„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” Ézsaiás 40:30-31
Szeretnék tisztázni egy kérdést. A néphiedelemmel ellentétben a Biblia nem beszél arról, hogy a holtak a halál beállta után azonnal a boldogság állapotába, vagy az örök kárhozatra kerülnek. Azt viszont kijelenti a Szentírás, hogy a holtak oda térnek vissza, ahonnan jöttek, vagyis a földbe, „mert abból vétettél: mert por vagy te és ismét porrá leszesz”.
Ez a kijelentés még mindig érvényben van. Közvetlenül a bűnbeesés után hangzott el, amikor az első emberpár halandóvá vált. De nem csak Ádámra vonatkozott, hanem az utódaira is, minket is beleértve.
C. Goldstein Határtalan élet című könyvében felteszi a kérdést: „Mekkora hite kellene, hogy legyen egy embernek, ha már a születésünktől fogva rálépünk a porladás felé vezető útra? Mire való ez a megváltással, üdvösséggel és örök élettel kapcsolatos szóbeszéd, ha az ember nem más, mint lábon járó halott?”
Amikor rákkal diagnosztizálnak, gyakran merülnek fel bennünk kérdések, aztán következik a helyzet tagadása, a lázadás, a bánkódás, tehetetlenségünk tudatosulása, végül pedig az elfogadás.
Emlékszem, hogy a párizsi gyakorlatom idején különböző stádiumban levő melanomás betegekkel találkoztam, és egyik nap arra gondoltam, hogy talán szólhatnék néhány vigasztaló szót hozzájuk. Egyik betegem szomorú hangon reagált:
„Kisasszony, Isten nem Franciaországban lakik!”
Életem során megértettem, hogy egyedül Isten az, aki teljes mértékben mellettünk áll, függetlenül attól, hogy milyen súlyos a betegségünk. Mindössze egy gondolatnyi távolságra van tőlünk. Csak rajtunk múlik, hogyan, milyen gondolatokkal és milyen szívvel akarjuk élni az életünket.
Uram, segíts, hogy ne felejtsem el, velem vagy, és olyan szeretettel szeretsz, amely meghaladja képzeletemet!
Denisa Trofin, neonatológus szakorvos