Hűséges misszionáriusok

A Patrikhoz hasonló hűséges misszionáriusok munkájának köszönhetően Kr. u. 600-ra már Európa nagy részén, beleértve a Brit-szigeteket is elterjedt a kelta (eredetileg Írországból származó) kereszténység. Ez nagyon felzaklatta azokat, akik csak a római kereszténységet akarták elfogadni. A kelta és a római kereszténység ugyanis teljesen különbözött egymástól. Különböző alapokra épültek, különböző módon dolgoztak és a tanításuk is eltért egymástól. Egészen biztos volt, hogy idővel összetűzésre kerül sor közöttük. A kelta istentisztelet terjedésének megállítására Gergely pápa Angliába küldött egy Ágoston nevezetű püspököt. Vajon miért jelentettek számukra veszélyt Patrik és követői? Hiszen nem gyilkoltak, vagy loptak. Kapzsik sem voltak. Ha valamit, akkor inkább túlzott nagyvonalúságukat lehetett volna felróni nekik. Mi volt akkor a baj velük? Miben tértek el Róma elvárásaitól? Az egyik különbség, ami leginkább feldühítette Rómát, az volt, hogy a kelta keresztények a szombatnapot szentelték meg. Lényeges különbség volt még a Jézus valóságos második eljövetelében való hit, ragaszkodás a Tízparancsolatnak való engedelmességhez, az érdemeink általi üdvözülés elutasítása, a bemerítéses keresztség gyakorlása és a pápa hatalmának elutasítása. Ezek a dolgok háborították fel Rómát. Sajnálatos módon végül Róma győzedelmeskedett. A megtévesztés és az üldözések eredményeképpen Kr. u. 777-re az utolsó kelta keresztény gyülekezet is eltűnt a Brit-szigetekről. Az emberek lelkéből azonban nem veszett ki a kelta kereszténység tanítása. A római katolikus egyház évszázadokon át üldözte és elítélte a régi kelta kereszténység gyakorlóit. Az emberek azonban továbbra is tisztelték Patrik és munkatársai áldozatos munkásságát és tanításait. Mintegy ötszáz esztendővel Patrik halála után fordulat történt. Róma nem üldözte tovább a kelta misszionáriusokat. Helyette inkább „szentté avatta” őket. A szombatot és más különbségeket viszont többé meg sem említették. Sőt, Róma azt terjesztette Patriktól, hogy sárkányölő volt és a pápát szolgálta. 

Észak-Olaszországban Nyomon követtük, hogyan terjedt kelet felé Kínába és Indiába, valamint nyugat felé Galliába (Franciaország), sőt egészen Írországig a szíriai egyház hatása. Láttuk, hogyan tért vissza Európába a kelta misszió iskolák növendékei által, akik Franciaországba, Németországba és Svájcba is elvitték a jó hírt. Az észak-olaszországi Milánó szépséges városa lett az összekötő kapocs a keleti és az európai egyházak között. A gyülekezetek vezetői gyakran összejöttek Milánóban. E fontos megbeszélések hatása több évszázadon át élt. Sajnálatos módon azonban Milánó püspöke, Ambrus nem volt elég bátor. Kijelentette, hogy Milánóban szombatot ünnepel, Rómában viszont vasárnapot. Az őszinte hívők, akiket Ambrusnak vezetnie kellett volna, hűségesebbek voltak Jézushoz, mint ő. Vajon biztonságos bárkinek is Ambrus példáját követnie? Lk 12:1; Lk 16:10; Jób 27:8 
Milánó lakosai azonban a püspök gyengesége ellenére is még legalább 400 éven át (791-ig) folytatták a szombatünneplést. Hogy honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy a római katolikus egyház felszólította őket, hogy hagyják abba! Ahogyan a régi Római Birodalomban egyre romlottak a közállapotok, a milánói és az észak-olasz Alpokban élő keresztények kapcsolata fokozatosan megszakadt a világ más tájain élő hívőkkel. A római egyház részéről is egyre több támadás érte őket. Azok, akik Ambrussal ellentétben nem tagadták meg az igazságot, egyre magasabbra költöztek az Alpok hegyeinek biztonságába. Néhány esztendővel Ambrus halála után, Kr. u. 397- ben egy világlátott katolikus tisztségviselő, név szerint Vigilantius Leo rádöbbent, hogy nyugodt lelkiismerettel nem követheti tovább a katolikus egyház hitéleti gyakorlatát. Inkább az Alpokban élő keresztény hívőkhöz csatlakozott. Írásai miatt hamarosan a hegyekben élő „eretnekek” leghíresebbje és legyűlöltebbje lett. 

Alkalmazás: Vigilantiusnak megvolt mindene, pénze, pozíciója, intelligenciája és befolyásos barátai, amik fényes sikereket biztosíthattak volna neki az egyház berkeiben. Vajon miért dobta el mindezt, hogy Jézus igaz egyházához csatlakozhasson? Zsid 11:24-27; Zsolt 84:10

Vigilantius Leo Annak ellenére, hogy Vigilantius Leo az írásairól híres, semmi sem maradt fenn tőle, egyetlen könyv, röpirat, egy bekezdés, egyetlen szó sem. Azt viszont tudjuk, hogy ellenezte a római katolikus egyházban egyre inkább teret nyerő pogány szokásokat. Rámutatott, hogy a Biblia sehol sem tanítja, hogy a keresztényeknek tisztelniük kellene a „szentek” csontjait, vagy imádkozniuk kellene a halottakért. Azt is állította, hogy Istent nem befolyásolhatjuk a templomokban gyújtott gyertyák égetésével. Hogy honnan tudhatjuk mindezt? Onnan, hogy Jeromos, katolikus hittudós újra meg újra nagyon erősen kihangsúlyozta, hogy Vigilantius tévedett ezekben a kérdésekben. Vigilantius arra is rámutatott, hogy a Biblia nős diakónusokról és gyülekezeti vénekről is beszél. 1Tim 3:12 
Ez különösen dühítette Jeromost, mert szerinte az egyház papjai nem házasodhatnak meg. A Biblia állítása helyett végül mégis Jeromos elgondolása vált a római katolikus papokra mind a mai napig érvényes hivatalos szabállyá. A katolikus egyház megőrizte Jeromos írásait, miközben Vigilantius írásait a szíriai egyház által megőrzött, más felbecsülhetetlen értékű iratok ezreivel együtt megsemmisítették. Ám az Alpokban élő emberekre gyakorolt befolyását senki sem tudta elpusztítani. Olyan sokat segített nekik és olyan sokakat ösztönzött csatlakozásra, hogy a katolikus egyház „leonitáknak” kezdte nevezni őket Vigilantius keresztneve után. Az évszázadok során több különböző névvel is illették ezeket az Alpok hegyei közt élő hívőket és leszármazottaikat. Legtöbbször gúnyneveket aggattak rájuk, de úgy tűnt, ezeket a hűséges embereket ez egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen mindent megtettek, hogy az egyetlen névhez, ami számít, a keresztény megnevezéshez méltó életet éljenek. 

Alkalmazás: Vagy az igazságot szeretjük, vagy Sátán hazugságait. 2Thess 2:10-11 Lelkünk természettől fogva Sátán sugallatai felé hajlik, egyedül a Szentlélek képes minket az igazság szeretetére vezetni. 

A leonitákat valdenseknek is nevezték, vagy völgylakóknak, mert sokan a magas hegyek között meghúzódó völgyek biztonságában éltek. De nem voltak hajlandók csupán a völgyekben maradni, míg mások elutasították a jó hírt, amit ők annyira szerettek. Misszionáriusok sokasága indult folyamatosan a völgyekből a környező területekre. Általában kettesével indultak neki, egy fiatalember és egy idősebb, tapasztaltabb misszionárius dolgozott együtt. Egyes fiatalembereket Franciaországba, Párizsba küldtek az egyetemre tanulni. Nagyon körültekintően tették ezt, mert tapasztalatból tudták, mennyire veszélyes ellenségek a nem Isten alapelvei szerint működő oktatási intézmények. A Szentírás alapos, gondos tanulmányozása nagyon fontos része volt a felkészülésnek bármilyen munkára, amire csak Isten elhívhatja őket. A völgyek iskoláiban úgy a fiúk, mint a lányok is megtanultak írni és olvasni. Hosszú idézeteket tanultak meg a Szentírásból kívülről, csoportokban dolgoztak, hogy ha esetleg valaha elveszítenék a Biblia összes írott példányát, emlékezetből ismét papírra tudják vetni. Tudták, hogy mindenütt óvatosnak kell lenniük, ahová csak mennek. A nem megfelelő helyen, vagy alkalmatlan időben kimondott szavak könnyen az életükbe kerülhettek volna. Egyes becslések szerint a misszionáriusok negyedét valóban el is fogták és kivégezték. Mégis mindig újabbak indultak neki. Jn 15:12-13, 18-20 
A valdens misszionáriusok gyakran kereskedőként utaztak, faluról falura házalva portékáikkal. Ám a kelméknél és konyhai eszközöknél sokkal értékesebb dolgot is kínáltak a vásárokon: a Szentírás teljes vagy töredékes másolatait, melyeket nagy gonddal és titokban készítettek és gyakran ruházatuk titkos zsebében szállítottak. Ha olyanokkal találkoztak, akik befogadó szívűnek tűntek, és a körülmények is biztonságosnak látszottak, szívesen ajánlották figyelmükbe Isten igéjét. A legtöbb ember számára ez az aranynál is ritkább kincs volt. Miután együtt imádkoztak és talán egyes részeket el is magyaráztak a Bibliából, a misszionáriusok továbbmentek egy másik városba. Ily módon az igazságok, amikről azt hisszük, hogy később a reformáció állította helyre, valójában már évszázadokkal korábban is jelen voltak Európában. 

A völgylakó misszionáriusok hatása Dél-Franciaországban és Észak-Olaszországban volt a legerősebb, de jóval messzebbre is elhatott. Sok ország területén dolgoztak, és sokféle elnevezéssel illették őket. Igazság szerin oly sok néven nevezték ezeket a bibliai igazságokat hirdető embereket, hogy az kissé össze is zavarhat bennünket. Ma valdensekként ismerjük őket. Kr. u. 1200 után a legelterjedtebb magyarázat az volt, hogy Peter Waldo, egy gazdag kereskedő után kapták nevüket, aki minden pénzét és erejét Isten munkájának szentelte. Különösen szorgalmazta a valdens latin Biblia fordítását különböző nyelvekre és mindennapi használatra. Minden bizonnyal nem ő volt az „eretnekség” forrása, hiszen hűséges keresztények ugyanezeket a bibliai igazságokat hirdették már Peter Waldo kora előtt is, a Jézus földi élete óta eltelt több mint ezer esztendőn át. A római katolikus egyház azt állította magáról, hogy a Jézus és tanítványai által alapított korai keresztény egyház örököse és folytatója. Azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy a valdensek tanítása „újabb, jelenkori” eretnekség. Valójában azonban a valdensek voltak azok, akik a tiszta evangéliumot egészen Jézus kora óta megőrizték. Akármilyen névvel is illették őket, a katolikus egyház mindig is bajkeveréssel és eretnekséggel vádolta a valdenseket. Évszázadokon át ugyanazzal a „bűnnel” vádolták a sok ezer megkínzott, elítélt és kivégzett valdens igehirdetőt. Vajon hogy lehet ez? Úgy, hogy mindnyájan a Biblia tanításában hittek és aszerint is éltek. 

A valdensek történetei a szent irodalom legizgalmasabb feljegyzései. Gyakran támadták meg völgyeiket eltökélt francia és olasz hadseregek, hogy egyszer s mindenkorra eltöröljék őket a föld színéről. S bár kegyetlenül ezerszám pusztították őket, Isten mindig megőrzött egy kis maradékot, akik továbbvitték munkáját. Az egyik legismertebb támadás ellenük 1488-ban történt, amikor is egy hatalmas sereg kiűzte őket a Louis-folyó völgyéből. A völgy békés lakóinak ezrei menekültek egy nagy barlang biztonságába, de felfedezték búvóhelyüket. A katonák óriási tüzet raktak a barlang bejáratánál, melynek füstjével mindnyájukat megölték. A pápai képviselő elégedett volt sikerével és újabb völgyhöz vezette seregét, hogy befejezze a munkát. A valdensek itt is a visszavonulást választották a küzdelem helyett, és egy Pra del Tor nevű, magas sziklán épült fellegvárba menekültek. A támadó sereg követte őket, így csapdába estek, onnan már nem volt hová menni. A menekülők rádöbbentek, hogy az imádság az egyetlen reménységük. Miközben a támadó sereg egy szűk kanyonban vonult feléjük, egy apró fehér felhő jelent meg a hegytetőn. A hadseregnek ez mit sem jelentett, a valdenseknek azonban a szabadulás jele volt. Hálás ámulattal figyelték, ahogy a felhő egyre növekszik, sötétedik és leereszkedik a kanyonra, ahol a támadó sereg kapaszkodott felfelé. Látván, hogyan munkálkodik értük Isten, a valdensek megfordultak és üldözőikre támadtak. A zűrzavarban a katonák pánikba estek, egymás ellen kezdtek harcolni, és a szűk ösvényről az alattuk kanyargó folyóba zuhantak. Nagyon kevesen élték túl.