Istennel járni – 1. rész

Biztosan hallottátok már, hogy mások a naponkénti áhítat fontosságáról beszéltek. Mit jelent ez? Átadást, odaadást, odaszentelődést. Az áhítat ideje azt jelenti, hogy félreteszünk Istennek egy időt, hogy naponta odaszenteljük, átadjuk magunkat az Ő szolgálatába. 
Egy keresztény számára az áhítat nem csupán egy napi teendő kipipálását jelenti, sem a rendszeres bibliaolvasást. Azokat a perceket arra szánjuk, hogy bibliatanulmányozás és ima által megismerjük Istent és utasításait. 
Az édenben Ádámnak és Évának különleges látogatója volt azokban az időszakokban. 
„A boldog pár örömmel köszöntötte Teremtőjét, aki hűvös alkonyatkor eljött hozzájuk, és közöttük járva beszélgetett velük.” (A Nagy Orvos lábnyomán, 261. old.)
Abban a kiváltságban volt részük, hogy a legnagyobb Tanító irányítása mellett tanulhattak. A bűn azonban megváltoztatta ezeket a boldog, személyes találkozásokat. Amikor Isten újra kereste őket, félelemükben elrejtőztek Előle. A bűn elválasztotta Ádámot alkotójától. A bűn minket is ugyanígy elválaszt Istentől. 
Ézsa 59:2 – „Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől.”
Isten azonban így is talált rá módot, hogy beszélgethessen Ádámmal és Évával. Krisztus halála tette lehetővé ezt. Aznap, amikor Ádám vétkezett, utasításokat kapott egy egyszerű istentisztelet elvégzésére a reggeli és esti áldozatbemutatás által. Családjával együtt naponta összegyűltek az oltár köré istentiszteletre és imádatra, miközben Isten hatalmas áldozatáról elmélkedtek. Mi is követhetjük Ádám példáját. A reggeli és alkonyati hűvösben imádjuk mi is Istent. Isten így találkozik velünk és tanít bennünket, ahogy Ádámmal és Évával is tette. 
Jer 33:3 – „Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.”
Ez az egyik oka annak, amiért az áhítat ideje elengedhetetlenül fontos – visszafordítja a bűn okozta rosszat és helyreállítja Isten képét gondolatainkban és cselekedeteinkben. De milyen könnyen elfeledkezünk róla! Reggelente gyakran még belefúrjuk arcunk a párnába, hogy pár perccel többet aludhassunk, a kellemesen hűvös esti órákat pedig milyen sokszor töltjük házi feladatokkal, internetes böngészéssel, barátokkal, televízióval vagy sporttal! 
Azonban kaptunk egy csodálatos ígéretet:
2Krón 7:14 – „És megalázza magát az én népem, amely nevemről neveztetik, s könyörög és keresi az én arcomat, és felhagy az ő bűnös életmódjával: én is meghallgatom őket a mennyből, megbocsátom bűneiket, és megszabadítom földjüket.”

(lásd: Megbeszélendő kérdések)
 

Biztosan hallottatok már történeteket odaszentelt, önfeláldozó emberekről, egy-egy édesanyáról, aki berohant az égő házba, hogy kimentse drága gyermekét; egy-egy lányról, aki odaadóan gondozta idős szüleit; egy-egy katonáról, aki életét kockáztatva mentette meg sebesült bajtársát. 
Az ilyen, egymás iránt odaadó emberekről szóló történetek segítenek jobban megérteni, hogy az Istennek való odaszentelődés magába foglalja a szeretetet, a barátságot és a hűséget. Az Isten iránti igaz odaadás gyönyörködik Benne mint Teremtőjébe, és örömet jelent, hogy engedelmeskedhet Neki. 
Az Úr imájának első mondata megtanít kifejezni átadásunkat és elismerésünket Isten nagyságáért. 
Mt 6:9-10 – „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.”
Tehát, naponkénti áhítatunk egyik fontos része, hogy minden reggel odaszenteljük magunkat Neki. Ez azt jelenti, hogy minden reggel megújítjuk Vele szövetségünket, elismerjük Őt Urunknak és Vezetőnknek. Úgy döntünk, hogy engedelmeskedünk az Ő akaratának, törvényének, kívánságainak, és elfogadjuk vezetését egész napra. 
„Minden reggel első dolgotok legyen magatokat Istennek felajánlani. Így imádkozzatok: »Fogadj el Uram, a te tulajdonodnak! Összes terveimet lábaidhoz teszem. Használj fel ma is szolgálatodra! Maradj velem s engedd, hogy minden munkámat tebenned végezzem!« Ez mindennapi kötelességetek legyen. (...) Összes terveiteket néki rendeljétek alá, hogy megvalósítsátok vagy feladjátok, ahogy gondviselése akarja.” (Jézushoz vezető út, 70. old.)
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy bízunk Istenben és feljogosítjuk arra, hogy megmondja, mit tegyünk. Beleegyezésünket adjuk, hogy irányítsa hosszú távú terveinket, mint a karrier vagy a házastárs kiválasztása, illetve mindennapi „apróságainkat”, mint étkezésünk, ruházkodásunk, olvasmányaink. 
Pál naponta újra és újra átadta magát Istennek. Az Isten tervei melletti kitartás azt jelentette számára, hogy naponta megtagadta önmagát. 
„Azt mondta: »Naponta meghalok.« Az akarata, a kívánságai naponta szembekerültek kötelességével és Isten akaratával. De hajlamai követése helyett Isten akaratát cselekedte, bármennyire is kellemetlen, s bűnös természetét keresztre feszítő is volt számára.” (4T, 299)
Mi, ha Pálhoz hasonlóan elismertük hatalmát életünkben, akkor naponkénti áhítatunk egy részében szeretnénk Róla tanulni és az életünkre vonatkozó tanácsait olvasni. A tízparancsolat megérdemli teljes figyelmünket. Ugyanakkor tanulmányozzuk Isten kijelentéseit és számos parancsát a Bibliából, így élhetünk bölcs és boldog életet. Innen tanulhatjuk meg a pénzügyi fegyelmet és az adakozást. Megtanuljuk, hogyan éljünk egészségesen, hogyan gyakoroljuk naponta a testmozgást és kerüljük a káros ételeket, például a sertéshúst. Ezen kívül a Bibliában bizonyságtételeket is olvashatunk a próféták tollából. 
5Móz 4:6 – „Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcseségtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!”
5Móz 6:24 – „És megparancsolta nékünk az Úr, hogy cselekedjünk mind e rendelések szerint, hogy féljük az Urat, a mi Istenünket, hogy jó dolgunk legyen teljes életünkben, hogy megtartson minket az életben, mint e mai napon.”
Ha bölcsességre vágyunk, akkor örömmel hallgatjuk és követjük utasításait.

(lásd: Megbeszélendő kérdések)
 

Tegyük fel, hogy látod, amikor egy fiatalember a helyére kísér egy idős urat a gyülekezetben, és arra gondolsz: „Milyen figyelmes!” Az összejövetel után észreveszed, hogy ugyanaz a fiatalember segít leszedni a közös ebéd után az asztalt, és így szólsz magadban: „Ez egy segítőkész fiatalember!” Később meghallod, hogy szépen nyilatkozik szüleiről, és elámulsz: „Még tisztelettudó is!”Ahányszor csak látod, egyre jobban tiszteled jellemét. 
Ez ugyanígy van Jézus megismerésével is. Minél többet tudunk meg Róla, annál jobban csodáljuk. 
Amikor jobban megismerjük az embereket, végül mindig találunk hiányosságokat. Isten esetében azonban az a legnagyszerűbb, hogy soha nem fedezhetünk fel olyasmit, amely csorbítja iránta érzett csodálatunkat. 
Számos úton-módon fedezhetjük fel, milyen is valójában Isten. Az egyik, hogy tanulmányozzuk teremtett világát. Amikor időt szakítunk megcsodálni egy virágot, arra gondolunk: „Isten valóban nagyon szereti a szépet!” Amikor elgondolkodunk az emberi test bonyolult működésén, arra a következtetésre jutunk: „Isten végtelenül bölcs!” Amikor szemléljük a csillagokat és azt olvassuk a Bibliából, hogy Isten megszámlálja ezeket és névről ismeri őket, nem győzünk álmélkodni: „Isten elképesztően hatalmas!”
A Bibla ennél nyilvánvalóbban nyilatkoztatja ki Istent. Amikor elolvassuk, hogyan teremtette meg világunkat, milyen igazságos törvényeket adott, milyen csodálatosan kielégíti az emberek szükségleteit, egyre jobban csodáljuk Őt. Elgondolkodni Istenről, ahogy a Bibliában kinyilatkoztatja önmagát, csodálatos módja reggeli személyes áhítatunknak.
Zsolt 145:5 – „A te méltóságod dicső fényéről és csodálatos dolgaidról elmélkedem.”
Isten jelleme legvilágosabban Jézus életében tárul fel. Ezért kaptuk a tanácsot, hogy naponta töltsünk időt életének tanulmányozásával. 
„Javunkra válna, ha naponta egy órát elmélyült gondolkodással töltenénk, hogy a jászoltól a Golgotáig áttekintsük Krisztus életét. Vegyük át pontról pontra, hadd ragadja meg a képzeletünket, különösen földi életének utolsó szakaszán gondolkodjunk. Ha elmélyedünk tanításaiban, elmélkedünk szenvedéseiről, és a végtelen áldozatról, amelyet az emberiség megváltásáért hozott, akkor megerősíthetjük hitünket, meg tudjuk eleveníteni szeretetünket, jobban átitatódhatunk a lelkülettel, amely Megváltónkat jellemezte.” (4T, 374)
Más szavakkal: a megfelelően eltöltött áhítat megerősíti Krisztus iránti odaadásunkat. Növeli csodálatunkat, jobban tudjuk értékelni, odaszentelődésünk elmélyül. 
Érdekes, hogy minél többet tanulunk Krisztusról, annál jobban látjuk saját hiányosságainkat. Amint tökéletes jellemét tanulmányozzuk, egyre nyilvánvalóbbá válik, mennyire nem hasonlítunk Rá. Figyeljük meg azonban, hogy még ez is milyen sokat segít személyes áhítatunkban és odaszentelődésünkben. 
„Minél behatóbban szemléljük Jézus jellemét és minél inkább átérezzük megváltó erejét, annál nagyobb mértékben ébredünk tudatára saját gyengeségünknek és fogyatkozásainknak, és annál komolyabban tekintünk fel Rá, mint erősségünkre és Megváltónkra.” (Megszentelt élet, 83. old.)
Ezért tanulmányozzuk gondosan és figyelmesen a Szentírást, és megtapasztaljuk, mennyire növekszik jelleme iránti csodálatunk. 
Ézsaiás ezt így fogalmazta meg:
Ézsa 45:22 – „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincsen több!”

(lásd: Megbeszélendő kérdések)
 

1.    Gondolkodjatok el az „áhítat” szó értelmén. Miért nem kellene ezt csak egy kipipálandó napi rutinnak venni?

2.    Mi az egyik módja annak, mellyel az áhítat visszafordítja a bűn rombolását életünkben?

3.    Hasonlítsd össze 2Krón 7:14-et, Ézs 55:6-7-tel. Milyen párhuzamokat fedeztél fel?

További tanulmányozásra: Keresd ki a „keresés” szó változatait egy nyomtatott vagy digitális bibliai konkordanciában. Mit tanulhatsz arról, hogy mit jelent keresni Istent, és miért kellene ezt tennünk?
 

4.    Mit jelent odaszentelni magunkat Istennek? Ez hogyan befolyásolja magatartásunkat, viselkedésünket?

5.    Olvasd el 5Móz 6:17-25-t. Mit parancsol Isten, mit tartsunk be szorgalmasan és miért? Lásd még: Zsolt 19:7-11

 6.    Személyes áhítatunk idejének egy részét miért kellene Isten jellemének tanulmányozásával töltenünk? 2Kor 3:18

Gyümölcsszedés – 1. rész

1886. szeptember 29-én kapott álmomban egy nagy csapattal bogyószedésre mentünk. Sok fiatalember és ifjú hölgy volt velünk, akik a gyümölcsszedésben segédkeztek. Egy városban voltunk, mert nagyon kevés üres parcella volt körülöttünk, de a város körül nagy szabad területek húzódtak: mezők, rétek, ültetvények, szépen gondozott kertek. Egy nekünk szánt élelmiszerrel megrakott hatalmas szekér haladt előttünk. Nemsokára megállt, és mi szétszéledtünk, hogy bogyós gyümölcsöt keressünk. A szekér körül mindenhol magas és alacsony bokrok voltak, hatalmas, csodálatos áfonyaszemekkel megrakodva, de mindenki a távolban kereste a gyümölcsöt, és nem vették észre a bogyókat. Elkezdtem gyűjteni a közeli bokrokról, de nagyon gondosan, nehogy zöld szemeket is leszedjek. Ezek annyira elvegyültek az érett szemek között, hogy egyszerre csak egy vagy két bogyót tudtam megfogni. Néhány nagy, érett szem a földön volt, és a rovarok és a hernyók már félig megették. „Ó! – gondoltam. – Ha hamarabb eljött volna valaki erre a rétre, ez a sok értékes gyümölcs nem veszett volna kárba. Most azonban már túl késő. Mégis felveszem őket a földről, hátha van még belőlük valami menthető. Még ha egyet sem tudok megmenteni közülük, megmutatom a testvéreknek, mit találtak volna, ha hamarabb jönnek.”

Éppen akkor érkezett a közelembe két vagy három testvér. Egymás közt beszélgettek, látszólag túlságosan elfoglalta őket egymás társasága. Amikor megláttak, így szóltak: „Mindenhol kerestük, de nem találtunk gyümölcsöt.” Elképedve néztem az általam összegyűjtött gyümölcsmennyiségre, majd megszólaltam: „Még sok leszednivaló van ezeken a bokrokon.” Elkezdték szedni, de nemsokára felém fordultak: „Nem igazságos, hogy mi is itt szedjünk, ezt a helyet te találtad, ezek a te gyümölcseid.” Én azonban tiltakoztam: „Nem számít! Szedjétek, ahonnan csak tudjátok! Ez Isten mezeje és az Ő gyümölcsei. A ti kiváltságotok leszüretelni.”

Nemsokára azonban újra egyedül találtam magam. Kis idővel később beszélgetést, nevetgélést hallottam a kocsi irányából. Odakiáltottam az ottlevőknek: „Mit csináltok?” Azonnal válaszoltak: „Mivel nem találtunk több bogyót, fáradtak és éhesek voltunk, úgy döntöttünk, hogy idejövünk a kocsihoz és megebédelünk. Miután megpihentünk, újra kimegyünk.” „De még semmit nem hoztatok – érveltem. – Elfogyasztjátok tartalékainkat, és nem hoztok utánpótlást. Én most nem tudok enni, túl sok leszedni való gyümölcs van. Ti nem találtatok, mert nem néztétek elég közelről. A bogyók nem a bokrok külső ágain lógnak. Keresnetek kell őket. Igaz, nem szedhetitek marékkal, de ha figyelmesen szétnéztek a zöld szemek között, igazán válogatott szemekre leltek.”

Kis kosaram nemsokára megtelt gyümölccsel és a kocsihoz mentem vele. „Ezek a legcsodálatosabb gyümölcsök, amelyeket valaha szedtem, és itt, egészen közel találtam őket, ameddig ti a távolban bolyongtatok, de nem jártatok sikerrel.” Mindannyian odajöttek, hogy lássák a gyümölcseimet. „Ezek magas bokrokon teremtek, épek, és jók. Nem gondoltuk, hogy a magas bokrokon is találunk valamit, ezért csak az alacsony bokrok között keresgéltünk, és csak néhányat találtunk.” (Folytatjuk.) – Gospel Workers, 1892, 328-330. old.

Egy ünnepélyes üzenet

„Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság.” – Krisztus ezen kijelentésével kapcsolatban késztetést éreztem a Szentlélektől, hogy felhívjam a fiatalok figyelmét az ige tanulmányozására. Aki szövetséget kötött Istennel, tanulmányozza az igét!
Kedves ifjak, ne olvassátok a pletykalapokat. Tegyétek félre a regényeket. Pál idejében az efézusi hívők elégették varázslással foglalkozó könyveiket. Tisztítsuk meg otthonunkat a pletykalapoktól, a trágár képeket tartalmazó folyóiratoktól, melyek mind sátáni eredetűek. A fiatalok nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyenekkel mérgezzék elméjüket. „Mi köze van a polyvának a búzával?” Akik Krisztus követőinek vallják magukat, csak igaz, örök értékű olvasmányokkal foglalkozzanak. 
Fel kell készülnünk a legünnepélyesebb feladatokra. A világnak megmentésre van szüksége. A munka csodálatosan halad előre idegen országokban, és saját ajtónk árnyékában is számtalan lehetőség van megosztani másokkal a hármas angyali üzenet megmentő igazságát. Kiadványainkat úgy terjesszük, mint a szél az őszi leveleket! Ezt az üzenetet kaptuk az Úrtól. A nagy munka elvégzésének összefüggésében hogyan is engedhetné meg magának valaki, hogy értékes időt és Istentől kapott eszközöket pocsékoljon el olyan dolgokra, amelyek nem javát és Isten dicsőségét szolgálják. Tanulmányozzuk szorgalmasan a Szentírást, ez legyen tanácsadónk. Senki ne hanyagolja el az erő és áldás ezen forrását! 
Mountain View-ban Isten hírvívőjeként léptem fel, hogy szóljak az intézményeinkben dolgozó fiatalokhoz. Ez az üzenet azonban minden ifjúra érvényes, aki szombatünneplőnek vallja magát, és különösen azokra, akik az intézményeinkben dolgoznak. 
Kedves fiatalok, nagy szükség van az önvizsgálatra! Sokan elvesztek a San Francisco-t ért félelmetes csapásban. Azok közül, akik odavesztek abban a borzalmas földrengésben, hányan voltak felkészülve a halálra? Az élők közül hányan kapnak figyelmeztetést? Egyikünk sem mondhatja meg előre, hol lesz a következő pusztító földrengés. Ki áll készen?
Senki ne higgye azt, hogy a szórakozás fontos, és a Szentlélek gondatlan figyelmen kívül hagyása az önző gyönyör óráiban nem lényeges kérdés. Isten nem csúfoltatik meg. Minden fiatal így gondolkodjon: „Készen állok rá ma, hogy befejeződjön az életem? Készen állok elvégezni a munkát, amelyet az Úr rám bízott?”
Minden fiatal tegye irányadójává Isten szavát, és naponta gyűjtse össze az igéből az utasításokat. Akik visszautasítják ezek követését, olyan magokat vetnek, amelyeket az ellenség adott a kezükbe, és nem gondoskodnak a termés betakarításáról. Annak a számtalan lehetőségnek a fényében, melyet mindannyian kaptunk, hogy Isten igéjének világosságában járjunk, nem szomorú arra gondolni, hogy egyesek saját gondtalan kedvteléseik útját választják? 
Minden befolyásunkat szentül őrizzük meg és használjuk fel arra, hogy lelkeket mentsünk Krisztusnak. A fiatalok ne gondolják, hogy sporttevékenységeik, esti összejöveteleik, zenés szórakozásuk, ahogy az a mindennapi gyakorlatban elfogadott, Krisztus előtt is elfogadható. 
Újra és újra világosságot nyertem azzal kapcsolatban, hogy összejöveteleinket mindig határozott vallásos befolyás jellemezze. Ha fiataljaink összegyűlnek a Szentírás olvasására és megértésére, feltéve a kérdést, hogy: „Mit tehetnék, hogy elnyerjem az örök életet?”, majd együttesen az igazság oldalára állnának, az Úr Jézus áldásának esője záporozna szívükre.
Ó, ha minden gyülekezeti tag, intézményeink minden munkása rádöbbenne, hogy ez az élet az iskola, amely felkészít megállni a mennyek Isten előtt, tisztán, makulátlanul és önzetlenül, gondolatban és cselekedetekben! Minden szó és tett, minden gondolat bekerül a mennyei feljegyzésekbe. Az Úr szava idősnek és fiatalnak egyaránt szól: Isten igazsága töltse be lelketeket és elméteket. Így imádkozzatok: „Ó, Uram, tartsd meg lelkemet, hogy ne hagyjalak téged figyelmen kívül!” Szálljon fel imánk Istenhez, hogy megszentelje lelkünket, gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket. Kérjük Istent, hogy az önzés egyetlen cérnaszála se szövődjön bele jellemünk szövetébe. Imádkozzunk: „Szenteld meg szívem igazságoddal! Angyalaid tartsák meg lelkünk egységét! Add, hogy a Te igéd hassa át elmémet, vezessen ebben az életben és készítsen fel az örök életre!”
Az igazság ereje és hatalma által szentelődünk meg és emelkedünk fel az ige mércéjére. Az Úr útját csak a legfigyelmesebb engedelmességgel tanulhatjuk meg. Tanulmányozzuk az igét!
The Youth’s Instructor, 1906. augusztus 14.

Megbeszélendő kérdések
1.    Milyen szövetséget kell minden fiatalnak megkötnie Istennel?
2.    Soroljátok fel, mit nem kellene olvasnunk. Miért? Mit tesznek ezek elménkkel?
3.    Mit kellene Krisztus követőinek olvasniuk?
4.    Miért nem engedhetjük meg magunknak, hogy értékes időt és erőforrásokat vesztegessünk el kevésbé fontos dolgokra?
5.    Melyik az a két dolog, amit senkinek nem kellene elhinnie?
6.    Melyik két kérdést kellene minden fiatalnak feltennie magában? Szakíts időt arra, hogy elgondolkodj, mit is jelent ez számodra!
7.    Milyen gyakran kellene utasításokat gyűjtenünk az igéből?
8.    Mi jellemezze összejöveteleinket?
9.    Ez az élet egy iskola. Mi szükséges a sikeres záróvizsgához?
10.    Mire kell kérnünk Istent?
11.    Mi az egyedüli módja az Úr útja megtanulásának?
 

A kórház – 1. rész
Barnabas Hope, AFM misszionárius, Törökország

A külföldi kórházaktól mindig ideges leszek. Talán azért, mert szamarak bámulnak a parkolóban, mert mindenhol befejezetlen betonozás van, vagy mert az épület sarkánál nagy nyíl mutat hátrafelé, rajta a felirat: „Halottasház”. Nem tudom pontosan mi okozza, de a tény és a tudat, hogy jelenleg épp ez az én körzeti kórházam, nagyon idegessé tesz.
Két évvel ezelőtt, amikor a feleségem épp nem volt az országban, be kellett mennem kivizsgálásra a kórházba. A sürgősségi ellátásra hét órát vártam és örültem, hogy nem véreztem annyira, mint aki előttem volt azon a helyen, és melyről a fejem mögötti falon virító vérfolt tanúskodott. Miközben egy hordágyon feküdtem egy teremben húsz más pácienssel és a falon levő vérfoltot bámultam, és arra gondoltam, milyen jó, hogy gyűjtöttem a pénzt. Ezt arra értem, hogy egyetlen nap egy tiszta falú amerikai kórházban annyiba kerül, mint egy használt autó. Másrészt, miután már két órája hallgattam, hogy a mellettem levő hordágyon fekvő beteg folyamatosan jajgat és nyöszörög veseköve okozta fájdalmaiban, átgondoltam: „Talán egy kis egyedüllét is jól jönne.”
Egy kórházi látogatás itt hosszas várakozást jelent fertőző, beteg emberek mellett. Az érzés, hogy bezsúfolnak egy váróterembe, ahol hat székre kilencven személy várakozik, már elegendő ahhoz, hogy inkább körbejárjam az épületet és a halottasházban keressek ülőhelyet. Ott senki nem szuszog rám. Amerikában a váróteremben folyóiratokat lehet olvasgatni. A nagy teremben kárpitozott székek sorakoznak, sőt, még játszószoba is van a gyerekeknek. Itt azonban nem. Csak állsz az ajtó mellett, szorongatod a számodat és várod, hogy vagy jobban leszel, vagy megvizsgálnak, vagy meghalsz, amelyik hamarabb bekövetkezik. 
Ezen a reggelen az egyik hűséges gyülekezeti barátunkat, Halitot kísértem el a kórházba. Az éjjel nálunk aludt, hogy korán indulhassunk. 7.30-ra értünk oda, és a kórház már tele volt. Halit egy 54 éves vállalkozó. Vidám természetű, gyerekszerető, de mivel nemrég vált el, magányos, és a gyülekezetben lelt családra. Meggyőződése, hogy hithű muzulmán, de igazság szerint szereti a Bibliát és annak üzenetét. Mielőtt nemrég szülőhelyére, keletre látogatott volna, ezt mondta: „Lelkész, adj nekem sok olvasnivalót! Újszövetséget, videókat Jézusról, brossúrákat. Szeretném ezeket szétosztogatni. Kelet veszélyes számodra, de én muzulmán vagyok. Én terjeszthetem ezt a jó hírt. Mindenkinek el kellene ezeket olvasnia.” Egyértelműen örülünk annak, hogy Halit a gyülekezetünk családjához tartozik. 
Ezen a héten, amikor szorítást érzett a mellkasában és félelemtől remegő hangon értesített a telefonban, hogy légszomja van, aggódni kezdtem. Berohantam vele a kórházba, és négy órával később megtudtuk, hogy tüdőgyulladása van.
Miközben a röntgenképre vártunk, azon gondolkodtam, milyen csodálatos szolgálatot végzett Jézus az érzelmileg és fizikailag beteg emberek között. A kórház váróterme úgy nézett ki, ahogy én a Bethesda tavának partját elképzeltem. Nem magát a medencét, hanem a kényelmetlen, bűzlő padokat, ahol fekélyekkel, sebekkel, hegekkel borított emberek várakoztak. A legjobb, amit aznap reggel Halitért tehettem, az volt, hogy felolvastam neki a 91. zsoltárt és imádkoztunk. Jézus azonban meg tudta gyógyítani az embereket. (Folytatjuk)