Engesztelés az emberek között: a kereszt és az egyház

Képzeljünk el egy pogány, görög embert, aki megtanulta értékelni a zsidók Istenét! Elfordult a többistenhittől, és elfogadta az egy igaz Istent. Miközben a jeruzsálemi templom gyönyörű udvarai és bordázott oszlopai között sétál, az istentisztelet hangjára ő is dicsőíteni kezdi az Urat. Hirtelen azonban egy másfél méter magas kőtorlasszal találja szemben magát, amire görögül és latinul sűrűn rávésték a következő feliratot:
„Idegen nem léphet e fal, illetve a templomot övező kerítés mögé! Akit elfognak, az csakis önmagát vádolhatja a halála miatt.” Abban a pillanatban az ember azt érzi, hogy kizárták, kirekesztették, idegen.
Ef 2:11-22 szakaszában Pál úgy tekint Krisztus keresztjére, mint ami hatalmas változást idézett elő, lerombolta a gátakat és a falakat. Függőleges értelemben a kereszt véget vet az elidegenedésnek, megbékíti az embereket Istennel, vízszintes irányban pedig kibékíti az embereket egymással. Véget vet az ellenségeskedésnek, békességet teremt zsidók és görögök között, akiket „új emberré” teremt (Ef 2:15). Új templomot alkotnak együtt, „Isten hajlékává [válnak] a Lélek által” (Ef 2:22).
Mit jelent ez az igazság a számunkra ma?
 

EGW idézet

Isten hajdan Izraelt választotta ki, hogy általa nyilvánítsa ki jellemét az emberiségnek, és hogy a világ üdvforrásává váljék. Rájuk bízta beszédének és akaratának kinyilatkoztatását. […]
Izrael népe azonban ezt a magasztos kiváltságot nem becsülte, s így Istennek nem volt méltó képviselője a földön. Megfeledkeztek Istenről, és nem teljesítették szent missziójukat. A tőle elnyert áldásokat nem használták fel a világ áldására. Előnyeik saját dicsőítésüket szolgálták. A világtól elzárkóztak, csakhogy mindennemű kísértést elkerüljenek. A bálványimádókkal való érintkezésükre vonatkozó korlátozásokat azért rendelte el Isten, nehogy lealacsonyodjanak a pogányok szokásaihoz. Ezt arra használták fel, hogy válaszfalat emeljenek maguk és minden más nép közé. Istent megfosztották az általa megkívánt szolgálattól, embertársaikat pedig a vallásos vezetés és szent példaadás áldásaitól. – Az apostolok története, 14. o.

Pál hitben tört előre, és állandóan azon fáradozott, hogy Isten országát felépítse azok között, akiket Izrael tanítói elhanyagoltak. Állandóan Jézus Krisztust magasztalta, mint „a királyok Királyát és az urak Urát” (1Tim 6:15), és intette a hívőket, hogy „meggyökerezvén és továbbépülvén őbenne” megerősödjenek a hitben (Kol 2:7).
Akik hisznek, azoknak Krisztus a biztos alap. Erre az élő kőre egyaránt építhetnek zsidók és pogányok. Elég nagy mindenki számára, és elég erős, hogy az egész világ súlyát és terhét viselje. Ezt a tényt Pál maga is világosan felismerte. Mielőtt tanítói működését befejezte, a pogányok közül megtért hívők egyik csoportjához fordult, akik szilárdan kitartottak az evangéliumi igazság iránti szeretetükben. Így írt nekik: „Ti, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.” (Eféz 2:19–20) – Az apostolok története, 175. o.

Szinte féltem Svájcba menni, mert sokan azt mondták, hogy Európa különböző nemzetei sajátságosak, és csak bizonyos úton közelíthetők meg. Holott Isten az ő bölcsességét ígérte azoknak, akik tudatában vannak hiányosságuknak, s kérik a bölcsességet. Ő mindenkit oda tud terelni, ahol el tudja fogadni az igazságot. Hadd vegye az Úr birtokába értelmünket, alakítsa, akár a fazekas az agyagot… Testvéreim, ne építsetek válaszfalat a nemzetek közé. Ellenkezőleg. Ha lenne valahol ilyen, igyekezzetek ledönteni. Törekedjünk mindenkit Jézussal összhangba hozni, egyazon célért: embertársaink megmentéséért fáradozva.
– Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 181. o.

1. Vessük össze Ef 2:11-12 verseivel az 1-3. verseket, ahol Pál korábban jellemezte a hallgatósága múltját! Mit emel ki az új összefoglalásban?

A pogányok, akik egykor teljesen elkülönültek Izraeltől és az Úr által felkínált üdvösségtől, hitre jutottak Krisztusban, és Isten „testének”, az egyháznak a tagjaivá váltak. Pál fontosnak tartja megemlíteni nekik: „emlékezzetek meg” (Ef 2:11) a múltról! Akkoriban „Krisztus nélkül” (Ef 2:12), a Felkent, Izrael Messiása nélkül éltek. „Izráel közösségéből kire­ kesztve, és az ígéret szövetségétől idegenek” (Ef 2:12, ÚRK) voltak, mit sem tudtak az üdvösség ígéreteiről, amelyeket az Úr adott a megváltás története során. Kirekesztetésük Izraelből és az Izrael népén keresztül felkínált üdvösségből azt jelentette, hogy egykor „reménységetek sem volt, mert Isten nélkül valók voltatok ezen a világon” (Ef 2:12, ÚRK).
Korábban ráadásul a pogányok viszályban álltak a zsidókkal. Az apostol úgy utal a régi ellenségeskedésre, hogy megnevezi az egyik tünetét: a csúfolódást. A zsidók „körülmetéletleneknek” (ÚRK) nevezték a pogányokat, akik pedig ugyanolyan megvetéssel utaltak a zsidókra, akiket „kézzel metéltek körül” (Ef 2:11, ÚRK).
Ef 2:13 verse valami másra is rámutat. Pál így ír: „Most pedig a Krisz­tus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közeliekké lettetek a Krisz­tus vére által” (ÚRK).
Amikor az apostol azt mondja a pogány hívőkre, hogy „távol volta­tok”, Ézs 57:19 verséből merít: „Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt” (vö. Ef 2:17-18). Krisztusban és a keresztjében a pogány hívők közel kerültek mindahhoz, amihez korábban nem volt hozzáférésük: Istenhez, a reménységhez, illetve zsidó testvéreikhez. Ez a jó hír, amire Pál leírása utal: Krisztus keresztje gyógyulást képes hozni a zsidók és a pogányok közötti nagy szakadék után, ami azt jelenti, hogy Isten képes megszüntetni minden viszályt és pártoskodást. Gondoljuk tehát végig, hogy mely kapcsolatokban tapasztalunk megoszlást a saját életünkben és a gyülekezetünkben, illetve gondolkozzunk a kereszt erején, ami felülemel a széthúzást okozó nehézségeken!
 

Milyen állapotból váltott meg minket Jézus? Miért fontos rendszeresen felidézni, hogy hol voltunk, amikor ránk talált, és hol lennénk most, ha nem találkoztunk volna vele?

EGW idézet

Noha Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában a pogányokhoz fordultak, azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért is; ahol csak alkalmuk kínálkozott, vagy ahol befogadták őket. Később Pál és munkatársai Thesszalonikában, Korinthusban, Efézusban és más fontos városokban prédikálták az evangéliumot úgy zsidónak, mint pogánynak egyaránt. Isten országa építése terén a fő hangsúlyt azonban attól kezdve a pogány országokra és olyan népekre helyezték, amelyek keveset vagy semmit sem tudtak még az igaz Istenről és szent Fiáról.
Pálnak és munkatársainak részvét támadt a szívében azok iránt, kik „Krisztus nélkül valók voltak, Izrael társaságától idegenek és az ígéret szövetségeitől távolvalók”. Tehát „reménységük nem vala”, és „Isten nélkül valók voltak e világon”. Az apostoloknak a pogányok között végzett fáradhatatlan munkálkodása következtében megtanulták „a vendégek és idegenek”, akik „egykor távol voltak”, hogy „közelvalókká lettek a Krisztus vére által” és az ő engesztelő áldozatában való hit által „polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek” (Eféz 2:12–13, 19). – Az apostolok története, 174–175. o.

Parancsunk van, hogy szeressük egymást, mint Krisztus is szeretett bennünket. Azzal bizonyította be és pecsételte meg irántunk való szeretetét, hogy életét is feláldozta a mi megváltásunkért. A szeretett tanítvány azt mondja, hogy nekünk is késznek kell lennünk életünket testvéreinkért feláldozni. Mert „mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született”. Ha Krisztust szeretjük, akkor azokat a testvéreket is szeretnünk kell, akik jellemükben és életükben az Úrhoz hasonlítanak. De nem csupán ezeket, hanem mindazokat szeretnünk kell, „akiknek nincs reménysége, és akik Isten nélkül vannak a világban”. A bűnösökért hagyta el Krisztus mennyei hazáját, és jött a földre, hogy értünk szenvedjen és meghaljon. Ezért dolgozott, szenvedett és imádkozott, míg végre megtört szívvel és elhagyatva azoktól, akiket meg akart menteni, a Golgotán kilehelte lelkét. – Megszentelt élet, 82. o.

A kereszt köré kell gyülekeznünk. A megfeszített Krisztust kell csodálnunk, és minden örömteli tapasztalatunknak, beszélgetésünknek róla kell szólnia. Különleges istentiszteleteket kell szerveznünk, ahol dicsőíthetjük Őt, és feleleveníthetjük azokat az ajándékokat, amiket Istentől kaptunk, és ahol hálát adhatunk az ő nagy szeretetéért, ugyanakkor az értünk keresztre szegezett kezekre bízhatjuk az életünket. Meg kell tanulnunk beszélni Kánaán nyelvét és énekelni Sion énekeit. – Lift Him Up, 249. o.

„Mert ő a mi békességünk, aki a kettőt eggyé tette, és ledöntötte a vá­laszfalat, az ellenségeskedést az ő testében… Megbékéltette Istennel mind a kettőt egy testben a kereszt által, megölve azon az ellenségeske­dést” (Ef 2:14, 16, ÚRK).

2. Hogyan jellemzi Pál a keresztet, továbbá Krisztusnak az azon elvégzett művét az Efézusi levél következő szakaszaiban: Ef 1:7-8; 2:13-14, 16;  4:32; 5:2, 25 ? Hogyan összegeznénk azt, amit az apostol a keresztről mond? Hogyan formálja ez át a kapcsolatainkat?

Az e heti igeszakaszunk, Ef 2:11-22 összefüggésében a kereszt három kérdésben fejt ki hatást a hívők életére: 1) az Istentől és a népétől egykor „távol” levő pogányok immár „közeliekké” lettek (Ef 2:13, ÚRK), mivel az Úr gyermekeivé és a zsidó hívők testvéreivé váltak (Ef 2:19); 2) véget vetett a zsidó és görög hívők közötti ellenségeskedésnek (görögül ekhthran, ami kapcsolatban áll az ekhthrosz, „ellenség” szóval; Ef 2:16). Krisztus keresztje megszünteti azt az állandó ellenségeskedést és háborúságot, ami miatt a zsidók és a pogányok egymás esküdt ellenségei voltak (Ef 2:17); 3) az ellenségeskedés helyét a megbékélés vette át. Az volt Jézus célja, hogy megbékéltesse „Istennel mind a kettőt egy testben a kereszt által, megölve azon az ellenségeskedést” (Ef 2:16, ÚRK; vö. Kol 1:19-22).
Hogyan kell elképzelni a megbékélést? Milyen érzés? Képzeljük el, hogy nagy az ellentét egy anya és a lánya között, ami ráadásul évekig egyre csak nőtt! Aztán a nagy harag eloszlik a kegyelem és a megbocsátás hullámában, majd a két fél újra egymásra talál. Ez a megbékélés. Abban a pillanatban tapasztaljuk, amikor az egyik gyülekezeti tag félretesz mindent, ami elválasztja a másiktól, és szeretett testvéreként fogadja el. A másik fél pedig úgyszintén elfogadja azt, amit felkínáltak neki. A megbékélés nem technikai vagy jogi kifejezés, a megtört emberi kapcsolatok helyreállítását emeli ki. Pál még azt is bátorkodik felvázolni, hogy Krisztusnak a kereszten elvégzett hatalmas munkája nemcsak egyes emberek, hanem népcsoportok kapcsolatára is hatással van. Elképzeli, ahogyan ez a hatás az életünket átjárva lerombolja a gátakat, feloldja a köztünk kialakult viszályokat, és megújítja a kapcsolatainkat egymással azzal, hogy segít jobban megértenünk egymást.
 

Hogyan alkalmazhatjuk ezeket az elveket a megbékélés érdekében?

EGW idézet

Amikor egykor a napkeleti bölcsek eljöttek, hogy megtalálják Krisztust földi élete kezdetén, úgy jöttek most élete végén ezek az emberek is [a görögök] nyugatról. Krisztus születésekor a zsidók olyannyira elfoglaltak voltak saját nagyravágyó terveikkel, hogy nem vettek tudomást jöveteléről. A mágusok pogány földről jöttek a bölcsőhöz ajándékaikkal, hogy imádják a Megváltót. Ugyanígy ezek a görögök a nemzeteket, törzseket, a világ népeit képviselték, mikor eljöttek, hogy lássák Jézust. Ugyanígy minden kor és minden föld népeit vonzani fogja a Megváltó keresztje. Így „sokan eljőnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában” (Mt 8:11). – Jézus élete, 621. o.

A keresztben olyan hatalom van, amit emberi nyelv nem képes leírni. […] Isten fiainak és leányainak munkája más jellegű kell legyen, mint amilyet oly sokan bemutatnak. Ha szeretik Jézust, magasztos elgondolásaik lesznek a szeretetről, ami megnyilatkozott az elbukott ember iránt, ami oly drága áldozatot kívánt, hogy megmentse az emberi fajt. Megváltónk Ádám minden gyermekétől együttműködést vár, akik Isten fiaivá és leányaivá lettek. Megváltónk kijelenti, hogy az örök élet ajándékát hozta el nekünk a mennyből. Fel kellett emeltetnie a Kálvária keresztjére, hogy minden embert magához vonzzon. Mindezek után hogyan bánjunk hát Krisztus áron vett örökségével? Legyünk gyengédek, figyelmesek, kedvesek, együtt érzők és szeretetteljesek velük! Így lehetünk egymás számára is a segítség és áldás forrása. Ebben a munkában többet kapunk, mint emberi testvéreket. A mennyei angyalok fenséges társasága kísérhet bennünket. Együttműködnek velünk, ahogy világosságot viszünk a szegénynek és gazdagnak egyaránt. – Isten fiai és leányai, 229. o.

János pedig ezt mondja: „Arról tudjuk meg, hogy megismertük Őt, ha az ő parancsolatait megtartjuk. Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete.” (1Jn 2:3–5)
Így szól Krisztus egyik utolsó parancsa tanítványaihoz: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13:34) Engedelmeskedünk-e ennek a parancsnak, vagy megtűrünk magunkban durva, Krisztustól idegen vonásokat? Ha bármivel megbántottunk vagy megsebeztünk másokat, kötelességünk megvallani a vétkünket és keresnünk a megbékélést. Csak akkor járulhatunk hittel Isten elé, ha ennek a feltételnek eleget tettünk. – Krisztus példázatai, 144. o.
 

3. Pál szerint mit tett Krisztus azért, hogy eltörölje a „tételes parancsolatokból álló törvényt” (ÚRK)? Mi volt az indítéka (lásd Ef 2:14-15)?

Pál valószínűleg arra a kerítésre utal, ami Izrael udvarát övezte Heródes templomában, amin a halálos fenyegetés is állt. Maga előtt látja, amint a fal leomlik, és a pogányoknak teljes hozzáférést biztosít Isten tiszteletéhez (Ef 2:18). Elmondja: a kereszt minden ilyen falat lebontott, és ott értjük meg, hogy valójában egy ez a két nép – a zsidók és a pogányok.
Némelyek szerint Ef 2:14-15 szakaszában Pál azt tanítja, hogy a kereszt „eltörölte”, „félretette” a Tízparancsolatot, így a szombat parancsolatát is. Ugyanakkor az Efézusi levélben az apostol hangot ad mély tiszteletének a Tízparancsolatát iránt, amit a keresztény tanítvány életét formáló eszköznek tart. Idéz az ötödik parancsolatból (Ef 6:2-3), és utal a többire is (pl. a hetedikre: Ef 5:3-14, 21-33; a nyolcadikra, Ef 4:28; a kilencedikre, Ef 4:25; a tizedikre, Ef 5:5). Ez egybevág a törvényre vonatkozó korábbi kijelentéseivel is (Róm 3:31; 7:12). Szót ejt a helytelen alkalmazásról, de magát a törvényt tiszteletben tartja, és annak folytonosságából indul ki. Tehát szándékának egyértelmű félreértelmezése volna ezeket a verseket a Tízparancsolat eltörlésére vonatkoztatni, különösen az összes többi olyan bibliavers mellett, ami a törvény állandóságára utal.
Pál szerint megengedhetetlen, illetve a parancsolatok mögött húzódó isteni szándéknak ellentmondó volna a törvényt úgy alkalmazni, hogy éket verjenek a zsidók és a pogányok közé, különösen ha azzal kirekesztenék az utóbbi csoportot Isten népének közösségéből, és megtagadnák a hozzáférésüket az istentisztelethez. Ef 2:14-15 verseiben a „törvény” vagy annak ceremoniális oldalára utal, ami megkülönböztette a zsidókat a pogányoktól (ezt jelöli az apostol összetett kifejezése: „A tételes parancsolatokból álló törvényt”, ÚRK), vagy az egész ószövetségi törvényrendszerre, arra, ahogyan értelmezték, egyre bővítették és helytelenül alkalmazták, ezzel elkülönítve egymástól a zsidókat és a pogányokat.

Milyen feszültségek vannak a hetednapi adventisták és tágabb értelemben más keresztény közösségek között? Hogyan lehet felülkerekedni azokon? Miért kell elegendőnek lennie a feszültségek feloldásához annak, hogy mindannyian szeretjük Krisztust?

EGW idézet

Krisztus idején az önzés, a kevélység és mások megvetése válaszfalat emelt a szent iratok őrzői és a földkerekség többi nemzete közé. Az Üdvözítő azért jött, hogy változtasson ezen az állapoton. Az ő ajkáról hallott szavak egészen mások voltak, mint amit a papoktól és tanítóktól hallottak az emberek. Krisztus ledönti a válaszfalat, az énszeretetet, az elválasztó nemzeti előítéletet, a más nemzetek lenézését – ehelyett az egész emberiséget átölelő szeretetet hirdeti. Kiemeli az embereket az önzésük szűk köréből, megszüntet minden területi elválasztó vonalat, a társadalom minden mesterséges megkülönböztetését. Nem tesz különbséget a szomszéd és idegen, a barát és ellenség között. Arra tanít, hogy minden ínséges lélekre mint testvérünkre, a világra pedig mint munkaterületünkre tekintsünk. – Gondolatok a hegyibeszédről, 42. o.

Az őskeresztény gyülekezet különböző nemzetiségű emberek különféle osztályából került ki. […] Azok szíve, akik az apostolok munkálkodása következtében megtértek: kiengesztelődött, és keresztény szeretetben forrt egybe. Előbbi előítéleteik ellenére most teljes egyetértésben éltek egymással. Sátán nagyon jól tudta, hogy amíg ez az egyetértés fennáll, nincs hatalma megakadályozni az evangélium művének haladását. Megpróbálta ezért a tagok régebbi, sajátos nézeteit a maga előnyére kihasználni, hogy a gyülekezetben egyenetlenséget szítson. A tanítványok száma növekedett. Az ellenség felkeltette azok gyanúját, akiknek azelőtt is szokásuk volt a hittestvérekre féltékenykedni, hogy a szellemi vezetőket megvádolják. „Támada a görög zsidók közt panaszkodás a héberek ellen.” – Az apostolok története, 87–88. o.

Bármilyen nagynak is tartja az ember a tudását és bölcsességét, ha nem követi a Szentlélek tanítását, a lelki dolgokban igen-igen tudatlan lesz. Föl kell ismernie a fenyegető veszedelmet. El kell ismernie eredménytelenségét. Teljesen attól függjön, aki egyedül képes megtartani a rábízott lelket, egyedül átitatni őt Lelkével s megtölteni az egymás iránti önzetlen szeretettel. Ezzel képessé teszi őket a tanúskodásra, hogy Isten azért küldte el Fiát a világra, hogy bűnösöket mentsen. Az igazán megtértek keresztény egységbe fognak tömörülni. Isten egyházában ne legyen széthúzás. Senki se gyakoroljon balgán parancsnokságot az igazság elfogadói fölött. Krisztus szelídsége legyen látható mindenben, amit mondanak és tesznek. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt., 146. o.

4. Hogyan foglalja össze Pál Krisztus szolgálatát Ef 2:17-18 verseiben?

Fontos a békesség gondolata az Efézusi levélben, ami az „Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” származó békesség áldásával kezdődik és végződik (Ef 1:2; vö. 6:23). Korábban, Ef 2:11-22 részében Pál úgy érvelt, hogy Krisztus megszemélyesíti a békességet, „mert Ő a mi bé­ kességünk”, a kereszt miatt (Ef 2:14-16). Nemcsak leront valamit – a zsidók és a pogányok közti ellenségeskedést (Ef 2:14-15) –, hanem új emberiséget is teremt, amit a helyreállított kapcsolatok és a békesség jellemeznek (Ef 2:15-17). Ezt a békességet nem csupán a viszály hiánya határozza meg, ez egybecseng a salom héber kifejezéssel, a teljesség és a jólét tapasztalatával is, úgy az Istennel (Róm 5:1), mint a többi emberrel való kapcsolatainkban.

Pál szerint hogyan terjeszthetik a hívők Jézus békességről szóló üzenetét (Ef 4:3; 6:14-15; vö. Ézs 52:7; 57:19; Róm 10:14-15; Ef 2:17-19)?

Az evangéliumokban Jézus a békesség hirdetője. A tanítványokhoz intézett búcsúbeszédében megígérte nekik – és nekünk is –, hogy „Bé­ kességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn 14:27, ÚRK). Még hozzáteszi: „Azért mondtam ezeket nektek, hogy békessé­ getek legyen énbennem. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16:33, ÚRK). Feltámadása után szintén ezt mondta, amikor ismét megjelent a tanítványoknak: „Békesség nektek” (Jn 20:19, 21, 26, ÚRK).
Ef 2:17-18 szakaszában Pál határozottan kihangsúlyozza, hogy Krisztus békességről szóló üzenete túlmutat földi szolgálata idején. Ő „békes­ séget hirdetett” mind a távolvalóknak (a pogány hívőknek még a megtérésük előtt), mind a közel levőknek (a zsidóknak; vö. Ef 2:11-13). Minden hívő gazdag áldásban részesül ezt a kijelentést elfogadva.
 

Hogyan tanulhatunk meg mi is a békesség hírmondói lenni ahelyett, hogy viszályok okozói volnánk? Milyen helyzetekben segíthetjük elő a gyógyulást már most?

EGW idézet

A béke, amiről a Mester beszélt, sokkal átfogóbb és gazdagabb, mint amit valaha el tudunk képzelni. Krisztus kész nagy dolgokat tenni értünk, kész helyreállítani a természetünket, hogy az isteni természet részesei lehessünk. Azt várja, hogy szívünket az ő végtelenül szerető szívéhez láncolhassa, hogy teljes mértékben megbékéljünk az Úrral. Nagy előjogunk megérteni, hogy Isten úgy szeret bennünket, ahogy szereti az ő Fiát. Ha hiszünk Krisztusban, a krisztusi béke birtokosaivá válunk. A Krisztus engesztelő áldozata által biztosított megbékélés a béke alapját képezi, másfelől viszont a szomorú érzelmek nem azt jelzik, hogy az isteni ígéretek teljesen hatástalanok. Ti a saját érzelmeiteket látjátok, és mivel nem minden esetben övezi fényár az utatokat, ezért egyre szorosabbra húzzátok magatokon a nehézségek ruháját. Amikor önmagatokra néztek, azt gondoljátok, hogy Isten megfeledkezett rólatok. Jézusra kell tekintenetek. Krisztus azt mondta: „Énbennem békére leltek.” Jézus Krisztussal közösségre lépve a béke területére lépünk. – Lift Him Up, 332. o.

Krisztus a „béke fejedelme”, ezért az ő küldetése helyreállítani földön és mennyen a bűntől megrontott békét. „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” (Róm 5:1) Aki beleegyezik, hogy elhagyja a bűnt, és helyette Krisztus szeretete előtt tárja ki a szívét, mennyei békében részesül.
A békéhez más alap nem létezik. Jézus Krisztus szívünkbe fogadott kegyelme és kegyessége lefegyverzi az ellenségeskedést; lecsöndesíti a viszálykodást, ehelyett szeretettel tölti meg a lelket. Akinek békesség él szívében Isten és embertársai iránt, nem lehet boldogtalan. Irigység nem talál helyet szívében, gonosz gyanakvás nem lel otthont benne; gyűlölet nem tud megállni ajtajánál. Az Istennel összhangban álló szív a menny békéjében részesül, és a béke áldásos hatását árasztja. A béke lelkülete harmatként száll majd a világi gondoktól megfáradt szívekre.
Krisztus a békesség üzenetével küldi követőit a világba. Aki a megszentelt élet csöndes, öntudatlanul áldásos hatásával Krisztus szeretetét tanúsítja, aki szavával és viselkedésével arra vezet másokat, hogy elvessék a bűnt, és Istennek adják át szívüket: az békességszerző. – Gondolatok a hegyibeszédről, 27–28. o.

6. Ef 2:11-22 részében milyen képvilágot használ Pál arra, hogy jelezze a zsidók és a pogányok egységét az egyházban?

Az Efézusi levél 2. fejezetének áttekintéséből visszaemlékezünk arra, hogy az 1-10. versekig terjedő szakasz tanítása szerint közösségben élünk Jézussal, míg a 11-22. versek az egyházban a többi hívővel való közösségünket tanítják. Krisztus halálának mind függőleges, mind vízszintes értelemben jótékony a hatása, mivel megalapozza az Istennel (Ef 2:1-10) és megszilárdítja az emberekkel való kapcsolatunkat (Ef 2:11-22). A kereszt által Jézus lerombolta mindazt, ami elválasztotta a pogány hívőket a zsidóktól, így a törvénynek azt a félreértelmezését is, amivel tovább szélesítették a két csoport közti szakadékot (Ef 2:11-18). Jézus ráadásul meg is építette a hívőkből álló csodálatos templomot. A pogányok, akiket egykor kirekesztettek a templom szent helyiségeiben folyó istentiszteletből, immár csatlakozhatnak a zsidó hívőkhöz, és ők is új templommá válhatnak. Mindannyian részeivé leszünk Isten egyházának, az Úr szent templomának (Ef 2:19-22), és kiváltságunk, hogy egységben élhetünk Jézussal és a testvéreinkkel Krisztusban.

7. Pál templomhoz hasonlítja az egyházat Ef 2:19-22 szakaszában. Hogyan viszonyul ez ahhoz, ahogyan azt a következő igeszakaszokban láthatjuk: 1Kor 3:9-17; 2Kor 6:14–7:1; 1Pt 2:4-8?

Az apostol a templom metaforáját alkalmazza az egyházra annak a gondolatnak a kiteljesedéseként, hogy a pogányok is teljes joggal beletartoznak az egyházba. Egykor kirekesztették őket a templomban „Izrael udvarának” istentiszteletéből, most azonban nemcsak bemehetnek, hanem ők maguk is építőköveivé lettek az új templomnak, ami „a Lélek által Isten hajlékává” vált (Ef 2:22, ÚRK).
Az újszövetségi írók a templom képével ábrázolják az egyház szentségét, Isten szerepét annak megalapításában és növelésében, illetve az egyházon belüli hívők szolidaritását. A hasonlathoz élettani kifejezések is kapcsolódnak (lásd Ef 2:21, ahol a templom „növekszik”), és az építés folyamatát is gyakran hangsúlyozzák (Ef 2:22, „ti is együtt épültök”, ÚRK). Az egyház úgy azonosíthatja magát, hogy ők az „élő Istennek temploma” (2Kor 6:16), nem csak egy statikus kép.
 

EGW idézet

A zsidó templomot a hegyből bányászott faragott kövekből építették, és minden követ a megfelelő helyre készítették el, faragták, csiszolták s kipróbálták, mielőtt Jeruzsálembe szállították volna. Mikor az összes követ az építkezéshez hozták, az épületet kalapácsok zaja nélkül állították össze. Ez az épület Isten lelki templomát példázza, mely minden nemzetből, nyelvből és népből, minden osztályú emberek sokaságából áll össze. Ezek nem élettelen anyagok, nem kalapáccsal és vésővel faragták meg, hanem élő kövek, melyeket az igazság termelt ki a világból, s a mesterépítész, a templom Ura, most faragja és csiszolja, illeszti a helyükre őket lelki templomában. Mikor a templom elkészül, tökéletes lesz minden részletében, angyalok és emberek csodálják majd, mert az építője Isten. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 9. köt.,
180. o.

Az apostolok Krisztus által fektetett alapra építették fel Isten egyházát. Az Ige a templomépítést gyakran felhasználja jelképül a gyülekezet épülésének szemléltetésére. Így Zakariás Krisztusra utal mint csemetére, aki megépíti az Úrnak templomát. Egyszersmind a pogányokról is beszél, akik segédkeznek a munkánál: „És a messze lakók eljőnek, és építenek az Úr templomában.” Ézsaiás pedig kijelenti: „Az idegenek megépítik a te kőfaladat.” (Zak 6:12, 15; Ésa 60:10) Péter azt mondja, amikor ezen templom építéséről szól: „Akihez járulván mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott becses kőhöz, ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” (1Pt 2:4–5) – Az apostolok története,
595. o.

Az apostolok munkálkodtak a zsidó és a pogány világ kőbányáiban, hogy onnan köveket bányásszanak ki, és a fundamentumra helyezhessék. Pál az efézusi hívőkhöz intézett levelében mondta: „Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei Istennek, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus; akiben az egész épület szép renddel rakattatván nevekedik szent templommá az Úrban; akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” (Eféz 2:19–22)
A korinthusiaknak így írt: „Az Istennek nékem adott kegyelme szerint, mint bölcs építőmester, fundamentumot vetettem, de más épít reá. Ki-ki azonban meglássa, mimódon épít reá. Mert más fundamentumot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít rá erre a fundamentomra, kinek-kinek munkája nyilván lészen; mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinekkinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg.” (1Kor 3:10–13) – Az apostolok története, 596. o.
 

Milyen konkrét helyzetben mutatja be Pál Ef 2:11-22 szakaszában azt, ahogyan a kereszt az emberi kapcsolatokra hatott? Az egyházat közösen alkotó zsidó és görög hívők kapcsolatát nevezi meg. Nyilván fontos számára, hogy megértsék: Isten házanépének tagjaiként egymással megbékélve kell élniük (Ef 2:19). Az apostolnak a levél egészével azonban még tágabb, messzebb ható célja is van. A témája Istennek az a nagy terve, hogy mindent egyesít Krisztusban (Ef 1:9-10) – ebbe pedig beletartozik
„minden nemzetség, mennyen és földön” (Ef 3:15).
Amikor a hívők között megvalósul az egység, amit Krisztusnak a kereszten aratott győzelme tesz lehetővé, az azt jelzi, hogy már folyamatban van Isten nagy terve, ami szerint mindent egyesít Krisztusban. A helyreállt kapcsolataik mutatják be, hogy mi a terve Istennek a Krisztusban egyesített világegyetemmel. Tehát jól tesszük, ha az Efézusi levél szövegkörnyezetébe ágyazott részhez, Ef 2:11-22 verseihez fordulunk azért, hogy olyan bibliai elveket találjunk, amelyek egy ma is fontos témát érintenek: a népcsoportok vagy fajok közti kapcsolatokat!Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 71–77; Ellen G. White: Az imádság, 28. fejezet

 

1.    Mit kívánt a zsoltáros vénsége idejére? 

2.    Mikor érezte magát Aszáf balgatagnak és tudatlannak?

3.    Ki volt az Úr gerlicéje?

4.    Mit tegyenek az Úr körül lakozók?

 5.    Főként miért fognak imádkozni a kiscsoportok a megpróbáló időkben?

Efézus 2:1–10 szakaszában Pál rendkívül szép és felemelő képet fest arról, hogy miként dolgozik Isten egy ember egyéni üdvösségén. Üdvözülni azt jelenti, hogy a Messiás által elhívott személy a Messiással együtt feltámad, felmagasztaltatik és megdicsőül. Ez a leírás azonban általában a zsidókra vonatkozott, akik türelmetlenül várták a Szabadítót. A zsidó értelmezés szerint, eljövetelekor a Messiás megszabadítja és megdicsőíti a zsidókat, a népeket pedig megalázza és megsemmisíti. Pál azonban a megdicsőítés nyelvezetét – melyet a zsidók üdvösségének leírására használtak – a pogányokra alkalmazza.
Ugyanakkor szögezzük le: Pál nem azt hirdeti, hogy mostantól a pogányok azért üdvözülnek, mert pogányok, a zsidók pedig azért, mert ők zsidók. Az Istenhez „közelvaló” zsidók (Ef 2:13) ugyanazt az „isten nélkül való” életet élhették, mint a pogányok (Ef 2:12; Ef 2:1–10; Róm 2:17– 26). A maguk során a népeknek nem szabad elfelejteniük, hogyan éltek azelőtt, hogy találkoztak Krisztussal és elfogadták Őt. Mindkét embercsoport tehát Isten Krisztus által a kereszten kinyilatkoztatott kegyelméből üdvözült. Mind a zsidók, mind a pogányok csakis Krisztusban üdvözülhetnek. Másfelől Pál hangsúlyozza, hogy az üdvösség az izraelitáktól jön (Ef 2:12; lásd Róm 9:4–5; Jn 4:22). Végsősoron „Isten választotta ki a zsidó népet, hogy képviselje Őt a földön. […] Rájuk bízta a mennyei próféciákat, és […] a Messiás is zsidó volt (Róm 9:4–5)” (Adventista Bib­ liakommentár, 5. köt., 940. o.).
A tanulmány témái:
Jézus Krisztus ugyanolyan mértékben üdvözíti a zsidókat, mint a pogányokat, habár Isten előbb a zsidókat hívta el az üdvösség hirdetésére.
Az Úr Jézus által mindenkinek felajánlott üdvösség egyetemes, mivel Jézus a kereszthalálával mindenki számára biztosította az üdvösséget, aki hisz Őbenne (Jn 3:16). Ilyen értelemben a zsidókat és a népeket elválasztó fal jelentőségét vesztette.
Jézus Krisztus nemcsak hogy lerombolta a zsidók és a pogányok közötti falat, hanem egy új valóságot épített, Isten egy új templomát, az egyházat, amelyben zsidó és pogány egyenlő félként és együtt képezi az egyházat.

A fal leomlása
Egyes keresztények tévesen állítják Efézus 2:16 alapján, hogy Pál a zsidók és a pogányok közötti békét a mózesi törvény eltörlése által képzeli el. Azokról a keresztényekről van szó, akik a kereszténység szempontjából jelentéktelennek tartják az Ószövetséget és a törvényt. Ez a perspektíva nemcsak Pál teológiájának téves értelmezése, hanem a Pál által leírtakkal ellentétes következtetés.
Lényeges itt kiemelnünk két fontos dolgot. Az első: Efézus 2:16 kontextusa alapján az Isten népéhez csatlakozni kívánó pogányok valóban falba ütköztek, amely megakadályozta közeledésüket. Ez az elválasztó fal felért egy tragédiával, hiszen Isten arra hívta el Izraelt, hogy kegyelmét hirdesse a világnak. Az izraeliták azonban a kegyelemből számukra felajánlott szentség megtapasztalására történő elhívást összetévesztették az elszigetelődéssel és az elitizmussal, következésképpen nem sikerült teljesíteniük Isten rájuk bízott küldetését.
Egyesek hajlamosak az itt leírt ellenségeskedés problémájának felszítását a zsidók számlájára írni, akik ugyanis távol akarták tartani a népeket Istentől. E perspektíva egyik fontos következtetése, hogy a problémát maga Jézus oldotta meg úgy, hogy eltörölte a zsidó törvényeket, és megalapított egy új vallást. Nem fér kétség ahhoz, hogy a zsidók ellenséges érzéseket tanúsítottak a népekkel szemben. Mindezek ellenére azonban az Ószövetség arról is beszámol, hogy az ókori világ népei is ellenségesek voltak Izraellel és Júdával szemben.
Pál azonban itt nem két népcsoport hagyományos nemzetközi megbékélési tervét dolgozza ki, nem keres közös nevezőt és lehetséges, kölcsönös politikai kompromisszumokat a felek között. Az apostol kijelenti, hogy mind a zsidóknak, mint a népeknek megvan a maguk vétke, azt viszont nem állítja, hogy a felek közötti legnagyobb gondot egyedül az egyszerű, kölcsönös ellenséges indulat jelentené, vagy hogy a két népcsoport nem találja az együttélés gyakorlati megvalósításának lehetőségeit. Efézus 2. fejezetében Pál azt írja a népek közül keresztényekké vált hívőknek, hogy holtak voltak a bűneikben és a vétkeikben, de nem a zsidók miatt, hanem mert engedtek bűnös természetük és Sátán nyomásának, és mert arrogánsak voltak, és azt hitték, mindenkinél jobban tudják, miként üdvözülhetnek (Ef 2:1–3; lásd Róm 1:21–32).
Másrészt a zsidók számára nem jelentett gondot, hogy a népek felől állandóan támadások veszélye fenyegetett, hiszen Isten megígérte, hogy megvédi őket, ha teljesen megbíznak benne. Az sem jelentett gondot, hogy Isten az ígéreteit, törvényeit és parancsolatait a zsidóknak adta, és velük kötött szövetséget, nem a népekkel. A zsidók nem azért váltak a népek ellenségeivé, mert Isten erre képezte volna ki őket. Az izraeliták és a pogányok közötti feszültségek oka másban keresendő.
Pál kitartóan hangsúlyozza: a két fél közötti kölcsönös ellenséges indulat oka abban rejlik, hogy mindkét tábor egyenlő módon vétkezett és fellázadt Isten ellen (Róm 3:9–19). Míg a népek üdvösséghez vivő útja mindig is a cselekedeteken keresztül vezetett (legalábbis ők így hitték), a zsidók kinyilatkoztatást kaptak Istentől a kegyelem általi üdvösségre vonatkozóan. A Jézus korában viszont a zsidók és a pogányok közötti különbség már nem a kegyelem és a cselekedetek általi üdvösség egymásnak feszülésében állt; a vita a körül forgott, hogy mely cselekedetek vezetnek üdvösségre. A népek azt hitték, hogy kezdeményezéseik, cselekedeteik és hősies életmódjuk helyezi őket az emberiség üdvösségének útjára, míg a zsidók azért voltak meggyőződve, hogy az üdvösség – a saját üdvösségük – útján haladnak, mert követték Isten tanításait, és engedelmeskedtek az Ő törvényének (Róm 9:31–32; 10:3).
Következésképpen a két tábor közötti animozitás felszínes és mesterkélt volt. Egy szó mint száz: mind a zsidók, mind a pogány népek egyformák voltak: bűnösök, akik fellázadtak Isten kegyelme ellen (Róm 1:21; 2:4–5), azt állítván magukról, hogy a cselekedeteik révén üdvözülnek. Az izraeliták és a népek a cselekedetek vallása miatt harcoltak egymással. Lényegében a zsidó vallás hasonlóvá vált a pogányok vallásához; ezen okból kifolyólag, miután hosszasan megfeddte a zsidókat a törvény betű szerinti betartása és a Szentírás téves értelmezése miatt (Mt 23), Jézusnak el kellett mondania a zsidó vezetőknek, hogy „pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt 23:38).
Isten elhívta Izraelt, hogy hirdesse a világnak a kegyelem vallását. A kegyelem elhívása – a kegyelemhez hívás – volt Izrael azonossága és küldetése. Ezen okból kifolyólag Pál kitartóan küzdött azért, hogy a kegyelem megmaradjon a keresztény vallás alapjaként. Galáciabeliekhez (népekhez) és Zsidókhoz (izraelitákhoz) írt levele lelkes felhívás a kereszténységhez, hogy ne kövesse Izraelt legnagyobb tévelygésében.
A második fontos észrevétel: Pál megoldása erre a lényeges problémára nem a társadalmi és politikai egyeztetésekben rejlett, amelyek által az ószövetségi törvényt részben vagy teljesen megrontják, hogy helyet biztosítsanak a zsidók és a népek közötti megbékélésnek. Pál mindkét tábort felszólítja a saját cselekedeteibe vetett bizalmában gyökerezett pozíciója feladására, és arra kéri a feleket, hogy fogadják el Jézus Krisztusban Isten kegyelmét. E két feltétel teljesítésével megbékélnek Istennel, és egyesülnek egymással Isten országában; felfedezik, hogy Isten ugyanazon népét alkotják, ugyanannak az országnak a polgárai, ugyanannak a családnak – az egyháznak – a tagjai.
Következésképpen a zsidók és a pogányok egymásközti vízszintes megbékélését a függőleges megbékélésnek kellett megelőznie. Ez Krisztus által valósulhat meg, aki azért öltött emberi testet, „hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által” (Ef 2:16). Az egyház tehát – a hely, ahol a zsidók és a népek békében élnek egymással – nem Isten törvényének érvénytelenítésére épül, hiszen Isten törvénye a szeretet és a kegyelem törvénye (Jn 14:15; Róm 13:8–10).
Ha Isten a saját törvénye érvénytelenítése folytán békélne meg az emberiséggel, nem lett volna szükség Jézus kereszten kifolyt vérére, ahogy a megváltási terv is szükségtelen lett volna. Isten megbékéltette magával mind a zsidókat, mind a népeket, magához hívta, és Krisztus és a Szentlélek által üdvösségre vezette őket (Ef 2:16, 18).

Alkalmazás
Többezer év távlatában a zsidók és a pogányok közötti kapcsolat lényegtelenné vált számos keresztény egyház számára. Szinte biztos, hogy a gyülekezetetekben fel sem merül ez a kérdés. Mindazonáltal a zsidókhoz hasonlóan megtörténhet, hogy mi, keresztények is falakat építünk magunk köré, amelyek nem engedik, hogy az evangélium eljusson az emberekhez. Kérd meg csoportod tagjait, hogy vizsgálják meg, vannak-e ilyen elválasztó falak a saját és a gyülekezetük életében. Hogyan tehetné lehetővé a gyülekezet az ilyen falak lebontását Krisztusban és Krisztus által?
Egyes emberek a zsidók és a pogányok közötti fal leomlását úgy is értelmezhetik, hogy nincs többé különbség az egyház és a világ között, illetve hogy az egyház most már élhetne a világ mércéi szerint. Miért nem biblikus ez a megközelítés? Egy ilyen magatartás az evangélium hirdetését hátráltatná. Miért jogos az az elvárás, hogy az egyházban megőrizzük Isten szentségét, és az egyházon kívül tartsuk a bűnt és a bűnös életmódot? Beszélgessetek erről a csoportban!
Egyes keresztények megjegyezhetik, hogy a zsidók és pogányok közötti válaszfalat maga Isten építette, elsősorban és főként azért, hogy az izraelitákat elkülönülésre biztassa a pogányoktól. Végsősoron maga Jézus mutatta be úgy Istent, mint aki kerítéssel veszi körül Izraelt (Mt 21:33).

Továbbá Isten egyértelműen megtiltotta az izraelitáknak, hogy más népek közül valókkal kössenek házasságot (lásd 5Móz 7:1–6). Még Pál is figyelmeztet a hitetlenekkel való házasságra vonatkozóan (2Kor 6:14). A jelenkori társadalom többsége úgy tűnik, befogadóbb, kevésbé megkülönböztető a felekezetközi házasságokat illetően. Figyelembe véve ezeket az észrevételeket, csoportod tagjai hogyan magyaráznák Pál kijelentését, miszerint Jézus lebontotta a zsidók és a pogányok közötti választófalat, holott a Biblia egyértelműen kijelenti, hogy Isten emelte a válaszfalat Izrael köré?
Valóban léteznek válaszfalak a hívők között, vagy egy bizonyos földrajzi területen belül a különböző adventista gyülekezetek között? Mit tehetünk külön-külön mindannyian Isten akaratának teljesítéséért?