Krisztus testének egysége

Ezópusz egyik meséje „A gyomor és a lábak” címet viseli. Így szól: „A gyomor és a lábak azon vitatkoztak, hogy melyikük a fontosabb. Amikor a lábak azt hajtogatták, hogy ők sokkal erősebbek, mivel ők cipelik a gyomrot, a gyomor így felelt: »De drága barátaim, ha nem vennék magamhoz ételt, semmit sem tudnátok elhordozni«” (Lloyd W. Daly: Aesop Without Morals. New York, 1961, Thomas Yoseloff, 148. o.)!
Pál az emberi testtel lelki tanulságot akart érzékeltetni. A test – és Krisztus teste, az egyház – külön részekből áll, amelyek mind eltérő képességekkel bírnak. Mindnek össze kell dolgozni a test egészségéért. Ef 4:1-16 szakaszában az apostol újra használja ezt a metaforát, amit korábban is hatásosan alkalmazott (Róm 12:3-8; 1Kor 12:12-31). Krisztus a Fej, Ő biztosít tehetséges embereket a test számára, akik segítenek egyesíteni azt, és minden testrész – minden gyülekezeti tag – a képessége szerint hozzájárul az egészhez.
Pálnak az egészséges, egységes testről felvázolt képe segít megérteni, mi Isten célja ránk nézve: hogy részei legyünk a Krisztusban eggyé vált, gyümölcsöt termő egyháznak.
 

EGW idézet

Isten földi egyházának tagjai olyanok, mint egy gépezet alkatrészei – kapcsolódnak egymáshoz, és együtt szoros függőségi kapcsolatban állnak a középponttal. A különbözőségben egységnek kell lennie. Az Úr munkáját végző egyetlen tag sem lehet sikeres függetlenül, elkülönülve a többiektől. Mindenkinek kötelessége felhasználni ajándékait és képességeit az Úr szolgálatára, hogy együtt járuljanak hozzá az egységes egész tökéletes működéséhez. Mindenkinek Isten vezetése és jóváhagyása alatt kell dolgoznia. Krisztus egyesítette az Istenséget az emberiséggel, s ezáltal arról biztosított bennünket, hogy már itt a földön az isteni természet részesei lehetünk. Krisztus vállalta, hogy együttmunkálkodik azokkal, akikre talentumokat bízott. Vállalta, hogy megtanít a vele való együttmunkálkodásra. Segít követnünk az ő példáját, megtanít csak a jót tennünk, és elutasítanunk a gonoszságot. Odaszentelt csatornáknak kell lennünk, akiken keresztül Krisztus szeretete kiáradhat azokra, akiknek segítségre van szükségük. – Our High Calling, 182. o.

Az Úrnak különféle képességekkel rendelkező munkásokra van szüksége. „És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, Krisztus testének építésére: míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.” (Eféz 4:11–13) Isten művének különböző ágazataiban minden munkásnak az igazság által megszentelt szívvel kell rendelkeznie, hogy megláthassa a munka ráeső részét, és megérthesse, hogy mivel járulhat hozzá a mű előrehaladásához. Amikor a munkás Istennek szenteli az életét, és a láthatatlan Mesternek engedelmeskedve munkálkodik, akkor testvérei számára ő fogja kinyilatkoztatni Isten szeretetét. „Mert Isten munkatársai vagyunk.” (1Kor 3:9) Az emberiség hatalmas szövetében egymás mellé szőtt fonalak vagyunk, és így alkotunk egy szépséges egészet. Helyezd magad ilyen fonál gyanánt a mennyei Mester kezébe, hogy véghezvihesse az ő tervét általad. – That I May Know Him, 323. o.

A növény nem önmagáért csírázik, növekszik és gyümölcsözik. […] Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét, az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét –, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép. – Krisztus példázatai, 67. o.
 

1. Olvassuk el Ef 4:1-16 szakaszát! Hogyan bátorítja Pál a hívőket az egyház egységének erősítésére?

Pál az egységre történő felszólítással két részletben kezdi az Efézusi levél második felét (4-6. fejezetek). Ef 4:1-6 szakaszában először is arra kéri a hívőket, hogy az egységet építő jellemvonásokkal őrizzék „a Lélek egységét” (Ef 4:1-3). Ezt olyan költői felsorolással támasztja alá, ami hét „egy”-ről szól (Ef 4:4-6). Másodszor, Ef 4:7-16 verseiben úgy mutatja be a győztes, felmagasztalt Jézust, mint aki a kegyelem Forrása azokban, akik vezető szerepet vállalnak az evangélium hirdetésében (Ef 4:7-10). Leírja, hogyan járulhatnak ők hozzá minden gyülekezeti taggal együtt Krisztus testének egészségéhez, növekedéséhez és egységéhez (Ef 4:11-16).
Az apostol a fejezet elején kéri a keresztényeket: „Járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, mellyel elhívattatok” (Ef 4:1). A járni igét itt visel­ kedni, avagy élni értelemben használja (lásd Ef 2:2, 10; 4:17; 5:2, 8, 15). Az elhívással a keresztény hitre való elhívásukra utal (Ef 1:18; 2:4-6, 13 ). Bátorítja a hívőket, hogy egységben éljenek, amivel az Úr legfőbb tervét tükrözik (Ef 4:9-10). Felszólítással kezd, hogy gyakorolják az egységre vezető értékeket (Ef 4:1-3), így az alázatot, a szelídséget és a türelmet.
Vizsgáljuk meg mindegyik fogalmat!
Pál másutt magyarázza el, mit ért alázat alatt Ef 4:2 versében: „egy­ mást különbnek tartva magatoknál” (Fil 2:3, ÚRK), amit ezek alapján nem önmagunk leértékelésének negatív fényében (lásd Kol 2:18, 23), hanem a másik értékének és szolgálatának pozitív megerősítéseként kell értelmezni. A szelídség (Ef 4:2) az a „tulajdonság, amikor valakit nem kábít el önnön fontossága”, továbbá „udvariasság, figyelmesség, illetve kedvesség”  (Frederick  Danker,  szerk.:  Greek-English  Lexicon  of  the New Testament and Other Early Christian Literature. 3. kiad. Chicago, 2000, University of Chicago Press, 861. o.). Végül pedig a türelem (ÚRK; vö. hosszútűrés KAR) azt jelenti, hogy az ember képes kitartani, még ha provokálják vagy próbára is teszik. Ezek a jellemtulajdonságok tehát mind az önteltségtől való elfordulás témája körül csoportosulnak, amikor az ember inkább mások értékére összpontosít.

Alázat, szelídség, türelem. Gondoljuk végig, hogyan egyesítenek bennünket ezek a jellemtulajdonságok! Mivel erősíthetjük magunkban ezeket az értékeket?

EGW idézet

Pál az efézusiakat az egység és a szeretet megóvására buzdítja: „Kérlek tehát én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy méltóan éljetek ahhoz az elhíváshoz, amelynek részesei lettetek, igaz alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fönntartsátok a lelki egységet.” […]
Az apostol inti testvéreit, hogy életükkel bizonyítsák az igazság erejét, amint ő mutatta meg nekik. Szelíden, gyengéden, türelemmel és szeretettel mutassák be Krisztus jellemét és üdvössége áldásait. Egy a test, egy a lélek, egy az Úr, és egy a hit. Mint Krisztus testének tagjait, minden hívőt ugyanaz a lelkület és ugyanaz a reménység hasson át. A gyülekezetben dúló viszály megszégyeníti a világ előtt Krisztus vallását, egyúttal kifogással is szolgál: igazolja az igazság ellenségeinek útjait. Pál utasításai nem korlátozódnak kora gyülekezeteire, hanem Isten akaratából eljutottak hozzánk is. Mit teszünk hát azért, hogy a békesség kötelékében őrizzük meg az egységet? – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 239. o.

A hívők Krisztussal való közössége természetszerűleg arra vezet, hogy egymással is egy akaraton lesznek, és ez a legtartósabb egység a Földön. Krisztusban egyek vagyunk, ahogy Krisztus is egy az Atyával. Csakis úgy teremthetjük meg a Szentlélek gyümölcseit, ha személyes kapcsolatban állunk Krisztussal, ha napról napra, óráról órára közösségben élünk vele. […] A szőlőnek számos vesszője van, és bár a vesszők különbözők, mégsem civakodnak. Egység él a különbözőségben. Az ágak mind egy forrásból nyerik a táplálékukat. Ez a Krisztus-követők egységének ábrázolása. A különféle feladatok ellenére egyetlen fővel rendelkeznek. Ugyanaz a Lélek munkálkodik általuk más-más módon. Ez összecsendülő tevékenység, bár az ajándékok különbözőek… Isten mindegyikőjüket felszólítja kijelölt feladatának elvégzésére a számukra kirendelt képességeknek megfelelően. – Isten csodálatos kegyelme, 211. o.

Sokan vallják, hogy szeretik az Üdvözítőt, mégsem igyekeznek szeretni azokat, akik keresztény közösségben egyesültek velük. […]
Nem a világ ellenzése a legnagyobb veszélyünk. A legsúlyosabb szerencsétlenséget az állítólagos hívők szívében táplált gonoszság zúdítja ránk; az hátráltatja legjobban Isten ügyének fejlődését. Lelkiségünk gyengítésének nincs biztosabb útja, mint ha irigykedünk egymásra, bizalmatlankodunk; mint mikor tele vagyunk vádaskodással és aljas gyanúsítással. […]
A különböző jellemű emberek között uralkodó összhang és egység a legmarkánsabb tanúságtételünk, hogy Isten elküldte a Fiát a világra a bűnösök megmentéséért. Ez a tanúskodás az előjogunk. De hogy ezt megtehessük, Krisztus parancsnoksága alá kell helyeznünk magunkat. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 242. o.

2. Mi az a hét „egy”, amire hivatkozik Pál az egyház egységének gondolatát alátámasztva (Ef 4:4-6)?

A hét „egy” felsorolása költői jellegű, és talán az Efézusban megszokott hiterősítő ének visszhangzik benne. A lista úgy kezdődik, hogy egyszerre két „egy”-et említ: „Egy a test” (ami az egyházra mint Krisztus testére utal: Ef 1:23;  4:12, 16; 5:23, 29-30) „és egy a Lélek” (Ef 4:4). A harmadik pedig, hogy „egy reménységre kaptatok elhívást” (Ef 4:4, ÚRK; vö. 4:1).
A felsorolás ezek után három másik elemet említ: „egy az Úr” (utalás Krisztusra), „egy a hit” (ami a keresztények hitére vonatkozik: Gal 1:23; Ef 4:13; Kol 1:23; 2:7; 1Tim 4:1, 6) és „egy a keresztség” (vö. Ef 5:26). Majd Istent jellemzi hosszabban, amivel le is zárja a szakaszt: „Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik” (Ef 4:6).
Mit közöl Pál a költői leírással az Atya Istenről? Ő a Teremtő Isten, mivel Ő „az Atyja mindeneknek”. A mondat többi része bemutatja, hogy miután az Úr megalkotta a világot, gondot visel mindenről. Az apostol nem játszadozik sem a panteizmus (ami a természettel azonosítja Istent), sem a panenteizmus (ami szerint a világ Isten része, bár nem korlátozza le arra a személyét) eretnekségével, hanem Isten természetfeletti létét hirdeti („mindeneknek felette van”), valamint tevékeny uralmát („min­ denek által”) és tapasztalható jelenlétét („mindenekben”).
Figyeljünk fel két dologra az egység gondolatával kapcsolatban (Ef 4:1-6)! Először is ez lelki kérdés, ami a hét „egy”-ben gyökerezik és örömre ad okot (Ef 4:4-6). Másodszor az egységet szorgalmasan védeni és erősíteni kell (Ef 4:3). Gyakran lesz okunk a sírásra, amikor nem sikerül elérni, ugyanakkor bármilyen kudarcot éljünk is át, mindig örülhetünk Isten Krisztusban elvégzett munkájának, amivel egyesíti az egyházat, örüljünk a Lélek egysége teológiai valóságának! Így erőt kapunk, hogy visszatérjünk az egység továbbvitelének kemény munkájához. Ezt pedig azzal a friss meggyőződéssel tehetjük, hogy az Úr művéhez járulunk hozzá.

Olvassuk el ismét Ef 4:4-6 szakaszát! Mit érzünk ezzel kapcsolatban? Mit kellene éreznünk, tudva, amit ez az Istenben és az Istennel való egységünkről mond?

EGW idézet

Isten kivezeti népét a világból, éspedig az örökkévaló igazság magasztos színvonalára, nevezetesen Isten parancsolatainak és Jézus hitének magaslatára. Isten fegyelmezi és teszi alkalmassá népét. Nem lesz köztük véleménykülönbség, hogy az egyik ezt, a másik pedig éppen az ellenkezőjét higgye és vallja a közösségtől függetlenül. Az egyháznak juttatott adományok és kormányok különbözősége által mindannyian eljutnak a hit egységére. […] Noha Isten mindenkinek személyesen kiszabta munkáját, és egyénileg felelős Istennek, ám nem követhetjük saját független ítélkezésünket tekintet nélkül hittestvéreink nézeteire és érzelmeire. Ilyen eljárás csak zűrzavart okozna a gyülekezetben... Így ha mindannyian elfogadják a tanítást, akkor nem lehetnek eltérések közöttük. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 29–30. o.

Isten terve az, hogy a különbözőségek ellenére egységben éljünk. Krisztus követőinek soraiban a különböző elemek összhangot alkotnak, a tagok alkalmazkodnak egymáshoz, és mindenki elvégzi a ráháruló sajátos munkát Istenért. Minden embernek megvan a maga helye a nagy tervben, amely Krisztus kézjegyét és képmását hordozza magán. Van, aki egyféle munkára képes, másnak pedig valami más illik, míg másokra egészen eltérő jellegű munka hárul, viszont mindannyian összhangban munkálkodnak egymással, és kiegészítik egymást. Isten Lelke dolgozik bennük és általuk, és teremti meg az összhangot közöttük. Egyetlen fő lelkületnek kell uralnia őket, annak a Léleknek, aki végtelen bölcsességgel rendelkezik, és akiben a különböző alkotóelemek semmihez sem fogható, szép egységben dolgoznak együtt. – Our High Calling, 169. o.

A Jelenések könyve 14. fejezetében leírt első angyali üzenetnek, amely meghirdeti Isten ítéletének óráját, és felszólítja az embereket, hogy féljék és imádják Őt, az volt a célja, hogy elkülönítse Isten hitvalló népét a világ rontó hatásától. Isten népének meg kellett látnia valódi állapotát: világiasságát és elesettségét. Ha az egyház tagjai megfogadták volna azt az intést, amit az Úr ebben az üzenetben küldött, akkor elhagyták volna azokat a bűnöket, amelyek elszakították őket Istentől. Ha elfogadták volna a menny üzenetét, és szívüket az Úr előtt megalázva őszintén igyekeztek volna megállni előtte, Isten Lelke és ereje nyilatkozott volna meg közöttük. Az egyház újra eljutott volna a hit és a szeretet egységére, az apostoli idők boldog állapotára, amikor a hívők
„szíve-lelke egy vala” (Csel 4:32).
Ha azok, akik magukat Isten népének vallják, elfogadnák az Igéből rájuk sugárzó világosságot, akkor eljutnának arra az egységre, amelyért Krisztus imádkozott: „a Lélek egységé”-re a „békesség kötelékével”, ahogy az apostol mondja. „Egy a test, és egy a Lélek, amint hogy egy reménységre kaptatok elhívást; egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” (Eféz 4:3–5) – A nagy küzdelem, 379. o.
 

3. „A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott. Ezért mondja az Írás: »Felment a magasságba, foglyokat vitt magával, ajándékot adott az embereknek.« Az pedig, hogy »felment«, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre. Aki leszállt, az »fel is ment«, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget” (Ef 4:7-10, RÚF). Mi történik itt? Mit akar Pál közölni ezekben a versekben?

Az apostol itt Zsolt 68:19 versét idézi, ami így szól: „Fölmentél a ma­ gas hegyre, foglyokat ejtettél, embereket kaptál ajándékul, mégpedig lázadókat.” A zsoltár úgy mutatja be az Urat, Jahvét, mint aki legyőzte ellenfeleit, felment a hegyre, amire a fővárosa épült, és mögötte vonult a hadifoglyok sora (lásd Zsolt 68:2-3). Majd pedig sarcot kapott („kap­ tál ajándékul”) a legyőzött ellenségeitől (megjegyezzük, Pál úgy változtat ezen a képvilágon, összhangban a zsoltár tágabb értelmével, hogy a felmagasztalt Krisztus adja az ajándékokat, lásd Zsolt 68:36).
Zsolt 68:19 sorrendjét követve előbb jön a felmenetel – Krisztus mennybemenetele (Ef 1:21-23) –, amit a leszállás követ, amikor a feltámadt, felmagasztalt Jézus ajándékokat ad és megtölt mindent. Pál ezzel jelképezi a Szentlélek pünkösdi kitöltetését (lásd Az apostolok csele­ kedetei 2. fejezet). Ezt Ef 4:11-12 versei is megerősítik: a felmagasztalt Krisztustól kapott ajándékok a Lélek ajándékai.
„Krisztus felment a magasba a foglyok élén, és ajándékokat adott az embereknek. A mennybemenetele után eljött a megígért Szentlélek, mint süvítő és hatalmas szél, betöltötte azt a helyet, ahol a tanítványok összegyűltek, és ennek mi lett a hatása? Ezrek tértek meg egy nap alatt” (Ellen G. White: Ye Shall Receive Power. 158. o.).
 

Igen mély tartalmú ez a néhány vers a levélben. Hogyan tanulhatunk meg vigaszt találni abban, amit Krisztus már megtett és még meg fog tenni értünk, főként amikor „teljessé tesz mindent” (Ef 1:23, RÚF) önmagával?

EGW idézet

Isten dicsőségét szolgálta, hogy az élet Fejedelme legyen az az elsőszülött, akit a zsenge kéve jelképezett… Ugyanezt – Krisztusnak a halottakból való feltámadását – ünnepelték a zsidók az árnyékszolgálat idején. Amikor az első gabonaszemek beértek a termőföldeken, gondosan begyűjtötték azokat, hogy amikor az emberek Jeruzsálembe mennek, a kévéket hálaáldozatként mutassák be az Úrnak. Az emberek meglengették az érett kalászt Isten előtt, s ezzel az aratás Uraként ismerték el Őt. Ez után a szolgálat után megkezdődhetett az aratás és a begyűjtés. A feltámadottak pedig mindazok feltámadását képviselték a világegyetem előtt – mintegy biztosítékként –, akik személyes Megváltójukként hisznek Krisztusban. Ugyanaz a hatalom, mely feltámasztotta Krisztust a halottak közül, egyházát is fel fogja támasztani. Az egyház mint Krisztus menyasszonya vele együtt fog megdicsőülni minden hatalmasság, erő és név felett, nemcsak ezen a földön, hanem a mennyei udvarokban, az odafelvaló világban. Az alvó szentek győzelme dicsőséges lesz a feltámadás reggelén. Sátán diadala véget ér, miközben a Krisztusé megdicsőül. Az Életadó halhatatlansággal koronázza meg mindazokat, akik előjönnek sírjaikból. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 305. o.

Mielőtt Krisztus elbúcsúzott tanítványaitól, „rájuk lehele, és monda nékik: Vegyetek Szentlelket”. Ezt is mondta: „Ímé, én elküldöm tireátok az én Atyámnak ígéretét.” (Jn 20:22; Lk 24:49) De az ajándékok teljességét csak a feltámadás után kapták meg. Krisztus csak akkor árasztotta ki Lelkét, amikor a tanítványok hittel és imádkozva teljesen a szolgálatra szentelték magukat. Krisztus követői ekkor különlegesen részesültek a menny kincseiben. „Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.” „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint”, a Lélek „osztogatván mindenkinek külön, amint akarja” (Eféz 4:8, 7; 1Kor 12:11). Ezeket az ajándékokat Krisztus nekünk adta, de csak akkor lesznek ténylegesen a mieink, ha már Isten Lelke irányítja az életünket. – Krisztus példázatai, 327. o.

Jézus megígérte, hogy miután visszamegy a mennybe Atyjához, elküldi a Szentlelket, aki szüntelenül azért munkálkodik, hogy figyelmünket a golgotai nagy áldozatra terelje, és kinyilatkoztassa a világnak az emberek iránt tanúsított isteni szeretetet, és megnyissa a megtérő ember lelkét a Szentírás értékes tanításai előtt, s ezáltal a sötét elmét a feddhetetlenség Napjának ragyogó sugarai, az örök igazságok felé irányítsa, melyek után vágyódik, és amelyekkel kapcsolatban most új megértést nyer. […]
Figyelmesen kell tanulmányoznunk Krisztus életét, és vágynunk kell megérteni, mi késztette Őt arra, hogy eljöjjön erre a világra. A Szentírás kutatása által meggyőződést nyerhetünk, hiszen erre bátorított Krisztus is, amikor így szólt: „ezek tesznek bizonyságot énrólam”. – Reflecting Christ, 132. o.

 

4. Zsolt 68:19 verse alapján Pál úgy jellemezte a feltámadt, felmagasztalt és győztes Jézust, mint aki a mennyekből hozott ajándékokat a népének. Milyen „ajándékokat” (ÚRK) adott a felmagasztalt Krisztus (Ef 4:11-13), és milyen célból?

Pál négy „megajándékozott” csoportot nevez meg, akik részei az ajándékoknak, amiket a felmagasztalt Jézus adott egyházának: 1) az apostolok; 2) a próféták; 3) az evangélisták; 4) illetve a pásztorok és tanítók (a görög fordulat szerkezete arra enged következtetni, hogy ez egyetlen csoport). Krisztus fontos munka elvégzése céljából adja ezeket az ajándékokat: „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” (Ef 4:12, ÚRK), továbbá „míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének az egységére, az érett férfiú­ ságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra” (Ef 4:13, ÚRK).
Ez az utolsó pont különös jelentőséggel bírt az első adventisták számára, amikor Ellen G. White lelki ajándékairól gondolkoztak. Vajon a Biblia szerint csak az apostolok idejében volt érvényes a prófétaság ajándéka az egyházban? Vagy megmarad egészen Krisztus eljöveteléig? A korai adventisták Ef 4:13 versében találták meg a kérdésükre a választ, amit egy hajóskapitány történetével példáztak, akinek követnie kellett az útra vonatkozó utasításokat. Amikor a hajó közeledett a kikötőhöz, a kapitány azt olvasta az utasításban, hogy egy révkalauz érkezik a hajó fedélzetére, aki majd segít a kormányzásban. Fel kell engednie a fedélzetre, és követnie kell az utasításait. Így járhat el az eredetileg kapott útmutatás szerint. „Kik azok, akik a könyv eredeti útmutatásait követik? Akik elutasítják a révkalauzt, vagy akik elfogadják, ahogy a könyv tanácsolja? Ti ítéljétek meg” (Uriah Smith cikke: Do We Discard the Bible by Endors­ ing the Visions? Review and Herald. 1863. január 13. 52. o.)!
Legyünk óvatosak, amikor azt nézzük, kik a „pásztorok” (vagy „lelkészek”), „tanítók” és „evangélisták”! Ugyanis e tisztségekre a saját helyzetünk és időnk összefüggésében gondolunk. Azonban Pál korában ők mind laikus vezetők voltak, akik Efézus házi gyülekezeteiben szolgáltak (vö. ApCsel 2:46; 12:12; 1Pt 2:9).

Olvassuk el Ézs 5:4 versét! „Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit nem tettem meg vele” (ÚRK)? Gondoljunk erre a versre annak összefüggésében, amit Ellen G. White szolgálatán keresztül adott nekünk Isten!

EGW idézet

Az Efézusi levél negyedik fejezete Istentől jött tanítást tartalmaz. Olyan valaki szól itt Isten ihletésétől, aki szent látomásban kapott utasítást. Leírja, mint osztotta szét Isten az ajándékait a munkásai között. „Ő egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká és tanítókká tett, hogy Isten szolgálatára neveljék a szenteket, és felépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk Krisztus teljességének mértékében.” Megtanulhatjuk e szövegből, hogy Isten mindenkire feladatot bíz, s a feladat végzésével betöltheti Isten életmentő tervéből a ráeső részt. […] Isten olyan nép közt alapította meg eszközeit, akik elismerik Isten kormányzatának törvényeit… Akik készek hűen szolgálni Őt, azokra Krisztus ráruház minden tanítványainak ígért ajándékot, minden hatalmat. És a szellemi képességek adományozója, aki a tehetségeket férfiakra és nőkre bízza – akik a teremtés és megváltás jogán az övéi –, elvárja, hogy használattal növeljük a tehetségeket és képességeket. Vessünk be minden ajándékot, hogy az emberek áldására legyünk, és tisztességet szerezzünk Istennek. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 6. köt., 243. o.

Amikor elküldte szolgáit, ajándékokat adott nekik, mert ezek által juttatja el a világhoz az örök élet Igéit. Ezeket rendelte Isten, hogy a szentek tökéletesedjenek ismeretekben és valódi megszentelődésben. Krisztus szolgáinak nem csupán az igehirdetés a feladatuk: őrködniük kell az emberek felett, mert el kell számolniuk Istennek. Türelmesen és a tanítások szerint kell feddniük, dorgálniuk, buzdítaniuk.
Fogjanak össze Isten szolgáival mindazok, akiknek javára szolgált munkásságuk, hogy ők is embereket menthessenek meg, ki-ki a képességei szerint. Ez minden igazi hívőnek kötelessége, lelkésznek, laikusnak egyaránt. Tartsák mindig szem előtt ezt a nagyszerű célt. Mindenki igyekezzen betölteni a saját helyét a gyülekezetben, és mindnyájan törekedjenek együtt dolgozni rendben, összhangban és szeretetben.
– Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 237–238. o.

Az utolsó időkben akadnak, akik azt kiáltják: „Ne jövendöljetek nekünk igazat. Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, prófétáljatok csalárdságot!” Nekem mégsem ez a kötelességem… Megváltóm nevében és erejével megteszem, amit bírok. Figyelmeztetni fogok, és tanácsolni, inteni és bátorítani, amint Isten Lelke parancsolja, akár hallgatnak rá az emberek, akár nem. Nem az a kötelességem, hogy azt tegyem, ami tetszik, hanem hogy mennyei Atyám akaratát cselekedjem, aki rám rótta ezt a kötelességet. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 231. o.
 

5. Milyen veszély fenyegeti az egyház krisztusi érettségét (Ef 4:14)?

Pál olyan környezetet lát, amiben a hívőket a miénkhez hasonlóan különféle gondolatok rázzák meg – „bármiféle tanítás szele” és „a tévely­ gés ravaszsága” (ÚRK). Három képpel festi le az efféle csapongó teológia veszélyeit: 1) a gyerekkor éretlensége, „hogy többé ne legyünk kis­ korúak” (ÚRK); 2) a háborgó tenger veszélyei, „akiket ide-oda dobál és hajt bármiféle tanítás szele” (ÚRK); és 3) amikor megtévesztenek másokat ravasz emberek, akik úgy csalnak, mint a hamiskártyások. Az apostol jelképes értelemben használja a görög kübeia („dobókockás szerencsejáték”) szót a ravaszságra (ÚRK) vagy az álnokságra (KAR).
Pál hiszi, hogy a megosztottság a tévedés fontos jele: ami a testet táplálja, erősíti és összetartja, az jó, ami pedig kimeríti és megosztja, az rossz. Ha eltávolodunk a megosztó tanítástól, és a kipróbált, megbízható tanítók felé fordulunk (Ef 4:11), tovább haladhatunk az igaz keresztény érettség felé, sikeresen végezhetjük a munkánkat Krisztus testében (Ef 4:12-13; vö. 4:15-16).

6. Hogyan hasonlít az egészséges egyház működése az egészséges testére (Ef 4:15-16)?

Ef 4:1-16 szakaszában az apostol az egyház egysége mellett érvel, a hallgatóságot pedig arra szólítja, hogy ezt aktívan támogassa. Bár az egység teológiailag biztos tény (Ef 4:4-6), mégis keményen kell érte dolgozni (Ef 4:3). Úgy is elősegíthetjük, ha tevékeny „tagjaivá” válunk Krisztus testének (Ef 4:7-16). Mindannyian a test részei vagyunk, és hozzá kell járulnunk annak egészségéhez és növekedéséhez (Ef 4:7, 16). Fontos, hogy mindannyiunknak hasznára legyen az apostolok, a próféták, az evangélisták és a pásztor-tanítók munkája (Ef 4:11). Egyesítő szerepük van, hasonlóan az ínszalagokhoz, inakhoz és a test minden „kapcsához” (Ef 4:16), amivel segítenek, hogy együtt növekedhessünk Krisztusban, aki a Fej (Ef 4:13, 15).

A tanításnak miféle „szelei” fújják ma az egyházunkat? Hogyan állhatunk meg rendületlenül azokkal szemben? Beszéljük meg válaszainkat szombaton az osztályban!

EGW idézet

Az 1844. évi csalódás után Sátán és angyalai serényen láttak hozzá a csapdák felállításához, hogy segítségükkel megingathassák a gyülekezet hitét. Befolyásolták azon emberek kedélyét, akiknek nagy tapasztalatuk volt az üzenetekben, és akik az alázatosság látszatával bírtak. Egyesek azt állították, hogy az első két üzenet csak a távoli jövőben fog bekövetkezni, mások viszont azt állították, hogy már a múltban elhangzott. Ezek mind jobban befolyásolták a tapasztalatlanok lelkületét, és megingatták hitüket. Sokan oly célból kutatták át a Szentírást, hogy a gyülekezettől függetlenül új hitet alapítsanak maguknak. Sátán ujjongott az ily dolgok felett, mert tudta, hogy azok, akik elengedik a horgonyt, a tévedések rabjai lesznek, és a tévtanok legkülönbözőbb szele befolyásolhatja őket… Általános zavar és meghasonlás lett úrrá az egész közösség felett. – Tapasztalatok és látomások, 256. o.

Urunknak az a terve, hogy egyháza tükrözze a világnak a benne meglelt tökéletességet és boldogságot. Szüntelen részesülünk Isten gondoskodásából, s továbbadva azt, Krisztus szeretetét és jóságát kell képviselnünk a világban. Mialatt a menny mozgásban van, üzeneteket közvetítve a világ minden részébe, hogy fejlesszék a megváltás művét, az élő Isten gyülekezete is dolgozzon össze Krisztussal. Krisztus titokzatos testének tagjai vagyunk. Ő a fej, aki az összes tagot irányítja. Jézus maga is végtelen könyörülettel tevékenykedik az emberek szívén, s oly megdöbbentő átalakulásokat ér el, hogy bámulatra és örömre készteti az angyalokat. Minden igaz követőjének jellemében és életében ugyanazt az önzetlen szeretetet látjuk, ami a Mestert jellemzi. Krisztus elvárja, hogy az emberek már e világban isteni természetének részeseivé váljanak. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 731. o.

Többen olyan kevéssé ismerik a Bibliájukat, hogy hitükben meginganak. Eltávolítják a régi útjelzőket, és a tetszetős elméletek, tantételek szelei ide-oda hajtják őket. Amit helytelenül tudománynak neveznek, elkoptatja a keresztény életelv talapzatát; és azok, akik egykor hitben éltek, elhajlanak a bibliai útjelzőktől, elszakadnak Istentől, noha azt állítják, hogy még mindig az ő gyermekei.
A gyülekezet ébredjen tudatára, hogy szembe kell szállnia a sátáni eszközök finoman rejtett hatalmával. Ha a teljes fegyverzetet magukra öltik, akkor lesznek képesek minden ellenségüket legyőzni. […]
A hitehagyás csak növekszik. „Sokan eltávoznak az igazságtól, hitető lelkekre és ördögi tanításokra figyelmezve.” Férfiak és nők egyesülnek, hogy a menny Urával és Istenével ellenkezzenek, az egyház pedig csak félálomban szemléli a helyzetet. Mint Krisztus hitvalló követőinek sokkal többet kellene imádkoznunk, sokkal komolyabban fáradoznunk. – Evangelizálás, 362–363. o.
 

Két megjegyzés bővíti az Ef 4:7-10 szakaszáról szóló tanulmányunkat: Ef 4:9 versének fordítása. Egyes fordítások úgy jelzik, hogy a lejöve­ tel a felmenetel előtt történik (pl. „előbb le is szállott”, KAR, ÚRK). Más fordítások sokkal szorosabban követik a görög szöveget, és nyitva hagyják a felmenetel és lemenetel időzítésének kérdését (pl. „Az pedig, hogy »felment«, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre”, RÚF). Az utóbbi fordítás a keddi részben jelzett nézettel együtt lehetővé teszi Zsolt 68:19 sorrendjének követését. Abban Krisztus mennybéli felmagasztalása (a „felmenetel”) történt meg először, amit a Lélekben történő „lejövetele” követett.
Foglyokat vitt magával. Pál a görög Ószövetségből, a Septuagintából (az Ószövetség egyik ógörög fordításából) idézte Zsolt 68:19 versét. Az Ef 4:8 versében használt kifejezés szó szerint így hangzik: „foglyokat vitt fogva” (KAR, ÚRK) vagy „foglyokat vitt magával” (RÚF). A hetednapi adventisták gyakran úgy értelmezték ezt a szakaszt, hogy mennybemenetelekor Krisztus magával vitte azokat, akik feltámadtak az Ő feltámadása idején (Mt 27:51-53). Ők jelképezik az „első zsengét” a megváltottak közül, amit Jézus bemutatott az Atyának a mennyei trónterembe való visszatérésekor (lásd Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 740. o.; vö. 692–693. o.). Kol 2:15 versével összhangban pedig úgy értelmezhető másképpen ez az igeszakasz, hogy Krisztus győz az ellenségei – Sátán és gonosz angyalai – fölött, akik legyőzött hadifoglyokként jelennek meg.
Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 85–91;
Ellen G. White: Az imádság, 29. fejezet, az utolsó tizenhat bekezdés

 

1.    Ki jár Isten lépteinek útján?  

2.    Mit kért Dávid az Úrtól, hogy az ellenségei megszégyenüljenek?

3.    Mit jelent ezer esztendő Isten számára?  

4.    Ki mondja ezt az Úrról: „Én oltalmam, váram, Istenem; Őbenne bízom!”?  

5.    Mi történik azzal a személlyel, aki csak imádkozik, és semmi mást nem tesz?

Egészen eddig Pál Isten üdvösségének erejét magyarázta, ahogyan a világ történelme során működött, új közösségbe egyesítve Krisztusban a zsidókat és a népeket. Efézus 4:1–17 szakaszában az apostol folytatja az egység témáját, és nyomatékosítja: az egység az egyház elengedhetetlen tulajdonsága, megkülönböztető jele. Az egység Isten üdvözítő munkájának eredménye, ugyanakkor Isten eszköze egyházáért és egyháza által végzett küldetése teljesítésében. Ezen okból kifolyólag Pál továbbmegy a zsidók és a pogányok közötti egység témáján, hogy az egyház gyakorlati életben és küldetésben tanúsított belső egységére összpontosíthasson. Krisztusban nincs többé zsidó és pogány: mind egyek vagyunk Krisztusban, függetlenül faji eredetünktől. Ebből az alapállásból indul ki Pál, amikor minden keresztény egységéről beszél: egységben ugyanabban a testben, Krisztus testében és küldetésében.
Az egyház egysége a következőképpen valósulhat meg:
1.    Krisztusban, alázatos, szelíd és türelmes magatartás gyakorlása által;
2.    Az egyház számára létező legmagasabb példakép – az Atya, a Fiú és a Szentlélek, valamint az e három személyben megnyilatkozó Istenség teremtő és megváltó munkájának – szemlélése által;
3.    Egy reménység, egy hit és egy keresztség által, amely Jézus eszköze az üdvösség egységének megteremtésére;
4. A lelki ajándékok által, melyek segítségével Isten megáldja az egyházat, hogy növekedjen és egyesüljön Krisztusban, s így teljesíthesse küldetését a világban.
A tanulmány témái:
Az egység lényeges az egyház azonossága, élete és küldetése szempontjából.
Az egyház egysége akkor valósul meg, ha az egyház az Istenség háromszemélyűségét szemléli, és magáénak vallja értékeit, magatartását: az Istenség három személye különböző, mégis tökéletes egységben él és cselekszik.
A lelki ajándékok lényegesek az egyház egysége, élete és küldetése szempontjából.
 
Az egyház mint Krisztus teste
Amikor Pál megemlíti Efézus 1:22 versében, hogy az egyház Krisztus teste, nem azt akarja mondani, hogy az egyház önmagában isteni vagy természetfeletti. A megváltási tervben Isten volt az, aki emberi testet öltött, nem az ember volt valamely istenítési folyamat tárgya. Az egyház abban az értelemben a Krisztus teste, hogy ő az új, a testet öltött Krisztus által megmentett emberiség képviselője. Az egyház a Teremtő, Üdvözítő és Úr Jézus Krisztus által újonnan alkotott, üdvözített és vezetett emberiség, következésképpen nincs isteni eredete, inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy az egyház Isten népe, a nép, amelyet Isten alkotott, és most visszavezetett az Ő országába. Ebben az értelemben az egyház „az Ő teste, teljessége Őneki, aki mindeneket betölt mindenekkel” (Ef 1:23).

Az egyház létezésének és egységének modellje
Az egyház egysége nagy fontossággal bír Pál egyházra vonatkozó doktrínája szempontjából, de ezt az egységet nem a Római Birodalom vagy bármely más emberi intézmény adminisztratív, politikai, gazdasági vagy hadászati egységéről modellezte le.
Pál az egyház egyégének alapjait a keresztény, háromszemélyű Isten természetébe helyezi. Tulajdonképpen az Efézusiakhoz írt levélben számos utalás van az Istenség különböző személyeire, mely utalások feltárják az olvasók előtt Pálnak az egyház egységéért dolgozó Istenség három Személyéről alkotott nézetét.
Akárcsak Efézus 1:1–14 verseiben, ahol Pál az Istenség tagjait az üdvösségünkért végzett munka közben éri tetten, Efézus 1:15–23 szakaszában az Atya és a Fiú az egyház megteremtését, áldását és megerősítését végzi. Ezért zárja ezt a fejezetet az apostol azzal, hogy az egyházat Krisztus „testének” és az Atya „teljességének” nevezi (Ef 1:23; lásd Ef 4:6). Efézus 2:19–22 verseiben az Istenség minden tagja részt vesz az egyház létrehozásában: az egyház az Atya „szent temploma”, mely Jézus Krisztusra építtetett, s amely által az egyház tagjai „együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által”. A 3. részben Pál az Atya kegyelme eredményének látja az egyházat (Ef 3:2), amelyet a Lélek nyilatkoztatott ki „a szent apostoloknak és prófétáknak” (Ef 3:5) „Krisztus titkaként” (Ef 3:4), vagy
„Krisztus végére mehetetlen gazdagságaként” (Ef 3:5). Továbbá az Atya megerősíti az egyházat „az Ő Lelke által… hogy lakozzék a Krisztus által a ti szívetekben” (Ef 3:16–17), és „megérthesse” Krisztus „minden ismeretet felül haladó szeretetét” (Ef 3:19), s így beteljesedjen „az Isten egész teljességéig” (Ef 3:19). Az egyházat Isten teremti, az egysége is Őbenne valósul meg, mert Isten az Atya, „akiről neveztetik minden nemzetség, mennyen és földön” (Ef 3:14–15). A világegyetem minden lénye az Ő nevét viseli, mivel Ő teremtett mindannyiunkat, Őbenne alkotunk családot. Isten egyetemes gyülekezetében rokoni szálak fűznek egymáshoz, és nemcsak az egyház többi tagjához, hanem a világegyetem teljes népességéhez (lásd Zsid 12:22–23). Habár Pál a földi egyházra és annak üdvösségére összpontosít, vigyáz arra, hogy megőrizze a kozmikus perspektívát, amelyet már az első fejezetben megnyitott az olvasói előtt, amikor a mennyei helyekről írt.
Efézus 4. részében Pál az egyház doktrínájának kifejtésekor kimondja a lényeget: az egyházat az Istenség alkotta meg és tartja egységben; az egyház egysége tulajdonképpen „a Lélek egysége” (Ef 4:3), az apostol lényegében a költői nyelvezet eszközeivel fogalmazza meg az igazságot, miszerint az egyház egysége az Istenség Személyeihez fűződik. „Egy a test és egy a Lélek, miképpen elhívatásotoknak egy reménységében hívattatok el” (Ef 4:4). Hasonlóképpen, „egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4:5), és végül „egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által és mindnyájatokban munkálkodik” (Ef 4:6). Az egyház tehát azért van, mert Isten megteremtett és elhívott minket. Továbbá azért létezik egységes testként az egyház, mert Isten, aki megalkotta és elhívta a szolgálatra, egy Isten, három Személyben. Az egyház nem létezhet Isten nélkül; nem létezhet, ha nem „egységes”, és nem lehet „egységes”, ha nem ugyanannak a háromszemélyű Istennek a bibliai tanításában gyökerezik.

A lelki ajándékok és az egyház létezése, egysége és küldetése
Miután lefekteti az egyház háromszemélyű Istenben gyökerező létezésének és egységének teológiai alapjait, Pál Efézusi levele 4. részében a gyakorlatiasság felől megközelítve magyarázza el, hogy az egyház Krisztus teste, és a Szentlélek ennek egységében munkálkodik. Ezt hangsúlyozandó, az apostol visszatér több, az első fejezetben tárgyalt témához: Krisztus mennybemenetele és az Atya jobbján való elhelyezkedése (Ef 1:20), Krisztus magasztalása (Ő az anyaszentegyház „Feje”: Ef 1:21–22), Krisztus teste (Ef 1:22–23), valamint Krisztus egyházának „minden lelki áldással” való elárasztása (Ef 1:3). Ezek az áldások Isten kegyelmének áldásai a Krisztusban megvalósuló üdvösség érdekében: „váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata” (Ef 1:7), Krisztus evangéliumának felfedezése (Ef 1:7–13), és a hit (Ef 1:13, 15).

Efézus 4. fejezetében az apostol hasonló mintát követ, amikor Krisztus mennybemeneteléről és felmagasztalásáról ír (Ef 4:8, 10). Lévén, hogy Ő az egyház – azaz a test – Feje (Ef 4:15), Krisztus „ajándékokat adott az embereknek” (Ef 4:8). Krisztus ajándékai lévén, szintén kapcsolatban állnak a kegyelemmel: „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint” (Ef 4:7). Ezek az ajándékok azonban nem a bűnösök megváltását szolgáló áldások, hanem olyan lelki adományok, amelyek az egyház rendjét, egységét és küldetését hivatottak erősíteni. Pál azonosítja ezeket az ajándékokat: „És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul” (Ef 4:11). Egy másik helyen „kegyelmi ajándékoknak” (charismata, Róm 12:6–8; 1Kor 12:4) vagy a Lélek ajándékainak (pneumatikois, 1Kor 12:1) nevezi ezeket, amelyeket a Szentlélek oszt szét Krisztus teste tagjainak (1Kor 12:4, 7–13).
Jóllehet Pál Efézus 1. és 4. fejezetében nagyon hasonló tematikai mintát használ, az egyház különböző szempontjait közelíti meg. Míg az
1. részben az emberek megváltásáról ír, a 4. fejezetben az egyház létezésének, egységének és küldetésének kérdését boncolgatja. Ezért ajánlja fel Efézus 4-ben a feltámadt és mennybement Úr Jézus (Ef 4:8–10) az egyház minden tagjának „a kegyelmet a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint” (Ef 4:7).
Az ajándék vagy a kegyelem feladat (Ef 4:11), nem pedig a megváltás vagy megbocsátás ajándéka. A tökéletesség ajándéka „a szentek tökéletesbbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére” (Ef 4:12).
Az egyházat megmentett emberek alkotják, de megmentett voltuk csupán a kezdete annak az életnek, amelyet Isten az Ő egyháza számára eltervezett. Isten egy új emberiséget hoz létre, amely az Ő népe, és ezt az új közösséget a Lélek építi, „kegyelem” által (charisma; Ef 4:7). E cha­ rismaták vagy ajándékok által a Lélek egészen addig dolgozik az egyházban, „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére” (Ef 4:13), vagy más szavakkal, „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef 4:13), Krisztus lévén az egyház Feje (Ef 4:15).
Van néhány fontos következtetés, amit levonhatunk Pál teológiájából Efézus 4. fejezetének alapján:
Mindenekelőtt, az egyház nem ember alkotta és fenntartotta szervezet, amelynek emberi céljai vannak. Az egyházat maga Isten alkotta, óvja és vezeti céljai elérésének küldetésében.

Másodsorban, a háromszemélyű Istent szemlélve, az egyház egységes, egységesnek kell lennie. Főpapi imájában ekképpen fohászkodott Jézus mennyei Atyjához: „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:21).
Harmadsorban, ez az egység nem az emberi akarat vagy bölcsesség terméke, hanem az Atyának, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek az egyházban és az egyház által végzett munkájának az eredménye.
Negyedsorban, a háromszemélyű Isten a lelki ajándékok által megvalósítja az egyház egységét és elősegíti a növekedését. Következésképpen a lelki ajándékok nem opcionális programjai az egyháznak, amely lehetőségekkel akkor élnek az egyház tagjai, amikor megítélésük szerint szükség van rájuk. A lelki ajándékok azok az utak, amelyek mentén Isten megalapítja, fenntartja és vezeti az egyházat. Fontos megjegyeznünk, hogy amikor az egyház lényegéről és egységéről beszél, Pál nem egy hierarchikus, szentségi struktúrát javasol az egyház vezetésére. Jóllehet az egyház alapos megszervezése mellett száll síkra, az egyház egzisztenciájának, egységének és küldetésének forrásaként a háromszemélyű Istent azonosítja, aki az egyház és a kiárasztott lelki ajándékok Feje. Fejként van jelen az egyház életében, Fejként vezeti annak küldetését.
Ötödsorban, a bibliai teológia szempontjából rendkívül fontos az Istenség és a lelki ajándékok kérdése, melyet a hetednapi adventisták hitnyilatkozatuk számos pontjában érintenek. Az Istenség témájával öt hitalapelvünk foglalkozik: a második („A Szentháromság”), a harmadik („Az Atya Isten”), a negyedik („A Fiú”), az ötödik („A Szentlélek”) és a tizedik („A megváltás élménye”). Az egyházról szóló tanításunkat hét alapelvünk fogalmazza meg: a tizenkettedik („Az egyház”), a tizenharmadik („A maradék és küldetése”), a tizennegyedik („Krisztus testének egysége”), a tizenötödik („A keresztség”), a tizenhatodik („Az úrvacsora”), a tizenhetedik („Lelki ajándékok és szolgálatok”) és a tizennyolcadik („A prófétaság ajándéka”).

 
Bármely gyülekezet életének egyik legtragikusabb fordulata a szakadás, az egység megbomlása. Efézus 4:1–16 szakaszának tanulmányozása alapján vezesd csoportod tagjait egy olyan háromlépcsős stratégia kidolgozásában, amely segíthet megőrizni a gyülekezet egységét, és egyben hozzájárulhat a közösség fejlődéséhez is.
 
Csoportod tagjainak felfogása szerint mi a kapcsolat valakinek a megtérése, gyülekezeti tagsága és a lelki ajándékok között?
Beszélgessetek a csoportodban a következő kérdések kapcsán: Mikor gondoltál utoljára magadra, családodra, barátaidra vagy a gyülekezetedre a lelki ajándékokkal kapcsolatban? A szombatiskolai csoport vagy a gyülekezet maga hogyan segíthet annak a gondolatnak az elfogadásában, hogy a lelki ajándékok a Szentlélek munkáját segítik a gyülekezetben? Kérd meg a csoportod tagjait, hogy azonosítsanak három módszert, amelynek segítségével a gyülekezeti vagy egyházi választások támogathatják a lelki ajándékok érvényesülését az egyház növekedésének, egységének és küldetésének terén.
Nehéz lenne olyan műszert előállítani, amelynek segítségével mérhető lenne az alázat, a szelídség és a türelem. De ha mégis létezne egy ilyen készülék, milyen értékeket mérne az életünkben, a barátaink vagy az egyház életében? Kérd meg a csoportod tagjait, hogy gondolkodjanak három olyan lehetőségen, amely által támogathatják az igazi bibliai értékeket – az alázatot és a türelmet – a saját és a gyülekezetük életében, hogy ezáltal is erősödjön a közösség egysége.
Milyen missziós terveket tudnátok átültetni a gyakorlatba a lelkészetekkel és az egyházterülettel közösen az egyház és hívei épülése érdekében? A gyakorlatban hogyan érvényesíthetjük a hitben és a szolgálatban tanúsított egységet az adventista világmisszió minden területén?