„Korán hallasd velem kegyelmedet, mert bízom benned! Mutasd meg nékem az utat, amelyen járjak, mert hozzád emelem lelkemet!” Zsoltár 143:8
Nyár van. A szobám kényezteti magát a júliusi nap még visszafogott sugaraiban – hiszen ők is tudják, hogy még csak kora reggel van. Hajnali 5 óra, és furcsa mód, nem érzem szükségét a további alvásnak, így hát kimegyek az udvarra.
Odakint mintha „minden értelmet meghaladó” bibliai béke uralkodna, az üde, friss reggeli levegő pedig egész lényemet élettel tölti fel.
Megállok, hogy csendben hallgathassam az Teremtőt dicsőítő madarak énekét.
Nincs ennél szebb pillanat!
A természetnek is megvan a saját paradoxona: a csend a madarak énekében és a többi élőlény tiszta nyüzsgésében. Egy olyan világban, melyben a zajok mintha sosem halkulnának el, a reggel nyugodt zsongása egyszerűen lefegyverzi az aggodalmakat.
Pirkadatkor eszembe jutnak a zsoltáros szavai: „Korán hallasd velem kegyelmedet, mert bízom benned!” Ki gondolta volna, hogy az ötórai spontán ébredés fog megtanítani arra, hogy Isten kegyelmét és jóságát a legélethűbben „korán” lehet meghallani a madárdalban és a nyári szellő szelíd suhogásában?
Hálás vagyok Istennek, és mivel úgy tűnik, hogy ma több szabad időm van, mint általában, ezeket a perceket az Ige tanulmányozására használom fel. Nem minden esetben tudom, hogy melyik utat kell választanom, de valahányszor sikerül tanulmányozással kezdenem a napot, úgy érzem, hogy több tisztánlátást és iránymutatást nyerek a terveimre vonatkozóan. A zsoltáríró mondata – „Mutasd meg nékem az utat, amelyen járjak!” – a mennyei Atya karjaira való hagyatkozás jelmondatává lép elő, imává, mely békét és biztonságot szerez annak, aki bízik az Úrban.
Határozd el, hogy legalább egyszer kora hajnalban kezded a napot! A csendben örülhetsz a természetnek, a tiszta levegőnek, a madarak énekének és az Úrral ápolt közösségnek!
Larisa Dulhac, orvostanhallgató