Van okunk hálára és imádságra

E heti tanulmányunk: Zsoltárok 119:105; Ézsaiás 30:21; Jeremiás 17:9;
1Korinthus 13:18; Filippi 1:1-18; Kolossé 1:1-12; 1Péter 1:4

Pál tudatosan köszöntéssel és hálaadással kezdi a leveleit: „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, mindenkor tiértetek könyörögvén” (Kol 1:23).
Pálhoz hasonlóan mi szintén sok mindenért hálásak lehetünk. Valóságosan tapasztaljuk Isten kegyelmét, ami még az angyalok számára is felfoghatatlan. Ugyanez igaz Isten békességével kapcsolatban, aminek része a vele való összhang és a szeretetéből fakadó reménység.
Ugyanakkor jó elismerni embertársainkat, és remélni, hogy ők is értékelik, amit értük teszünk. A szülők imádkoznak, hogy gyermekeik szeressék Istent, és valamikor értékeljék a lehető legjobb neveltetésük érdekében hozott komoly áldozataikat – ha most még nem tennék is. Emberként sokszor hibázunk, és tanulunk a hibáinkból (legalábbis kellene).
Ezen a héten Pál hálaadó szavaival és imájával foglalkozunk, amelyekkel a Filippibeliekhez és a Kolossébeliekhez írt leveleit kezdte. Mindez gazdagíthatja és erősítheti a saját imaéletünket.

Január 10. – A Biblia szombatja

EGW idézet

Az imában való kitartás szintén feltétele a meghallgatásnak. Mindig imádkoznunk kell, ha növekedni akarunk hitben és tapasztalatokban. Állhatatosnak kell lennünk az imában (Róm 12:12), és vigyáznunk kell abban hálaadással (Kol 4:2). Péter így figyelmezteti a hívőket:
„Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Pt 4:7) Pál apostol is int bennünket: „Imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil 4:6) Júdás levelében a következőket olvashatjuk: „Ti pedig, szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében.” (Júd 20–21) A szüntelen ima a léleknek Istennel való szakadatlan egyesülése; általa az Istentől jövő élet árad a mi életünkbe, életünk tisztasága és szentsége viszont Istenhez kapcsol bennünket.
Szükséges, hogy kitartóan, szorgalmasan imádkozzunk; ne engedjük, hogy ebben bármi is gátoljon. Minden erőnket feszítsük meg, hogy szívünk Jézussal a közösséget fenntartsa. Keressük az alkalmakat az imára, bárhol kínálkozzék is. Azok, akik igazán törekszenek az Istennel való közösségre, rendszeresen felkeresik az imagyülekezéseket, mindenben eleget tesznek kötelezettségeiknek, és legkomolyabb buzgalommal igyekeznek az áldásokat elnyerni! Minden alkalmat felhasználnak, hogy rájuk ragyogjon a mennyei fény sugara.
Imádkozzunk a családi körben; de mindenekfelett nem szabad a titkon való imát elhanyagolnunk, mert ez lelkünk lehelete, élete. Lehetetlen, hogy lelkünk fejlődjék, ha az imát elhanyagoljuk. A családi légkörben és nyilvánosan mondott imák nem elegendők. Csendben és egyedüllétben öntsd ki szívedet; imád csak annak füléhez jusson, ki azt meghallgatja. Egyetlen kíváncsi fül se hallja meg ezen kéréseket. A csendes magányban mentes a lélek az összes külső befolyástól; elsősorban az izgalomtól. Nyugodtan, de buzgón hatoljon fel imád Istenhez! Állandó és gyógyító lesz az a befolyás, mely tőle árad, ki a titkokat látja, s akinek fülei mindig nyitva vannak azok részére, akik szívük mélyéből hozzá kiáltanak. Egyszerű, gyermeki hittel közösséget ápol a lélek Istennel, miáltal isteni fénysugarakat fogad magába, melyek erőt és kitartást kölcsönöznek a Sátán elleni küzdelemben. Isten a mi erősségünk örökkön örökké!
Imádkozzatok kamrátokban; mindennapi munkátok és hivatástok közben is gyakran emeljétek fel szíveteket Istenhez. Így járt Énok is Istennel. A jó illatú áldozathoz hasonlóan szállnak fel ezek az imák a kegyelem trónjához. Kinek szíve Istenben nyugszik, azt Sátán soha le nem győzheti. – Jézushoz vezető út, 97–98. o.

Olvassuk el Fil 1:38 szakaszát! Miért hálás Pál? Mivel erősíti a Filippiben élőket, és ez miért fontos?

Pál alapította a gyülekezetet Filippiben, soraiban érezhető is a levelét átható keresztény kötődés melegsége. Az apostolt több száz kilométer választja el a gyülekezettől és annak tagjaitól, fogságban van, láncok között, mégis szívén viseli a sorsukat, vágyakozik utánuk „Krisztus Jézus szeretetében” (Fil 1:8, ÚRK), hálát ad Istennek értük. Hálaimája nyomán felvillan előttünk Jézus közbenjárói szolgálata is, amit értünk végez a mennyben.
A főpap mellényén (hósen) tizenkét drágakő jelképezte Izrael tizenkét törzsét. A népet a „szívén viselve” kellett közbenjárnia értük (2Móz 28:29). Ennél még nagyobb jelentőséggel bír, hogy Jézus a mennyei szentélyben főpapként képviseli népét az Atya előtt.
Fil 1:3 megfogalmazása kissé homályos, de alátámasztja, hogy jó kapcsolat volt Pál és a filippibeliek között. Általában úgy fordítják, hogy az apostol megemlékezik róluk imájában, de a szöveg utalhat arra is, hogy ők emlékeznek meg Pálról, ami mindenképpen kiemeli a szoros kapcsolatot közöttük. Pál „részesedett” Krisztus szenvedéseiben (Fil 3:10), a filippibeliek pedig „közösséget vállaltak” (görögül: szügkoinóneó) Pál szenvedéseiben (Fil 4:14-15, ÚRK), és anyagilag is támogatták a szolgálatát. Ez a kölcsönösség megvolt „az első naptól fogva mind ez ideig” (Fil 1:5), az apostol ezért ad hálát és imádkozik értük örömmel (Fil 1:4).
Fogsága körülményeit Pál meglepő módon eléggé pozitívan írja le, mint ami alkalmat ad neki „az evangélium védelmére és megerősítésére” (lásd Fil 1:7, ÚRK). E két jogi kifejezés használatából arra következtethetünk, hogy közeledett a tárgyalásának ideje, miközben ő aktívan beszélt az evangéliumról a katonáknak és a látogatóknak. Egyaránt lényeges a támadásokkal szemben az evangélium védelmezése (görögül: apologia), valamint örök értékeinek megerősítése. Úgy tűnik, hogy Pált kevésbé foglalkoztatta saját sorsa, mint az evangélium igazolása. Akár él, akár hal, bízik abban, hogy Isten elvégzi „a jó dolgot”, amit elkezdett a benne bízókban (Fil 1:6).

Hogyan érted azt, hogy Isten elvégzi „a jó dolgot benned” (Fil 1:6)? Mit jelent ez? Vajon véget ér ez a munka valamikor a második advent előtt?

EGW idézet

Pál apostol filippi működése egy gyülekezet megalakulását eredményezte, amelynek taglétszáma állandóan növekedett. Buzgalma és odaadása, de mindenekfölött az a készsége, amellyel Krisztusért minden szenvedést elviselt, a megtértekre mély és tartós benyomást gyakorolt. Nagyra becsülték azokat az értékes igazságokat, amelyekért az apostol oly sok áldozatot hozott, és szívvellélekkel odaszentelték életüket Üdvözítőjük ügyének.
Ez a gyülekezet sem kerülhette el az üldöztetést. Kitűnik ez Pálnak a gyülekezethez intézett egyik leveléből. Ezt írja: „Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért nemcsak, hogy higgyetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette: Ugyanolyan tusakodástok lévén, amilyent láttatok én nálam, és most hallotok én felőlem.” De a hitben mégis olyan állhatatosak voltak, hogy elmondhatta róluk:
„Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben, mindenkor minden én könyörgésemben, mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig.” (Fil 1:29–30, 3–5)
Borzalmas az a küzdelem, amely a jó és rossz hatalom között folyik a fontosabb helyeken, ahová az igazság hírnökeit munkára hívják. „Mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12) Isten gyülekezete az idők végezetéig harcolni fog azokkal, akik a gonosz angyalok hatalma alatt állnak.
 
Az őskeresztényeknek gyakran kellett szembeszállniuk a sötétség hatalmaival. Az ellenség minden ravasz fortéllyal és üldözéssel igyekezett eltéríteni őket az igaz hittől. Napjainkban is, amikor a földön minden gyorsan a végéhez közeledik, Sátán kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a világ behálózására. Terveket kovácsol a kedélyek foglalkoztatására, és a figyelmet eltereli az üdvösség elnyerése érdekében fontos igazságoktól. Eszközei azon buzgólkodnak, hogy minden helyen egyesítsék azokat, akik ellenségei Isten törvényének. Az őscsaló azon van, hogy zavart és lázadást keltsen, és a tömegekben olyan buzgalmat szít, amely a történelemben példa nélküli.
A gonoszság tetőfokára hág. Mégis az evangélium pásztorai gyakran hangoztatják: „Béke, béke, nincs veszély!” Azonban Isten hűséges hírnökei folytassák csak munkájukat. A menny fegyverzetét felöltve, mindvégig bátran és győztesen haladjanak előre; a harcot ne adják fel, míg minden lélek, akihez eljuthatnak, meg nem ismerte a napjainknak szóló evangéliumi üzenetet. – Az apostolok története, 218–220. o.

Néhány éve egy lelkész arról beszélt, hogy vannak, akiknek minden imája csak arról szól: én, én, én, amire én vágyom, amire nekem van szükségem. Találóan „önző kis imádságoknak” nevezte ezeket, hiszen Isten nagyobb horderejű dolgokat tervez.

2. Olvassuk el Pál imáját Fil 1:9-11 verseiben! Mire fókuszál? Milyen nagy kérései vannak? Ennek fényében mit mondhatunk a saját imádságainkról?

Ez az ima a görögben csak negyvenhárom szóból áll, de felöleli mindazt, ami Pált foglalkoztatja, amit azután a levél többi részében részletesebben kifejt: szeretet, ismeret, helyes ítélőképesség, tisztaság, Jézus Krisztus általi igazság és az, hogy nem okozunk botránkozást. A gyülekezet egészére teszi a hangsúlyt az imádságban, mint ahogy a hálaadásban is. Teljes mértékben másokra összpontosít, az egész gyülekezetért, a jólétükért könyörög. Vizsgáljuk meg alaposabban e szakasz egyes részeit!
„…a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek” (Fil 1:9, RÚF). Az apostol nemcsak azt kéri, hogy több szeretet legyen közöttük, hanem annak egy bizonyos irányba kell tartania: „ismerettel és igazi megértéssel” (Fil 1:9, RÚF). Ne csupán elméleti, hanem a lelki dolgok ismerete legyen, amire csak az Istennel való kapcsolat és az Ige tanulmányozása által lehet szert tenni (lásd Ef 1:17; 4:13; 1Tim 2:4).
Helyes ítélőképesség. „Hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók” (Fil 1:10) – magyarázza Pál.
Tisztaság. A görög szó jelentése: „napfényben megítélt”, és a tettek folt nélküli tisztaságára utal. „A keresztények minden tette legyen olyan átlátható, mint a napfény” (Ellen G. White: Reflecting Christ. 71. o.).
Ne botránkoztassunk. Ez azt jelenti, hogy ne váljunk botránykővé mások számára, ne mondjunk vagy tegyünk olyat, ami megnehezítené a hitet mások számára.
Krisztus általi igazság. A Római és a Galáciai levélben Pál hosszasan fejtegeti ezt a témát, majd Filippi 3. fejezetében még bővebben foglalkozik vele. Nincs saját igazságunk, csak az, amit Krisztus által kapunk.

Minden egyéb tevékenységünk mellett hogyan érhető el, hogy „a szeretet egyre inkább gazdagodjék” (Fil 1:9, RÚF) bennünk? Miért olyan fontos ez a keresztény életben (lásd még 1Kor 13:18)?

EGW idézet

Epafroditusszal Pál levelet küldött a filippi hívőknek, amelyben megköszönte nekik adományaikat. Az összes gyülekezet közül a filippi közösség gondoskodott legbensőségesebben az apostol szükségleteiről. „Tudjátok pedig ti is, filippibeliek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, mikor Macedóniából kimentem, egyetlen egyház sem volt részes velem a kölcsönös adásban és vevésben, csak ti egyedül. Mert már Thessalonikában is, egyszer is, másszor is, küldtetek nékem szükségemre. Nem mintha kívánnám az ajándékot; hanem kívánom azt a gyümölcsöt, mely sokasodik a ti hasznotokra; megkaptam pedig mindent és bővölködöm, beteltem, vévén Epafroditustól, amit küldöttetek, mint kedves jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek.” (Fil 4:15–18)
„Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Hálát adok az én Istenemnek, minden ti rólatok való emlékezésemben mindenitekért nagy örömmel könyörögvén, mivelhogy részt vettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind ez ideig; meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig. Aminthogy méltó, hogy én ilyen értelemben legyek mindenitek felől, azért, mert én szívemben
 
hordalak titeket, mint akik mind az én fogságomban, mind az evangéliumnak oltalmazásában és megbizonyításában mindnyájan részestársaim vagytok a nékem adott kegyelemben. Mert bizonyságom az Isten, mely igen vágyakozom mindnyájatok után... És azért imádkozom, hogy a ti szeretetetek még jobbanjobban bővölködjék ismeretben és minden értelmességben, hogy megítélhessétek, hogy mi a rossz és mi a jó; hogy legyetek tiszták és botlás nélkül valók a Krisztusnak napjára; teljesek lévén az igazságnak gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus teremt az Isten dicsőségére és magasztalására.” (Fil 1:2–11)
Pált fogságában Isten kegyelme erősítette meg, és tette lehetővé számára, hogy nyomorúságában örvendhessen. Teljes hittel és bizonysággal írta a filippi testvéreknek, hogy fogsága az evangélium haladására szolgált. „Tudtotokra akarom pedig adni atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak; annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt, és többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét.” (Fil 1:12–14)
Az apostolnak ez a tapasztalata tanulságot nyújt számunkra, mivel feltárja előttünk Isten munkamódszerét. Az Úr győzelemmé változtathatja azt, amit mi eredménytelenségnek és vereségnek látunk. Bennünket az a veszély fenyeget, hogy Istenről megfeledkezünk, és csak a láthatókra nézünk ahelyett, hogy a hit szemeivel a láthatatlanra tekintenénk. Ha azután szerencsétlenség és nyomorúság szakad reánk, azonnal készek vagyunk vádolni Istent, hogy elhanyagol és kegyetlen hozzánk. Ha jónak látja, hogy hasznavehetőségünket valamilyen irányban korlátozza, bánkódunk fölötte, mert nem gondoljuk meg, hogy Isten így is csak javunkat akarja. Bárcsak megtanulnánk, hogy a csapások Isten magasztos tervének egy részét képezik; hogy a keresztény a nyomorúság ostora alatt néha többet tehet Mesteréért, mintha nyilvánosan szolgálatában munkálkodna.
Pál a filippibeliek elé a keresztényi élet példaképéül Krisztust állította, „aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, mégpedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2:6–8) – Az apostolok története, 479–481. o.

Érthető a filippibeliek aggodalma, amikor Pál fogságáról hallottak. Ez a helyzet erősen korlátozta az apostol munkáját. Nem utazhatott, nem prédikálhatott, nem mehetett el a zsinagógákba, hogy Jézusról, a Messiásról tanítson. Nem alapíthatott gyülekezeteket. Ezért elküldték hozzá Epafroditoszt, hogy gondoskodjon róla, bátorítsa és biztosítsa fizikai szükségleteit.

3. Olvassuk el Fil 1:12-18 szakaszát! Hogyan tekintett Pál a fogságára? Milyen tanulságot szűrhetünk le magunknak nehéz körülményeiből, helyzetéből?

Pál üzenete bizonyára meglepte a filippibelieket, hiszen az apostol más szemmel tekintett a körülményeire. Lelki ítélőképességével a fogságát jó dologként fogta fel. Egyáltalán nem akadályozta a munkájában, hanem „inkább előmenetelére lettek az evangéliumnak” (Fil 1:12, ÚRK). Mások csak a láncokra és rácsokra figyeltek, Pál azonban római őreiben Isten országának lehetséges polgárait látta. Fogságából mások is nagy bátorságot merítettek, hogy aktívabban, eltökéltebben hirdessék az evangéliumot, és a következményektől való félelem nélkül, bátran beszéljenek Krisztusról.
Nehéz elképzelni, de néhányan azt gondolták, hogy előnyt kovácsolhatnak Pál fogságából. Azt hitték, hogy mivel ő kikerült a nyilvánosság köréből, az emberek majd jobban figyelnek rájuk és az ő prédikálásukra. Szomorú példája ez az emberi önzésnek, ráadásul az egyházon belül! Pál korát jóval megelőzően Jeremiás így fogalmazott: „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt” (Jer 17:9)?
Viszont szerencsére voltak hűséges munkások is, akik még buzgóbban hirdették az evangéliumot. Nagyon szerették Pált, és látták, milyen szenvedéseket állt ki a hitéért, ami még jobban megerősítette a bizalmukat Krisztusban, tovább erősítette a bátorságukat az Úrért. Erőt nyertek ahhoz, hogy oda is elmenjenek, ahová korábban féltek volna, olyan helyzetekben is megszólaltak, amilyenekben korábban hallgattak. Így még többen elfogadták Krisztust és vitték tovább az üdvösség evangéliumát.

Mit tanultunk már vitathatatlanul rossz tapasztalatokból, amelyeknek haszna is lett? Hogyan erősödhet a bizalmunk Istenben akkor is, ha az előnyök nem nyilvánvalóak?

EGW idézet

Gyakrabban kellene imádkoznunk. Az Úr a Szentlélek kitöltésével válaszolt a hitbuzgó keresztények imáira. Nézzük meg ezt az apostolok esetében. Az Írás ezt mondja: „Mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel.” (Csel 2:1–4)
Nem azért gyűltek össze, hogy bűneiket ecseteljék. Nem azért, hogy minden hibát és hiányt megtaláljanak egymás jellemében. Átérezték és felismerték lelki szegénységüket, és az Úrhoz kiáltottak a Szentlélekért, hogy segítségével legyőzzék erőtlenségeiket, és kérték, hogy adjon erőt a mások megmentéséért végzett munkához. Olyan elszántan és buzgón imádkoztak, hogy Krisztus szeretete szétáradt szívükben.
A földi egyházaknak ma éppen erre lenne szükségük: „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” (2Kor 5:17) A Jézus szeretetéből táplálkozó Lélek jellemünk minden sötét foltját megtisztítja. Elűzi az önzést, az irigységet, a gonosz beszédet gyökerestől kitépi, és lényegi változást hoz létre a szívben. „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény.” (Gal 5:22–23) „Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, akik békességesen munkálkodnak.” (Jak 3:18)
Pál eddigi cselekedeteire visszatekintve „a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlennek” hitte magát, de amikor felismerte Isten törvényének lelki jellegét, és belenézett a lelki tükörbe, véleménye megváltozott. Emberi mértékkel mérve Pál tartózkodott a bűntől, de mikor Isten törvényének a mélységébe tekintett, és úgy látta magát, ahogy Isten látja őt, megalázkodva borult le, és ismerte be bűnét. – A Szentlélek eljő reátok, 289. o.
 
Pál így ír a korinthusi testvéreknek: „Még testiek vagytok. Vagy talán, míg versengés és viszály dúl köztetek, nem vagytok testiek, s nem jártok el nagyon is emberi módon?” (1Kor 3:3) Akit irigység és viszálykodás köt le, képtelen felfogni Isten szavának mély, lelki értelmét. „A megtéretlen ember nem fogja fel, ami Isten Lelkéből ered. Oktalanságnak tűnik neki, nem képes megérteni, hogy lelkileg kell azt elbírálni.” (1Kor 2:14) Képtelenek vagyunk helyesen felfogni és értékelni az isteni kijelentést annak a Léleknek a segítsége nélkül, aki azt adta.
Akiket az egyház lelki érdekeinek őrzésével bíztak meg, azoknak ügyelniük kell, hogy jó példával járjanak elöl. Ne adjanak okot irigységre, féltékenységre vagy gyanúra, hanem örökösen a szeretet, tisztelet és előzékenység ugyanolyan lelkületét tanúsítsák, amilyenre a testvéreket kívánják bátorítani. Isten utasításainak szorgalmasan engedelmeskednünk kell. Fékezzük meg az ellenségeskedést és a szeretetlenség minden megnyilvánulását, távolítsuk el a keserűség minden gyökerét! Ha viszály támad a testvérek között, kövessük szigorúan a Megváltótól kapott szabályokat. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a békülésért, de ha a felek makacsul kitartanak a viszálykodásban, függesszük fel tagságukat, míg az egyetértés vissza nem tér közéjük. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 5. köt., 241. o.

A kolossébeliekkel Pálnak más volt a kapcsolata, mint a Filippiben élőkkel. Ők azok közé tartoztak, „akik nem láttak engem személy szerint testben” (Kol 2:1, ÚRK), az apostol mégis biztosította őket – mint a filippibelieket is –, hogy hálát ad Istennek és „mindenkor” imádkozik értük.

4. Olvassuk el Kol 1:38 verseit! Pál milyen három dologért ad hálát Istennek?

Pál három értéket kapcsol itt össze, amelyeket másutt is megemlít: hit, remény és szeretet (lásd 1Kor 13:13; 1Thessz 1:3; 1Thessz 5:8). Figyeljük meg, hogy nem a kolossébeliek érdemének tartja ezeket, hanem az Atyának mond köszönetet értük. Jakab is kijelenti, hogy tőle kapjuk a „jó és tökéletes” ajándékokat (Jak 1:17). Isten szeretetét látva hit ébred bennünk Krisztus iránt (Ef 2:4-8), a menny reménységét kapjuk. Péter úgy utal erre, mint „romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra” (1Pt 1:4).
Pál azt is kiemeli, hogy bízhatunk az evangéliumban, aminek az alapja
„az igazság beszéde” (Kol 1:5). Ezt a kifejezést másutt is használja Isten ihletett Igéjére vonatkozóan (lásd 2Kor 6:7; 2Tim 2:15). Az „emberek beszédétől” eltérően Isten beszéde „munkálkodik” a hívőkben (1Thessz 2:13), elvégzi Isten akaratát (Ézs 55:11). Amikor tehát hirdettetik az evangélium, a Szentlélek munkája által megnyilvánul az emberek szívében Isten ereje, és választ vált ki bennük. Az evangélium gyümölcsöt terem, mert Isten üzenete „életnek beszéde” (Fil 2:16).
Talán az evangélium ilyen rövid idő alatt való elterjedése az, ami a leginkább csodálatra méltó. A Krisztus halálát és feltámadását követő mintegy harminc év után Pál már elmondhatta, hogy elterjedt „az egész világra” (Kol 1:6), majd a fejezet egy későbbi versében leírja: az evangélium „hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt” (Kol 1:23, ÚRK). A kiterjedt római úthálózat lehetővé tette a gyors hírközlést és utazást, ezért is juthattak el olyan messzire Pál levelei. Az ember lelki élete azonban Isten Ige által munkálkodó erejéből fakad (Jak 1:18; 1Pt 1:23), így válunk új teremtéssé Krisztusban (2Kor 5:17).

Pál ír „a mennyben számotokra készen álló” reménységről (Kol 1:5, ÚRK). Hogyan fogalmaznád meg, hogy mi ez a reménység? Mit jelent ez személyesen nekünk, akik valójában méltatlanok vagyunk rá?

EGW idézet

Az, amit Pál apostol az athéni filozófusokkal való találkozásakor tapasztalt, tanulságul szolgál számunkra. Amikor Pál az Areopaguson összegyűltek elé tárta az evangéliumot, logikára logikával, tudományra tudománnyal, filozófiára filozófiával válaszolt. Hallgatóinak legbölcsebbjei meglepődtek és megnémultak. Szavait nem lehetett kétségbe vonni. De igyekezete nem sok gyümölcsöt hozott. Kevesen fogadták el az evangéliumot. Pál ezentúl más munkamódszert alkalmazott. Kerülte az elméletek szövevényes érveit és megvitatását; egyszerű módon hívta fel az emberek figyelmét Krisztusra, mint a bűnösök Megváltójára. Így írt a korinthusiaknak a közöttük végzett munkáról:
„Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak tiköztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről... És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” (1Kor 2:1–5)
A Rómaiakhoz intézett levelében majd ezt mondja: „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is.” (Róm 1:16 – új prot. ford.)
Igazi méltósággal viselkedjenek azok, akik a magasabb szintű társadalmi osztályokért dolgoznak. Ne felejtsék el, hogy angyalok a társaik. Az értelem és szív kincstára legyen mindig telve azzal, ami „Meg van írva”. Tartsd az emlékezés csarnokában Jézus Krisztus drága szavait! Sokkal jobban kell értékelni őket, mint az aranyat és ezüstöt. […]
Csodáknak – az őszinte megtérés csodáinak – kell történniük, amilyeneket most nem látunk. A föld legnagyobb emberei sincsenek a csodatevő Isten hatalmától elzárva. Ha Isten munkatársai feladatukat bátran és lelkiismeretesen végzik, Isten fog megtéríteni felelős állású, intelligens és befolyásos embereket. A Szentlélek ereje által sok embert fog a mennyei elvek elfogadására késztetni. […]
Sokan, amikor megtérnek Krisztushoz, eszközök lesznek Isten kezében a másokért – saját társadalmi osztályuk tagjaiért – való munkában. Úgy érzik, Isten megbízta őket azzal, hogy terjesszék az evangéliumot azok között, akiknek ez a világ jelenti a mindent. Időt és pénzt szentelnek Istennek, képességüket és befolyásukat arra fordítják, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztusnak.
Csak az örökkévalóság fogja megmutatni, mit eredményezett ez a fajta szolgálat – hány kételytől gyötrődő, világiasságtól és nyugtalanságtól megfáradt lelket hozott a nagy helyreállítóhoz, aki vágyik arra, hogy örökre megmentsen mindenkit, aki hozzá jön. Krisztus, a feltámadt Megváltó és gyógyulás van szárnyai alatt. – A nagy Orvos lábnyomán, 214–216. o.

5. Olvassuk el Kol 1:9-12 verseit! Pál milyen konkrét dolgokat említ meg az imájában?

Pál ezt kérte imájában: „hogy beteljesedjetek az ő akaratának megismerésével” (Kol 1:9, ÚRK). A bölcsesség először is akkor jön, ha az ember teljes mértékben bízik Istenben, ha kész az Ő akarata szerint cselekedni (Jn 7:17), nem csak a saját feje után megy (Péld 3:5). Viszont gyakran felvetődik az a kérdés, hogy „mi Isten akarata számomra ebben a helyzetben?” Négy fő forrás van, amelyekből megismerhetjük Isten akaratát, ha imádkozva keressük:
1. A bölcsesség legfőbb forrása a Biblia: „Az én lábamnak szövétneke
a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105).
2. Az utolsó időre vonatkozóan Isten különleges bölcsességet adott a Prófétaság Lelke által (Jel 12:17; Jel 19:10), ami Ellen White írásaiban mutatkozik meg. A Biblia bátorít: „Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősít titeket. Bízzatok prófétáiban, és szerencsések lesztek” (2Krón 20:20, ÚRK)!
3. Isten akaratát és vezetését gondviselésszerű körülmények által is megismerhetjük, ha azt kérjük tőle, hogy nyisson ki vagy zárjon be ajtókat (lásd Kol 4:3).
4. A Szentlélek vezet bennünket, ha megtanuljuk felismerni a hangját: „Füled meghallja a mögötted kiáltó szót, amikor jobbra vagy balra letérnétek: Ez az út, ezen járjatok” (Ézs 30:21, ÚRK)!
Pál azért imádkozik, hogy a kolossébeliek „az Úrhoz méltóan” (Kol 1:10, ÚRK) járjanak. Természetesen senki nem „méltó” magától, de kegyelméből Isten annak számít bennünket, és arra kér, hogy nemes elhívatásunkhoz illő módon éljünk (Ef 4:1; 1Thessz 2:12). Csak ebben a levélben Pál még háromszor használja a görög „jár” ige valamelyik alakját – a harmadik esetben a magyar fordításban „viselkedjetek” (Kol 2:6; Kol 3:7; Kol 4:5). Ez az Isten törvénye szerinti életet és cselekvést jelenti (2Móz 18:20), ami csakis a Szentlélek munkája által lehetséges (Ez 36:27). Az apostol még azt is kéri, hogy az ő életük (és a miénk) az Úr „teljes tetszésére” legyen, majd ennek több módját is felsorolja: „minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremve, nevekedjetek Isten megismerésében” (Kol 1:10, ÚRK), végül pedig: „hálákat adván” (Kol 1:12).

Mit válaszolnál és miért, ha valaki megkérdezné: „Honnan tudod, hogy Isten ebbe vagy abba az irányba vezet?”

EGW idézet

Pál, a nagy apostol határozottságról tett bizonyságot, amikor a kötelessége és az elvei forogtak kockán, mégis az előzékenység volt a legkiemelkedőbb jellemtulajdonsága, ami révén sikerült eljutnia a társadalom legmagasabb rétegeihez is. Pál sosem kételkedett, hogy Isten képes és kész abban a kegyelemben részesíteni, amelyre szüksége van, hogy keresztényi életet élhessen… A keresztény ember nem a kételyek felhője alatt él, a bizonytalanság ködében és sötétjében baktatva, siránkozva a nehézségek és a próbák miatt. A reménnyel és bátorsággal telt öröm hangja zeng napjainkig. Pál egészséges vallási életet élt. Krisztus szeretete volt az a gondolat, az a kényszerítő erő, ami vezérelte.
A legelcsüggesztőbb körülmények közepette, amelyek az álkeresztényeket mélyen elkeserítették volna, az ő szíve szilárd, bátor, remény és örömteljes maradt… Ugyanerről a vidámságról és reménységről tett bizonyságot akkor is, amikor dühöngő viharba került, sülylyedő hajón tartózkodott. Ő utasította a kapitányt, és mentette meg a hajó összes utasának életét. Habár fogoly volt, lényegében ő volt a hajó parancsnoka, a fedélzeten tartózkodók közül a legboldogabb, legszabadabb ember. […]
Amikor földi királyok és méltóságok előtt állt, akiktől emberéletek függtek, nem remegett meg, mivel életét Isten kezébe helyzete, és élete el volt rejtve Krisztussal együtt. Előzékenységével meglágyította a durva, gonosz vérmérsékletű, megrontott szívű és életű hatalmasságok szívét is…. Becsületes magatartása és igazi előzékenysége határozta meg egész lényét. Amikor szokása szerint felemelte a karjait, hogy prédikáljon, nem szégyenkezett a bilincsei miatt. Ezeket előjognak tekintette, és örült, hogy szenvedhet Isten Igéjéért és Jézus Krisztus bizonyságáért… Olyan meggyőző és tiszta gondolkodással bírt, hogy előtte még egy züllött uralkodó is megremegett… A kegyelem az irgalom angyalaként teszi hallhatóvá édes és tiszta hangját, ismételgetve a kereszt és Jézus semmihez sem fogható szeretetének történetét. – Conflict and Courage, 352. o.

Pál nagyon jól tudta, hogy magasabb rendű keresztényi ismeret csak állandó ima és állhatatos éberség által érhető el, amit igyekezett is mélyen a lelkükbe vésni. Azonban azt is tudta, hogy a megfeszített Krisztusban elegendő erő rejlik, nemcsak megtérésükre, hanem arra is, hogy képesek legyenek a gonosz minden kísértésének ellenállni. Istenbe vetett hittel, mint harci vértezetükkel és az Ő Igéjével, mint harci fegyverzetükkel egyszersmind olyan benső erőt nyernek, amellyel az ellenség minden támadását eredményesen visszaverhetik. – Az apostolok története, 307. o.

 

Mennyei helyeken, „Áhítat az otthonainkban” című fejezet (90. o., március 24.)

„Sokan képtelenek határozott terveket készíteni jövőjükre. Bizonytalanságban élnek. Nem látják ügyeik kimenetelét, és ez sokszor aggasztja és nyugtalanítja őket. Ne felejtsük el, hogy Isten gyermekeinek az élete zarándokélet ezen a világon! Nem vagyunk elég bölcsek saját életünk megtervezéséhez. De nem a mi dolgunk jövőnket kialakítani. »Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet öröklendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy« (Zsid 11:8).
Krisztus nem készített terveket földi életében a maga számára. Elfogadta Isten terveit, és az Atya napról napra tárta fel e terveket. Így kellene nekünk is magunkat Istenre bízni, hogy életünk az Ő akaratának egyszerű megvalósulása legyen. Ha utunkat Őreá bízzuk, Ő igazgatja lépteinket.
Nagyon sokan, miközben ragyogó jövőt terveznek maguknak, kudarcra ítélik az életüket. Engedd, hogy Isten tervezzen részedre! Kicsiny gyermekként bízzál annak a vezetésében, aki »híveinek lábait megoltalmazza« (1Sám 2:9)! Isten sohasem vezeti gyermekeit másképpen, mint ahogy ők maguk is választanák, ha látnák kezdettől a véget, és fel tudnák fogni, hogy milyen dicső az a cél, amit Isten munkatársaiként megvalósíthatnak” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 345–346. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

1Sámuel 20

1Sámuel 21

1Sámuel 22

1Sámuel 23

1Sámuel 24

1Sámuel 25

1Sámuel 26;

Ellen G. White: Étrendi és táplálkozási tanácsok, 1. fejezet, a „Miért van fény az egészségügyi megújuláson?” alcímtől a „Dániel példája” alcímig (inkluzíve)

1. Milyen ebéd alkalmával volt üres a Dávid helye?

2. Gád próféta tanácsa szerint honnan és hova kellett elmennie Dávidnak?     

3. Mire kérte Saul Dávidot, hogy esküdjön meg?

4. Ki előtt volt drága Saul élete?

5. Mikor nem lép közbe a természet Istene az emberek megóvása érdekében?

Általános áttekintés

D. A. Carson a mai keresztény egyház legnagyobb szükségletéről elmélkedve különböző válaszokat javasol, olyan témákat említve, mint a szexualitás terén tanúsított erkölcsösség, a pénzügyi becsületesség és nagylelkűség, az evangelizáció, az egyházalapítás, a bibliai gondolkodásmód és a hiteles közösségi istentisztelet. Következtetését ekképpen öszszegzi: „Bizonyos értelemben ezek az azonnali szükségletek csak egy sokkal komolyabb hiányosság tünetei. A nyugati kereszténységben sürgősen szükségünk van Isten mélyebb megismerésére. Jobban meg kell ismernünk Őt. […] Az Isten megismeréséhez vezető út egyik fontos stációja és megnyilvánulása az imádság – a kitartó, lelki, Bibliaalapú imádság” (D. A. Carson: A Call to Spiritual Reformation: Priorities from Paul and His Prayers, 1992, 15–16. o.)
Pál következetesen hangsúlyozta a keresztény lelki gyakorlatok fontosságát, mint például az imádkozást és a hálaadást. A köszönetnyilvánítás szintén fontos eleme volt imáinak, sőt, leveleiben is rendszeresen feltűnik ez a téma: nemcsak imáiban fejezte ki folyamatosan a háláját Istennek, hanem olvasóit is erre buzdította (Kol 3:17; 1Thessz 5:18). A hálaadást Isten emberi szívben végzett munkája gyümölcsének tartotta (Fil 1:6, 10–11).
E heti tanulmányunk két fontos témát dolgoz fel: (1) A hála és az ima szorosan összekapcsolódik egymással, mint egy érem két oldala.
(2) A hála és az ima – többek között – Isten pozitív cselekedeteinek kézzelfogható megnyilvánulása bennünk.

Magyarázat

Robert A. Emmons egy posztpolioszindrómában szenvedő nő történetét meséli el, amely gyönyörűen illusztrálja az imádságban kifejezett, Isten iránti hála és a céltudatos élet közötti kapcsolatot. A nő a következő levelet írta Emmonsnak:
„Az egyik legmélyebb hálaérzetet első gyermekem születésekor tapasztaltam. Tizenéves koromban azon tűnődtem, hogy fogoke tudni gyermeket szülni, hogy képes leszeke egyetlen karral gondoskodni róla, és hogy Isten egyáltalán részesíteni foge gyermekáldásban. Amikor a lányom megszületett, az orvosi személyzet kételkedett abban, hogy képes leszek a gondját viselni, de én tudtam, hogy ez Isten döntése volt: elhatározta, hogy gyermekkel áld meg, és a gondozásához szükséges fizikai képességeket is megadja nekem. Mivel nem kímélt meg a gyermekbénulástól, tudatában voltam annak, hogy megtörténhet, sosem lesznek gyermekeim, ezért, amikor megszületett a lányom, dicsértem Istent, hogy megadta nekem és a férjemnek az örömöt, hogy egy olyan embert nevelhetünk, aki áldás lesz Urunk számára. […] Mi lehetne nemesebb cél az életben, mint egy másik ember felnevelése? Semmi, és pontosan ezért voltam annyira hálás és boldog! Ez volt életem értelme és célja!” Majd Emmons így folytatja: „A bizonyíték egyértelmű: a hála ápolása az életünkben és az élethez való hozzáállásunkban hosszú távon boldogabbá és egészségesebbé tesz minket” (Robert A. Emmons: Thanks! How the New Science of Gratitude Can Make You Happier, 2007, 90., 110., 185. o.).

A hála és az ima szorosan összekapcsolódik egymással

Pál leveleinek közös jellemzője a hálaadás, mely lényegében imádságként is értelmezhető. Ezt az kijelentést kiválóan szemlélteti a következő táblázat:

Igeszakasz	Hála és imádság
Róma 1:8–10	„Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által […] Mert bizonyságom nékem az Isten […], hogy szüntelen emlékezem felőletek.”
1Korinthus 1:4	„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek…”
Efézus 1:15–16	„Annakokáért […] nem szűnök meg hálát adni tiérettetek, emlékezvén reátok az én könyörgéseimben.”
Filippi 1:3–4	„Hálát adok az én Istenemnek […] mindenkor minden én könyörgésemben.”
Kolossé 1:3	„Hálát adunk az Istennek […], mindenkor ti érettetek könyörögvén.”
1Thesszalonika 1:2	„Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban.”
2Thesszalonika 1:3	„Mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek…”
1Timótheus 1:12	„Hálát adok annak, aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak…”
2Timótheus 1:3	„Hálát adok az Istennek […], hogy szüntelen gondolok reád könyörgéseimben éjjel és nappal.”
Filemon 4	„Hálát adok az én Istenemnek mindenkor, emlegetvén téged az én imádságaimban.”

 

A fenti táblázat elemzése során három fontos megállapítást tehetünk. Először is: Pál számára a hálaadás imádság, mivel a hálaadás mindig szorosan kapcsolódik az imádsághoz. Másodszor: még akkor is, amikor bizonyos páli levelekben a hálaadásról szóló rész nem említi a „könyörgés” szót, fontos felismerni, hogy az apostol hálája Isten felé irányul (2Thessz 1:3; 1Tim 1:12). Harmadszor: a „mindenkor” és „szüntelen” szavak ismétlődése arra utal, hogy mind az imádság, mind a hála állandó, elengedhetetlen része volt Pál életének.
Fontos megjegyezni, hogy Pál elvárta levelei címzettjeitől, hogy kövessék a példáját, és hálás, imádsággal teli életet éljenek. Pál számára az istentelen emberek egyik látható tulajdonsága, hogy nem tisztelik Istent és nem adnak hálát Neki (Róm 1:21). A római gyülekezet tagjait arra buzdította, hogy legyenek hálásak az Úr iránt (Róm 14:6), amikor pedig a korinthusiakat kérte, hogy imádkozzanak érte és munkatársaiért, azt kívánta, hogy sokan adjanak hálát értük (2Kor 1:11).
Efézus 5:18–21 szakaszában Pál felsorolja azok jellemzőit, akiknek életét a Szentlélek tölti be: (1) azzal bátorítják egymást, hogy „zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben” beszélnek egymáshoz; (2) Istent dicsőítik, az „Énekeljetek az Úrnak!” buzdításnak megfelelően; (3) „hálákat adnak mindenkor mindenekért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében”; és (4) „engedelmesek […] egymásnak Isten félelmében”. Az Isten iránti hála kifejezése ily módon ugyanarra a szintre kerül, mint az Isten dicsőítése: mindkettő istentiszteleti cselekedet.
Kolossé 3:17 versében Pál még tovább megy, és ezt mondja: „Mindent, amit csak cselekesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézusnak nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és Atyának Ő általa” (a szerző kiemelése). Ugyanezen szellemben az apostol a thesszalonikaiaknak is ezt mondja: „Mindenben hálákat adjatok!” (1Thessz 5:18). Pál arra buzdította olvasóit, hogy mindennap gyakorolják a hálát és az imádságot, amiből következik, hogy saját maga is mélyen elkötelezett volt ezek iránt a lelki gyakorlatok iránt.

Isten munkája bennünk A Filippibeliekhez írt levél tartalmazza Pál összes írása közül az egyik legfigyelemreméltóbb kijelentést: „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig” (Fil 1:6). Egyes olvasók hajlamosak lehetnek a „jó dolog” kifejezést szűk jelentésében, kizárólag a filippibeliek Pál iránti gondoskodására és szere
tetére utaló kifejezésként értelmezni, ami Pál bebörtönzése alatt anyagi támogatásukban nyilvánult meg. Bár az apostol iránti aggodalmuk és az evangélium terjesztése iránti elkötelezettségük minden bizonnyal Isten munkájának gyümölcse volt a szívükben, Pál itt a Jézus Krisztus általi üdvösség tágabb fogalmára utal.
Isten kezdte el a megváltás jó munkáját, és Ő is fogja azt befejezni Krisztus visszatérésével. Érdemes megjegyezni, hogy ez a gondolat a hálaadásról szóló részben is megjelenik. Ebben az értelemben a hála Isten munkájának hatalmas bizonyítékaként jelenik meg az emberi szívben. Filippi 2:12–13 verseiben Pál hasonló gondolatot közvetít: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.”
Pál tanácsa – „Fussuk meg az előttünk levő küzdőtért!” – enyhén szólva meglepőnek tűnhet számunkra. Hogy tehetnénk ezt meg? A választ a Zsidókhoz írt levél 12:2 versében találjuk, ahol Jézus hitünk „fejedelmeként és bevégzőjeként” jelenik meg. Ezért a mi részünk az – mondja Pál –, hogy „kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért”, szemünket Jézusra szegezve (Zsid 12:1–2). De ez még nem minden. Félre kell tennünk „minden akadályt és a megkörnyékező bűnt”, mely megkötözve tart minket” (Zsid 12:1). Az olyan igeszakaszok, mint Filippi 1:6 és Zsidók 12:2 emlékeztetnek arra, hogy az üdvösség végső soron Isten műve, nem a miénk. Mindazonáltal továbbra is arra vagyunk elhíva, hogy kitartással „fussuk meg” üdvösségünket (Zsid 12:1), éljünk imádságos életet, törekedjünk a Szentlélek által adott keresztény erények megszerzésére (Fil 1:911; Kol 1:4–8), és adjunk hálát Isten bennünk végzett munkájáért (Fil 1:3–6). Összegzésként: feladatunk, hogy „járjunk méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében” (Kol 1:10).

Alkalmazás

Beszéljétek meg az alábbi gondolatokat, majd válaszoljatok a csoportban az Alkalmazás végén található kérdésekre!
 
Mindannyian örvendünk, amikor jó dolgok történnek velünk. Amikor új autót vásárolunk, házat veszünk, rengeteg tanulást és évek kemény munkáját követően oklevelet szerzünk, vagy veszélyes helyzetből menekülünk meg, hálát adunk Istennek. Fontos pillanatok ezek, amelyek örömmel és hálával töltik el szívünket.
Ha alaposan megnézzük a körülöttünk lévő dolgokat, számtalan okot találunk arra, hogy kifejezzük köszönetünket az Úrnak, mindazonáltal semmi sem inspirálhat jobban a hálaadásra, mint annak tudata, hogy Isten jó munkát végez bennünk. Ellen White gondolatait idézzük: „Elménknek fejlődésre van szüksége ahhoz, hogy megértsük Isten gondoskodásának jelentőségét. Hivatásunk tükrözni Isten jellemének legszebb tulajdonságait. Hálásnak kell lennünk, hogy szerető Atyánk nem hagyott minket magunkra” (That I May Know Him, 302. o., a szerző kiemelése).
Isten elvárja tőlünk, hogy imáinkban őszinte hálaadással forduljunk hozzá. 1Thesszalonika 5:17–18 verseiben például a „Mindenben hálákat adjatok!” felszólítás közvetlenül a „Szüntelen imádkozzatok!” parancs után következik. Ez a sorrendiség nemcsak azt közvetíti, hogy mindig van okunk a hálára, hanem azt is, hogy imáinkban rendszeresen ki is fejezzük köszönetünket Istennek. Érdemes megjegyezni, hogy Pál nem azt mondja, hogy „Mindenért legyetek hálásak!”, hanem hogy „Mindenben – minden körülmény között/minden helyzetben – hálákat adjatok!” (1Thessz 5:18, a szerző kiemelése). Az a tény, hogy Isten egyetlen Fiát adta értünk, elég ok arra, hogy nap mint nap hálásak legyünk, és imáinkban dicséretes szavakkal, mindennapi életünkben pedig jó cselekedetekkel nyilvánítsuk ki a köszönetünket.
1. Milyen lelki, fizikai és anyagi áldásokért vagy hálás Istennek?
2. Mit jelent az, hogy mindenben és nem mindenért legyünk hálásak? Mi a lényegi különbség a kettő között?
3. Mit jelent az, hogy „Isten nem hagyott minket magunkra”, ahogy azt a fentebb idézett Ellen Whitekijelentés is állítja? Miért legyünk hálásak ezért a biztosítékért?