„De akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul; szárnyra kelnek, mint a sasok.” (Ézsaiás 40:31)
Ettől az élettől nem idegen a félelem. Megtapasztaljuk, milyen, ha csak másodpercekre vagyunk egy autóbalesettől, ha egy potenciálisan életveszélyes betegséggel kell szembenéznünk, vagy ha felmondanak nekünk. Az évekkel ezelőtt érzett félelemnek semmi köze nem volt ezekhez az eseményekhez. Épp ellenkezőleg, mert olyan kaland előtt álltam, amire már kilencéves korom óta vártam. És én ettől halálra rémültem.
Ugyanebben az évben megnéztem Susan Boyle videóit a YouTube-on, és tanúja voltam a metamorfózisának: egy ismeretlen, 47 éves, skót énekesnőnek, aki egyik napról a másikra lett szenzáció. Világszerte idegenek drukkoltak, hogy nyerje meg a tehetségkutatót. Két évvel korábban Paul Potts ugyanezt élte át ugyanabban a műsorban nyújtott briliáns teljesítményével. Pedig a meghallgatásuk előtt néhány nappal csak két hétköznapi ember volt, aki szunnyadó tehetsége mindkettejük életében a megfelelő pillanatban tört felszínre.
Hat gyerek felnevelése gyakorlatilag egyedül, valamint több mint 20 évnyi tanítói munka miatt a mindennapi páncélom elengedhetetlen részévé váltak a kötélidegek. Ezért lepett meg a félelem, amit a nagy nap felé közeledve éreztem. Mi váltotta ki ezt a váratlan reakciót a gyomromban? Évek kudarcai és kitérői után főállású íróként szerettem volna kipróbálni magam. Mivel már a házunkat kifizettük, és adósságok fellege sem homályosította el a horizontot, bejelentettem, hogy felmondok tanári és igazgatói állásomból. A váratlan félelem meglepett, hogy a biztonsági zónából kilépek az ismeretlenbe. Képzeletemben a magas hegyek szélén imbolyogtam, ettől felgyorsult a pulzusom, a torkom meg kiszáradt. Vajon lezuhanok majd, vagy felrepülök?
Noha nincsenek olyan illúzióim, hogy én is úgy rohannám le a világot, mint Susan Boyle vagy Paul Potts, de hiszem, hogy a tehetségem kifejezetten afelé irányul, akinek Isten teremtett. Ahogy közeledett az átmenet pillanata, lassan kezdtem elhinni, hogy Ő az erő, mely képessé tesz, hogy sasszárnyakkal röppenjek a magasba. A tudat, hogy Ő ott van, azóta is várakozássá szelídíti a félelmet. Bár sosem tűntek el teljesen a pillangók a gyomromból, de már nem voltak olyan vadak.
Isten azt akarja, hogy mindannyian bízzunk abban, hogy bárhová vezet, nyugodtan követhetjük, és rábízhatjuk az eredményt. Tárd ki hát a szárnyaidat, és nézd meg, hová visz az Úr!
Sharon (Clark) Mills