Hogyan ment meg bennünket Isten?

1987. október 14-én a tizennyolc hónapos Jessica McClure a nagynénje hátsó kertjében játszott, amikor beleesett egy hét és fél méter mély kútba. Az eset az egész világ figyelmét a texasi Midlandre terelte. A világ közönsége figyelte, amint a kis Jessica aludt, sírt, énekelt és az anyukáját hívta. Nézték, ahogy a különleges mentőszolgálat tagjai friss levegőt pumpáltak a kút mélyére.
Jessica az esése után ötvennyolc órával, a világszéles nézőközönség szeme láttára szabadult ki a húsz centiméter széles átmérőjű kútból, ahová több mint két napra beszorult. Scott Shaw Pulitzer-díjas fényképész megörökítette a pillanatot, amint a mentőkötél mögül aggódva néznek le a mentők a dráma középpontjában levő, bekötözött kis „csomagra”, Jessicára.
Semmi nem ragadja úgy magával az embert, mint egy mentőakció története. Pál pedig Ef 2:1-10 szakaszában közeli képet mutat minden idők legnagyobb, legátfogóbb mentőakciójáról – Istennek az emberiséget megváltó munkásságáról. A történet még izgalmasabb lesz attól, hogy nem csupán mások megmentését nézzük végig, hanem a sajátunkénak is a szemtanúi vagyunk.
 

EGW idézet

Amikor az ember elfogadja Krisztust személyes Megváltójának, közeli kapcsolatba kerül Istennel, és azon előjogoknak örülhet, amelyekben az Atya részesíti szeretett Fiát. Isten tisztességben részesíti őt, felmagasztalja, és a közelében marad, mivel az élete el lett rejtve Krisztussal együtt Istenben. Ó, milyen csodálatos szeretet! […]
Krisztus makulátlan tisztasága rámutat az ember saját szennyes és visszataszító voltára, aminek következtében elfordul az őt megkörnyékező bűntől, Jézusra tekint és él.
Jézus Krisztus meghalt, hogy felszabadítson a bűn rabsága alól. Az ő lenyűgöző, csodálatos és vonzó jellemét látva a megtérő bűnös könynyes szemmel, remegve felkiált: „Nem volt hiábavaló Jézus halála!”
„A te jóságod tesz naggyá engem!” – Lift Him Up, 297. o.

Ó, drága, szerető és hosszútűrő Jézus, aki oly sokat szenvedtél, a lelkem mélységesen csodál téged! Egy méltatlan, bűntől szennyes lélek megállhat a szent Isten előtt, tökéletességet nyerhet annak tökéletessége révén, aki a helyettesünk és kezesünk! Ámuljatok, egek, csodálkozz, ó, föld! Az elbukott ember Isten végtelen szeretetének és örömének tárgya! Isten örül neki mennyei énekekkel, mivel a bűnös ember Krisztus feddhetetlensége árán tisztulhatott meg, és most az Atya elé állhat a bűn bármilyen foltja vagy szennye nélkül, „hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés vagy valami afféle” (Eféz 5:27). „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít.” (Róm 8:33) – The Upward Look, 377. o.

Ó, mikor fogjuk megérteni Megváltónk szolgálatának és közbenjárásának igazi értékét? Mikor fogunk teljes bizodalommal ráhagyatkozva nemes, tiszta és odaadó életet élni? Gondoljatok arra, hogy milyen magasságokat érhet el a képzelőerő, ha Krisztus érdemei alapján nyer megszentelődést és ihletést! Lehetőségünk van megtekinteni az örökkévaló világ dicsőségét. Élhetünk úgy, mintha a láthatatlan Isten jelenlétében élnénk. Hitben járjatok, és ne látásban!
A Szentírást tanulmányozva megérthetjük, hogy ki is számunkra Krisztus, és hogy kik vagyunk mi az ő számára. Szemlélve változunk el az ő képmására, a munkatársaivá válunk, életünk és jellemünk pedig Őt fogja képviselni. Meg kell értenünk, hogy kötelességünk Isten fiaiként és leányaiként élni, szeretnünk kell az Urat mindenekfelett, embertársainkat pedig, mint önmagunkat. Tiszta és tökéletes életet kell élnünk Krisztusért. Szeretnünk kell a tökéletességet, mivel Jézus maga a megtestesült tökéletesség. Éljük földi életünket az Isten Fiában való hit által. – Reflecting Christ, 318. o.

1. Olvassuk el Ef 2:1-10 szakaszát! Milyen fő gondolatot közöl itt Pál azzal kapcsolatban, amit Jézus tett értünk?

Pál már bemutatta a keresztények üdvösségét (Ef 1:3-23), és röviden összefoglalta az efézusi hívők történetét (Ef 1:13). Ef 2:1-10 szakaszában aztán részletesebben kifejti a megtérési történetüket, immár személyesebb megközelítéssel. Múltbeli bűnös életüket (Ef 2:1-3) szembeállítja Isten üdvösségének áldásaival, amelyeket Krisztus feltámadása, mennybemenetele és felmagasztalása részeként ábrázol (Ef 2:4-7). Az Úr kegyelmét és teremtői munkásságát méltatja, mert az az üdvösség alapja (Ef 2:8-10).
Ezt a három szakaszt szépen összegzi Ef 2:5 verse: 1) „halottak voltunk vétkeinkben”; 2) „[Isten] Krisztussal együtt megelevenített”; 3) „kegye­ lemből van üdvösségetek” (ÚRK).
Ef 2:1-2 szakaszában Pál kiemeli, hogy megtérésük előtt milyen szomorú volt a hallgatóságának az állapota, lelkileg halottak voltak, rendszeresen vétkeztek, és bűnben (Ef 2:1), Sátán uralma alatt éltek (Ef 2:2). Pál természetesen élő embereknek írta a levelét, akiket úgy szólít meg, mint akik egyszer átvitt értelemben „halottak” voltak (ÚRK; vö. Ef 5:14). A helyzetük elég kétségbeejtő és súlyos volt, mivel elszakadtak Istentől, az élet Forrásától (vö. Róm 5:17; 6:23; Kol 2:13).
Az apostol két külső erőt nevez meg a hallgatóság múltbeli életére gondolva, amelyek uralták őket. Az első ezek közül „e világ folyása” (Ef 2:2). Ez az efézusi szokásokat és viselkedést jelenti, ami az emberi életet Isten elleni lázadássá torzította el.
Sátánt kétféleképpen is úgy mutatja be, mint aki az életüket uraló második külső hatalom. Ő a „levegőbeli hatalmasság fejedelme” (Ef 2:2), mivel a „levegő” (avagy „a mennyek”) a természetfeletti erők helyszíne, így a gonoszoké is (vö. Ef 1:3; 3:10; 6:12). Ugyanakkor a földön is tevékenykedik, mivel ő az a lélek, „mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik” (Ef 2:2).

Mit tanítanak ezek a versek a nagy küzdelem valóságával kapcsolatban? Ugyanakkor hogyan találhatunk vigaszt és reményt abban a gondolatban, hogy Jézus már győzött, és osztozhatunk a győzelmében?

EGW idézet

Ugyanaz a szellem, amely lázadást szított a mennyben, a földön még mindig lázadást sugall. Sátán ugyanazt a módszert alkalmazza az emberek között, amit egykor az angyaloknál. Az ő szelleme uralja az engedetlenség fiait, akik hozzá hasonlóan igyekeznek lerombolni Isten törvényének korlátait, és szabadságot ígérnek a parancsolatok áthágóinak. Ma is gyűlöletes a bűn megfeddése, és ellenállást vált ki az emberekben. Amikor Isten intő üzenetei érintik a lelkiismeretet, Sátán arra indítja az embert, hogy igazolja magát, és megpróbáljon másokat is rábírni a bűneivel való egyetértésre. Az ember ahelyett, hogy hibáit kijavítaná, felháborodást szít a dorgáló ellen, mintha ő volna a probléma egyedüli oka. Az igazi Ábel napjaitól fogva mindmáig ez a lelkület mutatkozik meg azok ellen, akik el merik ítélni a bűnt. – A nagy küzdelem, 500. o.

Bár Sátán vádolni fog, és pusztításra törekszik, de Isten megnyitja a menedék ajtaját. Aki belép ezen az ajtón, azt Isten megigazítja, és feddhetetlennek nyilvánítja. És ha Isten velünk, ki lehetne ellenünk? Ó, milyen csodálatos és dicsőséges igazság ez! De vajon miért nem látják meg az emberek? Miért nem járnak a mennyei világosságban? Miért nem beszélnek Krisztus semmihez sem fogható szeretetéről? – The Upward Look, 377. o.

A keresztény embernek a hit, a győzelem és az Istenben való öröm életét kell élnie. „Mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot;és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5:4) Jól mondta Nehémiás, Isten szolgája: „Az Úrnak öröme a ti erősségetek.” (Neh 8:10) Pál pedig így nyilatkozott: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” „Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok.” (Fil 4:4; 1Thessz 5:16–18) – A nagy küzdelem, 477. o.

Krisztus áldozata által nyílt meg a lehetőség, hogy a hívő elnyerje mindazt, ami a megszentelődéshez szükséges… A Megváltó földi életében – melyet a gonosszal szemben tanúsított állandó ellenállás csiszolt tökéletessé – bemutatta, miként juthat el az ember Istennel együttmunkálkodva már itt is a jellem tökéletességére. Isten így biztosít bennünket, hogy mi is teljes győzelmet arathassunk.
Így áll a hívő előtt az a csodálatos lehetőség, hogy hasonlóvá válhat Krisztushoz, engedelmeskedhet a törvény minden tételének. Önmagától azonban képtelen ide eljutni. Az Isten Igéje szerinti szentség, amelyet el kell érnie, hogy üdvözülhessen, az isteni kegyelem munkálkodásának eredménye. A hívőnek alázatos engedelmességgel kell meghajolnia az igazság Lelke fegyelmező és fékező hatása alatt. Az ember engedelmessége Krisztus szentsége, érdeme által lesz tökéletessé, amely ahhoz mennyei jó illattal járul hozzá. – Az apostolok története, 531–532. o.
 

„Egykor mi mindnyájan ezek között [az engedetlenek között] forgo­ lódtunk, követve a test és a gondolatok akaratát, és természet szerint a harag fiai voltunk, mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK).
Isten közbeavatkozása nélkül az emberi életet nemcsak az Ef 2:2 versében említett külső erők uralják, hanem belsők is: „Követve testünk kí­ vánságait, cselekedve a test és a gondolatok akaratát” (Ef 2:3, ÚRK; vö. Jak 1:14; 1Pt 1:14).

2. Mit ért Pál azon, amikor kijelenti, hogy egyszer „a harag fiai voltunk, mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK)? Vö. Ef 2:3 és 5:6 verseit!

Elég csüggesztő már az elveszett élet jelen valósága is, de a végidei következmények még félelmetesebbek. Az emberek „természet szerint a harag fiai”, „mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK), Isten végidei ítéletének fenyegetése alatt élnek.
Egy másik ijesztő valóságra mutat a „természet szerint a harag fiai” kifejezés. Bár az Úr képmásai vagyunk, felismertük magunkban, hogy valami mélységesen elromlott bennünk. A keresztény élet tehát nem arról szól, hogy felülkerekedünk egy-két rossz szokáson, vagy legyőzzük a vétkeinket, bűneinket (Ef 2:1). Nem csupán bűnökkel küszködünk, hanem a bűnnel! Hajlunk az Isten elleni lázadás és önpusztítás felé. Emberként alapból az önpusztító, bűnös magatartás csapdájában vagyunk, és Sátán utasításait (Ef 2:2), illetve a saját belső, bűnös vágyainkat követjük (Ef 2:3). A hívők egykor „természet szerint a harag fiai” voltak.
Fontos megjegyezni, hogy Pál múlt időt használ – „természet szerint a harag fiai voltunk” (Ef 2:3, ÚRK). Ez nem azt jelenti, hogy a hívőknek már nem kell megküzdeniük a belső rossz hajlamukkal. Az apostol a levele jelentős részét – Ef 4:17–5:21 szakaszát – azzal tölti, hogy figyelmeztet: a bűnös természetben gyökerező gonosz cselekedetek továbbra is veszélyt jelentenek a keresztények számára. Ugyanakkor nem kell többé az „ó embernek” irányítania a hívőket, akik Krisztus erejéből már levethetik „a korábbi életviteletek szerinti ó embert”, és felöltözhetik „az új embert, amely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Ef 4:22-24, ÚRK).

Ki ne tapasztalta volna már, mennyire romlott a természetünk, még azután is, hogy átadtuk magunkat Jézusnak? Ezek szerint mennyire fontos életünk minden pillanatában belé kapaszkodnunk?

EGW idézet

A jellem akár egyetlen rossz vonása, akár egyetlen melengetett bűn végső soron semlegesíteni fogja az örömhír minden erejét. Egyetlen bűnös kívánság eluralkodása arról tesz bizonyságot, hogy az illető csak magát áltatja. Valahányszor behódolunk ennek a kívánságnak, mindannyiszor tovább erősödik bennünk az Istentől való elidegenedés. Ellenségünk a kötelességteljesítés fájdalmaival és a bűn gyönyörűségeivel köti gúzsba a csapdájába esett embereket. Csakis azokat fogják megbízhatónak nyilvánítani a mennyben, akik inkább meghalnának, semmint hogy helytelen tettet kövessenek el. […]
Isten Lelke a következő bizonyságot küldi nektek: Ne egyezkedjetek az ellenséggel! Irtsátok ki a töviseket, vagy pedig a tövisek fognak megfojtani benneteket. Törjétek fel szívetek ugarát! Szántsátok fel mélyen, alaposan! Hadd tépje ki az igazság ekevasa a gyomokat és a bogáncsokat! – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 53. o.

A szegény vámszedő, aki így imádkozott: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” (Lk 18:13), nagyon gonosznak tekinthette magát, és mások szintén ily színben látták; de beismerte nyomorát és ínségét. Bűneinek és gyalázatának terhét Isten elé vitte, és bocsánatért esedezett. Szíve tárva volt, hogy Isten Lelke elvégezhesse benne kegyelmi munkáját, és megszabadítsa a bűn hatalmától. A büszke és önigazult farizeus imája ellenben azt mutatta, hogy szíve zárva volt a Szentlélek befolyása előtt. Miután Istentől eltávolodott, fogalma sem volt arról, hogy az isteni tökéletességhez és szentséghez viszonyítva mily szennyes volt saját jelleme. Mivel semmi szükséget nem érzett, nem is nyert el semmit.
Ha látjuk bűnösségünket, egyetlen percet se várjunk, hogy magunkat megjavítsuk. Sokan azt gondolják, nem elég jók ahhoz, hogy Krisztushoz jöjjenek. De vajon saját erődből megjavulhatsz-e? „Majd ha meg tudja változtatni bőrét a néger, vagy foltjait a párduc, akkor tudtok ti is jót tenni, úgy megtanultátok a rosszat!” (Jer 13:23 – új prot. ford.) Egyedül Istennél van számunkra segítség. Ne várjunk erősebb hitre, kedvezőbb alkalmakra vagy szentebb jellemre! Saját erőnkből semmit sem érhetünk el. Amint vagyunk, úgy kell Krisztushoz mennünk. – Jézushoz vezető út, 30–31. o.

Az Úr Jézus… olyan csodálatosan képes megváltoztatni az ember életét, hogy még Sátán is elismeri, hogy álnokságaival és hazugságaival nem képes bevenni ezt az erődöt. Ez a titok teljesen érthetetlen a kísértő számára. Isten angyalai csodálattal és örömmel figyelik, amint azok az elbukott emberek, akik régen a harag fiai voltak, Krisztus által mennyei jellemre tesznek szert, hogy Isten fiaivá és leányaivá válhassanak.
A Szentlélek gazdag, teljes és elégséges ajándéka tűzfal gyanánt veszi körül Isten egyházát, amelyen a pokol hatalmasságai sem képesek áthatolni. – In Heavenly Places, 282. o.

„De az irgalomban gazdag Isten az ő nagy szeretete által, amellyel minket szeretett” (Ef 2:4, ÚRK). A „de” és „Isten” két meghatározó szóval Pál elfordul hallgatói múltbeli szomorú életének ábrázolásától (Ef 2:1-3), hogy az új, reményteli élet valóságát tárja eléjük (Ef 2:4-10).

3. Milyen értelemben vesznek részt a hívők Krisztussal a feltámadásában, a mennybemenetelében és a felmagasztaltatásában? Mikor lesz erre lehetőségünk (Ef 2:6-7)?

Már megjegyeztük, hogy az Efézusi levelet teljesen áthatja Krisztus, kiemeli, milyen összetartás van a hívők és az Úr között. Ef 2:5-6 verseiben Pál kiterjeszti ezt a témát azzal, hogy három ige segítségével érzékelteti a káprázatos igazságot, ami szerint Isten jóvoltából a hívők is részesei lehetnek azoknak a fontos üdvtörténeti eseményeknek, amelyek a Messiásban, Jézusban összpontosulnak.
Isten a hívőket Krisztussal együtt 1) megelevenítette; 2) feltámasztotta (ami alatt az apostol a Jézus mennybemenetelében való részvételüket érthette); 3) „a mennyekbe” ültette, ami azt jelenti, hogy a hívők Krisztus mellett lehetnek a világegyetem trónján. Jézussal felmagasztaltatnak.
Hogy megfelelő módon értékelhessük Pál érvelését, vissza kell tekintenünk Ef 1:19-23 szakaszára! Emlékezzünk rá, hogy halála, feltámadása, mennybemenetele és felmagasztalása által Krisztus győzelmet aratott minden olyan gonoszság és lelki erő fölött, ami egykor a hívők életét uralta! Jézus a feltámadásával, mennybemenetelével, illetve felmagasztalásával fölé kerekedett e hatalmaknak – bár azok még mindig aktívak, és fenyegetik az emberek életét. Megváltozott a világegyetem helyzete, már nem ugyanolyan, mint korábban volt. A hívők többé nem puszta szemlélői az eseményeknek, hanem személyes és közvetlen részeseivé váltak. Új lehetőségek egész skáláját tárja elénk az, hogy Krisztussal együtt feltámadtunk, a mennybe mentünk és felmagasztaltak bennünket. Jogunk van elfordulni az ördögök uralta élettől a Krisztusban található lelki bőség és erő élete felé (2Tim 1:7).
 

„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2Tim 1:7). Hogyan segítenek a ma megvizsgált versek megérteni, hogy miről ír itt Pál?

EGW idézet

Krisztus önmagát adta az emberiség megváltásáért, hogy mindazok, akik hisznek benne, örök életet nyerhessenek. Aki értékeli ezt a hatalmas áldozatot, a Megváltótól minden ajándéknál értékesebbet kap: tiszta szívet. Aranynál, ezüstnél és drágaköveknél is értékesebb tapasztalatot szerez. Krisztussal együtt lehet a mennyei lakhelyeken, örülhet a közelségének, annak a békének és örömnek, amit csak Ő nyújthat. Teljes szívéből, lelkéből és erejéből szereti Őt, és megérti, hogy azon örökséghez tartozik, amelyet Krisztus szerzett meg a vére által. Lelki érzelmeit nem tompítják a világi módszerek vagy tervek. Egy lesz Krisztussal, amint Krisztus is egy az Atyával. – In Heavenly Places, 7. o.

Miért engedte Isten, hogy a nagy küzdelem korszakokon át folytatódjon? (…) Azért, hogy az egész világegyetem meggyőződjön Isten igazságos bánásmódjáról, amit a gonosszal szemben tanúsít, és azért, hogy a bűn megkapja örök büntetését. A megváltás tervében olyan mélységek és magasságok vannak, amiket maga az örökkévalóság sem képes kimeríteni, és olyan csodák, amelyekbe angyalok vágynak betekinteni. Minden teremtett lény közül csakis a megváltottak tudják tapasztalatból, milyen a bűnnel való igazi harc, ők Krisztussal együtt élték ezt át, és ezáltal – amit az angyalok sem tehettek meg – közösséget vállaltak szenvedéseiben a Megváltóval! Vajon a megváltás tudományának területén nem lesz-e értékes a bizonyságtételük az el nem bukott lények számára is?
Már most is érvényes a következő kijelentés: „hogy megismertettessék a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsessége”. „Együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben Krisztus Jézusban: hogy megmutassa a következendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából Krisztus Jézusban.” (Eféz 3:10; 2:6–7) – Nevelés, 308. o.

Sátán nem tarthatja fogva a halottakat, amikor Isten Fia életet ígér nekik… Mindezt Igéjében ajánlja föl nekünk. Ha elfogadjuk az Igét, megszabadulunk.
És „ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeteket is az ő tibennetek lakozó Lelke által” (Róm 8:11). „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először, akik meghaltak volt Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thessz 4:16–l7) Ez az a vigasztaló Ige, amellyel az ő parancsa alapján kell vigasztalnunk egymást. – Jézus élete, 320. o.
 

4. Vessük össze Ef 1:3-4 részéből Isten üdvösségre vonatkozó tervét az Ef 2:7 versében foglalt örökkévaló következményekkel! Milyen lényeges részei és céljai vannak az isteni üdvözítő tervnek?

A ballagás nagyszerű alkalom, akár az óvodáról, akár egy PhD-ről van szó. Fontos teljesítményt jelez, amikor az életben vagy a karrierünkben egy következő lépcsőfokhoz érünk. Hívőként azonban meg kell értenünk az evangélium alapvető igazságát: a kegyelemből sosem ballagunk el! Sosem ünnepeljük azt, hogy doktori fokozatot szereztünk volna kegyelemből, mindig szükségünk lesz rá.
Ef 2:7 versében Pál ezt az igazságot támasztja alá és hangsúlyozza tág időskálával. Isten a múltban megváltott bennünket Krisztusban, így a Fiával, Jézus Krisztussal azonosít. Tehát már a jelenben a társai lehetünk a feltámadásban, a mennybemenetelben és a felmagasztaltatásban (Ef 2:4-6)! Az Úr terve viszont nem ér véget a kegyelemmel teli múlttal és az irgalommal átitatott jelennel. Időtlen idők isteni tanácsából eredő terve (Ef 1:4) átível a jövőn, az „eljövendő” korok (Ef 2:7, ÚRK) is a részét képezik. Az örök jövőre vonatkozó terve ugyanabban az elvben gyökerezik, mint a múltbeli és a jelenkori tettei – a kegyelem elvében. Isten alig várja, „hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmé­ nek felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban” (Ef 2:7).
Az apostol felbecsülhetetlen értékű kincsként, vagyonként gondol az Úr kegyelmére (vö. Ef 1:7; 3:8), amiből a hívők bátran meríthetnek, amikor csak szükségük van rá. A nagylelkű Isten ilyen ékes, kortalan és kozmikus módon fejezi ki kegyelmét.
„Jézus eljött, hogy közöttünk lakozzék, s kinyilatkoztassa az Atyát mind az emberek, mind az angyalok előtt… De ez a kinyilatkoztatás nem csupán földi gyermekeinek szól. Kicsiny világunk az egész mindenség tankönyve. Isten kegyelmének csodálatos terve, a megváltó szeretet titka az a tantárgy, amelybe »angyalok vágyakoznak betekinteni« (1Pt 1:12), és amelyet végtelen időkön át kutatni fognak. Mind a megváltottak, mind az el nem bukott lények számára Krisztus keresztje lesz az ismeret és a dicséret forrása. Meglátszik majd, hogy a Jézus arcán ragyogó dicsőség az önfeláldozó szeretet fénye” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 11. o.).

EGW idézet

Krisztus nem azért szeretett minket, mintha mi már előbb szerettük volna Őt, hanem „mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt”. Nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeljük. Habár bűneink kárhoztatást érdemelnek, Ő nem kárhoztat minket. Évről évre elviseli gyengeségünket, tudatlanságunkat, hálátlanságunkat és makacsságunkat. Bár tévelygünk, szívünk kemény, és a szent Igéjét is elhanyagoljuk, Ő mégis állandóan felénk nyújtja kezét.
A kegyelem Isten tulajdonsága, amelyet arra érdemtelen emberi lények iránt gyakorol. A kegyelmet nem is kerestük, de Isten általa keres bennünket, és örömmel árasztja ránk, nem mintha méltók lennénk rá, hanem mert végtelenül méltatlanok vagyunk. Kegyelmére csak nagy szükségünk miatt tarthatunk igényt. […]
Minden ember Krisztus szeretetének és érdeklődésének a tárgya. Életét adta azért, hogy visszavezethesse az embert Istenhez. Ahogy a pásztor gondot visel nyájának juhairól, úgy gondoskodik Ő is a bűnös, tehetetlen emberről, akit Sátán mesterien szőtt hálói pusztulással fenyegetnek. – A nagy Orvos lábnyomán,161–162. o.

A menny Krisztus hűségéről tett hitvallásunk útján akarja kinyilatkoztatni a Megváltót a világnak. Hirdessük a kegyelmét, ahogy azt a régen élt szent emberektől megismertük; de bizonyságtevésünk akkor lesz a legeredményesebb, ha a saját tapasztalatainkat mondjuk el. Isten tanúi vagyunk, ha életünkben megmutatkozik az ő munkája, a menny hatalma. Minden ember élete más, mint a többi emberé, és a tapasztalataink is mások. Isten olyan dicsőítést vár el tőlünk, amely magán viseli egyéniségünket. Ha Isten kegyelmének e dicsőítését Krisztuséhoz hasonló élet fémjelzi, akkor a lelkek megmentéséért való munkálkodásunkat olyan erő kíséri, amelynek nem lehet ellenállni.
Mi magunk merítünk áldást abból, ha soha egyetlen percre sem feledkezünk meg Isten ajándékairól. Ezzel erősödik a hitünk, és egyre többet igénylünk és kapunk. Jobban bátorítja az embert a legkisebb áldás is, amit Istentől kap, mint a mások hitéről és tapasztalatairól olvasható összes történet együttvéve. Az az ember, akit Isten kegyelme megérint, olyan lesz, mint a megöntözött kert; gyorsan új erőre kap, világossága felfénylik a sötétben: és Isten dicsősége lesz láthatóvá rajta. – A nagy Orvos lábnyomán, 100. o.

Isten az ő Fiának felbecsülhetetlen adományozása által körülvette a Földet kegyelmi légkörével, amely oly valóságos, mint az a légkör, mely a Földet övezi. Mindazok, akik ezt az életadó levegőt választják, Krisztus Jézusban érett férfiakká és nőkké növekednek. – Jézushoz vezető út, 68. o.
 

5. Olvassuk el még egyszer Ef 2:1-10 részét, és összpontosítsunk arra a gondolatra, amivel Pál összegzi azt a 8-10. versekben! Mire hívja fel a figyelmet, amikor lezárja a szakaszt?

Ef 2:1-3 verseiben Pál feljegyzi, hogy nem a jó magaviseletük vagy megnyerő tulajdonságaik miatt üdvözülnek az efézusi hívők. A történet elején lelkileg halottak voltak, szikrája sem volt bennük az életnek, értékeknek (Ef 2:1). Teljesen leigázta őket a bűn (Ef 2:1). Semmit nem maguktól tettek, hanem alantas ösztöneik, képzeteik és maga Sátán irányította őket (Ef 2:2-3).
Nem is tudtak róla, de a helyzetük sokkal rosszabb volt annál, hogy egyszerűen hiányzott belőlük a lelki élet és érdem. Az egész emberiséggel együtt az igaz Isten ellenségeiként haladtak a végzetük és az isteni ítélet napja felé, „harag fiai [voltak]… mint mások is” (Ef 2:3, ÚRK).
Az üdvösségük nem a saját jellemtulajdonságaikban gyökerezik, hanem Isten felfoghatatlan szeretetéből fakad – abból, amit lehetetlen a szeretet tárgyának értékéből kiindulva magyarázni. Isten Krisztus Jézus által cselekszik értük irgalomban és szeretetben (Ef 2:4), feltámasztja őket a lelki halálból. Közbelépése nyomán csodálatos folyamaton mennek át, ami maga Jézus pályáját követi. A lelki halál és a felemésztő rabszolgaság elképesztő mélységéből feltámadnak és „a mennyekbe” (ÚRK) vitetnek, ahol Krisztus oldalára ülnek a világegyetem trónján (Ef 2:5-6). Ez a villámcsapásszerű isteni közbelépés azonban nem csupán egy szempillantásra marad meg, hanem örökké tart, mert az Úr az egész örökkévalóságon át ki akarja fejezni kegyelmét irántuk (Ef 2:7).
Ef 2:1-10 szakaszának összefoglalásában, a 8-10. versekben az apostol ismét végigmegy az eddigieken, mert szeretné, ha megértenék a mondandóját: a hívők üdvössége Isten munkája, nem az övéké. Nem tőlük ered, hanem Isten ajándékából. Nincs az az ember, aki azzal büszkélkedhetne, hogy belőle pattant ki a szikrája (Ef 2:8-9). Hívőként Isten kegyelmének a bizonyságai vagyunk, csakis az Ő kegyelme által. Az Ő remekművei vagyunk, akiket „Krisztus Jézusban” (Ef 2:10) teremtett.
 

Miért olyan fontos megérteni, hogy az üdvösségünk Istentől jön, nem a saját érdemeinkben vagy tetteinkben gyökerezik?

EGW idézet

Ilyen az isteni kegyelem, ilyen az a szeretet, amelyet már akkor tanúsított irántunk, amikor még holtak voltunk bűneinkben, amikor még elménk ellenséges gondolatokat táplált, gonosz kívánságoknak és élvezeteknek, romlott szenvedélyeknek, bűnnek és Sátánnak szolgált. Micsoda mélységes szeretetet tanúsított Krisztus, amikor eljött engesztelő áldozatul a mi vétkeinkért! A Szentlélek elvezeti az emberi lelkeket oda, hogy bűnbocsánatot nyerjenek.
Jézus életének az Igében bemutatott tisztasága és szentsége hatalmas erővel bír, mely képes helyreigazítani, valamint megváltoztatni a jellemet úgy, ahogy egyetlen emberi, hamis erőfeszítés vagy a bűnök szépítgetése sem képes elvégezni.
A keresztre szegezett Megváltóra felemelt tekintet többet jelent az elme és a szív megtisztítása szempontjából, mint az összes tudományos magyarázat, amit a legélesebb elme kigondolhat. – Lift Him Up, 297. o.

Isten az Igében kinyilatkoztatja, hogy mit tud megtenni az emberért. Isteni hasonlatosságra formálja és alakítja az igáját viselők jellemét. Kegyelme erejével az isteni természet részesévé teszi őket, alkalmassá, hogy legyőzzék a romlottságot, mely a bűnös kívánság által uralkodik a világon. A győzelemhez Isten adja az erőt. Akik hallják a hangját, és engedelmeskednek parancsainak, azokat képesíti az igaz jellem kialakítására. Akik semmibe veszik kifejezett parancsait, azok megtűrt, rossz tulajdonságaiknak megfelelő jellemet alakítanak ki.
Az isteni jellem tökéletességének Jézus által kinyilatkoztatott ismerete nyitja meg előttünk az Istennel való közösséget. A nagy és drága ígéretek magunkévá tétele által leszünk az isteni természet részesei, miután elmenekültünk a romlottság elől, mely a bűnös kívánság által uralkodik a világon. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 943. o.

Isten előtt való elfogadottságunk egyedül szeretett Fián keresztül válhat bizonyossá, és a jó cselekedetek csupán következményei a bűnbocsátó szeretet munkájának. Semmilyen érdemet nem vívunk ki általuk, és semmi olyat nem kapunk értük, mely által joggal hivatkozhatnánk arra, hogy részt vettünk saját lelki üdvösségünk kimunkálásában. A megváltás Isten ingyen ajándéka a hívőnek, melyet egyedül Krisztus érdeméért nyerhet el. A megterhelt lélek békességre lel a Krisztusba vetett hit által, mely békesség egyenes arányban van hitének és bizalmának mélységével. Lelki üdvössége érdekében nem hivatkozhat jó cselekedeteire.
Nincs tehát valódi értéke a jó cselekedeteknek? A naponta szabadon bűnöző bűnösre ugyanazzal a jóindulattal tekint Isten, mint arra, aki Krisztusba vetett hit által egyenesen és becsületesen igyekszik járni? A Szentírás erre így válaszol: „Mert az ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azokban járjunk.” – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., 199. o.
 

További tanulmányozásra

További tanulmányozásra: Bizonyságtételek a prédikátoroknak, „A győzelmes élet” című fejezet, 515–520. o.

Az Efézusi levél hátterében meghúzódó történet részei gyakran előkerülnek, utalást találunk rájuk. Íme a főbb események:
1.    Isten „a világ teremtése előtt” kiválasztotta az embereket (Ef 1:4-5, 11).
2.  Múltjuk, elveszett állapotuk (Ef 2:1-3, 11-12; 4:17-19, 22; 5:8).
3.    Isten közbeavatkozott Krisztusban a megmentésükért (Ef 1:7-8; 2:4-6, 13-19; 4:1, 20-21; 5:2, 8, 23, 25-26).
4.    Elfogadták az evangéliumot (Ef 1:12-13, illetve máshol is utal rá). A hívőknek egykor nem volt reménységük (Ef 2:12), de már van, afelé haladnak (Ef 4:4; vö. 1:18).
5.    A hallgatóság most tanítványként él. Bár veszélyekkel és a gonosz erők ellenállásával teli időkben élnek, meríthetnek a felmagasztalt Úr által felkínált erőforrásokból (Ef 1:15-23; 2:6; 3:14-21; 4:7-16; Ef 6:10-20).
6.    A jövőben, a világ történelmének lezárulásakor hozza meg gyümölcsét a Szentlélek munkássága, az, hogy Ő a „zálog” (Ef 1:13-14) vagy
„pecsét” (Ef 4:30). Abban a magasztos pillanatban a levél címzettjei megkapják hűségük jutalmát, birtokba vehetik a Krisztusban nekik felkínált örökséget (Ef 2:7; 6:8-9). Krisztusba vetett hitük által helyet kapnak az eljövendő korban, amelynek Ő a középpontja (Ef 1:21; 2:7,19-22; 4:13, 15;  5:27).
Naponkénti tanulmányozásra: Zsolt 64–70; Ellen G. White: Az imádság, 27. fejezet

1.    Miért folyamodik minden ember Istenhez?

2.    Hogyan vesznek el a gonoszok Isten elől?

3.    Kinek zengjünk dicséretet?

4.    Mely áldozat kedves az Úr előtt?

5.    Mit nem szabad abbahagynunk még akkor sem, ha gonosz gondolataink támadnak?

Míg Efézus 1. fejezetében Pál Istennek a Krisztusban, egyetemes szinten megvalósuló általános megváltási tervéről ír, a 2. részben részletesebben megmagyarázza, hogyan dolgozik Isten egyéni üdvösségünk érdekében. Miután az ember elhagyta az Éden-kertet, olyan állapotba került, amelyet Pál ekképpen ír körül: „… holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2:1). Az ember abban az értelemben halott a bűneiben, hogy belső erők (bűnös hajlamok) és külső hatások (az ördög és a világ) ellenőrzése alatt áll. Ilyen feltételek között nem reménykedhet az örök életben, hanem a teste kívánságaiban forgolódik, a harag fia (Ef 2:3).
Egyetlen reménye, hogy Krisztussal együtt feltámad, felmagasztaltatik és megdicsőül (Ef 2:6–7).
Egyedül azonban nem támaszthatjuk fel, magasztalhatjuk és dicsőíthetjük magunkat. Ebből az okból kifolyólag hangsúlyozza Pál, hogy „kegyelemből” üdvözülünk (Ef 2:5, 8). Mindez Isten munkája, kezdeményezése, az Ő irgalma és ereje által valósul meg (Ef 2:4). Pál számára ez a munka az evangélium alapja, viszont rögtön hozzáteszi, hogy „hit által” (Ef 2:8) tartatunk meg. Noha üdvösségünk teljességben Isten munkája, nem viheti véghez ezt a munkát, ha mi nem akarjuk. Az üdvözültek nem isteni eleve elrendelés alapján mennek a mennybe. Inkább arról van szó, hogy az Isten által felajánlott üdvösség akkor valósul meg bennünk, ha gyakoroljuk a hitünket, azaz elfogadjuk az Isten által felkínált üdvösséget, és megengedjük Neki, hogy feltámasszon minket, felmagasztalja életünket és felhatalmazzon a Jézus Krisztusban való életre.
A tanulmány témái:
Mit jelent holtnak lenni a bűnben? Milyen a bűnös élet természete? Mit jelent Krisztussal együtt új életre feltámadni?
Mit jelent kegyelemből és hit által üdvözülni?

Meghalni a bűnben, üdvözülni kegyelem által – Ellen G. White szerint A „Jézushoz vezető út” c. könyv 2. fejezetében Ellen G. White elmagyarázza a bukott ember állapotát. „A bűnbeesés után [Ádám] többé nem lelte örömét a szentségben, és mindinkább elrejtőzött Isten jelenléte elől.

A meg nem újult szív ma is hasonló állapotban van. Miután nem él összhangban Istennel, nem is talál örömet a vele való közösségben. A bűnös nem tudna örülni Isten jelenlétének, visszariadna a szent lények társaságától. Még ha szabadon léphetne is be a mennybe, nem volna öröm számára. Az önzetlen szeretet, amely ott uralkodik, és amely a legszorosabb összeköttetésben áll Isten végtelen szeretetével, nem találna visszhangra a szívében. Gondolatai, érdekei és indokai épp az ellentétét képeznék azoknak, amelyek a menny ártatlan lakóinak szívét uralják. Zavaró hang lenne a menny összhangjában. Számára a menny kínszenvedés lenne, vágyakozna elrejtőzni Isten elől, aki maga a világosság és minden öröm és boldogság központja. Nem Isten önkényes határozata zárja ki a gonoszokat a mennyből; alkalmatlanságuk folytán önmagukat zárják ki a boldog közösségből. Isten dicsősége reájuk nézve emésztő tűz lenne. Inkább választanák a pusztulást és a halált, csakhogy elrejtőzhessenek annak tekintete elől, aki értük a kereszten meghalt” (17–18. o.).
Majd ekképpen folytatja: „Lehetetlen, hogy saját erőnkből kimenekülhessünk a bűn örvényéből, amelybe beleestünk. […] A nevelésnek és képzésnek, az akaratfejlesztésnek és igyekezetnek megvan a maga kellő hatásköre, de e tekintetben teljesen tehetetlen. Külsőleg kifogástalan magaviseletet előidézhetnek ugyan, de a szívet átalakítani és a cselekvés titkos rugóit megtisztítani nem tudják. Előbb egy felsőbb hatalomnak kell a szívben működnie; felülről jövő új életre van szükség, mielőtt a bűnös ember a szentség állapotába juthat. Ez a hatalom: Krisztus. Egyedül az Ő kegyelme képes a lélek holt erőit megeleveníteni és Istenhez, szentséghez vezetni” (18. o.).
„Nem elég Isten atyai gondoskodását, szeretetét és irgalmasságát látnunk, nem elég, ha a törvény igazságát és bölcsességét felismerjük, és nem elég tudnunk, hogy azok a szeretet örökkévaló alapelveire épültek. Pál apostol ezt mind felismerte, amikor levelében kijelenti: »Megegyezem a törvénnyel, hogy jó.« »Azért ám a törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó« (Róm 7:16, 12). Azonban szomorúan és elkeseredetten fűzi hozzá: »… de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve« (Róm 7:14). Vágyakozott ama tisztaság és megújulás után, amelyet saját erejéből soha el nem érhetett, s azért így kiáltott fel: »Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?« (Róm 7:24). E fájdalmas kiáltás tört ki minden időben, mindenütt az aggódó lelkek ajkán. Ezek számára csak egyetlen felelet van: »Ímé az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit!« (Jn 1:29)” (19. o.).

Holtak a bűnben és feltámadtak a Krisztusban Pál kifejezése – „holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2:1) – az elbukott ember állapotának három fontos szempontját hangsúlyozza.
A kifejezés elsősorban szó szerinti halálra utal. A bűn lényegében Istennel és az élettel ellentétes fogalom. Bűnben lenni azt jelenti, hogy tagadni Istent és az életet. Pál másutt megemlíti, hogy „a bűn zsoldja halál” (Róm 6:23). Aki bűnben él és kitart a bűnben, meghal (lásd 1Jn 5:16), szó szerint, teljes emberi lénye megsemmisül. Ez a halál tehát nemcsak a testre vonatkozik; a bűnt választó és abban kitartó ember teljességgel meghal, minden szempontból, egyetlen része sem éli túl a megsemmisülést.
Másodsorban, a „holtak… a ti vétkeitek és bűneitek miatt” kijelentés lelki, erkölcsi állapotot fogalmaz meg. A bűnben holtak Isten számára halottak. Az emberek számára ez a páli kifejezés nem jelenti azt, hogy nem érzékelhetik Isten szeretetét, igazságát és elhívását, vagy hogy képtelenek elismerni bűnös állapotukat. Bármely más állítás a predesztináció gondolatához vezetne. Az emberek azonban érzékelik Isten kinyilatkoztatását és hívását, „úgyhogy ők menthetetlenek” (Róm 1:19–21; lásd 2:1, 9–16). Akkor van gond, ha megértvén Isten kegyelmének hívását, mégis úgy döntenek, hogy nincs szükségük segítségre, és a saját útjukat járják, vélvén hogy egyedül is megváltozhatnak, egyedül is helyreállíthatják a világot (Ézs 5:21; Róm 1:212–23; lásd 1Móz 11:1–5). Ez az eltorzult gondolkodás azonban még mélyebbre húzza őket a bűn mocsarában (Róm 1:24–32).
Az Efézusbeliekhez írt levélben Pál az ember bukott állapotát „a világ folyása szerint” való járás, az étvágy és a kívánságok – „a test kívánságai” – kielégítésének metaforájával szemlélteti (Ef 2:2–3). Az újjá nem született, bukott emberek „a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak”, a sötétséget világossággal helyettesítik, a világosságot pedig sötétséggel (Ézs 5:20). Ez az állapot nemcsak erkölcsi zavar, hanem egyenesen lázadás Isten ellen.
Harmadsorban és következtetésképpen a „holtak… a ti vétkeitek és bűneitek miatt” kifejezés a bűn képezte „fekete lyuk” gravitációs vonzerejével szembeni védekezőképtelenségünkre utal. Ez a tehetetlenség annak a ténynek a következménye, hogy a bűn mindenütt jelenvaló erővé vált, amely ellenőrzése alatt tartja lényünket, „egy másik törvény” az ember tagjaiban, mely ellenkezik az elme törvényével, „és rabul ad a bűn törvényének”  (Róm  7:23).  Természetünk  visszafordíthatatlanul  megromlott, olyannyira, hogy „a halál testévé” vált (Róm 7:24).
Ezért írja Pál, hogy egyedül a feltámadás („megelevenedés”, Károli) menthet meg minket attól, hogy holtak maradjunk a bűneinkben (Ef 2:5–6). Pál azonban nem az ókori mitológia főnixmadarának feltámadásához hasonló „megelevenedésről” beszél. Halálunk a bűnben és a bűn miatt végleges, visszafordíthatatlan. Nincs bennünk semmilyen belső erő a feltámadáshoz. Egyedül a minket alkotó Isten teremthet újjá, vagy támaszthat fel.
Pál számára a feltámadás nem egy egyszerű, biológiai regenerálódás, hogy néhány évtizeddel többet élhessünk ugyanazon bűnös állapotunkban. Pál szerint a feltámadás a bűn uralma és a világ romboló hatalma alóli szabadulás. Pál feltámadásba vetett hite egy másféle örök életet jelent, az örök életnek egy másfajta minőségét (Róm 6:23). Ez az egyedi megújító erő Krisztus feltámadásában nyilvánult meg (Ef 1:20), majd mi is részesültünk belőle, abban az értelemben, hogy Isten meghívott, Szentlelke által vegyünk részt Krisztus feltámadásában (Ef 2:5–6).
A Római levélben Pál elmagyarázza, hogy mivel a bűn olyannyira jelen van bennünk, a halál elkerülhetetlen, viszont Isten kegyelmének köszönhetően nem kell elpusztulnunk a bűnben, hanem a bűnnel szemben kell meghalnunk. Krisztus helyettünk halt meg, a mi bűnünkért. Most Krisztusban, Krisztussal együtt halunk meg a bűnnek (Róm 6:2–4). Pál később levonja a következtetést: „Ha az Ő halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára a feltámadásáé szerint is azok leszünk. Tudván azt, hogy a mi ó emberünk Ő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól” (Róm 6:5–7).
Kegyelemből és hit által Pál azt írja, hogy „kegyelemből, hit által” üdvözülünk (Ef 2:8), nem azt, hogy vagy kegyelemből, vagy pedig hit által. E kettő mindig együtt munkálkodik az üdvösség érdekében. Ennek ellenére lényeges szekvenciális rend van a működésükben. Az evangéliumban nem a hit az, amely a kegyelmet szüli. A hit nem a mi belső energiánk, amely életet és erőt ad nekünk, amely felemel minket Istenhez, megváltoztatja Isten készségét irántunk, vagy amely üdvösséghez vezet. Pál szerint a hit akkor születik meg és kezd el működni bennünk, amikor Isten felajánlja nekünk a kegyelmét (Róm 10:17). A kegyelem szüli a hitet. A hit Isten irántunk való kegyelmének elfogadása.

Ennek az értelmezésnek legalább három nagy velejárója van. Az első: a hit nem érdemleges, nem is lehet az. Tulajdonképpen a hit is Isten ajándéka, mivel Isten mindannyiunknak megadta a lehetőséget kegyelmének elfogadására. Mind a kegyelem, mind a hit Isten ajándéka (Ef 2:8), ezért hangsúlyozza Pál, hogy cselekedeteinknek semmilyen szerepük nincs az üdvösségünket illetően (Ef 2:9). Mi mint üdvözültek „az Ő alkotásai vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre” (Ef 2:10). Következésképpen a jó cselekedetek sem a mieink, nem hitünk ereje szüli őket, hanem „előre elkészítette azokat Isten, hogy azokban járjunk” (Ef 2:10).
A második: Pál összekapcsolja a megigazulást és a megszentelődést. Miközben a megigazulás azt jelenti, hogy felöltöztük Krisztus feddhetetlenségének ruháját, a megszentelődés Krisztus jó cselekedetei ruhájának viselését jelenti.
A harmadik: a kegyelem és a hit az egyház egységének alapja, mely Pál egyházra vonatkozó teológiájának egyik központi témája. Az egyház  a kegyelem isteni kinyilatkoztatása elfogadásának ugyanazon tapasztalatában egyesül, ugyanabban a hitben, mert „egy az Úr, és egy a hit” (Ef 4:5). Ebben a közös tapasztalatban minden egyháztag egyenlő. Még egyszer: az egyház nem egy többszintes közösség, amelyben egyes tagok azért jobb keresztények, mert több kegyelemben részesültek. Az egyház nem oszlik különböző táborokra, annak függvényében, hogy ki milyen fokú hittel rendelkezik. Az egyház – és az egyház egységének – alapja ugyanaz a kegyelem, valamint e kegyelem ugyanazon hit általi elfogadása.
Efézus 4:7 versében Pál látszólag a különböző szintű vagy típusú kegyelemről beszél. Itt azonban nem az üdvözítő kegyelemről van szó, hanem a lelki ajándékok sokszínűségéről, melyek Isten egyházának építését és küldetésének teljesítését szolgálják. Hasonlóképpen, amikor Pál 1Korinthus 12:9 versében azt írja, hogy a Lélek egyeseknek hitet ad, másoknak pedig gyógyító ajándékokat, tulajdonképpen a lelki ajándékokra utal, nem pedig a mindenki számára felajánlott üdvözítő hitre.
 
Habár egyesek számára a keresztény Isten szigorú és bosszúálló, sok kortárs ember egyszerűen képtelen a szerető és kegyelmes Istent a haraggal, az ítélettel és a büntetéssel társítani. Efézus 2:3 versében Pál a bűnösöket a „harag fiai”-nak nevezi, ami azt jelenti, hogy ha megmaradnak bűnös állapotukban, büntetésképpen Isten bűnnel szembeni haragja zúdul rájuk (Róm 1:18). Kérd meg csoportod tagjait, hogy gondolkodjanak el, miként magyaráznák meg Isten haragját a következő embercsoportok számára: (1) gyermekeiknek, (2) nem adventista szomszédaiknak, (3) világi, ateista munkatársaiknak.
Kérd meg csoportod tagjait, hogy emlékezzenek vissza Krisztussal való „megelevenedésük” tapasztalatára. Hogyan írnák le e tapasztalatukat a barátaiknak, gyülekezetük tagjainak? Hogyan tarthatják életben e tapasztalatukat keresztény életükben?
Sok hetednapi adventista nőtt fel elszigetelt, „tiszta” keresztény légkörben, amelyben nem volt kitéve a világi környezet számos kísértésének. Mindezek ellenére ezek az adventisták továbbra is ugyanolyan halottak a bűneikben, és még nem élték át az újjászületés tapasztalatát. Melyek azok a módszerek, amelyek által ezeket az adventista testvéreket is be lehetne vonni a Krisztussal élt élet tapasztalatába (Ef 2:5)? Más szavakkal, csoportod tagjai hogyan bátoríthatnák e hittestvéreiket, hogy újjászülessenek, anélkül hogy át kellene menniük a bűnös élet okozta szenvedéseken?
Miről árulkodik az egyház ügyosztályai és szolgálói közötti együttműködés Krisztus testének egységére vonatkozóan?