Előjelek

Ezen a héten újabb két bibliai történetet tanulmányozunk, amely figyelemre méltó részletességgel vetíti előre a végidei események árnyékát.

Először is megvizsgáljuk a Sidrákról, Misákról és Abednégóról szóló beszámolót, ami világosan utal Jelenések 13. fejezetének témáira. Azután az Újszövetséghez fordulunk, mert az első keresztények tapasztalatai szintén segítenek meglátni, hogy mire számíthatunk Krisztus viszszatérése előtt.

Mindkét történet óriási bátorság példáját állítja elénk, segít, hogy a leginkább próbára tévő körülmények között is képesek legyünk megtalálni a lelki békét.

Jézus újból és újból így biztatott: „Ne félj!”, vagy „Miért nyugtalankodsz?” Fontos tudni, hogy Krisztus a prófécia középpontja, ezért a föld történelmének záró eseményei között is képesnek kell lennünk figyelni erre a tanácsra. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem” (Jn 14:1) – mondta a tanítványainak.

Más szóval, igen, a végidei események nehezek lesznek, megpróbálják azokat, akik hűségesek akarnak maradni Istenhez, végső soron azonban reménységgel és nem félelemmel kell ezekre az eseményekre előre tekintenünk.

Június 21. – A menekültek világnapja

Aspenáz Dániel és társai nevét a káldeus istenségekre emlékeztető nevekre változtatta. A héber szülők nagy jelentőséget tulajdonítottak a gyerekeknek adott neveknek. A név sok esetben olyan jellemvonásokat jelzett, amelyeket a szülők szerettek volna később látni gyerekeikben. Az udvarmesterek fejedelme, akinek gondjaira bízták a fogoly fiatalokat, „neveket adott nekik: Dánielt Baltazárnak, Hananját Sidráknak, Mísáélt Misaknak, Azarját pedig Abédnegónak nevezte”. […]

Pályafutásuk legelején jellemük döntő próbáját kellett kiállniuk. A király úgy intézkedett, hogy az asztaláról származó étel és bor legyen ételük és italuk. Így akart kifejezést adni jóindulatának és sorsuk iránti érdeklődésének. Mivel azonban a király asztaláról egy részt a bálványoknak áldoztak, az bálványimádásra szentelt étel volt. Aki abból evett, hódolattal adózott Babilon isteneinek. Dánielnek és társainak Jahve iránti hűségük tiltotta ezt a hódolatot. Azzal is megtagadták volna hitüket, ha csak színlelik, hogy esznek az ételből, és isznak a borból, mert ezáltal a pogányság mellett foglalnak állást, Isten törvénye alapelveit pedig meggyalázzák. […]

Dániel azonban nem habozott. Drágább volt neki Isten jóváhagyása, mint a legnagyobb földi hatalmasság kegye – drágább az életnél is. Elhatározta, hogy történjen bármi, szilárdan őrzi feddhetetlenségét.

„Elhatározta, hogy nem szennyezi be magát a király ételével, és azzal a borral, amit ő szokott inni.” És három társa vele tartott. – Próféták és királyok, 480–481, 483. o.

 

Vajon az Úr elfelejti-e népét a nehéz órában? Isten elfelejtette a hűséges Noét, amikor ítéletével sújtott le az özönvíz előtti világra? Elfelejtette Lótot, amikor tűz szállt le az égből, hogy megeméssze a síkság városait? Elfelejtette Józsefet, akit Egyiptom bálványimádó népe vett körül? Elfelejtette Illést, amikor Jézabel megesküdött, hogy a Baál-próféták sorsára juttatja? Ott felejtette Jeremiást sötét és zord tömlöcében? Ott felejtette a három héber ifjút a tüzes kemencében vagy Dánielt az oroszlánok vermében? […]

Az ellenség börtönbe vetheti az Úr gyermekeit, de a börtönfalak sem emelhetnek válaszfalat lelkük és Krisztus közé. Ő minden hatalom felett áll, látja gyengeségeiket, ismeri minden megpróbáltatásukat. Cellájuk magányában angyalok fogják felkeresni őket a menny fényét és békéjét hozva el nekik. Palota lesz a börtönből, mert hitben gazdagok laknak benne; a sötét falakat mennyei fény világítja meg, mint amikor Pál és Silás éjfélkor imádkozott, és dicsőítő énekeket énekelt a filippi börtönben. – A nagy küzdelem, 626–627. o.

Az egész Szentírás egyik legjelentősebb próféciája Dániel próféta könyvének 2. fejezete. Krisztus előtt több mint ötszáz évvel írták, és a próféta felvázolta benne a világtörténelmet a saját korától, Babilontól kezdve Médo­Perzsián, Görögországon, Rómán át egészen a Római Birodalom felbomlása után kialakult utódállamokig, amelyekből a mai Európa nemzetei lettek.

Az egyik igeversben ez áll az európai népekről: „Utódaik házasodás révén keverednek, de nem egyesülnek egymással, amint a vas sem vegyül a cseréppel” (Dán 2:43, ÚRK). Bámulatos ennek a próféciának a teljesedése! Hiszen e népek (az uralkodók és a köznép) vegyes házasságai dacára továbbra is megosztottak maradtak.

A brit uralkodóház neve: Windsor­ház, ami egy jól csengő angol név, de viszonylag újkeletű, 1917­ből származik. Azelőtt a család neve SzászCoburg­Gotha volt, ami nyilvánvalóan német név, ugyanis a brit királyi ház sok tagja „házasodás révén” vérrokonságban állt a németekkel. Azonban a rokoni szálak sem tudták meggátolni, hogy háborút vívjanak egymással. Az I. világháború idején vették fel a Windsor­ház nevet, így akarták kimutatni, hogy elfordulnak a gyűlölt ellenségtől.

Dániel próféta könyvének apokaliptikus próféciái mind a 2. fejezet alapvetését követik, vagyis a többi prófécia is felsorolja az egymást követő világbirodalmakat, míg végül Isten megalapítja örök országát (lásd Dán 2:44; Dán 7:13-­14). Más szóval ezek a próféciák a birodalmak szakadatlan során át vezetnek végig a történelmen, az ókortól kezdve a mi időnkön át egészen a jövőben bekövetkező végig. Ez a próféciamagyarázat történeti megközelítése, ezt kívánja meg maga a szöveg. A történeti megközelítés alapvetően fontos a végidei események megértéséhez, főként ahogyan A jelenések könyve felvázolja azokat.

Az emberiség történelmét megörökítő krónikák úgy tüntetik fel, hogy a nemzetek fejlődése, birodalmak emelkedése és bukása az emberi akarat és vitézség függvénye, és az események alakulását nagymértékben emberek hatalma, becsvágya és szeszélye határozza meg. Isten Igéje azonban félrehúzza a függönyt, és az emberi érdekek, hatalmak és indulatok minden pro és kontra ténykedése fölött, mögött és által meglátjuk a végtelen irgalmú Isten munkáját, aki csendben, türelmesen viszi véghez a szándékát. – Próféták és királyok, 499. o.

 

Évszázadokkal azelőtt, hogy egyes népek a cselekvés színterére léptek, a mindentudó Isten tekintetével átlátva a korszakokat megjövendölte a világbirodalmak emelkedését és bukását. Az Úr kinyilatkoztatta Nabukodonozornak a Babiloni Birodalom bukását és egy második birodalom fellépését, melynek szintén lesz próbaideje. Annak a dicsősége is elmúlik, mert nem az igaz Istent dicsőíti, és egy harmadik birodalom lép a helyébe, de az is letűnik, és a negyedik, mely erős, mint a vas, leigázza a világ népét.

Ha Babilon urainak – a leggazdagabb birodalom uralkodóinak – gondjuk lett volna Jahve tiszteletére, a tőle kapott bölcsesség és hatalom hozzá kötötte és erősen tartotta volna őket. De ők csak akkor menekültek Istenhez, amikor nyugtalanok és tanácstalanok voltak. Ilyenkor – mivel nagy embereik nem segítettek rajtuk – Dánielhez hasonló embereknél kerestek segítséget, akikről tudták, hogy az élő Istent tisztelik, és Isten is tiszteli őket. Hozzájuk fordultak, hogy fejtsék meg a gondviselés titkait; mert jóllehet a büszke Babilon urai értelmesek voltak, de törvényszegésük miatt olyan messzire sodródtak Istentől, hogy nem tudták felfogni a jövőjüket érintő kinyilatkoztatásokat és intéseket.

Az Úr Igéjének tanulója a nemzetek történelmében meglátja a mennyei jövendölések szó szerinti teljesedését. Babilon végül összeomlott, darabokra hullott, és semmivé lett, mert uralkodóik jólétükben azt gondolták, hogy nem függnek Istentől, és országuk dicsőségét emberi eredménynek tulajdonították. A Médó–Perzsa Birodalmat a menny azért sújtotta haragjával, mert lábbal tiporta Isten törvényét. Az Úr félelme nem talált helyet a nép többségének szívében. Elharapódzott a gonoszság, istenkáromlás és romlottság. Az utána következő birodalmak még becstelenebbek, még erkölcstelenebbek voltak, és egyre mélyebbre süllyedt erkölcsi értékük mértéke. […]

Ez csak Isten szavában tárul fel világosan. Isten megmutatja benne, hogy a népek erőssége – éppúgy, mint az egyéneké – nem azokban a lehetőségekben és adottságokban rejlik, amelyek látszat szerint legyőzhetetlenekké teszik őket, és nem is elismert nagyságukban található. Erősségük mércéje az a hűség, amellyel betöltik a menny szándékát. – Próféták és királyok, 501–502. o.

 

Nabukodonozorra óriási hatást gyakorolt Dániel tette. Nagy tiszteletben részesítette a prófétát, és sietve hűséget fogadott az Istenének is (lásd Dániel 2. fejezet, különösen a 46­-48. versek), csakhogy mindez nem bizonyult tartósnak.

A király tiszta aranyból készíttette a szobrot, ami rávilágít, hogy tudatosan dacolt Isten üzenetével. Mit akart ezzel kifejezni? Azt, hogy Babilon soha nem bukik el, Nabukodonozor mindig király lesz, és aki ezt kétségbe meri vonni, az halál fia. Komoly figyelmeztetés ez arra, hogy menynyire könnyen elvakíthatja az embert az önrendelkezés vágya, és nem veszi észre a nagy küzdelem kibontakozását. Nabukodonozorban megmutatkozott Lucifer több tulajdonsága is: ambiciózus volt, saját nagyságát hangoztatta, önteltségében nyíltan szembeszállt Isten hatalmával. Viszont vannak jelentős különbségek is: Nabukodonozor végül hitre jutott, elfogadta az igaz Istent, és valószínűleg találkozni fogunk vele abban az országban, ami ellen egykor ádáz harcot vívott.

Gondoljuk csak végig, mennyire könnyen megmagyarázhatták volna, ha kivágják magukat a veszélyes helyzetből! Fanatikusok lettek volna, amiért vállalták, hogy élve elégetik őket, amikor csak meg kellett hajolni? Nem tudtak volna úgy tenni, mintha a cipőfűzőjüket kötnék be, és közben imádkozhattak volna a saját Istenükhöz? Érdemes volt kitenni magukat a nagy veszélynek? Nyilván úgy gondolták, hogy igen. És a szavaikból kitűnik, hogy tisztában voltak az életveszélyes helyzettel.

Az Úr azonban nem feledkezett meg övéiről. Amikor tanúit bevetették a kemencébe, a Megváltó személyesen jelent meg nekik, és velük járt a tűzben. A hőség és hideg Urának jelenlétében a lángok nem tudták megemészteni őket.
A király trónjáról figyelt. Azt gondolta, hogy látni fogja a vele dacolók megsemmisülését. Diadalérzete azonban hirtelen megváltozott. A hozzá közel álló előkelőségek látták, hogy a trónról felpattanva sápadtan mered az izzó lángokba. Főembereihez fordulva rémülten kérdezte:
„Nem három férfit dobtunk megkötözve a tűzbe?... Én mégis négy férfit látok szabadon járni a tűzben, és nincs rajtuk semmi sérülés. A negyedik pedig olyannak látszik, mint valami isten.”
Honnan tudta ez a pogány király, hogy milyen Isten? A Babilonban bizalmi állást betöltő héber foglyok életükkel és jellemükkel képviselték az igazságot előtte. Amikor számot kellett adniuk hitükről, tétovázás nélkül megtették. Világosan és egyszerűen mutatták be az igazság alapelveit. Így tanították környezetüknek Istent, akit imádtak. Beszéltek Krisztusról, az eljövendő Megváltóról, és a tűz közepén levő negyedik férfi alakjában a király felismerte Isten Fiát. – Próféták és királyok, 508–509. o.

Ezek a hűséges zsidók természetes képességgel, kiváló intellektuális kultúrával rendelkeztek, és becsületességről tanúskodtak, de ezek az előnyök nem késztették arra őket, hogy megfeledkezzenek Istenről. Minden erejüket a mennyei kegyelem megszentelő befolyása alá helyezték. Kegyes példájukkal, szilárd becsületességükkel annak szereztek dicsőséget, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívta ki őket. Csodával határos szabadulásuk az összegyűlt, hatalmas tömeg előtt Isten hatalmát és fenségét mutatta be. Jézus lejött közéjük a tüzes kemencébe, és jelenlétének dicsőségével győzte meg Babilon gőgös királyát, hogy Ő nem lehet más, csak egyedül Isten Fia. Mennyei fény ragyogott Dánielre és társaira, mígnem a velük érintkezők megértették a fiatalok életét nemesebbé, jellemüket pedig szebbé tevő hitet. Szolgáinak kiszabadításával az Úr valóban bebizonyította, hogy Ő mindig is az elnyomottak mellé áll, és megdönti azokat a földi hatalmakat, amelyek saját dicsőségüket próbálják magasztalni, és lábbal tiporják a menny Istenét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1881. február 1.

A három zsidó ifjú, Sidrák, Misák és Abendégó (a feljegyzések nem számolnak be arról, hogy itt Dániel is velük lett volna), nem gyalázta meg Istent azzal, hogy behódol a bálványnak. Magatartásukról értesítették a királyt, aki dühében maga elé hívatta, és fenyegetéssel próbálta rávenni őket, hogy a tömeggel együtt imádják az arany állóképet. A fiatalok illedelmesen, de határozottan fejezték ki a menny Istene iránti hűségüket, és kijelentették, hogy a hatalom, amelyben hisznek, a megpróbáltatás órájában meg fogja menteni őket. – Manuscript 110, 1904.

A Biblia kutatói már régóta kapcsolatot látnak Dániel 3. fejezete és A jelenések könyvének a végidő eseményeiről szóló része között, méghozzá okkal. Dániel 3. fejezetében a halálos fenyegetéssel kiadott parancs, hogy „imádjátok az állóképet” (Dán 3:15) párhuzamos Jelenések tanításával, ahol szintén halálos fenyegetéssel szólítanak egy másik képmás imádatára. „Megadatott neki, hogy a fenevad képmásába lelket adjon, hogy a fenevad képmása beszéljen, és hogy megölesse mindazokat, akik nem imádják a fenevad képmását” (Jel 13:15, ÚRK).

Isten népének szól a felhívás, hogy „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7), vagyis a Teremtőt, nem pedig a fenevadat és annak képét. A három héber fiatal a halálos fenyegetések ellenére sem volt hajlandó mást imádni, mint a Teremtő Istent. Tehát még ha mások voltak is a körülmények Dura mezején, amikor kiadták a parancsot a Teremtő helyett a szobor imádatára, mint amilyen akkor lesz, amikor nem a Teremtőnek, hanem a fenevad képének imádatát adják parancsba világszerte, az elv ugyanaz.

Az imádat nem feltétlenül meghajlást jelent, vagy füstölőáldozat bemutatását, hanem arról van itt szó, hogy azt imádjuk, akihez vagy amihez a leginkább ragaszkodunk, hűségesek vagyunk. Isten a Teremtőnk, aki Jézusban értünk vállalt tettei révén a Megváltónk is, ezért csak Ő méltó az imádatra, minden más bálványimádás. Ez is magyarázza Jézus kemény szavait: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, tékozol” (Mt 12:30, ÚRK). A végső eseményekben ez az igazság mutatkozik majd meg drámai módon.

Megpróbáltatás és üldözés jön majd mindenkire, aki engedelmeskedik Isten Igéjének, és nem hajlandó imádni a hamis szombatot. Bármelyik hamis vallás az erőszakot tekinti végső kényszerítő lehetőségének. Eleinte a meggyőzés erejével próbálkozik, a zenével és a külsőségekre összpontosító látvány hatásával, mint a babiloni király. Ha a Sátán által sugallt emberi eszközök révén nem tudta elérni, hogy az ember imádja az arany állóképet, akkor készen állt bevetni a tüzes kemence emésztő lángjai közé. Ez most is így lesz. A pápaság minden hatalmát bevetette annak érdekében, hogy az emberek neki engedelmeskedjenek, és most is ezt fogja tenni. Olyan lelkületre van szükségünk, amilyet Isten szolgái tanúsítottak a pogánysággal küzdve. Tertullianus leírja, hogyan bánt Róma császára a keresztényekkel: „Vadállatok elé dobnak bennünket, így próbálnak rávenni, hogy visszavonjuk tanainkat; tűzbe vetnek; börtönbe zárnak, és robotmunkára ítélnek; távoli szigetekre száműznek, például Pátmosz szigetére, de ezek a módszerek egytől egyig kudarcot fognak vallani.” Így történt ez a három derék héber fiatal esetében is: tekintetüket Isten dicsőségére szegezték, lelkük nem ingott meg, és az igazság ereje által sziklaszilárdan megálltak az Úr iránti hűségükben. Mi is csak Isten ereje által leszünk képesek hűségesen megállni. […]
A korlátolt és bűnös emberek rendelkezései teljes mértékben eltörpülnek és jelentőségüket vesztik az örök isteni Igével szembesítve. Mindenáron hirdetni kell az igazságot, még a kilátásba helyezett börtön, rabláncok és száműzetés ellenére is. Ha hűséges és őszinte vagy, akkor Isten lesz veled, aki ott volt a tüzes kemencében a három ifjúval, megvédte Dánielt az oroszlánok vermében, és Jánosnak is megjelent a magány szigetén. Állandó jelenléte lesz vigasztalód és támogatót, és meg fogod érteni az ígéretet: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” – Signs of the Times, 1897. május 6.

A kétszarvú fenevad „azt is teszi mindenkivel, [vagyis megparancsolja], kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezükre vagy az ő homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve vagy nevének száma” (Jel 13:16–17). A harmadik angyal így figyelmeztet: „Ha valaki imádja a fenevad képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára, vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából.” […]
A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak, „akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz az Úr parancsolatainak megtartói és azok között, akik a fenevadat, valamint a fenevad képét imádják, és felveszik a bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között. – A nagy küzdelem, 445. o.

Nemcsak az Ószövetségben találunk a végső eseményekre utaló előjeleket, hanem az Újszövetségben is. Nem volt könnyű az élete az 1. században élt keresztényeknek. Gyűlölték őket azok a hívők, akik úgy gondolták, hogy veszélyeztetik a mózesi hitet, de a pogány Római Birodalom haragjának is ki voltak téve. „A föld és a pokol hatalmai Krisztus ellen sorakoztak fel akkor, amikor csatasorba álltak Krisztus követői ellen. A pogány világ tudta, hogy az evangélium diadala a pogány templomok és oltárok elsöprését jelenti. Ezért összegyűjtötte erőit, hogy a kereszténységet megsemmisítse” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 35. o.).
Az apostolok cselekedeteinek egyik története jól példázza, hogy mire számíthat Isten népe a Jelenések 13. fejezetében felvázolt események közeledtével.

Jakabot lefejezték, és úgy tűnt, hogy Péter lesz a következő. Halálbüntetés fenyegette a keresztényeket. A történetnek talán az a legkülönösebb része, hogy Péter aludt akkor, ami valószínűleg az élete legroszszabb éjszakája volt. Mély álomba merült, és az angyalnak meg kellett löknie, hogy felébressze.

Péter csoda folytán megszabadult, elment a hívők összejövetelére, akik alig akarták elhinni, hogy valóban megmenekült, pedig éppen azért imádkoztak. A Bibliában az áll, hogy „elámultak” (ApCsel 12:16, RÚF). Elgondolkodtató: vajon milyen gyakran nem merjük igazán elhinni, hogy Isten valóban válaszol is az imáinkra?

Egyes hívők megmenekültek, másokat megöltek, és ugyanígy lesz az utolsó idő közeledtével. Péter akkor kiszabadult, de végül a hitéért halt meg. Jézus előre elmondta neki, mi lesz vele: „Bizony, bizony mondom neked, amikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál, amikor pedig megöregszel, kinyújtod a kezedet, és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem” (Jn 21:18­-19, ÚRK)!

Végül kitűzték Péter kivégzésének időpontját, a hívők azonban továbbra is imádkoztak a mennyhez, és miközben buzgón könyörögtek segítségért, Isten angyalai oltalmazták a bebörtönzött apostolt. A tömlöcben két katona közé láncolták Pétert, így az őrök tudta nélkül meg sem mozdulhatott. A börtönkapukat és az őrséget is megerősítették. Emberileg semmi esélye sem volt a menekülésnek vagy szökésnek. Az ember elkeseredett helyzete azonban Isten kiváló lehetősége.
Az apostolt nem tántorította el a helyzete. Mióta Krisztus elfogadta a megtagadás után, nemes bátorsággal szállt szembe a veszélyekkel, és hirdette a megfeszített, feltámadt és mennybe ment Üdvözítőt. Ott, a cellában eszébe jutottak Jézus szavai: „Bizony, bizony mondom néked, amikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, ahova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod.” Péter azt hitte, hogy most jött el az ideje, hogy életét áldozza Krisztusért.
A kivégzése előtti éjszakán az apostol nyugodtan aludt a katonákhoz láncolva. Heródes még emlékezett arra, hogy Péter egyszer már megszökött a börtönből, ezért dupla őrséget állított elővigyázatosságból. Még több katonát rendelt a bebörtönzött apostol felügyeletére. Pétert egy masszív kőtömbbe vésett cellába zárták, melynek rácsait alaposan lelakatolták és eltorlaszolták. Viszont a szökés lehetőségét teljesen kizáró hatékony római őrség, a zárak és a torlaszok mind azt a célt szolgálták, hogy Isten csodálatos győzelmet aratva szabadítsa ki Pétert a börtönből. Heródes a mindenható Isten ellen emelte fel a karját, de végül teljes megaláztatás és kudarc érte, amiért el akarta venni az Úr szolgájának életét. – Advent Review and Sabbath Herald, 1911. április 27.

Az angyalok feladata: közeledni a szenvedőkhöz, megpróbáltakhoz és megkísértettekhez. Fáradhatatlanul munkálkodnak minden lélekért, akiért Krisztus meghalt. Amikor egy bűnös Jézushoz fordul, átadja magát neki, angyalok viszik az örömhírt a mennybe fel. Ez a menynyei seregek nagy öröme. „Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtért bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15:7) Minden eredményes fáradozásunkról – amely a sötétséget oszlatja el, és Krisztus ismeretét terjeszti – értesül a menny. Ha tehát ilyen cselekedetet jelentenek az Atyának, öröm tölti be az egész mennyet. – Az apostolok története, 153. o.

„Isten minden korban angyalok útján nyújtott segítséget és szabadulást népének. A mennyei lények tevékenyen részt vesznek az emberek ügyeiben. Hol villámlásként fénylő ruhában, hol vándoröltözetű emberekként tűnnek fel. Délidőben megpihentek a tölgyek alatt, mintha elfáradtak volna. Elfogadták az emberek vendégszeretetét. Vezettek vándorokat, akikre ráesteledett. Saját kezükkel szították lángra az oltár tüzét. Kinyitottak börtönajtókat, és kiszabadították az Úr szolgáit. A menny vértjében jöttek, hogy elhengerítsék a követ a Megváltó sírjától.

Az angyalok sokszor vesznek részt emberi alakban az igazak összejövetelein. Ellátogatnak a gonoszok közé is, miként Sodomába is elmentek, hogy feljegyezzék tetteiket, és megállapítsák, átlépték­e már Isten türelmének határát. Az Úr gyönyörködik az irgalmasságban. Egyesek kedvéért, akik valóban szolgálják Őt, visszatart csapásokat, és meghosszabbítja tömegek békességét. Az Isten ellen vétkezők aligha tudják, hogy életükért néhány hívő embernek adósok, akiknek gúnyolásában és sanyargatásában örömet találnak” (i. m. 539. o.).

1. Mi volt Isten hegyének a neve?

2. Miért nem hallgattak Mózesre Izrael fiai?

3. Mit mondtak a varázsló írástudók a fáraónak a tetvek csapása kapcsán?

4. Mikor művelte azt az Úr, hogy tűz szálljon le a földre?

5. Mit tanított Pál az önfejű, rendetlenkedő gyülekezeti tagokról, akik nem akarnak engedelmeskedni a felelős tisztséget betöltő vezetőknek?

Általános áttekintés

Az utóbbi két hétben jövendő próféciákra utaló bibliai történetekről és zsoltárokról tanultunk. Ezek a jövendölések azonban csupán közvetett észrevételek voltak, amelyek felkészítenek a prófécia üzenetének befogadására és megértésére. E heti tanulmányunkban figyelmünk kifejezetten a vég idejéről szóló jövendölésekre fókuszál. Ne feledjük: a Biblia nem egy szép elbeszéléseket tartalmazó könyv, amit a jókedvünk biztosításának céljából írtak. A Szentírás több, mint lelki és erkölcsi fejlődést előmozdító szöveggyűjtemény. Egyedisége reményt adó üzenetében rejlik: Isten meg fogja szabadítani a világot az idők végén.

A remény üzenete különböző formában jelenik meg a Szentírásban. Dániel és a Jelenések könyve a világ végső sorsára összpontosít. A két könyv kapcsolatban áll egymással, ezért együtt kell tanulmányozni őket. E heti leckénk előbb a próféciai események általános egymásutániságát érinti, ahogyan az Dániel „állóképről” szóló jövendölésében feltárul előttünk (Dán 2:31–45), majd elemezni fogjuk az emberiség történelme utolsó napjainak eseményeit. Látni fogjuk, hogy Dániel próféciája miként leplezi le a gonosz hatalmát és gondolkodásmódját, amelyet már szemléltettek Babilon királyai (Dán 3). A prófécia Dániel 7. és 8. fejezetének kis szarvában, valamint a Jelenések 13. és 14. fejezetének fenevadjában teljesedik be.

Magyarázat

Dániel könyve egy Bábel tornyára történő utalással kezdődik. Amikor Nabukodonozor Jeruzsálem elleni támadásáról ír, a próféta az ősrégi és ritka Sinar szót említi meg, pontosan annak a helynek a nevét, ahol a munkások a Bábel­tornyot építették (1Móz 11:2; Sineár). Ez a pontos említés már a könyv elején sejteti a bibliai szerző szándékát, hogy Nabukodonozor kezdeményezését – hogy magával vigye Babilonba (Sineárba) a zsidókat – a Bábel­torony építésével hozza összefüggésbe.

Dániel 2. könyvében ugyanannak a babiloni királynak látomása van, ami igencsak felkavarja a lelki nyugalmát. Dánielt kérték meg, hogy értelmezze az álmot, aki meg is magyarázza a királynak, hogy az egek Istene azért küldött neki látomást, hogy tudatosítsa benne „szíve gondolatait” (Dán 2:30). Nabukodonozornak valóban ugyanolyan volt a gondolkodása, mint a Bábel­torony építőinek. Elhozatta a jeruzsálemi templomból az edényeket és a saját templomába vitette, amivel tulajdonképpen azt a szándékot bizonyította, hogy át akarja venni Isten helyét. Dániel tehát már a könyv elején feltárja az álom kulcsát. Az álom elsősorban a király specifikus, bábeli gondolkodásmódját érinti. Később, Dániel 3. fejezetében, Nabukodonozor viselkedése igazolni fogja mindezt (lásd lentebb). Valójában ez a leleplezés képezi a föld birodalmairól szóló prófécia központi témáját.

Első válaszában Dániel kiemeli Nabukodonozor büszkeségét és az általa gyakorolt bitorló hadviselést: egyrészt a megszokott „királyok királya” megnevezéssel szólítja meg Nabukodonozort, amely titulus isteni jelleget kölcsönzött tisztségének, mintha ő lett volna az a király, aki más birodalmak felett is uralkodik; másrészt Dániel az „egek Istenét” egyértelműen az egyetlen Királyként azonosítja, akitől Nabukodonozor a birodalmát kapta (Dán 2:37). Dániel úgy jellemzi a királyt, mintha ő maga lenne a Teremtő (ami a Nabukodonozor felfogását is tükrözi); ugyanakkor emlékezteti Nabukodonozort, hogy az egek Istene az, aki mindent a rendelkezésére bocsátott (Dán 2:38).

Ezután Dániel bejelenti, hogy a következő világbirodalmak alacsonyabb rendűek lesznek a Nabukodonozoréhoz képest, újból érzékeltetve, hogy ezek is emberi és mulandó birodalmak lesznek, akárcsak az ő személye és a birodalma, Babilon. Jelentős szempont, hogy a birodalmak végét ugyanaz a mentalitás jellemzi, ami a Bábelt is meghatározta: a birodalmak vezetői megpróbálják egyesíteni a területeiket és megerősíteni a hatalmi pozícióikat, ahogy ezt a Bábel­torony építői is megkísérelték (1Móz 11:4).

Figyelemreméltó tény, hogy az elegyítésre tett erőfeszítés fontosabb jellemzőinek szemléltetésekor a látomásban egy építkezési anyag – az agyagcserép – szerepel. Az agyagcserép képviseli az eszkatológiai hatalmak egyikét, amely rögtön a pogány Róma eleste után emelkedett fel (Dán 2:41), és egészen az idők végéig tart az uralma, amit az Isten országának megalapítását kifejező mondatból sejteni lehet: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol” (Dán 2:44).

Ennek az eszkatológiai hatalomnak ugyanolyan ambíciói vannak, mint Bábel építőinek (átvenni Isten helyét), és ezt a tényt az agyagcserép jelenléte fejezi ki, amely ezt a hatalmat képviseli – a Bibliában gyakran az emberrel vagy az emberiséggel összefüggésben (Ézs 29:16; Jer 18:2; Róm 9:20–21, stb.). Míg a többi fémek és anyagok emberi politikai erőket képviselnek, az agyag egy különböző, spirituális hatalom, amely is­teni eredetűnek állítja magát. A látomás utolsó jelenetében – amely az összes előbbi birodalom megsemmisítésében csúcsosodik ki – az agyagcserép a fémek sorában középütt helyezkedik el: „… a kő… szétzúzá a vasat, rezet, cserepet, ezüstöt és aranyat” (Dán 2:45). Az agyag központi, csúcsszerű elhelyezkedése mintha összesítené az összes világi birodalom törekvéseinek lényegét, ami nem más, mint Isten mennyei előjogainak elbitorlása.

Dániel 3. fejezetében Nabukodonozor azonnal és ironikusan hitelteleníti az ítéletet, amelyről az álma során tudomást szerzett. Kétségkívül nagy erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében, hogy átvegye az egek Istenének helyét. Az álom egyértelműen rámutat arra, hogy „támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol” (Dán 2:44). Isten akaratával ellentétben Nabukodonozor egy arany állóképet állíttat fel, amely egyedül őt, „az arany­fejet” képviseli (Dán 2:38). Csakhogy Nabukodonozor nem elégszik meg azzal, hogy az arany­fej legyen, ahogy az álom is értésére adta; örök életű királynak tartja magát, akinek birodalma örökké fennáll, ezt volt hivatott közölnie a világgal a masszív arany szobornak. Nabukodonozor lényegében azért csináltatta” az őt ábrázoló aranyszobrot, hogy mindenki tudtára adja: átveszi Isten örök birodalmának helyét. Figyelemreméltó a „ csináltat” ige használata. A Nabukodonozor által vágyott bitorlás története azonban ezzel még nem ér véget.

Nabukodonozor következő lépése mindazok kegyetlen üldözése, akik nem voltak hajlandók meghajolni az aranyszobor előtt. A narráció szerint három zsidó férfi megtagadja az állókép imádását, amire halálbüntetéssel – az „égő tüzes kemencébe” vetéssel (Dán 3:6) – fenyegetik meg őket. Mindenféle stratégiával próbálkoznak, de nem tudják meggyőzni a zsidókat. Az „égő tüzes kemence” a szobor talapzata előtt állt. A birodalmi igazgatás minden szintjén a népesség ellenőrzésére törekednek. A tömegkommunikációnak, a művészetnek és a zenének köszönhetően az események híre a birodalom minden zugába eljut.

A Szentírás feljegyzései szerint a három zsidó férfi nem tért el azon meggyőződésétől, hogy hűséges maradjon Istenhez. A szobor előtt meghajlók (Bábel) és az Istent imádók (a hűséges három zsidó férfi) tábora világosan elkülönült egymástól. Bábel közössége zajos: „És a hírnök hangosan kiálta” (Dán 3:4); ezzel szemben az Istent követők csoportja hallgat: „Nem szükség erre felelnünk néked” (Dán 3:16). Bábel erőt demonstrál: fejedelmek, helytartók, kormányzók, bírák, kincstartók, tanácsosok, törvénytevők és tartomány­igazgatók alkotják sorait; Isten tábora viszont alázatos, rangban szerény emberekből áll, mindössze azt olvashatjuk róluk, hogy „vannak zsidó férfiak, akiket a babiloni tartomány gondviselésére rendeltél” (Dán 3:12). Bábelt sokan képviselik: „mind a népek” (Dán 3:7); Istent mindössze „három férfiú” (3:23). Nabukodonozor imádói a jelenben élnek: „Azért mihelyt hallák mind a népek… leborulának” (3:7); Isten imádói a jövő felé irányítják tekintetüket: „Istenünk… ki tud minket szabadítani” (3:17). A Bábel eszmeisége szerint élők legalisták, akik félelemből és személyes érdekektől vezérelve imádják a szobrot; az Isten törvényét tiszteletben tartók azonban kegyelemből imádják az Urat, még akkor is, ha esetleg úgy dönt, hogy nem menti ki őket a tüzes kemencéből (3:18).

A kis szarv és a fenevad Bábel specifikus gondolkodásmódja, amely az agyagcserép hatalmát jellemezte, újra megjelenik a kis szarv esetében, Dániel 7. és 8. fejezetében. Ezúttal azonban a bitorlás és az üldözés erősebb és kifejezettebb.

Ahogy az agyag, úgy a kis szarv is isteni tulajdonságokkal rendelkezőnek tartotta magát, gőgje és bitorló magatartása pedig még az agyagénál is kifejezőbb (Dán 7:25), az ő esetében is összefüggés van a bitorlás és az üldözés között (Dán 8:24–25).

A Biblia utolsó könyve ugyanezt az apokaliptikus forgatókönyvet ismétli meg, azonban különböző szimbólumokat alkalmazva. Közvetlenül a Dániel 7. fejezetében látott állatokat követően, az apokaliptikus kinyilatkoztatás egy bitorló erőt – egy fenevadat – azonosít. Dániel 7. és 8. fejezetének kis szarvához hasonlóan ez a fenevad azt állítja magáról, hogy isteni tulajdonságokkal rendelkezik (Jel 13:4), és üldözi Isten népét (Jel 13:5, 7). E jövendölés gyors áttekintése azért szükséges, hogy megértsük a figyelmeztető prófétai szót, és bátorítsuk Isten népét (2Tim 1:7).

Alkalmazás

1. A kis szarv és a fenevad egyértelműen egy jól beazonosítható történelmi entitás: a Katolikus Egyház. Milyen magatartást kellene tanúsítanunk katolikus polgártársaink iránt? Azonosítsd Bábel specifikus gondolkodásmódját a történelemben (a Katolikus Egyház és a totalitárius – nemzetiszocialista és sztálinista – rendszerek esetében egyaránt)! Elemezd a lehetséges bábeli mechanizmusokat gyülekezetedben és személyes jellemedben, kapcsolataidban, családod vagy munkahelyi közösséged kö­rében, valamint alkalmazottaidhoz, házastársadhoz, gyermekeidhez való viszonyulásodban! Hogyan térhetünk át a babiloni mentalitásról a bibliai gondolkodásmódra?

2. Hasonlítsd össze Bábel táborát a három zsidó férfi táborával, és vond le a tanulságokat, amelyeket alkalmazhatsz az életedben! Hogyan befolyásolja ez az összehasonlítás a gyülekezeted életét? Mit tanulhatunk ezekből a példákból az istentiszteleteinkre vonatkozóan? A mód, ahogyan éneklünk, zenélünk és prédikálunk a gyülekezetben, milyen hatást gyakorol áhítati szertartásainkra? Mit tanulhatunk abból a megállapításból, hogy Isten tábora mindig kisebbségben van? Hogyan alkalmazható ez az igazság a többség által hangoztatott érvre a teológiai igazság védelmében?

3. Beszélgess a csoportod tagjaival arról, hogy sokszor úgy érezzük, nagyobb szükségünk van a jövővel foglalkozni, mint a jelennel. Hogyan befolyásolja erkölcsi döntéseidet (például a párválasztás terén) a jövő felé orientált gondolkodás? Milyen befolyása lenne a jelen­orientált mentalitásnak? A jövő felé irányított perspektíva arra kötelez, hogy számoljunk cselekedeteink következményeivel. A jelenre szorítkozó, azonnali jutalmat váró mentalitás felületes, önző és anyagias, s végső soron veszélyes számunkra és mások számára egyaránt.