A legjobb oltás

Kutatólaborok és egyetemi kórházak futnak versenyt az Egyesült Államokban és más országokban világszerte, hogy hatékony oltóanyagot találjanak a koronavírus ellen. Ezeket a kísérleti oltásokat arra tervezik, hogy erős immunreakciót idézzenek elő, illetve „fokozzák az antitesttermelést, és hosszabb távon védelmet nyújtsanak a vírusos és bakteriális fertőzések ellen”.
A Nebraskai Egyetem is részt vesz a globális hajtóvadászatban, hogy védekezési formát találjanak az ellen a vírus ellen, ami végigpusztította a világgazdaságot, önkéntes karanténba kényszerítette az embereket, és milliókat fertőzött meg. Miközben az országok megkísérelték kordában tartani a halálos világjárvány terjedését, az egyik legnagyobb félelem, hogy lesújt a koronavírus következő hulláma. Emiatt a kutatók számára elsődlegesen fontos, hogy olyan gyorsan kifejlesszenek egy oltóanyagot, amilyen gyorsan csak lehet.
Az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetei laboratóriumokkal, egyetemekkel és kutatóintézetekkel hangolják össze a munkájukat, hogy eszeveszett iramban vakcinát találjanak. Első kísérleti kutatásaikat megkezdték a Washington állambeli Seattle-ben. A kísérlet résztvevőinek kétharmada már meg is kapta az első vakcinát a szükséges két adagból. Kansas City kutatólaboratóriumában és a Pennsylvaniai Egyetemen negyven egészséges önként jelentkezőn kezdték meg az oltás klinikai vizsgálatát. Egy gyógyszerészeti vállalat, az Inovio pedig kínai kutatókkal kezd hamarosan hasonló kísérletet Kínában. Ezek a korai kutatások jelentik az első lépést abban a folyamatban, amivel ki akarják deríteni, hogy elég biztonságos-e az oltás a kiterjedtebb kísérletekhez, amelyek bebizonyíthatják, mennyi védelmet nyújthat a vakcina a vírus ellen.
Egy amerikai kutatócsoport másfajta koronavírus-oltással kísérletezik. A karba fecskendezik be a szérumot, mint egy egyszerű bőrvizsgálatnál. Dr. John Ervin a Gyógyszerészeti Kutató Központtól azt mondta az Associated Pressnek, hogy „Ez a legfontosabb kutatás, amit valaha végeztünk”. Még ha sikeres is a kutatás, becslések szerint több mint egy évbe telik, mire széles körben elérhetővé válhat az oltás. Lehetséges vakcinák tucatjait tervezik laboratóriumokban világszerte, a kísérleti szakasz pedig a következő hónapok során kezdődhet el.
Dr. Anthony Fauci, az USA Nemzeti Egészségügyi Intézeteinek fertőző betegségekkel foglalkozó vezetője ezt nyilatkozta a Journal of the American Medical Associationnek [Az Amerikai Orvosi Szövetség Folyóirata]: „Jó hír, hogy rengeteg jelentkező van.” A terület egyik vezető kutatója pedig a következő kijelentést tette: „Az emberek szinte az ajtót ránk törik, hogy részt vehessenek a vizsgálatban.”
Az emberek annyira félnek a halálos, gyorsan terjedő vírustól, hogy alig várják már az oltást, ami megakadályozza a koronavírus terjedését. Bár a jelenlegi pandémia világszerte már százezrek halálát okozta, van egy másik, még halálosabb vírus, ami az emberiséget sújtja. A koronavírus elpusztíthatja a testünket, de ez a halálos betegség többet követelhet az életünknél. „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mint a testet elvesztheti a gyehennában” (Mt 10:28) – mondta Jézus. A bűn vírusa jóval végzetesebb, mint a koronavírus. A COVID-19 elpusztíthatja a testet, a bűn viszont tönkreteheti a testünket és a lelkünket. Ha a bűn vírusa egyszer megfertőz bennünket, a prognózis biztosan halál, hacsak nem találunk valamilyen oltást ellene. Hogyan kezdődött ez a járvány, és mi a végső megoldás a bűn problémájára?

Egy másik, még halálosabb vírus

Isten a saját képére teremtette az embert, de amikor Ádám és Éva az Éden kertjében a gonosz hangjára hallgatott, megadva magukat a kísértésnek, a bűn vírusa átterjedt az utódaikra is. Ezért jelenti ki Jeremiás próféta, hogy „Csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az” (Jer 17:9). Ézsaiás hozzáteszi: „Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta” (Ézs 53:6, RÚF). Emlékszünk még Pál apostol panaszára, aki így kiáltott: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7:24). Halálos a betegségünk, ennek ellenére járunk-kelünk, hasonlóan több tünetmentes koronavírusos beteghez, miközben észre sem vesszük, hogy alkalmanként mi is terjesztjük a bűn vírusát.
A jelenlegi világjárvány terjedésekor eleinte többeknél nem jelentkezett kellemetlen tünet. Nem fájt a torkuk, és nem volt lázuk. Nem éreztek fáradságot, nem köhögtek. Egészségesnek tűntek, de közben megfertőztek másokat. Nem állt rendelkezésre oltás; ők betegek voltak, csak nem tudtak róla, aztán előbb vagy utóbb teljes erővel tört ki rajtuk a kór. Belázasodtak, egyre nehezebbé vált számukra a légzés, a testük pedig elgyengült. Sokan az életükért küzdöttek. A legkiválóbb egészségügyi dolgozók mindent megtettek, ami tőlük telt, de sokak életét nem tudták megmenteni. Nem volt eredményes orvosi kezelés a koronavírusra, ám hála Istennek a bűn vírusára van megoldás!

Ellenszer a Nagy Orvostól

Van valaki, aki képes kiszabadítani minket a bűn markából. Amikor Pál apostol felkiált: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”, nem hagy bennünket bizonytalanságban. A saját kérdésére válaszolva a következőt jelenti ki diadalittasan: „Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róm 7:24-25). Létezik egy Orvos, akinek van ellenszere a bűn fertőzésére. Jézus belevetette magát a bűn gödrébe, hogy szembenézzen ezzel a vészhelyzettel. A Nagy Gyógyító belépett az emberek világába az orvossággal, hogy megszabadítson bennünket a bűn vírusától. Eljött a bukott világ mérges kígyókkal teli vermébe, szembeszállt Sátán kísértéseivel, és győzött. Eleget tett az általunk áthágott törvény követeléseinek. Meghalt helyettünk, hogy mi az Ő élete által élhessünk. A kereszt bemutatja az egész világegyetemnek, hogy Krisztus milyen mélységekig volt hajlandó elmenni a szabadításunk érdekében.
A Szentírás a következőt jelenti ki Jézussal kapcsolatban: „Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Pt 2:24). A Golgota keresztje az emberi felfogóképességet meghaladó szeretetet mutat be. Pál apostollal együtt a következőt mondhatjuk, amikor Isten keresztre feszített Fiát szemléljük: „szeretett engem, és önmagát adta érettem” (Gal 2:20). Krisztus kegyelmét nem érdemeljük meg és nem is érdemeltük ki. Az elveszett bűnösök rettenetes, fájdalmas halálát halta. Az Atya bűn elleni haragjának vagy ítéletének teljességét tapasztalta. Azért érte az elutasítás, hogy Isten elfogadhasson minket. A bennünket megillető halállal halt meg, hogy mi az Ő élete árán élhessünk. Töviskoronát viselt, hogy a dicsőség koronája a miénk lehessen. Iszonyatos fájdalmak között feszítették keresztre, hogy minden kor megváltottaival együtt a trónra ülhessünk. A szégyen köntösét hordta, hogy mi örökké királyi palástot viselhessünk.
Csodák csodájára, a szégyenünk és a bűnösségünk dacára Jézus nem utasított el bennünket, hanem szeretettel elfogadott. Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29, RÚF)! Az Ószövetség szentélyében a levágott bárány jelképezte a Megváltó megtört, megsebzett, megvert és véres testét. Helyesen értelmezve ezek az áldozatok a keresztfára mutatnak. A szegekről és a töviskoronáról, az álságos eljárásról, a kereszt kínszenvedéséről, a római katonák gúnyolódásáról és a tömeg csúfolódásáról beszélnek. A bűn áráról, a törvény kárhoztatásáról és a kegyelem csodájáról lebbentik fel a fátylat.
A kereszt a csodálatos és felfoghatatlan isteni szeretetről árulkodik, amely inkább magára vállalta a kárhozatot, a bűnt és a bűnért járó büntetést, mintsem hogy örökre veszni hagyjon akár egyet is a gyermekei közül. A Krisztus áldozatának mélységeit feltáró Jézus élete c. könyvben található egy sokatmondó kijelentés. „Sátán kegyetlen kísértéseivel kínozta meg Jézus szívét. Az Üdvözítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön. Egyetlen biztató reménysugarat sem látott, hogy majd győztesként jön elő a sírból, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy az Atya elfogadja áldozatát. Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától. Krisztus azt a lelki kínt érezte, amit a bűnösök éreznek majd, amikor az irgalom nem könyörög többé a bűnös emberi nemzetségért. A bűnnek ez az érzete volt az, amely az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, ami oly keserűvé tette azt a poharat, amit kiivott, és összetörte Isten Fiának a szívét” (Ellen G. White: Jézus élete. Advent Kiadó. Budapest, 1989. 661. o.).
Ez a kegyelem története, amely a Megváltó minden mértéket felülhaladó szeretetéről beszél. Jézusról szól, aki annyira szeret bennünket, hogy inkább hajlandó volt elszenvedni a poklot, nehogy elveszítsen közülünk akár egyet is. Határtalan, felfoghatatlan, megérthetetlen, el nem múló, végtelen és örök szeretettel vágyódik arra, hogy mindörökké vele lehessünk. Isten Fia hajlandó volt magára venni a bűnt, a kárhozatot és a bűneink következményeit, kész lett volna végleg elszakadni az Atyjától, ha az kellett volna a megmentésünkhöz. Krisztus kereszthalála szabadít meg bennünket a bűn kárhoztatásától, a bűntudattól, a szégyentől és annak végső árától. A bűn fertőzésének Krisztus kiontott vére az egyetlen hatásos ellenszere. A történet viszont nem ér véget a keresztnél.
Jézus él
Ha Jézus nem támad fel a halála után, akkor csupán mártír lett volna, aki egy jó ügy érdekében vesztette életét. Milyen reménységünk lenne az örök életre, ha nem győzte volna le a sírt? A megváltásunkhoz Krisztus halála és élete is szükséges. A feltámadt Krisztus szabadít meg minket a bűn markából. Az életünk felett megtört a bűn uralma. Van olyan hatalom, amely erősebb az öröklött hajlamainknál, a környezetünknél vagy a múltbeli hibáinknál. Ez nem más, mint az élő Krisztus hatalma, azé, aki feltámadt a halottak közül és megváltoztatja az életünket. Nem élhetnénk teljes életet, ha Krisztus sírja nem lenne üres. Ha a teste még mindig a sírban volna, nem lenne biztosítékunk arra nézve, hogy egyszer mi is feltámadhatunk. Amennyiben Ő nem támadt volna fel, nekünk aligha lenne reményünk rá. Ez elképesztően jó hír: komoly bizonyítékot kaptunk arra, hogy Jézus szó szerint, teljes valójában feltámadt. Máté evangéliumában a következőt olvashatjuk: „Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram, emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, ne hogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják őt és azt mondják a népnek: Feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél. Pilátus pedig monda nékik: Van őrségetek; menjetek, őríztessétek, amint tudjátok. Ők pedig elmenvén, a sírt őrizet alá helyezék, lepecsételvén a követ, az őrséggel” (Mt 27:62-66).
Emlékezzünk arra, hogy Máté adószedő volt! Így elvárható tőle a z alaposság. Figyeljük Pilátus szavait: „őriztessétek, amint tudjátok.” Négy fő pontja van ennek a szakasznak:
1. Az írástudók és a farizeusok tartottak Krisztus feltámadásától.
2. Pilátus parancsára római katonák őrizték a sírt.
3. Hatalmas követ hengerítettek a sír bejárata elé.
4. Római pecsét zárta le a sírt.
Kemény, harcedzett római őrséget állítottak a sírhoz. Az ő kötelességük volt, hogy őrizzék a sírt. A római katonáktól a szabályzat megkövetelte az engedelmességet a kirendelt feladat iránt. Halálbüntetés fenyegette őket, ha bármennyire is eltérnek a teljes hűségtől, illetve ha nem tudják teljesíteni a küldetést. Azután ott van még a római pecsét kérdése. A katonák római pecsétet helyeztek a sírra, aminek az volt a célja, hogy megakadályozzanak mindenféle kísérletet a sír megrongálására. A Római Birodalom erejét és fennhatóságát jelképezte az a pecsét. Ha a követ bárki el akarta volna mozdítani a sír bejárata elől, letörte volna a pecsétet, és így magára vonta volna a római jog haragját. A birodalom vasököllel uralta Jeruzsálemet, nem tűrte volna, hogy bárki megkérdőjelezze Róma hatalmát.

Vajon józan ésszel mondhatná valaki, hogy a tanítványok készek lettek volna szembeszállni Róma hatalmával, miután a birodalom Jézust halálra ítélte? Hol voltak ekkor a tanítványok? Félelmükben megbújtak a felházban. Péter éppen azelőtt háromszor is megtagadta az Urat. A tanítványok a keresztnél magára hagyták Jézust, és elmenekültek. Nem ésszerű gondolat, hogy a hitüket vesztett tanítványoknak lett volna elég bátorságuk feltörni a római pecsétet. Azután ott van a kő elmozdításának a kérdése. Jn 20:1 versében a Szentírás a következőt jegyzi fel: „A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Márai odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől” (RÚF). Az ókori sírok ez idő tájt nagyjából másfél méter szélesek és majdnem két méter magasak voltak. Régészek számos ilyen sírt fedeztek fel Jeruzsálem körül. Egy, a nyílásra illeszkedő kő jellemzően két tonnát nyomott. A bejárat előtti mélyedésben helyezkedett el, emelőkarral illesztették oda, hogy elzárja a sírt. A mélyedés az esetek többségében nem volt vízszintes, így a kerek követ enyhe lejtőn gördítették a helyére. Kifejezetten nehéz volt megmozdítani a követ, miután már elzárták a sírt, mert ahhoz emelkedőn kellett volna felfelé gurítani.
Josh McDowell jól mondja, amikor megerősíti: „olyan sok biztonsági intézkedés történt az eljárással, a keresztre feszítéssel, a temetéssel, a sírba helyezéssel, a sír lezárásával és Krisztus sírjának őrzésével kapcsolatban, hogy a kritikusoknak igen nehéz volna megvédeni azt az álláspontjukat, miszerint Krisztus nem támadt fel a halottak közül.”
Hol voltak a tanítványok, amikor Mária először közelítette meg a sírt? A felházban bujkáltak, attól félve, hogy ezek után majd őket üldözik és végzik ki. Krisztus feltámadásának az egyik legnagyobb bizonyítéka a tanítványok életének gyökeres változása volt, amikor határozottan hirdetni kezdték a feltámadás üzenetét. Hová mentek először? Vissza Jeruzsálembe, ahonnan éppen csak hogy elmenekültek. Idővel Jánoson kívül az összes tanítvány mártírhalált halt. Jakabot lefejezték. Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre. Abszurd gondolat, hogy a tanítványok készek lettek volna meghalni egy olyan hazugságért, amit ők találtak ki.

Paul Maier történész a következő megfigyelést tette: „ha minden bizonyítékot alaposan és igazságosan mérlegre helyezünk, akkor a történelmi kutatások alapján biztosan következtethetünk arra, hogy az első húsvét reggelén valóban üres volt arimátiai József sírja, ahová Jézust eltemették. Sem irodalmi forrásokban, sem sírfeliratokban, sem régészeti leletekben nem találtak olyan bizonyítékot, ami cáfolná ezt az állítást.”
Több szemtanú
Krisztus feltámadásának számos szemtanúja volt. Jézus megjelent magdalai Mária előtt a sírnál, és azoknak a nőknek is, akik a sírhoz siettek, hogy megkenjék a testét. Az emmausi úton együtt haladt két tanítvánnyal. A tizenkettő közül tizenegy tanítvány előtt megjelent vasárnap este a felházban, majd Tamás és a tanítványok előtt ismét. Megmutatta magát ötszáz hívőnek, akik a mennybemenetele előtt a galileai domboldalon gyűltek össze. A beszámolók szerint negyven napon át még velük volt. Pál apostol is írt arról, hogy Jézus egyszer megjelent ötszáznál is több követője előtt, akik közül sokan még akkor is életben voltak és alá tudták támasztani Pál állítását.
A feltámadás megváltoztatja az életünket
A Biblia gyakran egyszerű szavakkal foglal össze alapvető fontosságú tanulságokat. Máté evangéliumában ez áll: „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt” (Mt 28:1, RÚF).
Itt megállunk egy pillanatra, hogy végiggondoljuk ennek a szakasznak a jelentőségét. Képzeljük el, hogy mi minden járhatott a tanítványok fejében a megelőző szombaton! Elcsüggedtek, elbátortalanodtak és szomorúak voltak. Árnyként foszlott szét a reménységük. Péter és János otthagyta a jövedelmező halászatot, hogy követhessék a Mestert. A jövőjüket és a vagyonukat tették a názáreti vándorprédikátorra. Akkor most mi lesz? Mi lesz a jövőjükkel? Jézus meghalt.

Máté az egész karrierjét tette kockára azért, hogy Jézust követhesse. Vámszedőként biztos állása volt. Korábbi foglalkozásához már nem térhetett vissza, miután annyian kigúnyolták. Vége lett vámszedői pályafutásának. Milyennek látta a jövőjét a péntek esti és szombati órákban?
Vagy gondoljunk magdalai Máriára! Rossz híre volt, Krisztustól azonban bűnbocsánatot, irgalmat és kegyelmet kapott. Életében először találkozott valakivel, aki tiszta, önzetlen és isteni szeretettel viszonyult hozzá. Kiűzte életéből az őt olyan hosszú ideje gyötrő ördögöket. Benne új reményt talált, új okot az életre, új célt, illetve reményt a mára, a holnapra és az örökkévalóságra.
Mostanra viszont Jézus halott volt. Utoljára a megtört, sebzett és véres testét látta. Gyötrődve és mély bánattal fordult el a keresztre feszítésénél. Nem bírta elviselni a látványt, amint a kezéből és a véráztatta arcáról vastagon folyik a vörös vér. Képtelen volt nézni a szemében a szomorúságot és a fájdalomtól meggyötrött testét. Nem tudta elviselni az egész iszonyatot.
Most viszont csatlakozzunk Máriához és társaihoz, akik úton vannak a sírhoz, hogy megkenhessék Krisztus testét! Éppen pirkad, oszlik a sötétség. Az elmúlt néhány nap a mély bánat és csalódás ideje volt. Úgy hullott darabokra a reménységük, mint amikor egy falhoz vágott üveg ezer darabra törik. A tanítványok a felházba húzódtak félre, féltek kimenni, fogalmuk sem volt arról, mit hoz a jövő. A koronavírus világjárványa miatt milliók vonultak önkéntes házi karanténba, rettegve attól, hogy kilépjenek az ajtón.
Gondoljunk Máriára, amint épp a sír felé közeledik! Krisztus halála romba döntötte benne a reményt, szétfoszlatta az álmait. Mi minden járhatott a fejében? Biztosan azon tűnődött, hogyan próbálhatná meg felfogni az elmúlt néhány nap eseményeit. Bizonyára összezavarodott és megdöbbent attól, ami az előző negyvennyolc órában történt. Mindezek ellenére mégis elindult hittel, hogy megkenje Jézus testét.
A nők nem kaptak választ minden kérdésükre. Mindannyiukat összezavarta, ami a hétvégén történt, és bizonyára fogalmuk sem volt arról, hogyan fogják elmozdítani a hatalmas követ a lepecsételt sír elől. Kizárt dolog, hogy a római őrök feltörjék a pecsétet és kinyissák nekik a sírt. El sem tudták képzelni, hogyan oldódik meg a probléma. Azt viszont tudták, hogy volt egy kötelességük, amit mindenképpen el kell látni, a többit pedig Istenre hagyták. Nem szükséges minden választ megkapnunk ahhoz, hogy megtegyük, amit Isten a szívünkre helyez.
A hit nem azt jelenti, hogy látunk. Azt jelenti, hogy bízunk. A hit nem ismeret, hanem reménység. Nem az a lényege, hogy minden választ megkapunk, hanem csak bízunk Istenben, aki még mindig szeret bennünket, és a javunkra munkálja a körülményeket akkor is, amikor nem értjük a helyzetet. Emlékszünk Máté evangéliuma 28. fejezetének első versére? „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán…” (RÚF). Örök igazság, hogy a sötétség után mindig felkel a nap. Az éjszaka nappalba fordul át. A legsötétebb óránk idején Jézus, az igazságosság Napja kel fel az életünkben. Nem kell mindent értenünk, elég, ha hiszünk! Higgyük, hogy gondot visel, szeret minket, a legjobbat akarja nekünk, és a feltámadt Krisztus, a Nap világossága ismét felkel az életünkben! Ő a világ világossága, aki elűzi a sötétséget.
Van egy különös csavar a feltámadás történetében. Jn 20:11-17 szakaszában ezt találjuk: „Mária pedig a sírbolton kívül állt, és sírt… Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették” (RÚF). Miközben így beszélgettek, Mária megfordult, és megpillantotta Jézust, de nem ismerte fel. Sokan vannak, akik úgy érzik, hogy nem tudják, hol vagy hogyan találhatnák meg Jézust. Éppen ez a történet érdekes része: Mária Jézust kereste, pedig Ő pontosan mellette állt. Az esete arra emlékeztet, amit Isten megígért Zsid 13:5 versében: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged” (RÚF). Ézs 41:10 pedig így biztat: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.”
A könnyein át Mária nem vette észre Jézust, pedig Ő ott volt. Hol van Krisztus, amikor úgy tűnik, hogy nem találjuk Őt? Hol van Jézus, amikor kiszáradt a lelki életünk, és azon tűnődünk, hová tűnhetett Isten?

Ott van mellettünk, hogy erősítsen, bátorítson és reményt adjon. Valóban különösnek tűnhet, hogy miért nem Péternek, Jakabnak, Jánosnak vagy Máténak jelent meg először. Miért Mária előtt mutatkozott meg elsőként? Mert neki volt a legnagyobb szüksége rá. Jézus mindig velünk van, de akkor áll hozzánk a legközelebb, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ez a feltámadás történetének legelső, életet megváltoztató tanulsága: örüljünk! Krisztus feltámadt! Itt a reggel, és eltűnt a sötétség! Felvirradt a remény hajnala!
Van egy második örökérvényű igazság is, amit nem veszíthetünk szem elől. A sír üres volt. Vesztett a halál, az élet pedig győzelmet aratott. Sátán nem tudta Jézust a föld alatt tartani. Feltámadása arra a napra mutat előre, amikor majd visszatér, és feltámadnak a szeretteink is. Lehet, hogy nemrég elveszítettünk valakit. Máriához hasonlóan a szemünk megtelt könnyel, a szívünk megtört, mély gyász borult ránk, de a feltámadás hajnala reménységet áraszt. Bátorságot önt belénk, és új életet ad. Jézus az ellenszere a bűn vírusának. Meghalt és feltámadt értünk. Ismét eljön hozzánk. Az Újszövetségben, amikor csak szembeszállt a halállal, mindig a halál veszített és Ő győzött. Szembenézett a halállal Jairus, a zsinagóga vezetőjének otthonában, és a halál elmenekült, mert Jézus így szólt: „Leányka, neked mondom, kelj fel!” (Mk 5:41, RÚF). Az élő Krisztus jelenlétében megszűnik a halál szorítása. Lázár sírjánál is a halál vesztett, Jézus pedig győzött. A sír nem tarthatta fogva Jézus barátját, amikor a Mester hívta, hogy „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11:43, RÚF). A halál vesztett, Lázár pedig élve lépett ki a sírból. A feltámadás reggelén, Krisztus sírboltjánál is vereséget szenvedett a halál.
A feltámadás reggelén, a sírnál Krisztus legyőzte az utolsó ellenfelet. Leszerelte Sátán legnagyobb fegyverét, a halált. A szívünk már újból reménnyel doboghat. Pál apostol szavai visszhangoznak a korszakokon át: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk” (1Kor 15:51-52, RÚF). Jézus feltámadása az örök biztosíték arra, hogy egy nap, amikor visszatér és hazavisz bennünket, feltámadnak azok, akik hittek benne és kegyelme által megváltoztak.
A feltámadás reggelén megpecsételődött az örök sorsunk Krisztus sírjánál, ugyanis a feltámadás nélkül nem válhatna valóra az örök élet, amit Krisztus megígért. Ezért helyeznek az Újszövetség írói újból és újból akkora hangsúlyt a feltámadásra: több mint háromszáz alkalommal említik. Kétezer éve azon a reggelen Krisztus győzelmet aratott Sátán felett. Az élet diadalmaskodott a halál felett, a hit a félelem felett, az öröm a bánat felett. Ideje örülnünk! Krisztus feltámadt! A halál elveszítette szorítását felettünk, Jézus pedig egy nap, hamarosan visszatér, hogy hazavigyen bennünket.