Éneklő EVANGÉLISTÁK

A macedóniai város, Filippi, fontos város volt Pál korában (lásd: ApCsel 16:12).
II. Fülöp, Nagy Sándor apja alapította és erősítette meg az aranybányák és egy ókori stratégiai út ellenőrzése érdekében. Ez előbbiek biztosították továbbra is a város gazdaságának jelentős részét.

Évszázadokkal az alapítása után Filippi volt a római polgárháború végső és döntő csatájának helyszíne Julius Caesar meggyilkolását követően. Az itteni győzelem nyitotta meg az utat Octavianus előtt, hogy Róma császára legyen. Octavianus, ismertebb nevén Augustus császár volt az uralkodó Jézus idején. Mérsékelt éghajlatával a római katonák kedvenc tartózkodási helyévé vált. A várat miniatűr Rómaként emlegették, amelyet a római szenátus által kinevezett két katonatiszt felügyelt. Bár Filippi teljesen pogány város volt és még zsinagógával sem rendelkezett, szombatünneplő nők egy csoportja mégis összegyűlt hetente a város forgatagán kívül, és csendben imádták az Urat a Gangites folyó partján. Amikor Pál, Silás, Lukács és mások megérkeztek Filippibe, tudomást szereztek erről a kis csoportról, és csatlakoztak az asszonyokhoz. Megkérték Pált, hogy tartson istentiszteletet, és figyelmesen hallgatták az üzenetét. Egyiküket Lídiának hívták, aki hamarosan családjával együtt megtért. Nagyon vendégszerető volt, és otthont biztosított házában a misszionáriusok számára.

Nem lehetett minden Filippiben élő nőt ilyen könnyen elérni az evangélium üzenetével. Élt ott egy démonoktól megszállt is, aki sok bajt hozott a városra – ez aligha keltett érdeklődést az emberekben az evangélium iránt. Ez az asszony naponta kiabálva követte Pált és csapatát: „Ezek az emberek a magasságos Istennek szolgái, kik néktek az idvességnek útját hirdetik.” (ApCsel 16:17) Az általa okozott zavar elterelte a figyelmet és hiteltelenné tette az evangéliumot. A démonok, amelyek uralták, megtévesztették az embereket, még ha szavai igazak is voltak. Sokan azt gondolták, hogy Pált és az embereit, akik Isten Lelkéről és erejéről beszélnek, ugyanaz a lélek vezérli, amely Sátán küldöttét is.
Pál türelmesen várt mindaddig, amíg a Szentlélek a következő szavak kimondására indította: „Parancsolom néked a Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!” (18. v.) A démon azonnal elhagyta a nőt, aki egészséges és csendes lett. A járókelők látták, hogy Pál Istene erősebb a démonoknál. A nő, aki megszabadult az uralmuk alól, úgy döntött, hogy Krisztus követője lesz.
Bár a démonok által vezérelt nő sok problémát okozott, pénzt is keresett. Főnökei megijedtek, amikor látták, „hogy keresetüknek a reménysége elveszett”. Más, szintén az okkultizmusból élő emberek is csatlakoztak hozzájuk. Ezek „megfogva Pált és Silást, vonák a piacra a hatóságok elé.” (19. v.)
A tömeg fellépése törvénytelen volt a római jog szerint, ennek ellenére a misszionáriusokat a bírákhoz vezették, a törvény megszegésével vádolva őket. „Ezek az emberek zsidó létükre megháborítják a mi városunkat, és olyan szertartásokat hirdetnek, melyeket nem szabad nékünk bevennünk, sem cselekednünk, mivelhogy rómaiak vagyunk.” (20, 21. v.)
De ez a csapás a Filippiben történő evangelizációs munkát illetően végső soron az evangélium győzelméhez vezetett.

Az emberi hang dallama alkalmas az érzelmek kifejezésére, s ha a tanuló törekszik arra, olyan szokásokat vehet fel beszédében és énekében, amelyek képesíthetik emberek megnyerésére.
– Evangelizálás, 504. old

A filippibeli tisztségviselők igazságtalanok voltak. Mindenféle jogi eljárás, kivizsgálás és védekezési lehetőség nélkül „megvesszőzteték” a misszionáriusokat. (ApCsel 16:22) Ez leírhatatlanul fájdalmas. A sebek gyógyulásának ideje egy hét és egy hónap között van, és még maradandó hegeket is hagy maga után.

A nyilvános verés után a két férfit szigorúan őrzött börtönbe vezették. Bár a börtönőr látta friss sebeiket, mégis kegyetlen szigorral viszonyult hozzájuk, kalodába fogva a lábukat, hogy semmiképp se vehessenek fel kényelmes testtartást. Lehetetlen volt aludniuk vagy prédikálniuk. De továbbra is tudtak imádkozni, Istent dicsőíteni és énekelni. És micsoda alkalom volt az! Valószínűleg az angyalok is csatlakoztak hozzájuk.
A többi fogvatartott és a börtönőr számtalanszor hallották a foglyok szitkozódását és átkozódását. Többnyire sírást, nyögéseket és panaszt hallottak. Éneklést viszont sohasem. Még a durva börtönőrt is meghatotta, amikor az énekek dallamával a fülében tért nyugovóra. Pál és Silás valóban éneklő evangélisták voltak.
Isten meghallotta az énekeket, és szabadulásukról rendelkezett. „Éjféltájban pedig Pál és Silás imádkozván, énekkel dicsőíték az Istent. A foglyok pedig hallgatják vala őket. És hirtelen nagy földindulás lőn, úgyannyira, hogy megrendülének a tömlöc fundamentomai; és azonnal megnyílának az ajtók mind, és mindnyájoknak a bilincsei feloldódának.” (ApCsel 16:25, 26)
A kőpadló, amelyekhez a láncokat rögzítették, darabokra tört. A falak is megmozdultak, a kapuk ledőltek. A foglyok elmenekülhettek volna, de Pál arra utasította őket, hogy maradjanak a helyükön. Az éjféli zenei programra való tekintettel a többi fogoly tisztelte Pált és Silást. Felismerték, hogy a földrengést Pál Istene okozta, ezért követték az utasításait.
„Fölserkenvén pedig a tömlöctartó, és látván, hogy nyitva vannak a tömlöcnek ajtai, kivonva fegyverét, meg akará magát ölni, azt gondolván, hogy elszöktek a foglyok. Pál azonban nagy fenszóval kiáltá, mondván: Semmi kárt ne tégy magadban; mert mindnyájan itt vagyunk!” (ApCsel 16:27, 28)
A börtönőr fáklyáért küldött egy szolgát, majd meglátta, hogy Pál igazat mondott. A foglyok továbbra is ott voltak! A legbelső cellába érve „remegve borult Pál és Silás elé” (29. v.). Tudatosult benne, hogy az életével tartozik nekik. Énekeik elmesélték az evangélium történetét, és felfedték a békét, amire vágyott. Valamennyi börtönben dolgozó ember és fogoly figyelmesen hallgatta, amikor az őr megkérdezte: „Uraim, mit kell nékem cselekednem, hogy idvezüljek?” (30. v.) A zene megnyitotta az utat a prédikáció előtt.
És micsoda prédikáció volt az! Pál és Silás így válaszolt: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe!” (31. v.) Elmondták az evangélium egyszerű történetét, mialatt „hirdeték néki az Úrnak Igéjét, és mindazoknak, kik az ő házánál valának.” (32. v.)
Miután prédikációt tartottak az őrnek, az szolgált nekik. „És az magához vévén őket az éjszakának azon órájában, megmosá az ütésektől; és megkeresztelkedék azonnal ő és az övéi mindnyájan.” (33. v.) Azután valami hallatlan dolgot tett. Kivezette őket a börtönből, és a házába vitte őket, ahol „asztalt teríte nékik, és egész háznépével egyben örvendeze, hogy hitt az Istennek.” (34. v.)

Bár lehet, hogy nem vesszőznek meg minket és nem zárnak kalodába, mindannyiunknak van lehetőségünk arra, hogy énekeink által befolyásoljunk másokat. „Az emberek nagy áldást kapnak válaszul dicsénekeikre.” Az ilyesfajta zene „az ember gondolatait emelkedett és nemes témákra tereli, ihleti és felemeli lelkét.” (Nevelés, 162, 167. old.) „Beszélj, imádkozz és énekelj a megfeszített Krisztusról, és szívek fognak összetörni, amelyeket megnyerhetsz a menny számára.” (Maranatha, 105. old.)

A zenében óriási lehetőségek rejlenek, ezért érdemes teljesen megérteni ennek tudományát. Nem csoda, hogy tanulmányozása fontos szerepet játszott a prófétaiskolákban! A zene egyéneket és csoportokat is egyaránt képes átalakítani. „Az ilyen dalnak hatalmas ereje van. Hatalma van ahhoz, hogy legyőzze durva és faragatlan természetünket, hogy élénkítse gondolkodásunkat és együttérzést ébresszen bennünk, elősegítse a közös munkát és kiűzze a borúlátást a balsejtelmekkel együtt, amelyek rombolják bátorságunkat, elszívják erőnket.” (Nevelés, 168. old.)
A durva filippi börtönben egy esti koncert vitte véghez mindezt. Legyűrte a börtönőr és a börtönlakók durva természetét. Gondolkodásra sarkallta őket, és felkeltette szimpátiájukat Pál és Silás iránt. Lehetővé tette számukra, hogy a cellában maradásról győzzék meg a foglyokat. És ahogy az éneklés folytatódott, a csüggedés és a szorongás elmúlt. Mi is megtanulhatjuk kihasználni a zene egyedülálló erejét. Énekeljetek, amennyiben lehetőségetek van rá! Válasszatok egy gazdag harmóniával rendelkező éneket! Ez öntudatlanul is összehozza az embereket, és „elősegíti a harmóniát.”
A zene elérheti a fogyatékkal élőket is. „A zene általi munkának megvan a maga ereje. Azok a tanulók, akik tudják, hogyan kell tisztán és dallamosan énekelni az evangélium édes énekeit, sokat tehetnek zenei evangélistákként. Sok lehetőséget találnak majd Istentől kapott tehetségük kamatoztatására, zenét és fényt terjesztve a magányos és gondoktól sötét helyeken, illetve azoknak énekelve, akik csak ritkán tudnak részt venni az összejöveteleken.” (Tanácsok szülőknek, nevelőknek és tanulóknak, 547, 548. old.)
A fiatalok hatékony eszközként használhatják a zenét a magasabb társadalmi osztályok elérése érdekében is. „Lépjetek be a gazdagok házaiba ugyanúgy, ahogyan a szegény emberek lakásaiba, és amint lehetőség adódik, kérdezzétek meg tőlük: Szeretnétek, hogy énekeljünk néhányat az evangélium énekei közül? Majd, ha a szívek meglágyultak, adódhat alkalom arra is, hogy mondjatok el egy imát, Isten áldását kérve. Kevesen fognak visszautasítani titeket. Az ilyen szolgálat tiszta missziómunkát jelent.” (Uo.) Amikor bibliatanulmányozást szerveztek „olyan helyeken, ahol nem ismert az igazság… gyűjtsetek össze mindenkit, aki hajlandó eljönni… Vegyétek a Bibliát, és engedjétek, hogy Isten közvetlenül az Igéből szólaljon meg. Ha csak kevesen vannak jelen, akkor fel lehet olvasni bármilyen pompa nélkül egy részt a Bibliából, megemlítve, hogy »Így szól az Úr«. Csak olvassátok és magyarázzátok az evangélium egyszerű igazságát, illetve énekeljetek és imádkozzatok velük.” (The Review and Herald, 1891. szeptember 29.)
A vallásos irodalom árusításával és terjesztésével foglalkozók szintén használhatják az ének erejét a lelkek megnyerése érdekében. Pálhoz és Siláshoz hasonlóan kettesével indulhattok a munkába. Az éneklő „könyvevangélisták az emberek elérhetetlen osztályát is meg tudják közelíteni” a nyilvános evangelizációs összejöveteleken. „Családról családra járva hordják az igazság üzenetét. Így szoros kapcsolatba kerülnek emberekkel, és sok alkalmat találnak arra, hogy a Szabadítóról beszéljenek. Énekeljenek és imádkozzanak azokkal, akik érdeklődni kezdenek az igazság iránt. Adják tovább Krisztus szavait ezekben a családokban, és sikerre számíthatnak.” (Colporteur Ministry, 38. old.)

I. RÉSZ
1. Miért lettek olyan dühösek a filippibeliek Pálra és Silásra? (ApCsel 16:19)

Elemezzétek, mi volt a problémájuk! (2Móz 20:17; 1Tim 6:10; ApCsel 20:33)

2. Olvassátok el ApCsel 16:20, 21-et! Mit gondoltok, miért készek a törvényszegők arra, hogy másokat vádoljanak törvényszegéssel?

II. RÉSZ
3. Olvassátok el ApCsel 16:25-öt! Mit tenne a legtöbb ember azután, hogy megvesszőzik?

Mi szokatlan Pál és Silás viselkedésében?

Mi volt Pál és Silás éneklésének eredménye? (ApCsel 16:30-34)

4. Dávid ugyanilyen hitről tett bizonyságot, amikor elrejtőzött Saul elől a barlangban. Olvassátok el 1Sám 22:1, 2-t és az 57. zsoltárt, amelyet ott írt, és emeljétek ki a történetek közötti hasonlóságot!

5. Énekeltetek már hitet erősítő énekeket, amikor el voltatok csüggedve? Amennyiben még nem, próbáljátok ki! Keressetek az énekeskönyvben három olyan éneket, amelyek jó fegyvereknek bizonyulnak a csüggedés ellen!

III. RÉSZ
6. Hogyan lehettek éneklő evangélistákká a saját otthonotokban?

7. Elemezzétek a Nevelés című könyv 168. oldalán található idézetet! Mi módon mutatja be a zene öt hatását a filippi börtönben történt éneklés?

8. Olvassátok el a Pátriárkák és próféták című könyv 36. és 37. oldalait! Mit tanít nekünk ez a beszámoló a vallásos ének erejéről?

A Bibliából, a történelemből, vagy saját élettapasztalatotokból, hogyan szemléltethetitek még a szent zene erejét?

9. Mondjatok példát egy „megnyugtató himnuszra”!

Hogyan kellene elénekelni?

10. Mit mondanak a következő igeversek a zene evangelizációban való felhasználásáról: Zsolt 18:46-49; Zsolt 51:10-15; Zsolt 108: 1-4?

További tanulmányozásra: Evangelizálás, 493–512. old.; Szemelvények E. G. White írásaiból, 2. köt., 242, 243. old.

Meghívás Angliába

James White lelkész már 1874 tavaszán emlegetni kezdte nekem az Angliába való utazást. Nem egészen értettem, miért beszél nekem erről, ameddig el nem töltöttem öt évet Kaliforniában, és Cornell lelkész el nem magyarázta: „Hallottam, amikor White testvérnő egyik alkalommal azt mondta, hogy amennyiben Loughborough testvér hűségesnek bizonyul, Angliában lesz szükség a munkájára.”

Amikor White lelkésszel a Lafayette Road-i régi épületben laktunk, ahol „vízkezelést” végeztek, egyik szombat délután felmásztunk egy hegyre, hogy imádkozzunk. Ott, a bokroktól és cserjéktől körülvéve megértettük, hogy mi a kötelességünk. A feleségem egészségi állapota arra utalt, hogy hamarosan elhagyja ezt a világot. Volt egy házunk Santa Rosában, de nem tudtunk ott lakni a gyakori köd miatt. Az Úr gazdagon megáldott minket jelenlétével és világossággal, amely segített meglátnunk, hogy mi a feladatunk. Felismertük, hogy a keleten szervezett tábor alkalmával pénzt kell gyűjtenünk az Idők jelei számára, és én is nyertem némi rálátást a jövőmre. Imám végeztével felemelkedtem a térdeimről. „Tudom, hogy a te feladatod a keleten végzett munkával kapcsolatban tiszta és világos, én azonban halható hangon hallottam a késztetést az enyémmel kapcsolatban, vagyis, hogy adjam el a Santa Rosa-i házamat, de ne vegyek helyette máshol másikat, mert több helyen kell majd tevékenykednem, és nem köthetem le magam” – mondtam White lelkésznek. Azonnal meghirdettem a ház eladását, és két hét múlva kaptam is egy ajánlatot éppen azzal az összeggel, amelyre gondoltam. Attól a perctől kezdve White lelkész időnként megemlítette, hogy ideje elkezdeni a munkát Angliában, és javasolta, hogy utazzak el oda. 1878. tavaszán ismét Battle Creekbe utazott, és onnan írt nekem, hogy hagyjam el Kaliforniát, és menjek el a Generál Konferencia közgyűlésére októberben, ahol majd megszavazzák angliai kiküldetésemet. Válaszul írtam neki nyolc okot, amiért nem tartom tanácsosnak ezt akkor megtenni. A legfontosabbak ezek voltak: először is alig kezdődött el több helyen a munka, amely befejezésre várt, másodszor pedig, hogy mielőtt Angliába mennék, szükségem lenne legalább egy évre ahhoz, hogy tanulmányozzam a helyi szokásokat, és azok tudatában lépjek a misszióterületre. White lelkész kétmondatos válasza azonban megsemmisítette addigi érvelésemet. „Ha szánsz még egy évet arra, hogy befejezd a munkát mindazokon a helyeken, ahol azok elkezdődtek, észre fogod venni, hogy még több elkezdett és befejezetlen munka vár a környéken. Ami az angol szokások tanulmányozását és az angliai munkára való felkészülést illeti, a legjobb hely a tanulásra a terepen van.” De továbbra sem volt egyértelmű számomra a dolog. Miután 10 évet töltöttem Kaliforniában, és a kezdetektől tanúja voltam a munka előremenetelének, nem volt könnyű feladnom. Miután 1878. júliusában visszatértem az oregoni tábortalálkozóról, két munkával teljes napot töltöttem Oaklandben. A nevadai Renóba szállíttattam a sátrat és a tartozékokat, mert beleegyeztem egy sátorösszejövetel megtartására ott. 17-én felszálltam a Renóba tartó vonatra. Megmutattam a jegyemet az ellenőrnek, majd felkészültem egy jól megérdemelt pihenésre, de előtte még mondtam egy imát, amelyben világosságot kértem az Úrtól Angliával kapcsolatban. Egy órával később úgy ébredtem fel, mintha valaki felrázott volna, holott senki nem volt a közelben. Hirtelen élesen elmémbe hasított a gondolat: „Add el a háztartási cikkeidet, és intézz el mindent, hogy Angliába tudj utazni.” Bár ezek a dolgok ésszerűtlennek tűntek, nyugodtnak éreztem magam. Írtam az Oaklandben tartózkodó feleségemnek [Loughborough felesége meghalt, és később újraházasodott], arra kérve, hogy helyezze a Gondviselés kezébe a javaink eladását – hirdesse meg őket, és ha elkelnek, akkor ezt biztos jelnek fogjuk venni arra, hogy részt vegyünk a Generál Konferencián. Egy nappal később egyik testvérünk, aki éppen házasodni készült, mindent megvett tőlünk, leszámítva a könyveinket és a ruháinkat. Ferguson testvér segítségével központi helyen emeltük fel a sátrunkat Renóban, és július 21-én elkezdtük a találkozókat. Az összejövetelt esténként 500 ember látogatta. White testvérnő kelet felé tartva megállt Renóban, és július 30-án komoly üzenetet közvetített 1Jn 3-ból az újjászületésről: „Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!” Azok között, akik elfogadták az üzenetet, voltak olyanok is, akik az 1854-ben Battle Creekben tartott első sátortalálkozónkon hallottak először hitünkről.

Az áhítatos ének ereje

A hálaadó dallamok hozzátartoznak a menny légköréhez, tehát amikor a menny kapcsolatba kerül a földdel, ott zene és ének hangzik fel, „hálaadás és dicséret szava”!

hálaadó dallamok hozzátartoznak a menny légköréhez, tehát amikor a menny kapcsolatba kerül a földdel, ott zene és ének hangzik fel, „hálaadás és dicséret szava”! Az újonnan megteremtett föld felett, amely tökéletesen és makulátlanul tükröződött Isten mosolyában, „együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának” (Jób 38:7). Ugyanígy az emberek szíve is – a mennyel összhangban – dicsőítő énekekkel válaszolt Isten jóságára. Az emberi történelem sok eseményéhez kötődnek különböző énekek és zeneművek… A Bibliában található énekek története mindmind elmond nekünk valamit arról, milyen helyzetekben jelent áldást a zene és az ének. Gyakran használják gonosz célokra, így lesz a kísértés egyik legcsábítóbb formája. Helyesen alkalmazva azonban Isten értékes ajándéka, amely az ember gondolatait emelkedett és nemes témákra tereli, ihleti és felemeli a lelkét. Ahogy Izrael gyermekei a pusztában szent énekekkel tették örömtelibbé az utat, ugyanúgy int bennünket is Isten arra, hogy szerezzünk örömet másoknak a vándorlás során. Kevés olyan módszer van, amivel hatékonyabban tudnánk memorizálni az Ige szavait, mint ha énekben ismételjük azokat. Az ilyen dalnak hatalmas ereje van. Hatalma van ahhoz, hogy legyőzze durva és faragatlan természetünket, hogy élénkítse gondolkodásunkat és együttérzést ébresszen bennünk, elősegítse a közös munkát és kiűzze a borúlátást a balsejtelmekkel együtt, amelyek rombolják bátorságunkat, elszívják erőnket. A zene az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy az emberek szívébe lelki igazságokat ültessünk. Milyen gyakran megtörténik, hogy amikor nehéz próbákban vagyunk és csaknem összeomlunk, eszünkbe jut egy régi gyerekdalból néhány igei gondolat, mire a kísértések elveszítik erejüket, életünk új értelmet, új célt nyer, és másoknak is bátorítást, örömöt tudunk vinni! A zene és az ének tanító szerepét sem szabad lebecsülnünk. Csendüljön ének az otthonunkban, édes és tiszta dallamok, s akkor kevesebb indulatos szó hangzik el, több lesz a vidámság, a remény és az öröm. Legyen éneklés az iskolában, s akkor a tanulók közelebb kerülnek Istenhez, tanáraikhoz és egymáshoz. Az istentisztelet részeként az énekkel is ugyanúgy dicsőítjük az Urat, mint az imával. Sőt, az ének sokszor maga is ima. Ha a gyermeket megtanítjuk arra, hogy ezt felismerje, többet fog gondolkodni az énekek szövegén és jobban be tudja fogadni azok erejét. Amint Megváltónk odavezet bennünket az örökkévalóság küszöbéhez, ahol Isten dicsősége árad, elkaphatjuk a trón körül álló mennyei kórus dicsőítő énekének egyes hangjait; és amikor az angyalok dalának visszhangja földi otthonunkban is felhangzik, szívünk közelebb kerül a mennyei énekesekhez. A mennyel való közösség már a földön elkezdődik. Itt tanuljuk meg a dicsőítés alaphangját. – The Youth’s Instructor, 1904. március 29.

Nem hangoztathatjuk eléggé a formai istentisztelet káros voltát, mert nincs olyan szó, mely megfelelően kifejezhetné az igaz istentisztelet áldásosságát. Amikor az emberek lélekből és értelemmel énekelnek, mennyei zenészek veszik át a dallamot, csatlakoznak a hálaadó énekhez. Aki megajándékozott minket a tehetséggel, mely képesít Isten munkatársaivá lennünk, elvárja szolgáitól hangjuk művelését, hogy érthetőn tudjanak beszélni és énekelni. Nem harsogó éneklés való ide, hanem világos dallam, helyes kiejtés, s érthető szavak. Mindenki szakítson időt hangja művelésére, hogy tisztán és lágyan dicsőíthesse Istent, ne pedig harsogva, rikoltón és fülrepesztőn. Az éneklés képessége Isten ajándéka – használjuk azt Isten dicsőségére! Összejöveteleinkre válasszunk ki néhány testvért, akik majd énekkel dicsérik az Urat. Kísérjük az énekeket hozzáértőn játszott hangszerekkel. Ne tiltsuk ki a hangszereket munkánkból! Vezessük gondosan a szolgálatnak ezt az ágát, mert Isten dicsérete ez. Ám ne mindig csak néhányan énekeljenek. Amikor csak lehetséges, énekeljen az egész gyülekezet.
– Bizonyságtételek, 9. köt., 143–144. old.

Az énekhang kiművelésére sokkal nagyobb gondot kellene fordítanunk, mint általában tesszük. Akik megtanulták a szép evangéliumi énekeket jó kiejtéssel, sok jót tehetnek mint éneklő evangélisták. Sok alkalmuk nyílik, hogy Istentől nyert tehetségüket felhasználhassák, ha énekükkel napfényt árasztanak a bűn, a bánat, a szenvedés által elsötétült, elhagyatott helyeken; énekelhetnek azoknak, akik ritkán hallhatják az Igét.
Tanulók, menjetek ki a főutakra és az ösvényekre! Törekedjetek megközelíteni mind a magasabb, mind az alacsonyabb társadalmi osztályokat! Lépjetek be mind a gazdagok, mind a szegények otthonába, s ha alkalom kínálkozik, kérdezzétek meg: „Szeretnék-e, ha énekelnénk önöknek? Örömmel tartanánk énekes istentiszteleteket önöknél.” Majd ha szívük meglágyul, út nyílik számotokra, hogy rövid imát mondjatok Isten áldásaiért. Az ilyen alkalmakat az emberek általában szívesen fogadják.
Egy ilyen szolgálat igazi misszionáriusi munka. Isten azt akarja, hogy mindannyian megtérjünk, és megtanuljunk komolyan részt venni a misszionáriusi munkában. Meg fog áldani minket ebben a másokért végzett szolgálatban, és meg fogjuk látni az Ő üdvösségét.
– The Review and Herald, 1903. augusztus 27.

Az ének az egyik leghatékonyabb eszköz a lelki igazság emberi szívekben való elültetésére. A szent himnuszok szavai gyakran feloldották a megtérés és a hit forrásainak pecséteit.
– The Review and Herald, 1912. június 6.

Az ének, a dallam, amely sok szívből árad tisztán, jó kiejtéssel, Istennek egyik eszköze a lélekmentésben.
– Evangelizálás, 496. old.

MEGBESZÉLENDŐ KÉRDÉSEK
1. Mi történik akkor, amikor az ég kapcsolatba kerül a Földdel?

Gondoljatok a vallásos énekek éneklése iránti vágyra vagy annak hiányára! Mit árul ez el a mennyel való kapcsolatotokról?

2. Mivé válik a zene akkor, amikor megrontják azért, hogy a gonosz céljait szolgálja?

Mi történik akkor, amikor a zenét helyesen használják?

3. Mi az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy lelki igazságokkal nyűgözzük le a szívet?

4. Mi történik akkor, amikor szelíd és tiszta énekeket énekelünk az otthonainkban?

Mi történik az iskolákban ilyen esetben?

5. Mi történik akkor, amikor rádöbbenünk arra, hogy a legtöbb ének egyben imádság is?

6. Mi történik akkor, amikor szívből és értelemből énekelünk?_

7. Mire van szükség a lármás éneklés helyett?

8. Hogyan használhatjuk az éneklést hiteles misszionáriusi tevékenységként?

9. Milyen eszközökkel kerülhetnek felbontásra a megtérés és a hit forrásainak pecsétei?

Rizsültetési nap

Kari Wixwat

A nap hűvösen és enyhe széllel indult, a legtöbb itteni reggelhez hasonlóan. Ez a kedvenc napszakom. A mai egy jó nap lesz, gondoltam. A rizs ültetésének napja! Sietve elfogyasztottam a hideg rizsből álló reggelimet, és indulásra készültem.

Figyeltem a barátnőmet, Jantit, és az édesanyját, amint befogták a teheneket a szekérbe. Megraktam a zsákokat rizsmaggal, és lassú, nehézkes tempóban elindultunk. Egy zsák rizs tetején ülve figyeltem a világot magam körül. Hallottam a szél susogását a fák között, a madarak énekét, Janti hangját, ahogyan a teheneket sürgette. Az édesanyjával beszélgetett, én pedig élveztem beszédjük hol magasabb, hol alacsonyabb hangvételét, amely úgy hullámzott, mint a körülöttünk található dombok a reggeli napfényben. A mezőre vezető utunk gyorsan és szinte észrevétlen ért véget. A szekér tartalmának lepakolása közben észrevettem Thame-t, Janti férjét, aki épp két bot végét hegyezte, mint valami óriásceruzákat. Azután egy szomszéddal együtt fel s alá járt két hegyes botjával a mezőn, melyeknek végeit a földbe szúrták, amíg az egész mezőt lyukak nem borították. Mi, nők és gyermekek, bambuszdarabokat töltöttünk meg rizsmaggal, és felsorakoztunk a mezőn, hogy belekezdjünk az ültetésbe. Ahogyan haladtam előre, 4-5 szem rizsmagot ejtettem minden lyukba, és a bambuszbotok végeinek segítségével beborítottam őket földdel. Mialatt dolgoztunk, a levegő megtelt nevetéssel. A legtöbb megjegyzés rám irányult: „Haha! Tudja, hogyan kell rizst ültetni!”; „Haha! Egy amerikai pnong!” Mindannyian nevettünk, vidámságba burkolva az egyébként unalmas munkát. Délben megálltunk, és együtt fogyasztottuk el az ebédet, amely természetesen rizsből állt. Ebéd után befejeztük a hátramaradt kis földrész beültetését is, majd néhány szomszédunkkal együtt elsétáltunk a faluba. Miután mindenki lezuhanyozott, összegyűltünk a szintén rizsből álló vacsora elfogyasztására, illetve még több nevetésre. Néhány nappal később megnéztem a beültetett mezőt, és úgy tűnt, mintha valami zöld ködszerűség lepte volna be a földet. A rizs növekedésnek indult! Nagyon örültem, amikor láttam, hogy növények nőnek azon a területen, amelynek az előkészítésén a többiekkel együtt keményen dolgoztam. A pnong emberek élete a rizs körül forog. Keményen dolgoznak, hogy megtisztítsák a dzsungel benőtte földeket. Szántanak, elültetik a rizst, öntözik, betakarítják, majd cséplik. Minden egyes nap rizst fogyasztanak – reggelire, ebédre és vacsorára. A pnong nyelvben két szó létezik az evés kifejezésére: cha, ami kóstolást jelent, és chong, ami azt jelenti, „rizst enni”. Amikor az ember találkozik valakivel, azt kérdezi tőle: „Ettél ma rizst?” A kérdés más nyelveken ezt jelentené: „Ettél ma?” Miközben ezeken elmélkedtem, hirtelen Jézus és az Élet Kenyere jutott eszembe. A pnong nép számára Jézus az Élet Rizse. A rizsültetési napot követő reggelen a Jézus életéből olvastam reggeli áhítatom során, és a következő részre figyeltem fel: „Krisztus testét enni és vérét inni annyit jelent, mint elfogadni Őt személyes Megváltónak, hinni, hogy megbocsátja bűneinket, Benne teljességre jutunk. Ha szeretetét szemléljük, abban lakozunk, abból iszunk, természetének részesévé válhatunk. Ami az étel a testnek, annak kell lennie Krisztusnak a lélek számára… Vele kell táplálkoznunk, be kell fogadnunk Őt szívünkbe, és így élete a mi életünkké válik. Hozzá kell idomulnunk szeretetéhez, kegyelméhez.”

Csak Jézussal akarok haladni,
Hiszen Vele boldogság lenni.
Célom másutt én fel nem lelhetem,
Egyedül Ő, az üdvösségem,
Egyedül Ő, az üdvösségem.
A zarándok úton Ő vezérem,
Hegyen-völgyön vezeti léptem.
Hogyha folyton Őt nem követhetném,
Atyám házát, fel nem lelhetném,
Atyám házát ferl nem lelhetném.