Még több, félelmet nem ismerő reformátor

Ezerötszázhuszonkilencben, 25 esztendővel azután, hogy Luther a wittenbergi templom kapujára kifüggesztett 95 pontban tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen, az általa kezdeményezett mozgalom rászolgált a protestáns névre. V. Károly császár ismételten kifejezte: ragaszkodik hozzá, hogy Németország egész területén elfogadják a katolikus egyház tanításait. Ezért éveken át tervezte Luther kivégzését és Szászország, a reformátor lakhelyének megbüntetését. Ám valahányszor csak e célra összegyűjtötte seregét, mindig valami más vészhelyzet adódott. A törökök, a franciák, sőt még a pápa is meg akarta támadni. Végre azonban mindent kézben tartott és teljes figyelmét Lutherre fordíthatta. Károly azonban rájött, hogy az azonnali fegyveres támadás nem a legbölcsebb megoldás, ezért a háború helyett inkább az egyházi tanácson keresztül próbálta meg elérni célját. Újabb rendi országgyűlést hívott össze, ezúttal Speyer városában, ahol minden német fejedelemnek meg kellett jelennie. A császár követelte, hogy egész Németország hódoljon be a pápának. A kijelentését követő vita során sok fejedelem tiltakozott (protestált), és a császár képviselőinek be kellett látniuk, hogy kompromisszumra lesz szükség.Azt javasolták, hogy ahol szilárdan áll, ott folytatódjon a katolikus tanítás, de azokon a területeken, ahol már elfogadták a reformáció tanait, csupán „kisebb korlátozásokkal” kell egyetérteniük. Vallásszabadságot kapnak, de nem hirdethetik bibliaértelmezésüket és nem téríthetnek át katolikusokat a reformált hitre. Egyes fejedelmek megfelelőnek tartották ezt a megoldást, mások szerint azonban rossz volt. A személyüket érintő, nagyon is valós veszély ellenére így szóltak: „Engedjék meg, hogy elutasítsuk ezt a határozatot. Lelkiismereti kérdésekben nincs hatalma a többségnek.” A nemzeti tanácsban sok fejedelem bártan tiltakozott a császár javaslata ellen. Mi volt a gond ezzel a javaslattal? Mk 16:15-16 
Ennek bizonyára nem örült a császár, viszont a fejedelmek tiltakozásáról, protestálásáról nevezték el a protestánsokat. 

Alkalmazás: A jó ügyért kiállni nem mindig könnyű. Hasonlítsuk össze Eszter királyné esetével! Milyen elvet kell alkalmazni? Eszt 4:13-14

A reformáció mozgalmának növekedésével a vitakérdések és az események egyre bonyolultabbá váltak. Jóval több érdekes történetről tudunk ezekből az évekből, mint amennyit bemutathatunk, de tekintsünk át mégis néhányat a legfontosabbak közül. Kálvin János először papnak, majd ügyvédnek tanult. Egy protestáns mártír tanúbizonyságának hatására azonban mindent feladott, hogy a Bibliában fellelt igazságokat mindenkivel megoszthassa. Mint Luthernek és Zwinglinek, Kálvinnak is sok „elfelejtenivalója” volt. Bármelyiküket is nézzük, láthatjuk tévedéseiket, de vajon hibáztathatjuk-e ezekért őket? Egyes dolgok, amiket mi tisztán értünk, akkoriban nem voltak annyira világosak. 1536-ban William Farel, miután Franciaországban Lefevre-rel dolgozott, a svájci Genfbe érkezve hívta Kálvint, hogy csatlakozzon hozzá. Bár Genf hivatalosan protestáns város volt, a nép nem változtatott katolikusként gyakorolt régi szokásain. Farel és Kálvin a vallást az emberek mindennapi életének gyakorlati részévé igyekezett tenni. Mt 7:21; Jak 2:14-18 
Ezt eleinte nem fogadták szívesen és a két reformátort kiutasították a városból. Ám a katolikus nyomás és fenyegetés növekedésének hatására Genf városának lakói visszahívták őket. Kálvin 23 esztendőn át próbálta teljesen „keresztény várossá” tenni Genfet. Kálvin írásain meglátszott ügyvédi tehetsége, ezért messze rendszerezettebbek voltak, mint bármelyik reformátoréi. „A keresztény vallás intézményrendszere” című munkáját ma is tanulmányozzák. Genf akkoriban a reformáció jelentős fellegvára volt. Más országokból menekülő protestánsok százainak adott menedéket. Az angliai üldözések miatt egy időben több, mint kétszáz angol protestáns élt Genfben. Több száz misszionáriust is képeztek ott. Legtöbbjük Franciaországban dolgozott, de némelyek a távoli Brazíliába is eljutottak. 

Alkalmazás: Nem furcsa, hogy az üldözések idején sokkal inkább tanúbizonyságot tesznek az emberek? Mit gondolsz, mért van ez így? ApCsel 8: 1,4; ApCsel 11:19-21

John Knox Skócia nagy reformátora lehetett volna, de alighogy protestánssá lett, francia katolikusok fogságba ejtették és gályarabságra ítélték. Az evezéssel töltött 18 hónap alatt a franciák folyamatosan próbálták megtérésre bírni. Egyszer egy Szűz Mária szobrot tartottak elé, hogy csókolja meg a lábát. Knox azonban a következő szavakkal hajította tengerbe a bálványt: „Hadd tanuljon meg úszni!” Ez a bátor viselkedés jellemezte Knoxot egész életében. Knox hosszú éveken át főként a svájci Genfben és a német Frankfurtban dolgozott, de Skócia sorsát is mindig a szívén viselte. Így szólt elhíresült imája: „Uram, add nekem Skóciát, vagy meghalok!” 1559-ben, vészterhes időben tért haza. A buzgó katolikus I. Mária uralkodott a skótok királynője, Stuart Mária helyett, aki akkor Franciaországban élt. Polgárháború volt készülőben a katolikusok és a protestánsok között, ami végül Mária 1560-ban bekövetkezett halála miatt nem tört ki. Mialatt az ország uralkodó nélkül maradt, a skót protestánsok azzal erősítették meg helyzetüket, hogy még mielőtt Mária, a skótok királynője visszatért volna Franciaországból, a parlament nemzeti vallássá tette a protestantizmust. Mária ennek természetesen nem örült. Számtalan négyszemközti megbeszélés zajlott a királynő és Knox között, melyek során megmutatkozott a reformátor szokásos bátorsága. Egy alkalommal Knox így szónokolt: „Mivel a helyes vallás sem egyedi erejét, sem hatalmát nem a világi uralkodóktól kapja, hanem egyes egyedül az örökkévaló Istentől, az alattvalók vallása nem az uralkodó vallási ízlésének függvénye. Gyakran előfordul, hogy éppen a fejedelmek a legtudatlanabbak Isten igaz vallásának tekintetében. Ha Ábrahám minden utóda a fáraó vallását követte volna, akinek uralma alatt álltak, könyörgöm, Asszonyom, akkor milyen vallás lenne ma a világon? Ezért hölgyem, bizony megértheted, hogy az alattvalók nem kötelesek uralkodóik vallását követni, holott egyébként engedelmességgel tartoznak nekik.” A reformátor bátorságával szembesülve a királynő így szólt: „Jobban félek John Knox imáitól, mint egész Európa egyesített hadseregétől.” 

 Alkalmazás: Mi a bátorság titka? 2Tim 1:7; 1Jn 4:18

Angliában VIII. Henrik király akadályozta a reformáció munkáját. Henrik a spanyol Ferdinánd király és Izabella királyné lányát, Aragóniai Katalint vette feleségül. Ferdinánd és Izabella buzgó katolikusok voltak egész életükben, és Katalint is annak nevelték. Huszonkét esztendei házasság után Henriknek és Katalinnak csupán egyetlen élő leánya volt és egy fia sem. Ez nagy gond volt Henriknek, mert halála után a fiát szerette volna királynak. Henrik elhatározta, hogy újranősül, de a pápa engedélyére lett volna szükség ahhoz, hogy Katalintól elválhasson. A pápa talán engedett volna Henrik kérésének, de Európában megváltoztak a dolgok. A pápával folytatott viták felzaklatták V. Károly császárt. Igazság szerint annyira, hogy fogságba is ejtette a pápát. Ami még súlyosbította a helyzetet, hogy Katalin, akitől Henrik el akart válni, éppen Károly nagynénje volt. A pápa emiatt természetesen óvakodott Katalin jogait sérteni. Henrik végül belefáradt, hogy a pápa engedélyére várjon és 1534- ben váratlanul „elfogadta” a reformáció igazságát, miszerint a pápa nem Isten képviselője és az egyház feje. Saját kényelme sajnos jobban érdekelte Henriket, mint az igazság. Ezért itt-ott néhány változtatást eszközölt a papi szertartásokban és kijelentette, hogy ő az angol egyház feje. Micsoda felfordulás! Soha nem létezett még ilyen egyház azelőtt. Ettől kezdve minden angol állampolgár automatikusan az anglikán egyház tagja lett. Henrik pedig engedélyezte magának a válást. 

Alkalmazás: Mi a természetes emberi reakció, amikor olyasmit szándékozunk tenni, amiről tudjuk, hogy Isten törvénye szerint helytelen? Mk 7:5-13

Csupán tizenhét esztendő telt el aközött, hogy Luther 1517-ben kiszögezte a 95 pontot és Henrik az anglikán egyház fejének kiáltotta ki magát. Említenünk sem kell, milyen nehéz évek voltak ezek a katolikus egyház számára. A pápaság nem nézte ölbe tett kézzel, hogy elveszíti hatalmát, minden lehetséges módon visszavágott. Három módszere különös figyelmet érdemel. Az első, hogy 1540-ben létrehozták a jezsuita rendet, amit hivatalosan „Jézus Társaságának” neveztek. E csoport erejét teljes egészében a pápa hatalmának növelésének szentelték. Híres jelszavuk így hangzott: „A cél szentesíti az eszközt.” Vagyis semmi rossz nincs a hazugságban, gyilkolásban és egyéb bűnökben, amíg azt a pápáért teszik. Ez a gonosz gondolat számtalan becstelen rendszer létrejöttéhez vezetett. A leghírhedtebb tettük a „lőpor-összeesküvés” volt, amit az angol parlament épületének felrobbantására és a király megölésére szerveztek, hogy katolikus uralkodót állítsanak a helyére. Az összeesküvésre azonban fény derült, és a merényletet meghiúsították. November 5-én még ma is ünneplik Angliában az esemény évfordulóját. Hatalmának visszaszerzésére a pápa második erőfeszítése a tridenti zsinat volt. Ez 1545 és 1563 között tartott megbeszélések sorozata volt. Sokféle kérdéssel foglalkoztak, de a legfontosabb téma a reformáció terjedésének megállítása volt. Emiatt nevezik ellenreformációnak a zsinat határozatait. A zsinat kimondta, hogy senki sem értheti meg a Bibliát a „hagyományok”, a katolikus egyház története és tanításai nélkül. Kimondták, hogy a keresztényeknek imádniuk kell a szenteket és azok szobrait, képeit, valamint kijelentették, hogy a pápa Isten helytartója (képviselője) a Földön. Az egyik nagy gond, amivel szembesültek, hogy a protestánsok rámutattak: Dániel könyve és a Jelenések könyve elítéli a katolikus egyházat, különösen magát a pápaságot. Néhány héten belül részletesebben is foglalkozunk majd ezzel a kérdéssel. 

Alkalmazás: Ezek bizony nem mondvacsinált ellentétek voltak a katolikus egyház és a protestáns reformátorok között, hiszen embereket gyilkoltak meg miattuk. Mi a természetes emberi válasz a támadásra? Milyen a keresztény ember reagálása? Mi a különbség a kettő között? Lk 22:47- 53; Ef 6:10-18