Jézus elfogatása és kihallgatása

E heti tanulmányunk: 2Mózes 24:8; Jeremiás 31:31-34; Zakariás 13:7; Márk 14; János 12:4-6; Róma 8:28

Márk evangéliuma 14-16. fejezeteit úgy ismerjük, mint „a passió elbeszélését”, mert Jézus szenvedését, halálát és feltámadását jegyzik fel. Ahogy már megjegyeztük a 9. tanulmányban, Márk evangéliuma utolsó hat fejezete mindössze egy hetet ölel fel. A 14-16. fejezetben szereplő események a szenvedés hetében, csütörtökön és pénteken történtek. Jézus pénteken halt meg, vasárnapra pedig feltámadt.
Az e heti tanulmány Márk 14. fejezetére összpontosít, és az 5. szendvicstörténettel kezdődik, ami Jézussal kapcsolatosan két eltérő tettet fűz össze. Ezt követi az utolsó vacsora, majd Jézus küzdelme a Gecsemáné kertben, ahol aztán letartóztatják és a vezetők elé viszik. A kihallgatás jeleneteit Péter tagadásával kapcsolja össze az író, ez alkotja a hatodik és egyben utolsó szendvicstörténetet Márk evangéliumában. Újra két ellentétes dolog történik, amely azonban egy ironikus csavar által ugyanazt az igazságot erősíti meg.
Az elbeszélésben végig két ellentétes történet halad. Márk metsző stílusban tárja az olvasó elé az egymásnak ütköző eseteket, mindegyikben Jézus győzelmét hangsúlyozva.

Szeptember 14. – A szombatiskolát látogatók napja
 

EGW idézet

„Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” Íme, Isten így fejezi ki gondolatait a romlott, bálványimádó néppel szemben: „Miképpen adnálak oda, Efraim, szolgáltatnálak ki, Izrael? (…) Megesett bennem az én szívem, fellángolt minden szánalmam!” Vajon fel kell-e adnia ezt a népet, melyért annyit áldozott, odaadja egyszülött Fiát, saját képmását? Isten megengedte, hogy bűneikért az ő Fia szenvedjen. Isten az ítélőbíró jellemét ölti magára a fájdalmak férfijával szemben, és leveti szerető atyai tulajdonságait.
Ebben nyilatkozik meg legcsodálatosabban szeretete a lázadó nemzetség iránt. Micsoda látvány az angyalok számára! Micsoda reménység az emberek számára, hogy „mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt”. Az igaz szenvedett a gonoszokért: Ő vitte fel bűneinket a fára. „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 245–246. o.

Amíg elveszettek voltunk, Jézusnak nem volt maradása a mennyben. Megrágalmazott, sértegetett élettel és szégyenteljes halállal cserélte fel a mennyet. A menny felmérhetetlen kincseinek tulajdonosa szegénnyé lett, hogy szegénysége által mi gazdaggá legyünk. Járjunk mi is azon az ösvényen, amelyet kitaposott!
Mindazok, akik Isten gyermekeivé lettek, ezentúl tekintsék magukat egy-egy láncszemnek abban a láncban, amelyet a menny a világ megmentésére ereszt le; Krisztus irgalmas tervével azonosulva induljanak el, hogy vele együtt keressék és mentsék az elveszetteket!
Sokan nagy kiváltságnak tartanák, ha ellátogathatnának Krisztus földi életének színhelyeire; ha járhatnának ott, ahol Ő járt, ha láthatnák a tavat, amely mellett szívesen tanított, a hegyeket és völgyeket, amelyeken szeme olyan sokszor megpihent. De nem kell Názáretbe, Kapernaumba, sem Bethániába mennünk ahhoz, hogy Jézus nyomában járjunk. Megtaláljuk lábnyomát a betegágyaknál, a szegények viskóiban, a nagyvárosok zsúfolt sikátoraiban, és mindenütt, ahol vigaszra várnak az emberi szívek. – A nagy Orvos lábnyomán, 105. o.

Tanulmányozzuk teljes odaadással Krisztus életét, hogy megérthessük földre jöttének okát. Csak úgy formálhatunk helyes véleményt, ha tanulmányozzuk a Szentírtást, ahogy azt Krisztus is megparancsolta, és amiről Ő maga így vallott: „amelyek bizonyságot tesznek rólam”. Az Igét tanulmányozva foghatjuk fel az engedelmesség értékét szemben az engedetlenség bűnével. „Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” – Rejlecting Christ, 132. o.
 

1. Olvassuk el Mk 14:1-11 szakaszát! Melyik két történet kapcsolódik itt össze, és hogyan hatnak együtt?

Márk 14:1 közli, hogy a páska ünnepéig még két nap van hátra. A találkozó valószínűleg vagy kedden este, vagy szerdán történhetett azon a héten. A vallási vezetők precízen időzítettek, és csak eszközre volt szükségük a céljuk eléréséhez, az pedig meglepő helyről fog érkezni.
Ez a szakasz az ötödik szendvicstörténet Márk evangéliumában (lásd 3. tanulmány). A Jézus elleni cselszövés egy asszony történetével kapcsolódik össze, aki drága, illatos olajjal keni meg Jézus fejét. Két párhuzamos karakter eltérő dolgokat tesz, különös kontrasztot alkotva ezzel.
Márk nem fedi fel az asszony kilétét, akinek lenyűgöző ajándéka, amit Jézusnak adott, éles ellentétben áll Júdás álnokságával, amikor elárulta Urát. Az asszonyt nem nevezi meg az író, Júdást igen: egy a tizenkettő közül. Az asszony ajándékának árát közli az író, Júdás tettének ára csupán a pénz ígérete.
Az asszony tettének pontos okát nem tudjuk meg, de a vacsoravendégekre nagy hatást tett az, hogy az egy éves keresetnek megfelelő öszszegű illatos olajat csak úgy ráöntötte Jézusra. Az Úr azonban fellépett az asszony védelmében, kijelentette, hogy felejthetetlen tettéről mindvégig megemlékeznek majd az evangélium hirdetése során. Valóban mind a négy evangélium feljegyzi a történetet valamilyen formában, valószínűleg azért, mert Jézus szavai emléket állítottak az asszony tettének.
Júdás árulása sem mehet feledésbe, tettének indítóoka a kapzsiság
volt. János evangéliuma ezt világosan közli is (Jn 12:4-6).
Márk a „jó” szóval eljátszva szemlélteti a két, egymástól eltérő indítékot, vagy tervet, ami szerepel ezekben a történetekben. Jézus kijelenti az asszony tettéről: „jó dolgot cselekedett énvelem” (Mk 14:6), majd hozzáfűzi, hogy a szegényekkel mindenkor „jót tehettek” (Mk 14:7), Mk 14:9 versében pedig a jó hír (evangélium) szerves részeként említi az asszony tettét. Mk 14:11 versében arról olvasunk, hogy Júdás keresi „a jó alkalmat” Jézus elárulására. Ez a szójáték azt hivatott hangsúlyozni, hogy a Messiás megölésére szőtt emberi terv valójában az evangélium része, mert teljesedik általa Isten akarata, aki Fiát áldozatul adta az emberiség megváltásáért.
 

Róm 8:28 verse hogyan segít megérteni a történteket?

EGW idézet

[Mária] hallotta, amikor közelgő haláláról beszélt Jézus, ezért mélységes szeretetét és gondoskodását szerette volna előtte kifejezésre juttatni. Nagy, személyes áldozat árán vásárolt egy alabástromszelence
„drága nárdusból való kenetet” (Jn 12:3), hogy ezzel kenje meg Jézus testét. Mostanában azonban azt is hallotta, hogy nemsokára királlyá koronázzák Őt. Mária bánata örömre fordult, és elsőként akart tisztességet tenni Urának. Feltörte a kenetes szelencét, s tartalmát Jézus fejére és lábára öntötte, azután sírva letérdelt, könnyeivel öntözte Őt, s lábát megtörölte hosszú, leomló hajával.
El akarta kerülni a feltűnést, és a mozdulatait észre se vették volna, ha a kenet nem tölti be illatával a termet. […]
A jó illatú kenetet, melyet Mária a Megváltó holttestére szándékozott kenni, az élő alakra önthette rá. A temetéskor csak a sírboltot járhatta volna át annak édessége, most azonban Jézus szívét töltötte be bizonyossággal, hogy hisz benne és szereti Őt... Amikor azután Jézus nagy próbatételének sötétjébe szállt le, magával vitte ennek a cselekedetnek az emlékét: annak a szeretetnek a zsengéjét, melyet majd megváltottaitól fog kapni mindörökké. – Jézus élete, 558–560. o.

Sátán megcsalta Júdást, és elhitette vele, hogy ő is igaz tanítványa Jézusnak; de szíve mindig anyagias volt. Szemtanúja volt Jézus hatalmas cselekedeteinek, mellette volt tanítói tevékenysége alatt, és a mindent legyőző bizonyítékok súlya alatt felismerte, hogy Jézus a Messiás. De Júdás önző és kapzsi volt, szerette a pénzt. Haragosan panaszolta fel a drága illatszer elpazarlását, melyet a magába szállt bűnös nő Jézus lábaira öntött… Júdás azonban fösvénysége mentségére azt sürgette, hogy sokkal jobb lett volna a kenetet eladni és az árát a szegényeknek adni. Csakhogy ezt nem azért mondta, mert törődött a szegényekkel: hiszen önző és becstelen volt, és gyakran képes volt saját céljaira fordítani azokat az adományokat, melyeket az adakozók a szegényeknek szántak. Júdásnak nemigen volt gondja Jézus jólétére vagy szükségleteire, és hogy fösvénységét leplezze, minduntalan a szegényekre hivatkozott. Mária bőkezűsége a legélesebben megfeddte önzését és fösvénységét. Sátán kísértései előtt nyitva állt az út, s kísértéseivel termékeny talajra talált Júdás szívében. – Tapasztalatok és látomások, 165. o.

Júdás tudta, hogy a hatalmasok, a főpapok és vének mennyire vágynak Jézus elfogatására, ezért néhány ezüstpénz fejében felajánlotta nekik, hogy elárulja Őt. A pénz iránti nagy szeretetében beleegyezett abba, hogy elárulja Urát legelkeseredettebb ellenségeinek. Sátán szállta meg Júdást, és az utolsó vacsora megható jelenetei alatt az áruló terveket kovácsolt szándékának megvalósítására. – Tapasztalatok és látomások, 166. o.

2. Olvassuk el Mk 14:22-31 szakaszát és 2Móz 24:8 versét! Mi a jelentősége ennek a beszámolónak a keresztény hit szempontjából?

Mk 14:12 megjegyzi, hogy ez a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján történt, amikor levágták az áldozati bárányt. A vacsorára csütörtök este került sor.
Az utolsó vacsorán Jézus egy új emlékünnepet alapított. Ez a zsidó páskaünnepből való átmenet, ami közvetlenül kapcsolódik Izraelnek az Egyiptomból való kivonulásához, akkor lettek Isten szövetséges népévé a Sínainál. 2Móz 24:8 versében Mózes meghintette a népet az áldozatok vérével a szövetség megpecsételéseként, és ezt mondta: „Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött tiveletek, mindama beszédek szerint.”
Feltűnő, hogy a Jézus által alapított úrvacsorában nem szerepel a páskabárány elfogyasztása. Ez azért van így, mert Jézus az Isten Báránya (vö. Jn 1:29). Az úrvacsorai kenyér az Ő testét jelképezi. Az új szövetséget (vö. Jer 31:31-34) Jézus a saját vérével pecsételte meg, ezt jelképezi a pohár. „És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14:24).
Mindeközben Jézus megjövendölte, hogy a tanítványai mind elhagyják Őt. Zak 13:7 versét idézte, amely arról szól, hogy a pásztort karddal ölik meg, a juhok pedig szétszélednek. Jézus a pásztor, tanítványai a juhok. Ez kemény, szomorú üzenet, de Jézus reményteljes gondolatot fűzött hozzá: megismételte a feltámadásáról szóló ígéretet. Hozzátette, hogy a tanítványai előtt megy majd Galileába. Mk 16:7 versében ezt a jövendölést megismétli a Jézus sírjánál ülő ifjú, tehát itt különös súlya van.
Ezt azonban a tanítványoknak nagyon nehezükre esett elfogadni, különösen Péternek, aki fogadkozott, hogy mindenki más elbukhat, de ő nem. Jézus azonban komoly hangnemben kijelentette, hogy Péter háromszor meg fogja tagadni Őt, mielőtt a kakas kétszer megszólal. Ez a jövendölés fontos szerepet kap Jézus kihallgatásának és Péter tagadásának jelenetében, ezért itt is figyelnünk kell rá.
 

Mit tanulhatunk azokból az alkalmakból, amikor megfogadtuk Istennek, hogy megteszünk, vagy nem teszünk meg valamit, de végül mégsem tettük meg, vagy mégis megtettük?

EGW idézet

A zsidók azt a parancsot kapták, hogy húsvétkor tartsanak ünnepet, és amikor majd gyermekeik az ünnep jelentőségéről érdeklődnek, meséljék el nekik, hogy milyen csodálatos módon hozta ki őket az Úr Egyiptomból. Mondják el, hogy azon az éjszakán, amikor az angyal elpusztította az egyiptomi emberek és állatok elsőszülötteit, egyetlen zsidó házba sem tért be, ahol az ajtófélfa be volt kenve a bárány vérével. Az izraeliták meghajtott fejjel, hálatelt szívvel imádták az Urat ezért a csodálatos eseményért, amelynek az volt a célja, hogy gyermekeik elméjébe is bevéssék Isten gondoskodásának emlékét. […]
A húsvét a múltba mutatott, Izrael gyermekeinek szabadulására, de ugyanakkor előre is, Krisztusra, az elbukott emberekért megölt Isten Bárányára. Az ajtófélfára hintett vér jelképezte Krisztus engesztelő vérét, és azt, hogy a bűnös embernek szüntelenül szüksége van erre a vérre, hogy védelmet nyerjen Sátán hatalmával szemben, és végül üdvösséget szerezzen. Krisztus a tanítványaival együtt fogyasztotta el a húsvéti bárányt még a keresztre feszítése előtt, és azon az éjszakán rendelte el az úrvacsorát, hogy azt tartsák meg halálának emlékére. – Spiritual Gifts, 3. köt., 223, 225. o.

Krisztus így figyelmeztette tanítványait elárulása estéjén: „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem.” Péter magabiztosan mondta: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem.” (Mk 14:27, 29) Péter nem tudott a maga nyomorúságáról. Magabiztossága rossz útra vitte. Azt hitte, hogy le tudja győzni a kísértést. Néhány rövid óra múlva már jött is a próba, és ő átkozódva, szitkozódva megtagadta Urát.
Amikor a kakas kukorékolása Krisztus szavaira emlékeztette, saját tettén meglepődve és megrémülve megfordult, és Mesterére nézett. Ebben a pillanatban Krisztus is Péterre tekintett. E fájdalmas pillantásra, amelybe szánalom és szeretet vegyült, Péter önmagára eszmélt. Kiment, és keservesen sírva fakadt. Krisztus tekintete a szívébe hasított. Péter fordulóponthoz érkezett. Könnyek között bánta meg bűnét. A töredelmes és bűnbánó Péter olyan volt, mint a vámszedő; és a vámszedőhöz hasonlóan ő is kegyelmet talált. Krisztus tekintete arról biztosította, hogy megbocsátott neki. – Krisztus példázatai, 152. o.

Jézus teljes együttérzéssel tekint tanítványaira. Nem tudja megmenteni őket a megpróbáltatásoktól, de nem hagyja őket vigasztalás nélkül. Biztosítja őket arról, hogy széttépi a halál kötelékeit, és hogy sohasem szűnik meg az irántuk való szeretete. „Föltámadásom után – mondja nekik – előttetek megyek majd Galileába.” (Mt 26:32) Mielőtt megtagadnák Jézust, már megkapták tőle bűnbocsánatuk ígéretét, biztosítékát. Halála és feltámadása után már egészen bizonyosan tudták, hogy Jézus megbocsátott nekik, és hogy értékesek voltak a szívének. – Jézus élete, 674. o.
 

3. Olvassuk el Mk 14:32-42 szakaszát! Milyen imát mondott Jézus a Gecsemáné kertben, és hogyan kapott választ rá?

Jézus és tanítványai elhagyták Jeruzsálem fallal körülvett városát, ahol a páskaünnepet tartották, és a Kidron-völgyön át az Olajfák-hegyének lejtőjén lévő kertbe mentek. A Gecsemáné név olajprést jelent, ami arra utal, hogy a közelben egy olívaolaj prés volt. A pontos hely ismeretlen, mert a rómaiak az Olajfák-hegyén lévő összes fát kivágták az ostrom során, Kr. u. 70-ben.
Amikor Jézus belépett a kertbe, a többi tanítványt hátrahagyva, Péterrel, Jakabbal és Jánossal ment tovább. Majd tőlük is eltávolodott, egyedül haladt tovább. Ez a térbeli eltávolodás utal arra, hogy Jézus egyre inkább elszigetelődik, magányossá válik, egyedül néz szembe a közelgő szenvedéssel.
Jézus azért imádkozott, hogy az Atya vegye el tőle a szenvedés kelyhét, de csak akkor, ha az megegyezik az Ő akaratával (Mk 14:36). Az arám Abba szót használja itt, amit Márk így fordít: „Atyám”. A kifejezés nem
„apukát” jelent, mint azt némelyek állítják, mert a gyerekek Jézus korában az abi szót használták (lásd Raymond E. Brown: The Death of the Messiah. Anchor Bible Reference Library. New York, 1994, Doubleday,
1. köt. 172–173. o.). Mindenesetre a szóhasználat közeli családi kapcsolatra utal, aminek jelentőségét nem szabad csorbítani.
Jézus a szenvedés poharának eltávolításáért könyörgött, mégis alávetette magát Isten akaratának (vö. az Úr imájával, Mt 6:10). A passió elbeszélésének további részéből nyilvánvaló, hogy Isten nemmel válaszolt az imájára. Nem vette el tőle a szenvedés poharát, ami által megváltást kínál fel a világnak.
Amikor nehézségekkel küzdünk, bátorít, ha támogatnak a barátaink. Fil 4:13 versében Pál elmondja, hogy mindenre van ereje abban, aki őt megerősíti. Sokan azonban elfeledkeznek Fil 4:14 verséről: „Mindazáltal jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban” (ÚRK). Jézus is erre vágyott a Gecsemánéban. Háromszor fordult a tanítványaihoz vigasztalásért, akik mindhárom esetben aludtak. Végül felébresztette őket, hogy velük együtt tudjon szembenézni a rá váró kihallgatással. Ő készen állt, de a tanítványai nem.
 

EGW idézet

Tanítványai társaságában az Üdvözítő lassan ment a Gecsemáné kertje felé vezető úton. A húsvéti telihold fényesen ragyogott a felhőtlen égen. A zarándoksátrak városa mély csendben pihent. Eddig valahányszor alkalom adódott rá, Jézus komolyan elbeszélgetett tanítványaival és oktatta őket. Most azonban, mikor a Gecsemáné-kerthez közeledtek, furcsa mód hallgatag lett. Jézus gyakran felkereste ezt a kertet, hogy ott elmélkedjen és imádkozzon. Szíve azonban még sohasem volt annyira tele szomorúsággal, mint kínszenvedésének éjszakáján. Egész földi életén át Isten jelenlétének világosságában járt… Most azonban úgy látszott, mintha Jézus kirekesztődött volna Isten jelenlétének világosságából. Most olyan volt, mint aki a bűnösök közé tartozik… Miután megérezte, hogy Isten haragja milyen rettenetes azokkal szemben, akik áthágták parancsolatait, így kiáltott fel: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Mt 26:38) – Jézus élete, 685. o.

Ebben a szörnyű válságban, mikor minden kockán forgott, mikor a szenvedés pohara remegett a szenvedő kezében, megnyílt a menny, és világosság ragyogott fel a válság órájának sötétségében; és a hatalmas angyal, aki Isten előtt állt, aki azt a helyet foglalta el, amelyről Sátán levettetett, Krisztus mellé érkezik. Nem azért jött, hogy kivegye a poharat Krisztus kezéből, hanem azért, hogy megerősítse az Üdvözítőt a pohár kiivására az Atya szeretetének bizonyosságával. Az angyal azért jött, hogy erőt adjon az isteni-emberi könyörgőnek. Figyelmét a megnyílt egekre irányította, és megmutatta a Megváltónak azokat a lelkeket, akik a szenvedéseinek eredményeképpen megmenekültek a kárhozattól. Az angyal arról is biztosította Krisztust, hogy az Atya nagyobb és erősebb, mint Sátán, és hogy az ő halála megsemmisítő vereséget jelent Sátán számára. Ennek a világnak királyságát Isten a legmagasabbrendű szentnek adja. Az angyal azt mondta Krisztusnak, hogy „lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik” (Ésa 53:11), mert meglátja majd a megmentett emberi nemzetség sokaságát. – Jézus élete, 693. o.

Nem engedhetjük meg magunknak a gyenge hitet. Nem lehetünk biztonságban, ha tétlen, közömbös lelkülettel élünk. Minden képességünket használnunk kell! Gondolkodjunk élesen, higgadtan és mélyen! Semmilyen emberi eszköz bölcsessége nem elegendő a napjainkban történő tervezéshez és megvalósításhoz. Tárjatok minden tervet Isten elé böjtöléssel! Alázzátok meg lelketeket az Úr Jézus előtt, és bízzátok utatokat az Úrra. A biztos ígéret szerint Ő majd egyengeti ösvényeteket. Az Úrnak végtelen eszközei vannak. Izrael szentje, aki a mennyei sereget nevén szólítja, és akinek rálátása van az ég csillagaira, benneteket is személy szerint őriz.
Bárcsak mindenki felismerné, hogy milyen lehetőségek állnak mindazok előtt, akik Krisztusba helyezik erejüket és bizalmukat. A Krisztussal együtt Istenben elrejtett életet élő embernek menedéke van. Az ilyen ezt mondhatja: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil 4:13) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 364. o.
 

4. Olvassuk el Mk 14:43-52 szakaszát! Mi történik itt? Miért olyan fontos mozzanat ez a megváltási terv szempontjából?

Megdöbbentő, hogy az egyik legközelebbi társa árulta el Jézust és adta át ellenségeinek. Az evangéliumok nem részletezik Júdás indítékait. Ellen G. White azonban ezt írja: „Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez. Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpróbálkozzék” (Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 619. o.).
Magát az árulást mindenki elítéli, még azok is, akik az árulókat megbízzák (vö. Mt 27:3-7). Júdás tette azért is különösen gyalázatos, mert a barátság álarca mögé akarta rejteni árulását. Azt mondta a csőcseléknek, hogy azt kell letartóztatni, akit majd csókkal köszönt. Úgy tűnik, álnokságát titkolni akarta Jézus és a többi tanítvány előtt.
Jézus elfogása után kitört a káosz. Valaki kardot rántott (Jn 18:10-11 szerint Péter), és levágta a főpap szolgájának fülét. Jézus elmarasztalta a tömeget, amiért titokban követték el azt, amit nem mertek nyíltan megtenni, amikor a templomban tanított, végül azonban utalt rá, hogy az Írásoknak be kellett teljesedniük. Ez újabb jele annak, hogy a passió elbeszélése két szálon fut – Isten akarata teljesedik, még ha az emberi akarat arra irányul is, hogy elpusztítsa a Messiást.
A tanítványok mind elmenekültek, beleértve Pétert is, aki később újra feltűnik. Távolról követi Jézust, aztán végül bajba sodorja magát. Mk 14:51-52 elmondja azt is, hogy egy ifjú követi Jézust. Ezt a megjegyzést nem találjuk meg máshol a kánonban szereplő evangéliumokban. Egyesek szerint Márk ez az ifjú, de nem lehet bizonyítani. Érdekes, hogy ruha nélkül fut el. A fiatalember ahelyett, hogy mindenét hátrahagyva „követné” Jézust, mindenét hátrahagyva „menekült” Jézustól.
 

Gondoljunk bele, mennyire félelmetes a gondolat, hogy Júdás egy bűn rabjaként ezt követte el! Ezek szerint mennyire kell gyűlölni a bűnt, és – Isten kegyelme által – legyőzni azt?

EGW idézet

A tanítványok halálra rémültek, mikor azt látták, hogy Jézus engedi magát elfogni és megkötözni. Megbotránkoztak azon, hogy neki is és nekik is el kellett szenvedniük ezt a megaláztatást. Nem tudták megérteni Uruk magatartását, és hibáztatták, amiért megadta magát a csőcseléknek. Méltatlankodásukban és félelmükben Péter azt ajánlotta, hogy mentsék meg legalább önmagukat. Elfogadták javaslatát, és „elhagyva Őt mindnyájan elfutának” (Mk 14:50). Krisztus azonban előre megmondta, hogy még a tanítványai is hűtlenül elhagyják Őt. „Ímé, eljő az óra – mondta –, és immár eljött, hogy szétoszoljatok, ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok, de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” (Jn 16:32) – Jézus élete, 697. o.

Magára hagyták Jézust a gyilkos tömeg kezében. Ó, hogy ujjongott Sátán! Viszont milyen szomorúak voltak Isten angyalai! A parancsnokló angyalok vezetése mellett számos angyalcsapat vonult oda, hogy szemtanúja legyen a jelenetnek. Fel kellett jegyezniük minden szenvedést, melyet Jézusnak el kellett tűrnie, s minden kínt és fájdalmat, amely a szívét átjárta. Azoknak, akik annak idején végrehajtói voltak e kegyetlenségeknek, egykoron élő képekben kell ismét mindent végignézniük. – Tapasztalatok és látomások, 168. o.

Az Ószövetség papja a kegyelem trónja elé hintette a meleg vért, mialatt a jó illatú áldozat felhője felszállt Isten trónja elé. Ehhez hasonlóan mialatt bevalljuk bűneinket, s könyörgünk Krisztus engesztelő vérének erejéért, imáink felszállnak a mennybe Üdvözítőnk jellemének, érdemeinek jó illatával. Érdemtelenségünk ellenére tartsuk állandóan emlékezetünkben, hogy van valaki, aki elveheti bűneinket, megmentheti a bűnöst. Isten minden egyes bűnt eltöröl, melyet töredelmes szívvel beismerünk előtte. Ez a hit az egyház élete. Miképpen Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, s felszólított mindenkit, akit a tüzes kígyók megmartak, hogy tekintsenek fel és éljenek, ugyanúgy kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy „valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”.
A bűnös legfőbb teendője, hogy feltekintsen a felemeltetett Üdvözítőre, s hitben elfogadja érdemeit, amelyekre igényt tarthat. Ha ezt nem teszi, nem üdvözülhet, annyira nem, mint ahogy Péter sem járhatott a hullámokon, csak ha tekintetét állandóan Jézusra szegezte. – Bizonyságtételek a prédikátoroknak, 93–94. o.

5. Olvassuk el Mk 14:60-72 szakaszát! Vessük össze, hogyan reagált Jézus és Péter az adott eseményekre! Milyen tanulságokat vonhatunk le kettejük magatartásából?

Mk 14:53-59 szakasza feljegyzi, hogy Jézust a Szanhedrin elé vitték kihallgatásának első felvonásaként. Ez kétségbeesett lépés volt. A vezetők újra és újra megpróbálták a Jézussal szembeni vádjaikat érvényre juttatni. Az evangélista megjegyzi, hogy a tanúvallomás hamis volt, a tanúk állításai nem egyeztek.
Végül a főpap felállt, és egyenesen Jézushoz fordult. Jézus először nem válaszolt, de aztán a főpap Isten előtti esküre szólította (lásd Mt 26:63), azt kérdezte, hogy Ő-e a Messiás. Jézus őszintén és nyíltan válaszolt, hogy igen, majd utalt Dán 7:13-14 verseire, amelyek szerint az ember Fia Isten jobbján ül, és majd eljön az ég felhőiben. Ez túl sok volt a főpapnak, megszaggatta a köntösét, és Jézus elítélését kérte, a tanács pedig el is fogadta. A vezetők elkezdték megszégyeníteni Jézust: köpködték, betakarták az arcát, ütlegelték, gúnyosan felszólították, hogy prófétáljon.
Jézust az épületben kihallgatták, Ő őszinte vallomást tett, eközben Péter kint az udvaron melegedett és hazudott. Ez a hatodik és egyben utolsó szendvicstörténet, amelyet Márk elmesélt, és itt különösen szembetűnő az irónia. A két párhuzamos szereplő, Jézus és Péter tettei ellentétesek. Jézus híven tanúskodott, Péter hamisan. Pétert háromszor szólították meg, egyszer egy szolga, majd járókelők, és minden alkalommal tagadta, hogy köze lenne Jézushoz, sőt még esküdözött is.
Ekkor a kakas másodszor kukorékolt, és Péternek hirtelen eszébe jutott Jézus jövendölése, hogy még azon az éjjelen háromszor fogja Őt megtagadni. Összeomlott, zokogásban tört ki. Ez is szembeötlően ironikus: a kihallgatás végén Jézus szemét bekötötték, és azt mondták neki, hogy prófétáljon. Ezzel akarták nevetségessé tenni, mivel nem láthatta, ki ütötte meg. Mindeközben kint az udvaron Péter éppen beteljesítette Jézus egyik próféciáját. Vagyis amikor megtagadta Jézust, éppen azzal bizonyította, hogy Jézus a Messiás.
 

Mivel tudnál reményt ébreszteni annak a szívében, aki bár követni akarja Jézust, időnként megbotlik? Ki az közülünk, aki nem vallott kudarcot hitélete során?

EGW idézet

Péter az elárulás után is követte Urát. Aggódott, hogy mi történik Jézussal. Mikor azonban azzal vádolták meg, hogy ő is Jézus egyik tanítványa, a saját biztonságát féltve kijelentette, hogy nem ismeri azt az embert. Jól ismerték Jézus tanítványait galileai nyelvjárásukról, Péter azonban esküdözések és átkozódások mellett háromszor is megerősítette, hogy nem tartozik Krisztus tanítványaihoz, hogy így győzze meg vádolóit. Jézus nem állt messze Pétertől, és szomorú, szemrehányó pillantást vetett rá. A tanítványnak most jutott eszébe Jézusnak az a szava, amit a felsőházban mondott neki, s megemlékezett egyben saját buzgó ígéretéről is: „Még ha mindnyájan megbotránkoznak is benned, én soha meg nem botránkozom.” Az előbb pedig esküdözés és átkozódások között tagadta meg Urát; ámde Jézus tekintete meglágyította Péter szívét, és megmentette őt. Keservesen sírt, megbánta súlyos vétkét, megtért, és később arra is alkalmassá lett, hogy hittestvéreit erősítse. – Tapasztalatok és látomások, 169. o.

Jézus alázatosan és nyugodtan állt a felbőszült tömeg közepén, amely a leggyalázatosabban bánt vele. Arcába köpdöstek, abba az arcba, amely elől majd elrejtőzni szeretnének, s amely arc egykor Isten városának világossága lesz, és fényesebben ragyog a napnál. Jézus egyetlen haragos pillantással sem viszonozta bántalmazói kegyetlenségét. Fejére ócska ruhát dobtak, ami egészen eltakarta arcát, és miközben megütötték, gúnyosan kiáltották: „Jósold meg, Krisztus, hogy ki ütött meg!” Az angyalok között izgalom támadt. Azonnal meg akarták szabadítani, de parancsnokló angyalaik ezt nem engedték meg. – Tapasztalatok és látomások, 170. o.

Minden bizonnyal örömmel tölt el, amikor úgy érezzük, hogy Isten gyermekei vagyunk. Az ellenség azt próbálja elhitetni veled, hogy olyan dolgokat követtél el, amelyek elszakítanak Istentől, és hogy Ő már nem szeret téged, Urunk azonban még mindig szeret. Erről tanúskodnak szavai, amelyeket a tiedhez hasonló helyzetekben mondott: „És ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (1Jn 2:1) „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1:9) […]
Isten szeret téged. Drága Megváltónk, aki önmagát adta érted, nem űz el maga elől, ha kísértés ér, és ha gyengeségedben még vereséget is szenvedtél. Ő még mindig szeret.
A megpróbáltatás órájában Péter megtagadta Urát, de Jézus nem hagyta el szegény tanítványát. Noha Péter gyűlölte önmagát, az Úr mégis szerette őt, és feltámadása után magához hívatta, majd a szeretet üzenetét intézte hozzá. Ó, micsoda jóságos, szeretetteljes és együttérző Megváltónk van! Ő még a vétkeink ellenére is szeret. – That I May Know Him, 285. o.

Ne aggódj, és ne távozz el drága Megváltónk karjaiból, hanem őrizd meg bizalmadat és hitedet. Ő szeret téged, és gondoskodik rólad. Megáld, békéjét és kegyelmét adja számodra. Így szól: „Megbocsáttattak a te bűneid!” Talán elcsüggeszt testi fogyatékod, ez azonban még nem bizonyítja, hogy az Úr nem munkálkodik naponta az érdekedben. Ő a teljes megbocsátásában részesít. Zárd a szívedbe Isten csodálatos ígéreteit. Jézus a mi állandó barátunk, aki azt szeretné, hogy bízz benne. […] Ne magadra nézz, hanem Krisztus tökéletességére! – 49. levél, 1896.
 

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Jézus Annás és Kajafás előtt” és „Júdás” c. fejezetei, 602–627. o.

„Miközben a lealacsonyító esküdözések még alig hagyták el Péter ajkát, és a kakas hangja még mindig a fülében csengett, az Üdvözítő elfordult a sötét pillantásokat vető bírálóitól és rátekintett szegény tanítványára. Ugyanakkor Péter is Mesterét kereste a szemével. Jézus tekintetéből mély szánalmat és szomorúságot tudott leolvasni; nem volt abban semmi harag.
Jézus sápadt, szenvedő arcának, remegő ajkainak, részvétet és megbocsátást kifejező tekintetének a látványa hegyes nyílként fúródott Péter szívébe. Felébredt a lelkiismerete. Megelevenedett az emlékezete. Visszaidézte a csak néhány órával előbb tett ígéretét, hogy Urával még a börtönbe és a halálba is elmenne. Visszaemlékezett bánatára, mikor az Üdvözítő azt mondta neki a felház szobájában, hogy háromszor tagadja majd meg Urát ugyanazon az éjszakán. Péter éppen akkor jelentette ki, hogy nem is ismeri Jézust, de keserű fájdalommal rájött, hogy Ura milyen jól ismerte őt, és hogy szívében milyen pontosan elolvasta azokat a hamisságokat, amelyekről jószerével ő maga sem tudott, mert ismeretlenek maradtak számára” (i. m. 615–616. o.).

Naponkénti tanulmányozásra: Márk 5–11; Ellen G. White: A nagy Orvos lábnyomán, „Kapcsolataink” c. fejezet
 

1.    Mit mondott Jézus Jairusnak, a zsinagóga fejének?
 

2.    Mit csinált a lány, akiből Jézus kiűzte a tisztátalan lelket?

3.    Mit kell tennie annak, aki követni akarja Jézust?

4.    Mi az, ami lehetetlen az emberek számára?

5.    Mi a legmeggyőzőbb érv és a legkomolyabb vonzerő?

Általános áttekintés

Márk 14. fejezetében az Úr Jézus elleni összeesküvésről olvasunk. Márk kifejezetten a tudtunkra adja, hogy ezt a konspirációt már jó ideje tervezgették: „A főpapok és az írástudók tanakodtak vala, hogy csalárdsággal mi módon fogják meg és öljék meg őt” (Mk 14:1). Jézus ellenségeinek a vágya, hogy végezzenek vele, fokozatosan formát öltött. A 14. fejezet a Megváltó vallási vezetők általi elárulásának és elítélésének eseményeit mutatja be.

A tanulmány témái

1.    Jézus Krisztus drága illóolajjal való megkenetése.
2.    Péter megtagadja Jézust.
3.    Az Úr Jézus szenvedése mint a prófécia beteljesedése.

Magyarázat

Három viszonyulási lehetőség a Szabadítóhoz

Márk 14:1–11 szakasza a fejezet első perikópája. Ebben a részletben az evangélista két jelenetet mutat be három szereplővel vagy szereplőcsoporttal: (1) a papok és az írástudók; (2) egy asszony, akinek a neve ismeretlen; és (3) a tanítványok és Iskariótes Júdás. Az első csoport hajlandó jelentős összeget fizetni Jézus megöléséért, és ez a hajlandóság bizonyítja, hogy mennyire korruptakká váltak a templomi szolgálatok vezetői. Jézusnak igaza volt, amikor ezt mondta: „Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt [a templomot]” (Mk 11:17). Annyira kétségbeesetten akarták Jézus halálát, hogy lefizettek valakit a baráti köréből céljaik elérését segítendő. A szöveg arra is következtetni enged, hogy a vallási vezetők sok embert béreltek fel Jézus elfogására: „[…] és vele együtt nagy sokaság, fegyverekkel és botokkal, a főpapoktól, az írástudóktól és a vénektől” (Mk 14:43); ugyanakkor az is valószínű, hogy a hamisan vallók mögött is a vallási vezetők álltak: „Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot ellene, de a bizonyságtételek nem valának megegyezők” (Mk 14:56). E feltételezések fényében érdemes mérlegelnünk, mennyi pénzt költhettek a papok és a zsidó vezetők Jézus megöletésére.
A második jelenet szereplője egy azonosítatlan asszony, aki hajlandó volt egy hatalmas összeget elkölteni Jézusra a saját megtakarításából: egy nagyon drága parfümöt vásárolt, hogy megkenhesse vele Jézus fejét és lábát. A tanítványok becslése szerint az illatszer értéke meghaladhatta a 300 dénárt (Mk 14:5). Egy dénár volt egy átlagos munkás teljes egynapi bére (Mt 20:1–16; ld. Lee Martin McDonald: „Money in the New Testament Era” c. tanulmány, The World of the New Testament, 2013, 573. o.). Ezekből az adatokból kiindulva levonhatjuk a következtetést, miszerint ez az asszony egy éves keresetét áldozta fel Jézusért. Lehet, hogy hosszú éveken keresztül, nehéz munka árán gyűjtötte ezt a pénzt. Hatalmas kiadás és személyes áldozat révén kívánta kifejezni a háláját Jézus iránt. Az Üdvözítő a maga során megjutalmazta a nő értékelését kifejező ajándékát. Márk 14:9 verse megjegyzi: „Valahol csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére.”
A harmadik jelenet szereplői, amint már említettük, a tanítványok és Júdás. A névtelen asszonytól eltérően ők úgy vélték, az illatszer túlságosan drága ahhoz, hogy az egészet Jézusra pazarolja, „mert el lehetett volna azt adni háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek” (Mk 14:5). Jóllehet semmit sem fizettek a parfümért, mégis megvádolták és lejáratták az asszonyt, hogy ilyen drága ajándékot vett az Úrnak.
Júdás kész volt pénzt elfogadni azért, hogy átadja Jézust a halálát akaróknak. Márk nem oszt meg velünk részleteket a Jézus haláláért folyó alkudozásokról, ezeket a Máté evangéliumából ismerjük meg. Máté szerint Júdás megkérdezte a papoktól: „Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom Őt”. A főpapok „pedig rendelének néki harminc ezüst pénzt” (Mt 26:15). A „harminc ezüst pénz” – más szövegváltozatok szerint „harminc ezüst siklus” – kifejezés a görög triakonta argyria szókapcsolat fordítása. Minden ezüst argyria hozzávetőleg négy drachma értékének felel meg. „A drachma volt a görög monetáris egység, értéke megegyezett a római dénáréval (Mt 26:15)” (The World of the New Testament, 573–574. o.).
A papok által fizetett és Júdás által elfogadott összeg alacsonyabb volt, mint amit a névtelen asszony fizetett az illatos olajért. Röviden: egy nő egyedül fizetett mintegy 300 dénárt, hogy megkenje Jézust megbecsülése jeléül, miközben Júdás 120 dénárral is megelégedett Jézus elárulásáért. A különbség önmagáért beszél. Megmutatja, milyen kevésre értékelték Júdás és a vele egyetértő tanítványok a Tanítót.
A heves vérmérsékletű Péter: közel és távol Jézustól Márk 14. fejezete említett jeleneteinek utolsó szereplője, Péter aktív szerepet játszik az utolsó részekben. Ő volt egyike azoknak a tanítványoknak, akik a húsvét előkészítésével voltak megbízva (Mk 14:12–13; vö. Lk 22:8). Később, amikor Jézus megjövendölte, hogy a tanítványai el fogják hagyni, amint letartóztatják, Péter „annál inkább erősíti vala: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged!” (Mk 14:31; vö. Mk 14:29).
Péter nem volt képes eleget tenni Jézus kérésének: „Vigyázzatok és imádkozzatok!” (Mk 14:38). Pár órával később ő maga kelt Jézus segítségére, amikor erőszakos felindulása következtében levágta a főpap szolgájának jobb fülét (Jn 18:10; vö. Mk 14:47).
Jézust a főpap elé viszik, és Péter ebben a jelenetben is feltűnik: távolról követi Mesterét (Mk 14:54). Felismerik és leleplezik, hogy Jézus tanítványainak egyike. Vádlóinak adott válaszában Péter „kezde átkozódni és esküdözni, hogy: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek” (Mk 14:71).
A fejezet Péter keserves lelkifurdalásával ér véget. Péter személye ezekben a jelenetekben Jézus napjainkban élő számos követőjének tapasztalatát írja körül: hol fehér lovon küzdő lovagokként harcolunk a Megváltó ügyéért, hol megingunk, és negatív szereplőkké, árulókká válunk. Fogadjuk meg Jézus tanácsát, és megelőzhetjük jellemünk ingatagságát:
„Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok!” (Mk 14:38). Péter élettörténete nem vereséggel ér véget. A Szentlélek vezetése alatt a keresztény közösség oszlopos tagjává vált.

Jézus és a próféciák teljesedése

Végezetül emeljük ki az Úr Jézus fájdalmát a 14. fejezetben! Menynyire elszomoríthatta, hogy a saját tanítványai, legközelebbi barátai sem értették meg a küldetését! Mesterük drága illatszerrel való megkenetését látva, a tanítványok a nagy tékozlás miatt méltatlankodtak. Mennyire fájhatott az Úrnak, hogy egyik tanítványa elárulta, a másik megtagadta, a többi pedig cserbenhagyta! Milyen szívet szaggató lehetett számára megtapasztalni, hogy saját népének vallási vezetői és tanítói a halálát akarják, a Messiás halálát! Jézus emberként élt ezen a földön. Azokban a megpróbáló, rettenetes pillanatokban átélte az összes fájdalmat, amit valaha az emberi szívnek meg kellett tapasztalnia: „Szomorú az én lelkem mindhalálig!”(Mk 14:34), mondta a tanítványainak, mégsem tántoríthatta el semmi és senki az általa választott úttól: a halál útjától!
Krisztus tisztán látta önnön sorsát. Tudta, miért kell végigmennie az általa választott úton, és hogy hová visz ez az út. Ezt mondta: „Az embernek Fia jóllehet elmegy, amint meg van írva felőle” (Mk 14:21). Tudatában van annak, hogy mindaz, ami vele és ellene történik, mennyei terv része, meggyőződése, hogy „szükség, hogy az Írások beteljesedjenek” (Mk 14:49). Ezért amikor Péter megpróbálta őt meggyőzni, hogy hagyjon fel Isten számára lefektetett tervével, Jézus egyszerűen Sátánt látta meg tanítványában megnyilatkozni, mint amikor a kígyó által Évát szólította meg. Jézus azért jött erre a világra, hogy váltságként életét adja az emberiségért. Ezért jövendölte meg a Szentírás, hogy „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz” (Dán 9:26). A prófécia tökéletesen beteljesedett.

Alkalmazás

1.    Miért hitték azt a tanítványok, hogy a Jézus megkenetésére használt illatszer tékozlás volt? Kérd meg csoportod tagjait, hogy elmélkedjenek a következő gondolatokon: „A méltatlankodva kiejtett szavak: »Mire való ez a tékozlás?« (Mt 26:8), élénken Krisztus elé rajzolták a valaha hozott legnagyobb áldozatot: Önmaga odaajándékozását az elveszett világért engesztelésként. Az Úr olyan bőkezűen bánt emberi családjával, hogy ne lehessen azt mondani, többet is tehetett volna. Jézus odaajándékozásával Isten az egész mennyet adta. Emberi szemszögből nézve az ilyen áldozat indokolatlan tékozlás. Az emberi okoskodás szerint az üdvösség egész terve a kegyelem és a javak tékozlása. Mindenütt önmegtagadással és teljes szívből hozott áldozattal találkozunk. Joggal tekinthet a menynyei sereg csodálkozva az emberi családra, mely visszautasítja, hogy felemeljék és elhalmozzák a Krisztusban megmutatkozó határtalan szeretettel. Joggal kiálthatnak fel: Mire ez a nagy tékozlás?” (Ellen G. White: Jézus élete, 565. o.).
2.    Miért árulta el Júdás Jézust? Mielőtt válaszolnátok a kérdésre, olvassátok el a következő idézetet: „Júdás úgy okoskodott, hogy ha Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor az úgyis be fog következni. Az, hogy ő elárulja-e vagy sem az Üdvözítőt, nem változtatja meg az eredményt: a keresztre feszítést. Ha Jézusnak nem kellett volna meghalnia, akkor legalábbis kényszeríteni kellene Őt arra, hogy szabadítsa meg magát. Mindenesetre Júdás hasznot, nyereséget húzott az árulásából. Kiszámította: jó üzletet kötött, amikor arra vállalkozott, hogy elárulja az Urat” (Jézus élete, 720. o.).