A Zsoltárok, 1. rész

Hetednapi adventistákként megszoktuk, hogy az ószövetségi történetekben kutatjuk a Jelenések szimbólumait, mert igyekszünk megérteni azokat. Az egész Ótestamentumban találni ilyen beszámolókat, persze nem csak ezek számítanak jó forrásnak.

Az egyik különösen gazdag információforrás A zsoltárok könyve – szent költemények gyűjteménye, amelyek különféle emberi tapasztalatokat és istenélményeket tárnak fel, a bűn és a szenvedés miatti kesergéstől a bűnbocsánat és az üdvösség, valamint az Istennel való kapcsolat felszabadult öröméig.

A zsoltárok könyvét figyelmesen olvasva olyan részletekre bukkanunk, amelyek életre keltik A jelenések könyvét, kiváltképp a 14. fejezetet, ami bemutatja Isten maradék egyháza munkájának záró szakaszát. Isten vég-idei népe hasonló feladatot kapott, mint régen Izrael: a nemzetek világosságaként az utolsó, kegyelemmel teljes meghívást kell közvetíteni minden népnek, hogy imádják a Teremtőt és engedelmeskedjenek neki.

Isten énekeskönyvének egyes részletei által új megközelítésből érthetjük meg és értékelhetjük saját szerepünket a föld történelmének záró eseményeiben.

Május 24 – Az etnikai közösségek napja

Az Újszövetség mutatja be az Ószövetség gazdag történelmének fontosságát. Én lelkem, áldd az Urat! Tüzetesen kell tanulmányoznunk az Ószövetséget, mert az ismeret kincseit rejtegeti. Izrael gyermekeinek az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulása során nappal felhőoszlop nyújtott árnyékot a vonuló népnek 40 éven keresztül. Éjszaka pedig a felettük őrködő tűzoszlop tett bizonyságot Krisztusról, a világ világosságáról, aki maga volt a bátorságuk, tanítójuk és vezetőjük… Most nekünk kell felöltenünk a teljes fegyverzetet, hogy bármi történjen, az Istentől kapott erő által készen legyünk minden válságos helyzetben megállni.
Szüntelenül emlékeznünk kell Krisztus szavaira: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12) Rendelkezésünkre áll mind az Ó-, mind pedig az Újszövetség történelme. Bízzunk Istenben! Krisztus az igazság, az Ószövetség történelmének alfája, és annak minden kincse (tanítása) az Újszövetség történelme által nyert értelmet és jelentőséget.
Egyesek azt mondják, hogy az Ószövetség történelme a hold világosságához, az Újszövetségé pedig a nap világosságához hasonlít. Az Ószövetséget olvasva nem állíthatom ezt. Az Írás olyan, mint a hajnal világossága. Krisztus világlik ki belőle, aki az út, az igazság és az élet mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben. Azok a tanítások, amiket Izrael kapott a Sínai-hegynél, magát a nagy tanítót, a végtelen Isten Fiát mutatják be, akinek minden szava igaz. – Manuscript 142, 1904.

Minden más a Biblia központi témája köré fonódik a Szentírásban, és ez a központi téma a megváltási terv, Isten képmásának helyreállítása az emberi lélekben. Az Édenben elhangzó ítéletben rejlő első reményteljes ígérettől egészen a Jelenések dicsőséges ígéretéig – „és látják az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz” – a Biblia összes könyve és bekezdése e csodálatos téma körül forog: az ember fölemelése és Isten hatalma, mely győzelmet ad Urunk, Jézus Krisztusunk által. Itt fedezhetjük fel, ahogy a mennyei Fenség megalázta magát, a helyettesünkké vált, hogy egymaga küzdjön meg a sötétség hatalmaival, és győzőn a mi érdekünkben. E témák tiszteletteljes csodálata egyszerűen nem teheti meg, hogy ne lágyítsa, tisztítsa és nemesítse meg az emberi szívet, ugyanakkor ne nyújtson új életerőt az elmének. – Signs of the Times, 1906. április 18.

Mózes felügyelte a szent sátor készítését, de nem alakíthatta azt a saját tetszése szerint. Isten egy mintát mutatott neki, azt kellett követnie.
„Vigyázz, hogy a szerint a minta szerint készíttesd el, amelyet a hegyen mutattam neked” (2Móz 25:40, ÚRK). A zsidókhoz írt levélből tudjuk, hogy az akkor használt minta a „különb” valóság, a mennyei szentély volt.

A földi szentély bámulatos részletességgel vetítette előre Jézus szolgálatát a paptól, az áldozatokon és a berendezési tárgyakon át a díszítő elemekig. Ezek mind Jézusról szóltak.
A jelenések könyvének a szentéllyel kapcsolatos képvilága természetesen igen gazdag. Az első versekben máris ott a szentélyből a gyertyatartó, a 4. fejezet konkrétan említi a szövetség ládáját, és számos más utalást is találunk a templomra. Az ószövetségi szentély ismerete nélkül lehetetlen megérteni János látomásait. Pál megjegyzi, hogy Izrael tapasztalatai „példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11).
A templom részleteinek vizsgálatából sokat tanulhatunk. E részletek megértésének fontos alkotóelemét találjuk A zsoltárok könyvében: milyen volt Isten népének személyes kötődése a templomhoz. Bepillanthatunk abba, hogyan viszonyult Dávid a szentélyhez és az ott végzett szolgálatokhoz, láthatjuk Isten népének szívből jövő reakcióját arra, amit a Messiás értük tesz. Nem csupán a mintázatok által ismerhetjük meg Jézust, hanem elmélyülhetünk azoknak az embereknek a személyes tapasztalataiban, akik megértették, amit Isten a szentély által tanít, levonhatjuk a tanulságokat magunknak, kapcsolatba hozhatjuk ezeket az Istennel szerzett tapasztalatainkkal is.

Krisztusban nem volt bűn, ezért ilyen értelemben testet öltése és kereszthalála nem bírhatott volna nagyobb kegyelmet adó értékkel, mint egy átlagember halála. Amikor viszont magára öltötte az emberi természetet, élete az istenséggel egyesült. Így ajánlhatta fel az életét főpapként és áldozatként is. Önmagában volt hatalma letenni az életét és újból felvenni azt. Önmagát kínálta fel szeplőtlen áldozatként Istennek.

A Krisztus által szerzett engesztelés örökre megpecsételte a kegyelem örök szövetségét. Eleget tett minden feltételnek, hogy az Úr immár újból kiáraszthassa kegyelmét az emberi családra. Minden akadályt lerontott, ami a kegyelem, irgalom, béke és szeretet kiráadásának útjában állt Ádám bűnös nemzettsége előtt. – Manuscript 92, 1899.

 

És amint megmondatott, a földi szentélyt Mózes építette a hegyen látott minta alapján. „Ami példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak oly ajándékokkal és áldozatokkal”; és a szentély két különálló helyisége „a mennyei dolgoknak ábrázolatai”, Krisztus, a főpap pedig „a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 9:9, 23; 8:2). Mivel a látomásban János betekinthetett Isten mennyei templomába, látta, hogy „hét tűzlámpás ég vala a királyi szék előtt”. És látott egy angyalt „aranytömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala” (Jel 4:5; 8:3). A próféta betekinthetett a szentély első termébe, ahol „hét tűzlámpás vala”, és az „aranyoltár”, amelyeket a földi szentélyben az arany gyertyatartó és a füstölőoltár jelképezett. És újból „megnyilatkozék az Isten temploma” (Jel 11:19), és betekintést nyert a lepel túloldalára, a szentek szentjébe. Ott volt „az ő szövetségének ládája” (Jel 11:19), amit a földi szentélyben a Mózes által készített frigyláda jelképezett, és amiben Isten törvényét őrizték.

A földi szentélyt Mózes „arra a mintára csinálta, melyet látott vala”. Pál kijelenti, hogy elkészítették „az istentiszteletre való összes edényet”, mint „a mennyei dolgoknak ábrázolatait” (Csel 7:44; Zsid 9:21, 23). János pedig elmondja, hogy szentélyt látott a mennyben. A szentély, ahol Jézus szolgál értünk, annak az eredetije, amit Mózes épített itt, a földön. – Christ in His Sanctuary, 54–55. o.

 

„Nagy lesz az ő dicsősége.” (Zak 6:13) Az elveszett emberiség megváltásáért minden dicsőség Krisztusé. A megváltottak az örökkévalóságon át éneklik majd: „Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által… annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké!” (Jel 1:5–6) – Christ in His Sanctuary, 138. o.

 

A Sion hegyén összegyűlt maradék nép homlokára az Atya és a Bárány nevét írták fel (kétséges, hogy ez két név lenne, hiszen Jézus az Atya képmása). A Szentírásban a „név” többet jelent puszta megszólításnál, ahogy az emberek egymást hívják, a jellemet fejezi ki. Sok kultúrában még ma is mondják arra, hogy „jó neve” van, akinek tisztelik a jellemét.

3. Olvassuk el 2Móz 33:18-23, 2Móz 34:1-7 és Zsolt 119:55 versét! Amikor Mózes kérte, hogy láthassa Isten dicsőségét, mit ígért meg neki Isten? Kijelentette a nevét Mózesnek (2Móz 34:5), és mi történt utána?

Van, aki úgy képzeli, hogy Isten dicsősége megközelíthetetlen, ragyogó fényesség, és ez bizonyára találó leírás. Csakhogy Isten dicsősége nem csupán látvány: a jelleme a dicsősége, és ugyanez igaz a nevére is.
A Biblia úgy mutatja be a maradék népet, hogy a homlokukra fel van írva Isten neve, de nem valóságosan felírt betűket látni rajtuk. Ennek az a lényege, hogy Isten jelleme belevésődik az ember értelmébe, szívébe, így az élete Isten szeretetét és jellemét tükrözi, közelebb kerül hozzá, őszintén szereti Őt, hálás azért, amit érte tett.
Érdekes az is, hogy Isten elmondja Mózesnek, milyen is Ő, és akkor adja át neki a Tízparancsolat másolatát, ami szintén a jellemének lenyomata. Ezért olvassuk Jelenések 14. fejezetében, hogy az emberek, akiken ott van Isten „neve”, „megtartják az Isten parancsolatait” (Jel 14:12). Figyeljük meg továbbá: „Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok után – azt mondja az Úr –, törvényemet a szívükbe adom, és elméjükbe írom be azokat, bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem” (Zsid 10:16-­17, ÚRK). Nagyszerűen kifejezi ez az evangélium lényegét: Isten törvénye tükröződik az életünkben, de még így is szükségünk van arra, hogy bűneinkről „többé ne emlékezzen meg” az Úr.
Isten neve a jelleme, erkölcsi törvénye pedig jellemének lenyomata. Az utolsó napokban az Isten szent hegyén összegyűlteket áthatja az Isten iránti szeretet, ami törvénye betartásában nyilvánul meg.

Isten hosszútűrésének, végtelen szeretetének és irgalmának ismerete tette Mózest képessé arra, hogy oly csodálatosan könyörögjön Izrael életéért, amikor az ígéret földje határán nem akartak Isten parancsának engedelmeskedve továbblépni. Amikor lázadásuk tetőfokára hágott, az Úr kijelentette: „Megverem dögvésszel, és elűzöm őket...” Felkínálta Mózesnek, hogy leszármazottait „nagyobb és erősebb nemzetté” teszi (4Móz 14:12). De a próféta Isten csodálatos intézkedéseire és ígéreteire hivatkozott a választott nép érdekében. Majd minden érv közül a legerősebbet emelte ki: Isten szeretetét az elbukott ember iránt (Lásd: 4Móz 14:17–19).
 
Az Úr könyörülettel válaszolt: „Megbocsátok a te beszéded szerint.” Majd szándékáról, Izrael végső győzelméről prófécia formájában beszélt Mózesnek. „Életemre mondom, és az Úr dicsőségére, amely betölti az egész földet” – nyilatkoztatta ki (4Móz 14:20–21). Isten dicsőségét, jellemét, könyörületes jóságát, gondoskodó szeretetét – amelyre Mózes Izrael érdekében hivatkozott – az egész emberiségnek meg kell ismernie. Jahve kétszeresen biztosította Mózest, hogy ígérete beteljesedik: esküvel erősítette meg. Amilyen biztos, hogy Isten él és uralkodik, az is olyan biztos, hogy kinyilatkoztatja „dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek” (Zsolt 96:3). – Próféták és királyok, 312–313. o.

Krisztus dicsősége az ő jelleme, és ez a jellem Isten törvényének kifejeződése. Jézus minden tekintetben betöltötte a törvényt az életével, tökéletes példát nyújtva a világnak arra vonatkozóan, hogy mivé válhat az ember, ha együttműködik Istennel. Emberként Krisztus az Atyától függött, ahogyan az emberiség is az isteni erőtől függ, hogy elérhesse a jellem tökéletességét. Az Úr törvénye az ő törvényének és szentségének a kifejezése; de a bűnbe esett ember szemszögéből a törvény maga az ítélet, a halálos ítélet hangja. A törvény nem tud megbocsátást nyújtani áthágójának, „mert a bűn ismerete a törvény által van”. „Annakokáért a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg őelőtte.” A törvényből egyetlen reménysugár sem ragyog a bűnösre, ezért a törvény áthágója nem talál választ a törvényben aggodalmas kérdésére:
„Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?” „Hogyan állhatok meg én Isten előtt?”
Krisztus révén azonban megnyílt a szabadulás útja. Megváltónk emberi testben jött el, hogy testben kárhoztassa a bűnt, és hogy szorosan megfogja a megtérő bűnös kezét, másik karjával pedig Isten trónusába kapaszkodjon, s így teremtsen kapcsolatot ember és Isten, föld és ég között. A bűnös lélek számára Ő az egyedüli menedék. Ha az ember meg akarja ismerni az Urat, tekintete az Isten törvényét betöltő és az Atya jellemét a világnak bemutató Krisztus felé irányul. Isten Fiában feltárul előtte Isten kimondhatatlan jósága, hisz benne „irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást”.
„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam.” – Signs of the Times, 1895. december 12.

Sokat elárulnak Dávid szavai: „nem lakhat nálad gonosz” (Zsolt 5:5, ÚRK). A szent sátorral kapcsolatban lényeges volt, hogy Isten a népe között lakozzon, és ugyanez lesz Krisztus országában is (lásd Jel 21:3). Csak a megváltottak mehetnek Isten trónjához.
Azt is fontos megjegyezni, hogy Dávid egy istentiszteleti jelenetet ábrázol Zsolt 5:8 versében, és éppen ez a nagy küzdelem központi témája. Jelenések 13. fejezete ötször említi az „imádatot”, a három angyal pedig arra szólítja a világot, hogy „imádjátok azt, aki teremtette…” (Jel 14:7). Dávid elmondja, hogy „féli” az Urat, a maradék visszahívó üzenete pedig így szól: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:7).
Figyeljük meg azt is, hogy a megváltottak szájában „nem találtatott álnokság” (Jel 14:5), igazat mondanak, szavaik és tetteik Isten igaz jellemét tükrözik. Dávid szerint a gonoszok szájában nincsen igazság (Zsolt 5:10).
János nagyszerű jelenetet tár elénk A jelenések könyvének ebben a meghatározó részében: bűnösök megmenekülnek a haláltól, és abban a kiváltságban van részük, hogy megállhatnak Isten színe előtt. Nem érdemesek erre a jogra, csak azért nyerték el, mert Isten Báránya, Isten igaz Fia ott áll velük. Bocsánatot és megváltást kaptak, többé nem kell vétkeik terhét cipelniük (vö. Zsolt 5:11), mert Isten Báránya azt magára vette (vö. Ézs 53:12; 2Kor 5:21).
Amikor Isten a szívünkbe írja a nevét, nehéz csendben maradni. Isten népe a kegyelem utolsó hívását közvetíti „hangosan” (Jel 14:7, ÚRK). „És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned; mindörökké vigadjanak, és te megoltalmazod őket, és örvendeznek tebenned, akik szeretik a te nevedet” (Zsolt 5:12).

Testvérek és testvérnők, az Úr közel! Ha megszületik bennünk Krisztus, a dicsőség reménysége, reménységünk van Istenben, amit nem fogunk tudni csak magunknak megtartani. Dicsőíteni fogjuk Őt. Nem dicsőítjük Krisztust eléggé, úgy, ahogy kellene. Aki dicsőíti Őt, Istent magasztalja. Most pedig a szomorúság szavai és szenvedéseink és megpróbáltatásaink helyett inkább adjunk hálát Istennek azért, hogy tudunk beszélni, és határozzuk el, hogy magasztalni fogjuk az ő nevét. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy itt, e földön magasztaljuk és dicsőítsük Istent. Bárcsak ezt az elhatározást tükröznék szavaink és cselekedeteink! – Manuscript 38, 1908.

Nehézségek fognak támadni, melyek próbára teszik hitedet és türelmedet. Állj bátran a nehézségek elé. Nézd a dolgok derűs oldalát. Ha akadozik a munka, győződj meg arról, hogy nem a te hibád-e, majd menj előre, és örvendezzél az Úrban. A menny örömmel van tele. Visszhangzik annak dicséretétől, aki oly csodálatos áldozatot hozott az emberiség helyreállításáért. Csak az Úr földi gyülekezete ne legyen tele dicsérettel? Nem kell talán a keresztényeknek világgá kürtölniük, hogy mekkora boldogság Jézus Krisztusnak szolgálni? Akik a mennyben csatlakozni akarnak az angyalok magasztaló karához, azoknak a földön kell megtanulni a menny énekét, melynek alaphangja a hálaadás.
Sose veszítsd el bátorságodat. Sose szólj kételkedve, csak mert a látszat ellened szól. Az Úr munkájában olykor lehúz az anyagiak hiánya, ám az Úr hallja a segélykiáltást, és válaszolni fog rá. Ez legyen nyelveden: „Az Úr Isten megsegít engem, azért nem szégyenülök meg; azért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudom, hogy szégyent nem vallok.” (Ésa 50:7)
Ha hibát követsz el, vereségedet fordítsd győzelemre. Ha jól megtanuljuk az Úr által küldött tanítást, akkor mindenben segítségünkre lesz alkalmas időben. Bízz Istenben. Imádkozzál sokat, és higgy. Ha bízol, remélsz, hiszel, és szorosan fogod a végtelen hatalom kezét, hódítóknál hatalmasabb leszel. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 7. köt., 244–245. o.

Ezután a menny dicsőségéhez ragadtattam el, a kincsekhez, amelyek ott már készen állnak a hívők számára. Minden kedves és dicső volt. Az angyalok édes dalokat énekeltek, s mikor befejezték, levették koronájukat a fejükről, Jézus lábához helyezték, és kedves hangon kiáltották: Dicsőség, halleluja! Én is velük együtt magasztaltam és dicsőítettem énekemmel a Bárányt, és valahányszor kinyitottam számat dicsőítésére, mindannyiszor lelkemet áthatotta annak a dicsőségnek kimondhatatlan érzete, amely engem körülvett. Nagy, rendkívüli, örökkévaló dicsőség volt. Az angyal így szólt: „Az a kis sereg, amely Istent szereti, parancsolatait megtartja, és hűséges mindhalálig, örökli ezt a dicsőséget, állandóan örvendhet Jézus jelenlétének, és együtt énekelhet az angyalokkal.” – Tapasztalatok és látomások, 66. o.

Miután a tróntermi jelenetben megjelent az Úr Ézsaiásnak (Ézs 6:18), és miután meghallotta, hogy „vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva” (Ézs 6:7, ÚRK), így felelt Isten hívására: „Itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8, ÚRK). Vagyis amint megtudta, hogy Isten elfogadja – noha tisztában volt hibáival –, készen állt cselekedni az Úrért.
Nem ugyanígy vagyunk mi is? Hogyan hirdethetnénk az üdvösséget másoknak, ha mi magunk nem tapasztaltuk? Pedig a miénk lehet, ha hiszünk Jézusban és abban, amit értünk végbevitt!

5. Olvassuk el Zsolt 51:9-17 verseit! Mit fogadott meg Dávid, miután Isten megbocsátott neki és megtisztította vétkeitől?

Akit Isten a színe elé hív, azt utána visszaküldi. A bölcs Isten úgy határozott, hogy elsődlegesen a megváltottak képviseljék az üzenetét a bűnbe süllyedt világon. Földi népének hatása egyszer majd erőteljesen érezhetővé lesz. Jel 18:1 szerint a bukott bolygónak szóló utolsó hívás beragyogja az egész világot.
„Amikor Jézushoz jön valaki, az a vágy ébred a szívében, hogy másokkal is tudassa, milyen becses barátot talált Jézusban; ilyen megmentő és megszentelő igazság nem maradhat elrejtve a szívben. Ha Krisztus igazságát öltöttük fel, és az Ő lelkének öröme tölt be bennünket, lehetetlen, hogy azt elhallgassuk. Ha Isten jóságát láttuk és éreztük, másoknak is beszélnünk kell erről. Fülöphöz hasonlóan, ha az Üdvözítőt megtaláltuk, másokat is hívunk” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 58. o.).
Jelenések 14. fejezetében a három angyal üzenetének alapja „az örökkévaló evangélium” (Jel 14:6). Vagyis az evangélium, a Jézus által felkínált üdvösség üzenete szól, mielőtt elhangzana az, hogy „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7), vagy hirdetnék Babilon leomlását (Jel 14:8), vagy hogy „valaki imádja a fenevadat és annak képét…” (Jel 14:9). Ez azért van így, mert a három angyal figyelmeztetéseinek és üzeneteinek semmi értelme nem lenne anélkül a reménység és ígéret nélkül, amit az üzenet hirdetői Jézusban, az Ő érdemeiben nyertek el. Az „örökkévaló evangélium” nélkül valójában nem tudnánk más értéket közvetíteni a világnak!

A Jelenések könyve 18. fejezetében leírt jövendölések hamarosan beteljesednek. A harmadik angyal üzenetének hirdetésekor egy másik angyal szállt le a mennyből, „akinek nagy hatalma vala, és a föld fénylett annak dicsőségétől”. Az Úr lelke nagy kegyelemmel fogja megáldani az odaszentelt életű embereket, és akkor majd a férfiak, nők és gyermekek dicsőítik Őt, és hálát adnak neki, így a föld betelik istenismerettel és az ő semmihez sem fogható dicsőségével úgy, ahogy a vizek betöltik a tenger mélységeit.
Akik mindvégig megőrizték töretlen bizalmukat, fölkelnek majd, amikor a harmadik angyal üzenetét nagy erővel hirdetik. A hangos kiáltás idején az egyház az Úr gondviselésétől támogatva fogja hirdetni az üdvösség ismeretét, ami így minden városba és faluba eljut. A föld betelik az üdvösség ismeretével. Olyan hatalmas lesz azok sikere, akik Isten megújító Lelke által szorgoskodnak, hogy a jelenvaló igazság fénye mindent beragyog. – Advent Review and Sabbath Herald, 1904. október 13.

Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas munkáját lezárja, mint amilyennel ezt a munkát elindította. A próféciák, amelyek az evangélium hirdetésének kezdetén a korai eső kiáradásában teljesedtek be, a lezáruláskor a késői esőben fognak ismét beteljesedni. Ez a „felüdülés ideje”, amelyet Péter apostol előre látott, amikor ezt mondta: „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust.” (Csel 3:19–20)
 
Isten szolgái szent lelkesedéstől fénylő arccal sietnek egyik helyről a másikra, hogy hirdessék a menny üzenetét. Az egész földön ezernyi hangon szól majd a figyelmeztetés. Csodálatos dolgok fognak történni. Betegek meggyógyulnak, és a hívők munkáját jelek és csodák kísérik. Sátán is dolgozik majd, de hamis csodákkal. Még tüzet is hoz le az égből az emberek szeme láttára (Jel 13:13). És a föld lakóinak el kell dönteniük, ki mellé állnak.
Az üzenet nem annyira érveléssel, mint Isten Lelkének mélységes meggyőzése nyomán fog terjedni. Az érvek már korábban elhangzottak. A magvetés megtörtént, és most a mag ki fog kelni, és termést hoz. A missziómunkások által terjesztett irodalom megteszi a hatását. De sok embert, aki az igazság hatása alá került, még mindig gátol valami az igazság tökéletes megértésében és az engedelmességben. A fénysugarak mindenhova bevilágítanak, és tisztán felragyog az igazság. Isten őszinte gyermekeit már nem tudják visszatartani a családi és egyházi kapcsolatok. Elszakítják ezeket a kötelékeket, mert mindennél drágább nekik az igazság. Az igazság ellen szövetkező erőkkel szemben sokan az Úr oldalára állnak. – A nagy küzdelem, 611–612. o.

„Dávid zsoltárai a bűnbe süllyedt és önmagát elítélő ember tapasztalatait, a legbensőségesebb hitet és az Istennel való mély összeköttetést tükrözik. Élettörténete hirdeti, hogy a bűn csak szégyent és fájdalmat hozhat az emberre, Isten szeretete és irgalma pedig a legmélyebb mélységbe is elér. A bűnbánó lelket a hit emeli fel az istenfiúságban való részesedés magasságába. Minden biztosíték és ígéret közül, amelyet Isten szava tartalmaz, az tesz a leghatásosabban bizonyságot Istenről, amely Istennek az emberek iránt gyakorolt hűségéről, igazságáról, irgalmasságáról szól…
»…megesküdtem Dávidnak, az én szolgámnak… akivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… És vele lesz az én hűségem és kegyelmem, és az én nevemmel magasztaltatik fel az ő szarva. És rávetem az ő kezét a tengerre, és az ő jobbját a folyóvizekre. Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadítóm kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos marad ővele« (Zsolt 89:4­30)” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 706. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: 1Mózes 25–31; Ellen G. White: Az apostolok története, 21. fejezet

1. Milyen öregkora volt Ábrahámnak?                                       

2. Miért mondta Abimélek Izsáknak: „Menj el közülünk!”?

3. Kihez ment férjhez Ismáel lánya?

4. Min utaztak Jákob feleségei és gyermekei?

5. Milyen terveket sző Sátán, hogy csapdába ejtse a világot?

Általános áttekintés

A Biblia közepe táján elhelyezkedő zsoltárok bizonyságtételek arról, ahogyan az Ótestamentum korában élő izraeliták imádkoztak és istentiszteleteiket megtartották. Nemcsak a papok imádkoztak, énekekkel dicsőítették Istent az egyszerű emberek, költők és királyok is. A dicsőítés mellett azonban keserves könnyhullatások közti kiáltások is elhangzottak az isteni ítéletért és üdvösségért. A zsoltárokban a korabeli Izrael népének szenvedése tükröződik, azonban ezekben a képekben végidőre utaló képek is felsejlenek, amikor a nagy Ítélő végre eljön, válaszképpen a népek kívánságára. Számos bibliakutató felfigyelt ezeknek a zsoltároknak az eszkatológiai jellemzőire.

A következő két tanulmányban elemezni fogjuk ezeket a szent költeményeket és himnuszokat, hogy felfedezzük a számunkra, végidőben élők számára elrejtett üzeneteket. Gondolni fogunk szenvedéseinkre, frusztrációinkra és fájdalmas tapasztalatainkra, mintegy válaszként Isten hallgatására. Keresni fogjuk a békét a szenvedés és háborúk korszakaiban. Együtt fogunk sírni a zsoltárok szereplőivel, ugyanakkor megvigasztal és megerősít minket a reménység, amint feltárul előttünk Isten ígéretének valósága és bizonyossága. Végső válaszunk akkor az lesz, hogy leborulunk az Úr előtt és imádjuk Őt. Akkor fogjuk megérteni igazán Izrael népe kívánságának mélységét és jelentőségét. De ami még fontosabb: tudatára ébredünk annak, hogy mennyire relevánsak ezeknek a papoknak és költőknek az énekei számunkra, végidőben élők számára.

Magyarázat 
 
A profetikus üzenet „lelkébe” vezető utazáshoz négy zsoltárt választottunk: a 122. zsoltárt égető és megindító felhívásáért: „Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért” (6. vers); a 15. és a 24. zsoltárt, mivel mindkettő értetlenséget fejez ki az Úr távolmaradása miatt, és ugyanazokat a felkavaró kérdéseket teszi fel: „Kicsoda lakozhatik szent hegyeden?” (15:1); „Kicsoda megy fel az Úr hegyére?” (24:3); valamint az 51. zsoltárt a benne elhangzó remegő könyörgésért az Úr templomi jelenlétében:

„Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten!” (Zsolt 51:12).

Habár a 122. zsoltárt Dávidnak tulajdonítják, számos bibliakutató kétségbe vonja Dávid szerzői voltát, mivel utalás történik a zsoltárban „az Úr házára” (122:1, 9). Úgy tartják, hogy Dávid nem említhette meg a zsoltárban az „Úr házát”, azaz a jeruzsálemi templomot, mivel a templom abban az időben még nem volt felépítve. Csakhogy a Dávid korabeli „gyülekezés sátorát” is gyakran nevezték az „Úr házának” (1Sám 1:7, 24; Bír 19:18). Amit ez az érvelés figyelmen kívül hagy, az az, hogy a Mórijahegyét – amely a későbbiekben Jeruzsálem helye lesz – gyakran nevezték „az Úr hegyének” a korai bibliai történelemben (1Móz 22:14). Az „Úr háza” és „Jeruzsálem” fogalmai következésképpen lelki vonatkozásban értelmezendőek, ami túllépi Dávid tulajdonképpeni korát. Miközben arról olvasunk, hogy Dávid Jeruzsálem békességéért imádkozik, az ihletésnek köszönhetően a földi Jeruzsálemet a mennyei város szemléltetéseként értelmezzük, és arról a békéről és ítéletről álmodunk, amely a nap sugaraihoz hasonlóan a föld minden tájára eljut, áldásképpen a föld minden népére kiárad (1Móz 22:17–18; vö. 12:3).

A harcos Dávid Jeruzsálem békességére gondol, ami azt sejteti, hogy a világ hadat visel Jeruzsálem ellen. A próféta előtt az armageddoni esemény lebeg, ahogyan azt Jelenések 16:16 és Dániel 11:45 verse megjövendöli. Az Armageddon név jelentése „a gyülekezés hegye”, és az Úr hegyét jelöli, ahol Isten népe imádat céljából gyűl össze. Ez a „gyülekezet” az Isten népe megtámadására összesereglő népek hadát is jelenti. Az Úr hegye kifejezés a szimbolikus értelmezés szintjén a lelki Siont, a lelki Jeruzsálemet jelenti. Dávid tehát profetikus vonatkozásban látja, hogy a világ békéje, áldása és megmentése Jeruzsálem békéjétől függ, következésképpen arra buzdít, hogy Jeruzsálem békességéért imádkozzunk.

A 15. és a 24. zsoltárban szereplő kérdés ugyanarra az eseményre, éspedig „az Úr szent hegyének”, a mennyei Új Jeruzsálemnek az elfoglalására vonatkozik. A két zsoltár válasza azonban különbözik egymástól. A 15. zsoltárban az emberi tényezőre és az Isten népéért való törődésre helyeződik a hangsúly. Az igazak bemutatása itt ellentétben áll az Isten népét (az „igaz nemzetséget”) üldöző gonoszok 14. zsoltárban történt leírásával (14:4). Isten népe az Úr „bizodalmát” keresi (14:5–6; egyéb fordításokban, pl. a Cornilescu­változatban: „szabadulását”, ford. megj.), és vágyik az általa felajánlott szabadítás után, amely „vajha eljőne Sionból” (14:7).

A 15. zsoltár ugyanezt az irányvonalat követi, ennélfogva adja magát a kérdés: „Uram, kicsoda lakozhatik szent hegyeden?” (15:1). Ahhoz, hogy megválaszolja ezt a kérdést, a zsoltáríró Isten népének tagjaira utal, akik az előző zsoltárban bemutatott törvénytelenektől eltérően a Tízparancsolatnak megfelelő magatartási elvek szerint élnek. Három elv ezek közül pozitív (15:2), hét pedig negatív (15:3–5). Az első elv magába foglalj az összes többit: „Aki tökéletességben jár…” (15:2). A héber tamim szó jelentése „tökéletességben”, „tisztességgel”, „színlelés nélkül”, ami hiteles vallásgyakorlatot jelez, amelyben nincs hamisság vagy hitszegés. Isten népe vallásának alapja az Úr félelme, amely a zsoltár 4. versében fogalmazódik meg. Megjegyzendő továbbá, hogy ezek az elvek lényegében erkölcsi bizonyosságok, és arra vonatkoznak, ahogyan másokhoz viszonyulunk, és negatív magatartásbeli megnyilvánulásokra – a hazugságra (15:2), a rágalmazásra (15:3) és a kamatot felszámoló kölcsönadásra (15:5) – utalnak.

A 24. zsoltár a 15. kiegészítése. Míg az 15. zsoltár egzisztenciális távlatokra világít rá, a 24. kozmikus perspektívát vetít előre, három szakaszban (24:1–2). Az első lépés során megtörténik a teremtés Istenének elismerése, majd következik az imádatra hívás, amelyet a zsoltáros egy kérdés formájában juttat kifejezésre: „Kicsoda lakozhatik szent hegyeden?” A zsoltárokban az imádat általában az ember válasza Isten teremtett művére (95:6; 100:1–3). A második szakasz (24:3–6) válasz a 3. vers kérdésére, és kihangsúlyozza, hogy csak azok méltók felmenni az Úr szent hegyére (azaz imádni Istent), akik „ártatlan kezűek”, „tiszta szívűek”, és teljes mértékben elhatárolódnak a bálványimádástól (24:4). A zsoltár nem az abszolút tökéletesség eszményére utal. A későbbiekben ezek az imádók úgy vannak bemutatva, mint „az Istent keresők nemzetsége” (24:6).

A harmadik szakasz (24:7–10) a „dicsőség Királyának” eljöveteléről szól. Isten itt győzedelmes harcosként van bemutatva – „erős, hadakozó Úr” (24:8) –, aki legyőzte a gonosz és a káosz erőit, és helyreállította a teremtés rendjét. Más szavakkal, Isten népének – szabadulását a Sionról váró népének – vallásos eszménye egy időben függőleges és vízszintes. A láthatatlan Istenbe vetett személyes hit és az eljövendő mennyországba vetett reménység alkotja; következésképpen egyszerre felvilágosító (értelmet adó) és apokaliptikus.

Az 51. zsoltár: a tiszta szív Az 51. zsoltár „fejléce” alapján ezt az imádságot kétségkívül Dávid írta, miután a szörnyű bűne miatt szembesülnie kellett Nátán próféta feddé­

sével. Ezt a fohászt azonban úgy is lehet értelmezni, mint bárkinek az imádságát, aki tudatára ébredt a bűnösségének, és találkozni akar az őt tárt karokkal váró Istenével.

Az imádság Dávid kérésével kezdődik: könyörög Istennek, hogy bocsássa meg a bűnét, és irgalmasságának sokasága szerint törölje el a vétkeit (Zsolt 51:3). A zsoltár két részre oszlik. Az első rész (51: 3–11) maga a könyörgés, hogy szabadítsa meg őt Isten a tőle elszakító bűnöktől. Isten irgalmasként (51:3), igazságban gyönyörködőként (51:8), orcáját a vétkek elől elrejtőként (51:11) van bemutatva. Oly hatalmas és mélyre ható bűnről van itt szó, hogy a leírásához az összes, a bűn jelentését kifejező szó fel van sorolva: khet` („bűn”), pesa` („törvénytelenség”), awon („vétek”). Bűne nagyságának érzékeltetése végett a költő a hiperbola eszközét használja: bűne már az anyja méhében elkezdődött (51:7), következésképpen az egyetlen módja annak, hogy Isten közelébe kerülhessen, és újraépítse a kapcsolatát vele az, hogy eltűnjön a bűne, mintha sosem vétkezett volna. Az első szakaszban az imádságot néhány kulcsszó határozza meg, amely a törlés gondolatát fejezi ki: „töröld” (51:3, 11), „moss ki/moss meg” (51:4, 9), „tisztíts ki/tisztíts meg” (51:4, 9).

A zsoltár második része (51:12–21) a megújulás gondolatára összpontosít. Ennek a szakasznak a kulcsszavai, lényeges szószerkezetei a következők: „teremts”, „tégy (jól)”, „add vissza nékem”. Isten teremtőként (51:12, 14, 17) és szabadítóként van jelen a zsoltár ezen szakaszában (51:14). A himnusz Jeruzsálem falainak és az Isten által elfogadott áldozatnak a képével zárul (51:20–21).

1. Mit jelent számunkra a zsoltáríró felhívása „Jeruzsálem békességéért” imádkozni? Mit kell tennünk, hogy részünk legyen ebben a békében? 

2. Elmélkedj az Úr Máté 6:10 versében lejegyzett szavain! Ez az imádság nemcsak egy lelki megoldásról szól zaklatott világunk problémáira vonatkozóan, hanem Jézus világot megváltó eljöveteléről is. Beszélgessetek erről a csoportban!

3. Az Úr eljövetelébe vetett reménységünk, az idők jelei miatti aggodalmunk, a világban zajló rendkívüli események és a vágy, hogy felkészüljünk Isten országára miért kell, hogy kiegészítse személyes erőfeszítésünket keresztény jellemünk építésére? Beszélgessetek arról, hogy vallásos erőfeszítéseinknek miért kellene megértőbbekké tenniük minket felebarátaink iránt, valamint erkölcsösebbekké az életmódunkat illetően.

Tevékenység. Mindenütt a világon háborúk dúlnak, ezért meg kell tanulnunk „Jeruzsálem békességéért” imádkozni. A világ békéje foglalkoztat minket. Tanuljunk meg irgalmat gyakorolni és együttérezni a háborúban szenvedő emberekkel!