„Monda pedig ő néki az ő felesége: Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Jób 2:9
Vizsgáljuk meg Jób feleségének helyzetét! Minden vagyona odalett. A férje megbetegedett. Elvesztette a gyermekeit. Mindegyiket! Olyan szörnyű csapás ez, hogy ilyenkor már semmi sem számít. Ezt a fájdalmat csak az érezheti át, akik eltemette már a gyermekét.
Az évszázadok során Jób feleségének megítélése inkább negatív volt. El volt keseredve, és szenvedett, mint ahogy Jób is. Igen, tényleg elhamarkodottan szólt. Az az egy dolog, amit tudomásunk szerint kimondott, bizonyára nem volt rosszabb a következő kijelentéseknél: „Miért is születtem meg?”, vagy „Tudod jól, hogy ártatlan vagyok”. Ezeket a férje is elmondta Istennek. Mindketten azt gondolták, hogy az Úr már nem hallgatja meg őket, és hajlamosak voltak ekképpen gondolkozni: „Miért maradnánk hűségesek? Miért is törekednénk erre?” De ezt csak a Jób felesége mondta ki. Ennek ellenére azonban nem ítélkezhetünk, mert az ítélkezés egyedül Istent illeti meg.
Talán Jób feleségének nem volt szüksége vigasztalásra? Mi nehezebb: szenvedni, vagy végignézni egy szeretett személy szenvedését? A leírás szerint Jób feleségét személyesen nem érte betegség. Mégis nehéz lehetett neki. Képzeljük el, mit érezhetett?
Ha Jób az évszázadok során emberek millióinak tanította, hogy helyénvaló beszélni Istennek az érzéseinkről, akkor talán Jób feleségétől is példát vehetünk. „Ha elvettük a jót, vegyük el a rosszat is!” – mondta Jób, és talán épp ez segített a feleségének, hogy visszanyerje helyes látásmódját. Lehet, hogy éppen akkor kell emlékeztetnünk egymást Isten gondoskodására, amikor látjuk, hogy valaki hagyja, hogy eluralkodjék felette a zavarodottság és a csüggedés.
Később Jób feleségének több gyermeke is született, de ezek a gyermekek sosem pótolták az elveszetteket. Ezt Isten is tudta. Viszont ezek a gyermekek megvigasztalták a szívét, s így újabb lehetőséget kapott arra, hogy új fényben lássa Istent.
Nagy Vigasztaló, néha megszomorodom, és azon gondolkodom, hogy miért nem akadályozod meg bizonyos események bekövetkeztét. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem törődsz velem, így nincs miért tovább bíznom a tervedben. Bocsásd ezt meg nekem, és segíts kiegyensúlyozottnak lennem, hogy őszintén be tudjam ismerni a vétkeimet Előtted, és bármilyen körülmény között csakis Rád hagyatkozzak!