság?

Keressétek meg a „tapasztalat” szót a szótárban, és magyarázzátok meg, mit jelent a tapasztalatban megnyilvánuló vallásosság!

Mit keresnek folyamatosan ezek a fiatalok?

2. „A fiatalok noha istenfélőnek tartják magukat, borzasztó tévedésben élnek.” Jellemezzétek ezeket a fiatalokat!

3. Mit kellene tennie a zenének az otthonainkban?

Viszont mit tett ehelyett?

4. Hányan hallgatnak a fiatalok közül (akik pedig azt állítják, hogy a jelenvaló igazságot támogatják) a Biblia tanításaira, amelyek világosan bemutatják Isten akaratát?

5. Minek örül Sátán?

6. Általában hogyan viselkednek a fiatalok?

7. Sátán jobbnak és könnyebbnek tünteti fel az utat, amit kínál. De mit kellene figyelembe vennünk?

Ábrahám igazi fia – 1. rész

Barnabas Hope

Szólítsatok Izmaelnek. Néhány évvel ezelőtt – nem számít, hogy pontosan mennyi ideje –, amikor még kevés ismeretem volt az advent népről és semmi sem érdekelt különösebben a hitükkel kapcsolatban, épp visszafordultam a pénteki imáról, hogy folytassam sivár munkámat.

Keletről származom. A sivatag porában születtem, nőttem fel és játszottam gyerekkoromban. Ugyanabban a porban, amelyet Ábrahám próféta lemosott a lábáról Hárán forrásainál. Igen, Hárán még mindig egy oázis – nedves és csodálatos föld egy nyomorúságos sivatag szélén. Most messze vagyok Hárántól, és a gyerekkoromtól még távolabb. Boldogságom forrásai kiszáradnak, miközben végtelen órákat töltök egy régi betonépület ajtajában. Kapus vagyok. Minden nap nézem, ahogy az emberek és az autók elhaladnak mellettem, mint a sós tenger hullámai. Kíméletlen unalom száll a lelkemre, és nyomaszt a haszontalan munka névtelensége. Nincs ennél nagyobb értelme az életnek? Nézem a férfiakat, akik taxi után néznek, az élettől nyüzsgő járdát és a várost, amely sohasem alszik. Vajon mit gondolnak ők erről? Kifejezéstelen tekintettel és egy nagy kérdéssel az elméjükben szívják a cigarettájukat; egy kérdéssel, amely engem is foglalkoztatott egészen addig a bizonyos pénteki napig, amikor egy adventista belépett az épületbe, és egyúttal az én világomba is. Külföldi volt és Barnabásnak hívták. Megkedveltem attól a pillanattól kezdve, hogy együtt ültünk egy üres lakásban, és elmondta nekem, hogy templommá szeretné alakítani. Ha azt mondta volna, hogy medencét ás a lakásban, sem lepődtem volna jobban meg. Amikor ötödik alkalommal találkoztam vele, megcsókolt mindkét arcomon, és egy elegáns zsebkéssel ajándékozott meg – bármilyen nyilvánvaló ok nélkül. Kedveltem volna őt az ajándék nélkül is, és úgy tűnt, hogy Hárán forrásai újra csörgedezni kezdtek bennem. Néztem, ahogyan Barnabás munkához lát, és szent imahellyé alakítja a 80 láb magasságban található piszkos barlangot. Meglepődtem, amikor láttam, hogy kövekkel, betonnal, fával és acéllal dolgozik. Feltételeztem, hogy tanult ember, ugyanakkor úgy tűnt, hogy hozzáértéssel kezeli a kőműveskanalat és a kalapácsot. Ha egy török ember az ő tanulmányaival rendelkezett volna, sohasem nyúlt volna ezekhez a dolgokhoz. A legszokatlanabb azonban mégsem az volt, hogy ezekkel a szerszámokkal dolgozott, hanem az, ahogyan az emberekkel foglalkozott. Egyformán nézett az utca minden emberére, ugyanazzal a reménysugárral a szemében, mintha mindegyikükben látna valami figyelemreméltót. Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, mialatt a helyemen tartózkodtam. Miközben a templomot építette, Barnabás megkérdezte, hogy ismerek-e festőket. Ismertem egyet, bár nem közelről, és őt ajánlottam neki. Alinak hívták. Barnabás felvázolta a terveit, Ali pedig önmagát jelölte ki az osztálytermekhez szükséges falak építésére. Hogy rövidítsem a történetet: Ali becsapta Barnabást. A komor tettre akkor derült fény, amikor Ali, Barnabás és én szemtől szemben ültünk abban a szobában, ahol a lopás történt. Miután sok embert láttam már vérengzeni egy ilyesfajta bűncselekményt követően, azt gondoltam, hogy Barnabás bosszúja is robbanni fog. Végső soron minden emberben létezik valami, ami a bíró és a hóhér szerepére vágyik, amikor igazságtalanság éri. De ahelyett, hogy helyet engedett volna az ördögnek a lelkében, Barnabás világos előadást tartott Alinak a megbocsátásról, aztán megszorította a kezét, az ajtóhoz vezette, és elköszönt tőle. Sohasem láttam ilyen szokatlan és nemes dolgot korábban. Hallottam Jézusról, és most íme, egy demonstráció róla! Azután Barnabás vidáman nekilátott a rosszul végzett munka kijavításához. Attól tartottam, hogy mivel én ajánlottam Alit, ez közénk fog állni, de a megbocsátás szőnyege, amelyet Barnabás kiterített, olyan nagy volt, hogy nekem is jutott rajta hely. Úgy éreztem, most rajtam a sor, hogy viszonozzam valamivel ezt a barátságot. De mit adhatnék egy kereszténynek ajándékba?