Prológus – a háttértörténet

E heti tanulmányunk: 1Mózes 1:1; Máté 7:21-23; János 1:1-5, 9-13; 3:16-21; 9:35-41; 17:1-5

Az első héten János evangéliumának végével foglalkoztunk, ahol az apostol elmondta könyve megírásának okát. Ezen a héten visszatérünk az evangélium elejéhez. Itt János feltárja, hogy a Szentlélek ihletése nyomán milyen irányba kívánja terelni az olvasót. Az Újszövetség írói általában művük első szavaiban, bekezdéseiben megemlítik, hogy mely kérdéseket akarják érinteni. Ezt teszi János is, aki választott témáit egy hatalmas kozmikus folyam részeiként mutatja be, amely felvázolja a Jézus Krisztussal kapcsolatos, döntő jelentőségű, még a teremtés előtti időre visszamutató igazságokat.
A könyv elején található bemutatás révén előnyt élveznek az olvasók, mert már tudják, hogy Jézus a Messiás, de a szereplők ezzel még nincsenek tisztában. Világosan láthatjuk a fő témákat, amelyekhez az evangélista visszatér, miközben Jézus történetét elmondja. Ezeket a jelentős témaköröket Jézus földi idejének történelmi periódusában helyezi el.
Heti tanulmányunkat a Prológussal (Jn 1:1-18) kezdjük, összefoglaljuk a fő témáit, amelyekkel majd János evangéliumának más részeiben is foglalkozni fogunk.

Október 19. – A keresztény sáfárság napja
 

EGW idézet

Örök létezéséről beszélve Krisztus gondolatban visszaröpít a végtelen korszakokon át. Arról biztosít bennünket, hogy sosem volt olyan idő, amikor Ő ne lett volna szoros közösségben az örök Istennel. Akinek a hangját akkoriban hallhatták a zsidók, maga volt az, aki Istennel öröktől fogva létezett.
Krisztus méltóságteljes nyugalommal szólt, és szavai olyan erővel bírtak, hogy hatásukra meggyőződés született az írástudók és a farizeusok szívében. Megérezték a mennyből küldött üzenet erejét. Szívük ajtajánál Isten kopogott bebocsátásért.
Ő az örök, mindenható Istennel volt egyenlő… Ő az öröktől fogva létező Fiú.
Krisztus az önmagában létező, senkitől sem kölcsönvett élettel rendelkezik. „Akié a Fiú, azé az élet” (1Jn 5:12). Krisztus isteni volta biztosít arról, hogy a hűségesek örök életet nyernek. „Aki hisz énbennem” – mondta Jézus –, „ha meghal is él.” Ekkor Krisztus már a második eljövetelére tekintett. – Lift Him Up, 17. o.

„Krisztusban élet volt, és az élet az emberek világossága volt.” Itt nem a fizikai életről van szó, hanem a halhatatlanságról, a valódi életről, amely egyedül Isten tulajdona. Az Igének, aki Istennel volt, aki Isten volt, élete volt önmagában. A fizikai életet mindenki megkapja. Ez nem örök vagy halhatatlan, mert Isten, az életadó ismét elveheti. Az embernek semmi hatalma nincs az élete fölött. De Krisztus élete nem kölcsönzött élet. Senki sem veheti el az életet tőle. „Leteszem azt magamtól” – mondta. Őbenne valóban élet volt, eredeti, nem kölcsönzött, nem leszármazás útján nyert. Ez az élet nem az ember veleszületett sajátossága, csak Jézus Krisztus által birtokolhatjuk.
Amikor Jézus felvette az emberi természetet, életét tekintve a Mindenhatótól függött. Emberi természetében megragadta Isten mennyei erejét, és az emberi család minden tagjának megvan az előjoga, hogy ezt tegye. – Maranatha, 302. o.

Ha a golgotai keresztet újból és újból bemutatjuk, ha minden alkalommal arról beszélünk, akkor gyógyírként fog hatni, és rámutat az erény szépségére és kiválóságára. Aki azonban hibákat keresve kételkedik a Szentírás hitelességében, és kétségbe vonja a kinyilatkoztatást, arra nem is lesz hatással. […]
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Az örök Ige testté lett, és közöttünk lakozott. Ez a gondolat véget vet a hitetlenségnek; mégis azonban szomorúan kell megállapítanom, hogy a hetednapi adventista lelkipásztorok nagyon sok prédikációból kihagyják Jézust. Vajon miért? Azért, mert ezeknek a lelkészeknek a szívében nem lakozik hit által Jézus, és nem öltötték magukra Krisztus igazságát. – The Voice in Speech and Song, 315. o.
 

1. Olvassuk el Jn 1:1-5 szakaszát! Mit tudhatunk meg ebből az Igéről, Jézus Krisztusról?
 

János evangéliuma csodálatra méltó gondolattal kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1:1, ÚRK). Ez a gyönyörű mondat szinte felfoghatatlanul mélységes gondolatot fejez ki.
Először is, az evangélista utal a teremtés történetére, 1Móz 1:1 versére: „Kezdetben”. Az Ige már a világegyetem kezdete előtt élt, János tehát megerősíti, hogy Jézus örökké létezett.
A következő, hogy „az Ige Istennél volt” (ÚRK). Jn 1:18 versében János utal rá, hogy Jézus „az Atya kebelén van” (ÚRK). Megpróbálhatjuk elképzelni, mit is jelent ez pontosan, annyi azonban biztos, hogy Jézus és az Atya kapcsolata nagyon bensőséges, szoros.
Majd pedig János ezt mondja: „és Isten volt az Ige” (ÚRK). Hogyan lehet az Ige Istennel, miközben Ő Isten? A választ a görög nyelvtanban találjuk meg. A görögben van határozott névelő (a/az), viszont nincs határozatlan névelő (egy). Számunkra tehát az a lényeg, hogy a görög határozott névelő (a/az) konkrétan rámutat valamilyen tárgyra vagy személyre.
A görög szövegben az „Ige Istennél volt” (ÚRK) kifejezésben az „Isten” szó előtt van névelő, ami egy konkrét személyre, az Atyára mutat: Az Ige az Atyával volt. Az „Isten volt az Ige” (ÚRK) szókapcsolatban a görögben az Isten szó előtt nincs névelő, ami ebben az esetben az isteni létre mint jellemzőre mutat. Jézus Isten – Ő nem az Atya, de isteni Személy, Isten Fia, a Szentháromság második Személye. Az apostol megerősíti ezt az értelmezést. Jn 1:3-4 verseiben kijelenti, hogy Jézus a Teremtője minden teremtménynek. A korábban nem létező dolgok és élőlények egyedül Jézus, a Teremtő Isten által álltak elő.
„Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva egy az Atyával. »Isten képmása«, az Ő nagyságának, fenségének képe, az Ő »dicsőségének világoltatása« (vö. 2Kor 4:4, 6)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 11. o.).
 

Krisztus isteni természete miért különösen fontos része a teológiánknak? Mit veszítenénk, ha Jézus csak egy teremtmény volna? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban! Hitünk szempontjából miért meghatározó az, hogy Krisztus örökkévaló Isten?

EGW idézet

Bár Isten Igéje beszél Krisztus emberi voltáról, földi életéről, mindazonáltal határozottan beszél örök létezéséről is. Az Ige mennyei lényként, Isten örök Fiaként létezett egységben Atyjával. Öröktől fogva Ő volt a szövetség közbenjárója, akiben áldást nyertek a föld minden nemzetségei, úgy zsidók mint pogányok, ha elfogadták Őt. „Az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” Az Ige már az angyalok és emberek teremtése előtt is Istennél volt, és Isten volt az Ige. […]
Isten és Krisztus már kezdettől fogva tudott Sátán hitehagyásáról és Ádám bukásáról. A megváltási tervnek az volt a célja, hogy az elbukott emberiség megváltást nyerjen, és újabb esélyt kapjon. Örök időktől fogva Krisztus volt a kijelölt közbenjáró. Már a világ teremtése előtt el lett határozva Krisztus testet öltése. Jézus mondotta: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem.” Emberi testben azonban csak akkor jött el, amikor betelt az idő. Ekkor született meg kisgyermekként Betlehemben. – Lift Him Up, 74. o.

Az Úr Jézus Krisztus, Isten Fia örök idők óta külön személyiségként létezett, mégis egy volt az Atyával. Ő volt a menny mindeneket felülmúló dicsősége, a értelmes mennyei lények parancsnoka, s mint Őt megilletőt fogadta az angyalok imádatát. Ez az imádat nem rövidítette meg Istent (Péld 8:22–27).
Világosság és dicsőség rejlik az igazságban, hogy Krisztus már a föld alapjainak lerakása előtt egy volt az Atyával. Ez a sötét helyen világító mécses tölti be a homályt isteni eredetű dicsőséggel. Ez a végtelenül titokzatos igazság más titokzatos és máskülönben megmagyarázhatatlan igazságokat világít meg, miközben a maga megközelíthetetlen, fölfoghatatlan világosságába van burkolva. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1126. o.

„Minekelőtte hegyek lettek, és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten.” (Zsolt 90:2) „A nép, amely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és akik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada.” (Mt 4:16) Ezek a versek Krisztus földi születése előtti létét, valamint világunkba való megjelenésének célját mutatják be az örökkévalóság trónjáról érkező világosság élő sugaraiként. „Seregelj hát egybe, seregek leánya! Ostrommal támadt ellenünk; pálcával verjék arcul Izráel bíráját! De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mik 5:1–2) – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 248. o.
 

2. Olvassuk el Jn 1:1-3, 14 verseit! E versek szerint mit tett Jézus, aki maga is Isten? Miért ez a legfontosabb igazság?

Evangéliumát János nem „Jézus” nevével és nem is messiási/krisztusi szerepével kezdi, hanem a logosz szóval. Az evangélium megírásának idején különböző filozófiák a logosz szóval utaltak az univerzum értelemmel átgondolt szerkezetére, vagy pedig magára a logika és az értelem gondolatára. Továbbá Platón, a nagy hatású ókori filozófus tanítása szerint a valóság két övezetre, birodalomra osztható: a mennyei, változhatatlan birodalomra, az abszolút tökéletességre, illetve a földi birodalomra, ami mulandó, változó, és egyáltalán nem tökéletes képe a fenti birodalom tökéletességének – bárhol is legyen az. (Platón erre a kérdésre soha nem adott választ.) Egyes filozófusok a logosz szerepét valamiféle elvont közbülső szintnek tartották az örökkévaló formák és a mulandó, földi formák között.
János egészen máshogy használja ezt a kifejezést. Azt képviseli, hogy az igazság, a logosz nem valamiféle földöntúli, elvont fogalom, ami a menny és a föld között lebeg, hanem egy személy: Jézus Krisztus, aki testté lett és közöttünk lakozott (Jn 1:14).
János a logoszt Isten Igéjének tekinti. Még fontosabb, hogy Isten kapcsolatot teremtett: a legradikálisabb módon nyilatkoztatta ki önmagát az emberiségnek – Isten közülünk valóvá lett. János evangéliumában a logosz az örökkévaló Istent jelenti, aki belépve az idő és a tér korlátai közé beszél, cselekszik és személyesen kapcsolatot tart ez emberekkel. Az örök Isten emberré lett, egy közülünk.
Jn 1:14 versében az apostol kifejezi, hogy „az Ige testté lett és lakozék miközöttünk”. A lakozást jelentő görög szó alapjelentése, hogy sátrat ver. Ezzel János 2Móz 25:8 versére utal, ahol Isten meghagyta az izraelitáknak, hogy építsenek egy szent sátrat, hogy közöttük lakozhasson. Hasonló, amit a testet öltéssel tett Jézus, Isten Fia, aki Isten, amikor dicsőségét elkendőzve emberi testet öltött, hogy az emberek felvehessék vele a kapcsolatot.
 

Időzzünk még el annál, hogy mi minden következik abból, amit János leírt ebben a részben! Isten, a Teremtő emberré lett, közülünk valóvá vált, és itt élt, közöttünk. (És eddig arról még szót sem ejtettünk, hogy meg is halt értünk!) Mit árul ez el Isten emberiség iránti szeretetéről? Miért vigasztal, erősít különösen ez a lenyűgöző igazság?

EGW idézet

[Krisztus] önként vette magára az ember természetét. Az Ő döntése, az Ő választása volt. Krisztus, a fölkent, emberi léttel takarta el Istenségét. Egész idő alatt Isten is volt, habár nem látszott Istennek. Eltakarta Istenségének azon megnyilvánulásait, melyek Isten világmindenségéből imádatot és csodálatot váltottak ki. Földi tartózkodása idején is Isten volt, de levetette Istenségét, s az ember alakját és formáját öltötte magára. Emberként járt a földön. Szegény lett értünk, hogy szegénysége által mi gazdagok lehessünk. Dicsőségét és fenségét levetette. Isten volt, de egy időre letette az Istenség dicsőségét. Bár szegényen járt az emberek közt, áldását hintve mindenfelé, szavára angyalseregek vették volna körül és hódoltak volna neki. Mégis csaknem teljesen ismeretlenül járt földi teremtményei között. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1126. o.

Az apostol hittestvérei előtt Krisztust magasztalta, mint aki által Isten mindent teremtett, és aki megváltásunkat kieszközölte. Megmagyarázta, hogy azok a kezek, amelyek a világot fenntartják, és a világegyetemben mindent szabályozott rendszerben és fáradhatatlan tevékenységben tartanak, ugyanazok, amelyek mindannyiunkért a keresztre szegeztettek. […]
Isten Fia leszállt, hogy az elesetteket felemelje. Otthagyta a magasságot, a bűn nélküli világokat, a kilencvenkilencet, akik szerették Őt, és lejött erre a földre, ahol „megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért” (Ésa 53:5). Minden dologban hasonlóvá vált testvéreihez; olyan testet öltött fel, mint a mienk. Tapasztalta, mit jelent éhesnek, szomjasnak és fáradtnak lenni. Táplálékkal tartotta fenn életét, és alvással erősítette testét. Idegen és vándor volt a földön – a világban élt, de nem e világból való volt. Megkísértetett és háboríttatott, ahogyan napjainkban is férfiak és nők megkísértetnek és háboríttatnak, de a bűntől mentes maradt. Mindenkor gyöngéd, részvétteljes, szeretetteljes volt, másokkal szemben elnéző. Isten jellemét így szemléltette lényében. „Az Ige testté lett, és lakozék mi közöttünk…, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14) – Az apostolok története, 471–472. o.

Krisztus, az Atya dicsőségének visszatükröződése eljött a világra e dicsőség fényeként, hogy képviselje Istent az emberek előtt. A Szentírás szava szerint felkente „Őt az Isten Szentlélekkel és hatalommal”, és „széjjeljárt jót tévén” (Csel 10:38). Krisztus a názáreti zsinagógában ezt mondta: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lk 4:18–19) – Krisztus példázatai, 416. o.

3. Olvassuk el Jn 1:9-13 verseit! Hogyan fogadták az emberek Jézust? Milyen szomorú valóságról számol be János ezzel kapcsolatban?
 

A Prológus, Jn 1:1-18 szakasza nemcsak azt mutatja be, hogy kicsoda Jézus Krisztus, az Ige (logosz), hanem azt is, ahogyan a földi emberek viszonyultak hozzá. Jn 1:9 verse azt mondja Jézusról, hogy Ő az „igazi világosság”, aki eljött a világba, és megvilágosít minden embert. A világosság megvilágosítja a világot, érthetővé teszi. C. S. Lewis így fogalmazott: „Hiszek a kereszténységben, mint ahogy hiszek abban, hogy felkelt a Nap, nemcsak azért, mert látom, hanem mert így látok minden mást is” (C. S. Lewis: Is Theology Poetry? 2014, Samizdat University Press, 15. o.).
Foglalkozzunk azzal, hogy mi következik még Jn 1:9 verséből! A világosság mindenkihez elér, de nem mindenki fogadja örömmel. Amint majd a holnapi részben látni fogjuk, János evangéliumának egyik fő témája az, hogy hogyan fogadják el vagy utasítják vissza Jézust az emberek. Ez a téma itt kezdődik. Szomorú beszámoló hangzik arról, hogy a Messiás eljött a saját népe közé, Izraelbe, de sokan nem fogadták el Messiásként.
Róma 9-11. fejezeteiben Pál ugyanezt a tragikus témát taglalja, hogy a zsidók közül sokan elutasították Jézust. Pál mégsem negatív hangnemben zárja gondolatmenetét, amikor kifejti, hogy tulajdonképpen sok zsidó és sok pogány is el fogja Messiásnak fogadni Jézust. Azután inti a pogányokat, hogy ne tartsák magukat feljebbvalóknak a zsidóknál:
„Mert ha a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba” (Róm 11:24).
János is elmondja, hogy mindazok, akik elfogadják Jézust Megváltójuknak, Isten gyermekei lesznek, ha hisznek a nevében (lásd Jn 1:12-13). Itt van a kapcsolat az evangélium bevezető és záró szakaszai között. Jn 20:31 versében az apostol közli, hogy miért írta meg az evangéliumát:
„hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (ÚRK). Így a bevezetés és a zárszó egységet képez, az egymással összefüggő fogalmak közrefogják mindazt, ami közöttük történik. Ez rámutat a János evangéliuma egészén átívelő célra: hogy az emberek üdvösséget nyerhetnek, ha hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltóban.
 

Hogyan változott meg az életed attól, hogy Isten gyermeke lettél?

EGW idézet

„Ismét szóla azért hozzájuk Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12)
Jézus a templom ama udvarában szólta ezeket a szavakat, amely különlegesen kapcsolódott a sátoros ünnep szolgálataihoz. Az udvar közepén hét méltóságot sugárzó oszlop magasodott, ezek hatalmas lámpásokat tartottak. Az esti áldozat után meggyújtották a lámpákat, fényük világított Jeruzsálem felett. Ez a ceremónia az Izráelt a pusztában vezető tűzoszlopra emlékeztetett, és előremutatott a Messiás eljövetelére is. Este, amikor a lámpákat meggyújtották, az udvar nagy örvendezés színhelye volt. Ősz hajú férfiak, a templom papjai és a nép vezetői egyesültek ünnepi táncban a hangszeres zenére és a léviták énekére.
Jeruzsálem kivilágításával a nép kifejezte reményét, hogy a Messiás eljön, és világosságot áraszt Izráelre. Jézus számára azonban a helyszínnek nagyobb jelentősége volt. Ahogyan a templom sugárzó lámpái mindent megvilágítottak maguk körül, Krisztus, a lelki világosság forrása úgy oszlatja el a világ sötétségét. A jelkép mégsem volt tökéletes. Az a nagy világosság, amelyet saját kezével helyezett az egekbe, hívebben képviselte küldetésének dicsőségét. – Jézus élete, 463. o.

Krisztus kegyelme nélkül a bűnös helyzete reménytelen. Semmit nem lehet tenni érte, az isteni kegyelem azonban természetfeletti erővel ruházza fel, ami munkálkodik értelmén, szívén és jellemén. A Krisztus kegyelmében való részesedés az, ami által az ember felismeri a bűn gyűlöletes természetét, és végül kiűzi azt lelkének templomából. Kegyelem által kerülünk közösségbe Krisztussal, hogy társuljunk hozzá a megváltás munkájában. A hit az a feltétel, amit Isten megfelelőnek látott arra, hogy megbocsásson a bűnösnek. Ez nem azért van, mert valami olyan erény van benne, mely által az üdvösség kiérdemelhető, hanem mert megragadhatja Krisztus érdemeit, a bűnös orvosságát. A bűnös törvényszegése és tökéletlensége helyébe a hit Krisztus tökéletes engedelmességét állítja. Amikor a bűnös személyes Megváltójaként hisz Krisztusban, akkor Isten – biztos ígéreteihez híven – megbocsátja bűnét, és ingyen megigazítja. A bűnbánó bűnös felismeri, hogy megigazulását Krisztus, mint az ő helyettese és kezese tette lehetővé, aki meghalt érte, aki az ő engesztelő áldozata és igazsága. – Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 1. köt., 366. o.
 

4. Olvassuk el Jn 3:16-21, 9:35-41 és 12:36-46 verseit! Hogyan jelenik meg ismét a hit/hitetlenség témája ezekben a történetekben is, ahogyan a Prológusban?

Úgy tűnik, János evangéliumában az emberiség két fő csoportot alkot: akik hisznek Jézusban és elfogadják, hogy Ő a Messiás, illetve akiknek meglett volna a lehetőségük hinni, de ellene döntöttek. A tanítványok közül tizenegyen – és még mások, pl. Nikodémus, aki lassan jutott hitre, a samaritánus asszony és a vakon született férfi – az első csoportba tartoznak. A második csoportban vannak a farizeusok és a főpapok, az ötezer, akik tanúi voltak a csodálatos ételszaporításnak, sőt még az egyik tanítvány, Júdás is.
Érdekes, hogy a hit (görögül pisztisz) szó főnévként nem fordul elő János evangéliumában, viszont a hisz ige (görögül piszteuó) kilencvennyolcszor található meg ebben az evangéliumban, míg az egész Újszövetségben összesen kétszáznegyvenegyszer olvasható. Jánosnál valóban kiemelkedő ennek az igének a témája. A kereszténnyé válás komoly aktivitására utal az is, hogy János nem a főnévi, hanem az igei alakot használja. A Jézusban való hit olyasmi, amit az ember tesz, abban mutatkozik meg, ahogyan él, nem csupán a hitelveiben. Amint tudjuk, az ördög is hisz Jézusban (lásd Jak 2:19).
Jánosnál a két csoport közötti fő különbséget az adja, ahogyan Jézushoz viszonyulnak. A hívők, vagy akik hitre jutnak benne, nyitottan fordulnak felé, még akkor is, ha nem ad nekik igazat vagy megfeddi őket. Jézushoz mennek, nem futnak el. Ő a Világosság, és rájuk sugárzik. Hit által Isten gyermekei lesznek.
Azok viszont, akik nem hisznek, tipikusan azért mennek oda Jézushoz, hogy megküzdjenek vele. Jellemző rájuk, hogy jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Jézus szavait nem tartják könnyen elfogadhatónak, vagy úgy vélik, hogy szembemegy régi tradíciókkal, és nem azt teszi, amit tőle elvárnak. Nem hagyják, hogy az Ő világossága legyen a mérce, az ítélje meg őket, inkább ítéletet mondanak felette. Természetesen újból és újból ezt a hozzáállást látjuk a vallási vezetőkben, pedig mint a nép lelki vezetőinek, ideális esetben nekik kellett volna legelőször elfogadniuk Jézust.
 

Hogyan éled meg a Jézusba vetett hitedet, szemben azzal, hogy csupán elméletileg fogadnád el Őt Messiásnak? Lásd Mt 7:21-23 szakaszát!

EGW idézet

„Hiszel-e Isten Fiában?” Pontosan olyan mértékben függsz Krisztustól, mint a leggyengébb, a legszegényebb és legalázatosabb lélek.
„Hiszel Isten Fiában?” Az egyszerű, spekulatív hitnek nincs jelentősége. Hiszel-e Isten Fiában, mint személyes Megváltódban? Ha teljes szívből hiszel, akkor Isten a lelkedben lakozik, és a lelked el van rejtve Istenben. Te Jézust képviseled. Akik fontos pozíciót töltenek be, próbára lesznek téve, hogy kiderüljön, vajon bölcsességet tanúsítanak-e a magas beosztásban is, hogy Krisztus munkálkodik-e általuk, hogy képviselhetik-e az Ő jellemét, és az Ő szavait és tetteit fejezik ki öröksége előtt, akikért Jézus az életét adta. – Lift Him Up, 148. o.

Nem a tudás hiánya az oka, hogy Isten népe közül sokan elvesznek. Nem azért ítélik el őket, mert nem ismerik az utat, az igazságot és az életet. Az igazság, melyet megértettek, a fény, amely lelkükre ragyogott, de amelyet elhanyagoltak vagy elutasítottak, az ítéli majd el őket. Akik sohasem nyertek világosságot, amit elutasíthattak volna, azokat nem ítélik el. Mit tehetett volna még Isten szőlőjéért, amit nem tett meg? Fény, becses világosság ragyog Isten népére. Ez mégsem menti meg őket, hacsak ők is hozzá nem járulnak a megmentéshez; hacsak teljesen azok összessége szerint nem élnek; s ha tovább nem adják azt a sötétben veszteglőknek. Isten cselekvésre szólítja fel népét. Egyéni kötelességünk bevallani és elhagyni bűneinket, majd visszatérnünk az Úrhoz – most erre van szükség. Ezt egyik ember sem végezheti el a másik helyett. Egyre halmozódnak a vallásos ismeretek, s ezzel arányban a kötelezettségeink. Tündöklő fény ragyog a gyülekezetre, s e világosság elítéli őket, mivel nem hajlandók abban járni. Ha vakok lennének, nem lenne bűnük. De felismerték a világosságot, sok igazságot hallottak, mégsem bölcsek, mégsem szentek. Sokan évek óta tapodtat sem haladtak az ismeretekben, és a tényleges megszentelődésben. Ezek a lelkileg törpék. Ahelyett, hogy előre törnének a tökéletességre, visszafelé vonulnak a sötétségbe, Egyiptom szolgaságába. Nem gyakorolják az istenfélelmet, nem tőrödnek a valódi, tényleges megszentelődéssel. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 2. köt., 123. o.

Abban az előjogban van részünk, hogy mennyei világosságban járhatunk. Így járt Énokh is az Úrral. Neki sem volt könnyebb igazságban élni, mint nekünk ezekben a napokban. Abban az időben sem volt könynyebb növekedni a kegyelemben és a szentségben.
Énokh azonban ima és Istennel ápolt közösség által meg tudott szabadulni a világi kívánságok okozta romlástól. Az utolsó napok veszélyei vesznek körül, ezért ugyanabból a forrásból kell erőt merítenünk. Istennel kell járnunk. Fel vagyunk szólítva, hogy szakadjunk el a világtól, mert csak úgy szabadulhatunk meg a romlottságtól, ha a hűséges Énokh példáját követjük. – In Heavenly Places, 70. o.

5.  Olvassuk el Jn 17:1-5 verseit! Mit értett Jézus azon, hogy „Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged” (Jn 17:1)?

A tegnapi részben János evangéliuma történeti vonalának földi, emberi vonatkozását érintettük, az emberek közötti összecsapásokat, összefüggéseket, amelyek mindig akörül forogtak, hogy kicsoda Jézus valójában és mit tesz. A mai tanulmányban az isteni, kozmikus történeti szálra összpontosítunk, ami szintén megtalálható Jánosnál.
A Prológus a kozmikus történeti szállal nyit: úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten Fia, a világmindenség Teremtője. Jézus által állt elő mindaz, ami egykor nem létezett. „Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). A továbbiakban azután megjegyzést tesz a dicsőségre, amikor a testet öltéssel Jézus emberré lett (Jn 1:14). János a dicsőség (görögül doxa, „ragyogás”, „hírnév”, „tisztesség”) és megdicsőít (görögül doxadzó, „dicsér”, „megtisztel”, „magasztal”, „dicsőít”) kifejezésekkel érzékelteti az emberektől jövő megtiszteltetést és az Istentől kapott tiszteletet, dicsőséget.
Jánosnál Jézus megdicsőülésének fogalma az Ő órája gondolathoz, vagyis halálának idejéhez kapcsolódik (vö. Jn 2:4; 7:30; 8:20; 12:23-27; 13:1; 16:32; 17:1). A kereszt az Ő dicsőségének órája. Ez ellentmondásosnak tűnik, hiszen az ókori római világban a keresztre feszítés volt a legszégyenteljesebb, a leginkább megalázó kivégzési mód. Az emberi cselszövés és az isteni történet szálainak összefonódása dermesztő paradoxont mutat: Isten függ a kereszten. Emberi síkon elmondható, hogy Jézus fájdalmas haláltusában halt meg, megvetett bűnözőként és elgyengülve kiáltotta: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet” (Mt 27:46, ÚRK)? Főként Máténál és Márknál (Mt 27:46; Mk 15:34) szembesülünk a kereszt emberi, sötét oldalával.
Lukács és János (Lk 23:32-47; Jn 19:25-30) viszont leginkább a kereszt dicsőségét emeli ki. A kereszt a megváltás, a kegyelem helye, ahol Isten Fia az Atya kezébe teszi magát.
Milyen különös, hogy Isten legnagyobb dicsősége a legmélyebb szégyenében mutatkozik meg – amikor magára veszi az egész világ bűneit!

Gondoljunk bele: magának Istennek kellett a kereszten függnie azért, hogy megmentsen bennünket a bűntől! Mit árul ez el a bűn szörnyűséges voltáról?

EGW idézet

Krisztus nem emberi természetének megdicsőüléséért könyörög, hiszen az emberi dicsőség nem is létezett, amikor Ő már élt. Istennel való egyenlőségének dicsőségéért esedezik. Ez a közbenjáró ima. A kedvezés, melyért könyörög, annak az isteni dicsőségnek a megnyilvánulása, mellyel akkor rendelkezett, amikor egy volt Istennel. Távolítsd el a fátylat – mondja –, hadd ragyogjon elő dicsőségem, mellyel a világ teremtése előtti időktől rendelkeztem. […]
„Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy azok is ott legyenek, ahol én vagyok.” Imádja Őt az ég minden angyala. A mennyei sereg leborul előtte, és zengi a diadal és öröm énekét. Dicsőség veszi körül a menny Királyát, Őt csodálják a mennyei értelmes lények. Szó le nem tudja írni a jelenetet, mikor Isten Fiát nyilvánosan visszaiktatták a megtiszteltetés és dicsőség helyére, melyet önként elhagyott, mikor emberré lett.
S ma a megdicsőült Krisztus, aki mégis a testvérünk, Ő a védőügyvédünk a mennyben. – A Te Igéd igazság, 5. köt., 1146. o.

Ó, micsoda vágy éghetett Krisztus szívében, hogy megmentse a veszendőket! Keresztre szegezett teste nem csökkentette sem befolyását, sem isteni hatalmát olyannyira, hogy ne tudja megváltani azokat, akik elfogadják az Ő igazságát. Kereszthalála tette lehetővé, hogy a törvénytaposó ember, ha elfogadja Őt személyes Megváltójának, bűnét átruházhatja a mennyei helyettesre. A jelképekben a világ „bíborvörös” bűnökként bemutatott vétkei a mennyei helyettesre lettek áthelyezve. […]
Az Istenség mindaz idő alatt munkálkodott, miközben az emberiség egy olyan nép gyűlöletétől és bosszújától szenvedett, amely azért gyűlölte Istent, mert Krisztus kijelentette, hogy Ő Isten Fia. […]
A kereszten függő gonosztevő imájában volt valami, ami eltért a minden oldalról röpködő megjegyzésektől: szavaiban ott volt a hit, és szavai eljutottak Krisztushoz. A haldokló ember hite a legédesebb muzsikaként hatott Krisztus füleinek. Haláltusája közepette a megváltás legkellemesebb hangjai voltak ezek. Isten a Fia által is fel lett magasztalva. – This Day with God, 236. o.

Krisztus elvégezte azt a munkát, amellyel az Atya megbízta. Megdicsőítette Istent a földön. Világosan kinyilatkoztatta az Atya nevét. Kiválasztotta és összegyűjtötte azokat, akiknek folytatni kellett a munkáját az emberek között. Róluk mondta el azután a következőket: „Az enyémek mind a tieid és a tieid az enyémek; és megdicsőíttetem őbennük. És nem vagyok többé e világon, de ők e világon vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” „De nemcsak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; […] Én őbennük, és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem; és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn 17:10–11; 20:23)
Így beszél az, akinek isteni tekintélye van. Krisztus ezekkel a szavakkal adta át kiválasztott gyülekezetét, egyházát a mennyei Atya karjaiba. Felszentelt főpapként közbenjárt népéért. Hűséges pásztorként összegyűjtötte nyáját a Mindenható oltalma alá, az erős és biztos menedékhelyre. Reá azonban még vár egy utolsó csata megvívása Sátánnal, és Krisztus elindul, hogy találkozzék az ősellenséggel. – Jézus élete, 680. o.

További tanulmányozásra: Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Velünk az Isten” (11–18. o.) c. fejezete, Gondolatok a Hegyibeszédről, „Ti vagytok a világ világossága” című alfejezet (38–44. o.); Szemelvények Ellen G. White írásaiból, 3. köt., „Fizessünk bírságot, ha az megszabadít az elnyomótól!” című alfejezet (400–402. o).

„Jézus ezt mondta: »Ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok« (Jn 12:32). A bűnösnek Krisztust mint Megváltót kell megismernie, aki a világ bűnéért az életét áldozta fel. Ha Isten Bárányát a Golgota keresztjén szemléljük, kibontakozik előttünk a megváltás titka, és Isten szeretete bűnbánatra vezet bennünket. Krisztus a szenvedése és halála által a hozzánk, bűnösökhöz való felfoghatatlan szeretetéről tett bizonyságot; s miközben a bűnös szemléli ezt a szeretetet, szíve érzővé, elméje fogékonnyá lesz, és lelke töredelmes vallomást tesz… Ha azonban bármikor javulni igyekszenek, komolyan vágyakozva a helyes életre, akkor erre egyedül Krisztus ereje készteti őket. Még észre sem veszik, de a szent befolyás munkálkodni kezd a szívükben, lelkiismeretük felébred és életmódjuk átalakul. Amikor Krisztus vonzza őket, hogy keresztjére tekintsenek, szemlélni Őt, akit bűnük juttatott a keresztfára, akkor követni kezdik lelkiismeretük intő szavát” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 21. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

Lukács 24

János 1

János 2

János 3

János 4

János 5

János 6

Jézushoz vezető út, 3. fejezet

 

1.    Ki tett úgy, mintha tovább akarna menni?

2.    Mennyi ideig épült a templom?

3.    Hányan kereszteltek Izraelben?

4.    Mi volt az a két fő ok, amiért a zsidók meg akarták ölni az Úr Jézust?

5. Üdvözítőnk élete minek a tökéletes példája?