Mózes első könyvének alapvetése

E heti tanulmányunk: 1Mózes 22:1-13; Ézsaiás 40:7-8; János 3:16; 1Korinthus 15:15-19; Jelenések 5:5-10;  Jelenések 12:1-9
A modern próféciamagyarázat egyik fő problémája például A jelenések könyvét illetően, ha nem vesznek tudomást az irat ősi gyökereiről. János annak tudatában írt, hogy olvasói ismerik az Ótestamentumot. Közismert fogalmakat használt. Hasznos, ha a Biblia egészében keresünk olyan szövegeket, amelyek emlékeztetnek A jelenések könyvében éppen tanulmányozott részre, viszont vannak olyan alapvető igeszakaszok, amelyek minden más szövegnél jobban megalapozzák a könyv megértését. Ez különösen igaz Mózes első könyvére, ami felvázolja, milyen úton jutott el világunk a bűn káoszába. A Biblia első fejezeteiben A jelenések könyvének szinte minden meghatározó fogalma megjelenik valamilyen formában.
Ezen a héten néhány olyan kiemelkedően fontos elvet fogunk tanulmányozni, amely A jelenések könyve üzenetének magvát képezi. Mivel sok ilyen fogalom van, kiválasztunk néhányat illusztrációként. A könyv ókori alapvetését megértve észreveszünk a szövegben számos finom árnyalatot, amely fontos tanulságokhoz vezet az emberiséggel, Istennel, valamint az univerzumban – így a mi életünkben is – dúló küzdelemmel kapcsolatban.

Április 12–19. – A vallásszabadság hete

Mindenki, aki a szombattartók soraiba lép, váljon a Biblia szorgalmas kutatójává, hogy megismerhesse az igazság alapjait és pilléreit. Tanulmányozniuk kellene a próféciák történelmét, amely lépésről lépésre vezetett el oda, ahol most tartunk. Ez Isten terve az iskoláinkra nézve is. Olyan fiatalok jöjjenek ide, akik szeretnének képzést nyerni minden területen, fiatalok, akik érzik a szükségét, hogy egyre többet tanuljanak arról, hogy hol is tartunk ma a profetikus történelemben, hogy a Teremtés könyvétől egészen a Jelenésekig összefoghassák a profetikus láncszemeket. Krisztus az első láncszem, az alfa, és az utolsó is, az ómega ebben az evangéliumi láncban, amely a Jelenések könyvében áll össze. – Manuscript Releases, 10. köt., 171. o.

Isten Fiának, a menny dicsőséges parancsnokának szíve megesett az elbukott emberiségen. Végtelen szánalmat érzett az elveszett világ keservei láttán. Az isteni szeretet kigondolt egy tervet az ember megváltására. Az Úr megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az egész világegyetemben csak egy lény volt, aki az ember érdekében ki tudta elégíteni a törvény követelményeit. Mivel a menny törvénye olyan szent, mint Isten maga, csak vele egyenlő lény tehette jóvá áthágását. Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott embert a törvény átkától, és hozhatta ismét összhangba a mennyel… Jézus kész volt a nyomorúság feneketlen mélységébe leszállni, hogy megmentse a megrontott emberiséget.
Krisztus közbenjárt az Atyánál a bűnös érdekében. Eközben a mennyei sereg olyan feszült érdeklődéssel várta az eredményt, amelynek nincs szó a kifejezésére… Már a föld teremtése előtt megszületett a megváltás terve, mert Krisztus, „a Bárány” „megöletett e világ alapítása óta” (Jel 13:8). A világegyetem királya csak küzdelem árán egyezett bele abba, hogy Fia meghaljon a bűnös emberért. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) Ó, a megváltás titka: Isten szeretete egy olyan világért, amely nem szerette Őt! Ki ismerheti annak a szeretetnek a mélységeit, amely „minden ismeretet felülhalad”? A halhatatlan lények a végtelen korszakokon át csodálattal és imádattal próbálják felfogni a felfoghatatlan szeretet titkát. – Pátriárkák és próféták, 63. o.

Ma már kevésbé veszik figyelembe a Krisztus visszajövetelének próféciáit is tartalmazó Ótestamentumot. Csak ez a kiáltás hallatszik: „Krisztus, Krisztus! Evangélium, evangélium!” Csakhogy a teljes Biblia az evangéliumot mutatja be, kezdve a Teremtés könyvétől egészen a Jelenésekig. Az evangélium nyilatkoztatja ki Krisztusnak, az emberiség Megváltójának első eljöveteléről szóló próféciákat. A megtérés és a megbocsátás minden egyes ószövetségi szertartása az eljövendő Megváltóra utalt. Ő volt a kőszikla, a szegletkő, mely által fölemelte az emberiséget. – Jesus, Name Above all Names, 362. o.

A legtöbb egyetemi program olyan általános, áttekintő előadássorozattal kezdődik, amelyben érintik a kurzus átfogó és meghatározó elveit. Ez vet alapot a további tanulmányoknak, amikor majd a tárgy mélyére ásnak. Amikor az egész Bibliát elolvassuk, mi is gyorsan rájövünk, hogy Mózes első könyvében Isten általános bevezető kurzust ad, olyan gondolatokkal ismertet meg, amelyeket a Biblia többi részében részletesebben vizsgálunk.
Amikor a Szentírás először említ egy fogalmat vagy szimbólumot – főként Mózes első könyvének első fejezeteiben –, annak az elvnek az általános jelentését alapozza meg, segítve a későbbi előfordulások megértését.
Egyes bibliakutatók „az első említés törvényeként” utalnak erre, amit inkább elvnek (vagy mintának) kellene nevezni, mint törvénynek, hiszen egyáltalán nem vastörvény, és akad számos kivétel is. A Biblia általános tanulmányozásában és a próféciák vizsgálatánál is az a mintázat bontakozik ki, hogy Isten lépésről lépésre látja el gyermekeit információval az alapvető fogalomtól kezdve, amit azután egyre jobban kibővít évek, sőt évszázadok alatt.

A modern világban az „igazság” helyett többnyire inkább „igazságszerűség”­ről beszélnek, mivel az „igazságot” képlékenynek gondolják, ami idővel változhat. Bizonyos esetekben már az „igazság” fogalmát is gyanúsnak ítélik.
Csakhogy Isten nem gondolja meg magát, miután megalapoz egy igazságot. Amikor azt tanítani kezdi népének, számíthatunk arra, hogy az adott bibliai elv vagy téma jelentése nem változik, hanem inkább még több fény vetül az értelmére. A prófécia tanulmányozásakor ezért igen jó érteni Mózes első könyvét, mert itt találjuk sok kulcsfontosságú elv első magyarázatát, majd pedig ezt az alapvető ismeretet magunkkal vihetjük a Biblia többi részének vizsgálatához.

„Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Móz 3:15) Az ember bukása után szintén prófécia volt a Sátánra kimondott isteni ítélet, amely az idők végéig átjárta a századokat, előre jelezve, hogy a nagy küzdelemben a föld minden népe részt fog venni.
Isten kijelentette: „Ellenségeskedést szerzek.” Ez az ellenségeskedés nem természetes. Amikor az ember áthágta a mennyei törvényt, természete gonosz lett, és az ördög befolyása alá került, nem pedig szembe vele. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természetszerű az ellenségeskedés. A hitehagyás mindkettőt gonosszá tette… Ha Isten nem lépett volna különleges módon közbe, Sátán és az ember szövetséget kötött volna a menny ellen; és a Sátán elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család az Úr ellen lázadt volna. […]
Az ember lelkébe plántált krisztusi kegyelem támaszt ellenségeskedést a kísértő ellen. E megtérítő kegyelem és megújító erő nélkül az ember örökre Sátán foglya maradna; olyan szolga, aki mindig készségesen teljesíti az ördög parancsát. De a lélek új alapelve harcot támaszt ott, ahol korábban béke volt. A Krisztustól kapott erő teszi képessé az embert arra, hogy a zsarnokot és a bitorlót elutasítsa. Azok, akik nem szeretik, hanem gyűlölik a bűnt, akik ellenzik és legyőzik azokat az indulatokat, amelyek fogva tartják őket, egy kizárólag felülről származó erő birtokosai. – A nagy küzdelem, 505–506. o.

Az a terv, amely által az ember megváltható – és csakis általa váltható meg –, az egész menny mérhetetlen áldozatát igényelte… [Krisztusnak] a bűnös és a bűn büntetése közé kell állnia… Elhagyja a menny királyaként elfoglalt magasztos helyét, emberré alázva magát jelenik meg a földön, tapasztalatból ismeri meg, milyen fájdalmakat és kísértéseket kell az embernek kiállnia. Erre mind szükség van, hogy segíthessen azokon, akiket Sátán megkísért (Zsid 2:18). Tanítói küldetése végén gonosz emberek kezébe kerül, és úgy sértegetik és kínozzák, ahogy csak Sátán ösztönzésére bírják. A legkegyetlenebb halállal kell bűnözőként ég és föld között meghalnia. Olyan szörnyű lesz hosszú órákon át tartó haláltusája, hogy az angyalok elrejtik arcukat, mert nem bírják nézni. Miközben a törvényszegés bűne – az egész világ bűneinek súlya – ránehezedik, az Atyja arcának elrejtésével járó lelki gyötrelmet is el kell viselnie. […]
Krisztus azzal vigasztalta az angyalokat, hogy halálával sokakat megvált, és elpusztítja, akinek hatalma van a halálon. Visszaszerzi azt a birodalmat, amelyet az ember vesztett el törvényszegése miatt. A megváltottak örökölni fogják azt az országot és örökké benne laknak. A bűn és a bűnösök megsemmisülnek, hogy soha többé ne zavarják a menny és a föld békéjét. – Pátriárkák és próféták, 64–65. o.

Bűnös természetet örököltünk, aminek része, hogy az univerzumról alkotott képünket beszennyezi az önzésre és a büszkeségre való hajlam. Korlátozott látószögből szemléljük a világot, nem Isten mindentudása felől – nyilván. Talán a „szeretet” fogalmát ferdítette el leginkább a bűnös emberiség. A populáris kultúra olyan nézetet támogat ezzel kapcsolatban, ami az önzésre, nem pedig másokra összpontosít, és éppen az önző megközelítés miatt nehéz megérteni, hogyan tekint Isten erre a kérdésre.
A bibliai prófécia megértésének fontos kulcsa, hogy tisztában legyünk a szeretet jellegével. A nagy küzdelem egyik fő témája Isten jellemének alapvető félreértése. Ellen G. White ezt az összegzést írja egy könyve végén: „Az egész világegyetem megtisztult. A végtelen nagy teremtettséget tökéletes harmónia és boldogság tölti be. Tőle, aki mindent teremtett, árad az élet, a fény és az öröm a határtalan téren át. Élők és élettelenek – a legparányibb atomtól a legnagyobb csillagig – tökéletes szépségükkel és felhőtlen boldogságukkal hirdetik, hogy Isten a szeretet” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 578. o.).

Azon túl, hogy megtaláljuk egy­-egy fogalom első előfordulását a Bibliában, alkalmanként hasznos lehet megkeresni, még hol említik azt a Biblia más könyvei, főként az evangéliumok. Az egyes evangéliumokban a következő helyeken találkozunk először a szeretettel: Mt 3:17, Mk 1:11, Lk 3:22 és Jn 3:16.
János evangéliumában például különösen sokatmondó a szeretet első említése (Jn 3:16), amiben utalás fedezhető fel az oltáron fekvő Izsák történetére. Ábrahám hitt Istenben, bízott benne. Eldöntötte: hisz abban, hogy Ő képes feltámasztani a fiát, még ha fel is áldozza (Zsid 11:19). Ez rámutat Isten szeretetére az emberiség iránt, ami olyan nagy, hogy odaadta értünk „egyszülött fiát” (lásd még 1Móz 22:2, 12, 16), majd pedig feltámasztotta a halálból. Így kinyilatkoztatást kaptunk Isten önfeláldozó szeretetéről.

A természet és a kinyilatkoztatás egyaránt bizonyságot tesz Isten szeretetéről. Mennyei Atyánk kútforrása az életnek, bölcsességnek és örömnek. Tekintsünk csak a természet csodálatos és fenséges műveire; gondoljunk arra, mennyire nagyszerűen alkalmazkodnak nemcsak az ember, hanem minden élőlény szükségleteihez! A napfény és az eső, mely felüdíti és megtermékenyíti a földet, a hegyek, a völgyek és a tengerek, mind az Alkotó szeretetéről beszélnek. Isten elégíti ki teremtményeinek mindennapi szükségleteit! […]
Az Úr szentnek és boldognak teremtette az embert; a gyönyörű föld, ahogy Isten mindenható kezéből kikerült, a bukás és átok legkisebb nyomát sem viselte magán. Csak a mennyei törvények, a szeretet törvényének áthágása hozta be a romlást és a halált a világba. Ámde az Atya végtelen szeretete még a bűnt kísérő szenvedések és nyomorúságok közepette is megnyilatkozik. Meg van írva, hogy Isten a földet az ember miatt átkozta meg (1Móz 3:17). A tövisek és tüskék, az akadályok és megpróbáltatások, melyek az emberi létet fáradságossá és gondterhessé teszik, kizárólag a javunkat célozzák meg; Isten üdvtervében a szükséges nevelőeszközök részét képezik, hogy általuk újból felemelkedjen a bűn következtében oly mélyre süllyedt, elbukott emberiség. Bár bűnbe süllyedt a világ, mégsem teljesen a nyomor és gond siralomvölgye. Magában a természetben is megtalálhatjuk a remény és vigasz hírnökeit. Még nőnek a virágok a töviseken, és rózsák fedik a tüskéket!
„Isten a szeretet” – minden virág és minden egyes fűszál ezt hirdeti! A madarak zengő éneküket hallatják, a gyengéd virágok tökéletes szépségükben kellemes illatukkal töltik be a levegőt, az erdő magas fái üdezöld, dús lombozatukkal mind-mind hangos bizonyítékai Isten szeretetteljes atyai gondoskodásának és vágyának, hogy boldoggá tegye gyermekeit. – Jézushoz vezető út, 9–10. o.

Az emberek azonban – épp, mint bűnösök – más helyzetben voltak, mint amilyen helyzetben Sátán. Lucifer a mennyben követte el a bűnt Isten dicsőségének világosságában. Neki úgy nyilvánította ki szeretetét az Úr, mint senki másnak a teremtett lények között. Sátán, bár ismerte az Atya jellemét, és tudott jóságáról, mégis úgy választott, hogy saját önző és független akaratát követte. Választása végleges volt. Isten semmi többet nem tudott tenni megmentése érdekében. Az ördög álokoskodó bölcselete azonban elámította az embereket, és elhomályosította elméjüket. Nem ismerték meg a Mindenható szeretetének magasságát és mélységét; pedig csak Isten szeretetének ismeretében lett volna reményük Isten jellemének szemlélése útján visszatérni hozzá. – Jézus élete, 761. o.

Krisztus szenvedéseit tanulmányozva meggyűlöljük a bűn következményeit, és az Úrhoz kiáltunk, hogy távolítsa el a bűneinket. És miközben tovább szemléljük Őt, egyre inkább el tudjuk viselni szenvedéseinek szemlélését, és egyre tisztábban megértjük irántunk tanúsított szeretetét. Jézus keresztjének csodálatos vonzása és határtalan ereje van, mivel a keresztre feszítés szenvedéssel teli jelenete által egyre nagyobb csodálattal tekintünk Isten szeretetére. – Signs of the Times, 1899. február 22.

A Biblia ugyanabban a történetben említi először a héber seh (bárány) szót, mint a szeretetet, 1Mózes 22. fejezetében. A bárány az egyik leggyakrabban megjelenő szimbólum A jelenések könyvében, húsznál is többször vonatkozik Jézusra. A Bárány szerepe központi A jelenések könyve egyik legmegindítóbb jelenetében, a 4­5. fejezetekben, amikor János betekint Isten tróntermébe.

A seh (bárány) szót a Biblia Izsák kérdésében említi először: „Hol van a… bárány” (1Móz 22:7)? Érdekes, hogy más helyeken igen részletes választ találunk erre. Az Ószövetség további harmincnyolc könyve végigvezeti az olvasót egy úton, amelyen folyamatosan, egyre több részlettel érkezik a felelet Izsák kérdésére, a páska rituáléitól Dávid korai tettein át még tovább. Az egész történetet számtalan messiási prófécia kíséri, amelyek előrevetítik a választ. Majd az Újszövetség azzal adja meg a feleletet, amikor Jézus megjelenik hús­vér emberként, végzi a szolgálatát az emberek között, végül pedig feláldozza életét a kereszten.
Nézzük meg azt is, hogy János evangéliuma hol említi először a bárányt: Jn 1:29­-34 szakaszában. Mintha Keresztelő János felelne Izsák kérdésére, és a körülmények nem is lehetnének találóbbak. Bűnösök megtérnek, alámerítéssel megkeresztelkednek a vízben, ami azt szimbolizálja, hogy a bűnös meghal, utána pedig új életre kel. Ekkor hirtelen megjelenik Jézus, az Isten Báránya. Máté beszámolója szerint az ég megnyílik, és Isten kijelenti: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Mt 3:17, ÚRK). Figyeljük meg azt is, hogy Ábrahám és Izsák problémájára szintén egy mennyei hang (az Úr Angyaláé) adja meg a választ (1Móz 22:11-­14).
Amikor minden szálat összefogunk, világosan kitűnik, hogy Jézus, az Isten Báránya a Helyettesünk. Ez rávilágít, hogy kit szimbolizál a megöletett Bárány János látomásában.

Ábrahám hitbeli és Izsák engedelmességi próbájának mennyei lények voltak szemtanúi… Az egész menny csodálkozva és csodálattal figyelte Ábrahám rendíthetetlen engedelmességét. Az egész menny ujjongott a pátriárka hűsége láttán. Sátán vádja megbukott. Isten kijelentette szolgájának: „Most már tudom, hogy istenfélő vagy [Sátán vádjai ellenére], és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek énérettem.” (1Móz 22:12) Az Úr szövetsége, amelyet más világok értelmes lényei előtt esküvel erősített meg Ábrahámnak, azt tanúsította, hogy az engedelmesség elnyeri jutalmát.
Az angyaloknak is nehéz volt megérteniük a megváltás titkát – felfogni, hogy a menny királyának, Isten Fiának meg kell halnia a bűnös emberért. Az Ábrahámnak szóló parancs, amely fia feláldozását követelte, az egész menny érdeklődését felkeltette. A mennyei lények feszülten figyelték a parancs teljesítésének minden mozzanatát. Amikor Izsák „hol van az égőáldozatra való bárány?” kérdésére Ábrahám így válaszolt: „Az Isten majd gondoskodik [...] bárányról”, amikor az angyal visszafogta az apa kezét, mely már-már megölte a fiát, és Izsák helyett az Úr gondoskodása folytán a kos lett az áldozat, fény derült a megváltás titkára, és az angyalok is jobban megértették azt a csodálatos tervet, amellyel az Örökkévaló gondoskodott az ember megváltásáról (1Pt 1:12). – Pátriárkák és próféták, 155. o.

Sem a hallgatók, sem maga János nem értette meg e szavak értelmét: „Isten Báránya”. Mória hegyén Ábrahám hallotta fiától ezeket a szavakat: „Atyám, [...] hol van az égőáldozatra való bárány?” (1Móz 22:7) Az apa így felelt: „Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam.” (1Móz 22:8) S a kosban, melyet Isten Izsák helyett küldött, Ábrahám annak a jelképét látta, aki meghal az emberek bűneiért. Ezt a képet Ésaiás is vázolja a Szentlélek által, és így jövendöl a Megváltóról: „Mint bárány, mely mészárszékre vitetik”, „de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté”. (Ésa 53:7, 6) Izrael népe azonban nem értette ezt a tanítást… Isten arra vágyott, hogy megértesse velük: az ő szeretetéből fakad az az ajándék, mely megbékélteti a népet vele. – Jézus élete, 112. o.

Mennyei Atyánk megengedte, hogy szeretett Fia elszenvedje a keresztre feszítés kínjait. Angyalok seregei kísérték figyelemmel Isten Fiának megaláztatását és lelki kínjait, de nem kaptak engedélyt a közbelépésre, mint Izsák esetében. Egyetlen hang sem állította le az áldozat bemutatását. Isten drága Fiát, a világ Megváltóját kigúnyolták, bántalmazták, kinevették és megkínozták, mígnem fejét lehajtotta és meghalt. Létezik-e ennél nagyobb bizonyíték az Atya végtelen szeretetére és irgalmára? – Signs of the Times, 1875. április 1.

A Teremtőtől elszakadt világban való élet talán legkegyetlenebb aspektusa, hogy a halál ott ólálkodik minden élet mögött, bármelyik pillanatban kész lecsapni. Ez „a bűn zsoldja”, a büntetés, amit azért fizetünk meg, mert elszakadtunk a világegyetem életének egyetlen Forrásától, a Teremtőtől. Ezért a bibliai próféciában jelentős szerepe van a halál valóságának, és ami még fontosabb: a megoldásnak, amit csakis Jézusban, az Ő halálában és feltámadásában találhatunk meg. A prófécia e jelentős témáját jól megvilágítja az, ahogy a Biblia először említi a halált, amikor az először következett be. Így jobban megérthetjük a bűn problémájának súlyosságát, de fontos eszközöket is kapunk ahhoz, hogy felismerjük Isten megoldását.

Gyakran mondjuk, hogy „a halál az élet része.” Ez azonban hazugság. A halál az élet ellentéte, megsemmisülése; idegen, betolakodó, Isten soha nem akarta, hogy részünk legyen benne. Talán hozzászoktunk a valóságához, de a szívünk továbbra is ágál ellene, amikor szembesülünk vele, mintha az emberiség egésze látná, hogy alapvetően rossz. Önmagában is fájdalmas, de bizonyos esetekben még tragikusabbnak érezzük, például amikor egy gyerek hal meg. Általában arra számítunk, hogy a szülők előbb halnak meg a gyerekeiknél, ezt elfogadtuk a dolgok normális rendjének.
A Szentírásban lejegyzett első haláleset viszont nem az volt, amire számíthattak. Ádám és Éva már a saját halála előtt tapasztalta az elmúlás borzalmát, amikor igaz fiukat gonosz testvére meggyilkolta. Hatványozottan igazságtalan haláleset! Gondoljunk Jézusra, az igazra, akit a gonoszok meggyilkoltak – mint Ábelt! Kinek a halála lehet igazságtalanabb Krisztusénál? Még milyen párhuzamokat találunk Ábel és Krisztus halála között? Miért vannak Jézusnál „a halál és a pokol kulcsai” (Jel 1:18, ÚRK)? Isten mit kínál fel nekünk Jézusban? Milyen fényt vet erre is Ábel halála?

Ábel meggyilkolása volt az első példa arra az ellenségeskedésre, amelyet Isten a kígyó és az asszony magva között meghirdetett. Az egyik oldalon Sátán áll az alattvalóival, a másikon pedig Krisztus a követőivel. Az ember bűnén keresztül az ördög hatalomra tett szert az emberiség felett, de Jézus erejével le tudják rázni igáját. Valahányszor egy ember az Isten Bárányába vetett hit által felhagy a bűn szolgálatával, az ördög haragja fellángol ellene. Ábel szent élete cáfolta Sátánnak azt az állítását, hogy az ember képtelen megtartani az Úr törvényét. Amikor Kain a gonosz lélek befolyására rájött arra, hogy nem tudja Ábelt irányítani, annyira felbőszült, hogy megölte. Ha valaki Isten törvényének igazságosságos volta mellett tör lándzsát, bárhol legyen is, ugyanez a lelkület jut érvényre. Mindig ez a lelkület állította fel és gyújtotta meg a máglyát Krisztus tanítványai alatt. Sátán és seregei azért szítanak halmozott kegyetlenkedéseket Jézus követői ellen, mert nem tudják elérni, hogy hatalmuk előtt behódoljanak. Ez a legyőzött ellenség dühe. Jézus minden mártírja győztesként halt meg. Ezt mondja a próféta: „Ők legyőzték azt (»ama régi kígyót, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak«) a Bárány véréért és az ő bizonyságtételüknek beszédéért; és az ő életüket nem kímélték mindhalálig.” (Jel 12:11, 9) – Pátriárkák és próféták, 77. o.

Az Éden közepén volt az élet fája, mely életadó gyümölcsöt termett. Az engedelmes Ádám előtt mindig nyitva állt volna az út ehhez a fához, és Ádám örökké élt volna. De amikor vétkezett, halandó lett, és Isten elzárta az élet fájától. Isten ítélete: „Por vagy te, s ismét porrá leszel”, az élet teljes megsemmisülését jelenti.
A törvényszegő ember eljátszotta az Úr által az engedelmesség feltételével megígért halhatatlanságot. Ádám nem örökíthette át utódaira, ami neki sem volt. Az elbukott ember számára semmi remény nem lett volna, ha Isten – Fia odaáldozásával – nem tette volna elérhetővé a halhatatlanságot. Míg „a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek”, Krisztus „világosságra hozta... az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (Róm 5:12; 2Tim 1:10). Az ember egyedül Krisztus által lehet halhatatlan. Jézus mondta: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet.” (Jn 3:36) Mindenki részesülhet ebben a felbecsülhetetlen áldásban, ha teljesíti a feltételeket. Mindazok, „akik a jó cselekedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek”, elnyerik az „örök életet” (Róm 2:7). – A nagy küzdelem, 532–533. o.

A jelenések könyvének egyik kulcsfontosságú témája az imádat kérdése. A könyv sárkánynak (Jel 13:2­4) nevezi a főgonoszt, a hamis imádat rendszerének elindítóját. Nem véletlen, hogy a bukott kérubot a kígyóhoz hasonlónak írja le. A szimbólum világosan visszamutat az Éden kertjébe: a kígyó a Paradicsomban vette rá Ádámot és Évát, hogy a Teremtő elleni lázadásban a követői legyenek.

A Szentírás két esetről ír, amikor Sátán az egész világot félrevezeti: Mózes első könyvében, amikor még csak két ember élt, majd pedig A jelenések könyve 12-­13. fejezetében, ahol azt olvassuk, hogy „az egész földkerekséget megtéveszti” (Jel 12:9, ÚRK). Ő adja az erejét a tengerből feljövő fenevadnak, akit „az egész föld” csodálva követ (Jel 13:2­3). A bibliai próféciák egyik témája, hogy a nagy küzdelem jellege nem változik. Isten jelleme és Igéje változatlan, és az ördög ambíciói sem változnak.
Szerencsére, mivel a nagy küzdelem természete változatlan, és mivel világos hivatkozási pontokat találunk a szentírási próféciákban, a keresztények képesek lehetnek meglátni, hogy melyik irány hová vezet, észrevehetik a lelki buktatókat. Isten mindig az lesz, aki volt, ám ez az ördögre is igaz. Sátán ezernyi álruhát ölthet, de a bűnbe süllyedt emberiség több évezredes történelme, valamint A jelenések könyvében felvázolt prófétai kép egyaránt azt mutatja, hogy nem tér el az Éden kertjében használt tervétől. Isten bölcsességet és jó ítélőképességet ígér nekünk (Jak 1:5), és a szentírási bizonyságokkal felfegyverezve nem szükségszerű az ördög csapdájába esnünk. Sajnos mégis sokan beleestek, és sokan, a többség bele is fog esni.

A kígyó leszakított egy gyümölcsöt a tiltott fáról, és azt a félig-meddig vonakodó Éva kezébe nyomta. Majd emlékeztette arra, amit az asszony maga mondott, hogy Isten megtiltotta a fának még az érintését is, nehogy meghaljanak. Nem lesz több kára a gyümölcs megevéséből – mondta a kígyó –, mint a megérintéséből. Látva, hogy nem lett semmi baj abból, amit tett, Éva vakmerőbb lett. Amikor „látá, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék” (1Móz 3:6). Íze jólesett, és fogyasztása közben úgy érezte, mintha megélénkülne, és a lét magasabb szintjére lépne. Félelem nélkül szakított és evett a gyümölcsből. Most pedig, hogy Isten parancsát megszegte, eszköze lett Sátánnak férje megrontásában. Valami furcsa, természetellenes izgalommal, kezében a tiltott gyümölccsel kereste meg férjét, és elmondott neki mindent, ami történt. […]
Ádám tudta, hogy társa megszegte az Úr parancsát, nem törődve az egyetlen tilalommal, hűségük és szeretetük próbájával. Lelkében rettenetes gyötrelem dúlt. Bánta, hogy elengedte maga mellől Évát. De a tett megtörtént; most el kell válnia attól, akinek társasága boldoggá tette. Hogy is tudná ezt elviselni? Ádám örült Isten és a szent angyalok társaságának. Szemlélte a Teremtő dicsőségét. Felfogta, milyen magasztos sors vár az emberiségre, ha hűséges Istenhez. De ezekről az áldásokról mind elfeledkezett attól való félelmében, hogy elveszti azt az ajándékot, amely szemében minden másnál drágább volt. A Teremtő iránti szeretetet, hálát, hűséget felülmúlta Éva iránti szeretete. Éva egy része volt, és nem tudta elviselni az elválás gondolatát tőle. Nem eszmélt rá arra, hogy az a végtelen hatalom, aki a föld porából élővé, gyönyörűvé teremtette meg őt, és szeretetből társat adott neki, be tudja tölteni Éva helyét. Eltökélte, hogy osztozik felesége sorsában. Ha Évának meg kell halnia, ő is meghal vele. Elvégre – gondolta – talán a bölcs kígyó mégis igazat mondott. Éva ott állt előtte. Olyan szép volt, és olyan ártatlannak látszott, mint engedetlen tette előtt. És még nagyobb szeretettel vette körül Ádámot, mint korábban. A halálnak semmi jele nem mutatkozott rajta. És Ádám elhatározta: viseli a következményeket. Megfogta a gyümölcsöt, és gyorsan megette. – Pátriárkák és próféták, 55–56. o.

Sátán jelleme nyilvánvalóvá vált a világegyetem előtt, amikor le akarta győzni és el akarta pusztítani Isten Fiát, s így az el nem bukott teremtmények előtt megmutatkozott tényleges gonoszsága. Valahányszor a kígyó mérges fogával Krisztus sarkát mardosta, egyre csak megszilárdult saját romlottságában. – Signs of the Times, 1894. március 26.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, „A jelenések könyve” c. fejezet, 380–382. o., Pátriárkák és próféták, „A megváltás terve” című fejezet (69–70. o.); Jézushoz vezető út, „Isten szeretete az emberek iránt” című fejezet (9–15. o.).

Sok világvallás csak elméletekkel foglalkozik, ezzel szemben a keresztény hit gondolatai szilárdan kötődnek történelmi eseményekhez. A Biblia azt mutatja be, hogyan működött együtt Isten az emberiséggel a történelem során. Amikor az isteni közbelépés évezredeit tanulmányozzuk, sokat megtudhatunk az Úr jellemének változatlanságáról. A keresztények néha arra hivatkoznak, hogy fárasztó mindig ugyanazt hallgatni. Amikor jellegzetes prófétai üzenetünk szól, talán arra gondolunk, hogy ezt már hallottuk, nem tanulhatunk semmi újat. Az üzenetünk nem változik, következetes, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne késztetne gondolkodásra. Éppen ellenkezőleg! Hamar rájövünk, tanulmányozva a végtelen Istentől jövő információkat, hogy sosem érünk a téma végére!
Ellen G. White kijelenti: A jelenések könyve megírásának az volt az egyik oka, hogy minden időkre a történelmi üzenetéhez kösse a keresztény egyházat. „Az [akkori] ifjabb munkások közül sokan… beleuntak a gyakran ismételt igazságokba. Igyekezetükben, hogy valami újat, meglepőt hozzanak, megkíséreltek új tantételeket bevezetni, amelyek ugyan a kedélyekre jobban hatottak, de nem egyeztek az evangélium alapelveivel” (i. m. 381. o.). Ez a könyv nem csupán a jövőről, hanem a múltról is szól, Istennek az a terve vele, hogy szilárdan meggyökerezzünk történelmi hitünkben, nehogy tévútra vigyen az „eredetiség” utáni vágy.

Naponkénti tanulmányozásra: Jelenések 5–11; Ellen G. White: Az apostolok története, 15. fejezet

1. Milyen sorrendben jelennek meg Jelenések 6. fejezetében a színes lovak?

2. Ki repült az ég közepén és mondta nagy szóval: Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak? 

3. Ki kiáltott nagy szóval, mint amikor az oroszlán ordít? 

4. Mi látszódott Isten mennyben megnyilatkozó templomában?

5. Milyen hírt visznek fel az angyalok a mennybe?     

Általános áttekintés

A Genezis, a Biblia első könyve alapvető igazságokat tartalmaz, amelyek a teljes Szentírás üdvözítő és profetikus üzenetének magját képezik. A teremtés egyetemes történetétől (1Móz 1–2), amelyben Isten életet teremtett a káoszból és a semmiből, egészen József élettörténetéig, ahol Isten a gonosz cselekedeteket megváltó eredménnyé változtatta, a Genezis könyve Isten üdvözítő tervéről tesz bizonyságot. A könyv közepén olvashatjuk Izsák feláldozásának epizódját (1Móz 22:1–18), amely ennek az isteni tervnek az alaptémáit vázolja fel.

E heti tanulmányunk folyamán az Akedah („Izsák feláldozása/megkötözése”) drámai beszámolója által felfedezzük Isten megváltási tervének különböző témáit. Az első téma a „szeretet” – ebből származik Isten összes többi cselekedete. Ebben a történetben szerepel először a Bibliában a héber `ahab („szeretet”) szó (1Móz 22:2).

Az Akedah második témája Isten szeretetének a Fia feláldozása általi kifejezése, amelyet a báránnyal azonosuló Izsák jelképez (1Móz 22:7–10). A harmadik tematikai egység Isten szeretetének tulajdonképpeni történelmi – s legfőképpen a nagy küzdelemben való – megnyilatkozása. A nagy küzdelemben a „mag” a kígyóval harcol, és győzedelmeskedik a gonosz és a halál felett. Ezt a végkifejletet illusztrálja a „kos” váratlan megjelenése (1Móz 22:13), ami előrejelzi a nagy engesztelési nap eszkatológiai eseményét.

Magyarázat

Lehetetlen teljesen megérteni Isten szeretetét, de Ő képessé tehet minket arra, hogy megértsük „minden szentekkel egybe, hogy mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának” (Ef 3:18–19). Jelentőségteljes, hogy az `ahab („szeret) ige először egy atya szeretetére utalva jelenik meg a Szentírásban (1Móz 22:2). Ebben a kontextusban – Ábrahám egyszülött fia, Izsák iránti szeretete kontextusában – lett próbára téve Ábrahám Isten iránti szeretetének minősége (1Móz 22:1; vö. 22:12).

De nem csupán Ábrahám Isten iránti szeretete lett próbára téve és leleplezve. Ábrahám személyes tapasztalata során Isten kinyilatkoztatta szeretetét iránta, és a pátriárka átérezhette Isten szeretetének mélységét.

Ellen White a következő magyarázatot fűzi ehhez: „Isten egyrészt Ábrahám lelkébe akarta vésni, hogy az evangélium valóság, másrészt próbára akarta tenni a hitét a paranccsal, hogy ölje meg a fiát. Azért kellett elviselnie a lelki gyötrelmet e félelmetes próba sötét napjaiban, hogy saját tapasztalata által felfogjon valamit abból a hatalmas áldozatból, amelyet a végtelen Isten hoz az ember megváltásáért. […] Mivel bizonyíthatná Isten jobban végtelen könyörületét és szeretetét?” (Pátriárkák és próféták, 154. o.).

Isten nem filozofikus, teológiai vagy lélektani magyarázatot adott a szeretetére vonatkozóan. Megengedte Ábrahámnak, hogy elszenvedje azt (az ő véges léptékében), amit Őnéki kellett elszenvednie (az Ő végtelen szintjén). Ezt a párhuzamot az egyetlen, szeretett fiát feláldozni kész Ábrahám és az egyetlen Fiát szerető és áldozatra adó Isten között János evangélista is megerősíti („Mert az Atya szereti a Fiút” [Jn 5:20]), aki ugyanazt a nyelvezetet használja a szeretet meghatározásakor (lásd a kontextusba helyezett szöveg olvasásának elvét): „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16; vö. 1Jn 4:9).

Az „Isten Báránya” titulussal János Jézust azonosítja: „Másnap látá János Jézust őhozzá menni, és monda: Íme, az Istennek báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1:29; vö. Jn 1:36). Érdekes és ugyanakkor jelentőséggel bíró tény, hogy a Szentírásban a „bárány” először Izsák feláldozásának kontextusában van megemlítve, az „egészen égő áldozatra” történő utalásképpen (1Móz 22:7). Ennek ellenére nem ez az első alkalom, amikor a bárányt áldozatként használják. Ábel is valószínűleg egy bárányt mutatott be egészen égő áldozatként Istennek (1Móz 4:4; vö. 4Móz 18:17). Csakhogy a śê szó („bárány”) explicit módon itt jelenik meg először, és ez az egyetlen héber ószövetségi passzus, amelyben a śê („a bárány”) határozott névelővel szerepel, az összes többi helyen határozatlan szerkezetben tűnik fel. Ez az egyedüli eset a szó különleges és egyedi alkalmazását tanúsítja. Izsák és Ábrahám története egy olyan egyedi bárányra utal, mely az összes többin túlmutat.

János az evangéliumában (Jn 1:29, 36), de főként a Jelenések könyvében (23 alkalommal is) határozott névelővel használja a „bárány” szót, ami arra enged következtetni, hogy az Izsák kérdésében szereplő

„bárányra” utal: „Hol van az égő áldozatra való bárány?” (1Móz 22:7). A bibliaszövegek közötti kapcsolatból kiindulva feltételezhetjük, hogy Izsák „báránya” János értelmezésében Isten Fiára utal. Ezt az interpretációt igazolja Ábrahám Izsák kérdésére adott válasza is: „Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam” (1Móz 22:8).

Ábrahám kijelentése első szavainak nyelvtani szerkezete (1Móz 22:8) rendkívül sokatmondó. Elsősorban, jóllehet a héberben az állítmány a főnév előtt szerepel, itt az „Isten” név áll a mondat elején, az igei szerkezet előtt, ami azt hivatott hangsúlyozni, hogy a megoldás egyedül Istennél található meg. Ő az, aki gondot visel. Másodsorban, ez a mondatkezdő megfogalmazás 1Mózes 22:8­ban ugyanolyan visszaható nyelvtani szerkezet, mint ami a lek leka („menj te magad”) szintagmában is jelen van, amellyel Isten a felszólítását kezdte 1Mózes 22:2­ben (vö. 1Móz 12:1). Ebben az esetben a 8. vers megfogalmazása ekképpen hangzana: „Isten bárányként mutatja meg magát”, aminek jelentése: Isten bárányként ajánlja fel magát. Következésképpen a bárány, amelyre itt utalás történik, nemcsak a fizikai állat, amelyre Izsák gondolt, hanem maga Isten.

Izsák arra számított, hogy Isten biztosítja majd az áldozatra való bárányt. Ennek ellenére nem bárány, hanem egy kos jelent meg a közelükben: „És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá, hogy a háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben” (1Móz 22:13). A kos megjelenése az engesztelési napi kosra utal (3Móz 16:3, 6). Valóban létezik egy egyedi intertextuális kapcsolat az Izsák feláldozását bemutató szakasz és az engesztelési napról szóló szöveg között. Nincs az előbbi passzuson kívül más bibliai szakasz, amelynek szövege jobban hasonlítana az engesztelési napról szóló szakasz szövegéhez. Ugyanazok a szavak, szókapcsolatok: `olah („egészen égő áldozat”, 1Móz 22:13; vö. 3Móz 16:3, 5); ra`ah („látszani”, „megmutatkozni”) ugyanabban a visszaható niphal formában (1Móz 22:14, BTF; vö. 3Móz 16:2); valamint yiqqakh („elvette”, 1Móz 22:13; vö. 3Móz 16:5). Ez a fontos szövegközi kapcsolat arra utal, hogy aki az engesztelési napra vonatkozó törvényt 3Mózes 16­ban lejegyezte, az az Izsák feláldozásáról szóló szövegre gondolt.

Másrészt viszont érdemes megfigyelni, hogy az Izsák feláldozásáról szóló szöveg Dániel 8. fejezetében is megjelenik, amely pontosan az engesztelés eszkatológiai napjára vonatkozik. Az első mondat, amely bevezeti Dániel látomását – „És felemelém szemeimet és látám, és íme egy kos álla a folyam előtt” (Dán 8:3) – egyértelmű célzás az Izsák feláldozá­sáról szóló bibliaszövegre, figyelembe véve azt, hogy a Dániel által használt kifejezés idézet 1Mózes 22:13 verséből. Az Izsák feláldozásáról szóló szövegre történő utalást a 3Mózes 16 és Dániel 8 közötti lényeges intertextuális kapcsolódás is igazolja (mindkét fejezetben szerepel a ra`ah ige [a „lát” ige múlt idejű formája], amely kulcsfontosságú szó az említett részekben). Dániel 8. fejezetének fényében világossá válik számunkra, hogy az Akedah narrációjában a kos az eszkatológiai engesztelési napra utal.

Ezt a kozmikus perspektívát valóban megerősíti az Akedah szövegét záró isteni áldás (1Móz 22:17). Az Isten által megígért kegyelem nemcsak Ábrahám leszármazottait érinti, hanem az eljövendő nemzedékeket is. Az Úr megígérte, hogy Ábrahám magva „örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját” (1Móz 22:). Ez az ígéret utal Krisztusnak a kígyó, illetve az életnek a halál feletti győzelmére, amelyet 1Mózes 3:15 verse jövendöl meg. Következésképpen az Izsák feláldozásáról szóló bibliai beszámoló Isten népének végső engeszteléséhez vezet el, amelyre az eszkatológiai engesztelési nap idején kerül sor (vö. Dán 8:14). Ezt a leckét örökíthette meg a Zsidókhoz írt levél, amely az Akedah végén elhangzó áldást (Zsid 6:14) az engesztelési nap rendkívüli idejére alkalmazza, amikor is a főpap „beljebb hatol a kárpitnál” (Zsid 6:19; vö. 3Móz 16:2, 15).

Alkalmazás

Olvasd el az alábbi megjegyzéseket az Ábrahám és Izsák közti csenddel és elhangzó kérdésekkel kapcsolatban, amelyekről 1Móz 22:6–8 szakasza számol be! Milyen lelki tanulságokat vonhatunk le a hallgatás és a kérdezés drámai pillanataiból?

1Mózes 22:6: „… és mennek vala ketten együtt”. Ez a kifejezés másodszor is megjelenik a 8. versben, ami tragikusan hangzik, és hangsúlyozza az apa hallgatagságát, miközben együtt halad a fiával.

1Mózes 22:7–8: A beszélgetést Izsák kezdeményezi. 1Mózes 22:7–8­ban a hallgatás csöndjét végül az Izsák hangja töri meg. Ez Izsák egyedüli párbeszéde az apjával ebben a történetben:

„És szóla Izsák…: Atyám!” (1Móz 22:7). Amikor először megszólal, Izsák az `abi („Atyám”) kifejezéssel szólítja meg az apját, ami rávilágít az Ábrahámmal való viszonyára, aki éppen a feláldozására készül.

„Ímhol vagyok, fiam!” (1Móz 22:7). A „fiam” szó (beni) a megfelelő válasz az „atyám”­ra (`abi). Annak ellenére, hogy fia feláldozására készül, az apa szereti gyermekét, és ennek az egyetlen fia iránti szeretetnek az intenzitása teszi még fájdalmasabbá ezt az áldozatot (vö. Jn 5:20).

„És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?” (1Móz 22:7). Ez a kérdés a kimondhatatlan valóságra utal, amelyet Izsák is felismert: „Én vagyok a bárány?”