„Nem tudjuk, mit tegyünk, hanem csak terád néz a szemünk.” (2Krónikák 20:12)
Az évszakok váltakozása a saját szívemben zajló folyamatra emlékeztet. Hat hónappal ezelőtt otthagytunk egy bérelt házat, abban bízva, hogy Isten azonnal gondoskodni fog egy másik otthonról. De még mindig itt vagyunk összezsúfolódva egy 18 négyzetméteres házikóban, és apósomék kedvességétől függünk.
Az albérlet otthagyása előtti héten Ábrahám történetét olvastam. Nagyon rokonszenvesnek találtam mindent a hitbeli útjával kapcsolatban. Ahogy Isten ígéretéről és a pátriárkához való hűségéről olvastam, úgy éreztem, hogy arra használja fel az Úr a történetet, hogy nekem is házat ígérjen. Csakhogy nem figyeltem fel a menny idővonalára. Az idővonalra, mely teret adott a várakozásnak, miközben növelte Ábrahám Istenbe vetett bizalmát.
Ábrahámnak és feleségének, Sárának olyan sokáig kellett várnia, hogy amikor az Úr emlékeztette a nőt az ígéretére, ő szó szerint hangosan felnevetett. Milyen képtelennek tűnt, hogy az ő korában teherbe essen! De aztán tényleg állapotos lett, és 90 éves korában megszülte Izsákot.
Lehet, hogy én nem vártam olyan sokáig az otthonra, mint Ábrahám és Sára egy gyerekre, de sebaj. Nyomasztó és kétségbeesett érzés öntött el. Szerencsére egy kedves barátomtól ajándékba kaptam egy könyvet (Now and Not Yet: Pressing in When You’re Waiting, Wanting, and Restless for More), Ruth Chou Simonstól. Egyszerre bátorított, és jelentett kihívást számomra. Felismertem, hogy a reményemet inkább a problémáimból való szabadulásba, mint magába a Szabadítóba helyeztem. Milyen kis eltérés a megfogalmazásban, de hatalmas különbség a szívben! Szomorú, hogy mennyi időt és energiát fektettem abba, hogy a „most”-ot kívánjam a „még nem”-ért cserébe. Elvakított a jövő utáni vágyakozás, és nem vettem észre a csak a jelenben fellelhető, értékes kincseket. Milyen könnyű beleesni abba a csapdába, hogy azt gondoljuk: „Akkor lesz jobb életem, ha...”
Végig szoktam pörgetni a nyáron készült fotókat és videókat, és el vagyok ájulva, hogy milyen értékes életem van most! Isten annyi mindent adott, amiért itt és most hálás lehetek. Bár a vágy még nem hozza el a saját házat, de dönthetek úgy, hogy örömöt találok a várakozásban is. Ezért a szívem bizonytalansága ellenére is az Úrhoz kiáltok: „Nem tudjuk, mit tegyünk, hanem csak terád néz a szemünk.” (2Krónikák 20:12)
Alyssa Morauske