„Fussatok ki Babilonból és jöjjetek ki Káldea földéből!” – Jer 50:8
A kivonulás Babilonból önkéntes, szándékos cselekedet volt. Nabukodonozor katonái erőszakkal hurcolták Babilonba a zsidókat. Amikor viszont a hébereknek ki kellett jönniük Babilonból, a médó-perzsák engedélyezték a hazatérést, de senkit sem kényszerítettek távozásra. Ottmaradásuk jövedelemforrást jelentett mind a zsidók, mind a helyiek részére, így mindkét nemzet számára kívánatos dolognak tűnt. A kivonuláshoz tehát erős akaratra és személyes elhatározásra volt szükség.
A zsidók már be voltak illeszkedve a babiloni mindennapokba, megtalálták a helyüket a virágzó város gazdasági életében, a kivonulásra szólító parancs tehát nem éppen az volt, amit hallani szerettek volna. A hazatérés azt is feltételezte, hogy el kell szakadniuk az addigi lakhelyüktől, és az ősi hazában rájuk váró nehézségekkel is meg kell küzdeniük.
Alapos prófétai beavatkozásra volt szükség, hogy a kivonulás megvalósulhasson. Ez így volt Egyiptom Mózes által vezetett elhagyásakor, és ez történt a Babilonból való kivonuláskor is, amire Ezsdrás, Nehémiás és Zorobábel vezetése alatt kerülhetett sor. A beilleszkedés és a kényelem mentalitásának helyét azonnal átvette a helyreállítás gondolkodásmódja.
Jeremiás prófétai felszólítása ma is hallható Isten népe számára: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból” (Jel 18:4). Itt azonban nem feltétlenül fizikai költözésről van szó. A jelenkori Babilonból való kivonulás a látásmód megváltoztatására utal. A lelki kivonulásnak a tanulmányozáshoz, a keresztények látásmódjához és prioritásaihoz van köze. Azonban ezek a változtatások sem kevésbé fájdalmasak a zsidók Babilonból való kiköltözésénél, akiknek újra kellett építeniük a házaikat, a templomukat és a teljes lelki életüket.
Melyek azok a dolgok, amelyektől meg kellene válnom, hogy eleget tehessek a Babilonból való kivonulásra szólító felhívásnak, és eljussak a mennyei Kánaánba?