A végidő képei

E heti tanulmányunk: 2Krónikák 36:22-23; Dániel 5:1-31; Jónás 3:5-10; Máté 12:38-42; Jelenések 16:12-19; Jelenések 18:4

Ezen a héten még egy pillantást vetünk a végidei eseményeket megvilágító beszámolókra. Foglalkozunk Jónás ninivei missziójával, Babilon bukásával, a perzsa király, Círusz felemelkedésével, aki szabaddá tette Isten népét, és megengedte, hogy visszatérjenek az ígéret földjére.
Az eddig tanulmányozott esetek történelmi beszámolói mély jelentőséggel bírtak minden generáció életében, de különösen sokatmondóak a Krisztus visszatérése előtti utolsó nemzedék számára. Sok olyan elemre bukkanhatunk ezekben, amelyek segítségével jobban megérthetjük azt, amit „jelenvaló igazságnak” nevezünk.
Ugyanakkor a végidei eseményekre előre mutató történetek vizsgálatakor egy dologgal tisztában kell lennünk: vigyázzunk arra, hogy a különböző témákat és utalásokat a maguk teljességében nézzük, és ne akarjunk minden egyes részletet elemezni, abszurd próféciamagyarázatokat gyártva. Mint Jézus példázataiban, úgy itt is keressük a fő pontokat és elveket. Ne próbáljunk kicsavarni minden részletet azt remélve, hogy rejtett igazságra bukkanunk! Keressük inkább a fő vázat, az elveket, úgy felfedezünk majd az utolsó napokkal kapcsolatos részeket!

Az iskolában és otthon élőszóval folyt a tanítás nagy része, de az ifjak megtanulták a héber írások olvasását, és az Ószövetség pergamentekercseit is tanulmányozták. A tananyag fő témája Isten törvénye volt a Mózesnek adott utasításokkal, valamint a szent történelem, a szent zene és a költészet. A szent történelem feljegyzéseiben nyomon követték Jahve lábnyomait. A szentélyszolgálatban eléjük tárták a jelképek által bemutatott magasztos igazságokat, és hitük megragadta az egész rendszer központi tárgyát: Istennek Bárányát, aki elveszi a világ bűneit. Az állhatatos lelkületet ápolták. Nemcsak az ima kötelességére tanították meg a tanulókat, hanem arra is, hogyan imádkozzanak, hogyan közeledjenek Teremtőjükhöz, hogyan gyakorolják hitüket benne, hogyan értsék meg, és engedelmeskedjenek a Szentlélek tanításainak. A megszentelt értelem régit és újat hozott elő Isten kincstárából, és Isten Szentlelke jövendőmondásban és szent énekek éneklésében nyilatkozott meg közöttük. – Előtted az élet, 47. o.

Izrael gyermekei mint nép nem fogadták el azokat az áldozatokat, amelyeket Isten akart adni nekik. Nem értékelték szándékát, és nem működtek együtt vele annak keresztülvitelében. Bár így az egyének és a népek különváltak tőle, mégis változatlan a menny szándéka a benne bízók iránt: „Valamit Isten cselekszik, az lesz örökké...” (Préd 3:14)
Az emberek szükségleteivel a fejlődésnek különböző fokozatai és hatalmának különböző megnyilvánulásai állnak szemben az egymást követő korszakokban, az Úr munkája azonban minden időben ugyanaz. A tanító ugyanaz. Isten jelleme és terve is ugyanaz. Nála „nincs változás vagy változásnak árnyéka” (Jak 1:17).
Izrael tapasztalatait a mi tanulságunkra jegyezték fel. „Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett.” (1Kor 10:11) A nevelés sikere nálunk is, mint a régi Izraelnél, a Teremtő tervének hűséges keresztülvitelétől függ. A Szentíráshoz való ragaszkodás éppen olyan nagy áldásokat hoz a mi számunkra is, mint egykor a zsidó nép számára. – Előtted az élet, 50. o.

Isten ma is ki akarja nyilatkoztatni ezeket a magasztos igazságokat a gyerekek és a fiatalok által. József és Dániel élete szemlélteti, mit tesz Isten azokért, akik átadják magukat neki, és teljes szívvel igyekeznek megvalósítani szándékát.
A világnak emberekre van a legnagyobb szüksége – olyanokra, akik el nem adhatók és meg nem vesztegethetők; olyan emberekre, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; olyan emberekre, akik merik a bűnt nevén nevezni; olyan emberekre, akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyan emberekre, akik kiállnak az igazság mellett, szakadjon bár le az ég!
De ez a jellem nem a véletlen műve; nem is tulajdonítható a gondviselés különös kegyének. A nemes jellem az önfegyelem gyümölcse, úgy alakul ki, ha az ember alacsonyabb rendű természetét a magasabb alá rendeli – ha énjét Isten és ember szolgálatára, a szeretet szolgálatára szenteli. – Előtted az élet, 57. o.

Jónás próféta könyve rövid, de felettébb nagy a hatása. Bizonyos tekintetben sok hívő magára ismerhet a vonakodó prófétában. A történet tartalmazza jövőbeli események felhangjait.

Jézus kijelentette, hogy Ő nagyobb Jónásnál. Tudta, ha a világunkba jön, az a keresztet jelenti számára, mégis eljött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10). Jónás három napot töltött a nagy hal belsejében – a saját bűnei miatt. Jézus három napot töltött a sírban a mi bűneink miatt. Erre volt szükség az elveszettek megmentéséhez.

Ma vonakodó prófétának nevezzük Jónást, aki nem akart Ninivébe menni. Emberi nézőpontból érthető is: az asszírok birodalma brutális volt. Falfestményeik tele vannak szörnyűségeket ábrázoló jelenetekkel, a leigázott népeket elképzelhetetlenül kegyetlen módszerekkel gyilkolták le. Ugyan ki akarná vállalni annak következményeit, hogy a fővárosukban prédikál a bűnbánatról?

A történet egy fontos pontja talán előre mutat a végidei maradék mozgalomra: amikor Jónástól megkérdezik, hogy ki ő, ezt feleli: „Héber vagyok, és az URat, az egek Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (Jón 1:9, ÚRK). Szavai emlékeztetnek az első angyal üzenetére (Jel 14:7). Azt emelte ki, hogy az Úr teremtette „a tengert és a szárazföldet”, vagyis rámutatott: Ő a Teremtő. Ezért kell imádnunk Őt, és az imádat kérdésének szerepe központi a végidei események során.

Nekünk is népszerűtlen üzenetet kell hirdetnünk a lelki Babilonban. Amikor azt mondjuk a világnak: „Fussatok ki belőle, én népem” (Jel 18:4), kifejezzük, hogy meg kell térniük. Az ilyen üzenet szinte mindig haragot vált ki sokakból, még ha a lehető legkedvesebben mondjuk is. Vajon ki az közülünk, aki nem találkozott még negatív, sőt ellenséges reakcióval, amikor bizonyságot tett? Ez egyszerűen együtt jár a „feladattal”.

Ma is szól ez a tanítás Isten szolgáinak. A nagyvárosoknak ma éppolyan szükségük van az igaz Isten tulajdonságainak és szándékainak megismerésére, mint annak idején volt a niniveieknek. Krisztus követeinek meg kell ismertetniük az emberekkel a szem elől tévesztett nemesebb világot. A Szentírás tanítása szerint csak az a város marad meg, amelynek építője és alkotója Isten. A hit szemével az ember megláthatja a menny küszöbét, amelyet eláraszt az Atya dicsősége. Az Úr Jézus munkálkodó szolgái által szólítja fel az embert, hogy megszentelt vágyakozással törekedjen a soha el nem múló örökségre. Buzdítja, hogy gyűjtsön kincset Isten trónjánál. – Próféták és királyok, 274. o.

Jónás magatartása arról árulkodik, hogy többre értékelte saját hírnevét, mint a bűnös városban élő lelkeket. Attól félt, hogy hazug prófétának fogják minősíteni. Isten megszánta a megtérő népet, és ez „igen rossznak látszék Jónás előtt, és megharaguvék”. Kérdőre vonta az Urat:
„Avagy nem ez vala-é az én mondásom, mikor még az én hazámban valék? Azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó.”
Amikor látta, hogy irgalmában az Úr megszánja a várost, mely romlott cselekedetekkel gyalázta a Mindenhatót, Jónásnak együtt kellett volna munkálkodnia az irgalmas isteni tervvel. Csakhogy ő szem elől tévesztette a nép érdekeit. Ismét saját érzelmeinek engedett, ezért nem töltötte el szomorúsággal az a gondolat, hogy ilyen sok ember pusztulna el, ha nem kapna jóra vezető tanítást. Úgy érezte, inkább a halált választja, mintsem hogy úgy éljen, hogy közben lássa megmenekülni a városlakókat, ezért felkiáltott: „Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet éntőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!” – Advent Review and Sabbath Herald, 1906. október 18.

„És lőn az Úrnak szava Jónáshoz: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe!” A próféta kétségbe vonta az isteni elhívás bölcs voltát. Úgy gondolta, hogy semmi értelme sincs ilyen üzenetet hirdetni abban a büszke városban. Arról viszont megfeledkezett, hogy Isten, akinek szolgált, mindentudó és mindenható. Miközben tétovázott, Sátán a csüggedés érzésével környékezte meg, és „felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna”. Talált egy hajót, „és megadván a hajóbért, beszálla abba, hogy Tarsisba menne”.
Jónás nehéz feladatot kapott, viszont ha kételyek nélkül engedelmeskedett volna, akkor bőséges áldásban részesül. Az Úr azonban mégsem hagyta el Jónást elkeseredésében. Próbákon és gondviselésének furcsa eseményein keresztül vezette el oda, hogy újjáéledjen a menny iránti bizalma. – From Splendor to Shadow, 144. o.

Jónásnak határozott üzenetet kellett hirdetnie Ninive lakosainak. „Elindult Jónás, és bement a városba egynapi járásra, és így kiáltott: Még negyven nap, és elpusztul Ninive” (Jón 3:4, ÚRK). Világos, hogy a városnak vége. Hiszen nem maga az Úr prófétája mondta?
Mégis mi történt Ninivével?

Igen, megtért az egész város, és a megjövendölt végzet nem következett be, legalábbis akkor nem. „Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztaltatott és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 170. o.).

Számíthatunk hasonlóra az utolsó napokban, amikor a végső üzenet hangzik a bűnbe süllyedt világnak? Igen és nem. Vagyis világszerte mindenütt lesznek sokan, akik hallgatnak a szóra: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és na kapjatok az ő csapásaiból” (Jel 18:4). Az egész világon mindenütt lesznek, akik kiállnak, és a fenevaddal dacolva „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12). Ninive egykori lakóihoz hasonlóan ők is megmenekülnek az ítélettől, ami az elveszetteket sújtja.
Viszont vannak feltételes próféciák is, mint amilyen a Ninive pusztulását hirdető üzenet volt: elpusztul, ha az emberek nem fordulnak el gonoszságuktól (lásd Jer 18:7­-10). Csakhogy nem minden prófécia feltételhez kötött. Vannak olyanok is, amelyek az emberek reakcióitól függetlenül teljesednek. Krisztus első és második adventjének messiási próféciái, a fenevad bélyege, a csapások, a végidei üldözés – ezek egyike sem feltételes, bekövetkeznek, bármit is tesznek az emberek. Az emberek tettei, döntései azt határozzák meg, hogy a próféták által előre elmondott végső események idején ők melyik oldalra kerülnek.

Isten végtelenül türelmes. Elcsodálkozunk ezen a hosszútűrésen, ha arra gondolunk, hogy állandóan megsértjük szent parancsolatait. A mindenható Atya fékezi saját magát, de kétségkívül meg fogja büntetni a gonoszokat, akik olyan vakmerően dacolnak a Tízparancsolat jogos követelményeivel.
Isten próbaidőt ad az embernek; de türelmének is van határa, és büntetése elkerülhetetlen. Az Úr hosszú ideig elnéző az emberekkel és a városokkal. Irgalmasan figyelmeztet, hogy a menny haragjától megmentse őket. De eljön az idő, amikor már nem hallgatja meg az irgalomért könyörgőket, és elpusztítja az igazság világosságát állandóan visszautasító lázadókat, mert könyörületes velük és azokkal is, akiket példájukkal befolyásolnának. – Próféták és királyok, 276. o.

Isten ezt üzeni ma a föld lakóinak: „Legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.” (Mt 24:44) A társadalmakban, különösen a nagyvárosokban uralkodó állapotok hirdetik, hogy eljött Isten ítéletének órája, és hogy minden földi dolog vége közeleg.
A korszakok válságának küszöbén állunk. Az Úr ítéletei gyors egymásutánban fognak következni tűz, árvíz, földrengés, háború és vérontás formájában. Ne lepődjünk meg a nagy és meggyőző események láttán, mert már nem maradhat itt sokáig a kegyelem angyala, hogy védje a megátalkodottakat!
„Mert, ímé, az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé!” (Ésa 26:21) Isten haragjának viharfelhői sűrűsödnek, és csak azok fognak megállni, akik engedelmesen fogadják kegyelemből fakadó hívását – mint ahogy Ninive lakói tették Jónás prédikálására –, és megszentelődnek a menny Urának törvényei iránti engedelmesség által. Csak az igazak rejtőzhetnek el Krisztussal Istenben, míg a pusztítás áthalad. – Próféták és királyok, 278. o.

Azonban Ninive nem volt teljesen gonoszságba merülve. Sok olyan ember élt a városban, akik törekedtek volna a jóra, és elhagyták volna gonosz cselekedeteiket, ha alkalmuk lett volna megismerni az élő Istent. Az Úr azért mutatkozott meg nekik ilyen minden kétséget kizáró módon, hogy megtérésre vezesse őket. – From Splendor to Shadow, 144. o.

Miután a médek és a babiloniak szövetséges seregei (Nabukodonozor apja vezetésével) legyőzték Ninivét (Kr. e. 612), Babilon városa újból felemelkedett, olyan mértékben, amihez foghatót a nagy törvényadó, Hammurapi napjai óta nem tapasztalt. Nabukodonozor király dolgát már nem nehezítették az asszír támadások, így Babilon gazdagsága és befolyása annyira megnőtt, hogy a szomszédos népeknek nemigen volt más választása: ha vonakodva is, de el kellett fogadniuk fölényét. Babilon volt a világ királynője, és a prosperálni kívánó népek hűséget fogadtak neki.

Amennyire tudjuk, Nabukodonozor hívőként halt meg, megvallotta, hogy Dániel Istene minden nép jogos uralkodója (Dán 4:31-­34). A következő történet, amiről Dániel beszámol, már Nabukodonozor utódjáról, Belsazárról szól.

A történetnek talán a legszomorúbb, legtragikusabb része Dán 5:22 verse. Dániel beszélt a királynak Nabukodonozor bukásáról és felemelkedéséről, majd ezt mondta neki: „És te, Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad.” Vagyis alkalma volt megtudni, mi az igazság, talán saját szemével láthatta, mi történt Nabukodonozorral, mégis úgy döntött, hogy a történteket figyelmen kívül hagyva inkább arra az útra lép, ami elődeinek is annyi bajt okozott.
Amint egykor Nabukodonozor felállíttatta az aranyszobrot, úgy Belsazár is nyíltan dacolt Isten kijelentésével. A templomi szent edényeket közönséges célra használta, és ezzel valószínűleg azt akarta érzékeltetni, hogy Babilon leigázta a zsidókat, ezért kerültek a birtokába a zsidó istentisztelet szent tárgyai, vagyis ők továbbra is hatalmasabbak Istennél, aki megjövendölte a hanyatlásukat.
Ez valóban tudatos ellenszegülés volt, pedig Belsazár sok bizonyítékot látott, ami bölcsebbé tehette volna. Elegendő információ állt a rendelkezésére ahhoz, hogy tisztában legyen az igazsággal, de a szívbeli állapotával volt a baj. Amikor az utolsó időben végső válságba kerül a világ, az emberek akkor is lehetőséget kapnak az igazság megismerésére, és a döntésüket ők is a szívükben hozzák meg, mint Belsazár.

Nabukodonozor unokájának, Belsazárnak ostobasága és gyengesége miatt a büszke Babilon csakhamar elbukott. Belsazár, aki már fiatalon részt kapott az uralkodásból, hatalmában büszkélkedett, és szívével a menny Istene ellen fordult. Sok lehetősége volt Isten akaratának megismerésére és annak megértésére, hogy kötelessége neki engedelmeskedni. Tudott arról, hogy nagyapját az Úr határozatából kiűzték az emberi társadalomból. Jól ismerte Nabukodonozor megtérése és csodálatos gyógyulása történetét is. De engedte, hogy az élvezetek szeretete és az öndicsőítés homályba borítsa azokat a tanulságokat, amelyeket soha nem lett volna szabad elfelejtenie. Kegyelemből kapott lehetőségeit eltékozolta, és nem igyekezett arra, hogy általuk jobban megismerje az igazságot. Amire Nabukodonozor végül kimondhatatlan szenvedés és megalázás árán eljutott, attól Belsazár közömbösen elfordult. – Próféták és királyok, 522. o.

Ezután felolvasták és megmagyarázták a falon megjelent írást. Belsazárnak végig kellett hallgatnia a visszavonhatatlan ítéletet: „Számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak.” „Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál.” „Elosztatott a te országod, és adatott a médeknek és perzsáknak.” Belsazárnak nem volt mentsége, hiszen elegendő világosságban részesült ahhoz, hogy változtasson az életén. Lett volna alkalma megismerni az igazságot, de túlzott engedékenysége miatt elveszítette az istenismeret minden előnyét, és nem hallgatott Istenre sem mint ember, sem mint király, ezért elvesztette országát. Akinek van hatalma fölemelni és dönteni királyokat, másnak adta Belsazár országát.
Nabukodonozor és Belsazár élete által az Úr a mai nemzedékeket szólítja meg. Komolyan kell vennünk azokat a tanulságokat, amelyekkel az akkori lázadó királyok szolgáltak. Ha Belsazár a nagyapja életéből levonta volna a tanulságokat, nemcsak az országát tarthatta volna meg, hanem az életét is. Viszont figyelmen kívül hagyta a kapott leckéket, és tovább lázadt Isten ellen, sőt, olyan bűnöket követett el, amelyekért a nagyapja meg lett dorgálva és büntetve. Gőgösen felmagasztalta magát, ezért háznépével utolérte Isten ítélete. Legnagyobb bűne az volt, hogy bár a menny világosságot adott neki, mégsem volt hajlandó az igazság útján járni. – Signs of the Times, 1891. július 20.

Abban vétkezett Belsazár, hogy bár volt lehetősége megismerni és cselekedni a jót, és sokakat vezethetett volna erre az útra, mégis szem elől tévesztette azt a világosságot, amelyet Isten az útjába helyezett.
Alkalma lett volna megismerni Istent és az ő igazságát, de nem tagadta meg önmagát, hogy megismerhesse a jót, és nem törekedett igazságosan cselekedni. Most pedig, legnagyobb bálványimádása közepette, miközben elvetette az Urat, a kézfej épp az ő sorsát írta fel a falra. – Signs of the Times, 1891. július 20.

Babilon egyik erőssége volt, hogy a falai alatt folyt át az Eufrátesz, korlátlan mennyiségű ivóvízzel látva el a várost. Ugyanakkor ez jelentette a gyengeségét is. Nitocris, ókori babiloni királynő földmunkákat végeztetett a folyó mentén, hogy a vizet a városba vezessék. Az építkezés idejére a vizet egy mocsárba terelték, hogy a munkások zavartalanul dolgozhassanak. Círusz arra gondolt, hogy ezt ők is megtehetik: kiszáríthatják az Eufrátesz medrét, hogy a csapatai kényelmesen bevonulhassanak a városfal alatt. Amikor a falon belülre értek, a folyó mentén épített belső védőfalakat őrizetlenül találták, és a város egyetlen éjszaka leforgása alatt elesett. Hérodotosz, ókori görög történetíró beszámol róla, hogy

„azoknak, akik Babilon városának központjában éltek, fogalmuk sem volt róla, hogy a külvárosokat már elfoglalták, mert a nagy ünnepség forgatagában mindenki táncolt, elmerültek az élvezetekben” (Herodotus: The Histories. Tom Holland, ford., New York, 2015, Penguin, 94. o.). Volna okunk kételkedni abban, hogy ez ugyanaz az ünnepség volt, mint amiről Dániel 5. fejezete ír?

Jézus így figyelmeztette a tanítványait, amikor azt magyarázta, hogyan ismerhetik fel az idők jeleit: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, melyik órában jön el a ti Uratok! Azért pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakaszában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába betörjön” (Mt 24:42­-43, ÚRK). Amint Babilon elestekor történt, úgy a mai Babilont is meglepetésként fogja érni Krisztus váratlan megjelenése. Persze nem szükségszerű, hogy ez velünk is így legyen. Kaptunk elég bizonyítékot, részletes próféciák sokaságát arról, hogy Jézus hamarosan visszatér.

A világra nem azért tör hirtelen a meglepetés, mintha nem tudnának arról, amit Isten előre megjelentett. Azért fognak meglepődni, mert eldöntötték, hogy nem hiszik el azt, aminek a bekövetkezéséről Isten előre szólt.

Nekünk is szól a nemzetek történelme. Minden népnek és minden egyes embernek megvan a helye Isten csodálatos tervében. Most zajlik az egyének és nemzetek megméretése. A mérleg annak kezében van, aki soha nem téved. Mindenki maga határoz a sorsáról, Isten pedig mindent kézben tartva megvalósítja szándékát.
A próféciák, amelyeket a nagy VAGYOK adott Igéjében, az eseményeket – a múlt örökkévalóságától a jövő örökkévalóságáig – láncszemekként kapcsolják egymáshoz, és megmondják, hol állunk ma a korszakok folyamatában, és mit várhatunk az eljövendő időben. Mindazt nyomon követhetjük a történelem lapjain, aminek a prófécia szerint napjainkig be kell következnie, és biztosak lehetünk abban, hogy mindaz, ami még hátra van, be fog teljesedni a maga idejében. – Próféták és királyok, 536. o.

Babilon pusztulása bizonyos mértékben szemlélteti a világ végső pusztulást, amelyről így ír a próféta: „Ímé, az Úrnak napja jő kegyetlen búsulással és felgerjedt haraggal, hogy a földet pusztasággá tegye, és annak bűnöseit elveszesse arról.” A pusztítás az idő alatt következett be Babilonban, miközben elöljárói a lakomázással és a szórakozással voltak elfoglalva. Círusz seregei az Eufrátesz folyó eltérített medrén át hatoltak be a városba, s így hiába voltak zárva a kapuk, az ellenségnek immár semmi sem állhatott az útjába. Az őrszemek vidáman tivornyáztak, a város védtelenül állt, s még mielőtt a parancsnokok feleszméltek volna, az ellenség már bevonult a városba. A város egyik részén tartózkodókat leölték vagy foglyul ejtették, hogy ne tudják értesíteni a többieket, majd a város másik felét is bevették. Egyetlen figyelmeztető jelzés sem hangzott el, egyetlen hang sem figyelmeztette a városlakókat arról, hogy Círusz seregei megtámadták a várost. […]
Babilon magát a világot jelképezi. Amikor a város sorsa megpecsételődött, a királyok és a katonatisztek mintha eszüket veszítették volna, és magatartásukkal csak elősegítették sorsuk megpecsételődését. Amikor egy egész nemzedék sorsa megpecsételődik, úgy tűnik, hogy a nemzet vezetőinek oda lesz minden ereje, bölcsessége és józan ítélőképessége, amivel csak elősegítik annak a sorsnak a bekövetkeztét, amit épp próbálnak elkerülni. Az egyén vagy a nemzet számára a legnagyobb veszélyt nem a külső ellenség jelenti. Isten tudta nélkül nem bukik meg egyetlen nemzet sem, hanem a bukás az általuk választott balgaság és gonoszság útjának a következménye. De az istenfélő és parancsolatokat megtartó emberek, akik életükkel betöltik az igazság elveit, biztos oltalomban részesülnek, mert az Úr lesz a benne bízók oltalma. – Signs of the Times, 1890. december 29.

Miután Círusz elfoglalta Babilon városát, Isten népének fogsága véget ért. A perzsák engedélyezték, hogy visszatérjenek az ígéret földjére és újjáépítsék a templomot. A Perzsa Birodalom területe Círusz uralkodása alatt volt a legnagyobb a történelem során, amiről Tom Holland történész így ír: „A területek leghatalmasabb egybecsatolása volt ez, amit a világ valaha látott” (Tom Holland: Dominion Basic Books. Kindle Edition, 25. o.).

Perzsa szokás szerint úgy nevezték Círuszt, hogy „a nagy király” vagy „a királyok királya”.

Círusz előrevetíti, ami akkor történik majd, amikor Krisztus visszatér egyházáért: Ő a napkeletről jövő Király (vö. Mt 24:27), aki megküzd Babilonnal, és szabaddá teszi népét, hogy végül Babilonból megmenekülve visszatérhessenek az ígéret földjére (lásd Jel 19:11­-16). Ezért utal Isten Círuszra úgy, hogy az Ő „felkentje” (Ézs 45:1). A híres perzsa király egyrészt szabadságot adott Isten népének, de azon túlmenően a Babilon elleni hadjárata Krisztus második adventjének az előképeként is szolgál.

A mi korunkra már megváltozott az ószövetségi könyvek sorrendje, ami most Malakiás próféta könyvével végződik. Eredetileg azonban Círusz rendelete zárta az Ószövetséget. A Szentírás kánonjában a változtatás nélkül a következő epizód Máté evangéliuma lenne, ami Krisztus születésével kezdődik. Círusz Krisztus előképe volt. A perzsa uralkodó rendelkezett a földi templom újjáépítéséről, Jézus pedig megkezdte szolgálatát a mennyei szentélyben, és majd visszatér, hogy elhozza a szabadságunkat. Círusz természetesen nem tökéletesen jelképezte Krisztust; a kép és az előkép soha nem egyezik teljesen, és vigyáznunk kell, nehogy túl sokat képzeljünk bele minden apró részletbe. Tágabb értelemben véve azonban Círusz a „Szabadító” előképe volt.

Épp hetven év telt el azóta, hogy Nabukodonozor Babilonba hurcolta az első zsidó foglyokat, amikor Círusz átvette a hatalmat a méd Dáriusztól. Dániel – aki jól ismerte Jeremiás és Ésaiás jövendöléseit a fogság időtartamára vonatkozóan, valamint Ésaiásnak a círuszi rendeletre vonatkozó próféciáit – még életben volt, és fontos pozíciót töltött be a médó–perzsa udvarban. Mivel hitt ezekben a próféciákban, Istenhez imádkozva járt közben nemzetéért, és amikor elérkezett a jeruzsálemi templom helyreállításának ideje, Isten Círuszt választotta követéül, hogy szabadon bocsássa a zsidókat. Sőt, Círusz még a templomépítéshez is hozzájárult. […]
A magasságos Istennek voltak hűséges szolgái, akik készültek e rendelet kiadatásának idejére. Az Úr közel hatvan évvel korábban már kijelentette: „Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket, és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre… Akkor segítségül hívtok engem, és elmentek, és imádtok engem, én meghallgatlak titeket. És kerestek engem, és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr, és visszahozlak a fogságból, és összegyűjtelek titeket minden nemzet közül és mindama helyekről, ahová kiűztelek titeket, azt mondja az Úr, és visszahozlak e helyre, ahonnan számkivetettelek titeket.” Akik keresték az Urat, azok éltek a Círusz által rendelkezésükre bocsátott lehetőséggel, és készek voltak hazatérni, hogy felépítsék Isten templomát. – Advent Review and Sabbath Herald, 1907. március 28.
 
A hódító perzsa hadsereg váratlanul vonult be a babiloni főváros központjába a folyó medrén át, amelynek a vizét elvezették, és a belső kapukon keresztül, amelyeket gondatlan biztonságérzetből minden védelem nélkül nyitva hagytak. Mindez bőségesen bizonyította a zsidóknak az elnyomóik hirtelen bukásáról mondott ésaiási prófécia szó szerinti teljesedését. Ebben félreérthetetlen jelét kellett volna látniuk annak, hogy Isten a nemzetek ügyeit az ő érdeküknek megfelelően alakítja; mert a Babilon elfoglalásának és bukásának módját vázoló próféciával szoros összefüggésben íródtak a következő szavak: „Én mondom Círuszt pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” „Én indítottam el őt győzelmesen, egyengetem az útját mindenütt. Ő építi föl városomat, és hazaküldi foglyaimat, nem fizetségért és nem ajándékért – mondja a Seregek Ura.” (Ésa 44:28; 45:13) – Próféták és királyok, 552. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, „A láthatatlan vigyázó” c. fejezet, 331–334. o.

„A cselekvés színterére lépő nemzetek azért foglalhatják el helyüket a földön, hogy megmutatkozzék, betöltik­-e a »Vigyázó« és a »Szent« szándékát. A prófécia felvázolta a világ nagy birodalmainak – Babilónia, Médó­-Perzsia, Görögország és Róma – emelkedését és útját. Mindegyiküknél – mint a kevésbé hatalmas nemzeteknél is – a történelem megismételte önmagát. Mindegyiknek volt próbaideje; mindegyik kudarcot vallott, dicsőségük megfakult, hatalmuk elmúlt.
A nemzetek elutasították a mennyei elveket, és ezzel saját pusztulásukat munkálták. De az isteni, a mindent legyőző akarat megnyilvánult minden korszakban” (i. m. 331. o.).
Jeremiás próféta könyve 18. fejezetében Jeremiás figyeli, amint egy fazekas edényeket formáz, alakít. Isten ezzel a képpel, az agyagot formázó fazekas hasonlatával magyarázza a feltételesség elvét a próféciában, és hogy biztosan megértsük, Jeremiás által kifejti: „Ha szólok egy nép ellen vagy egy ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér az a nép gonoszságából, amely ellen szóltam, akkor én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghez vinni gondoltam. És ha azt mondom egy népről vagy egy országról, hogy fölépítem, beültetem, de gonoszul cselekszik előttem, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom azt a jót, amelyet tenni akartam vele” (Jer 18:7­-10, ÚRK).

Naponkénti tanulmányozásra: 2Mózes 10–16; Ellen G. White: Az apostolok története, 26. fejezet

1. Az Úr Mózeshez intézett szava szerint miért nem hallgatott rájuk a fáraó?

2. Mi kellett, hogy jel gyanánt legyen a kézen és homlokkötő gyanánt a szem előtt?

3. Ki a vitéz harcos?

4. Milyen tevékenységet kellett végezni a hatodik napon?

5. Ki az egyedüli bírája minden ember munkájának?  

Általános áttekintés

Mivel a Biblia lényegében Isten országáról szól, központi üzenete a vég idejére és Isten mennyei országára irányul. Ezt az eszkatológiai tudatosságot fedik fel és fejezik ki az apokaliptikus próféciák, amelyek egyértelműen és kifejezetten leleplezik a vég idejére szóló forgatókönyvet. Az utolsó napokra vonatkozó kinyilatkoztatások a Szentírás más részeiben is felbukkannak az idők végén sorra kerülő ítélet és a szabadulás jeleneteinek formájában.
Erre a hétre három bibliai történetet választottunk, amelyben a közös elem az, hogy mindhárom a történelmi Izrael korszakának végén játszódik, és a „pogányokról”, a népekről és nemzetekről szól (vö. 1Móz 12:3; 22:18). Az első epizód drámai: Ninive népének ítélete és a Jónás által vonakodva végzett evangelizálásnak köszönhető megtérése. A második történet tragikus hangvételű: a megtéretlen Belsazár feletti ítélet, és az általa kormányzott birodalom elvesztése. A harmadik jelenetnek dicsőséges kisugárzása van: Isten Círus király közreműködésével megmenti az Ő népét. Meglepő – ugyanakkor, Pál előrelátása szerint, az eszkatológiai pillanat egyetemességére jellemző – a tény, hogy az idők vége a pogányok üdvösségének alkalma, és a népek belépnek Izrael soraiba.
„… ameddig a pogányok teljessége bemegyen. És így az egész Izrael megtartatik” (Róm 11:25–26).

Magyarázat
 
Ítélet Ninive felett

Jónás próféta, Ninive lakosainak izraelita misszionáriusa elmeséli sikere­kudarca történetét. Isten szolgálatra hívta el őt Gáth­Kéferből (2Kir 14:25), a kis észak­izraeli városkából, II. Jeroboám idejében, Kr. e. 785­ben. Ez az időszak – a Királyok könyve szerint – rossz tapasztalat volt Izrael népe számára, amelynek hűtlensége kiváltotta ellenük Isten haragját (2Kir 13:3). Mindezek ellenére „nem mondta azt az Úr, hogy az Izrael nevét eltörli az ég alól”, sőt, Jeroboám által megszabadította őket (2Kir 14:27).
Ironikusan, éppen ebben a periódusban, amikor Izrael hűtlen volt, Isten felszólította Jónást, hogy menjen el Ninivébe, és hirdesse a város lakóinak a megtérésre buzdító üzenetet. Jónás azt mondja, hogy nagy csalódására az egész város megtért. Az elején nem akart engedelmeskedni Istennek, és az északi Ninive helyett dél felé vette az irány: Jáfóban felszállt egy Társisba induló hajóra.
Jónás könyvéből megtudjuk tehát, hogy miként jutott a próféta a nagy hal gyomrába, amely aztán kivetette őt a szárazra (Jón 2:10). Jónás úgy maradt fenn a köztudatban, mint az a próféta, aki azért lett egy nagy hal áldozata, mert nem volt hajlandó elvinni Ninive lakosainak Isten ítéletének üzenetét. Érdekességként megjegyzendő, hogy a niniveiek ékírása őrzi ennek a csodának az emlékét: Ninive város nevének ékírásos leképzése: „nagy hal a várban”. Mintha a város neve is azt sugallná, hogy meddig megy el a saját népében csalódott Isten, hogy megmentsen egy pogány nemzetet, amely fogékony az Ő irgalmára.
Szintén megjegyzendő, hogy ugyanazt a Ninivét látogatta meg 150 évvel később Náhum próféta is (Kr. e. 630), aki akkor elítélő üzenetet hirdetett neki a gonoszságuk miatt. Ezek az esetek tökéletes illusztrációi a módszernek, amellyel Isten az Izraellel és a többi néppel való viszonyában cselekszik. Ezekben a történetekben világosan láthatjuk, hogyan ajánlja fel Isten a bűnösöknek az Ő kegyelmét, és miként bünteti őket az el nem hagyott vétkekért.

Ítélet Belsazár felett

A babiloni király, Belsazár elítélésének leírása Nabukodonozor elítélésének és megtérésének beszámolója után következik, mintha a bibliai szerző ki akarná emelni a két babiloni uralkodó közti ellentétet. Habár mindketten büszkék és vétkeztek Isten ellen, különböző ítéletben részesülnek. Nabukodonozor vétke megbocsáttatik, a fejezet pedig, amelyben le van írva a tapasztalata, Istent dicsőítő énekével ér véget. Isten megalázhatja a kevélyeket (Dán 4:34). Belsazár viszont, aki tudott apja tapasztalatáról (Dán 5:22), nem hajlandó megtérni. Szándékosan újra elköveti Nabukodonozor bitorló cselekedeteit (ld. az 5. és a 12. tanulmány), és még tovább megy apja törvényszegésében. Miközben Nabukodonozor nem akart többet, mint elhozni a templomi edényeket a saját templomába, Belsazár még ivott is azokból az edényekből, és megrészegedett. Nabukodonozor megelégszik azzal, hogy félreteszi a szobor többi fémét (ld. Dán 3.), és csak az aranyat tartja meg, amely őt magát képviseli. Végül visszatért hozzá az ő értelme, és elkezdi dicsőíteni a menny örök Istenét (Dán 4:31). Belsazár azonban a fémből, fából és kőből készült összes istent imádta (Dán 5:4), és szándékosan sértegette Istent. Éppen akkor, amikor a bálványait dicsőítette, egy kéz felírta a fehér falra Isten ellene szóló ítéletét.

Még a két király történetét bemutató narráció végkifejlete is a köztük lévő ellentétet hangsúlyozza. Nabukodonozor, aki állatként kúszott a földön a büszkesége miatt rázúduló isteni ítélet következtében, visszanyeri függőleges pozícióját, majd ékességét és méltóságát is visszakapta (4:33). A trónon ülő Belsazár, aki annyira magabiztos volt, most nem tud fölállni, mozgását nem tudja koordinálni, „és erősen kiáltozék” (Dán 5:7). Magához hívatja a bölcseit, hogy segítsenek neki, mivel nem képes elolvasni az írást, amit a titokzatos kéz a falra írt. De a bölcsei sem értették a szavak jelentését.
Ezt követően megjelenik az anya­királyné, Nabukodonozor felesége, és bizonyságot tesz Dániel kimagasló képességeiről, emlékeztetve egyúttal Belsazárt Nabukodonozor lelki tapasztalatára. Dániel – annak az Istennek a képviselője, akit a király sértegetett – az egyetlen, aki képes elolvasni és értelmezni a falfeliratot, amely Belsazár uralmának végét jelenti be (Dán 5:26–29). A három szó a falon a következő: „Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat”; „Tekel, azaz megmérettél”; „Peresz, azaz elosztatott a te országod.”

Ítélet Círus felett

A perzsa Círus egyedi helyet foglal el a Szentírásban. Ő az egyetlen nem zsidó férfi a Bibliában, aki az Úr felkentje címet viselte (45:1). A Szentírás egészen addig megy el, hogy Círust a Messiással, Krisztussal társítja. Izrael népének a babiloni száműzetésből történt, Círus (az Úr felkentje) általi szabadulásán túl, Dániel próféta látja az egyetemes Messiást, aki ki fogja vezetni az emberiséget a gonoszság rabságából. Mi több, a próféta nemcsak az eseményt látja előre.
Párhuzamot vonva Círus 70 éve és a babiloni száműzetésben töltött 70 esztendő között, Dániel figyelmezteti olvasóit, hogy ezek a periódusok profetikus értelemben értendők. A 70 év arra a szó szerinti 70 évre vonatkozik, amely elvezet a felkent Círus eljöveteléhez (Ézs 45:1). A felkent Círus lehetővé tette, hogy Izrael népe visszatérjen Palesztina területére, személye valóban a Messiás Jézus Krisztus történelmi jellegére és az általa felajánlott szabadulásra utal. A 70 hét (év) próféciai hétként értelmezendő, amely az egyetemes Messiás eljöveteléhez vezet el, aki meg fogja szabadítani a világot a bűntől, és az engesztelés által megbocsátja a bűnöket. Ez a két messiás közötti párhuzam Ézsaiás könyvében is jelen van, ahol a messiás Círus (Ézs 45) és a Szenvedő Szolga (Ézs 53) több nyelvi és tematikai szinten kölcsönösen egymásra utal.

A messiás Círus döntő szerepet játszott Babilon, Izrael legnagyobb ellensége bukásában; továbbá megengedte a népnek, hogy visszatérjen a saját országába (Ezsd 1:1–3), sőt, segítette is a zsidókat, hogy újjáépítsék Jeruzsálemben a templomukat Jésua főpap vezetése alatt (Ezsd 3:2–3).
A Jelenések könyve párhuzamot von Círus tettei és Krisztus második eljövetele között. Az Eufrátesz folyó medrének elterelése – amelynek köszönhetően a keleti király, Círus behatolhatott Babilon várába – modellként szolgál Krisztus második eljövetelének leírására (Jel 16:12). Círus előkészítette a terepet Krisztus közelgő eljövetelére és az emberiség megmentésére. Círus Krisztus jelképe volt. A szerep, amit Círus Krisztus első eljövetelében játszott, a lehetséges forgatókönyvet sejteti Krisztus második eljövetelével kapcsolatban. Levonhatjuk a következtetést: az üdvtörténet utolsó eseményeiben a szokásos egyházi szereplőkön kívül más személyek is szerepet fognak játszani.

Alkalmazás

1. Jónás példája milyen értelemben figyelmeztetés a vallási előítéletek terén? Beszélgessetek erről a csoportban!
2. Megtörténhet, hogy a gyülekezet ne tanúsítson igazlelkűséget, miközben a világi emberek igen. Hogyan történhet ez meg? Mit akart mondani az Úr Jézus kora vallásos embereinek a következő kijelentéssel:
„A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában”(Mt 21:31)?
3. A jogosság is része az ítéletnek, ami Isten komolyságának garanciája a megmentés folyamatában, aminek eredménye a gonoszság és a halál felszámolása. A jogosság és a kegyelem közti feszültség mi módon lehet a vigasz és a reménység üzenete?
4. Két fontos igazság van, amit meg kell értenünk Isten végidei ítéletével kapcsolatban: elsősorban mindenki informálva és figyelmeztetve lesz az igazságot illetően, másodsorban pedig lesz idő, amikor már késő lesz a bűnösöknek megtérniük. Alkalmazd a Belsazárnak megjelent írás három szavának jelentését az utolsó idők egyházára: „Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat” – felelősek vagyunk mindenért, amit teszünk, illetve amit elmulasztunk megtenni; „Tekel, azaz megmérettél” – Isten különválasztja a jókat és a gonoszokat; „Peresz, azaz elosztatott a te országod” – az üdvösség másoknak adatik.
5. „Isten hamarosan a világ vezetői előtti bizonyságtevésre szólítja népét. […] Nincs idő könnyelműségekre, semmiségekre, elménk képességei­nek jelentéktelen dolgokra való fecsérlésére” (Ellen G. White: The Advent Review and Sabbath Herald, 1892. április 26.). Hogyan buzdít ez az idézet arra, hogy megoszd Isten üzenetét és figyelmeztetéseit a vezető tisztséget betöltőkkel, hatalommal rendelkezőkkel?