„És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak legyetek.”
Kolossé 3:15
A világ tele van elégedetlenkedő emberekkel, akik nem veszik észre a közvetlenül az ösvényükön virágzó boldogságot és az áldásokat, hanem olyan örömök és kielégülés után epekednek, amelyet nem tudnak elérni. Untalanul valami vágyva vágyott távoli örömforrás után nyúlnának, nagyobb után, mint ami már rendelkezésükre áll, ezért mindig a csalódás állapotában leledznek. Kövérre hizlalják magukban a kételkedést és a hálátlanságot, mert semmibe veszik az útjukon heverő áldásokat. Az élet közönséges, hétköznapi áldásai nincsenek ínyükre, amint Izrael gyermekeinek sem ízlett a manna (Értelem, jellem, egyéniség, 2. köt., 276. o.). Ha az összes rosszul irányított erőkifejtést egyetlen nagyszerű célra szentelnénk – Isten kegyelmének gazdag gondoskodására –, mily szép tanúbizonyságokat függesztenénk emlékezetünk csarnokába, fölidézve Isten könyörületeit és kedvezéseit. Akkor ezt a szokást állandó elvként magunkkal hordoznánk, oly szorgalmasan és kitartóan gyűjtve a lelki kincseket, mint a földi nagyratörő fáradozik az ideiglenes, világi dolgokért (uo., 419. o.).
Ne nézzük hát a körülöttünk levő gonoszságot, ne időzzünk a sötét oldalon! Ezekről nem tehetünk, nem változtathatunk rajtuk. Beszéljünk hát valami magasztosabbról, jobbról, nemesebbről! Azokról szóljunk, amik jó benyomást tesznek az értelemre, s ez föl fogja emelni a lelket a gonoszságból a magasság világosságára (uo., 419. o.).
Semmi sem gyakorol nagyobb hatást a lélek és a test egészségének előmozdítására, mint a hála és a dicséret lelkülete (A nagy Orvos lábnyomán, 213. o.).
Akkor hát neveljük szívünket és nyelvünket Isten páratlan szeretetének dicsőítésére! Szoktassuk lelkünket bizakodásra, és maradjunk mindig a Golgota keresztjéről sugárzó fényben! Sohase feledkezzünk meg arról, hogy a mennyei Király gyermekei vagyunk, a seregek Urának fiai és leányai! Nála mindig megpihenhetünk (uo., 214. o.).
Ellen G. White