Élet és halál

E heti tanulmányunk: Mikeás 6:8; János 17:17-19; Apostolok cselekedetei 14:22; 1Korinthus 4:14-16; 2Korinthus 10:3-6; Filippi 1:19-30

Gyakran mondják, hogy a halál az élet része, de ez hazugság. A halál az élet ellentéte, az élet ellensége. Isten éppúgy nem építette bele az életbe, mint egy autóba sem tervezik bele azt, hogy összetörjön. Pál nyomatékosan hangsúlyozza: Krisztus azért halt meg, „hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2:14-15, ÚRK).
Pál kész volt meghalni Krisztusért, de bízott örök sorsában. Ugyanakkor az volt számára a legfontosabb, hogy akár életével, akár halálával Krisztusnak adjon dicsőséget, és a lehető legtöbb embernek hirdesse az evangéliumot. Talán ez az egyik oka annak, hogy több pásztori levél is az ő nevét viseli. Írásai által sok emberhez és helyre eljuthatott, még oda is, ahol személyesen soha nem járt.
Az élet rövid, és döntően fontos Istentől kapott éveink alatt a lehető
legnagyobb hatást kifejteni országáért. Ennek nem elhanyagolható része
„a hit egységének” erősítése. Amint ettől a héttől kezdődően látjuk majd, Pálnak éppen ez volt az egyik célja, amikor a filippibelieknek írt.

Január 17. – A misszióra való odaszentelődés szombatja (adománygyűjtés a globális misszió számára)

EGW idézet

A bűn ellen egyedüli védelem, ha Krisztus igazságosságába, szent voltába vetett hit által lakik a szívünkben. A kísértéseknek azért van hatalma felettünk, mert önzés él a szívünkben. De amikor Isten nagy szeretetét szemléljük, az önzést undorítónak látjuk, s már kívánjuk kiűzni a szívünkből. Amikor a Szentlélek dicsőíti előttünk Krisztus áldozatát, a szívünk meglágyul és lecsillapodik, a kísértések erejüket veszítik, és Jézus kegyelme átalakítja a jellemünket.
Krisztus soha nem hagy el, hiszen az életét adta értünk. Az ember elhagyhatja Krisztust, legyőzhetik a kísértések, de az Üdvözítő sohasem fordul el azoktól, akiknek a megváltásáért életével fizetett. Ha megnyílhatna a szemünk, embereket látnánk görnyedni súlyos terhek alatt – akár a nehéz rakománytól roskadozó szekerek – bánattól gyötörten, a csüggedés miatt készen a halálra. Látnánk az angyalokat is: segítségül sietnek a megkísértettekhez, akik mintegy a szakadék szélén tántorognak. Az angyalok elűzik a gonoszok seregét, és szilárd alapokra helyezik a megkísértetteket. A két csoport közti harc éppoly valóságos, mint két evilági hadsereg csatája. A lelki küzdelmek kimenetelétől emberek örök sorsa függ.
Ránk is vonatkoznak a Péterhez intézett szavak: „Ímé, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (Lk 22:31–32) Hála Istennek, Ő nem hagy magunkra. Aki „úgy szerette e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16), nem hagy magunkra az Isten és az ember ellenségével vívott csatában. „Adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk 10:19)
Éljetek Krisztussal összeköttetésben, Ő majd szilárdan megtart titeket szent kezével, amely soha nem enged el. Ismerjétek meg és higgyétek el az Isten irántunk való szeretetét, akkor biztonságban lesztek, akkor éltek. Ez a szeretet olyan erőd, amelyet Sátán semmiféle ámítása, semmilyen rohama nem tud bevenni. – Gondolatok a hegyibeszédről, 118–119. o.

Egyetlen bűnös megmentéséért is feszítse meg a prédikátor minden erejét. Az Isten által teremtett és Krisztus által megváltott léleknek nagy az értéke. Előtte végtelen lehetőségek tárulnak fel; felmérhetetlen lelki előnyök; képességek, amelyek felfokozódnak, ha Isten Igéje megelevenítő befolyása alá kerülnek; és a halhatatlanság, amelyet elérhet az evangélium felajánlott ígérete szerint. Krisztus pedig elhagyta a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet. Vane hát mentségünk, ha mi magunk ennél kevesebbet teszünk? Nem követnénke el úgyszólván árulást szent hagyatékunk iránt? Nem sértenénke meg Istent, ha nem úgy munkálkodnánk, ahogy Krisztus munkálkodott, és nem úgy áldoznánk, ahogyan Ő áldozott?
Az őszinte lelkipásztor szívében forrón él a vágy, hogy lelkeket mentsen. Idejét és erejét odaáldozza, és nem riad vissza a legfárasztóbb erőfeszítésektől sem; hiszen másoknak is hallaniuk kell azt az igazságot, amely lelkének olyan örömet, békét és boldogságot hozott. Krisztus Lelke nyugszik meg rajta. Ő pedig úgy őrködik a lelkek felett, mint akinek számot kell adni róluk. Tekintetét a golgotai keresztre szegezi, a felmagasztalt Üdvözítőre. Bízik kegyelmében, és hisz benne, hogy védelmezője, ereje és megtartója marad mindvégig. Így munkálkodik Istenért. Kér, hív lelkeket; beszél Isten szeretetéről; így igyekszik megnyerni őket Jézusnak. A mennyben pedig „a hivatalosok és választottak és hívek” közé sorolják (Jel 17:14). – Az apostolok története, 370–371. o.

1. Olvassuk el Fil 1:19-20 verseit! Milyen döntésre számított Pál az ügyében folytatott perben? Mit tartott még a felmentő ítéletnél is fontosabbnak?

Pál nem volt bűnöző, mégsem ekkor börtönözték be először, nem volt ismeretlen számára az üldözés. A Korinthusban élőknek így összegezte addigi szenvedéseit: „Többször bebörtönöztek, többször megvertek, gyakran kerültem halálos veszedelembe. A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjjel nappal hányódva a tengeren. Gyakran voltam úton, […] veszedelemben hamis testvérek között, fáradságban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben” (2Kor 11:23-27, ÚRK).
Nehogy azt higgyük, hogy a szenvedései körül forogtak a gondolatai! Pál azonnal hozzáteszi: „Mindezek mellett ott van naponkénti zaklatásom, az összes gyülekezetek gondja” (2Kor 11:28, ÚRK).

Milyen kapcsolata volt Pálnak az általa alapított gyülekezetekkel és az emberekkel, akiket megnyert Krisztusnak?
1Kor 4:14-16 

Gal 4:19 

1Thessz 2:10-11 

Filem 10 

Mint Jézus, aki mindent megtett a megváltásunkért, Pál is elmondta:
„Nagyon szívesen hozok áldozatot, sőt magamat is feláldozom értetek” (2Kor 12:15, RÚF). Ám paradox módon, minél inkább a Jézuséra emlékeztetnek valakinek a tettei, lesznek olyanok, akik annál kevésbé szeretik vagy értékelik őt. „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim 3:12). Mégis a hűséges keresztények dicsőíthetik a legerősebben Istent és mutathatják be az evangélium igazságát (vö. Fil 1:7). „Hosszú és igazságtalan fogsága alatt Pál türelme és derűje, bátorsága és hite állandó prédikáció volt” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 305. o.).

Gondolkodj el az életedről, arról, ahogyan az emberekkel bánsz, főleg azokkal, akik nem viselkednek veled szépen! Hogy tanúskodsz Jézusról?

EGW idézet

A Bibliának kevés elismerő szava van az emberekről. Kevés helyet biztosít a legjobb emberek erényeinek felsorolására, akik valaha is ezen a földön éltek. A Biblia ezt szándékosan teszi. Ez az eljárás tanítást tartalmaz. Minden jó tulajdonság, amellyel az emberek rendelkeznek, Isten ajándéka. Jócselekedeteiket Isten kegyelmével Krisztus által viszik véghez. Mivel mindent Istennek köszönhetnek, egyedül Őt illeti a tisztelet mindazért, amivé lettek és amit tesznek; ők pedig csak eszközök a kezében. Sőt mi több – mivel a Biblia minden leckéje tanítja –, veszélyes dolog dicsérni vagy felmagasztalni az embereket; mert ha valaki szem elől téveszti az Istentől való teljes függőségének tényét, és saját erejében bízik, biztos, hogy elbukik. Az ember olyan ellenségekkel küzd, amelyek erősebbek nála… Lehetetlen a saját erőnkkel megállni a küzdelemben. Mindaz, ami eltereli gondolatainkat Istenről, ami önmagunk felmagasztalásához vagy önmagunktól való függőségünkhöz vezet, a vereségünk útját készíti elő. A Biblia az emberi erőben való bizalmatlanságot igyekszik belénk nevelni, és arra bátorít, hogy bízzunk az isteni erőben.
A valóban megtért ember felülről kapja a világosságot. Lehet, hogy félremagyarázzák, meghamisítják a szavait, az indítékait, a tetteit. De ezt sem bánja, mert magasztosabb érdekeire összpontosít. Nem gondol pillanatnyi kényelmével, nem vágyik feltűnésre, nem áhítozik az emberek dicséretére. Reménysége a mennyre összpontosul, egyenesen halad előre, szeme Jézusra tekint. Azért teszi a jót, mert helyes.
Jézus Krisztus követői nem személyes dicsőségükre tesznek jót, hanem annak dicsőségére, akinek a kegyelme és hatalma által jót tehettek. Minden jó cselekedetet a Szentlélek ereje vezérel, és a Lélek nem az ajándékot kapó személy felmagasztalására adatott, hanem hogy felmagasztalja az Adományozót. Ha Krisztus világossága ragyog a lélekben, az ajkakról dicsőség és hála száll fel Istenhez. Az ima, a kötelességek teljesítése, a jóindulat és az önmegtagadás többé nem fogják elmélkedésének vagy beszélgetéseinek témáját képezni, mivel énjét elvetette, miközben Jézus Krisztust magasztalja, és Ő mutatkozik meg életének minden területén. – Conflict and Courage, 365. o.

Amikor az emberek mélyebben megértik a mennyei Fenség által meghozott magasztos áldozat mértékét, magasztalni fogják a megváltási tervet. A Golgota témája kedves, szent és lelkesítő érzéseket kelt a keresztények szívében. Szívük és ajkuk Istent és a Bárányt fogja dicsőíteni. Szívükben többé nem gyarapszik a büszkeség és a gőg, mivel a golgotai jelenetek élnek az emlékezetükben. A világ értéktelennek fog tűnni azok számára, akik értékelik az ember megváltása érdekében lefizetett hatalmas árat – Isten szeretett Fiának drága vérét. A világ összes gazdagsága sem éri fel egyetlen veszendő lélek megmentésének az árát. Ki mérhetné meg azt a szeretetet, amit tanúsított Krisztus a veszendő világ iránt, amikor a kereszten függött a bűnös emberek vétkei miatt? Ez a szeretet végtelen és felbecsülhetetlen. – Lift Him Up, 43. o.

Ha nem vettük volna még észre, mindenki, de a hívők különösen benne vannak a nagy küzdelemben, ami mindenütt dúl körülöttünk, sőt valójában bennünk is. Így vagy úgy mind tapasztaljuk a kozmikus harc valóságát, és ez így is lesz egészen a halálunk napjáig, akármikor és akárhol következzen is az be.

3. Olvassuk el 2Kor 10:36 verseit! Mi az alapja a lelki harcnak, amit mi is vívunk? Milyen fegyvereink vannak?

A leghalálosabb lelki fegyverek a gondolatok – jók és rosszak. Sátán felhasznál kritikát, árulást, megszégyenítést, megfélemlítést, közösségi nyomást és még egy sor más, hasonló eszközt, amelyekhez keresztényeknek soha nem lenne szabad folyamodni. Ezek helyett mi inkább éljünk szeretettel, kegyelemmel, békességgel, szelídséggel, türelemmel, jósággal és önuralommal! Legerősebb fegyverünk, amit joggal használhatunk, legyen „az Isten beszéde”, forgassuk jól a Lélek által (Ef 6:17), mert az igazságot csak Isten képes elfogadtatni az emberekkel. Mi csupán eszközök vagyunk, akiket Isten felhasznál céljai elérése érdekében.

4. Olvassuk el Fil 1:21-22 verseit! Hogyan értsük Pál szavait, főleg a nagy küzdelem összefüggésében?

Eszmék és értékek háborújában vagyunk, mivel a harc lelki természetű. Krisztus azonban kivívta a győzelmet értünk, és amíg hozzá kapcsolódunk, nem győzhet le az ellenség még akkor sem, ha meg is öl. Pál átadta az életét, történjen vele bármi, bármilyen igazságtalan módon itt a földön, mert felsőbb törvényszékre bízta az életét és a jövőjét. Keresztényként ne a saját igazunkért harcoljunk, hanem az igazságért küzdjünk! Nem „az erő szabja meg, mi az igazság”, hanem „az igazság ad erőt”. Tiszteletre méltó dolog elfogadni Isten akaratát, valójában csak így győzhetünk ebben a háborúban. Természetesen Jézus a legtökéletesebb példa az Isten akarata előtti meghajlásra, erre tért ki Pál is Filippi 2. fejezetében.

Most éppen hogyan tapasztalod a nagy küzdelmet? Hogyan találsz vigaszt és erőt abban, hogy Krisztus már kivívta értünk a győzelmet?

EGW idézet

Hány éve vagyunk már Isten kertjében? Milyen hasznot hoztunk Mesterünknek? Hogyan fogunk találkozni Isten vizsgáló tekintetével? Növekedünke az imalelkületben, a szeretetben, az alázatban, Isten iránti bizalomban? Hálásak vagyunke kegyelme minden jeléért? Igyekszünke a körülöttünk levőknek áldására lenni? Családunkban Jézus lelkületét tanúsítjuke? Tanítjuke gyermekeinket Isten szavára, megismertetjüke velük Isten csodálatos dolgait? A kereszténynek jóságával és jócselekedeteivel Jézust kell képviselnie. Így az élet illata lesz érezhető, a szeretetre méltó jellem teszi nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy ő Isten gyermeke, a mennynek örököse.
Testvéreim, ne legyetek többé rest szolgák. Minden léleknek küzdenie kell a rossz hajlamai ellen. Krisztus nem azért jött, hogy az embert a bűnben mentse meg, hanem a bűntől mentse meg. Lehetővé tette számunkra, hogy mennyei jellemre tegyünk szert, ezért ne nyugodjunk bele a hibáinkba és fogyatékosságainkba. Miközben őszintén törekszünk a jellembeli tökéletességre, nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a megszentelődés nem egy pillanat műve, hanem egész életen át tartó folyamat. Pál mondta: „naponként halál révén állok” [angol ford.: naponta meghalok] (1Kor 15:31). Nap mint nap a kísértés feletti harcnak előre kell haladnia. Minden nap ellene kell állnunk a kísértésnek, és az önzés minden formája felett győzelemre kell jutnunk.
Naponta ápolnunk kell a szeretetet és az alázatot, és gondoznunk kell magunkban mindazokat a kiváló jellemtulajdonságokat, melyek Isten előtt kedvesek, és a menny áldott társasága számára alkalmassá tesznek bennünket. Mindazok részére, akik ezt a munkát komolyan veszik, nagyon drága ez az ígéret: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel 3:5) – A Szentlélek eljő reátok, 353. o.
 
Az fog a legközelebb állni Krisztushoz, aki a földön a legtöbbet vett át az Ő önfeláldozó szeretetéből – a szeretetből, mely „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, [...] nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt” (1Kor 13:4–5). Ez a szeretet indította a tanítványokat, ahogyan Urunkat is, hogy éljenek, dolgozzanak, odaadjanak és feláldozzanak mindent, akár a halálig, az emberiség megmentéséért. Ez a lelkület vált nyilvánvalóvá Pál életében, aki ezt mondta: „Mert nékem az élet Krisztus – hiszen élete Krisztust mutatta be az embereknek –, és a meghalás nyereség” (Fil 1:21) – nyereség Krisztusnak. Maga a halál teszi nyilvánvalóvá kegyelmének erejét, s lelkeket gyűjt neki. „Magasztaltatni fog Krisztus az én testemben – mondta –, akár életem, akár halálom által.” (Fil 1:20) – Jézus élete, 549. o.

5. Olvassuk el Fil 1:23-24 verseit! Mit ért Pál azon, hogy szeretne „elköltözni és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb”?

Az évszázadok során sokszor félreértették ezt a szakaszt. Az e heti bibliai részben Pál az élet és a halál ellentétét mérlegelte. A keresztény Krisztusért él, akár meghalni is kész érte. Ez ebben az értelemben „nyereség”, hiszen így sokkal erősebb és meggyőzőbb a bizonyságtételünk (Fil 1:21). Nem fér kétség annak a hitéhez, aki még a halált is kész vállalni érte.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy aki meghal, az valóban halott,
„semmiről nem tud”. A feltámadásig pihen a sírban (lásd Préd 9:7; Jn 5:28-29). Ezért is mondta Jézus, hogy „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt” (Jn 11:11).
Ha halálakor az ember azonnal a mennybe jutna, képzeljük el, mi lett volna Lázárral! Miután négy napja élvezte a paradicsomi örömöket, odalép hozzá egy angyal, hogy „rossz” hírt közöljön vele: „Sajnálom Lázár, de Jézus visszahív a földre. Nem maradhatsz itt tovább.”
Ha végigkövetjük a tévedést a maga logikus útján, megmutatkozik a hiba. A halál olyan, mint az álom nélküli alvás, amelyből Jézus a második adventkor feltámasztja hűséges követőit, akik majd az élő szentekkel együtt a mennybe ragadtatnak, hogy örökké vele legyenek (lásd 1Thessz 4:16-17).
Amikor Pál az „elköltözéséről” ír, hogy Krisztussal legyen, az Ő szenvedésében és halálában való osztozásra utal (2Tim 4:6), amíg eljut „a halottak feltámadására” (Fil 3:11). Kétségkívül tudta, hogy miután halálakor lecsukódik a szeme, a következő tudatos szempillantásban meglátja Jézust, aki elviszi Isten egész népével együtt arra a helyre, amit az Őt szeretőknek készített (Jn 14:3; 1Kor 2:9).
Pál kész volt meghalni Krisztusért, de tudta, hogy a filippibeliek miatt jobb, ha megmarad „e testben” (Fil 1:24). A keresztény számára nem mindig könnyű a válasz arra, hogy jobb-e élni Krisztusért, mint meghalni érte. Pál „szorongattatott” e kettő között (Fil 1:23) – élni vagy a sírban pihenni.

Nyilván nem akarunk meghalni, de belegondoltunk már abba, hogy a halálunk után Krisztus visszatérése lesz a következő, amiről tudomást szerzünk? Hogyan világítja meg ez a gondolat azt, amiről Pál írt?

EGW idézet

Pál számára a kereszt volt a legnagyobb érték. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, és pályájának Isten tűzött ki célt, azóta nem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete csodálatos változáson ment át, amely minden tervét és szándékát összehangolta a mennyel. Ettől kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös – mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia odaadásában megnyilvánult, és átadja magát az isteni befolyásnak – szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus lesz minden mindenben.
Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Életét maradéktalanul annak az egyetlen célnak szentelte, hogy a megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse. Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról mondotta: „Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Róm 1:14) A dicsőség Ura iránti szeretete volt magatartásának alapja és cselekedeteinek mozgatórugója. Ha buzgósága valaha alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét, és tovább haladjon az önmegtagadás útján. […]
A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének történetét; beszélt az ótestamentumi Írásokba vetett bizalmáról… Ünnepélyes komolysággal beszélt, mert hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja Krisztus, s hogy élete teljesen egybeolvad Ura életével. […]
Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem önmagában rejlik, hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása áthatotta a szívét, és minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor kijelentette: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is láthatóvá legyen a mi testünkben.” (2Kor 4:10) Mindenkor Krisztus állt az apostol tanításainak középpontjában. „Élek pedig többé nem én” – jegyezte meg –, „hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) Az „én” elrejtőzött, Krisztust ellenben kinyilatkoztatta és felmagasztalta. – Lift Him Up, 246. o.

Jézusnak a tanítványaiért mondott utolsó imáját egy fő téma jellemzi: az egység. A kereszten túlra tekintve látta újbóli találkozását az Atyával és velünk: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is velem legyenek ott, ahol én vagyok, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál” (Jn 17:24, ÚRK). Azt is kérte: az Atya tartsa meg őket, hogy „egyek legyenek, mint mi” (Jn 17:11). Kiemelte a széthúzás végzetes következményeit is, ami miatt sokan elfordulnak a hittől. Rövid imájában kétszer is hangsúlyozta a vele és az Atyával való egységünk fontosságát azért, „hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem… megismerje a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17:21, 23).

6. Vessük össze Fil 1:27 és Jn 17:17-19 verseit! Jézus és Pál szerint mi az, ami az egyház egysége szempontjából elengedhetetlen?

Fil 1:27-ben a „méltóan viseljétek magatokat” kifejezés a politeuomai görög szó fordítása. Azt jelenti, hogy „polgárként éljetek” – nem egy földi ország, hanem a mennyei ország polgáraiként. A Hegyi beszédben Jézus gyönyörű képet tár elénk arról, hogy mit jelent a mennyei Atya gyermekeinek, országa lakóinak lenni: lelki szegénység, alázat, az igazság éhezése és szomjazása, könyörület, tiszta szív, békességre törekvés, a másik arcunk odafordítása, az ellenség szeretete, áldásmondás az átkozódóra. Röviden: „Igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel” (Mik 6:8). Nehéz egy ilyen emberre haragudni vagy bosszankodni miatta, nem igaz? Néha mégis neheztelnek arra, aki túl jónak tűnik, lekicsinylik, esetleg igyekeznek gyenge pontot találni benne, ami bizonyítaná, hogy nem is olyan jó, mint amilyennek tűnik, mert így próbálnak meg jobb fényben feltűnni önmaguk előtt. Azonban jobb lenne inkább azt megnézni, mennyivel lehetnénk mi szeretetteljesebbek, nagylelkűbbek, irgalmasok és alázatosak.
Ellen G. White írt arról, hogy némelyek „jobban szeretik a világot és a világi előnyöket, mint Istent vagy az igazságot” (Testimonies for the Church. 5. köt. 277. o.). Az egyházon belüli megosztottság végső soron igen gyakran büszkeségből fakad. „Amikor büszkeséget és világi ambíciókat táplálnak, eltűnik a krisztusi lelkület, helyette versengés, széthúzás és küzdelem lesz, ami megzavarja és gyengíti az egyházat” (i. m. 240. o.).
Igen fontos tehát, hogy mindannyian megtanuljuk követni Jézus szelídségének és alázatának példáját! Mennyire más lenne így az egyház, nem igaz?!
 

EGW idézet

Pál apostol az efézusi gyülekezethez intézett levelében hangsúlyozza „az evangélium titkát”, „Jézus Krisztus kikutathatatlan gazdagságát”, és biztosítja a testvéreket, hogy szüntelenül imádkozik lelki jólétükért.
„Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt… hogy adja meg néktek az Ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben; hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben; a szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának, és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét, hogy ekképpen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.” (Ef 3:14–19)
Korinthusi testvéreinek így ír: „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, mivelhogy mindenben meggazdagodtatok őbenne, minden beszédben és minden ismeretben, amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel. Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését.” (1Kor 1:4–7)
Ezek a szavak nem csupán a korinthusi gyülekezetnek szólnak, hanem érvényesek azok Isten egész népére az időknek végezetéig. Minden egyes keresztény örvendhet a megszentelt élet áldásának.
Az apostol így folytatja szavait: „Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.” (1Kor 1:10) Pál apostol bizonyára nem kért volna tőlük lehetetlent. Az egyetértés a keresztényi tökéletesség biztos eredménye…
Az apostol maga is törekedett az életszentségnek arra a fokára eljutni, amelyet testvérei elé tárt… Így szólt: „Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek.” (1Thessz 4:2–3)
„Annak okáért, szerelmeseim, … félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből. Mindeneket zúgolódások és versengések nélkül cselekedjetek; hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e világon.” (Fil 2:12–15) – Krisztusi élet, 98. o., március 25.

7. Olvassuk el Fil 1:27-30 szakaszát! Mi a kapcsolat a félelem nélküli élet, valamint az egység és aközött, hogy „egy szívvel” küzdünk az evangélium hitéért?

Sátán stratégiája az, hogy oszd meg és uralkodj. A széthúzás halálos veszély. Jézus azt mondta, hogy „ha egy ház önmagával meghasonlik, nem maradhat meg az a ház” (Mk 3:25, ÚRK). Sátán örül, ha elfeledkezünk erről az egyszerű elvről. Egységünk képessé tesz arra, hogy betöltsük szerepünket a bibliai prófécia maradék népeként (Jel 12:17), és hirdessük az örökkévaló evangéliumot „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6). Az egység meghatározó küldetésünk betöltése szempontjából, hogy hirdessük az Istentől kapott üzenetet. János 17. fejezetének imájában Jézus az egység egyik legfontosabb kulcsaként emeli ki Isten Igéjének igazságát (Jn 17:17, 19), tehát üzenetünk nem választható el küldetésünktől és egységünktől, a három együtt áll vagy bukik. Amennyiben a három kulcs egyike hiányzik, nem járhatunk sikerrel, ám ha mind a három a helyén van, nincs mitől félni, „semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől” (Fil 1:28, RÚF). Sátán legyőzött ellenség. Még ha meg is ölnének a hitünkért, semmi sem árthat nekünk, amennyiben „a jónak követői” leszünk (1Pt 3:13). Az ördögnek nincs ereje megállítani Isten igazságának haladását.

8. Olvassuk el a következő bibliai szakaszokat, és foglaljuk össze röviden, mi a közös téma bennük! Mt 10:38; ApCsel 14:22; Róm 8:17; 2Tim 3:12

Nehéz az élet a bűnös világban, még a „legjobbaknak” is. Jób igaz ember volt, a Biblia szerint „feddhetetlen, igaz, istenfélő volt, és kerülte a rosszat” (Jób 1:1, ÚRK). Ennek ellenére hirtelen tragédia szakadt rá és családjára. Ki ne tanulta volna meg, akár saját tapasztalatából, akár látva a másokkal történteket, hogy mintha szakadék szélén élnénk, sosem tudhatjuk, mikor zuhanunk le? Mindannyiunk sorsának része valamilyen mértékű szenvedés. Végeredményben azonban jobb Krisztusért szenvedni, mint bármi más miatt!

Mi adhat a keresztényeknek reményt, vigaszt a szenvedés idején?

EGW idézet

Viszont Félix lelkiismerete felébredt, be kellett ismernie, hogy Pál igazat beszél. A bűnnel terhelt múlt emlékei felidéződtek lelkében. Élesen, ijesztően vonultak el lelki szemei előtt ifjúkora titkai, telve borzalmakkal és vérontással. Látta sötét tetteinek szakadatlan láncolatát későbbi éveiben. Felismerte, milyen kicsapongó, kegyetlen, ragadozó életet élt. Az igazság még sohasem hatolt ennyire szívéig, lelkét még sohasem fogta el ilyen rémület. Az a gondolat, hogy titkolt gonosztettei nyilvánvalók Isten szemei előtt, és cselekedetei szerint veszi ítéletét, rémült félelemmel töltötte el.
Ahelyett azonban, hogy meggyőződése bűnbánatra vezette volna, inkább szabadulni igyekezett kellemetlen szemlélődéseitől. Beszélgetését Pállal félbeszakította. „Mostan eredj el” – mondotta –, „de mikor alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged.” (Csel 24:25)
Milyen nagy a különbség Félix eljárása és a filippi börtönőr magatartása között! Az Úr szolgáit béklyókba verve vitték a börtönőrhöz, mint most Pált is. Viselkedésük igazolta az életüket fenntartó isteni erőt: örvendtek szenvedésük és megaláztatásuk közepette; rettenthetetlenül álltak ott, midőn a földrengés moraja és ereje megrázta a földet. Lelkületüket áthatotta Krisztus megbocsátó szeretete, amely meggyőzte a börtönőrt, aki remegve vallotta meg bűneit és nyert bocsánatot. Félix is remegett, de nem bánta meg bűneit. Míg a börtönőr Isten Lelkét örömmel fogadta szívébe és otthonába, Félix elutasította magától Isten hírnökét. Az egyik örvendett, hogy Isten gyermeke és a menny örököse, míg a másik sorsát a gonosztevők sorsához kötötte. – Az apostolok története, 425–426. o.

„Azért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindeneknek vérétől tiszta vagyok, mert nem vonogattam magamat, hogy hirdessem néktek az Istennek teljes akaratát.” (Csel 20:26) Semmilyen félelem, hogy talán megsért valakit, semmilyen barátság vagy tetszésvágy nem késztethette Pált arra, hogy elhallgasson előttük szavakat, amelyeket Isten adott oktatásaikra, intésükre és megjavításukra. Isten ma is bátorságot kíván szolgáitól, mind az Ige prédikálása, mind előírásainak megvalósítása közben. Krisztus szolgája ne csak olyan igazságokat hirdessen az embereknek, amelyeket szívesen fogadnak, hanem azokat sem szabad elhallgatnia előttük, amelyek fájdalmakat okozhatnak. Nagy gondot kell fordítania jellemük kifejlesztésére. Ha lát egyet is a nyáj között, aki bűnt melenget, feladata, mint hűséges pásztornak, az adott esetre vonatkozó tanítást alkalmazni. Ha azonban megengedi, hogy valaki magabízóan továbbhaladjon a rossz úton anélkül, hogy megintené, lelkéért felelnie kell. Az a lelkipásztor, aki magasztos megbízatását híven akarja teljesíteni, a rábízott lelkeket a keresztény hit minden kérdésében hűségesen oktassa ki; mutassa meg nekik, milyenek legyenek, és hogyan kell cselekedniük, hogy az Úr nagy napján tökéletesen megállhassanak előtte. Csak az igazság hűséges tanítója mondhatja el Pállal együtt, működésének befejezésekor: „Én mindeneknek vérétől tiszta vagyok.” (Csel 20:26) – Az apostolok története, 393. o.

Krisztusi élet, „Pál diadalmas bizonyságtétele” című fejezet (376. o., december 28.)

„A kínpadokról, a máglyákról, a tömlöcökből, a föld barlangjaiból és üregeiből füléig hatol a vértanúk diadalkiáltása. [A Megváltó] Hallja az állhatatos lelkek tanúságtételét, akik elhagyatottan, megkínzottan, mégis félelem nélkül, ünnepélyesen bizonyítják hitüket, kijelentve: »… mert tudom, kiben hiszek«. Életüket adták hitükért, kinyilatkoztatták e világ előtt, hogy akiben bíztak, mindenképpen üdvözítheti őket” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 337. o.).
„A kereszténységen belül sosem volt még annyiféle hit, mint ma. Az ajándékokra [az apostolok, próféták, evangélisták, lelkészek és tanítók ajándékára (Ef 4:1113)] szükség volt az első egyház egységének megőrzéséhez, tehát mennyivel inkább szükségesek ezek az egység helyreállításához! Nyilvánvalóan kitűnik a próféciákból, hogy az utolsó időkben Isten célja éppen az egyház egységének a helyreállítása. Biztosít bennünket, hogy teljes egyetértésben lesznek az őrök, amikor az Úr elhozza Siont. Továbbá a vég idejében [kitűnik] a bölcsek értelmessége. Amikor ez beteljesedik, meglesz a hit egysége mindazok között, akiket Isten a bölcsek közé számít, hiszen akiknek valóban helyes a meglátásuk, azoknak szükségképpen egyet kell érteniük… Ilyen megfontolásból nyilvánvaló, hogy csak a jövőben valósul meg az egyháznak ez a megjövendölt állapota. Ebből következik, hogy az említett ajándékok még nem érték el céljukat” (R. F. Cottrell bevezető szavai Ellen G. White: Early Writings című könyvéhez, 140. o.).

Naponkénti tanulmányozásra:

1Sámuel 27

1Sámuel 28

1Sámuel 29

1Sámuel 30

1Sámuel 31

2Sámuel 1

2Sámuel 2;

Ellen G. White: Étrendi és táplálkozási tanácsok, 1. fejezet, a „Készületlenek a hangos kiáltásra” alcímtől a „Gondoljunk az ítéletre!” alcímig (inkluzíve)

1. Mikor rémült meg Saul szíve?

2. Kik sírtak annyira, hogy a végére még sírásra sem maradt erejük?

3. Kiktől félt Saul olyannyira, hogy önkezével vetett véget az életének?

4. Hol található a Dávid által említett „íjdal”?     

5. Mi korunk uralkodó bűne, és mivé teszi ez a bűn a férfiakat és a nőket?

Általános áttekintés

Martin Luther King Jr. mondta egy alkalommal: „Ha egy ember semmit sem talál, amiért meg tudna halni, akkor élnie sem érdemes” (Mark Water: The New Encyclopedia of Christian Quotations, 2000, 404. o.). Pál is hasonló gondolatot fejez ki: „Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1:21). Ezek nem üres szavak. Pál valóban készen állt arra, hogy életét áldozza Krisztusért (Róm 14:8), és végül meg is halt érte (2Tim 4:6–8).
Pál Zsoltárok 44:22 versét idézve, ezt mondja az Úrnak: „Te érted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágó juhokat” (Róm 8:36). Ennek fényében Galácia 2:20-ban elhangzott kijelentése sem meglepő: „Krisztussal együtt megfeszíttettem…”. Pál készen állt arra, hogy meghaljon Krisztusért, mert teljes életét Neki szentelte, majd így folytatja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem” (Gal 2:20). Pál az evangéliumért élt és halt mártírhalált.
E heti tanulmányunk három témát dolgozz fel: (1) Isten arra hív minket, hogy missziónak szentelt életet éljünk, és akár a halált is vállaljuk Istenünkért. (2) A halál az alváshoz hasonlítható; a halálra a test feltámadása a megoldás, nem pedig a lélek halhatatlansága. (3) Krisztus az Ő Lelkében megvalósuló egységre hív bennünket. Mivel mindannyian részt veszünk a lelki küzdelemben, nemcsak a megfelelő fegyvereket kell használnunk, hanem együtt, egységben kell harcolnunk.

Magyarázat

John Bradford, akit 1555. július 1jén máglyán égettek el, „VI. Edward angol király káplánja és kora egyik legnépszerűbb prédikátora volt, hite és meggyőződése miatt azonban a vértanúk sorsára jutott. Amikor Newgatebe szállították, hogy kivégezzék, engedélyt kapott arra, hogy az utolsó szó jogán beszéljen. A szekérről, amellyel NyugatLondonból a Newgatebe vitték, végig ezt kiáltotta: »Krisztus, Krisztus, és csakis Krisztus!«” (Paul Lee Tan: Encyclopedia of 7.700 Illustrations, Signs of the Times, 1996, 787. o.). Pálhoz hasonlóan Bradford is elkötelezte magát amellett, hogy Krisztusért éljen, és ha kell, az életét is feláldozza Érte.

Élni és meghalni Krisztusért

Pálnak a Filippibeliekhez írt levele 1:21 versében szereplő kijelentése minden levelét egybevéve az egyik legfigyelemreméltóbb mondata. Készsége, hogy Krisztusért éljen – ami elkerülhetetlen szenvedéssel jár –, sőt, hogy meg is haljon Érte, kiemeli az előző versben kifejezett reményét:
„Mint mindenkor, úgy most is nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által” (Fil 1:20).
Egy dolog azonban rejtélyes: Pál kijelentése, miszerint a saját halála nyereség a számára. Mit ért ez alatt? Hogyan lehet valakinek haszna a saját halálából? Az apostol Filippi 1:23 versében kifejezett vágya alapján – „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni!” – egyesek arra a következtetésre jutnak, hogy halála után Pál azonnal Krisztus jelenlétében lesz. Ez a gondolat azonban ellentmond a Szentírás egyértelmű tanításainak, melyek szerint a lélek nem halhatatlan, és a halál olyan, mint az alvás. Ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mit értett Pál azon, hogy a halál nyereség a számára, érdemes megvizsgálni, miként használja a „nyereség” szót (görögül kerdos) és az ebből származó „nyer” igét (kerdainō) egyéb írásaiban. Filippi 3:7–8 verseiben megemlíti, hogy amit egykor „nyereségnek” (kerdos) tartott, azt most „Krisztusért” veszteségnek tekinti (Fil 3:7), vagyis „Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt” kárnak ítél mindent (Fil 3:8). Pál ekképpen folytatja: „Akiért [Krisztusért] mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem [kerdainō]” (Fil 3:8). Pál számára tehát a halál nyereség – abban az értelemben, hogy végül elnyeri Krisztust, azaz meglátja Őt második eljövetelekor (2Tim 4:8).
Az is lehetséges magyarázat, hogy Filippi 1:21 versében a „nyereség” (kerdos) szó misszionáriusi jelentéssel bír. 1Korinthus 9:19–23 szakaszában Pál a kerdainō igét missziós kifejezésként használja: „Mindenkinek a szolgájává lettem, hogy a többséget megnyerjem [kerdainō]. A zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg [kerdainō]; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem [kerdainō]; a törvény nélkül valóknak törvény nélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül [...], hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg [kerdainō]. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy az erőtleneket megnyerjem [kerdainō].”
Ebben a tekintetben hasznos lehet az alábbi, Filippi 1:21 verséhez fűzött teológiai magyarázat: „Pál Krisztus dicsőítésére törekszik. Ha az Úr úgy ítéli meg, hogy jobb, ha az életével és szolgálatával tanúskodik Róla, akkor helyesen fogja képviselni Őt. De egy igaz ember a halálával is bizonyíthatja a kegyelem evangéliumának hatékonyságát. Az igaz ember halála és a remény nélkül elpusztult ember halála közti ellentét azonban annyira feltűnő lenne, hogy ennek hatása nyereség volna Krisztus országa szempontjából. Megérinti és meglágyítja a szíveket annak az embernek a nyugodt bizonyossága és magabiztossága, aki teljes reményét Istenbe helyezi, még a halál órájában is” (Adventist Bible Commentary, 7. kötet, 147. o. [a szerző kiemelése]). Pál úgy vélte, hogy halála lesz misszionáriusi munkájának csúcspontja (Fil 2:17; vö. 2Tim 4:6–7). Valószínűleg azzal is tisztában volt, hogy élete feláldozásával „a filippibelieket is nagyobb önfeláldozásra ösztönözheti, vagy legalábbis néhányukat arra késztetheti, hogy megvizsgálják a hitét, melyet olyan nagy meggyőződéssel vallott” (Adventist Bible Commentary, 7. köt., 160. o.).
Pál nyereségnek tekintette a halált, mert meg volt győződve arról, hogy legközelebbi tudatos állapotában, a feltámadáskor, meg fogja látni Krisztust. Ugyanakkor Pál biztos volt abban, hogy halála és a második eljövetel között földi sírban fog „aludni”.

A halál mint alvás

Pál az alváshoz hasonlította a halált (1Thessz 4:14–15), utalva ezzel az eszméletlen állapotra. Ez a gondolat összhangban áll Jézus evangéliumi tanításaival (Lk 8:52–53; Jn 11:11–13). Egyértelmű példa erre Jairus lányának feltámadása. Érdekes, hogy míg Máté és Márk csak annyit említ meg a történet kapcsán, hogy az emberek kinevették Jézus állítását, miszerint a lány csak alszik (Mt 9:24; Mk 5:39–40), Lukács orvosként pontosabban fogalmaz: „Kinevették őt, tudván, hogy meghalt” (Lk 8:53, a szerző kiemelése). Továbbá az Apostolok cselekedete – amelyet szintén Lukács evangélista írt – István halálának összefüggésében is azt állítja, hogy „elaluvék” (ApCsel 7:60). Lukács Dávidról is ugyanezt írja (ApCsel 13:36).
Amikor az „atyák” halálára utal, Péter szintén azt állítja róluk, hogy
„elaludtak” (2Pt 3:4; Károlinál „elhunytak”, a ford. megj.). A tudósok vitatkoznak arról, hogy Péter az előző generációs keresztényekre vagy a pátriárkákra utalte, de ez a megkülönböztetés végső soron irreleváns. Mindenesetre a halál tudatvesztésként van leírva, hasonlóan ahhoz, ami akkor történik, amikor minden este elalszunk. Érdemes megjegyezni továbbá azt is, hogy Jézus feltámadásakor „sok elaludt szent teste föltámadt” (Mt 27:52, EDCR-fordítás; Károlinál „elhunyt”, a ford. megj.). Ez a Máté evangéliumából származó szakasz nemcsak azért fontos, mert a halált az alváshoz hasonlítja, hanem azért is, mert egyértelműen jelzi: a test feltámadása a halál ellenszere.
Mint korábban említettük, Pál meggyőződése, miszerint a halál olyan, mint az alvás, mélyen gyökerezik Jézus tanításaiban, és a többi apostol meggyőződéseivel is összhangban áll. A Biblia nem beszél a halálról tudatos állapotként, ahogyan azt sokan hiszik.

Egység Krisztusban

Filippi 1:27 verse a levél egy olyan szakaszát nyitja meg (Fil 1:27–30), amelyben Pál saját szenvedéseiről áttér a levél címzettjeinek megpróbáltatásaira, melyeket Krisztusért végzett munkájuk során kellett elszenvedniük. A 27. igében két alapvető téma kristályosodik ki: a Krisztuséhoz hasonló életmód és a Krisztus köré szerveződő egység. A hívőknek példás magatartásra és egységben maradásra kell törekedniük, akkor is, amikor hitük miatt kemény ellenállással és szenvedéssel kell szembe
nézniük.
Pál két kulcsfontosságú kifejezést használ annak a köteléknek a leírására, amelynek a hívők közötti kapcsolatokat kellene jellemeznie: „egy lélekben” és „egy érzéssel” (Fil 1:27). Ez a közösségre utaló nyelvhasználat az egész levelet végigkíséri. Ebben az összefüggésben Pál kijelenti, hogy a filippibeliek nagy örömöt szereznének neki, ha „ugyanazon szeretettel viseltetnének, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lennének” Isten ügyének szolgálatában (Fil 2:2). Filippi 4:1–3ban Pál utal arra, hogy az egység elengedhetetlen a küldetés teljesítéséhez.
Filippi 4:3 eredeti görög szövege négy olyan szót tartalmaz, amelyben jelen van a syn előtag („vele”, „vele együtt”): syzygos („igás társ”); syllambanō (szó szerint „együtt venni”); synathleō („együtt küzdeni”) és synergos („munkatárs”). Pál ily módon tesz említést azokról a nőkről, akik „együtt dolgoztak” vele az evangélium hirdetésében, valamint más „munkatársakról is”, akik szintén részt vettek a misszióban.
 
 Alkalmazás

Beszélgessetek az alábbi gondolatok kapcsán, majd válaszoljatok a csoportban az Alkalmazás végén található kérdésekre!
Jézus azt mondta: „Nem feljebbvaló a tanítvány a tanítónál, sem a szolga az ő uránál” (Mt 10:24). Ez a tanítás többek közt magában foglalja az elutasítást, a szenvedést és akár a vértanúságot is. János 15:20 versében Jézus ezt mondja: „Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd.” Krisztus ügyének munkásaiként fel kell készülnünk a nehéz időkre. A Biblia megmutatja nekünk, hogy Sátán aktívan dolgozik ebben a világban, hogy megakadályozza az evangélium hirdetését minden nemzetnek, törzsnek, népnek és nyelvnek, mert „tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12:12). Ezért kell Isten népének elszántan dolgoznia.
Következésképpen, Krisztus arra hív minket, hogy a misszióért éljünk. Ha misszionáriusi munkánk közben meghalunk, biztosak lehetünk abban, hogy a sírban pihenve várjuk a feltámadást a második eljövetelkor. Isten nem felejti el azokat, akik életük során hittek a harmadik angyal üzenetében, és ebben a hitben halnak meg. Ígéretet tesz számukra: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva. Bizony, azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ő fáradtságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket” (Jel 14:13). Addig is türelmesnek kell lennünk (Jel 14:12). Vegyük fel a keresztünket, és kövessük Krisztust, ez a mi elhívatásunk (Mt 10:38), míg el nem jön a nap, amikor keresztünket az élet koronájára cserélhetjük (Jel 2:10). Együtt kell működnünk, össze kell fognunk a közös ellenség ellen. Pál mondja: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem […] a gonoszság lelkei ellen, amelyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Krisztusban egyesülve és Isten fegyverzetébe öltözve azonban győzni fogunk!
Gondoljatok egy olyan időszakra, amikor vallási üldöztetésnek voltatok kitéve!

1. Hogyan erősítette meg hiteteket a Krisztusért való szenvedés?
2. Milyen küldetésre hívott el titeket Krisztus? Hogyan teljesítitek ezt a megbízatást?