„Elkezdtek énekelni és dicsérni az Urat.” (2Krónikák 20:22, az angol NKJV-fordítás alapján)
Különös idő volt ez az énekléshez. Harci felszerelést felöltve indultak csatába az ellenséggel, aki pusztítani jött. Túlerőben voltak, és nem akadt ellenfele a feléjük nyomuló seregeknek. Ők mégis felszerelkeztek és elindultak, hogy az énekesek találkozzanak velük a katonák előtt. Képzeljük el azt a fura hetedikes diákot, aki sipító hanggal és vékonyka testtel nekiiramodik, hogy megküzdjön a végzős focicsapattal. Énekelve.
Aztán valami hihetetlen történik. Az ellenség meghallja, hogy arról énekelnek, milyen nagy és nagyszerű az Istenük, és összezavarodik: mind elkezd egymás ellen harcolni. Mire a kis sereg eléri a fák közötti rést, ahonnan rálátnak a csatatérre (mert még nem értek oda), az ellenség már rég halott: megölték egymást. Nincs senki, akivel harcolniuk lehetne. Nehéz elhinni, ugye? Elindulnak lefelé, hogy megnézzék, miközben bátorságra kapnak. Odaérnek, és nemcsak hogy minden igaz, de a következő három napot azzal töltik, hogy kincseket gyűjtenek egy olyan csatából, amit soha nem kellett megvívniuk.
Szerintem Isten azért teszi közzé ezt a történetet Krónikák II. könyve 20. fejezetében, hogy harci tervet adjon át. Mikor nehéz az élet, és nem tudjuk, mit tegyünk, mikor úgy tűnik, hogy egyik a másik után zúdul ránk, és már-már feladnánk, mikor nehéz reményt és bátorságot meríteni, mikor csak a takaró alá akarunk bújni vagy megenni egy liter Turkey Hill mentás jégkrémet, esetleg a problémák helyett a kijelzőt bámuljuk, vagy venni akarunk valami újat, esetleg bármit megteszünk, hogy elbújjunk és megbirkózzunk a helyzettel – ez a történet arra kér: forduljunk Istenhez. Ne csak ledaráljunk egy gyors imát, hogy majd visszabújjunk, vagy megküzdjünk „akármivel”, hanem összpontosítsunk arra az Istenre, aki nagyobb nálunk. Kezdjünk el dicséretet énekelni. Nézzünk szembe a harccal, és higgyük el, hogy már van egy terve az Úrnak.
És mikor énekelni kezdünk, és az elbujdosás vagy a saját erőnkből való megküzdés helyett megbízunk a mennyben, ellenségünk összezavarodik. Nekünk van egy Istenünk, és majd ez a magabiztosság megrémíti.
Ez nem lesz könnyű menet. Hajlamosak vagyunk csinálni valamit, helyrehozni valamit. Mi nyafogni, panaszkodni és ventilálni szeretünk, nem pedig énekelni. Inkább elmenekülünk, és egy kényelmes zugba bújunk, ahelyett, hogy szembenéznénk a konfliktussal. De ezekben a pillanatokban is énekeljünk. Próbáld ki legközelebb, amikor úgy érzed, hogy túlterhelt vagy legyőzött vagy. Nincs semmi veszítenivalód, csak a félelem és a csüggedés.
Tamyra Horst