„A hit pedig a lényeg.” (Zsidók 11:1, az angol NKJV-fordítás alapján)
Most, hogy végre beköszöntött a tavasz, a maga teljességében mutatkozott meg. A meleg szellő felkapta és messzire vitte a rügyező fák illatát. Nárciszok és százszorszépek, árvácskák és íriszek hívtak ki mosolyogva a szabadban gyönyörködésre! Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, hogy átmegyek a szomszédos településre.
Eleinte annyira lenyűgöztek a legelőn játszadozó kisbárányok és borjak, hogy nem is vettem észre, hogy a GPS-t követve nem figyeltem, valójában merre is megyek a kanyargós, kacskaringós, egysávos országúton. Majd egy rozoga, korlátok nélküli, régi híd bukkant fel előttem. Nem láttam „súlykorlátozás” táblát kitéve. De nem festett túl jól, a fából készült lécek halvány, elmosódott szürke színűek voltak – ami csak megerősítette, hogy ez a híd semmiképp sem bírná el a kocsim súlyát. Egyszerűen nem volt elég anyag ebben a látszólag véletlenszerűen felhúzott hídban. Megálltam. De a település nyilván nem engedné, hogy egy nem biztonságos szerkezet maradjon üzemben... Ugye?
Óvatosan araszoltam előre, és a fadeszkák minden nyikorgásától és nyögésétől összerezzentem. Miután már sikeresen átértem a hídon, egy kijózanító gondolat futott át az agyamon. Bár korábban még soha nem jártam itt, és szerkezetileg biztosan nem tűnt épnek a híd, mégis elég bizalmat szavaztam a településnek, hogy jól karbantartják az utakat, ezért mentem tovább. Vajon ugyanannyi hitet mutattam Isten felé, aki újra és újra bebizonyította, hogy megbízhatok benne? Időnként úgy tekintünk egy helyzetre, hogy kijelentjük: túl veszélyes, túl reménytelen, túl lehetetlen vagy túl nagy ahhoz, hogy a mi Istenünk megbirkózzon vele, ezért megállunk, és nem lépünk előre.
Bár az Úr megmondta Józsuénak, hogy Izrael fiai előtt megy, és kiűzi a kánaánitákat és a hettitákat (Józsua 3:10), a nép még soha nem szembesült olyan helyzettel, mint a Jordánnál. Mikor még évekkel korábban a Vörös-tengerhez értek, az még azelőtt kettévált, hogy átkeltek rajta. Ám ezúttal a papoknak bele kellett gázolniuk a sebes vízbe, mielőtt a folyó kettévált volna. Mi különösebb gondolkodás nélkül megbízunk sok ember alkotta tárgyban, például repülőkben, hajókban és igen, hidakban is. De könyörögjünk azért, hogy Józsuéhoz hasonlóan mi is a legfontosabb hitről, az Istenbe vetett hitről tegyünk tanúbizonyságot, aki még a rozoga, öreg hidakat is képes felhasználni, hogy megtanuljunk valamit, míg biztonságosan átvisz a túlpartra.
Charmaine Houston