E heti tanulmányunk: Ézsaiás 41; 42:1-7; 44:26–45:6; 49:1-12
Szombat délután
Alapige: „Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek.” (Ézs 42:1)
„Sokan úgy érzik, hogy nagy kiváltság lenne számukra, ha felkereshetnék Jézus földi életének a színhelyeit, ha ott járhatnának, ahol Jézus lépkedett, ha megtekinthetnék azt a tavat, amely mellett Jézus annyira szeretett tanítani és azokat a dombokat, hegyeket és völgyeket, amelyeken olyan sokszor megpihentek szemei. Nem kell azonban elmennünk Názáretbe, Kapernaumba vagy Bethániába csak azért, hogy Jézus nyomdokaiban járhassunk. Megtalálhatjuk Jézus lábnyomait minden betegágy mellett, a szegénység viskóiban, a nagyvárosok zsúfolt sikátoraiban és minden helyen, ahol az emberek szíve vigasztalás után vágyakozik. Valahányszor úgy cselekszünk, ahogy Jézus cselekedett, mikor itt járt-kelt ezen a földön, mindannyiszor az Ő nyomdokaiban járunk” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 545–546. o.).
Ézsaiás hasonló dolgokat mondott az Úr Szolgájáról, akinek az irgalom volt a küldetése: „Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki… megnyisd a vakoknak szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad, és a fogházból a sötétben ülőket” (Ézs 42:3, 7).
Vizsgáljuk meg ezt a szolgát! Kicsoda Ő, és milyen feladatot végez el?
EGW idézet:
János felidézte a Messiásról szóló jövendölést: „Fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és... megvigasztaljak minden gyászolót.” (Ésa 61:1–2) A Názáreti Jézus volt az, akiről ez az ígéret szólt. A szenvedő emberiségért végzett szolgálata istenségéről tanúskodott. Dicsősége mutatkozott meg abban, ahogy lehajolt hozzánk, és osztozott alacsony sorsunkban.
Krisztus cselekedetei nemcsak messiási voltát igazolták, de megmutatták azt is, hogy országát hogyan fogja felállítani. János előtt feltárult ugyanaz az igazság, amelyet Illés is felismert a pusztában, amikor „nagy és erős szél... a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem”; és a tűz után az Úr halk, szelíd hangja szólt a prófétához (1Kir 19:11–12). Jézus tehát nem trónok és birodalmak megdöntésével, pompával és hivalkodással készült feladatát végrehajtani, hanem úgy, hogy irgalmas és önfeláldozó élete által szólt az emberi szívekhez. – A nagy Orvos lábnyomán, 35–36. o.
Életébe nem vegyült önérdek. Idegen volt Isten Fia előtt az a hódolat, amellyel a világ a rangnak, a gazdagságnak és a képességnek adózik. A Messiás semmilyen emberi eszközt nem vett igénybe, hogy hűséget vegyen vagy hódolatot követeljen. Énjének tökéletes megtagadását ezek a szavak vetítették előre: „Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el...” (Ésa 42:2–3).
A Megváltó egészen másként viselkedett az emberek között, mint korának tanítói. Soha nem hangoskodott, nem vitatkozott, nem imádkozott tüntetően, és nem tett semmit azért, hogy dicsőítsék. A Messiás Istenben rejtőzött el, és Isten pedig megmutatkozott Fiának jellemében. Isten ismerete nélkül az emberiség örökre elveszne. Mennyei segítség nélkül az emberek egyre mélyebbre süllyednének. Életet és erőt kell kapniuk a világ Alkotójától. Az ember hiányait nem lehet másképpen kielégíteni. – Próféták és királyok, 693. o.
Jézus látta a papok és fejedelmek viselkedését. Akiknek segítségre lett volna szükségük, a lesújtottaknak, az elcsüggedteknek, azoknak szólták az ítélet és dorgálás szavait. Krisztus ellenben sohasem ejtett volna ki olyan szavakat, melyek a meggyengült, megrepedt nádszálat eltörték volna. Az Úr bátorította, nem pedig kioltotta a hit és reménység gyöngén pislákoló mécsét. Urunk táplálni fogja népét, mint az a pásztor, aki karjába emeli, és keblén hordozza a bárányokat. – A Te Igéd igazság, 4. köt., 1146. o.
SZOLGÁLÓ NEMZET (Ézsaiás 41)
1. Isten Ézs 41:8 versében említi, hogy „Izráel, én szolgám”, 42:1 versében pedig bemutat valakit, akiről ezt mondja: „az én szolgám”. Ki ez a szolga?
Vajon Izrael/Jákób lenne az, az izraeliták ősatyja? Talán Izrael népe? Vagy inkább a Messiás/Krisztus, akit az Újszövetség Jézusként nevez meg?
Ézsaiás próféta könyve 41–53. fejezeteiben Istennek a szolgáira tett kétféle hivatkozása fonódik össze. Az egyik szolgát úgy nevezi, hogy „Izráel” vagy „Jákób”, mint például Ézs 41:8, 44:1-2, 21, 45:4, 48:20 verseiben. Mivel Isten jelen időben szólítja meg Izraelt/Jákóbot, egyértelmű, hogy Jákób jelképezi a népet, ami tőle származik. Ezt az is megerősíti, hogy az Úr szolgájának, Jákóbnak a megváltására akkor kerül sor, amikor készül elhagyni Babilont (Ézs 48:20).
Másutt Ézsaiás nem nevezi meg Isten szolgáját, mint Ézs 42:1, 50:10, 52:13 és 53:11 verseiben. A kiléte nem lesz egyből nyilvánvaló, amikor Ézs 42:1 verse elsőként említi. Viszont a későbbi igeszakaszokban a próféta tovább részletezi a leírást, és egyértelművé válik, hogy itt olyan személyről van szó, aki helyreállítja Jákób (Izrael) törzseinek Istennel való kapcsolatát (Ézs 49:5-6) és feláldozza az életét a bűnösökért (Ézs 52:13–53:12; lásd még Ézs 49:5-6), vagyis nem lehet a nemzet. Egyértelmű tehát, hogy Ézsaiás Isten két szolgájáról beszél. Az egyik egy közösség (a nép), a másik pedig egy személy.
2. Milyen szerepe van a szolgáló nemzetnek (Ézs 41:8-20)?
Isten megnyugtatja Izraelt, hogy a nép még mindig az Úr szolgája: „Kiválasztottalak, nem vetlek el téged” (Ézs 41:9, RÚF)! Majd a Biblia egyik legcsodálatosabb ígéretét adja Izraelnek: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak” (Ézs 41:10). Ebben, illetve a következő versekben Izraelnek az az egyik alapvető szerepe, hogy bízzon a szabadító Istenben (Akház királlyal ellentétben), nem pedig más istenekben vagy azok képében, ahogy azt a többi nemzet teszi (Ézs 41:7, 21-24, 28-29).
Figyeljük meg, Ézs 41:14 versében úgy szólítja a nemzetet az Úr, hogy „férgecske”! Mit üzent ezzel? Vizsgáljuk meg a szövegkörnyezetet a pontosabb válasz érdekében! Ezek szerint mennyire kell az Úrra bízni magunkat? Mit tanulhatunk ebből?
EGW idézet:
Isten kinyilatkoztatta a prófétának áldott célját, amelyért szétszórja Júdát a föld népei között. Így szólt: „Ezért majd megismeri népem a nevemet azon a napon, hogy én vagyok az, aki így szólt: Itt vagyok!” (Ésa 52:6) És nemcsak nekik kellett megtanulniuk az engedelmesség és bizalom leckéjét. Száműzetésük helyén másokkal is meg kellett ismertetniük az élő Istent. Az idegenek fiai közül sokan megtanulták szeretni, mint Teremtőjüket és Megváltójukat. Ünnepelni kezdték szent szombatját, teremtői hatalmának emlékművét; és „kinyújtotta szent karját az Úr minden nép szeme láttára”, hogy megszabadítsa népét a fogságból, „az egész föld határán” (Ésa 52:10). A pogányságból megtértek közül sokan csatlakoztak Izráelhez, és velük tartottak, amikor viszszamentek Júdeába. Nem mondhatta egyikük sem: „Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr” (Ésa 56:3). Az Úr azt mondta prófétája által azoknak, akik meghódolnak előtte, és megtartják törvényét, hogy ezentúl földi egyházához, a lelki Izráelhez tartoznak. – Próféták és királyok, 371. o.
Krisztus mindent megtett azért, hogy egyháza a világ Világosságától fénybe borított, átalakult közösség, Immánuel dicsőségének hordozója legyen. Azt akarja, hogy minden hívő ember fényt és békét árasszon maga körül. Azt akarja, hogy életünk bemutassa a menny örömét. […] Ekkor veszik át megígért örökségüket azok, akiket Krisztus megváltott az emberek közül. Így teljesedik szó szerint Isten Izráellel való szándéka. Ember nem hiúsíthatja meg Isten tervét. Miközben Sátán végzi gonosz munkáját, Isten szándéka biztosan halad a megvalósulás felé. Így volt ez Izráel házával is a megosztott birodalom történelmében. Így van ez ma is a lelki Izráelben. – Próféták és királyok, 720. o.
Hegyibeszédében Jézus fenséges példázatokkal mutatott rá, hogy milyen szükséges Istenben bíznunk. E tanítások célja az volt, hogy Isten gyermekeit minden időben vigasztalja és bátorítsa, s így érthetően reánk is vonatkoznak. […] Az előttünk levő küzdelemben újabb, nem sejtett akadályokra számíthatunk; azonban akár a múltra, akár pedig az eljövendőre tekintünk, bátran mondhatjuk: „Mindeddig megsegített minket az Úr!” – „És életeden át tartson erőd!” (1Sám 7:12; 5Móz 33:25) A ránk várakozó megpróbáltatások nem fogják az erőnket felülmúlni. […] Így majd annak idején megnyílnak az egek kapui, hogy bevonulhassanak rajtuk Isten gyermekei, s a dicsőség Királyának ajkáról, mint legszebb zene érinti füleiket: „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett!” (Mt 25:34) – Jézushoz vezető út, 123, 125–126. o.
A MEG NEM NEVEZETT SZOLGA (Ézs 42:1-7)
Mi a szerepe Isten meg nem nevezett szolgájának, akit kiválasztott és akibe a Lelkét helyezi (Ézs 42:1-7)? Mi jellemzi?
Jelöljük meg a legjobb választ vagy a válaszok kombinációját!
Igazságot szolgáltat a nemzeteknek.
Csendesen és kedvesen, ugyanakkor sikeresen éri el a céljait.
Tanít.
Isten és a népe közötti szövetségül szolgál.
Világosságot/reményt ad, amikor meggyógyítja a vakokat és szabadon engedi a foglyokat.
Minden eddigi válasz.
Mennyiben hasonlít ennek a szolgának a szerepe és a jelleme az „Isai törzsökéből” származó hajtásra, akin megnyugszik az Úr Lelke (Ézsaiás próféta könyve 11. fejezet)?
Ézsaiás próféta könyve 11. fejezetében a Dávid házából származó uralkodó tettei összhangban állnak Isten akaratával, igazságot szolgáltat és felszabadítja az elnyomottakat, illetve az Úr bölcsességét és ismeretét terjeszti, ahogy a 42. fejezetben is látjuk. Isai „vesszőszála” és „gyökere” a Messiás, Ézs 9:6-7 szakaszának isteni gyermeke, aki „jogosság és igazság által” (Ézs 9:7) békességet hoz Dávid trónjának és országának. Így egyértelmű, hogy a Messiás a 42. fejezet szolgája!
Hogyan azonosítja az Újszövetség Ézs 42:1-7 részének igazságot hozó szolgáját (Mt 12:15-21)?
Máté evangéliuma 12. fejezete Ézsaiás próféta könyve 42. fejezetéből idéz, és azt Jézus csendes gyógyító szolgálatára alkalmazza, mert Ő Isten szeretett Fia, akiben gyönyörködik (Ézs 42:1; Mt 3:16-17; 17:5), akinek a szolgálata újból megerősíti a szövetséges kapcsolatot Isten és népe között (Ézs 42:6; Dán 9:27). Jézus a tanítványaival együtt sokaknak hozott igazságot azzal, hogy megszabadította az embereket a szenvedéstől, megismertette velük Istent, és megtörte a gonosz lelkek szorítását rajtuk, amit Sátán elnyomása okozott (Lk 10:19). Utána Jézus meghalt, hogy törvényerőre emelje az új szövetséget és igazságot szolgáltasson a világnak, kivetve Sátánt, az idegent, aki bitorolta a „világ fejedelme” címet (Jn 12:31-33).
EGW idézet:
Amikor nehéz kérdést tanulmányozunk, emeljük gondolatainkat a legcsodálatosabb eseményre, mely valaha is történt a földön vagy égen – Isten Fiának testté lételére. Isten odaadta Fiát, hogy szégyenteljes halált haljon a bűnös emberért. Aki a mennyei udvarokban parancsnoki tisztet töltött be, levetette a királyi koronát, palástját, és istenségére emberi létet öltve eljött a világra, hogy az emberi család fejénél álljon példakép-emberként. Megalázta magát, hogy minden szenvedésben együtt szenvedjen az emberrel. […] Isten Fia önként jött elvégezni az engesztelés, az elfedezés munkáját. Nem volt rajta a kötelesség igája, hogy azt tegye, hiszen független volt, és minden törvény fölött állt. Az angyalok, Isten értelmes küldöttei, a kötelesség igáját hordozzák; személyes áldozatuk nem hozna engesztelést az embernek. Egyedül Krisztus állt szabadon a törvény követelményeitől, hogy vállalja a bűnös ember megváltását. Hatalmában állt lefektetni életét, és hatalmában állt újra fölvenni azt. Istennel való egyenlőségét nem tekintette úgy, mint amihez feltétlenül kellene ragaszkodnia. – A Te Igéd igazság, 7. köt., 904. o.
Amint a főpap levetette főpapi ruháját, s a papi fehér gyolcs ruhájában végzett szolgálatot, ugyanúgy Krisztus is megüresítette magát, szolgai formát vett föl, s áldozatot mutatott be, maga lévén a pap és az áldozat is. Amint a főpap szolgálatának elvégzése után a szentek szentjéből főpapi ruhájában kilépett a várakozó gyülekezet elé, ugyanúgy Krisztus másodszor el fog jönni legfehérebb fehér, dicső öltözékében. „És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet.” Saját maga és az Atya dicsőségében fog eljönni, mint királyok Királya és uralkodók Ura. Az egész angyali sokaság elkíséri útján. – A Te Igéd igazság, 1. köt., 1111. o.
Krisztus Sátán legyőzőjeként és a Sátán által megkötözött foglyok Megváltójaként jött világunkba. Saját győzedelmes életével példát adott az embereknek, hogy hozzá hasonlóan ők is legyőzzék Sátán kísértéseit. Mihelyt Krisztus elérkezett a megkísértés pusztájába, ábrázata megváltozott. […] A világ bűneinek terhe nyomasztotta lelkét, arcára elmondhatatlan fájdalom ült ki: a gyötrelemnek olyan mélysége, melyet az elbukott ember fel sem foghatott. Megérezte a világot elárasztó átok elsöprő viharát. Felismerte a világot uraló kényeztetett étvágy és szentségtelen szenvedély hatalmát, mely elmondhatatlan szenvedést hozott az emberre. […] Mivel az ember meggyengült állapotában nem tudta leküzdeni Sátán kísértéseinek erejét, Jézus vállalkozott a teher elhordozására, hogy az emberek érdekében győzzön az étvágy hatalma felett. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 271–272. o.
PERZSA„MESSIÁS” (Ézs 44:26–45:6)
Milyen bámulatos jövendölést találunk Ézs 44:26–45:6 szakaszában?
Ézsaiás szolgálata Kr. e. 745-től 685-ig tartott. Miután bejelentette, hogy hódító érkezik majd keletről és északról (Ézs 41:2-3, 25), ami jó hír lesz Jeruzsálemnek, pontosan megjövendölte Círusz nevét és tetteit (Ézs 41:27). Círusz ténylegesen észak és kelet felől érkezett Babilonhoz, amit Kr. e. 539-ben meg is hódított. Valóban Istent szolgálta, amikor hazaengedte a zsidókat babiloni száműzetésükből, és engedélyezte a jeruzsálemi templom újjáépítését is (lásd Ezsdrás könyve 1. fejezet).
Figyeljünk fel ennek a jövendölésnek a jelentőségére! Ézsaiás próféciája másfél évszázaddal hangzott el az események előtt, mivel körülbelül száznegyvenhat év telt el a próféta halála és Babilon bukása között. Ez olyan, mintha George Washington megjövendölte volna, hogy 1945-ben egy Dwight Eisenhower nevű tábornok vesz majd részt Európa felszabadításában! Ézsaiás próféciája vitathatatlan, hiszen Círusz tetteit jól bemutatják különféle ókori források, így a babiloni krónikák, a király saját beszámolója a Círusz-hengeren, mint ahogyan a Biblia is (2Krón 36:22-23; Ezsdrás könyve 1. fejezet; Dániel próféta könyve 5. fejezet; 6:28; 10:1). Ez is megerősíti azok hitét, akik hiszik, hogy az igaz próféták pontos jövendöléseket kapnak Istentől, aki eleve ismeri a jövőt.
Miért nevezi Isten a felkentéjnek Círuszt (Ézs 45:1)?
Az itt szereplő héber szóból, aminek a jelentése: „felkent”, származik a Messiás szó is. Az Ószövetségben másutt ez a kifejezés utalhat felkent főpapra (3Móz 4:3, 5, 16; 6:22), felkent izraelita királyra (1Sám 16:6; 24:7, 11; 2Sám 22:51) vagy a Messiásra, a Dávid házából származó eljövendő királyra és szabadítóra (Zsolt 2:2; Dán 9:25-26). Ézsaiás nézőpontjából Círusz jövőbeli uralkodó volt, akit Isten a népe szabadításáért küldött. Furcsa messiás volt, nem lévén izraelita. Hasonlót is tett, mint a Messiás, ugyanis legyőzte az Úr ellenségeit és elengedte a népet a fogságból, de nem lehetett olyan, mint a Messiás, mert nem Dávidtól származott. Isten bizonyította, hogy kizárólag Ő ismeri a jövőt (Ézs 41:4, 21-23, 26-28; 44:26). Círuszt is megszólította: „Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene” (Ézs 45:3, RÚF).
Gondoljunk más olyan bibliai próféciára, amely úgy teljesedett be, ahogyan Isten előre megmondta!
EGW idézet:
Gonddal kell őriznünk az igazság nagy útjelzőit, melyek megmutatják helyünket a profetikus történelemben, nehogy lerombolódjanak, és olyan elméletek kerüljenek helyükre, amelyek inkább zűrzavart, mintsem valódi világosságot jelentenek. […] Itt is, ott is volt valaki, aki a Bibliát tanulmányozva arra a gondolatra jutott, hogy nagy világosságot és új elméleteket fedezett fel, de ezek nem voltak helytállóak. Az egész Biblia igaz, de annak helytelen alkalmazása helytelen következtetésekhez vezet. Hatalmas csata részesei vagyunk, mely a végső harchoz közeledve egyre szorosabb és küzdelmesebb lesz. Éber ellenségünk szüntelen munkálkodik azok elméjén, akiknek nem volt személyes tapasztalatuk Isten népe tanításai vonatkozásában az elmúlt ötven évben. […] Akik törekednek ennek az üzenetnek a megértésére, azokat az Úr nem fogja arra késztetni, hogy bibliaalkalmazási módszerük által aláássák az alapot, és kidöntsék helyükről hitünknek azon oszlopait, melyek odáig segítették a hetednapi adventistákat, ahol most vannak. Azok az igazságok, melyek sorban megnyíltak előttünk, miközben az Isten Igéjében feltárt prófécia vonalán továbbhaladtunk, ma is szent és örökkévaló igazságok. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 2. köt., 101–103. o.
Az Úrnak sok erőforrás áll rendelkezésre. Az Ő keze nyugszik a gépezeten. Mikor eljött az idő temploma újjáépítésére, mint eszközét indította Círuszt, hogy fölismerje a rá vonatkozó jövendöléseket, és megadja a zsidó nép szabadságát. Sőt a templom építéséhez szükséges anyagokkal is ellátta őket Az építkezés Círusz idején indult, majd utóda folytatta az elkezdett munkákat. – A Te Igéd igazság, 4. köt., 1175. o.
A hódító perzsa hadsereg váratlanul vonult be a babiloni főváros központjába a folyó medrén át, amelynek a vizét elvezették, és a belső kapukon keresztül, amelyeket gondatlan biztonságérzetből minden védelem nélkül nyitva hagytak. Mindez bőségesen bizonyította a zsidóknak az elnyomóik hirtelen bukásáról mondott ésaiási prófécia szó szerinti teljesedését. Ebben félreérthetetlen jelét kellett volna látniuk annak, hogy Isten a nemzetek ügyeit az ő érdeküknek megfelelően alakítja; mert a Babilon elfoglalásának és bukásának módját vázoló próféciával szoros összefüggésben íródtak a következő szavak: „Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!” „Én indítottam el őt győzelmesen, egyengetem az útját mindenütt. Ő építi föl városomat, és hazaküldi foglyaimat, nem fizetségért és nem ajándékért – mondja a Seregek Ura.” (Ésa 44:28; 45:13) – Próféták és királyok, 552. o.
REMÉNY A JÖVŐRE
Akik nem hiszik, hogy a próféták valóban kapnak jövendöléseket Istentől, azokat zavarja, Círuszt mennyire pontosan megnevezte Ézsaiás. Ezért azt az elgondolást fogadják el, hogy Ézsaiás próféta könyve 40–66. fejezeteit egy másik próféta írta, az úgynevezett „második Ézsaiás,” aki Círusz idejében élt. Vagyis „szétfűrészelik” a könyvet, mint ami a próféta végzete is valójában lett a hagyomány szerint (lásd Zsid 11:37).
Csakhogy nincs semmilyen történelmi bizonyíték egy második „Ézsaiás” létezésére. Ha valóban létezett volna, akkor különös, hogy a Biblia meg sem említi, pedig az üzenete alapvető fontossággal bír, illetve művészi irodalmi készsége is bámulatra méltó. Még a legrégibb bibliai kéziratban, Ézsaiás kumráni tekercsében sincs semmilyen törés a 39. és a 40. fejezetek között, ami azt jelezné, hogy más szerző folytatta volna a munkát.
A próféta alapvető üzenete az egész könyvben következetes: inkább az igaz Istenben, a szabadító Messiásban bízzunk, mint más erőben! A kutatók helyesen hangsúlyozzák, hogy Ézsaiás próféta könyve 1–39. fejezetei az asszír időszakra összpontosítanak, a 40. fejezettől kezdve pedig a könyv a babiloni korszakra vált. Csakhogy a 13–14., illetve a 39. fejezetek már előre jelezték a babiloni fogságot. Igaz, a könyv 1–39. fejezetei az ítéletet, míg a 40–66. fejezetek a megbékélést hangsúlyozzák, de a korábbi fejezetek úgyszintén bővelkednek az isteni vigasztalásban és bátorításban. A későbbi igeszakaszok pedig, mint például Ézs 42:18-25, 43:22-28 és 48:1-11 részei az ítéletekről szólnak, amelyeket Isten azért hoz Júda népére, mert elhagyták Őt. Továbbá Ézsaiás jövőre vonatkozó vigasztalásai a korabeli szenvedést érzékeltetik.
A népre szörnyű baj szakadt az emberek bűnei miatt, de nem mindenki hagyott fel a reménnyel. Ők Isten ígéreteibe kapaszkodtak, így például abba, amit 3Móz 26:40-45 szakaszában találunk. Olvassuk el alaposan ezeket a verseket! Képzeljük magunkat azoknak a hébereknek a helyzetébe, akik életben maradtak, miután a nemzetet legyőzte Babilon! Milyen reményt találhatunk ezekben a szavakban?
Milyen lelki elveket látunk munkálkodni Mózes harmadik könyvének verseiben? Mit mond itt az Úr Izraelnek? Hogyan alkalmazhatjuk ugyanezt az elvet a saját életünkben?
EGW idézet:
Lehet-e Isten előtt igaz az ember? Hogyan igazulhat meg a bűnös? Egyedül Krisztus által jöhetünk Istennel összhangba, szentségre. De hogyan juthatunk Krisztushoz? Bűneik tudatában ma is sokan kiáltják az első pünkösd napján összegyűlt tömeggel együtt: „Mit cselekedjünk?” Péter apostol első szava ez volt: „Térjetek meg!” Röviddel ezután pedig így szólt: „Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek!” (Csel 2:37–38; 3:19). A bűnbánat a bűn feletti bánkódást és az attól való elfordulást jelenti. Mindaddig nem hagyunk fel vétkeinkkel, amíg azok bűnös voltát fel nem ismerjük. Életünkben akkor történhet csak valódi változás, ha teljes szívvel elfordulunk a bűntől. – Jézushoz vezető út, 23. o.
Aki őszintén megbánja bűneit, az nem feledkezik el arról, hogy mit vétett. Amikor békesség költözik szívébe, nem válik közömbössé a hibáival szemben. Azokra gondol, akiket élete példájával bűnre vitt, és minden lehetőt megpróbál, hogy visszavezesse őket az igaz útra. Minél nagyobb világosság veszi körül, annál jobban vágyik másokat is a helyes útra téríteni. Nem szépítgeti helytelen életvitelét, és nem veszi könnyen tévedéseit; megszólaltatja a vészjelet, hogy mások óvakodjanak. […] Az ilyen példákból meg kellene tanulnunk, hogy csak éberség és ima jelent védelmet ifjúnak és idősnek egyaránt. Nem magas állásban és nagy kiváltságokban rejlik a biztonság. Élhet valaki őszinte keresztény életet hosszú éveken át, akkor is Sátán támadásainak célpontja. Még a bölcs és erős Salamon is vereséget szenvedett harcában, amelyet a lelke mélyén lévő bűnökkel és a kívülről támadó kísértésekkel vívott. Kudarca arra tanít, hogy bármilyen értelmi képességei legyenek az embernek, és bármennyire hűségesen szolgálta Istent a múltban, soha nem bízhat saját bölcsességében és feddhetetlenségében. – Próféták és királyok, 78, 82. o.
Bizonyságot teszek hívő testvéreimnek és testvérnőimnek, hogy Krisztus egyháza bármilyen gyenge és fogyatékos, mégis figyelmének egyetlen és legfőbb tárgya e földön. Meghívását ugyan az egész világra kiterjeszti, nevezetesen, hogy jöjjenek hozzá és üdvözüljenek, angyalait pedig megbízza, hogy mennyei segítséget nyújtsanak minden egyes léleknek, aki bűnbánattal és töredelemmel járul eléje: ámde Szentlelke által személyesen jár-kel házában. […] Beszéljünk mi is így, hálás szívvel, mint akik értékeljük Isten nagy jóságát és szeretetét irántunk, mint nép és mint egyének iránt. „Bízzál Izrael az Úrban mostantól fogva mindörökké!” […] Gondoljátok meg kedves testvéreim, hogy népe van az Úrnak, választott népe, tulajdon egyháza, erős vára, melyet fenntart, ebben a bűn verte, lázadó világban: tekintélyeként és törvényadójaként ez az egyház csak Őt ismerje el! - Bizonyságtételek lelkészeknek, 15. o.
AZ ÉRZŐ ÉS SZENVEDŐ SZOLGA (Ézs 49:1-12)
Kicsoda Isten szolgája Ézs 49:1-12 szakaszában?
Isten már azelőtt hívja és megnevezi Őt, mielőtt megszületett volna, száját kardhoz hasonlítja és megdicsőíti önmagát benne. Általa téríti magához viszsza Izrael népét, Ő lesz az egész világ üdvösségének világossága, a szövetség és az, aki szabadon engedi a foglyokat. Rengeteg az átfedés ennek a szakasznak és Ézsaiás próféta könyve 42. fejezetének leírása között, ami a szolgát a Messiással azonosítja. Az Újszövetségben Jézus Krisztusban találhatjuk meg az Úr Szolgája tulajdonságait, mindkét eljövetelekor: Mt 1:21; Jn 8:12; 9:5; 17:1-5; Jel 1:16; 2:16; 19:15.
Miért hívja az Úr ezt a szolgát itt úgy, hogy „Izráel” (Ézs 49:3), ha Ő a Messiás?
Korábban azt találtuk, hogy Ézsaiás próféta könyvének ebben a részében a nemzetre utal Isten szolgája, „Izráel/Jákób”. Itt viszont az „Izráel” név (Jákóbra tett párhuzamos utalás nélkül) egyértelműen arra a Személyre vonatkozik, aki helyreállítja a nép kapcsolatát Istennel (Ézs 49:5). Ez a szolga lett az ideális megtestesítője, avagy képviselője annak a népnek, amelynek kudarca szégyent hozott az „Izráel” névre (Ézs 48:1).
Milyen új elem jelenik itt meg (Ézs 49:4, 7)?
Itt találjuk az egyik első célzást a szolga feladatának nehézségére. Így kesereg: „Hiába fáradoztam, semmire és haszontalan költöttem el erőmet” (Ézs 49:4), amit Dán 9:26 verse is visszhangoz: „Kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz.” Mégis a hitbe kapaszkodik: „De az Úrnál van ítéletem, és jutalmam Istennél” (Ézs 49:4). J. Alec Motyer a következő megfigyelést teszi: „Ézsaiás tehát valódi emberi természettel bíró szolgát látott, aki hozzánk hasonlóan próbára lett téve, és aki bizonyítja, hogy Ő maga a hit útjának szerzője és tökéletesítője, olyan valódi, személyes a hite, hogy amikor úgy tűnik, már semmiért nem érdemes élni, továbbra is képes azt mondani: én Istenem” (Th Prophecy of Isaiah: An Introduction and Commentary. Downers Grove, Illinois, 1993, InterVarsity Press, 387. o.).
Ézs 49:7 verse bámulatos. Az Úr azt mondja annak, „akit megvetnek az emberek, akit utálnak a népek, aki a zsarnokok szolgája: Királyok kelnek föl, ha meglátnak, és fejedelmek borulnak le az Úrért, aki hűséges hozzád, Izráel Szentjéért, aki kiválasztott téged” (RÚF).
EGW idézet:
Izráel történelmének későbbi századaiban – az első advent előtti időben megértették, hogy ez a prófécia a Messiás eljövetelére utal: „Kevésnek tartom, hogy Jákob törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” „Megjelenik az Úr dicsősége – jövendölte meg a próféta –, látni fogja minden ember egyaránt.” (Ésa 49:6; 40:5) […] Krisztusnak szólt e profetikus ígéret: „Ezt mondja az Úr, Izráel megváltója, Szentje, annak, akit megvetnek az emberek... Ezt mondja az Úr: ...Megőrizlek és megajándékozom általad szövetségemmel népemet, hogy te állítsd helyre az országot és oszd szét az elpusztult örökséget. Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! – a sötétségben levőknek: Jöjjetek a napvilágra!... Nem éheznek, és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez.” (Ésa 49:7–10) – Próféták és királyok, 688–689. o.
A világ Megváltójaként Krisztus állandóan látszólagos kudarccal találta szembe magát. Ő, aki az irgalmasság követe volt világunk számára, látszólag csak keveset tudott elvégezni abból a szolgálatból, amelyet szeretett volna elvégezni szíve szerint; vagyis abból, hogy embereket emeljen ki és fel ebből a világból, és mentse meg őket. A sátáni erők állandóan azon munkálkodtak, hogy elállják az útját. Krisztust azonban ezek az akadályok nem bátortalanították el. […] Jézus Istennek eme ígéretében bízott, és nem adott Sátánnak semmi esélyt arra, hogy eredményt érjen el. Mikor Krisztusnak megaláztatása végső lépéseit kellett megtennie, és a legmélyebb szomorúság zárta körül a lelkét, akkor ezt mondta tanítványainak: „Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme; és énbennem nincsen semmije.” (Jn 14:30) „E világnak fejedelme megítéltetett” (Jn 16:21). „Most van e világ kárhoztatása, most vettetik ki e világ fejedelme.” (Jn 12:31) – Jézus élete, 678–679. o.
Minden próbában erőteljes vigaszt találunk. Azt gondoljátok, hogy Üdvözítőnknek nem fáj a mi tehetetlenségünk? Hát nem kísértetett meg hozzánk hasonlóan? Talán nem hívott meg, hogy hozzuk elé minden próbánkat és nehézségünket? Ne szomorítsanak meg bennünket a másnap terhei. Örömmel és bátorsággal hordozzuk a mai nap terhét. Ma kell bíznunk és hinnünk. Csak ez a nap a mienk, és aki mára erőt adott, az holnap is erőt ad majd. A hitetlenség éles tőrként ejt sebet a lelken. Ha jön a próba, mert jönni fog, ne aggódjunk, és ne panaszkodjunk. „És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérlé őket az ő kívánságuknak partjára.” (Zsolt 107:30) Emlékezzetek arra, hogy az Örökkévaló karja hordoz benneteket. „Csillapodjál le az Úrban és várjad őt” (Zsolt 37:7). Ő fog elvezetni benneteket a kegyelemmel teljes tapasztalatok kikötőjébe. – In Heavenly Places, 269. o.
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA:
Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Kapernaumban” c. fejezete, 201–209. o., Bizonyságtételek lelkészeknek: „Intés és ígéret drága igéi” című fejezet!
„Nagy szükségünk van tapintatra és bölcsességre a lelkek megnyeréséhez! A Megváltó sohasem hallgatta el az igazságot, mindig szeretettel fejezte azt ki. A legnagyobb tapintattal fordult másokhoz, illetve mindenkor kedves és figyelmes volt. Sosem volt udvariatlan, soha nem szólt hiába egyetlen szigorú szót sem, és az érzékeny lelkűeknek sosem okozott szükségtelenül fájdalmat. Nem ítélte el az emberi gyengeséget. Félelem nélkül megfeddte ugyan a képmutatást, a hitetlenséget és a bűnt, de könnyek között mondta el a szigorú dorgálást. Sosem tüntette fel kegyetlen dologként az igazságot, hanem mélységes gyengédséget tanúsított az emberiség iránt. Minden lélek értékes volt a szemében. Bár isteni méltósággal lépett fel, a leggyengédebb könyörülettel és tisztelettel viszonyult Isten családjának minden egyes tagjához. Mindenkiben azt a lelket látta, akinek a megmentése az Ő küldetése volt” (Ellen G. White: Gospel Workers. 117. o.).
KÉRDÉSEK A BIBLIA ÉS AZ EVANGELIZÁLÁS C. KÖNYV ALAPJÁN
Dániel 5–11; Evangelizálás,„Észak-Európa nagyvárosai” c. alfejezet
1. Ki és milyen körülmények között igazolta, hogy Dániel az írástudók, varázslók és jövendőmondók felett állt?
2. Meddig hadakozik a kis szarv a szentekkel, és győzedelmeskedik felettük?
3. Mivel indokolta meg kérését Dániel, amikor arra kérte az Urat, hogy cselekedjen és ne késsen?
4. Mit fog tenni az Istenét ismerő nép?
5. Kik azok az emberek, akikért erőfeszítéseket kell tenni az igazság bemutatásakor, jóllehet általában az ilyen emberek elutasítják a figyelmeztető üzenetet?
Tanulmányozásra: Ézsaiás 41. fejezete< >ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉSKapcsolat van Ézsaiás 1. és 41. fejezete között. A Júdához intézett felhívás ekképpen hangzott: „No jertek, törvénykezzünk!” (Ézs 1:18), majd a 41:1 versben is hasonló felhívás hangzik el: „Hallgassatok reám […], együtt hadd szálljunk perbe!” Ez utóbbi esetben azonban a meghívás átfogóbb, és magától értetődően egyetemes eseményre vonatkozik: „A földnek végei reszkettek.”
Az „ítélet” szóval fordított héber kifejezés (Károlinál: „per”, a ford. megj.) „vitaként”, „ügyként”, „törvényes, jogi eljárásként” is fordítható (lásd: Ludwig Koehler és Walter Baumgartner, The Hebrew and Aramaic Lexicon of the Old Testament, 2. köt., 651. o.). Ez a fogalom viszonylag közel áll egy másik héber szó jelentéséhez, amely perek védőbeszédeire vonatkozik (Ézs 1:17; lásd i.m., 410. o.). Ézsaiás 41:21 versében megerősítést nyer a „jogi vita, küzdelem” fogalma, a szöveg már-már visszhangja Ézsaiás 1:18 versének: „»Gyertek, védjétek meg az ügyeteket!« – mondja az Úr –. »Hozakodjatok elő legerősebb bizonyítékaitokkal!«” (az NASB-fordítás alapján).
A következő versekben feltárul előttünk a per két résztvevője: az Úr és Izrael, a szolga.
A 41. fejezetben az Úr több név alatt jelenik meg: „Izrael Szentje”, „Megváltó”, „Teremtő” és „Király”, míg Izrael vagy Júda – Ábrahámra utalván – „szolgaként”, „választottként” és „barátként”. E heti tanulmányunk során három témát elemzünk: (1) A szövetség Istene; (2) Isten és egyéb megnevezései; Izrael, a szolga.
A szövetség Istene
Isten többféleképpen jelenik meg Ézsaiás 41. fejezetében. Amikor a népével szövetségi kapcsolatban lévő Istenre utal, a Biblia a „Jehova, az Úr” nevet használja. Ézsaiás mintegy 450-szer említi ezt a nevet a könyvében, míg a teljes Szentírásban 6828 alkalommal jelenik meg (lásd: David J. A. Clines, Th Dictionary of Classical Hebrew, 4. köt., 122. o.).
A Pentateukhosz világos távlatokat kínál erre a névre vonatkozóan. Jelen tanulmányunk megemlít néhány igeverset, amelyben Ézsaiás a Biblia egyik fontos személyiségére, Ábrahámra utal. Isten és Ábrahám szövetségében van három olyan fontos mozzanat, amelyben az Istenre történő utaláskor használt név a „Jehova”: (1) az Úr (Jehova) magához hívja Ábrahámot, és megígéri neki, hogy nagy nemzetté teszi (1Móz 12:1–3); (2) az Úr (Jehova) szövetséget köt Ábrahámmal (1Móz 15:1–21); és (3) az Úr (Jehova) megerősíti a szövetséget (1Móz 17:1–27). A Teremtés Könyve 12. fejezetében több kifejezés arról árulkodik, hogy személyes kapcsolat van az Úr és Ábrahám között. „Eredj ki a te földedből […] a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged” (1Móz 12:1–2).
![]() |
![]() |
1Mózes 15. fejezetében is szintén a Jehova név szerepel. A szövetségkötés jelenetében elhangzanak Isten szájából a szavak, amelyekből kiderül, hogy Isten személyesen is gondját fogja viselni Ábrahámnak: „Ne félj, Ábrám, pajzsod vagyok tenéked!” (1. vers). 1Mózes 15:2–6 szakaszában Ábrahám aggodalmáról olvasunk a szövetség megvalósulásával kapcsolatban. A 7. versben az Úr ismét elmondja Ábrahámnak, hogy kivel áll szemben: „Én vagyok az Úr, ki téged kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy néked adjam e földet, örökségedül”, a 18. vers pedig egyértelműen feltárja előttünk a Jehova név és a szövetség közötti kapcsolatot: „E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet.”
1Mózes 17. fejezetében az Úr újfent kapcsolatba lép Ábrahámmal. A narráció a bizonyíték arra, hogy személyes kapcsolat van közöttük – „Járj én előttem” –, és hogy a szövetség valóságos – „Megkötöm az én szövetségemet én közöttem és te közötted” (1–2. versek). Mindez megismétlődik a 4. versben is:
„Ímhol az én szövetségem te veled […] És ne neveztessék ezután a te neved Ábrámnak” (1Móz 17:5).
Némely esetben a szövetségi formulában megjelenik az „Elohim” kifejezés is a Jehova név mellett. Ebben a nyelvezeti típusban a szövetség alanya
„Jehova”, néha az „Úr Isten” vagy az „Úr, a te Istened”. Láthattuk Ábrahám tapasztalatában, hogy a pátriárka neve a szövetség megkötéséhez és a Jehovával, az Úrral való személyes viszonyhoz kapcsolódik.
Ézsaiás 41. fejezetében is vannak szövetséggel kapcsolatos elemek. Erre nem csak a „Jehova” név használatából következtethetünk, hanem az Izraelre történő utalásból is: „Izrael, én szolgám” (Ézs 41:8).
Az Ábrahámra való hivatkozás egy újabb fontos tényező, Ábrahám ugyanis nagy név az Izraellel kötött szövetség kontextusában. Mindazonáltal, ahogy már említettük, a Jehova (az Úr) neve az Isten és népe közötti személyes viszonyhoz kapcsolódik. Ézsaiás 41 e kapcsolat személyes voltát tisztázza. Az Úr barátjának nevezi Ábrahámot (Ézs 41:8), amint az alábbi kifejezés is a személyes, baráti kapcsolatra utal: „Én, az Úr, az első és utolsókkal is az vagyok én!” (Ézs 41:4).
John Oswald ekképpen magyarázza meg az „Én, az Úr” kifejezést: „Velünk van jóban-rosszban, válaszunktól függően. Senki sincs olyan, mint Ő. Ő az Egyedüli, Aki senkitől és semmitől sem függ a világegyetemben, az Egyedüli, Aki elmondhatja magáról: »Vagyok!«” („The Book of Isaiah, Chapters 40-66”, The New International Commentary on the Old Testament, 84. o.).
Oswald továbbá kapcsolatot lát Ézsaiás és az Újtestamentum között: „A Septuagintában az »Én vagyok« közönséges, megszokott fordítása az »Ego eimi«. A tény, hogy Jézus természetes módon használta önmagára vonatkozóan ezt a szintagmát, sokat elárul az érzületről, amit saját identitására vonatkozóan táplált” (uo., 84–85. o.).
Ézsaiás 41. fejezetében a szerző az Úr egyéb tulajdonságait hangsúlyozza. Szent: „Megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje!” (14. vers). Hasonló gondolatot fejez ki a 20. vers is: „Az Úrnak keze művelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!”
A „Szent” megnevezés az Úr egyik legfontosabb titulusa Ézsaiás könyvében: a szerző 33-szor használja ezt a szót. Amint már a 2. tanulmányban is láthattuk, a „szent” megnevezés Jehova tisztaságára, tökéletességére, rejtett dicsőségére vonatkozik. A Szentség lényének lényege. Ez a cím sugallja a nemzet erkölcsi mércéjének színvonalát. A szent életre történő felszólítás mélyen a mózesi törvényben gyökerezik, amely Istennek a saját személyére és tökéletességére tett kijelentésén alapszik: „Szólj Izráel fiainak egész gyülekezetéhez, és mondd nékik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok” (3Móz 19:2).
Ézsaiás próféta az „Izráel Szentje” szintagmát használja Isten további két tulajdonságának – teremtői és megváltói mivoltának – hangsúlyozására. Isten a mi Teremtőnk, és ezt a kijelentést szépen szemlélteti Ézsaiás 41:20 versének párhuzama: „Az Úrnak keze művelte ezt, és Izráel Szentje teremtette ezt!”
Az Urat Megváltóként is említi a 41. fejezet. „Megsegítlek, szól az Úr, a te Megváltód, Izráelnek Szentje!” (14. vers). Az általános esetben „Megváltó”ként fordított héber kifejezés eredeti jelentése: „valamit magának követelni” (lásd: Ludwig Koehler és Walter Baumgartner, i.m., 1. köt., 169. o.).
Az Úr teremtői és megváltói tulajdonságai egyértelműek a könyv ezen szakaszában. Példaként idézzük Ézsaiás 43:1 versét: „És most, ó Jákob, így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te Alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!”
Az Úr egy másik tisztje, amit Ézsaiás említ, a „Jákob Királya” (Ézs 41:21).
Semmi kétség afelől, hogy ez egy messianisztikus tisztség.
Elmondhatjuk tehát, hogy Ézsaiás 41. fejezete Isten különböző tisztségeit fedi fel. Érdekes tény, hogy a szerző Ézsaiás 43:15 versében szinte ugyanazt a kifejezést használja, amikor Istenre utal: „Én az Úr vagyok, szent Istenetek, Izráelnek Teremtője, Királyotok.”
Ézsaiás 41. fejezetében a szerző több névvel is illeti Istent. Az Úrral szövetségben lévő Izrael is több névvel, minősítéssel jelenik meg a szövegben. Istennel való viszonyában például, Izrael az Úr „szolgája”, „választottja”, „barátja”. Ézsaiás könyvében több helyen is Izrael – pontosabban Júda nemzete – az
Úr „szolgája”: Ézsaiás 41:8–9; 44:1, 21; 45:4; 48:20; 49:3. A 41:8 vers több fontos dolgot is sugall Izraelről mint szolgáról: „De te, Izráel, én szolgám, Jákob, akit én elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva.” Ebben az igeversben Alec Motyer a „szolga” négy fontos vonását azonosítja: „Elsősorban Izrael isteni választás folytán vált az Úr szolgájává (Ézs 41:8–9; Ef 1:4). Másodsorban a kapcsolat Ábrahámmal kezdődött. Az »Én barátom« szókapcsolat (2Krón 20:7; Jak 2:23) szó szerinti jelentése: »aki szeret engem«, vagy »aki szeretett engem«. Harmadsorban megtudjuk, hogy az Ábrahám leszármazottaival („magvával”: 1Móz 17:7) meghosszabbított szövetség ígérete még mindig érvényben van (téged választalak és nem hagylak el). Negyedsorban Ábrahám kiválasztásával és elhívásával az Úr megmutatta, hogy hatalma elér a Föld legvégső szegletéig is. Mindezen vonásokban egyetlen attribútum sincs, amit a szolga felvállalhat, egyedül az, hogy Izráelnek megtisztelő státusza van” („Isaiah: An Introduction and Commentary”, Tyndale Old Testament Commentaries, 20. köt., 286. o.).
III. ALKALMAZÁS
Isten többféleképpen jelenik meg a Bibliában. Ő a nagy Elohim, a világegyetem szuverén Ura és a transzcendens Isten. Ugyanakkor személyes Isten is, és ennek bizonyításaként a Biblia szerzői a „Jehova, az Úr” megnevezést használják. Jehova a szövetség Istene, az emberekkel fenntartott személyes kapcsolatok Ura.Hogyan különböztethetjük meg Isten e két aspektusát a teremtményeivel való kapcsolatában? A kérdés megválaszolásához olvassátok el 1Mózes 1:1 és 12:1 versét.
Ézsaiás 41. fejezete több módon nyilatkoztatja ki Istent. A könyv az Urat Izrael Szentjeként, Megváltójaként, Teremtőjeként és Királyaként nevezi meg. E megnevezések közül melyik fontos számodra, és miért?