„Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megsegíti a megsebzett lelkeket.” (Zsoltárok 34:19)
A testvéreimmel nehéz évünk volt, mikor édesanyánk betöltötte a 93. évét. A szülinapi ünnepsége után két héttel heves hasi fájdalomra panaszkodott. A CT-vizsgálat rosszindulatú daganatot mutatott ki a felszálló vastagbél alján. Tudatánál volt, az ellátásával kapcsolatos összes döntést ő hozta meg, és aláírta, hogy beleegyezik a műtétbe. Túlélte a beavatkozást, viszont komplikációk léptek fel a tüdejében, emiatt három héttel később elhunyt.
A kórházban töltött idő alatt FaceTime-on tudtunk beszélgetni, és miközben figyelemmel kísértük a kórházi állapotát, lefoglaltuk a repülőjegyet a hazaengedése betervezett időpontjára. Összetört, hogy mielőtt hazarepülhettünk volna hozzá, már meghalt. Egy anya elvesztését nem lehet megfelelőképpen elmagyarázni. Miatta jött össze a család. Különleges ünnepséget terveztünk a 95. szülinapjára, és a gyerekek, házastársak, unokák és dédunokák mind egy olyan eseményre készültek, amire már nem került sor.
A halála után csöndben kezdtem gyászolni. Amikor a szombatiskolai tanító felkért, hogy szóljak hozzá a leckéhez, tőlem szokatlan módon nem szólaltam meg. Az egyetlen kimozdulással járó kötelezettség, amit vállaltam, hogy tovább tanítom az ápolótanulóinkat. Ez lett a vigaszom, miközben depresszióval küzdöttem. Édesanyám esete klinikai forgatókönyveinek megosztásával fejeztem ki a gyászomat és a veszteségemet, a hallgatók pedig megtanulták, hogy lehet értelmet adni a bizonyítékokon alapuló orvosi helyzeteknek.
Elizabeth Kübler-Ross ekként azonosította a gyász öt szakaszát: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás.* Isten kegyelmes irgalma által tudtam elfogadni a veszteséget, de kétségbeejtően hiányoztak a beszélgetések anyával. Pál azt írja: „Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” (Filippi 4:7)
Annyira hálás vagyok az Istentől jövő összes jóért: a hűséges szülőkért, akik most Krisztusban pihennek, és a feltámadás reggelébe vetett dicsőséges reménységért, amikor minden gyermekét hazavárja Jézus. Akkor majd elmondhatjuk: „A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Azon a napon már nem lesz több szomorúság, nem lesz több könny. Maranatha!
Edna Bacate Domingo
* Elisabeth Kübler-Ross: On Death and Dying: What the Dying Have to Teach Doctors, Nurses, Clergy, and Their Own Families, Macmillan, New York, 1969.