„Nem akarom továbbá, testvéreim, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (1Thesszalonika 4:13)
Nem is olyan rég az egyik tanítványom váratlanul elhunyt. Szórakoztató, fiatal srác volt, aki nyíltan tudta közölni az igényeit és vágyait. Élénken él bennem az emléke, ahogy az épületben járkált poharat keresve, mert szomjas volt, vagy chipset és pattogatott kukoricát osztogatott másoknak is nasiként. Neki volt a legszebb mosolya, és gyakran megkért, hogy segítsek a feladatokban, vagy hadd csatlakozzon a kis csoportomhoz egy vidám „Dr. Williams, én is jöhetek?” felkiáltással. Jaj, nagyon fog hiányozni…!
A halála utáni napon tudtam meg a hírt, mikor beértem az iskolába. Összetörtem – ez volt szakmai életem egyik legnehezebb napja. Egy szem sem maradt szárazon az épületben, és a diákok egész nap csak úgy özönlöttek ki-be a tanácsadásokról. Mivel magam is nemrégiben átéltem egy veszteséget, rettegtem az előttem álló napoktól, és előre láttam, milyen nehéz lesz a diákjainkat segíteni a gyászban. Amit azonban tapasztaltam, az épp az ellenkezője volt.
Másnap a tanulók pirosba öltözve tódultak be, és aktívan vitatkoztak, hogy a piros volt-e a srác kedvenc színe, vagy sem. Az emlékére a sportszámaival és a monogramjával festették ki az arcukat, aláírták a plakátokat a folyosókon, és házilag gyártottak részvétnyilvánító kártyákat a fiú családjának. Hetente olyan
napokat is elterveztek kikapcsolódásra, amivel segítettek átvészelni az iskola utolsó pár hetét. A halála óta olyan rugalmasságot és közösséget tapasztaltam meg, mint még soha, és ezért hálás vagyok Istennek.
Néhány héttel később elmentünk a temetésére, ami az élete nehéz, de gyönyörű megünneplése volt. Bátorító volt látni, ahogy a munkatársak és a diákok a családjukkal együtt összegyűlnek, hogy támogassák a gyászoló családot. A szertartás végén négy fiatal adta át az életét Jézusnak. Micsoda bizonyságtevés!
E pillanattal azt súgta nekem Isten, hogy bár az élet felfoghatatlan szívfájdalmakat hoz, Ő mindent jóra fordít. A mérhetetlen veszteséggel szemben is megtapasztalhatjuk a reményt. A közösség és hit által még a legsötétebb idők is a növekedés és egység pillanataivá válhatnak. Milyen áldottak vagyunk, hogy ilyen reménységünk van! Kimondhatatlan hála van a szívemben!
LaKeisha Williams