NAGYMAMA

„A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat.” Példabeszédek 17:22

A nagyszüleim több mint hatvan évet éltek együtt. Nagymamám egyik nap megállított, és nekem szegezte a kérdést: Mit gondolsz, rákos vagyok? Megmutatta az egyik mellét. Sajgott a lelkem. Kértem, hogy azonnal menjen orvoshoz, mire ő szelíden reagált: És mit tehet az orvos? Levágja az egyik mellemet? Halálos kínokat éljek át csak azért, hogy valamicskét meghosszabbodjon az életem? Inkább csendben várom a véget. Nincs értelme, hogy kínozzanak az orvosok.

Valahányszor hazalátogattam, mindig összeszorult a szívem. Készültem rá, hogy hamarosan bekövetkezik a vég, de láttam, hogy tele van életerővel és vezeti a háztartást. Szokatlanul szelíd és jóságos természete volt. Néha megfordult a fejemben, hogy talán tévedtem, és mégsem beteg. Így telt el a tavasz, aztán a tél, majd egy újabb tavasz. Abban az évben már nem ment ki a kertbe dolgozni.

Néha meglátogattam, és elbűvölve néztem derűs, szép ábrázatát. Beszélt nekem a megbékélésről, a megbocsátásról és az életről: Gürcöltem, gyermekeket neveltem, tisztességesen éltem. Senkinek sem ártottam, úgy cipeltem a terheimet, hogy mások nem tudtak róla. Most pedig várom a szabadulást! Elég volt! Vajon nem akar elszólítani engem az Úr?

Fogtam a kezét, és hallgattam a szavait. Mire eljött az ősz, már nem kelt fel az ágyból. Kérdeztem, hogy vannak-e fájdalmai, de csak annyit mondott, hogy égő fájdalmat érez a hátában, egyébként sosem panaszkodott. Amikor már nem tudta ellátni magát, egy szomszédasszonyához folyamodott. Engem nem engedett túl közel magához, mivel számára én egy városi nő voltam.

Lenyűgözött derűs ábrázata és az, ahogy utolsó napjait élte. Ugyanazt a méltóságot ismertem fel benne, ami mindenkor megtalálható a földműves embernél: a kegyességet és az Istenhez való szoros ragaszkodást. Tudta, honnan jön és hová tart, és ez elég volt számára. Az életét is ugyanolyan méltósággal élte, mint amilyennel a véget várta. Nem volt benne düh, elégedetlenség, csupán szelídség és hála.

A zsoltáros mondja: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90:12). Akár egy napunk, akár ezer évünk van még, miként éljük le azt, ami még hátra van?

Florentina Coman, pszichológus