Mi az áldozat jelentősége?

E heti tanulmányunk: 2Mózes 12:1-11; Ézsaiás 1:2-15;  Ézsaiás 6:1-5; Aggeus 2:7-9; 1Korinthus 5:7; Zsidókhoz 10:3-10; Jelenések 4:7-11

Keresztelő János kijelentette, amikor Jézus odalépett hozzá: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29, ÚRK)! Félreérthetetlen utalás ez az állatáldozatokra, amelyek rámutattak Krisztusnak az egész emberiségért vállalt helyettes halálára.
A Bibliában kikerülhetetlen az állatáldozatok témája, vörös vonalként fut végig lapjain, központi szerepet játszik A jelenések könyvének grandiózus jelenetében, amikor az angyal bekíséri Jánost Isten tróntermébe (Jelenések 4­5. fejezet). Jézus megölt bárányként (Jel 5:6) tűnik fel ebben a meghatározó képben, ami fontos kulcs az egész prófétai szakasz megértéséhez.
Ezen a héten az áldozattal kapcsolatos témák közül vizsgálunk meg néhányat, amelyekből többet megtudhatunk Jézusról, a megöletett Bárányról, a tróntermi jelenet nyilvánvaló főszereplőjéről. Egyedül Ő méltó, és ez rendkívül sokat elárul arról, amit az Úr az áldozati rendszer által végbevitt. Végtelenül szerető Istenként látjuk Jézust, aki meghozta a legnagyobb áldozatot. Tettére az örökkévalóságon át csodálattal tekintünk majd mi, mint ahogy a világmindenség más értelmes lényei is.

Május 10. – Adományozás az ADRA számára

A korábbi áldozati rendszer Krisztusra mutatott, az emberek tekintetét azonban a világ bűneit elvevő igazi áldozat felé terelte. A földi papság véget ért, de mi Jézusra, az új szövetség főpapjára és „a meghintésnek vérére, mely jobbat beszél, mint az Ábel vére” (Zsid 12:24), szegezzük tekintetünket. „Még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor… Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, és nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.”
„Ennekokáért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük.” (Zsid 7:25) Habár a szolgálat a földi templomból áthelyeződött a mennyei templomba, és a szentély, ahogy főpapunk is, az emberi szemnek láthatatlan, ezzel mégsem érte veszteség a tanítványokat. A Megváltó nélkül sem kellett elszakadást érezniük, sem erejük csökkenését. Noha Jézus a mennyei szentélyben szolgál, Lelke által még mindig Ő földi egyházának papja. – Christ in His Sanctuary, 66. o.

Attól fogva, hogy Jézus előtt feltárult küldetése a templomban, viszszahúzódott attól, hogy kapcsolatot tartson a sokasággal. Arra vágyott, hogy csendben visszatérhessen Jeruzsálembe azokkal, akik ismerték élete titkát. A húsvéti istentisztelet által Isten el akarta vonni övéit az evilági gondoktól, és emlékeztetni akarta őket arra a csodára, amit Egyiptomból való szabadulásukért tett. Arra vágyott, hogy művében felismerjék a bűntől való szabadulás ígéretét. Ahogyan a megölt bárány vére megvédte Izrael otthonait, úgy védelmezi Krisztus vére lelküket. De csak úgy menekülhetnek meg a Megváltó által, ha az ő élete hittel a sajátjukká válik. Csak akkor volt értelme a jelképes szolgálatnak, ha a hívőket Jézushoz, mint személyes megváltójukhoz vezette. Isten azt óhajtotta, hogy imádsággal tanulmányozzák és gondolják át Krisztus küldetését. – Jézus élete, 82. o.

Jézus félretette királyi palástját, koronáját, s emberi léttel takarta el istenségét, hogy helyettes lehessen az emberiség számára, hogy ember voltában meghalva halálával elpusztíthassa, akié a halál hatalma. Istenként nem tehette ezt meg, de emberként eljőve már meg tudott halni. Halálával győzte le a halált. Krisztus azt adta halálra, akié a halál hatalma volt. Megnyitotta a sírt azok előtt, akik személyes üdvözítőjüknek ismerik el Őt. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 925. o.

Két gondolat összehasonlításából is több mindent megtudhatunk. Az áldozat természetét illetően sokatmondó annak bibliai perspektívája is, amikor Isten valójában elutasította népe áldozatát.

Izrael történelmének ez a tragikus epizódja nem az első eset volt, amikor Isten elutasított egy áldozatot, hasonló történt a megváltás történelmének kezdetén, amikor Ábel áldozatát elfogadta, Kainét pedig nem. Ez a korai eset újabb alkalmat ad arra, hogy szembeállítsuk egymással az elfogadható és az elfogadhatatlan áldozatokat (lásd 1Móz 4:3-­7; Zsid 11:4).
Ézsaiás korában Izrael gyakorolta a külsőségeket, gondolatban kipipálták a vallási feladatok elvégzését, miközben igyekeztek a legkevesebb erőfeszítést tenni azért, hogy Isten tetszésére éljenek, és a saját kedvüket keresték. Áldozataikkal önmagukra gondoltak, azok nem az Isten előtti meghajlás, átadás lelkületéből fakadtak. Ugyanez mozgatja a világ országait: az Istentől való függetlenség lelkülete. Kain a saját elgondolása szerint kívánt élni, kizárólag az önmaga által megszabott feltételek alapján akarta a szertartásokat bemutatni Istennek. Ebből arra lehet következtetni, hogy Istent csupán akadálynak, nehezítő tényezőnek tekintette a saját útján. Annyira azonban félt tőle, hogy a rítusokat gyakorolta.
Ábel viszont az Isten által megkívánt áldozatot ajánlotta fel, azt, amiben megmutatkozott Isten ígérete a Messiás eljöveteléről (1Móz 3:15). Krisztus golgotai megváltó tettére mutatott előre a bárány.
„Ábel felfogta a megváltás nagyszerű alapelveit. Tudta, hogy bűnös. Látta, hogy Isten és közte ott van a bűn és büntetése: a halál. Bemutatta a megölt áldozatot, a feláldozott életet. Így ismerte el a törvény követelményeit, amelyet áthágott. A kiontott véren keresztül az eljövendő áldozatra, a Golgotán haldokló Krisztusra tekintett. Bízva az ott történő engesztelésben, tudta, hogy Isten őt igaznak tartja és elfogadta az áldozatát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 46. o.).

Az Úr számára nem voltak ismeretlenek a Kain által táplált ellenérzések, de az volt a szándéka, hogy Kain gondolkozzon el, ismerje be bűnösségét, térjen meg, és induljon el az engedelmesség útján. Semmi oka sem volt haragot táplálnia testvére és Isten ellen; áldozatának elutasításához viszont az Úr határozottan kifejezett akaratának semmibe vevése vezette. Isten így szólt angyala által ehhez a megátalkodott és fellázadt gyermekéhez: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik.” „Ha jól cselekszel” – vagyis ha nem a saját utadat járod, hanem hallgatsz Isten parancsaira, akkor a megölt áldozat vérével járulj hozzá, így fejezve ki hitedet a megígért Üdvözítőben, aki majd a megfelelő időben engesztelést szerez a bűnösnek, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen. […]
A helyzetet érthetően elmagyarázták Kainnak, csakhogy lázadó lelkülete felébredt, mikor magatartását kétségbe vonták, és nem engedték, hogy saját független törekvéseit kövesse, és ezért haragra gerjedt Isten és a testvére ellen. Dühös volt Istenre, hogy nem fogadta el egy bűnös ember terveit a mennyei elvárások helyett, és dühös volt a testvérére, hogy nem értett vele egyet. – Signs of the Times, 1886. december 16.

Kain és Ábel áldozatából fontos leckét tanulhatunk meg. A végtelen igazság elvárásainak és a végtelen Isten törvénye előírásainak csak Krisztus engesztelőáldozata által lehet eleget tenni. A legdrágább áldozat, amit az ember bemutathat az Úrnak: törekvéseinek gyümölcsei, testi és értelmi megvalósításai – de mindezek már a Teremtőjévé lettek. Az ember nem birtokol olyat, ami ne nyerne elfogadást. A lélek bűneire azonban nem szerezhetnek engesztelést anyagi javak és értelmi nagyság. Kain semmibe vette, hogy véráldozattal kell Isten elé járulnia. Napjainkban is sokan hasonló lelkületről tesznek bizonyságot, mert nem akarják elhinni, hogy Jézus vére kiontatott áldozatként az emberiség bűneiért. És habár Kain eldöntötte, hogy nem tartja tiszteletben a menny parancsát, mégis önbizalommal mutatta be ajándékát. Áldozatára saját erőfeszítéseinek gyümölcseként tekintett, vagyis mint olyanra, ami az övé, következésképpen amikor elhozta áldozatát, úgy érezte, hogy immár adósa lett a Teremtő… Tegyük fel a fontos kérdést: Mit tehetek annak érdekében, hogy elnyerjem Isten elfogadását, és ne az foglalkoztasson, miként szerezhetek önmagamnak még nagyobb elégtételt?
Ábel teljesen megbízott Krisztus engesztelőáldozatának érdemeiben. Őt ez a hit kötötte Istenhez. Nem volt teljes mértékben tiszta előtte az Üdvözítővel kapcsolatos ígéret, viszont az áldozatok megvilágították neki az ígéreteket. A tanulás és az igazságok elfogadásának ugyanolyan lehetőségeiben kapta Kain is, mint a testvére, Ábel. Isten nem ok nélkül fogadta el egyikük áldozatát, és utasította el a másikét. Ábel hitt és engedelmeskedett; Kain kételkedett és fellázadt. Az Úr nem részrehajló, de meg fogja jutalmazni az engedelmeseket és büntetéssel sújtani az engedetleneket. – Signs of the Times, 1879. február 6.

Vannak, akik az áldozat fogalmát teljes egészében kegyetlennek, durvának és bizonyos értelemben igazságtalannak tartják, ám éppen ez a lényege! Krisztus halála kegyetlen, durva és igazságtalan volt – az ártatlan halt meg a vétkesekért. Erre volt szükség a bűn problémájának megoldásához. Erre a halálra, a Krisztus halálára mutatott előre az összes durva, kegyetlen és igazságtalan áldozat.

A bárány és a többi áldozati állat csupán jelkép volt, amely előremutatott Isten Bárányának engesztelő áldozatára. Az áldozatok bemutatása a hit cselekedete volt, a bűnösök így fejezhették ki látható módon hitüket az eljövendő Messiásban. Az ilyen szimbólumot gyakran előképnek nevezzük, amelynek beteljesedése a kép, az előrevetített dolognak vagy eseménynek a megjelenése. Egyesek szerint az áldozatok Jézus kereszthalálára mutató „mini­próféciák” voltak.
Az áldozatbemutatással kapcsolatos szertartások némileg hasonlíthatók ahhoz, amikor menetjegyet váltunk. Megvesszük a vonat­, busz vagy repülőjegyet, de nem mindig indulunk azonnal útnak, viszont a később esedékes utazás szimbólumaként, ígéreteként megkapjuk a jegyet vagy a beszállókártyát. Ücsöröghetünk azon a papírlapon, amennyit csak akarunk, akkor sem juttat el bennünket sehova, de ha felszállunk a járműre és elindulunk, megkapjuk, amiért fizettünk, onnantól már nincs szükségünk a papírra.
Így volt ez az állatáldozatokkal is. Fontos szerepet kellett betölteniük, de miután az igazi áldozat megtörtént, a többi értelmét vesztette. Ezért hasadt ketté a templomban a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó kárpit Jézus halálakor. „És a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt” (Mk 15:38, ÚRK). Jézus kereszthalálára mutatott előre az egész áldozati rendszer, a templom és minden. Miután Jézus beteljesítette ígéretét a kereszten és diadalmasan feltámadt a halálból, az előképek már szükségtelenné váltak.

Az áldozati rendszer jelképei és előképei a próféciákkal együtt csak fátyollal eltakart, nem teljesen tiszta képet mutattak arról a kegyelemről és irgalomról, amit Krisztus eljövetele nyilatkoztatott ki a világnak. Mózesnek ki lettek nyilatkoztatva a Krisztusra mutató ceremóniák jelképei. Látta, hogy mi zárul majd le az Úr halálával, amikor a jelkép találkozik azzal, akit bemutatott. Megértette, hogy az ember csak Krisztus által képes megtartani az erkölcsi törvényt. A törvény áthágásával az ember behozta a világba a bűnt és a bűnnel együtt a halált. Ő lett engesztelő áldozat az ember bűnéért. Tökéletes jellemét kínálta fel az ember bűnösségéért cserébe. Az áldozatok és az ajándékok a Krisztus által bemutatott áldozatra mutattak. A megölt bárány annak a Báránynak volt az előképe, aki elveszi a világ bűneit. A ceremoniális rendszer végének és Jézus küldetésének a törvény által kinyilatkoztatott megértése fényességgel ragyogta be Mózes arcát. A kőbe vésett törvény halált írt elő. Krisztus nélkül a törvénytelen ember a törvény átka alá kerül remény és megbocsátás nélkül. Önmagában a szertartásban nem volt semmi dicsőség, viszont a megígért Üdvözítő, tette dicsőségessé az erkölcsi törvényt, amit a szertartások és a rendelkezések nyilatkoztattak ki. – Advent Review and Sabbath Herald, 1902. április 22.

A megváltási terv teljes mértékben igazolja Isten igazságát és irgalmát, és így az örökkévalóságban nem fogja többé lázadás vagy szenvedés beszennyezni az Úr világegyetemét.
Az elbukott embernek ki lett nyilatkoztatva a végtelen áldozatra vonatkozó terv, amely biztosítja üdvösségét. Isten szeretett Fiának halálán kívül semmi sem szerezhet engesztelést az ember bűnére, és Ádám csodálattal nézte, hogy Isten az ő jóságában ilyen megváltást ajánlott fel a bűnösnek. Az isteni szeretetnek köszönhetően reménysugár világította be az előtte hirtelen feltűnő, sötét jövőt. A jelképes áldozati rendszer megalapításával Krisztus halálát kellett örökre a bűnös ember elméjébe vésni, hogy így jobban megérthesse a bűn természetét, vétkének következményeit és az isteni áldozat érdemeit. Ha nem létezett volna bűn, az ember sosem ismerte volna meg a halált. Az ártatlan áldozatban, amit saját kezével kellett megölnie, immár megláthatta a bűn következményét: Isten Fiának halálát az emberért. Megláthatta az általa áthágott törvény változhatatlan jellegét, megvallhatta bűnét, és Isten Bárányának érdemeire hagyatkozhatott, „aki elveszi a világ bűneit”.
A bűnösök Krisztus általi megmentésére irányuló terv, amely ki lett nyilatkoztatva Ádámnak, Noénak, Ábrahámnak és a Krisztus születése előtti korszakokban élőknek, ugyanaz, mint napjainkban. A pátriárkák és a próféták, a vértanúk a feddhetetlen Ábeltől kezdve vágyva várták az eljövendő Megváltót, és a hitüket fejezték ki az áldozatok és az adományok által. Az állatáldozatok Isten Fiának szeplőtlen áldozatára, kereszthalálára mutattak. Viszont a kereszten az előkép találkozott magával a képpel, a jelkép vele, akire rámutatott, s így az előképek rendszere véget ért. – The Bible Echo, 1893. július 15.

A jelenések könyve majdnem harmincszor utal úgy Jézusra, hogy „a Bárány”. Isten népe számára a megváltási terv korai napjaitól fogva a bárány az eljövendő Messiás szimbóluma volt. Ábel „juhainak első elléséből” (1Móz 4:4, ÚRK) áldozott, és mielőtt Izrael elindult Egyiptomból az ígéret földje felé, egyéves báránnyal kellett megváltaniuk emberek és állatok minden elsőszülöttjét (2Móz 12:5).

Évekkel Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele után írta Péter: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1Pt 1:18­19).
Egyedül Jézus élt emberként úgy, hogy azzal eleget tett Isten szentsége követelményének, minden más ember bűnös, és bűnös életünk szó szerint Alkotónk természetének meghazudtolása. Jézus lett „az utolsó Ádám” (1Kor 15:45). Ő tökéletes életet élt, ahol mi elbuktunk. Emberi természetében betöltötte mindazt, amit az emberiségnek kellett volna. Tökéletesen tükrözte Isten dicsőségét. „…aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9), mondta Fülöpnek.
Jézust a páska idején feszítették meg, ami szintén azt jelzi, hogy Ő a Bárány, akire az előképek mutattak. Jn 18:19­-20 verseiben elmondta, hogy Ő mindig „nyilván” szólt és tanított. Ezzel párhuzamos, hogy Izrael népe azt az utasítást kapta: válasszák ki a páskabárányt, és az áldozatbemutatás napjáig „tartsák maguknál”, vagyis legyen szem előtt. Amikor a főpap kérdőre vonta Jézust a tanításai miatt, Ő utalt rá, hogy nem titokban, hanem nyíltan járt a templomban, mindenki láthatta. Az élete, a cselekedetei és a tanításai egyaránt azt mutatták be, hogy ki Ő – a hibátlan Bárány, Isten igazságának és dicsőségének legteljesebb kinyilatkoztatása.

Jézus a helyettes áldozatunk. „Ímé, az Istennek Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” Krisztus, a páskabárány feláldoztatott. A zsidó áldozati rendszerben minden egyes kifolyt vércsepp Isten Bárányára mutatott. Az árnyékszolgálat minden egyes ajándéka benne teljesedett be. A keresztnél találkozott a jelkép vele, akit jelképezett, és aki meghalt a kereszten. Jézus azért jött, hogy áldozata révén lehetővé tegye a bűn eltörlését, és kifizesse megváltásunk árát. Mindannyian áron vetettünk meg, és Krisztus felszólít arra: engedjük meg neki, hogy elvegye a bűneinket, és cserébe felkínálja feddhetetlenségét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1898. július 19.

Jézus Krisztus lelkiismeretes, szorgalmas munkás volt. Soha egy emberre sem nehezedett akkora felelősség, mint rá. Soha senki nem viselt ilyen nehéz terhet: a világ fájdalmának és bűnének súlyát. Soha senki nem fáradozott olyan önemésztő buzgalommal az emberekért, mint Ő. De egészségesen élt. „A hibátlan és szeplőtlen” áldozati bárány (1Pt 1:19) fizikailag és lelkileg is jelképezte Őt. Testben és lélekben példázta, milyen életformát vár el Isten az egész emberiségtől, mely életforma csak a menny törvényei iránti engedelmességgel valósítható meg. – A nagy Orvos lábnyomán, 51. o.

A zsidó nemzet születésével kezdődött a húsvét megünneplése. Egyiptomi fogságuk utolsó éjszakáján, amikor semmi jele sem volt a szabadulásnak, Isten megparancsolta, hogy készüljenek fel az azonnali utazásra. Figyelmeztette a fáraót, hogy az egyiptomiakat egy utolsó csapás fogja sújtani, és arra utasította a zsidókat, hogy gyűjtsék össze családjukat a lakhelyükön. Miután meghintették ajtófélfáikat a megölt bárány vérével, a bárányt sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel kellett megenniük. „És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt, mert az Úr páskája az” – mondta az Úr (2Móz 12:11). Éjfélkor az egyiptomiak minden elsőszülöttje meghalt. Ezután a fáraó üzenetet küldött Izraelnek: „Keljetek fel, menjetek ki az én népem közül... és menjetek, szolgáljatok az Úrnak, amint mondátok.” (2Móz 12:31) A zsidók független nemzetként távoztak Egyiptomból. Az Úr megparancsolta, hogy évenként tartsák meg a húsvétot. „Mikor pedig a ti fiaitok mondják néktek: Micsoda ez a ti szertartásotok? Akkor mondjátok: Páskaáldozat ez az Úrnak, aki elment az Izrael házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az egyiptombelieket.” (2Móz 12:26–27) Így szállt nemzedékről nemzedékre a csodálatos szabadulás története.
A húsvétot a kovásztalan kenyerek hétnapos ünnepe követte. Az ünnep második napján az évi termés első zsengéjét, egy kéve árpát mutattak be az Úrnak. Az ünnep szertartásai Krisztus munkásságát jelképezték. Izrael Egyiptomból való szabadulása a megváltást példázta, ennek emléke volt a páskaünnep. A megölt bárány, a kovásztalan kenyér és az első zsenge is a Megváltót jelképezte. – Jézus élete, 76–77. o.

A megváltás egész története feszültséggel teljes. Isten vágyik rá, hogy visszaállítsa a közösséget, amiben egykor vele lehetett az ember, szeretné, hogy közel legyünk hozzá. Ám a bűnösök meghalnának közvetlenül a színe elé kerülve. Dávid így írt: „Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz” (Zsolt 5:5). Majd hozzátette: „Én pedig a te kegyelmed sokaságából házadba mehetek; leborulok szent templomodban a te félelmedben” (Zsolt 5:8).

Amikor Salamon felszentelte az első templomot, az Úr dicsősége – ami Izrael népét kísérte a Kánaán felé vezető úton – betöltötte a templomot, ezért a papok nem is tudtak tovább bent maradni, hogy befejezzék a szolgálatukat (1Kir 8:10­11). A második templom felszentelésekor az Isten trónját jelképező szövetség ládája nem volt meg, mert Jeremiás elrejtette. Ekkor Isten valós jelenléte nem töltötte be a templomot, amit elkeserítőnek tartottak. Hogyan válhatna mégis valóra Aggeus ígérete?
Jézus, a testet öltött, hússá­vérré lett Isten megjelent személyesen a második templomban. Maga Isten lépett ki a kárpit mögül, hogy közülünk valóvá legyen, csatlakozzon hozzánk a bűntől megtört világban. Isten Fia már Emberfia lett, ezért láthattuk az arcát, hallhattuk a hangját, tanúi lehettünk például annak, amikor megérintett egy tisztátalan leprást és meggyógyította (Mt 8:3). Nem úgy kerültünk közelebb hozzá, hogy az Ő irányába vitt volna minket, hanem Isten mozdult el mifelénk. Személyesen lejött hozzánk. Nem is csoda, hogy a Biblia ezt mondja Jézusról: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiat szül, akinek a neve Immánuel, amely azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1:23, ÚRK). Gondoljunk csak bele, hogy ez mit jelent!
A kozmosz Teremtője nemcsak azt vállalta, hogy közöttünk éljen, hanem hogy meg is haljon értünk!

„És annak nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23) „Az Isten dicsőségének ismerete” látható „Jézus Krisztus arcán” (vö.: 2Kor 4:6). Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. „Isten képmása”, nagyságának, fenségének visszatükrözője,
„dicsőségének világoltatása” (vö.: 2Kor 4:4, 6). Jézus azért jött el földünkre, hogy ezt a dicsőséget kinyilatkoztassa. Eljött a bűn sötétjében bolyongó világunkba, hogy bemutassa Isten szeretetének világosságát, hogy legyen „VELÜNK az Isten”. Ezért jövendölték róla, hogy „nevét Immánuelnek nevezik”.
Krisztus eljött, hogy közöttünk lakjon, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt. Ő Isten Igéje volt – Isten gondolatait tette érthetővé. Tanítványaiért mondott imájában így szólt: „Megismertettem ővelük a te nevedet” (Jn 17:26) – „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6) –, „hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek” (Jn 17:26). De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe „angyalok vágyakoznak betekinteni” (1Pt 1:12), és amelyet végtelen időkön át fognak kutatni. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye. A Kálváriáról áradó világosságban látható meg, hogy az önmegtagadó szeretet törvénye az élet törvénye a föld és a menny számára egyaránt; s hogy Isten szívében van a forrása annak a szeretetnek, amely „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13:5); és hogy a szelíd, alázatos Jézus a megközelíthetetlen világosságban lakó Atya jellemét mutatta be. – Jézus élete, 19. o.

Isten Mózes által adott parancsot Izraelnek: „készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8), és a szentélyben, népe között lakott. A pusztában, fáradságos vándorlásuk egész ideje alatt velük volt jelenlétének szimbóluma. Hasonlóképpen állította fel szentélyét Krisztus az emberiség táborának közepén. Sátorát az emberek sátrai mellé helyezte, hogy közöttük lakhasson, s megismertesse velük isteni jellemét és életét. „És az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki tejes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)
Mivel Jézus lejött a földre, és köztünk élt, tudjuk, hogy Isten ismeri megpróbáltatásainkat, és együtt érez velünk fájdalmainkban. Ádám minden leszármazottja tudatában lehet annak, hogy Teremtőnk a bűnösök barátja. Minden kegyelmet hirdető tanítás, minden örömről szóló ígéret, minden szeretetből fakadó cselekedet, a Megváltó földi életének egész isteni vonzereje azt hirdeti, hogy „velünk az Isten” (Mt 1:23). – Jézus élete, 23–24. o.

A próféták csak néhány alkalommal juthattak annyira közel látomásban Istenhez, hogy megpillanthatták a trónját. Ezékiel a mennyezet felett látta (Ez 1:26), Ézsaiás a mennyei templomban (Ézs 6:1), a legrészletesebb leírást pedig János adta, akit A jelenések könyve 4­5. fejezete szerint az angyal bekísért oda látomásban. A szentélyszolgálat ószövetségi előképei azt jelezték, hogy az ember csak egyetlen úton léphet Isten jelenlétébe: Krisztus vére által (lásd pl. 3Móz 16:2, 14).

Először mindegyik tróntermi látomásban a mennyei lények Isten szentségét hirdetik. Ézsaiás látomásában lenyűgöző a jelenet: a templomot betölti a füst, „az ajtó küszöbei megrendültek” (Ézs 6:4, ÚRK), amikor a szeráfok szentnek mondják Istent. János látomásában a kerubok ugyanazt mondják: „Szent, szent, szent” (Jel 4:8; lásd még Ez 10:14­-15, ahol a próféta a „lelkes állatokat” [KAR] vagy „élőlényeket” [RÚF, ÚRK] „keruboknak” nevezi). Mindegyik próféta előtt Isten dicsőségének káprázatos jelenete tűnt fel.
Majd látjuk a próféták reakcióját. Ézsaiás felkiált, hogy tisztátalan ajkú (Ézs 6:5); János sír, azzal szembesülve, hogy nincs senki, aki méltó lenne (Jel 5:4). Amikor közvetlenül feltárul előttünk Isten szentsége, az, hogy Ő méltó, akkor kezdjük végre felfogni az emberiség helyzetét: teljes egészében méltatlanok vagyunk, szükségünk van Krisztusra, a Megváltóra!
Sátán rengeteg váddal illette Istent, azt állította, hogy zsarnok, önző, vasszigorral uralkodik, de a hazugságai egy röpke pillanat alatt lelepleződnek a mennyei trónteremben. Jézus igazi valójában mutatkozik meg ott: Ő „a megöletett Bárány” (Jel 5:12). Így láthatjuk, hogy milyen az Atya valójában (Jn 14:9). Az Atya jellemének legtökéletesebb kinyilatkoztatása Jézus értünk vállalt kereszthalála volt.

A világ Megváltója egyenlő volt Istennel. Tekintélye isteni tekintély volt. Kijelentette, hogy Ő egy az Atyával, és hogy sosem létezett elszakadva Atyjától. Az a tekintély, amely által szólt, és tett csodákat, kizárólag az övé volt, viszont mégis arról biztosít bennünket, hogy Ő és az Atya egyek. […] Törvényadói minőségében Jézus isteni tekintélyt gyakorolt. Parancsolatait és rendelkezéseit az örök Isten trónusa támogatta. A Fiúban az Atya lett kinyilatkoztatva: Krisztus az Atya jellemét mutatta be. Olyan tökéletesen kötődött Istenhez, oly mértékben övezte Őt az isteni fény, hogy aki látta a Fiút, látta az Atyát. Hangja Isten hangja volt. – Advent Review and Sabbath Herald, 1890. január 7.

Bárcsak mindenki úgy tekintenw az Üdvözítőre, amint van: Üdvözítőként. Hadd távolítsa el keze a dicsőségét elrejtő fátylat. Ez majd magas és szent helyén láttatja meg Őt. Mit látunk ott? Megváltónkat, de nem csöndben és tétlenül: mennyei értelmes lényektől, keruboktól és szeráfoktól, tízezerszer tízezer angyaltól körülvéve.
A mennyei lényeket egyetlen gondolat köti le teljesen: Isten egyháza a romlott világban. Ezek a seregek mind a menny fejedelmének szolgálatában állnak, Isten Bárányát magasztalják, aki elveszi a világ bűneit. Krisztus vezetése alatt, megbízásából munkálkodnak, hogy mindenképpen üdvözítse a rátekintőket és benne hívőket. Ezek a roppant lények tovasietnek küldetésükkel, azt végezve el Krisztusért, amit Heródes és Pilátus tett ellene: összefognak, hogy fönntartsák Isten becsületét és dicsőségét. Szent egység fűzi össze őket, a cél nagy és fenséges egysége, hogy hirdessék a megfeszített és feltámadt Üdvözítő hatalmát és irgalmasságát, szeretetét és dicsőségét.
A menny seregeinek szolgálata mutatja, hogy Isten egyházának minek kellene lennie. Krisztus fáradozik értünk a mennyben, elküldve hírnökeit a föld minden részére, minden szenvedő támogatására, aki tőle vár segítséget, lelki életet és ismeretet.
Krisztus egyháza a földön él az elpártolt Isten törvényét lábbal tipró világ erkölcsi sötétségében. Megváltójuk azonban, aki tulajdon drága vérével fizette meg a válságdíjukat, mindenről gondoskodott, hogy gyülekezete átalakult testület legyen a világ világosságától megvilágítva, Immánuel dicsőségének birtokosa. Az Igazság Napjának fényes sugarai gyülekezetén átragyogva sorai közé fogják gyűjteni az összes elveszett, eltévelyedett juhot, aki hozzá jön, és nála talál menedéket. Ők majd békét, világosságot és örömöt találnak benne, aki a békesség és igazságosság mindörökre. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 967–967. o.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, „A páska ünnepe” című fejezet (273–279. o.).

A Szentírás világossá teszi, hogy Krisztus az egyetlen, aki méltó megváltásunk biztosítására. Egyedül Ő élt bűntelen emberi életet, Ő adta az egyetlen példát, ami az Atya dicsőségének tökéletes megelégedésére szolgált. Ő az Isten szeplőtelen Báránya, aki most az emberiség fejeként garantálja örök biztonságunkat. Magára vette vétkeinket, elszenvedte Isten ítéletét a gonoszság felett. Amikor János az Isten trónja köré gyűlt mennyei lényeket látta, azt hallotta, hogy „Ne sírj! Íme, győzött a Júda törzséből való oroszlán” (Jel 5:5, ÚRK).
Gondoljunk bele, mennyire szörnyű a bűn, és milyen mélyre süllyedt az emberiség, hogy csak Jézusnak, Istennek a halála tette lehetővé problémájának megoldását! Ha bármilyen más módja lett volna az emberiség megmentésének az isteni kormányzat elveinek áthágása nélkül, akkor minden kétséget kizáróan azt választotta volna.
„Isten megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az egész világegyetemben csak egy lény volt, aki az ember érdekében eleget tudott tenni a törvény követelményeinek... Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott embert a törvény átkától, és hozhatta ismét összhangba a mennyel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 37. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 1Mózes 11–17; Ellen G. White: Az apostolok története, 19. fejezet

1. Bábel tornya mellett mit építettek még az emberek Sineár földjén?

2. Mely kerthez hasonlít Egyiptom földje?

3. Hol olvashatunk Ábrámról, a héberről?

4. Mit válaszolt Ábrám, amikor Szárai ezt mondta neki: „Tegyen ítéletet az Úr én közöttem és te közötted!”?   

5. Kik folytattak kiterjedt üzletet az áldozatok húsával, illetve mit tettek a pogányok az áldozati állatok vérével? 

Általános áttekintés

Az áldozathozatal szertartása megszokott gyakorlat volt az ókori Közel­-Kelet népei többségének életében. Abban a térben és időben az áldozathozatalt ajándék felajánlásának tekintették az istenség számára, akit az áldozatot bemutató imádott, táplálékot biztosítva az istenségnek a segítségéért cserébe.

A Biblia azonban gyökeresen más értelmet tulajdonít az áldozati szertartásnak, tulajdonképpen megfordítja a célját. Míg az ókori Közel­-Kelet pogány népeinél az áldozathozatal egy fölfelé irányuló elmozdulás az emberitől az isteni szféra irányába, addig a Bibliában ez egy deszcendens, lefelé irányuló folyamat Istentől az ember felé. Az ókori Közel-­Keleten úgy hitték, hogy Isten azért teremtette az embert, hogy legyenek alattvalói, akik szolgálják őt, és biztosítsák számára a táplálékot. A Szentírás Istene azonban megteremti az embert, és táplálékkal is ellátja.

E heti tanulmányunkban elemezni fogjuk a bibliai áldozatok jelentőségét, ami függ a kontextustól, amelyben le van írva számunkra. A történeti és szabályozási szövegek általában szertartásként számolnak be az áldozási eseményről, s így vallásos és erkölcsi jelentőségüket mutatják be, ahogyan azt a nép megéli. Másrészt a jövendölések és a költői szövegek inkább a lelki és profetikus jelentésekre fektetnek hangsúlyt. Mindkét kategóriából kiválasztottunk egy­-egy reprezentatív szöveget: Kain és Ábel történeti áldozathozatalait 1Mózes 4. fejezetében, valamint a Szenvedő Szolga profetikus áldozatát Ézsaiás 53. részében.

Magyarázat

A vallásos és erkölcsi áldozathozatalok jelentősége

Az első áldozathozatal Kain és Ábel homlokegyenest ellentétes álláspontját érzékelteti. Miközben Kain csak „a föld gyümölcséből” áldozott (1Móz 4:3), Ábel a nem állati eredetű termékek mellett – vagy azon felül – „vive az ő juhainak első fajzásából” is (1Móz 4:4). Következésképpen, Ábel áldozata megegyezik a bibliai útmutatással, amely megkövetelte, hogy a növényi táplálék mellett egy állatot is bemutassanak égőáldozatként (2Móz 29:39–41). Figyelembe véve, hogy Ábel „juhok pásztora lőn” (1Móz 4:2), Kainnak, a nagyobbik testvérnek szembe kellett néznie a valósággal: szüksége volt az öccse segítségére. Meglehet, hogy Kain büsz­kesége fontos szerepet játszott abban, hogy milyen áldozatot mutatott be Istennek, és végül milyen tettre vetemedett.

A bibliai történetből tudjuk, hogy „tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára, Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte” (1Móz 4:4–5). A bibliaszöveg nem magyarázza meg, hogy Isten miért fogadta el az Ábel áldozatát, a Kainét viszont nem. Ennek ellenére a szövegben több jel is az alábbiakra enged következtetni:

1.     Istent elsősorban az áldozatot bemutató személye foglalkoztatja, amint ezt 1Móz 4:4­5 szakaszának szó szerinti fordítása is alátámasztja: „Isten érdeklődve tekintett Ábelre és következésképpen [waw] az áldozatára; de nem tanúsított érdeklődést, amint Kaint és következésképpen [waw] az áldozatát nézte.” Ez a fordítás rámutat arra, hogy Isten elutasításának, illetve elfogadásának oka elsősorban az áldozatot bemutató személy lelki állapota, nem pedig maga az áldozat (ld., Mik 6:7–8; Ézs 1:11).

2.    Miközben „Kain ajándékot visz az Úrnak”, Ábel mindössze „ajándékot visz”. Az „Úrnak” szó nem jelenik meg Ábel cselekvésének kiegészítéseként. Kain úgy tekint az áldozatára, mint ajándékra az Úr számára, ezzel szemben Ábel figyelme lényegében magának az áldozatnak a jelentőségére összpontosít; az ő esetében az áldozat alatt Isten ajándékát kell értenünk, amit számára felajánlott. Kain számára a vallás emelkedő elmozdulás Isten felé, Ábel számára viszont lefelé megvalósuló folyamat Istentől az ember irányába.

3.    Miközben Ábel a bekorot­ból, „az első fajzásból” – a mózesi törvények értelmében (2Móz 23:19) az idény legértékesebb termékeiből – választott ajándékot az Úrnak, addig Kain a föld rendes terméséből áldozott. Kain áldozata az ember Isten iránti fáradozásának kifejezése, ezzel ellentétben Ábel áldozata annak kinyilvánítása, hogy az emberiségnek szüksége van az Isten által felajánlott üdvösségre.

4.    Ábel ajándéka a messianisztikus Bárány ígéretéhez kapcsolódott (1Móz 3:15), aki életét áldozza a világ megmentéséért, miközben Kain ajándéka mindössze üres, jelentés nélküli szertartás volt. Megjegyzendő, hogy ugyanaz az ellentét jelenik meg az ember készítette ruházat és az Isten által készített öltözet között (1Móz 3:7). Ádám és Éva a kezük ügyébe kerülő növényekkel takarták el a mezítelenségüket, Isten azonban olyan ruházatot adott nekik, amely egy állat feláldozása nyomán készülhetett el (ld. 1Móz 3:21).

5.    Kain részéről hiányzott a helyes vallásos kapcsolat, ami végül testvére meggyilkolásában hágott a tetőfokára. Mivel elszakadt az Atya Istentől, a fivérével való kapcsolatát is elveszti.

A testvérgyilkosság szemlélteti, hogyan működik a bűn. A testvér ellen elkövetett bűn az Istennel szembeni bűn származéka. Isten figyelmezteti Kaint a vallás és az erkölcs közötti kapcsolatra: „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz” (1Móz 4:7). A „jól teszel” kifejezés elsősorban a helyes áldozathozatalra utal, amit Kaintól is elvár Isten; ezenkívül azonban Kainnak a gonosszal vívott személyes küzdelmére és főként a testvérével való viszonyára is vonatkozik. A héber teytib igének („jót tenni”) erős erkölcsi konnotációja van. Ugyanezt az igét használja Jeremiás is az ember és felebarátja közti kapcsolat leírására (Jer 7:5).

Érdemes megfigyelni, hogy Izraelhez intézett beszédében Jeremiás szintén kapcsolatot lát a vallásos élet és az erkölcs között. Az erkölcsi bűnök listája után (lopás, hazugság, házasságtörés) a próféta szembeszáll a néppel, amely eljön és megáll Isten előtt a házban, amely az Úr nevéről neveztetik el (ld. Jer 7:10). Ez a szituáció sok más próféta szavával rezonál, akik kiemelték, hogy Isten elutasította a megtéretlenek áldozatát. Főként Mikeás hangoztatja kitartóan az ilyen vallásosság értéktelen voltát: „Kedvét leli­e az Úr ezernyi kosban […]? Megjelentette néked, ó ember, mi légyen a jó […], hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és alázatosan járj a te Isteneddel” (Mik 6:7–8).

Az áldozatok profetikus jelentősége

Az áldozatok profetikus jelentőségéről szóló egyik legerőteljesebb bibliai szakasz Ézsaiás éneke a Szenvedő Szolgáról. A Szenvedő Szolgát áldozatként azonosítja, ami előrevetíti Jézus Krisztus áldozatos szolgálatát. A szóban forgó passzus legfontosabb gondolata a Szolga üdvözítő

szenvedése és halála, ami nyomokban 12 versből 8­ban jelenik meg (Ézs 53:4–8, 10–12), és a fejezet központi szakaszában – a 4., 5. és 6. versben – erősödik fel, a lévitai világ kifejezéstárából kölcsönvett szavak és motívumok alkalmazása által. A Szolgát Ézsaiás egy áldozatra szánt bárányhoz hasonlítja (Ézs 53:7; vö. 3Móz 4:32; 5:6; 14:13, 21). A szenvedő, passzív forma – a lévita nyelvezet stílusának egyik sajátossága – Ézsaiás

53. fejezetében a legáthatóbb. 16­szor érhető tetten a szövegben; 12 esetben a nifal alakban szembesülünk vele, ami a papi kijelentő mód technikai formája, s amely rendszerint az áldozatokkal kapcsolatosan használatos. Ezt a vallásos­kultikus szándékot támasztja alá a „bűnre” történő 7 utalás is, amely mind a három technikai kifejezést – pesa`, `awon és khet`– lefedi: „És ő megsebesíttetett bűneinkért [pesa`], megrontatott a mi vétkeinkért [`awon]. […] de az Úr mindnyájunk vétkét [`awon] ő reá veté. […] És vétkeiket [`awon] ő viseli. […] pedig ő sokak bűnét [khet`] hordozá” (Ézs 53:5–6, 11–12).

A 11. vers az engesztelés lévitai folyamatát mutatja be: „Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.” Az „ismeretével” szó (beda`to) a 3. versre utal, ahol ugyanazt a szótőt (Yadu`a) az író arra használja, hogy a szenvedést ismerő emberként jellemezze a Szolgát. Az igevers megmagyarázza, hogy ez által az ismeret vagy szenvedéstapasztalat által a Szolga „sokakat megigazít” (NTR) / „sokakat Isten akarata szerinti állapotba hoz” (VDC). Az ezt követő szókapcsolat megmagyarázza a „megigazít” ige által explicit módon kifejezett műveletet: „vétkeiket ő viseli”. Azáltal, hogy magára veszi az emberek bűneit, a Szolgának lehetősége van igazzá tenni őket. A következő bibliavers újfent használja a „sokak” szót, és igazolja azt az értelmezést, amely a „sokak” határozatlan számnevet a „megigazít” ige határozójává teszi, következésképpen a Szolga „sokak bűnét hordozá” (Ézs 53:12).

Ez a nyelvezet és az általa megvalósuló gondolattársítások eléggé ismertek a biblikus kontextusban, és azt sugallják, hogy a Szolga hasonlatos az áldozatra vitt állathoz, amely a lévitai rendszerben magán viselte a bűnt, s ily módon lehetővé tette a megigazítást és Isten bocsánatát: „Ha pedig bárányt visz az ő bűnért való áldozatául […], tegye a kezét annak a bűnért való áldozatnak a fejére […]. Ekképpen szerezzen néki engesztelést a pap az ő bűnéért, amelyet elkövetett, és megbocsáttatik néki” (3Móz 4:32–35). Az erős kultikus hangsúly ebben a bibliaszövegben megerősíti a gondolatot, miszerint a szenvedő Szolga egy helyettesítő áldozat szerepét tölti be: átveszi a bűnös helyét, hogy biztosítsa számára a megbocsátását.

Alkalmazás

Isten áldozata megváltásod érdekében. Olvasd el Filippi 2:7 versét. „Önmagát megüresíté” – elmélkedj ezen a kifejezésen! Isten készségesen öltötte magára „a szolgai formát”. Hogyan alkalmazható ez a szomszédaiddal, rokonaiddal való kapcsolatodra? Mennyire vagy hajlandó szolgálni másokat, levetkőznöd önmagadat munkatársad jó előmenetele, vagy gyermeked fejlődése érdekében?