„Közben elérkeztek ahhoz a faluhoz, ahova igyekeztek, és Ő úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták, és azt kérték: Maradj velünk, mert már beesteledett, és a nap lehanyatlott! Bement azért, és velük maradt.” (Lukács 24:28–29)
Mivel jól ismerjük a történetet, már észre se vesszük az ismerőssége miatt az erejét. Mikor azon kapjuk magunkat, hogy csak átfutunk az Igén, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy lassítsunk. Olvassunk megfontoltan. Élvezzük ki a szépségét. Hadd nyűgözzön le az ereje. Dávid úgy ír Isten Igéjéről, hogy „édesebb a méznél, még a csurgatott méznél is” (Zsoltárok 19:11). Lassítsatok le velem, és vizsgáljuk meg közelebbről, mi történt azon az éjszakán, mikor ketten tartottak hazafelé Jeruzsálemből Emmauszba.
Mélyen összezavarodtak. Nyugtalankodtak. Megváltójukat keresztre feszítették, szívük és reményeik összetörtek. A megrázkódtatást tetézte, hogy néhány asszony bizonyságot tett, hogy Jézus feltámadt a sírból. Miközben a megdöbbentő hírrel küszködtek, és próbálták felfogni az értelmét, egy másik utazó szegődött melléjük az úton. Bár nem ismerték, mégis örömmel fogadták a társaságát, hisz a jó beszélgetések lerövidíthetik a hosszadalmas utat.
„Miről beszélgettek ilyen elmélyülten?” – kérdezte. Válaszukra aztán az idegen „Mózestől és valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami felőle megíratott az Írásokban” (Lukács 24:27). Ahogy hazafelé közeledtek, a szívük, melyet csak most dermesztett meg a félelem, most szent reménységtől lobbant lángra. Megfordultak, hogy belépjenek az otthonukba, az idegen pedig továbbment. Hagyhatták volna, hadd folytassa az útját, mert sok gondolkodnivalójuk akadt. Ehelyett könyörögni kezdtek, hogy menjen haza velük, és maradjon ott éjszakára. Ő megfordult, hogy kövesse őket, és csak ott, a fedelük alatt ismerték fel benne a feltámadt Megváltót. Az asztaluknál ülve kenyértörés közben teljesen otthon érezte magát – az otthonukban.
És mi a helyzet velünk, mai tanítványaival? Mikor az élet jeges kézzel markolja meg a szívünket, mikor a nyomorúság ködén át próbálunk levegőhöz jutni, és a legrosszabb, mikor elszigeteltnek érezzük magunkat fájdalmunkban: bizony van választásunk. Megkérhetjük Jézust, hogy jöjjön be, és maradjon otthon nálunk, hogy otthont teremtsen a szívünkben. Ő arra vágyik, hogy lángra lobbantsa a szívünket. Legyen a mi imánk: „Tedd otthonoddá a szívemet, Uram!”
Karen Pearson