„Ha a te Uradnak, Istenednek szavára hűségesen hallgatsz… egyet sem bocsátok rád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” 2Mózes 15:26
Ezek a szavak hasítottak át az elmémen és a szívemen, amikor megkaptam a diagnózist. Ítéletként hangzott: „Nem voltál hűséges… hát most szenvedhetsz!” Felgyorsult a lélegzetem, a szívem remegett. Bűntudat, szégyenérzet és félelem gyötört. Áthágtam Isten törvényét. Tönkretettem a „Szentlélek templomát”. Leheteke így jobb tanítvány? Tanúsíthatok-e együttérzést, odaadást, nyújthatok-e reménységet, ha ennyire össze vagyok törve? Értelmét vesztette minden. Tavasz volt, a virágok a teremtés szépségét hirdették, de én csak az ítéletet láttam magam előtt. Tudtam azonban, hogy sosem hagytam el Istent. Imádkoztam, énekeltem, naponta hívtam Őt. Ő volt a legjobb barátom. De akkor miért omlott össze minden?
A Nagy Orvosra és az Ő tervére tekintettem, amelyet a saját képmására teremtett lény számára készített, és akit egy kertbe helyezett, hogy „művelje és őrizze azt”. Noha a munkahelyemen alkalmam volt reményt nyújtani és megtapasztalni a missziómunka örömét, mégsem pihentem jól éjszakánként, és ez tönkretette az ellenálló képességemet. Évekig képtelen voltam átaludni egy teljes éjszakát. Az osztályon pedig, ahol dolgoztam, egy rövid szunyókálást sem engedhettem meg magamnak.
Nem volt könnyű, de mindent feladtam. Az Atya elcsendesített és új leckékre tanított meg. Íme, az első: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” (Ézs 40:31). Aztán újabbakat fedeztem fel a bizalomról, a hitről, a bátorságról és az Atya karjára hagyatkozásról.
Megértettem, hogy ellenálló képességünket nem vagyunk képesek magunktól helyreállítani, Isten azonban képes rá. Gyakran mondják, akikkel találkozom: „Egy csoda vagy, aki szüntelenül ihletést nyújtasz számunkra.” Vajon mit látnak bennem? Isten karját, amely megtartott, a szelíd arcot, amely megvigasztalt. A keresztnél síró Atyát látják megnyilvánulni bennem.
Megtanultam, hogy nem kell eltűnnie minden fájdalomnak ahhoz, hogy békére leljek. Gyógyulásra sincs szükség ahhoz, hogy mosolyoghassak. Az igazi öröm nem a szenvedés hiányából, hanem az Úr szenvedésben való jelenlétéből fakad.
Olvass fel ma hangosan egy dicsőítő zsoltárt a Bibliából!
Cristina Groșanu, egészségügyi asszisztens