Az evangélium titka

Az Efézusi levél 3. fejezetét Pál egy olyan témával kezdi, amit már korábban is érintett: „Hogy a pogányok örököstársak, és ugyanannak a testnek tagjai, és részesei az ígéretnek a Krisztus Jézusban az evangé­lium által” (Ef 3:6, ÚRK). Ami ma nem meglepő a leginkább pogányokból álló egyházban, az akkori olvasók szemében szélsőségesen új gondolatnak tűnhetett.
Az apostol ezek után folytatja ihletett kijelentéseit, rátér arra, hogy szenvedélyesen hirdeti Jézus evangéliumát a pogányoknak.
Közben hallunk az akkori nehézségeiről, amelyek a szolgálata végzésével együtt járnak, így a római börtönben eltöltött idejéről is.
Olvasunk továbbá arról is, hogy elkötelezett a titok iránt, ami az evangélium szíve, ami szerint az egyházban a pogányok egyenlő szinten állnak zsidó testvéreikkel. Tapasztaljuk, mennyire lelkesíti őt az egyház és annak egyetemes küldetése. Figyelünk az imájára is, amiben dicsőíti Istent az egyház által kinyilvánított kegyelméért!
Röviden összefoglalva, mindez arra késztet, hogy az evangélium nekünk is a szívügyünkké váljon, mint Pálnak.
 

EGW idézet

Jézus arra vágyott, hogy felfedje az igazság mély titkait, amelyek korszakok óta el voltak rejtve, és így a pogányok a zsidók örököstársai lehessenek, „részesei az ő ígéretének Krisztusban az evangélium által” (Eféz 3:6). Ezt az igazságot a tanítványok lassan tanulták meg, az isteni Tanító egyik leckét a másik után adta nekik. A kapernaumi százados hitének megjutalmazásával, az evangélium prédikálásával Sikár lakóinak Ő már bizonyítékát adta, hogy nem osztozik a zsidók türelmetlenségében. A szamaritánusok azonban valamennyire ismerték Istent, és a százados jóindulatú volt Izraellel. Ezért Jézus kapcsolatot teremtett a tanítványok és egy pogány között, akit úgy tekintettek, hogy semmiben sem áll népe fölött, amiért jóindulatot várhatna tőle. Jézus példát adott arra, hogyan kell az ilyen embert kezelni. A tanítványok azt gondolták, túlságosan szabadon osztogatja kegyelmi ajándékait. Ő megmutatta, hogy szeretete nem fajra vagy nemzetre korlátozódik. […]
Ez a cselekedet még inkább megvilágította a tanítványok számára az előttük álló munkát a pogányok között. Hatalmas, terméketlen területet láttak Júdeán túl. Lelkeket láttak, akik olyan fájdalmat hordoznak, amely ismeretlen a nagyobb kegyben részesülők számára. A megvetett lelkek között olyanok is voltak, akik vágyakoztak a hatalmas Gyógyító segítségére, éhezték az igazság világosságát, amely oly bőségesen adatott a zsidóknak. – Jézus élete, 402. o.

Isten szolgái nem részesülhetnek tiszteletben vagy elismerésben a világ részéről. Istvánt megkövezték, mert prédikálta a megfeszített Krisztust. Pált elfogták, megverték, megkövezték és végül megölték, mert hűséges hírnöke volt Istennek a pogányok között. János apostolt Pátmosz szigetére száműzték „az Isten beszédéért és Jézus Krisztus bizonyságtételéért” (Jel 1:9). Ezek a példák bizonyítják a világ előtt Isten ígéreteinek bizonyos voltát, állandó jelenlétét és gondoskodó kegyelmét. […] Isten hithősei azonban olyan birtok örökösei, amely nagyobb értékkel bír minden földi kincsnél: olyan örökségük van, amely a lélek vágyait megelégíti. Esetleg ismeretlenek a világ előtt, és nincs részük elismerésben, de a mennyei könyvekben mint mennyei polgárok vannak bejegyezve, és magasztos fenség, örökös dicsőség lesz az osztályrészük. A legértékesebb munka, a legnemesebb fáradozás, amelyre ember vállalkozhat, hogy Isten bárányához vezesse a bűnösöket. – Az evangélium szolgái, 18. o.

1. Olvassuk el az Efézusi levél 3. fejezetét! Közben felfigyelhetünk egy-két fontos témára. Milyen főbb üzeneteket közöl Pál?

Az Efézusi levél 3. fejezetének érdekes a szerkezete. Az apostol a következő szavakkal nyit: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztusnak foglya ti érettetek, a pogányokért” (Ef 3:1). Majd belekezd egy hosszasra sikerült kitérőbe, ami a pogányokért végzett munkáját foglalja össze (Ef 3:2-13). Utána jelzi, hogy visszatér az eredeti gondolatmenetére, elismételve az
„ezért” (Ef 3:14, ÚRK) fordulatot, majd a 14-21. versekben a megszakított
imajelentését találhatjuk.
Ef 3:1 versében Pál azt mondja magáról, hogy ő „Krisztusnak foglya ti érettetek”. Ezzel azt üzeni, hogy bár római fogságban és a Római Birodalom fennhatósága alatt van, az életében egy mélyebb isteni szándék valósul meg. Ő nem is Róma foglya, hanem Krisztus Jézusé (vö. Ef 4:1)!
Az apostolt valószínűleg nem viszonylag kényelmes házi őrizetben tartották (vö. ApCsel 28:16), hanem börtönben volt, mivel utalt a nyomorúságaira (Ef 3:13), illetve később említette a láncait is (Ef 6:20). Kifejezetten nagy kihívást jelentett az 1. században a börtön, főleg egy római föld alatti zárka, ugyanis nem voltak jól szervezett, tisztasági felszerelést és rendszeres étkezést biztosító fogdák. Valójában a birodalomnak nem is kellettek igazán, mivel az őrizetbe vétel nem számított büntetési nemnek. Csak azt zárták el, aki bírósági kihallgatásra vagy kivégzésre várt. A foglyoknak kellett gondoskodniuk önmagukról, és az ételt vagy egyéb szükségleteik biztosítását csak a rokonaiktól vagy a barátaiktól várhatták.
Pált talán leginkább az aggasztotta, hogy milyen érzelmi hatást gyakorol a hívőkre a bebörtönzése, mivel a becsület-szégyen kultúrájában hatalmas gyalázatnak számított, ha valaki fogoly lett. Attól tartott, hogy egyesek azt kérdezik majd: „Hogyan lehet Pál a felmagasztalt Krisztus apostola és hírnöke és megvetett fogoly is egyszerre?” Így más keretbe helyezte fogságát, hogy segítsen a hívőknek azt Isten terve részeként értelmezni. Elmondta, hogy értük szenvedett („értetek viselt nyomorúsá­ gaim”, ÚRK). Ami első ránézésre a szégyen forrása, az tulajdonképpen az ő dicsőségükre szolgál (Ef 3:13).

Hogyan tanulhatunk meg bízni Istenben és az Ő útjaiban még megpróbáló körülmények között is?

EGW idézet

„Isten szerelme szorongat minket”, írja Pál. Ez a szeretet volt viselkedésének mozgatórugója; ez volt mozgatóelve. Ha valaha pillanatnyilag lanyhult is hő buzgalma a kötelesség ösvényén, a keresztre vetett egyetlen pillantás, Krisztus csodálatos szeretetére, mely páratlan áldozatában nyilatkozott meg, elég volt, hogy felkösse derekát, s előrenyomuljon a lemondás ösvényén. Testvéreiért végzett fáradozása során erősen támaszkodott a végtelen szeretetnek a Krisztus csodás leereszkedésében való megnyilvánulására, ennek egész csillapító, fékező erejére, hatalmára. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 4. köt., 457. o.

Isten akarata és szándéka nem az, hogy gyermekeit gondok, terhek nyomják. De az Úr nem csal meg bennünket. Nem mondja: „Ne féljetek; életetek útján nincs semmi veszély.” Tudja, hogy veszedelmek és megpróbáltatások várnak ránk, és ehhez mérten bánik velünk. Nem szándéka népét kivenni a bűnnel és bajjal telt világból, de rámutat arra a segítségre, amelyben sohasem csalódhatunk. Így imádkozik tanítványaiért: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17:15) „E világon nyomorúságtok lészen; én meggyőztem a világot.” (Jn 16:33)
Hegyi beszédében Jézus fenséges példázatokkal mutatott rá, hogy milyen szükséges Istenben bíznunk. Ezen tanítások célja az volt, hogy Isten gyermekeit minden időben vigasztalja és bátorítsa, és így érthetően ránk is vonatkoznak. […] Az Alkotó minden egyes gyermekét boldognak, békésnek és engedelmesnek szeretné látni. Jézus azt mondja: „Békességet hagyok néktek: az én békességemet adom néktek... Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14:27) Másutt ezeket mondja: „Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” (Jn 15:11) – Jézushoz vezető út, 122–124. o.

Isten sohasem vezeti másként gyermekeit, mint ahogy ők is választanák, ha előre láthatnák a véget, és felismernék ama terv dicsőségét, amelyet, mint az ő munkatársai, véghezvihetnek. Sem Énokh, aki felvitetett a mennybe, sem Illés, aki tüzes szekéren ragadtatott el, nem volt nagyobb vagy tiszteletreméltóbb Keresztelő Jánosnál, aki magányosan pusztult el a börtönben. „Néktek adatott Krisztusért, nemcsak hogy higgyetek őbenne, hanem hogy szenvedjetek is őérette.” (Fil 1:29) A menny minden adománya közül, amit csak az embernek nyújthat, a legmélyebb bizalom és legnagyobb tisztesség: Krisztussal részesülni az ő szenvedéseiben. – Jézus élete, 224. o.
 

2. Milyen titkot bízott Isten Pálra (Ef 3:1-6)?

Figyeljük meg a következőket, miközben Ef 3:1-6 szakaszát tanulmányozzuk:
Először is, Pál a levélnek ezt a részét kifejezetten az efézusi házi gyülekezetek pogány hívőinek írta (Ef 3:1).
Másodszor, amint mondja az apostol, „a ti érdeketekben”, azaz a pogány hívőkért kapta meg „Isten kegyelmének rendelkezését” (Ef 3:2). Ezzel a rendelkezéssel, avagy az evangélium szolgálatával jellemzi küldetését, hogy hirdesse az evangéliumot (Isten kegyelmét) a pogányoknak (vö. Ef 3:7-8).
Harmadszor, Pál állítja, hogy Isten titkot jelentetett meg neki, „Krisz­ tus titkát” (Ef 3:3-4, ÚRK), amiről már írt a levelében (lásd főként Ef 1:9-10; 2:11-22). Nem szeretné, ha azt gondolnák, hogy ő találta ki az evangéliumot, de Istentől kapott joga van annak hirdetésére.
Negyedszer, nemcsak az apostol kapott bővebb kijelentést erről a titok­ ról, hanem a Szentlélek már kinyilatkoztatta azt Krisztus „szent aposto­ lainak és prófétáinak” olyan módon, ami felülhaladja azt, ahogyan az előző nemzedékeknek fedte fel tervét (Ef 3:5). A próféták kifejezés itt valószínűleg azokra utal, akik rendelkeztek a prófétaság ajándékával, és gyakorolták azt a korai keresztény házigyülekezetekben, tehát nem az ószövetségi prófétákat jelöli. Az egykor elrejtett titok akkorra „nyílt titokká” vált.
Végül pedig kijelenti: „A pogányok örököstársak, és ugyanannak a testnek tagjai, és részesei az ígéretnek a Krisztus Jézusban az evan­ gélium által” (Ef 3:6, ÚRK).
Pál szenvedélyesen beszél az evangéliumról, főként arról, ahogyan az megmutatkozik a mind zsidókból, mind pogányokból álló egyházban. Ez a két csoport Isten új közösségének, új emberiségének, az egyháznak az építőköve lett (lásd Ef 2:14-16). Azt mondhatnánk, hogy az evangélium ígéretének ellenségeiből „örököstársakká”, „testrészekké” (az egy test, Krisztus teste tagjaivá) és annak „részeseivé” lettek (lásd Ef 3:6).

Talán megbújhat bennünk olyan hozzáállás, akár a felszín alatt, ami ellentétes az evangélium által tanított befogadó lelkülettel? Hogyan szabadulhatunk meg attól?

EGW idézet

Pál apostol szíve szeretettől izzott a bűnösökért. Minden erejével belevetette magát a lélekmentés munkájába. Isten országának ő volt a legönmegtagadóbb és legkitartóbb munkása. Az elnyert áldásokat alkalmaknak tekintette, hogy másokkal megossza. Sohasem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy az Üdvözítőről beszéljen, vagy felsegítse az ínségeseket. Helységről helységre járva prédikálta Krisztus evangéliumát, és alapított gyülekezeteket. Mindenütt, ahol meghallgatták, igyekezett lerontani a gonosz munkáját; férfiakat és nőket vezetett el az életszentség, az igazság útjára. – Az apostolok története,
367. o.

Az Úr nem akarja, hogy népe elzárkózzon. Krisztus választott követeinek hirdetniük kell kegyelme evangéliumát minden ágazatnak, nyelvnek és népnek. Világossá kell tennünk, hogy a nagy szószóló az egész világot meghallgatja. A zsidó egyház Isten képviselője volt egy hitehagyó világ számára, és hogy betölthesse küldetését, a zsidó népnek meg kellett volna őriznie saját nemzeti létét, elkülönülve a föld minden bálványimádó népétől. Fenn kellett volna tartania különleges és szent voltát a világban… Be kellett volna mutatnia Isten irgalmát, jóságát és együtt érző szeretetét. Így jellembeli kiválóságban minden más nemzet fölött állhattak volna; mivel egy tiszta és engedelmes népen keresztül Isten kiáraszthatta volna gazdag áldásait.
Az Isten országát irányító törvény alapelvei megdicsőültek volna az egész világon. Amilyen bizonyosan válaszolnak a kapott irgalomra, világosságra és kegyelemre, olyan bizonyosan válnak a világ világosságává. Folytonosan Istenre, mint bölcs, hibátlan és legfelsőbb uralkodóra kell irányítaniuk a figyelmet, és akkor az Úr dicséretétől lesz hangos a föld... Az Úr a mi Istenünk, és ugyanez a célja ma is hűséges hívő népével. – Isten fiai és leányai, 44. o.

Krisztus életében nem volt példa az önigazult vakbuzgóságra, az ő jelleme mesterkéletlen és jóságos volt. Nincs olyan szerzetesrend a Földön, ahonnan nem zárták volna ki a szabályok áthágásáért. Minden vallásos közösségben és majdnem minden gyülekezetben vannak túlzásokra hajlamos tagok, akik kegyelmének bőkezű megnyilatkozásaiért kárhoztatták volna Őt. Visszásnak tartották volna, hogy együtt evett a vámszedőkkel és a bűnösökkel… […]
Azoknak, akikre Isten az ő igazságát bízta, ugyanazzal az irgalmas lelkülettel kell bírniuk, mint amelyet Krisztus mutatott be. Ugyanolyan nagylelkűen kell cselekedniük. Legyenek jótékonyak, a szegényekkel szemben tanúsítsanak barátságot és jóakaratot, és az az érzés hassa át őket, hogy Isten sáfárai. Mindenükre – javaikra, szellemi és lelki erőikre – úgy kell tekinteniük, mint amelyek nem a sajátjaik, hanem csak kölcsönkapták, hogy Isten ügyét előmozdítsák általuk itt a Földön. Ne kerüljék az érintkezést felebarátaikkal, hanem Jézushoz hasonlóan keressék fel őket azzal a szándékkal, hogy közöljék velük azokat a mennyei ajándékokat, amelyeket Istentől kaptak. – Az evangélium szolgái, 334–335. o.

3. Mit mond Pál Istenről és az Ő tetteiről Ef 3:7-13 szakaszában?

Pál ismét bejelenti, hogy „Isten kegyelmének ajándékából” lett szolgálattevő (Ef 3:7, ÚRK; vö. Ef 3:1-2). Az evangéliumhoz hasonlóan az ajándékot sem azért kapja az ember, mert méltó volna rá, hanem az Úr kegyelméből. Az apostol azzal támasztja alá ezt a pontot, hogy magát
„minden szentek között a legeslegkisebbnek” (Ef 3:8) tartja.
Érdekes, ahogy Pál egyre jobban megérti önmagát, amit észreveszünk, ha a leveleit a megírásuk sorrendjében olvassuk. Eleinte hangsúlyozza, hogy Isten rendelte őt apostolul (Gal 1:1). Később viszont úgy mutatkozik be, mint aki „a legkisebb az apostolok közül”, és nem „méltó, hogy apostolnak neveztessen” (1Kor 15:9). Az Efézusi levélben „minden szen­ tek között a legeslegkisebbnek” (Ef 3:8) nevezi magát. Végül úgy utal magára, mint aki „első” a bűnösök között (1Tim 1:15).
Talán Pálnak ez a gondolatmenete segít megmagyarázni Ellen G. White jól ismert idézetét: „Minél szorosabb kapcsolatban állunk Jézussal, annál nyilvánvalóbb lesz saját bűnös voltunk; látásunk megtisztul, felismerjük fogyatkozásainkat, az Ő tökéletes jellemének éles ellentéteként” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 48–49. o.).
Ef 3:10 versében így ír Pál: „Azért, hogy most az egyház által megis­ mertesse a mennyei fejedelemségekkel és hatalmasságokkal Isten sok­ féle bölcsességét” (ÚRK). Kik azok a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok, akikre utal? Hogyan jelentheti ki nekik az egyház Isten „sok­ féle” vagy sokoldalú bölcsességét? Bár Ef 3:10 nem mondja el, milyen természetű hatalmakról van szó, azokat a gonosz erőket érthetjük ez alatt, amiket Ef 6:11-12 verseiben mutat be részletesebben. Amennyiben így van, a zsidók és pogányok korábban igen megosztott csoportjait egyesítő egyház hangoztatni fogja az ördögi hatalmasságok és fejedelemségek előtt Istennek a jövőre vonatkozó tervét, ami szerint „Krisztusban mindeneket egybeszerkeszt, mind amelyek a mennyben, mind amelyek a földön vannak” (Ef 1:10, ÚRK). Tudatja velük, hogy Isten terve halad, így a végzetük immár biztos. Éppen az egyház egysége jelzi a végső vereségüket.
 

Hogyan változna meg a többi gyülekezeti taggal való viszonyunk, ha a közösségünk komolyan venné a „munkaköri leírást”, amit Ef 3:10 versében adott Pál az egyházra vonatkozóan?

EGW idézet

Pál mélységesen vágyott arra, hogy az emberek meglássák és felfogják Krisztus alázatosságát. Meg volt győződve arról, hogyha rá lehetne vezetni őket a menny Fensége által hozott csodálatraméltó áldozat átgondolására, eltűnne az önzés szívükből. Az apostol hosszasan időzik egyik pontnál a másik után, hogy valamennyire felfogjuk, milyen csodálatos, ahogy a Megváltó leereszkedett a bűnösök érdekében. A figyelmet először arra irányítja, hogy Krisztus a mennyben Atyja kebelén volt. Azután bemutatja Őt, amint félreteszi dicsőségét, és önként kiteszi magát az emberi élet megalázó állapotának, vállalva egy szolga kötelezettségeit, engedelmes lévén halálig – és ami a legszégyenletesebb, legfelháborítóbb és leggyötrelmesebb – a kereszthalálig. Tudunk-e Isten szeretetének e csodálatos megnyilatkozására hála és szeretet nélkül és annak a ténynek mélységes átérzése nélkül gondolni, hogy mi nem a magunkéi vagyunk? Az ilyen Mestert nem kelletlenül, önző indítékokból kell szolgálni. – A nagy Orvos lábnyomán, 501. o.

Istennek Krisztusban kinyilatkoztatott ismerete az a tudás, melyet minden megmentettnek el kell sajátítania. Ez a tudás alakítja át az ember jellemét. Ha befogadjuk ezt, Isten újjáteremt bennünket az ő képmására. Egész lényünknek Istentől származó lelki erősséget ad. […] Pál azt mondja: „Meghajtom térdemet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség mennyen és földön. Hogy adja meg néktek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben; hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának. És megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek Isten egész teljességéig.” (Eféz 3:14–19) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 8. köt., 289. o.

Aki azt állítja, hogy Krisztust követi, becsülje magát kevesebbre, másokat pedig többre. Tartsatok össze, tartsatok össze! Az egységben erő és győzelem van, a széthúzásban pedig gyengeség és vereség. E szavakat a mennyből szólták nekem, s mint Isten követe továbbadom nektek. Mindenki törekedjék betölteni Krisztus imáját: „Legyenek mindnyájan egyek, mint te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned.” (Jn 17:21) Milyen csodálatos egység! Krisztus így szól: „Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13:35) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 488. o.
 

4. Vessük össze Pál korábbi imakérését Ef 1:16-19 részéből azzal, amit Ef 3:14-19 szakaszában kért a hívőktől! Mennyi a hasonlóság?

Ef 3:14-15 verseiben van egy fontos szójáték. Amikor Pál azt mondja, hogy meghajtja a térdét az Atya „előtt, Akiről neveztetik minden nem­ zetség, mennyen és földön”, akkor a görög „Apa”, patér és „család”, pat­ ria szavak közti hangtani kapcsolatot kutatja. Az Efézusi levélben Isten megváltási tervének minden részletre kiterjedő jellegét emeli ki, ami mindent (Ef 1:9-10) és minden időt (Ef 1:21) magába foglal. Itt pedig kijelenti, hogy az Atyához tartozik „minden nemzetség, mennyen és föl­ dön”. Minden család (patria) az Atyáról kapja a nevét (patér). Ez nagyon hó hír!
Gondolkozzunk ezen! Istenhez tartozik a családunk, annak minden tökéletlensége és hibája ellenére, nem a sors könyörtelen markában, hanem az Ő gondoskodó kezében van. Szereti a nem tökéletes családokat, az Ő nevét viselik, az övéi.
Ef 3:16-19 szakaszában az apostol azt kéri Istentől, hogy gazdag lelki életet adjon a hívőknek, amit jellemez a Szentlélek jelenlétének belső tartása (Ef 3:16), a bennük lakozó Krisztussal való bensőséges kapcsolat (Ef 3:17) és a megtisztult, határozott lelki öntudat („a szeretetben meggyökerezve és megalapozva”, Ef 3:17, ÚRK).
Miközben Pál dicsőíti Istent a hívőknek adott átfogó áldásokért, nem három, hanem négy dimenzióról ír: „a szélessége és hosszúsága és mély­ sége és magassága” (Ef 3:18). Nem mondja el, hogy mire vonatkoztatja e dimenziókat, bár egyértelműen valami fontosnak a roppant méretét írják körül. Érdekes fejtörő a Biblia tanulmányozói számára! Vajon ez Isten bölcsességét (vö. Jób 11:5-9, ami négy kiterjedést használ), hatalmát (vö. Ef 3:16-17) jelöli, vagy talán Ef 2:19-22 szakaszának lelki templomára utal (vö. Ez 43:13-16, ami négy dimenziót használ; Ám 7:7-8; Jel 11:1-2)? Talán az lenne a legjobb, ha a négy dimenzióban Krisztus hatalmas szeretetének (Ef 3:19) leírását látnánk: „megérthessétek… mi a szé­ lessége és hosszúsága és mélysége és magassága” (Ef 3:18) – ez párhuzamos a következő szakasszal: „megismerjétek a Krisztusnak… szerete­ tét” (Ef 3:19; vö. Róm 8:35-39). Akárhogyan is értelmezzük a szavait, jó hírt közvetítenek!
 

Istennek mely áldásai különösen értékesek a számunkra? Írjunk egy dicsőítő imát, úgy adjunk hálát az Úrnak azokért!

EGW idézet

Pál élete tele volt különböző változatos munkával. Városról városra, területről területre utazva elbeszélte a kereszt történetét; lelkeket térített az evangéliumhoz, és gyülekezeteket alapított. Ezekről állandóan gondot viselt, és számos levelet írt hozzájuk, amelyekben tanításokat közölt. Időközönként mesterségét folytatta, hogy megélhetését biztosítsa. De tevékeny életének közepette sohasem tévesztette szem elől az egyetlen nagy célt: felülről való elhívása betöltését. Pál életét mennyei légkör övezte, és aki érintkezésbe került vele, érezte Krisztussal való harmóniájának hatását. Az a tény, hogy saját életével példázta az általa hirdetett igazságokat, először meggyőző erőt kölcsönzött igehirdetéseinek. Ebben rejlik az igazság hatalma. A megszentelt élet keresetlen, öntudatlan befolyása a legmeggyőzőbb prédikáció a kereszténység mellett. Bizonyítékok, még ha nem is lehet megcáfolni őket, esetleg csak ellenszegülést váltanak ki, de az istenfélő élet példájában olyan erő rejlik, amelynek ellenállni teljes lehetetlenség. – Az evangélium szolgái, 58–59. o.

Krisztus bennünk lakozása tesz képessé arra, hogy a világosság csatornájává lehessünk. Minél több világossággal rendelkezünk, annál nagyobb világosságot árasztunk magunk körül. Minél közelebb húzódunk Jézushoz, annál tisztább megértést nyerünk az ő vonzerejére vonatkozóan. Amikor Őt és az ő tisztaságát szemléljük, könnyebben felismerjük saját jellemhibáinkat. Az ő tökéletessége után vágyódunk, mely mennyei tökéletes jelleméből árad ránk, és szemlélve változunk el az ő képmására. […]
Szívünknek be kell töltekeznie Isten teljességének mértékével… Ragadjuk meg a hit kulcsát, és tárjuk ki vele Isten gazdag áldásainak tárházát. Onnan merítsük a végtelen teljességet, és ott találjuk meg Urunk kijelentését is: „Legyen néked a te hited szerint.” – Lift Him Up, 266. o.

Szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd. Segítségül hívhatod összes Isten adta erődet és képességedet abbeli igyekezetedben, hogy felfoghasd a mennyei Atya szeretetét és irgalmasságát, de azután még mindig megmarad a végtelenség… Ezt még az örökkévalóság sem lesz képes teljesen kijelenteni nekünk. Mégis ha tanulmányozzuk a Bibliát, ha elmélkedünk Krisztus életéről, a megváltás tervéről, ezek a hatalmas témák egyre inkább feltárulnak előttünk. Rájövünk, mit  kívánt  Pál  az  efézusi  gyülekezetnek,  amikor  így  imádkozott: „Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek Őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek, milyen reménységre hívott meg titeket, milyen gazdag a szentek fenséges öröksége, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma felettünk, akik hívőkké lettünk.” (Eféz 1:17–19) – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 740. o.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White, A nagy küzdelem, „Újkori ébredések” c. fejezet
„Hogyan hozhatjuk összhangba eltörpült lelki állapotunkat ezzel az igével [Ef 3:14-19], ami bemutatja az ismeret teljességét, azt, ami a miénk lehet? Hogyan tekinthet le a menny ránk, akiknek megvolt minden lelki és világi lehetőségünk arra, hogy növekedjünk a kegyelemben, mégsem javítottunk a helyzetünkön? Az apostol nem azért írta le ezeket a szavakat, hogy kínokat okozzon nekünk, megtévesszen bennünket vagy akár magasabbra tegye az elvárásaink mércéjét, majd utána csalódnunk kelljen. Azért írta ezt, hogy megmutassa, mivé válhatunk és mivé kell lennünk, ha Isten országának örökösei akarunk lenni. Hogyan lehetnénk az Úr munkatársai, ha eltörpül a tapasztalatunk? Ismerjük a keresztények kiváltságát, és kutatnunk kellene Isten dolgait a mély, lelki ismeretért, amit az Úr szeretne, ha elsajátítanánk!
Valóban elhisszük a Biblia kijelentéseit? Hisszük, hogy eljuthatunk olyan istenismeretre, amit elénk tár ez a szöveg? Elhisszük Isten minden egyes szavát? Hiszünk a próféták és apostolok szavainak meg Jézus Krisztusénak, aki minden világosság és áldás szerzője, akiben minden gazdagság és teljesség megvan? Vajon tényleg hiszünk Istenben és az Ő Fiában” (Ellen G. White cikke, The Advent Review and Sabbath Herald. 1889. október 1.)?
Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 78–84;
Ellen G. White: Az imádság, 29. fejezet, az első tizenhét bekezdés

 

1.    Hány szerencsétlenséget okozó angyalt bocsátott az Úr Egyiptomra?

2.    Mely vérért áll bosszút Isten?

3.    Kik váltak a föld szemetévé?

4.    Mivé válik a Siralom Völgye, és hogyan?

5.    Mikor bízhatunk abban, hogy Isten válaszolni fog a kéré­ seinkre?

Miután megosztotta a Krisztus keresztjére és a keresztnek a zsidókért és a pogányokért végzett szolgálatára vonatkozó dicsőséges nézetét, Pál az Efézusi levél 3. fejezetében szeretné biztosítani efézusi hittestvéreit, hogy imádkozik értük, és szeretné, hogy elmélkedjenek a keresztről és Isten kereszt által kinyilatkoztatott dicsőségéről, erejéről és szeretetéről, hogy megértsék ennek lényegét, és szüntelenül ez vezesse őket lelki átalakulásuk során. Ennek ellenére éppen akkor, amikor arról kezd írni, hogy imádkozik értük, Pál, „a Krisztusnak foglya ti érettetek, a pogányokért” (Ef 3:1), elhatározza, hogy időz még egy keveset a népekért végzett munkában, amely Isten azon dicsőséges titkának megértésében áll, hogy a pogányokat is belefoglalja egyházába és megváltási tervébe. Ez a titok, hangsúlyozza kitartóan az apostol, nem egy Isten törvényéhez utólag hozzáadott gondolat, hanem „örök eleve-elvégzés szerinti” terv (Ef 3:11), amelynek célját Isten a Krisztus korában kinyilatkoztatta a világ számára, teljesítve azt Krisztus által, majd pedig Pál, Krisztus apostola által.
A tanulmány témái:
Pál egyházra vonatkozó eszményképe az volt, hogy az egyház – beleértve a pogányokat is – legyen az új emberiség.
A népeknek az egyházba történő belefoglalása volt Isten ama nagy titka és meglepetése az emberiség számára. Pál e titok alázatos őrzője volt.
A népek és a teljes emberiség megváltási tervbe történő befogadásának köszönhetően az egyház Isten bölcsességének, szeretetének, erejének és dicsőségének expozíciója úgy a föld, mint az egész világegyetem előtt.

Isten titka és az apostolok és próféták fundamentuma
A Krisztus testében egyesült zsidókról és a pogányokról szóló kérdés felveti az egyház és Izrael közötti kapcsolat problémáját. A keresztények különböző mintákat dolgoztak ki az egyház és Izrael kapcsolatára. A hagyományos megközelítés szerint Izrael volt Isten szövetségének népe, de miután elutasította Jézust, a Messiást, Isten elutasította Izrael népét, és az egyházzal helyettesítette. Következésképpen Krisztus után Izrael többé semmilyen szerepet nem tölt be Isten megváltási tervében. Más teológusok a Szentírás szó szerinti értelmezését alkalmazták, és kidolgozták a diszpenzacionalista elméletet: Izrael és az egyház Isten két különböző népe, amelynek különböző elhívása és különböző szövetsége van, különböző úton közelít az üdvösséghez, és különböző célok vezérlik a megváltási terv struktúrájában.
Pál leveleinek és az Újszövetségnek még a felületes olvasata is felfedi előttünk, hogy mindkét elmélet problematikus, és hogy az Izrael-egyház kettősség diszpenzacionalista megközelítése szembehelyezkedik az apostol szemléletével. Említsünk meg néhány fontos gondolatot Pálnak az Izrael és az egyház közti kapcsolatára vonatkozó nézetei közül.
Először is Pál lényeges folytonosságot látott Izrael és az egyház között. Ez a kapcsolat az ígéret és teljesedés bibliai elve általános értelmezésének kontextusában értendő: Krisztus és Isten újtestamentumi népe a Mindenható ótestamentumi ígéreteinek a teljesedése. Az Ószövetségben Isten üdvözítette Izraelt, és elhívta, hogy hirdesse Isten szövetségét és kegyelmének ígéreteit a világban. Izrael révén Isten elhívása kegyelmi ígéreteinek elfogadására és a szövetségében való részvételre eljutott a föld minden népéhez és családjához. Izrael nem nagybirodalmi hódító úton volt, amely során magához kellett csatolnia a legyőzött területeket. Izrael inkább elvárta a nemzetektől, hogy csatlakozzanak Isten szövetségéhez és ígéreteihez, szemben a nemzeti vagy birodalmi entitáshoz való csatlakozással. Következésképpen, az Ótestamentum Isten népének nemzetek feletti struktúráját jelezte, amelyben minden nemzet és nép képviselve van, és ugyanannak a szövetségnek a része (1Móz 12:1–3; 1Kir 8:41–43; Ézs 56:3–7; 60:3). Ez a nemzetek feletti struktúra megvalósult Isten újtestamentumi népében, melyet zsidók és népek együttesen alkotnak.
Másodszor és az előzőkből következően, Izrael és az egyház nem Isten két, egymással párhuzamosan létező népe, mindenik a maga szövetségével, üdvösséghez vezető útjával és küldetésével. Krisztus elmagyarázta: küldetése abban állt, hogy a többi juhokat is – „amelyek nem ebből az akolból valók” – egybegyűjtse, hogy „egy akol és egy Pásztor” legyen (Jn 10:16).
Az egyház nem egyszerű helyettesítője Izraelnek mint népnek, abban az értelemben, hogy Izrael volt Isten népe egészen Krisztusig, most pedig, hogy Krisztus elutasította Izraelt mint nemzetet, az egyház lett Isten új népe. Inkább arról van szó, hogy Pál számára az egyház nem Isten egy másik népe, hanem az Ő hihetetlen ószövetségi ígéreteinek teljesedése: Isten az egész emberiséget az Ő kegyelméhez hívja. Ezért látja Pál Róma 9. fejezetében az egyházat zsidók és pogányok alkotta közösségként (Róm 9:23–26).
 

Valóban, egyedül Izrael egy kis maradéka csatlakozott a Jézus köré szerveződött közösséghez (Róm 9:27–29), de éppen ez a maradék bizonyítja, hogy Isten nem utasította vissza Izraelnek az egyházhoz való tartozását (Róm 11:1). Ez a maradék biztosítja a folytonosságot és az egységet Izrael és az egyház között. Ezen okból kifolyólag Róma 11:16–18 szakaszában Pál az egyházat egy olajfához hasonlítja: egyes ágai Izrael gyermekei, más ágai a népeket jelképezik, mégis mind ugyanarról a tőről fakadnak, ugyanaz a gyökér táplálja őket: Isten Ábrahámmal kötött szövetsége. Istennek mindig is csupán egy megváltási terve volt, egy Magja, amely a Krisztus, egy ígérete, egy szövetsége és egy népe.
Isten egyedüli tervének, az Izrael és az egyház közötti folytonosságnak, következésképpen az egyház egysége természetének gondolata újra megjelenik Efézus 2. és 3. fejezetében. Pál megmagyarázza az efézusiaknak, hogy az egyházat körülmetéltek és körülmetéletlenek is alkotják (Ef 2:11). Az apostol nem azt mondja, hogy a zsidók és az egyház két külön nép, vagy hogy az egyház helyettesíti a zsidókat Isten népeként. Távol attól, hogy kizárja a zsidókat az egyházból. Pál Jézus teológiáját követi, és kijelenti, hogy az üdvösség „a zsidók közül támadt” (Jn 4:22). Ezért hangsúlyozza, hogy míg a népek a „távol valók”, addig a zsidók a „közel valók” (Ef 2:17). Egy másik helyen a „közeledést” Isten ígéretei és szövetségei, próféciái, a Messiás és a küldetés elfogadásának kifejezéseivel írja le (Róm 9:4–5). Így kerültek a népek közel Istenhez, és ugyanazon az alapon épültek tovább, mint a zsidó próféták, hátat fordítva a régi mítoszoknak és filozófiáknak.
Harmadsorban, még amikor az egyház alapjáról beszél is, Pál az Izrael és az egyház közötti folytonosság ugyanazon gondolatát használja, ezúttal a kinyilatkoztatás terminológiáját alkalmazva. Az egyház isteni reveláción alapszik, csakhogy Istennek nincs két külön kinyilatkoztatása, az egyik lévén az Ószövetség, a másik pedig az Új. Nem nyilatkoztatott ki valamit az Ótestamentumban, hogy aztán érvénytelenítse, és egy teljesen új kinyilatkoztatással helyettesítse. Terve egységes, kinyilatkoztatása egyedülálló és folyamatos. Ezért hangsúlyozza Pál, hogy az egyház egyenlő mértékben épül az apostolokra és a prófétákra (Ef 2:20; lásd, miként írja le János az Új Jeruzsálemet, ahol az apostolok nevei a város alapzatába vannak vésve, a pátriárkákéi pedig a város kapuira; apostolok és pátriárkák tehát együtt szerepelnek az Új Jeruzsálem, Isten lakhelye építményein [Jel 21:10–14]). Az apostolok nevei felsorolásának oka talán az, hogy az apostolok „nagyobbak” a prófétáknál, ahogy Keresztelő János is nagyobb volt a prófétáknál. Ezt a „nagyságot” szintén az ígéret teljesedés koordináta mentén kell értelmezni: míg a próféták megjövendölték a Messiás eljövetelét, addig az apostolok az igazi, valóságos, történelmi adventjét hirdették a világnak. A Messiás, akit az apostolok hirdettek, ugyanaz a Messiás volt, akiről a próféták jövendöltek. Apostolok és próféták egységesek voltak a bizonyságtevésükben, amely az egyház alapját képezi.
Noha Pál elismeri, hogy az apostolok és a próféták megkapták Isten hívását, hogy e fontos szerepet betöltsék az egyházban, mind az apostolok és mind a próféták elismerték, hogy az egyház szegletköve a názáreti Jézus, az ószövetségi írásokban megjövendölt Krisztus (Ef 2:20), bizonyságtevésük tartalma és lényege. Apostolként Pál Jézus Szentírás-értelmezési módját követte (Lk 24:27), amely Őrá, eljövetelére és munkásságára mutatott (lásd Lk 24:25–27). Mivel Jézus a szegletkő, az épület szerkezete tökéletes „Őbenne”, „az egész épület szép renddel rakattatván… szent templommá az Úrban… Isten hajlékává” (Ef 2:20–20).
Negyedsorban, Pálnak az Izrael és az egyház közötti kapcsolatra vonatkozó perspektívája felfedi Isten azonosságát és jellemét. Izrael Istene nem az ő nemzeti Istenük, hanem az egész világegyetemé. Habár földi lakhelye talán Jeruzsálemben van, hatásköre nem korlátozódik Júdeára és környékére. Ellenben a keresztények Istenének trónja a mennyben, a mennyei szentélyben van; a menny Urának hatalma van az ég és a föld minden erői felett (Mt 6:10; 28:18; Ef 1:21), mivel Ő a világ Teremtője és Megváltója. Ezért hívja Isten az egész világot, hogy térjen vissza hozzá, fogadja el kegyelmét és éljen az Ő országában.

Az emberek szeretik a titkokat. Kérd meg a csoportod tagjait, hogy elmélkedjenek az alábbi kérdések felett: Keresztényként éltél-e úgy, mint aki nagy, dicsőséges titok őrzője, titok, mely örökre megváltoztatta az életedet, s amely – amint megérti – a világot is végérvényesen megváltoztatja a lehető legpozitívabb módon? Ha igen, részletezd a válaszodat. Hirdetted-e úgy az evangéliumot, mintha nagy és csodálatos titok lenne? Beszélgessetek erről a csoportban!
Efézus 3:10 versében Pál azt állítja, hogy az egyház az az eszköz, amely által Isten kinyilatkoztatja a bölcsességét a „mennybéli fejedelemségeknek és hatalmasságoknak” (Ef 3:10). Tedd fel csoportod tagjainak a következő kérdéseket: Felfogásotok szerint az egyház Isten megváltási tervének kinyilatkoztatója az egész világegyetem előtt? Ha igen, hogyan?

Az egyház egysége Krisztusban, a zsidók és a pogányok közötti egység, a családok és a társadalom egysége hogyan lehet lényeges része Isten kegyelme és ereje üdvözítő kinyilatkoztatásának? Beszéljétek meg a válaszokat a csoport keretében!
Kolossé 1:27 versében (amely tartalmi szempontból Efézus 3. fejezetével párhuzamos szöveg) Pál kijelenti, hogy az Isten által az egyház „szentjei” előtt felfedett titok ez: „Krisztus ti köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége”. Kérd meg csoportod tagjait, hogy mondják el, hogyan magyaráznák meg ezt a kifejezést egy nem keresztény személynek. Mit akar mondani Pál apostol azzal, hogy „Krisztus ti köztetek van”? Hogyan viszonyul ez a kifejezés a „dicsőség reménységéhez”? Hogyan érinti ez a „titok” a mindennapi életedet? Beszéljétek meg a válaszokat!