„Alázatosan egymást különbnek tartsátok magatoknál.” (Filippi 2:3)
Megtapasztaltátok már a bátorítást, a szeretetteljes vigasztalást, a Szentlélek vezetését, a szeretetet és a jézusi irgalmat? Pál szerint mindezek az első számú ösztönzők, hogy Krisztushoz méltó életet éljünk (Filippi 2:1–3). Olyat, ami alázatra, a másokra való odafigyelésre, az előítéletek elengedésére és önzés helyett engedelmességre késztet (4–8. vers).
Nemrég egy lelkipásztor megkért, hogy szervezzek meg az én régóta működő zenészcsapatomnak egy bluegrass-gospel eseményt a korábbi gyülekezetemben: egy évenként megrendezendő, nagyrészt világi, 10 napos zenei fesztivál részeként. Néhai férjemmel, Jimmel korábban már öt éven keresztül együtt munkálkodtunk itt még a Covid előtt, és Isten megáldotta. A közösség és a helyi zenészek részvétele 300-ra duzzadt! De most már nemcsak megözvegyültem, hanem még egy szomszédos államba is költöztem. Vonakodva egyeztem bele, és úgy éreztem, hogy ez a „még egy alkalom” részben Jim emléke előtt is tisztelegne.
Kilenc hónapon át gyűlt össze a zenei csapatunk tervezgetve és gyakorolva. Aztán pár nappal a tervezett esemény előtt megtudtam, hogy egy másik államból egy családi csoport (akikkel még soha nem találkoztam) is szívesen csatlakozna hozzánk! A lelkész erősen szorgalmazta az együttműködést, bár ő sem hallotta még a zenéjüket. Kik ők? Egyáltalán összeegyeztethető lenne a zenei stílusunk? Ezt nem lenne megfelelő a több száz néző előtti színpadon kideríteni! Engedjek el egy jól bevált módszert egy… kísérlet kedvéért? A siker vagy a kudarc a szponzoráló egyházra ütne vissza. Annyira sokat tépelődtem rajta! Különösen mikor megtudtam, hogy egy családi kis csoport vezetője érdeklődik az én felekezetem tagjává válás iránt! „Alázatosan tartsátok egymást különbnek magatoknál.” Istenem, segíts meg! Böjtöltem, lecövekeltem Filippi 2:1–11-en, és krisztusi hozzáállásért és vezetésért imádkoztam. Végül megszületett bennem az alázat, hogy „el tudjam engedni”. És a Gondviselés villámgyorsan cselekedett.
Két nappal az esemény előtt „az én” csoportom fele egészségi okokból nem tudott eljönni. A „megmaradtakkal” egyesülő családi csoport egy teljes egész, energikus, fiatal és lendületes csapatot alkotott. Az utolsó előadásunk éneke a „Will the Circle Be Unbroken?” (Megtörik-e a kör?) volt. Hirtelen a közönség (különböző etnikumokból, felekezetekből más és más korosztályok – néhányan kerekesszékben ülve) egy emberként állt fel, és nagy körben fogta meg egymás kezét mosolyogva. És énekeltek. Sírtak. Szinte remegtem: mi lett volna, ha elutasítom az alázatosságot? Nem becsültem volna meg másokat? Olyan szomorúan más lehetett volna az eredmény!
Carolyn Rathbun Sutton